KÖLCSÖNÖZTÜK, VAGY ÖRÖKÖLTÜK?
SZÓJEGYZÉK
A MAGYAR ŐSVALLÁS ISTENASSZONYA 0
Szent László is "Szűz Máriának választott vitéze".
TÁLTOS AZ ECSEGI LÁPBAN
"SZAMÁRVÁR"
Levél a szerkesztőhöz:
ÁRPÁD
AZ ARARÁTI NÉPEK
SZABARTOI ASZFALOI
TRANSZKAUKÁZIA - AZ ŐSEMBER SZÁLLÁSHELYE
URARTU
KÁKICS
UR-ASSZONY-KATONA
A MAGYARSÁG EREDETE
KÉTEZER MAGYAR NÉV SUMIR EREDETE
KÖLCSÖNÖZTÜK, VAGY ÖRÖKÖLTÜK? ↑Fel a tartalomhoz 1
Dr. Bobula Ida "Sumír-Magyar nyelvrokonság" című tanulmányában (IV. közlemény, - "A Fáklya" 1956. decemberi száma) a következőket írta:
"... a magyarság nem késői átvevője, hanem az egyenes örököse annak a magas kultúrának, amelyet a világ legelső bányászai, építészei, fémművesei és iparosai, a sumirok és utódaik, a szittyák hagytak a magyarságra. Ne vezessen félre senkit, hogy kultúrszavaink nagy részét szláv, török, olasz, latin, vagy német jövevényszóként tartja nyilván a hivatalos nyelvtudomány. Aprólékos, alapos kutatások mutatták ki például igen sok szavunkról, hogy azoknak megfelelői vannak sok szláv nyelvben és ez igaz. Ebből levezetik, hogy a magyar szó tehát 'nyilván' átvétel a szlávból. A következtetés helytelen - az átvétel iránya nem nyilvánvaló. A szláv népeket a délről sugárzó hatalmas mezopotámiai sumír- szittya kultúra hatása érte akkor, mikor ők még valamennyien primitív állapotban voltak, tehát készségesen vettek át kultúrszavakat. Valószínű, hogy ezeket legerősebben az egyházi szláv nyelv sodorta észak felé: a kölcsönzők a szlávok voltak.."
Újra kell vizsgálnunk úgynevezett kölcsönszavaink egész tömegét és főleg a szláv eredetűeknek nyilvánított szavakat: megvannak-e ezek más indoeurópai nyelvben is? Ha csak a sumir-akkád kultúrából való eredeti ismeretes, akkor biztosan vissza lehet és kell kérnünk a jogtalanul elvitatott szót."
Miután Dr. Bobula Ida volt az, aki a jelenleg sokak által több-kevesebb hozzáértéssel emlegetett sumír-magyar rokonság ügyében, hosszú csend után, 1951-ben kimondta az első bátor szót, hozzá fordultunk azzal a kéréssel, hogy közölje: mely magyar szavakról tehető fel, hogy azokat a nyelvtudomány tévesen írta, a szlávság javára. Dr. Bobula Ida az alábbi cikkben küldte el válaszát "A Fáklyá "-nak:
Kárpátmedencében élő népeket az utolsó félszázad történelme kemény kézzel tanította meg arra, hogy vagy megértik egymást és megtanulnak kölcsönösen becsületes jóakarattal együtt élni, vagy fel fognak morzsolódni. A kölcsönös megértésnek a tények, különösen a történelmi tények felderítése kell hogy az alapja legyen. Közös érdeke mindenkinek, akinek bölcsőjét a Kárpátok alatt ringatták, hogy tisztán lássunk, mert a tényekre építhetünk jövőt, de vágyálmokra nem.
Nem célirányos azt hánytorgatni, hogy a magyarság kultúrája a szlávságtól származott, mikor ez tévedés. Tévedés akkor is, ha régi és akkor is, ha magyar egyetemek katedráiról is hirdették, vagy hirdetik jelenleg. De keressük meg az igazságot!
Az igazság felderítését célozza több mint egy évtizedes munkám, mellyel új világításba igyekeztem helyezni a magyar szókincs tekintélyes részének történetét. Tettem ezt abban a reményben, hogy a következő évek során elő fognak állni az etymologusok, akik legalább olyan alapossággal s részletességgel vizsgálják és vitatják meg a mezopotámiai eredetű magyar szavak történetét, ahogy azt a múlt században a finn-ugor rokonság hirdetői tették a magyar szókincs egy fontos részével.
Egyelőre csak jelezni lehet, hogy ezt a munkát érdemes elvégezni. Erre mutat, hogy a kérdéses szavak egész tömegének megtalálható a valószínű, természetes megfelelője a sumir-akkád eredetű mezopotámiai kultúrában.
Kezdjük a szemrevételt a sokat emlegetett A B L A K szóval. Nyelvészeink szerint ezt a magyar valamelyik szláv nyelvből vette át.
Bárczi Géza Magyar Szófejtő Szótára szerint (Budapest, 1941. Egyetemi Nyomda): "vessük össze a magyar szót a horvát tájnyelvi "o b l o k" (kerek) = ablak szóval, melynek vannak megfelelői a szlovén, tót és kisorosz nyelvekben. "
"Világos, hogy a szót a magyar szláv szomszédaitól tanulta", tanították nekünk meggyőződéssel hosszú időn át. "Hiszen a magyar nomád nép volt, házat nem épített, nem lehetett saját szava az ablak fogalomra. "
Olyan világos, mint a vakablak, egy alapvető tévedés fényében! Tévedés hogy a magyar nomád nép volt. A magyarság nem azért vándorolt, mert a nomádkodás volt életformája, hanem azért, mert régi hazáját és utána számos szállását elvette az idegen túlerő. A honfoglaló magyarság hazát keresett a Kárpát-medencében, melyet bronzkori ősfoglalás jogán magáénak tudott a szittyaság. Mikor a magyarság odaérkezett, magával hozta egy magas kultúra ősi szókincsét, ebben az építkezés szókincsét is.
Az építkezés szavait nem feledték el a magyarok a vándorlás során. Ha nem is építhettek maguknak állandó házakat, megőrizték azokat az emlékek és az emlékeket ébren tartották a vándorlás alatt itt-ott megismert épületek. Hogy a szomszédok épületeit a magyarok nagyon is tudomásul vették, arra mutat Wien magyar neve: Bécs. Valószínűleg a sumír-szittya-magyar BAD a név gyökere, mely magas épületet jelentett. BAD-E-SU- épületes: olyan hely, melynek sok magas épülete van!
Sumír és akkád szókincsből vezethetők le a régebbi, téves magyarázatok megcáfolásával, az építkezés következő szavai: épít, ház, hajlék, otthon, vár, torony, fal, alap, oldal, tető, fedél, orom, eresz, eszterhéj, küszöb, lakat, lépcső, kapu, ajtó, kürtő, ív, bolt, szoba, terem, tornác, gádor, pitvar, korlát, bálvány, mész, homok, agyag, cserép, deszka, gerenda, szeg, fűrész, arány, tengely. Ebből a sorozatból való az ablak szó is, melynek gyökérszava a sumir AB.
Stephen Langdon angol orientalista A Sumerian Grammar and Chrestomathy (Paris 1911.) című munkájának 261. oldalán található az AB gyökérszó értelmezése: "Window", magyarul: "ablak". Ugyanott a 226. oldalon az "AB - LIL" értelmezése: "enclosed opening", vagyis "körülzárt nyílás".
Az AB-LIL-ből kellett fejlődnie az értelem szerint helyesebb későbbi ABLIK-nak (ablak-nyílás), majd ebből a hangzóilleszkedés kikristályosította a végleges " a b 1 a k " szót.
Nem kellett ehhez semmiféle kölcsönvétel a szlávoktól. A magyarság ősi szavát azonban könnyen kölcsönvehette a horvát tájnyelv és még ezenfelül néhány más szomszéd szláv nyelv is.
Ha fordítva lett volna a kölcsönzés, akkor valószínűleg nem egy ritka tájnyelvi szót, hanem az indoeurópai népek által használt, a "window"-nak megfelelő szó valamelyik változatát vették volna át a magyarok. De nem volt rá szükségük.
Vizsgáljunk meg egy másik szót, például a G A B O N A szavunkat. Ennek megfelelői (pl. gobino) megvannak az egyházi szlávban, az oroszban, a szerbben és a horvátban. Ennyit közöl velünk a hivatalos nyelvészet és elvárja, hogy ezután bizonyítottnak vegyük, hogy a magyar volt az átvevő. Ehelyett visszakérdezzük szeretettel, honnan került ez a szó a szláv népek birtokába? Miért nincsenek megfelelői az indoeurópai nyelvekben? Nem valószínűbb az, hogy az újbabiloni kultúrkörből észak felé vándorló szittyák vitték magukkal ezt a kultúrszót az Eufrates vidékéről? Mert ott megvolt a kétségtelen őse, használták és felírták az égetett cseréptáblákra, ahonnan leolvasta Deimel atya és közli az ő német nyelvű Sumerisches Lexicon-jában ilyen magyarázattal: GABNI = Sezam, Grütze, treffben. A magyar örökölte a gabona nevét sumir őseitől. A magyarral együtt örököltek ilyen szavakat a törökök, bolgár-törökök, finnek, észtek és más uralaltáji népek. A kölcsönvevők a szlávok voltak, akik a szittya népek szomszédságában élve, gazdagodtak ez utóbbiak régi, déli kultúrkincseiből. Ezen azonban nincs mit restelleni, minden nép kölcsönöz a régebbi kulturákból és továbbad másoknak.
Az akkád nyelv sokat vett át a sumírból és tovább fejlesztette a szót, úgy hogy az akkád formák sokszor segítségünkre vannak a szófejtésnél. Ez az eset pl. a BÁNYA szavunk esetében. Nyelvészeink nagy része azt vallja, hogy a magyar bánya szó valamely szláv nyelvből származott, mert a szláv nyelvekben van egy hasonló szó, mely fürdőt jelent. Úgy okoskodnak, hogy a fürdő is meleg, a bánya is meleg; fürödni gödörben lehet és a bánya is egy gödör. De hát szükséges ilyen erőltetett és valószínűtlen etymológia?
Sokkal egyszerűbben megtaláljuk a szó gyökerét a sumir BA szóban, melynek jelentése Deimel szerint: machen = mívelni! Ugyanez a gyökér van a fejlettebb akkád szóban: BANÚ, melyet a következő német szavakkal magyaráznak: "bauen, zeugen, schaffen, erzeugen". A BANÚ szó tehát a nehéz munkát, megmunkálást, a kitermelést jelentette. A régi magyar nyelvben volt: bányás = megmunkálás és bányoIás = pénzverés. "Kertek bányásnak, szőlők metszésnek örülnek. " "Zrínyi a török pénzt mind elszórta, hozz, úgymond, mást, melyet királyom bányolta. " (Nyelvtörténeti Szótár).
Bizony nem az a valószínű, hogy az indoeurópai népek közös és mindenütt "fürdő" jelentésű szavát vette át a magyar egy ettől egészen különböző fogalomra. Az a valószínűbb, hogy a szót a világ első bányászaitól és fémműveseitől örökölve - vándorlásai alatt talán cserépnek agyagot bányászva - megőrizte a magyar és használni kezdte újra, mikor megint valódi bányákhoz jutott.
De ha már lementünk a bányába, menjünk egy lépéssel tovább.
POKOL szavunkról is azt állítják, hogy a szláv peklo -ból lett, aminek jelentése: szurok! Bizonyos, hogy van összefüggés a két szó és fogalom közt. De talán másféle, mint amilyenről eddig hallottunk. A sumír PABHAL szó orvosi szakkifejezés volt. Jelentései: kin, anyaméh, és a szenvedő, mai szakkifejezéssel: a páciens. A késő babyloni gyógyító-mágia szimbólumai közt fel van sorolva a szurok (pitch), mint a betegség-démon szimbóluma (St. Langdon: A tablet on the mysteries of Babylonian symbolism. The Museum Journal. Philadelphia 1918. IX. köt. 2. sz. 153. 1.)
A régi magyar nyelvben a p o k o I szó betegséget, szenvedést is jelentett és ilyen jelentéssel, alig módosult alakban, valószínűleg együtt jött Árpádékkal a vereckei hágón.
A poklot sem kellett kölcsönvennünk: az egyszerűen a szenvedés helye. Nem fogadhatjuk el azt a vélekedést, hogy a VERÉB neve szláv eredetű, mikor sumírul ugyanezt a madarat baraab-nak hívták és mikor a moldvai csángók még most is beriéb-nek nevezik.
Nem fogjuk elhinni, hogy a magyar PÓK szó a szlávoktól jött, kölcsönzés, Nem valószínű, hogy a honfoglalásig nem találkoztak volna a magyarok pókkal! Azt elhisszük, hogy a szláv paak jobban hasonlít a szittya eredetire - amely alkalmasint a sumir PA = "fa" és UG = "égető, csípő féreg, pók", összetételéből lett.
Itt megjegyezhetjük, hogy a pók nemzetség úgy látszik, hogy eredetileg főleg fákon élt - eltekintve a tengeri pókoktól, melyeket a sumir PULUG néven tisztelt. A fa-férgek egy része nem túl távoli évezredek során változtatott életmódot, leszállt a fákról és földi pókká lett. A pók szó valószínűleg olyan régi, hogy még a fán lakás állapotát írja le. (L. : Kolosváry Gábor cikkét A pókok életmód-változásáról. Földtani Közlöny 1950. 80. köt. 436. lap).
Valószínűleg ide tartozik a kisháló jelentésű PUGU akkád szó is, mely nyilván őse a mi pákász szavunknak.
Nem akarom a részletezéssel szétfeszíteni az "A Fáklya" kereteit, tehát a következőkben átadok egy távolról sem teljes, vagy végleges, egyelőre több, mint 200 szóból álló listát, azokét a magyar szavakét, melyeket elsősorban ajánlok a magyar etymologusok figyelmébe, tüzetesebb feldolgozás céljából. Mindegyikről el lehetne mondani a sokszorosát annak, amit itt az ablak, a gabona és egyéb szavakról elmondtam. Mindegyik mellé odaírtam azt a mezopotámiai kultúrkörből való szót, amit a magyar szó megfelelőjének vélek. Szeretném hangsúlyozni, hogy a "megfelelő" nem mindig jelent teljesen azonos értelmű szót. A sumír BAR pl. pontosan azt jelenti, amit a magyar bér, az akkád KALAPPATU ugyanazt a szerszámot, amit a magyar kalapács. (A régi magyarság közismert szava erre a sumír eredetű VERŐ volt.) De már a magyar irha szónak megfelelő IRIH, bőrt feldolgozó munkást jelentett volt. Az állatok esetében gyakran szerepel egy jellegzetes tulajdonságuk. Pl. a szarka madár nevének valószínű megfelelője az akkád SARRAKU, ami tolvajt jelentett. A TUKU sumir szó jelentése: szőni. Nyilván ebből lett a magyar takács szó, de hogyan? Valószínűleg úgy, hogy hozzájárult a SU rag, melynek eredeti jelentése: kéz. Így lett a kis háló jelentésű PUGU-ból is a pákász, olyan ember, akinek hálója van a kezében. Ahol feltételeztem ilyen fejlődést, a ragasztékokat kisbetűkkel és zárójelben írtam a gyökérszó után. Például a terem megfelelője TIR = lakóhely, de valószínűleg régen kapcsolódott hozzá a MAH = nagy.
Hely hiányában nem tudok itt mindent megvilágítani, de remélem, hogy akiket érdekel a dolog, látni fogják a lényeget. Csak annyit kívánok még megjegyezni, hogy a mezopotámiai kultúra különböző eredetű szavait (sumír, akkád, asszír) azért lehet itt együtt használni, mert meggyőződésem szerint a magyarság ősei későn, az újbabiloni birodalom bukása után vándoroltak el, és nemcsak az archaikus sumir szókincset vitték magukkal, hanem a késői fejlettebb "modernebb" semita és más nyelvekből kölcsönzött lexikális anyagot is, amellyel ők gazdagodtak, majd később gazdagítottak másokat.
Dr. Bobula Ida
SZÓJEGYZÉK ↑Fel a tartalomhoz 2
A magyar nyelvkincs állítólagos szláv kölcsönszavaiból. (Az első oszlopban a magyar szó, a másodikban annak valószínű mezopotámiai megfelelője.)
| Magyar | Mezopotámia | Magyar | Mezopotámia | Magyar | Mezopotámia | Magyar | Mezopotámia | |||
| Abál | ABÁ | Bán | BANU | Kakas | GAGAZU | Máglya | MAKLU | |||
| Ábrázat (abru+) | AZAAD | Bánya | BANU | Patvar | BA-DA-RA | Séta | FID | |||
| Abrosz | UBARA (+su) | Barack | BURU | Kalács | GAL-LI-Egy | Mák | MU(+ag) | |||
| Akna | UKU | Bárány | BAR-AN | Pecsenye | PEJ | Só | ZA | |||
| Akó | AKA | Barát | BAR (-I-al-I-du) | Kalapács | KALAPPATU | Mátka | MUTU(+ag) | |||
| Bab | UB(+ub) | Barázda | BAR | Pecsét | PASSURU(+tu) | Suba | SUBA | |||
| Bába | BABA | Barlang | BURU | Kalász | (gal+)AN-SE | Máz | MAS | |||
| Babona | BA(+bu+na) | Bér | BAR | Pele | BULLI | Súly | SIJL | |||
| Babrál | BABÁR | Birka | BIR - GA | Kán | a KAR(+na) | Megye | MADA | |||
| Baj | BAL | Bolond | BAL(+an+du) | Pénz | PAD | Sulyok | SU(+lu+ag) | |||
| Bálvány | ÁLAM | Bolt | BAL(? tu) | Kantár | GAN(+tur) | Méh (anyaméh) | ME | |||
| Borda | BAR(+da) | Gáncs | GAN(+tu) | Pernye | BIR(+mu) | Szabad | U-BAR(+du) | |||
| Boróka | BURU(+ge) | Garád | GAR | Kapa | KA-PA | Mér | MER | |||
| Borona | BUR(u+nu) | Garázda | GURUS(+du) | Perzsel | BAR(+su+lu) | Szablya | ZUB(+lu) | |||
| Bot | BADA, BUTU | Gát | GU(+tu) | Kapta | KABTA | Meszaros | MASARU | |||
| Bödön | BUGIN | Gatya | GADA | Piszok | BUSU(+ag) | Szakács | SAKASU | |||
| Cékla | SILKU | Gaz | GAZ | Karácsony | GU-UR(a+su-m) | Mocsár | MUSIR, MISU | |||
| Csáklya | SUKRA | Gazda | GASAN(+du) | Pitvar | PITU(+ru) | Szalonna | ZALAG(+mu) | |||
| Csata | SATA | Gázol | GAZA(+lu) | Pocok | PUSRU(+ag) | Szappan | ZEEB | |||
| Csép | SAB | Gereben | GIR | Kas | KAR | Munka | MU-UN-GA | |||
| Cser | SAR | Gerely | GIR-GÁL | Pohár | BAHAR | Szarka | SARRAKU | |||
| Cserép | SE-IB | Gerenda | GAZIMBU | Kása | KAS | Murok | MER(+ag) | |||
| Csésze | SIKA | Gerezd | GURU(+3u+du) | Pók | BULLIG | Szekerce | ZUGURUM | |||
| Cséve | SUBULU | Gesztenye | GIN (+tu+ma) | Kasza | KAZ | Nádor | NAGIRU | |||
| Csín | SEN | Gonosz | GUNNUSU | Pokol | PABHAL | Szelence | ZU-LUM-TU | |||
| Csipke | SI-IP | Gomba | GAM(+pa) | Katona | KAD(+unu) | Nátha | NIHLU | |||
| Csoda | SEDU | Gölöncsér | GIRAG(+SU) | Poloska | BALAT(+ge) | Szerencse | SILIM-MA | |||
| Csöbör | SENBAR | Göndör | GUR | Kazal | GIZAL | Néma | NU(+mu) | |||
| Csuka | SU-GA | Görbe | GAR(+ba) | Pólya | BAR (+lu) | Szikla | ZAGLU | |||
| Csutora | SAGDURU | Görcs | GAR (+áu) | Kemence | NININDU | Német | NU(+mu+tu) | |||
| Dalia | DELI | Göröngy | GIRIN | Ponty | BANDA | Szita | ZIDDA | |||
| Darab | DAR | Gúzs | GUZ | Király | KURUIGI | Nyoszolya | NATALU | |||
| Kosár | KU-SUR-RA | Pákosztos | PUGU(+áu+tu) | Póráz | BAR(+a+áu) | Szoba | SUBATI | |||
| Déd | ADA - ADA | Guzsaly | GUSURU | Kóc | GISZ | Nyoszolyó | NATALU | |||
| Kuckó | KU-KU | Palást | PALA(áu+tú) | Pör | PUHRUM | Szobor | SUBUR | |||
| Derce | DAR | Hála | HA - LA | Kocsonya | UNS(+unu) | Olaj | IA (+li) | |||
| Kulcs | (Sak)-KUL | Pálca | PA(+lu+SU) | Puszta | BAAR(+tu) | Szombat | SA-BA-TI | |||
| Derék | DIRIG | Halom | HAR | Konkoly | KANKAL | Orda | UHHUR(+du) | |||
| Kullancs | GAL-AN-ZU | Palota | BALATU | Purdé | BAR(+du) | Szőke | SIIG | |||
| Deszka | DUSU(+ge) | Hiba | HIPU | Kopja | GUB-BU-UL | Oszlop | USAR(+lu+ab) | |||
| Kúp | GU-UB | Pap | PAP | Rács | MAG | Szövétnek | SAGBU | |||
| Dézsa | DUSU | Hodály | UTUL | Koponya | KA-BAR-RA | Ösztön | AS-TIN | |||
| Kuruzsol | KURUCS(+lu) | Parancs | PARSU | Kór | GU-UR | Pákász | PUGU(+su) | |||
| Dolog | DUG(+lu+ag) | Hombár | AMBAR | Rák | RAG | Szuka | ZUUK | |||
| Labda | LIB(+du) | Pára | BAR(+a) | Ritka | RI(+tu+ge) | Szűr (ruha) | SUR | |||
| Donga | DAN-GÁ | Hörcsög | URSAG | Róna | RA(+mu) | Takács | TUKU(+su) | |||
| Lánc | LAL(+du) | Paraszt | BAAR(+a+Su+tu) | Rozsda, rostély | MAS(+tu) | Tanya | TUN | |||
| Ecet | AGESTINNA | Huszár | GUS(+ar) | Rozs | ARSATUM(assyr szó) | Tár (tárház) | TAR | |||
| Lepény | LEBFNU | Parázs | BAR | Rozsda | RAGGU(+du) | Társ | DUSSA | |||
| Ecset | ESSU(+tu) | Igric | AGRIG | Rúd | RU(du) | Terem | TIR(+mah) | |||
| Lencse | LUBSU | Párduc | BA-AR(+tu+su) | Ruha | MUKKU | Tészta | DUG-ZIDDA | |||
| Furulya | BURU(ag+lu) | Ikra | UGU(+ra) | Rusnya | RU(+áu+mu) | Tiszta | TU(+SU+tu) | |||
| Lom | LUM | Parlag | BA-AR(+lu+ag) | Tok | DUK | Varsa | BAR-SA | |||
| Gally | GAL | Irha | IRIH | Tompa | TUN (+ba) | Veréb | BUR-A-AB | |||
| Lúg | LUG | Párna | BAR(+nu) | Topolya | ZABALUM | Vihar | WE-IR | |||
| Galuska | GAL(+lag-ga) | Iszák | SAG | Tök | DUK | Villa | BAL(+lu) | |||
| Párol | BAR(+lu) | Sarju | BAR (+lu) | Túr | TUR | Vitéz | BU(+tu+áu) | |||
| Galóca | GAL(+a+SU) | Jegenye | IA(+gina) | Túró | TURU | Vödör | BADAR | |||
| Párta | BAR(+du) | Saroglya | GAR(+ag+lu) | Ugorka | UKUS | Zab | ZU | |||
| Ganaj | GAN | Kabát | GUBBU (+tu) | Ugar | UGARU | Zabál | ZU | |||
| Patak | BAD(+ag) | Sás | SA-SA | Unoka | UNIKU | Zabla | ZABLU. | |||
| Ganca | GAM | Kacsa | KAS, KUSU, | Út | UD | Záp | ZU(+ab) | |||
| Patkány | ADAN | Sáv | SA(+ba) | Vád | PÁD | Zár | ZA-RA | |||
| Kád | KAD | Macska | MASKIM | Varázs | BURRUDA | Ragya | RIG (+tu+mu+ag) | |||
| Pata | BAD | Serpenyő | ZIBANITUM | (Napforduló) Moly | MAR |
A MAGYAR ŐSVALLÁS ISTENASSZONYA ↑Fel a tartalomhoz 3
A múlt század második felében járta a szeged környéki tanyavilágot Kálmány Lajos katolikus plébános. Észrevette volt, hogy hívei a szentek tiszteletéhez nem keresztény elemeket vegyítenek és feltette, hogy ezek a kereszténység előtti ősvallás maradványai. Kálmány adatgyűjtésének eredménye mitológiairodalmunk egyik legértékesebb tanulmánya: "Boldogasszonyt, ősvallásunk Istenasszonya" Ebben elmondja Kálmány, hogy népünk kifejezetten "hét" Boldogasszonyt tisztel, akik között legnagyobbnak tartja a Nagyboldogasszonyt. Ennek leányai a többi Boldogasszonyok (szülő, fájdalmas, gyertyaszentelő, sarlós, segítő, havi), akik közül legfiatalabb a szűz Kisasszony. A néphit a Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Máriával, míg a Nagyboldogasszonynak Szent Annát tudják. Jóllehet a keresztény hittan erről nem szól, a nép keddet tartja Nagyboldogasszony napjának. Meddő asszonyok kilenc keddet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk.
Aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt, a Kedd asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra szerencsés a kedd, pl. tyúkültetésre.
Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény, állat és ember szaporodásának, egészségének gondviselője.
Kálmány rámutatott Kódexirodalmunk adatára, amely szerint Szt. Gellért "tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy a szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonnynak, avagy ez világnak nagy asszonyának". Feltehető, hogy, Szt. Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos és fenséges mennyei nagyasszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Máriakultusszá és akinek költői neve sem látszhatott méltatlannak ama, hogy Isten anyját ékesítse. Lehet, hogy ez a meglátás segítette a "nagy térítőt" emlékezetes sikeréhez, mikor "a napba öltözött asszony" bibliai idézetét választotta a magyar udvar előtt tartott prédikációja tárgyául. Kálmány fejtegetései és adatai nem támogatták azt a finnugor irányzatot, mely több-kevesebb tudatossággal, a magyarság önérzetének megtörése végett, olyan primitív, gyűjtögető előmagyarokról beszélt, akiknek nem is lehetett mitológiájuk. Az Egyetemi Nyomda "Magyarság Néprajza" kiadványban, a hitvilág-fejezet bő bibliográfiájában hiába keressük Kálmány akadémiai értekezését
Egészen más úton, a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszony gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira Huszka József, Asztarte-Boldogasszonynak nevezte. Astarte azonban aránylag késői idők istennője. Megelőzte Istar, azt Inanna és valamennyit a régi sumír pantheon anyaistene, Baú vagy Baba.
A Magna Mater alakja az ókor majdnem minden vallásában megvolt és bizonyos vonásokban minden Magna Mater hasonló. A sumér Baú és a magyar Boldogasszony között azonban olyan hasonlóságok vannak, melyeket sem véletlenséggel, sem az általános jelleggel megmagyarázni nem lehet.
Baú alakját egyrészt a kő- és cseréptáblákon fennmaradt ékírásos irodalomból, másrészt képeiből ismerjük. Ezek legnagyobb része pecséthengerekre vésve maradt ránk. Koronás nőalak, fodros ruhában, trónszéken ül és szimbólumaink valamelyike, az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Van kutyája és madara. Találtak az ásatók számos Baúnak szentelt ivóedényt.
Az ékírásos szövegekből tudjuk, hogy a sumír fénykorban, Kr.e. 2500 körül, Baú mint a rangban harmadik szerepelt a nagy istenek sorában. Anu égisten és annak első fia, En-Lil viharisten után következett a rangban, de megelőzte En- Ki vízistent, aki az embereket agyagból megteremtette. Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy a történelemelőtti matriarchatus korában Baú, vagy egy őt is megelőző nőalak, lehetett az első isten, a mindenség és minden további isten szülőanyja.
Száz évvel ezelőtt csak nagyon kevés kutató sejtett valamit a nagy ókori népről, melyet később mint sumír népet említenek és amelyről ma már tudjuk, hogy az egész nyugati kultúra forrása ők voltak; vallási fogalmaik közt is sok előkép van, melyek később a kereszténységben virágoztak ki. Az elmúlt évtizedek során számos munka foglalkozott a sumír mitológiával és ezek alapján elég világos képet alkothatunk magunknak legalábbis a népszerűbb, a feliratokban gyakran szereplő istenek alakjáról. Baú bizonyosan ezek közé tartozik.
Sokat vitatták, hogy a sok istennő-név és kép közül melyek tartoznak Baú alakjához. Természetes, hogy az évezredek során változtak a hiedelmek, de úgy látszik, hogy Baba, a "születést adó" ugyanaz volt, aki Baú, az "élelem adó"; aki Gúla a "hatalmas"; aki Mah, a "nagy"; aki Nin- Anna, a "menny nénje"; aki Gatum-dug, jóságos nagyasszony" vagy Gasan-Anna, "asszonya a mennynek".
Az istennő alaptermészetére a jelből következtethetünk, mellyel a Baú nevet írták. Ősjele a BAN-nak nevezett űrmérték, egy telt edény képe, melyből tölt, ad, kimér, juttat az istennő. Valószínűleg ez az edény a későbbi bőségszaru ősképe, a BAN, melyben ott van minden dolog teljessége. Az utolsó hang idők jártával lekopott, csak az űrmérték nevében maradt meg; a megfelelő ige a BA lett, melynek jelentése: ad, juttat. Az Ú füvet, legelőt, növényzetet, élelmet jelent.
Baú a sumír hívő számára a bőség nagyasszonya volt, a nagy ajándékozó. A viharisten tombolása után ő mosolygott a szivárványban. Ő a tápláló, a termést adó, a születés, az anya, a csecsemő, az élet védője. Ruhája minden fodrában meg nem született gyermekek bujkálnak. Himnuszok dicsőítik mint a hatalmas Gúlát, aki gyógyít, közbenjár, az ég királynéja és a "világnak világa" ("Licht aller Welt"). A különös kifejezésből, hogy ő a "halottak meggyorsítója", talán arra következtethetünk, hogy élt az erős hit arról, hogy a túlvilági vándorlás megrövidíthető és van újjászületés.
Az ősmitológiák Magna Matereit általában jellemző szülőboldogasszonyi stb. Jellemvonásokon túl vannak Baúnak egyéb jellegzetességei is. Kultuszának legtöbb emlékét a lagashi (telloi) ásatásokból ismerjük, melyeknek anyagát a Louvre őrzi. Lagash városistene Ninurta napisten, kit Langdon a bibliai Nimróddal azonosított. Tudjuk, hogy krónikás hagyományaink, - bizonyára nem véletlenül, - Nimródtól származtatják a magyarságot.
Lagashban évente nagy ünnepséggel ülték meg a helyi kisisten, az isteni hérosz és a hozza leereszkedő nagy termékenység-istennő házasságának napját. A városistennek ilyenkor módjában állt kikérni hatalmas asszonya kegyeit népe számára. Ismerünk fejedelmi hála-ajándékot, melyet Ninurta azért kapott, mert, jó szót szólt" a fejedelem érdekében az istennőnél.
Baú kifejezette a fű és fa, a termés és aratás asszonya. Különleges ünnepe, mikor a nép először eszik az új gabonatermésből." Gondoljunk a magyar falvak ünnepére, az új kenyér napjára és a Sarlós-Boldogasszonyra.
Külön tanulmány tárgyát képezhetnék az úgynevezett "boldogasszonyi füvek", melyeket népünk a templomba visz szenteltetni, főleg Nagyboldogasszony napján. Ilyen a csomborka (Mentha Pulegium, L.) a napraforgó; ezeket megőrzik és halottaik mellé teszik a koporsóba. Az ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. " Egyéb regés növények nevei: Boldogasszony haja, tenyere, cipellője, stb.
Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett "lagashi címer" állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő fényes sas. Gondoljunk a régi Árpád-címer és eredetmondánk turul madarára. (A sumír TUR szó visszatérést, megifjodást jelent, az UL pedig életerőt.)
A sas mellett más madarai is vannak az istennőnek; ezeket nem könnyű meghatározni. Daru? Liba? Gólya? Egyik madárnak neve a Ba piktogrammal kezdődik: ez a fecske. (Deimel S. L. No. 5.: "Schwalbe") Meggondolandó, hogy Magyarországon igen elterjedt hit, hogy fecske és gólya a Boldogasszony madarai.
A sumír pecséthengereken sorban felvonuló és a Nagyasszonynak ivóedényt nyújtó nők képe elemi erővel és páratlan pontossággal a sokszor leírt magyar népszokást, a "Boldogasszony poharának megadása" képét.
"Az asszonyok titkos avató gyűlésén, melyen férfi nem lehet jelen, a legtekintélyesebb öregasszony kinyújtott tenyerén felajánl a Boldogasszonynak egy tányérra tett pohár bort és egy süteményt, megköszönve a szülés körüli segítséget és boldogságot kérve az újszülött számára. Mint Szegeden értesültem erről, az áldozat elmulasztása azzal jár, hogy az újszülött felnőtt korában, "ha fiú, nem kap lányt, ha lány, nem kap fiút." (Adatszolgáltatóm Sánta Katalin (50 éves) 1928-ban.)
A feltűnő és különleges egyezések közé tartozik a Boldogasszonyokkal kapcsolatban makacsul emlegetett hetes szám, melyhez a szegedi nép a közelmúltban is ragaszkodott. Nehéz véletlen egyezésnek tartani azt, hogy ékírásos szövegek szerint Baú Ninurtának hét lánya szült, ezek mind bőséget árasztó isteni jótevők."
A magyar hagyomány Nagyboldogasszonyának legifjabb és szűz lánya a Kisasszony. Mezopotámiában is átvette volt későbbi korokban Baú egész szerepét egy ifjabb, szűz istennő, manna-Istar. Maga a Nagyboldogasszony azonban nem a szüzesség, hanem a szaporodás pártfogója. Kitűnik ez egyik sok változatban ismert népi játékunkból. Leányai körültáncolják a földi anya megszemélyesítőjét, aki pöröl a körön kívül járó Boldogasszonnyal:
- Boldogasszony, mit kerülöd, mit fordulod az én házam táj át?
- Azt kerülöm azt fordulom, lányod kéretem, lányodat kéretem!
- Nincsen nékem olyan lányom, ki eladó volna.
- Ó ne tagadd, ne tagadd el!...
-mondja a Boldogasszony, aki e szimbolikus táncban egyenként viszi el a földi anya lányait, a maga gyönyörűséges szolgálatára.
Említsük meg a sumír uralkodók nevében is gyakran kifejezett felfogást, mely szerint a város az istenség tulajdona és abban "Istené a szállás"! Az uralkodó csupán őre, lovagja, fegyveres szolgája az istenasszonynak, akinek esetleg férjül is szolgál. Erre mutatnak az Ur-Nammu, Ur-Nina, Ur-Nanshe, Ur-Baba és egyéb fejedelmi nevek.
Szent László is "Szűz Máriának választott vitéze". ↑Fel a tartalomhoz 4
A mezopotámiai isteneket idők jártával egyre gyakrabban jelezték képük helyett a címerükkel, jelképükkel, különösen a tartósságuk miatt szép számban fennmaradt határköveken. Anu és Enlil istenek jelei például oltárra tett hegyes süvegeik. Baú szimbólumának mibenléte bizonytalan, "megfordított ómegaszerű jelnek szokták leírni. Ward szerint ez talán az istennő haja. Valószínűbb, hogy a fátyla, fejkötője: a szivárvány, népi szóval bábabukra. Valószínűleg ez a mezopotámiai bölcseletben a világmindenség összetartójaként ismert "nagy kötelék" az isteni kegyelem jele. Bizonyosan összefügg ezzel a fogalommal a naiv magyar néphit, mely szerint a terhes asszonynak a hajába piros szalagot kell kötnie és a Boldogasszony tiszteletére szigorúan főkötőben kell feküdnie a Boldogasszony ágyát. A tulipánszerű, "megfordított ómega" amely emlékeztet az asztrológiai Mérleg jegyének ómegájára is, először az ősi "kuduru" (határ, régi magyar formában hutur) köveken jelenik meg, ékírásos szövegekkel, melyek a jelzett istenek haragját hívják arra, aki a kővel védett határt, vagy sírt megháborítaná. Az égi istenek összevont jelvénye: függőlegesen egymás fölé helyezett rozetták, félhold és tulipán, számos példányban került elő a nagy szittya népnek, a párthusoknak Hatra nevű városából. Ugyanezen gondolat végső formái vannak ráfaragva magyar és székely kapubálványokra, kopjafákra. A tulipánforma az Élet Nagyasszonyának címere, a szívalak Darmahnak, a csodafiú-szarvasnak emblémája.
Talán nem véletlen, hogy a sumír ékírás BAN és BA jelentésű jegye benső kapcsolatban van a BAR-nak olvasott egyszerű X- formájú jeggyel, ami többek között szivárványt is jelent; hogy a magyar rovásírásban a B hangot ugyancsak X-forma jelöli; hogy dunántúli pásztorfaragásokon gyakran látjuk a tulipán alatt a kihangsúlyozott X jelet.
Végül hallgassuk meg a nevek tanúságtételét. A BÁBA pár évszázad előtt a magyar nyelvben is a mennybolt nagyasszonyát jelenthette, a szivárvány és a délibáb tündérét Azt, aki a születésnél segít. Csak idők jártával tapadtak hozzá a vénasszony és a boszorkány jelentések.
A BOLDOGASSZONY-nak megfelelő összetételt ékírásban nem ismerünk. De felismerhető a három gyök, melyekből a név alakulhatott: BAÚ: "élelemadó", DUG, jóságos", ASAN"istennő, uralkodónő" Külön-külön mindhárom elem előfordul a Magna Mater sumír nevei közt. A sajátos magyar összetétel egybeforradása bizonyára a néma évezredben történt meg, mikor a mágusok utódai bujdosó lovasnomádokká lettek, Ez kb. Kr. e. 500 és Kr. u. 500 közt lehetett, mikor az árva népet csendben vezette a Boldogasszony csillagszekere a dunavölgyi ígéretföld felé.
A BOLDOG-ASSZONY elnevezés megtalálható az ékiratokon, mint ahogyan Dr. Gosztonyi "Dictionnaire D'Étimologie Sumerienne et Grammaire Comparée" c. munkájában a 132. szófejtés alatt a sumír BADUG összetételt azonosítja a magyar BÓDOG szavunkkal és ASAN = "istennő", uralkodónő.
"Az ő tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy az Szűz Máriát az Magyarországban bódog asszonynak, avagy ez világnak nagy asszonyának hívnak, Szent István király és ez szegény országot bódog asszony országának nevezé (Erdély Codex 664b. Marg. L. 16). Szarvas-Bimonyi Nyt. Sz. L 130. 1. "
TÁLTOS AZ ECSEGI LÁPBAN ↑Fel a tartalomhoz 5
A honfoglaló magyarság ősi vallásáról kevés hitelt érdemlő feljegyzés maradt ránk. Annak minden nyomát tűzzel-vassal irtották a kereszténység régi terjesztői. Gyanúsak voltak és pusztulásra ítéltettek az ősi költészet emlékei, az eposzok éppúgy, mint a virágénekek. A régi istenek faragott képeit összetörték, a vizekbe hányták ( L. Bálványszakállas). Úgy tanultuk, hogy azért történt ez így, mert a jámbor papok féltették a kereszténység gyenge palántáját.
Mikor az ősi kultúra nyomán támadt ürességbe néz a magyar művelődés történet kutatója, feljajdul benne a kérdés: valóban szükséges volt mindez? Másutt nem volt szükséges?... Nem kérte például Nagy Károly, aki tűzzel-vassal terjesztette a kereszténységet, ugyanakkor elrendelte a németség régi mondáinak az összegyűjtését, megőrzését. Pedig az ő idejében is elég gyenge palánta volt német földön a kereszténység, gyilkos erőszakkal kellett a szászokra kényszeríteni, nem sok évtizeddel a magyar honfoglalás előtt.
Komolyan vették a kereszténységet a bizánci császárok és az ő papjaik is, azonban nem restellték másolni, tanulmányozni és megőrizni a régi görögök és a rómaiak pogánykori irodalmát. Felismerték bennük őseik kincses hagyományát s nem herdálták el utódaik elől. Ezért büszkélkedhetnek gazdag ősi mitológiákkal az új görögök, az olaszok, a németek. Ezzel szemben a rendkívül magas közép-amerikai civilizációk írott emlékei majdnem teljesen eltűntek. Az idegen hódítóknak és térítőknek ezek nem kellettek - nem volt szívük hozzá, - elpusztításukkal a maguk terjeszkedő fajtájának érdekeit szolgálták.
Így pusztultak el a magyar ősiség kulturális kincsei is.
Azonban voltak a régi papok között magyarok is. Ezek miért nézték a pusztítást összetett kézzel? Tényleg féltették a kereszténységet?
Igaz, hogy pogány vallások emlékei sokszor rácsábították a fanatikusokat egy régibb, primitívebb nemzeti valláshoz való visszatérésre. Volt ilyesmire példa a renaissancekori Rómában és Németországban még nemrég, a hitleri időkben is. E század harmincas éveiben működött Budapest közelében egy Hadúr-vallású szekta, - ha jól emlékszem -, a Hármas Határhegy tetején áldoztak fehér kecskét... De hát ezek elmúló jelenségek. Aki ezektől félti a kereszténységet, annak igazán gyenge lehet a kereszténység magasabb rendű erejébe vetett hite.
Bizony hibáztatnunk kell a régi magyar papokat, akik nem vették észre, hogy buzgóságukban nagyot vétettek nemzetük érdekei ellen. De ha nem értjük, hogy lehettek ennyire tompák - csak olvassuk el némely mai amerikai magyar újság cikkeit, melyekben álarc és álnév alatt a szerkesztők felelőssége mögé bújva folytatnak egyesek köpködő kampányt - nem a felelőtlen nyelvészeti kontárkodás ellen, ami helyes lenne, hanem a magyarság déli gyökereit kereső, egész tudományos irányzat ellen. Feltehetjük a kérdést, azért teszik ezt, mert lélekben idegenek és Hekuba nekik a magyar nemzeti érdek? Vagy éppen nagyon is magyarok és mindez jó ürügy nekik, amivel üthetnek egy másik magyart?
Száz szónak is egy a vége: kevés adatunk van az ősi vallásról. Tehát gondosan össze kell gyűjteni mindent, amiből csak egy szikrányi igazság kiderülhet. Fel kell jegyezni azt is, amit jelentéktelennek, vagy kétséges hitelességűnek látunk, - rábízva az utókorra a hitelesítést boldogabb és jobban felszerelt időkben. Ilyen adatok reményében utaztam 1955 nyarán Los Angelesbe, hogy ott találkozzam, Finta Sándorral.
Finta Sándor zseniális magyar szobrász volt. Gyerekkorában évekig csikósbojtárkodott az ecsegi ménesnél. Ott találkozott a madarak életét tanulmányozó Herman Ottóval, aki az ügyes fiúnak ösztöndíjat szerzett. Elvégezte Nagyváradon a középiskolát, Budapesten a képzőművészeti főiskolát úgy, mint a bátyja is. Azonban egy nővérük miatti összetűzésben a Finta fiúk gyilkosság gyanújába keveredtek. Sándor börtönbe került. Onnan kikerülve beállt vándorcigányok közé. Köztük élt, majd református létére, befogadták egy olasz kolostorba a barátok, s ott szentképeket faragott. Híre eljutott egy Rómában tartózkodott magyar írónőhöz, aki felkereste soraival. A levelezésből szerelem lett, Finta otthagyta kolostorát és utazott Budapestre, hogy feleségül vegye a hölgyet. De ennek régebbi udvarlója neszét vette a dolognak, felszállt a vonatra, beszédbe elegyedett a mit sem sejtő Fintával és miután kivallatta, minden rosszat mondott neki a nőről, aki csak a levelezésből ismerte vőlegényét a pályaudvaron hiába várta, mert a megriasztott Finta az utolsó előtti állomáson leszállt.
Nem sokkal ezután Finta feleségül vett egy rokon leányt de a házasság válással végződött. Majd katona lett, aztán emlékműveket tervezett és mikor az első világháború után kitört az októberi forradalom, (úgy látszik, hogy ő abba belekeveredett, erről nekem nem sokat beszélt) másodszor is megházasodott és a második feleségével kivándorolt Brazíliába. Ott neki, mint szobrásznak kitűnő sikerei voltak, de felesége nem bírta a klímát, azért eljöttek az Egyesült Államokba, ahol Fintának számos alkotása áll ma is.
Írt néhány könyvet is. Ifjúkori életrajzi regénye a "HERDBOY OF HUNGARY" kezembe kerülvén, ott találtam adatot arról, hogy a számadó csikós hat emberből álló bizottságot küld ki, hogy nézzék meg a csillagokat és tegyenek jelentést a várható időjárásról. A csillagnéző bizottság vihart jósol, ami be is következik. Ennek a csillagérzésnek annyira mezopotámiai íze van, hogy azt megemlítettem "Sumerian affiliations" című, 1951-ben megjelent könyvemben. Ezt valaki közölte Fintával, aki írt nekem, ígérvén, hogy több ilyet is elmond nekem, ha meglátogatom, mert ő már öreg, nem utazik. 1955-ben tényleg odautaztam. Finta mintázott rólam egy plakettet én pedig írtam jegyzeteket arról, amit ő beszélt. Nemcsak a pusztai szokásokról, a gulyáshús kellő módon való megfőzéséről, hanem a századforduló körüli Nagyváradról, Ady Endre köréről, Rodin párizsi műterméről, az ottani magyarokról. Ha Isten akarja, egyszer megírom ezeket is.
Kúr Géza kedves szerkesztőnk azonban nem akar várni és sürget, hogy írjam meg az egyik történetet, amit Fintától hallottam és Kúr Gézának akkortájt szóval elmondottam. Igyekszem idézni Finta saját szavait:
"Ott kinn a pusztán, nekem senki vallási dolgokról egy szót sem mondott. Gyereknek néztek, vagy nem akartak bajt a papokkal. Nem tudom... De kíváncsi voltam, leskelődtem, hallgatóztam... Isten nevét legtöbbször káromkodásokban hallottam. Csúnyául káromkodtak a csikósok. De volt az Úristennek egy neve, amit soha nem káromoltak. Azt csak levett kalappal mondták ki: 'ELEVE'.
A tanya közelében volt egy kicsit dombosabb hely, abba merőlegesen leverve egy tuskó, annak tetejében vízszintesen felszögezve egy nagy kerék. Eleinte azt hittem, hogy állatokat kötnek oda. De sohasem kötöttek oda állatot. Ha kutya, vagy ló arra felé tekergett, azt elzavarták. Egy kivétel volt: a fehér csikó. Ennek a szép kis jószágnak kivételes helyzete volt. Mindenki szerette, jó szemmel nézett rá. Ennek szabad volt a kerék körül legelnie. Pedig tőlem sem vették jó néven, ha arrafelé zavarogtam. Hogy mit jelentett az a kerék, nem tudom. De valahogy éreztem, hogy annak a helyét szentnek tartják.
Történt egyszer, hogy betegség esett a ménesbe. Egymás után betegedtek meg a lovak. Hasmenést kaptak és abba elpusztultak. Nagy gondban voltak a csikósok. Azt mondja nagybátyám a számadó csikós: 'Nincs más hátra, ki kell hívni a nádasból a táltost'. Az emberek nekiálltak nádból máglyát rakni. Óriási máglyát raktak, mikor este meggyújtották, egész tűzoszlop emelkedett az égre.
Másnap megjelent a tanyán egy különös ember. Olyan magas embert sem azelőtt, sem azután nem láttam. Mi nagy kunok általában magas emberek vagyunk, de ez lehetett nyolc láb. Hozzá még egy rendkívül magas tetejű kalap is volt a fején. Kalapja, ruhája mind lószőrből volt szőve. Hogy azt hol és hogyan szőtték - elképzelni sem tudom.
'Hívtatok, eljöttem' - mondta.
Nagybátyám nagy tisztelettel köszöntötte a táltost és elmondta neki, hogy mi a bajunk.
'Menjünk a lovakhoz' - Mondta a táltos.
Mentek, én meg lopakodtam utánuk. A táltos nézegette a lovakat. Nézegette a füveket is, meg a szárukra telepedett sziksót.
A föld tele volt a beteg lovak ürülékével. Egyszer csak lehajlik a táltos és felmarkol egy csomót, azt a szájába veszi. Lassan rágta. (Ehhez csúnya ábrázatot csinált Finta és mutatta a lassú rágást. Azután egy irtózatos nagyot köpött vagy két méternyire. Így kiköpte, aztán azt mondta:
'Földből jött a baj'.
(Hogy ez a diagnózis mennyire sumirul hangzik, azt Finta nem tudhatta.)
'De talán lehet segíteni. Van-e olyan állatotok, amelyik még biztosan nem beteg? '
A csikósok egymásra néztek. Egyik kimondta: 'a fehér csikó'...
Mindenkinek összeszorult a szíve. De hiába, a ménest meg kellett menteni.
Másnap kora reggelre megint máglya készült nádból. Azon, állt a táltos egy hosszú késsel. Hozták a fehér csikót. Szívesen, kedvesen magától jött. Azt suttogták, hogy ez jó jel. A táltos szembe került vele és egyetlen döféssel leszúrta.
Azzal eljött a máglyától és azon a csikót elégették. A hamut összekotorta a táltos és minden csikós elébe járulván egy bőrzacskóval, kapott a hamuból egy marékkal:
'Ezt keverjétek a lovak ivóvizébe'...
Hogy egymás között mit beszéltek nagybátyám és a táltos, azt már nem tudom. De annyit tudok, hogy három nap alatt megszűnt a lovak pusztulása. "
Ennyit mondott Finta Sándor a fehér csikóról. Természetesen a túlságosan szép és csodálatos dolgokkal szemben szkepszisre nevelt történész lelkében azonnal beszélni kezd az "advocatus diaboli" a kételkedés, hiszen ez a hivatása.
Igaz ez a fehér-ló áldozási történet, vagy egy tarkamúltú, nagy fantáziájú művészember álma és meséje?.. Finta-csalafinta? Be akart csapni engem?... Ezt valószínűtlenné teszi, hogy Finta Sándornak az égvilágon semmi oka nem volt arra, hogy engem becsapjon, félrevezessen.
De menjünk egy lépéssel tovább. Tegyük fel, hogy Finta gyerekkori élménye valódi volt. Akkor ki volt az a táltos az ecsegi lápban? Régi táltostudományok titokban megmaradt őrizője? Vagy valódi diákos műveltségű ember, aki az 1848-at követő években bújdosásra kényszerülvén, bevette magát a nádasba és ott élt, segítve a pásztorokat és segíttetve tőlük? Aki az "ELEVE"* nevet Ipolyi: Magyar Mythológiájából olvasta ki és úgy adta tovább, juhászoknak csikósoknak?.. Így sem lenne érdektelen a történet. Ha azonban valódi volt Finta táltosa - akkor ne múljék rajtam, hogy nem adtam tovább azt, amit hallottam az utolsó fehér-ló áldozásáról. Itt van: aki nem hiszi járjon utána...
*És ha Ipolyi ettől a táltostól ismerte Istennek ezt a nevét
"SZAMÁRVÁR" ↑Fel a tartalomhoz 6
Volt ilyen nevű vár. A méltóságteljes esztergomi bazilikától nem messze emelkedik egy mindmáig Szamárhegynek nevezett magaslat. Itt állt egykor a ma már földig rombolt Szamárvár. Hogy kaphatott egy vár ilyen nevet? Németh Péter felel a kérdésre egy rendkívül érdekes tanulmányában.
A Pilis hegység videkének ez a lelkes kutatója úgy véli és véleményét alaposan indokolja, hogy a hún királyok székhelye, az igazi ős-Budavár, Atilla palotája, közvetlenül Esztergom alatt volt.
Ide szálltak az ősi örökség jogán a honfoglaló magyarok vezérei. Innen építették ki védelmi központjukat, megerősítve azt számos hatalmas várral. A mai Budapest területén álló Budavár, Óbudával együtt, ennek az erődrendszernek csak a déli sarka volt.
A pilisi hegyek, Pilismaróttal, Vörösvárral és számos más lakóhellyel templommal, kolostorral, - mind részei voltak ennek - a páratlan előrelátással és bölcsességgel megtervezett fővárosnak. EI lehet gondolkozni rajta, hogy az állítólagos "vad mongol nomádok" hogyan lehettek olyan jó város-rendezők, hogy messze megelőzték huszadik századbeli nyugati kollégáikat? Hatalmas folyójuk maradéktalanul elvihette a szennyet a déli "bűzös övezet", a kemencék (Pest) füstjét. A váraktól védett területen szétszórt lakótelepeket az őserdők zöld sávjai vették körül, fáikkal megújítva a levegő tisztaságát. Mégis a főváros minden pontjáról bármely más pontra el tudott nyargalni a lovas ember egy nap alatt.
Ez a terület volt a magyar királyság adminisztrációjának központja. A török általában nem ölt, nem kegyetlenkedett ok nélkül. Hanem a sűrűn lakott területeknek a lakosságát Mohács után lemészárolták és az épületeket lerombolva, földdel betemetve, föléjük erdőt, szőlőskertet telepítettek. Itt törték meg azt az erőt, amely őket századokon át távol tartotta Nyugateurópától.
Lehet, hogy ebben az időben lett rommá a régi várrendszer felső sarka, az az ős-Budavár, melyet a németek Atilla várának, Eczilburgnak neveztek. Németh Péter úgy véli, hogy keresztény papok és barátok nem látták szívesen, hogy a nép tiszteli a pogányság emlékezetével kapcsolatos Atilla várat. Egy kis rosszindulatú ferdítéssel az Eczilburgból Eselburg lett, ebből Szamárvár és Szamárhegy.
A magam részéről nem a régi papokat gyanúsítom, azon oknál fogva, hogy ők nem németül, hanem latinul beszéltek. Valószínűbbnek tartom, hogy az Esztergom körül tanyázó, ott az elgyötört magyarság felett uraskodó, poharazó, durva tréfájú német zsoldosok egyike talált a régi, magyar dicsőségbe gázoló szójátékra. Talán éppen az, aki töltött ágyút irányoztatott hátulról, a török ellen hajszolt Balassi Bálintra, hogy ha netán visszafordulna a biztos halálból, akkor a saját serege ágyúja ölje meg. De lehet, hogy a tréfa szerzője sokkal régibb német volt.
A német tiszteknek minden okuk megvolt a jókedvű gúnyolódásra. A törökök úgy legyöngítették a magyarságot, hogy ők nyugodtan kivárhatták, hogy a maguk szapora fajtáját telepíthessék Európa leggazdagabb földjére.
A németeket meg lehet érteni, nekik a maguk szempontjából igazuk volt. Amit nehéz megérteni, az, hogy a rosszindulatú, nyers gúnyt nyilván lojálisan megnevették, magyarra fordították és magukévá tették olyan magyarok, akiknek mindennél fontosabb volt az éppen hatalmon levők jóakarata. Valljuk be, hogy ilyenek mindig voltak közöttünk.
Vannak az életben pillanatok, mikor választani kell az élet és a becsület között. Aki átélt ilyent és a becsületet választván, mégis csak élve maradt, az soha nem fog pálcát törni azok felett, akik másképp választottak. De van, aki ha a nehéz pillanatok elmúlnak, utólag is ragaszkodik a becstelenséghez és kultuszt csinál belőle. Ilyenek voltak azok a magyarok, akik parancsoló szükség nélkül kultiválták és továbbadták a Szamárvár nevet, a világverő Atilla király hitvány megcsúfolására.
Atilla vára már régen nem áll, de még annak a helyét sem szabad Szamárhegynek nevezni. Majd ha egyszer teljesen tisztázott lesz a történelmi valóság, akkor remélem, hogy az én szeretett Esztergom városom is megmozdul és visszafordítja a hegy nevét: Atilla-hegyre.
Hanem, ha már megvolt a gondolata, vegyük valami hasznát a Szamárvárnak is! Esztergom mellől elvisszük és kidobjuk a világűrbe, ég és föld közé. Ott fog lebegni a világ végéig a virtuális Szamárvár. Lesznek lakói is.
A német hősök haláluk után a Walhallába térnek. A magyarok átmennek a szivárvány kapuján és Csaba csillagos útján lovagolnak tovább. De azokat a magyarokat, akik minden időkben bevették az idegen maszlagot, akik engedelmesen szajkózták tovább századokon át, az ellenségeink által vesztünkre sugallt, hazug, nemzetgyilkos tanokat, azokat nem ereszti át a Szivárvány kapuja és nem veszi fel a Göncöl szekere. Még a pokolnak sem kellenek. Hát legyen övék a virtuális Szamárvár! Ott gondolkodhatnak világ végéig azon, hogy opportunizmusból, sznobériából, gyávaságból, irigységből, haszonlesésből, vagy csak egyszerű, rest, maradi ostobaságból voltak kerékkötői a nemzetük felemelkedésének...
Levél a szerkesztőhöz: ↑Fel a tartalomhoz 7
Gaffney, 1969, V. 21.
Kedves Szerkesztőnk adatokat kért édesanyámról, hogy írhasson róla. Az adatok a gyászjelentésben vannak és nem sokat mondanak Legfeljebb annyit, hogy elment egy asszony, aki közel egy század magyar történelmének tanúja volt és eltemettük Amerikában.
Most azon gondolkodom, megszólaltassam-e a tanúkat arról, hogy valamikor világszép asszony volt? Hogy jó volt; hű volt, kivételesen derűs és kedves volt, bajban erős, veszedelemben nyugodt? Hogy csodálatos bátorsággal nézett szembe a halállal is mindvégig?
Inkább a magam ezer meg ezer emléke közül fogok egyet idézni. 1919. Még otthon voltunk, együtt, a felvidéki házunkban, amit apám épített a Vág völgyének egy kiugró sziklájára. Az a ház megfagyott zene volt, egy építész ihletett alkotása a szerelmes asszonya számára: Saskő. Még ott voltunk, de körülöttünk felfordult a világ; az első világháború elveszett, bejöttek a csehek...
Apám az amerikai térképeket nézegette. "Nehéz idők jönnek" - mondta nekem. - "Itt végig fogjuk verekedni a dolgot és ha minden elveszett, elmegyünk Amerikába. Ott is magyarok maradunk."
Körénk kerekedett Csehszlovákia. Liptószentmiklóson a régi főispán hivatalában új zsupán intézkedett. Meglepett minket, hogy a zsupán meglátogatta apámat és sokáig beszélgettek. Miután elment, ebédhez ültünk. Anyám tette fel a mindnyájunkban feszülő kérdést:
"Mit akart a zsupán?"
"Nagyon barátságos volt" - válaszolta apám, nyájasan kanalazva a levest. "Megcsodálta a régi cserepeket a kandallón, meg a függönyöket; konstatálta, hogy ez mind szlovák népművészet. "Hiszen a Bobulák Lengyelországból jöttek, a nagy szláv testvériségből" és mert tudta, hogy apám, az idősebb Bobula János építész, annak idején népszerű magyarbarát szlovák újságot szerkesztett, még azt is mondta: "a magyarok ideje lejárt, most a szlávok kora következik". Elmondta, hogy a fiatal köztársaság most rendezkedik be és nincs elegendő emberük, aki több nyugati nyelvet is beszél, akinek külföldi összeköttetései vannak. Megkérdezett, hogy nem akarnék-e állami szolgálatba lépni, külügyi szolgálatba?"
Anyám, húgom, öcsém és én megdermedve hallgattunk. Rettenetes volt. Apám sietve beszélt tovább. "Gondoljátok csak meg, - mi minden járna ezzel? Diplomata élet valamelyik nyugati fővárosban, nagyúri kellemes, gondtalan élet: A legjobb társaság. Mit jelenthetne ez a lányoknak, Jánosnak? Mit gondoltok, igent mondjak?" Négyen egyszerre, együtt kiáltottuk: NEM !
Apám szomorkásan mosolygott. "Nyugodjatok meg, már nemet mondtam. De ezért fizetni fogok és ti mind velem együtt. Jól esik tudnom, hogy ezt velem együtt vállaljátok." "Vállaljuk!" - mondta anyám.
A fizetséget aztán könyörtelenül behajtotta a sors. Menekülnünk kellett, mindenünk elveszett.
Apám akciót és légiót szervezett, komoly lengyel segítséggel, a Felvidék visszaszerzésére. A magyar kormány ezt hallgatólag jóváhagyta. De a kormányzat változott és az új kormány az akció leszerelését követelte. Apám 52 éves korában, agyvérzésben meghalt. Mikor virrasztottam felette, a budapesti hotelszobában, tudtam hogy most fizetünk. Vállaltuk volt!
Mindkét testvérem idő előtt, fiatalon halt meg. Ketten maradtunk anyámmal. Ő most fizette az utolsó részletét, mikor közel félszázados, hősiesen viselt nehéz özvegység után, szeretett unokáitól kegyetlenül távol, az amerikai kórházi ágyon kilehelte lelkét.
Elfáradt, hazavágyó tagjait letettük a délkarolinai vörös agyagba. Hanem a lelke hiszem, hogy elment a sötétségből a világosságba, a fájdalomból az örömbe, a földi életből az örök életbe. Hiszem, hogy megtalálta a párját és most együtt vannak. Annál, aki a halálig híveknek ígérte az élet koronáját
Bobula Ida.
A fenti levélhez őszinte együttérzéssel hozzáfűzöm a kívánságot, hogy az elköltözöttnek áldott legyen emlékezete, és gyászolóinak szívébe szálljon megnyugvás.
A szerkesztő.
Sokan észrevették már, hogy régi közel-keleti térképeken feltűnően nagyszámú magyarul hangzó helynév van. Ezek közé tartozik az Árpád név, pontosan ugyanúgy írva, mint a magyar Árpád, csak az ékezetek hiányzanak. Számosan feltették már a kérdést: lehetséges-e ennyi hangnak pontos sorrendben való, véletlen egyeztetése? Mi ennek a matematikai valószínűsége? De tudomásom szerint senki sem ismertette a magyar olvasóközönséggel a szíriai Árpád történetét, pedig meg van írva, elég hozzáférhető helyen, a Cambridge Ancient History-ban.
Eszerint Árpád önálló fejedelemség volt, a Kr. e. -i első évezredben, Szíriában, a jelenlegi Aleppótól északra. Aleppó is hozzá tartozott, több más várossal, a főváros azonban ott volt, ahol most az Erfat nevű rom van. (Némely térképeken R faat névvel jelölik.)
Hogy milyen nyelven beszéltek Árpád lakosai, azt nem tudjuk, azt sem, hogy kik voltak vezetőik, fejedelmeik. A szíriai homok hallgat. Amit tudunk róluk, azt ellenségeiknek, az asszíroknak feljegyzéseiből tudjuk.
Az asszírok rendkívül tehetséges, kíméletlen és kegyetlen nép volt, sémita nyelven beszéltek. Asszíria ott keletkezett, ahol sumir időkben a sumírral rokon, őslakos subar nép lakott. Az őslakosságot azonban, mely a világ első magas civilizációit megteremtette, ollóba fogta két alacsonyabb műveltségű, de nagyobb vitalitású etnikum: az indoeurópai és a sémita. Az olló szétszabdalta az őslakosok, a sumírok, elamiták, subarhurriták városait, évezredes viaskodások során. Subartu, az egykori "szabad föld" a világtörténelem legocsmányabb zsarnokságának, az asszír államnak közepe lett, innen hódítottak birodalmat az asszír királyok és egymás után döntötték meg az őslakosok védelemre túl későn fegyverkező fejedelemségeit.
Ilyen volt Hanigalbat, az ősi hármas hegy, az Ararát vidékén, az onnan négy tenger felé induló négy folyó földjén. Az asszír felirat közli az utókorral, hogy mikor végül bevették Hanigalbatot, ott húszezer embert vakítottak meg.
Végül az asszír hódításnak már csak az Árpád fejedelemség állt ellent. Pedig fontos hely volt: Szíria kulcsa. Az asszír haderő három évig ostromolta Árpádot. Aleppó megadta magát és máig megmaradt. De Árpád nem adta meg magát és az asszírok nem dicsekszenek vele, hogy ott hány foglyot nyúztak meg és temettek el élve. Úgy látszik, hogy mikor bementek a füstölgő romhalmazba (Kr. e. 740), ott már élő embert nem találtak. A környék egyszerű népét deportálták, hogy ha rejtőzik ott Árpádból való,
ÁRPÁD ↑Fel a tartalomhoz 8
Sokan észrevették már, hogy régi közel-keleti térképeken feltűnően nagyszámú magyarul hangzó helynév van. Ezek közé tartozik az Árpád név, pontosan ugyanúgy írva, mint a magyar Árpád, csak az ékezetek hiányzanak. Számosan feltették már a kérdést: lehetséges-e ennyi hangnak pontos sorrendben való, véletlen egyeztetése? Mi ennek a matematikai valószínűsége? De tudomásom szerint senki sem ismertette a magyar olvasóközönséggel a szíriai Árpád történetét, pedig meg van írva, elég hozzáférhető helyen, a Cambridge Ancient History-bon.
Eszerint Árpád önálló fejedelemség volt, a Kr. e. -i első évezredben, Szíriában, a jelenlegi Aleppótól északra. Aleppó is hozzá tartozott, több más várossal, a főváros azonban ott volt, ahol most az Erfat nevű rom van. (Némely térképeken R' faat névvel jelölik.)
Hogy milyen nyelven beszéltek Árpád lakosai, azt nem tudjuk, azt sem, hogy kik voltak vezetőik, fejedelmeik. A szíriai homok hallgat. Amit tudunk róluk, azt ellenségeiknek, az asszíroknak feljegyzéseiből tudjuk.
Az asszírok rendkívül tehetséges, kíméletlen és kegyetlen nép voltak, Sémita nyelven beszéltek. Asszíria ott keletkezett, ahol sumir időkben a sumírral rokon, őslakos subar nép lakott. Az őslakosságot azonban, mely a világ első magas civilizációit megteremtette, ollóba fogta két alacsonyabb műveltségű, de nagyobb vitalitású etnikum: az indoeurópai és a semita. Az olló szétszabdalta az őslakosok, a sumírok, elamiták, subarhurriták városait, évezredes viaskodások során. Subartu, az egykori "szabad föld" a világtörténelem legocsmányabb zsarnokságának, az asszír államnak közepe lett, innen hódítottak birodalmat az asszír királyok és egymás után döntötték meg az őslakosok védelemre túl későn fegyverkező fejedelemségeit.
Ilyen volt Hanigalbat, az ősi hármas hegy, az Ararát vidékén, az onnan négy tenger felé induló négy folyó földjén. Az asszír felirat közli az utókorral, hogy mikor végül bevették Hanigalbatot, ott húszezer embert vakítottak meg.
Végül az asszír hódításnak már csak az Árpád fejedelemség állt ellent. Pedig fontos hely volt: Szíria kulcsa. Az asszír haderő három évig ostromolta Árpádot. Aleppó megadta magát és máig megmaradt. De Árpád nem adta meg magát és az asszírok nem dicsekszenek vele, hogy ott hány foglyot nyúztak meg és temettek el élve. Úgy látszik, hogy mikor bementek a füstölgő romhalmazba (Kr. e. 740), ott már élő embert nem találtak. A környék egyszerű népét deportálták, hogy ha rejtőzik ott Árpádból való, esetleg az ostrom előtt kimenekített asszony, vagy kisgyerek, az elzárassék.
Bizonyos, hogy messzire vitték őket; talán északi ércbányák rabszolgái lettek. Az asszír gazdagság alapja a fémekkel való kereskedés volt.
Árpád hősi, hosszú küzdelmének és dicső végének emléke mégis fennmaradt és lelkesített késő nemzedékeket. Akkor is, amikor már legenda lett, hogy az asszír sárkányfészket széttaposta a káldok, médek és szittyák szövetsége (Kr. e. 612). Peregtek a századok, keleti birodalmak keltek és buktak, régi zsarnokságok helyébe új zsarnokságok jöttek. Azok ellen is küzdeni kellett és a szabadságharcosok ragyogó példája nem ment feledésbe: továbbadták a lantosok, mert "száll az ének szájról szájra"...
A kazár birodalom határszélein egymásra találtak régen szétvált rokontörzsek és megfogant a gondolata egy nemzetnek, mely majd Etelközben volt megszületendő. Az a nemzet, melyről később Leó bizánci császár írta, hogy szabad nép (eleutheros to ethnos). Hihető, hogy ennek a szabad népnek emlékezetében éltek a régi szabadsághősök, akik egyszer, régen, egy szálig meghaltak a szabadság védelmében. Árpád...
Mikor később az arab hódítás jelentette az őslakosság veszedelmét, ezek megint ellenálltak. Az arab írók feljegyezték ellenfelük nevét, aki éveken át vezette az ellenállást: Upas ibn Madar. Padányi Viktor fordítása szerint: Magyar nembéli Opos. Azt is feljegyezték róla, hogy mikor helyzete reménytelen lett, kitört ostromlott várából és kísérőivel együtt átvágva magát az ostromgyűrűn, elmenekült észak felé, a kazárok királyához.
A sorsot nem egyformán osztja a Magyarok Istene. Van, aki a dicsőséges halált kapja és van, aki a halálnál sokkal nehezebb életet. Opos és társai az emigráns életet kapták. Hiszem, hogy vitték magukkal ősi fajtájuk nagyszerű hagyományait, köztük a szíriai Árpád emlékét.
Ilyen hosszú idő után? Hiszen Opos menekülésének dátuma Kr. u. 739.
Igen, ilyen hosszú idő után is megőrizték a költök. Mert "fű kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hősi lanton"...
Aki ragaszkodik a régi, hivatalos magyarázathoz, mely szerint honszerző fejedelmünk nevének jelentése "árpácska" volt, ám tegye, - úgy kell neki! Ismerjük fel végre, hogy lélektani lehetetlenség, hogy egy fejedelmi család a fiait Tormásnak, Taknyosnak, Torkoskának, Zabszemnek, Árpaszemecskének nevezte volna. Ilyen nevű fejedelmet nem emeltek volna pajzsra a hetumogerek. A fejedelem neve nem tréfa.
Ha a régi Árpád nevét vette fel az új vezér, abban lehetett méltóságteljes tiszteletadás a régmúlt szabadsághőseinek. Lehetett benne program is, ígéret, szent fogadalom az eljövendő évezredre, hűségeskü a szabadság örökszent eszményéhez. Benne volt Árpád fiának, Leventének áldozatos halála, benne volt a felhőbe hanyatlott drégelyi vár, Szigetvár füstölgő romja, a sztrecsnói tető, Szathmáry tízezerje és a három Görgey fiú vadászpuskái, melyekkel 1919-ben a csehek ellen mentek és meghaltak. Benne volt a budapesti gyerekek harca az orosz tankok ellen. Azoknak dicsősége, akik meghaltak és azoknak kötelessége, akik élve maradtak az örök magyar élet és a szabadság szolgálatában.
Sok minden van az Árpád névben, mely sumír nyelven azt jelentette: Dicsőségre választott.
AZ ARARÁTI NÉPEK ↑Fel a tartalomhoz 9
Aki végigolvas néhány száz kötetet a világ legtekintélyesebb történetíróinak tollából, azt a különös benyomást kapja, hogy a fehér embernek már az ókorban is csak két jó, tiszteletreméltó családja volt: az indoeurópai és a semita. Voltak ezeken kívül eső népek is, akikről néha szólni kell; úgy jellemzik őket, hogy "non-semitic and non-indoeuropean". (Lásd pl. Cambridge History.) Ezekről majdnem mindig egy kis fanyarsággal, kedvetlenséggel szól az európai (nyugati) történetírás. Gyanús, bizonytalan eredetűek, ellenszenves jelleműek, ha lehet róluk valami - valóságos vagy koholt rosszat mondani, az hangsúlyosan elmondatik.
Mégis beszélni kell róluk, mert nem lehet elhallgatni, hogy az első, ismert, magas emberi civilizációt egy ilyen nép, a sumír teremtette meg. Hasonló volt a gazdag kultúrájú, szomszéd elamita nép is. Újabb ásatások nyomán, úgyszólván napról-napra bontakozik ki a feledés homályából a felső-mezopotámiai hurrita nép és annak fontos szerepe a Kr. e. második és első évezredben. Létezésükről nem régóta tudunk. Első nyelvemlékük 1886-ban lepte meg a tudósokat. Azóta a régészek megtalálták nyomaikat szerte Mezopotámiában, Szíriában és kiderült, hogy a Mitanni királyság nyelve éppúgy hurrita volt, mint a Manni népé, vagy Hannigalbaté, vagy az Urartu királyságé, mint azelőtt Vannic nyelvnek hívtak. Tömegesen éltek hurriták Ugarit városában, Szíriában, ahonnan a sumír írásjegyekről lerövidített, első valódi betűírás előkerült.
A hurriták közvetítették a régi sumír kultúrát nyugat felé. Sok hurrita nyelvemlék került elő a hettita főváros romjaiból. Népmorzsalékok helyett, lassan kialakult egy nagy nép emléke, amit már nem lehet foghegyről elintézni, hiszen van tényszeretet is a világon.
Sumírok, elamiták és hurriták valószínűleg különböző nyelveket beszéltek. Jóeszű gyermekek manapság is kitalálnak különböző nyelveket, melyeket csak egy-egy beavatott csoport ért. Az emberiség hajnala idején így keletkezhettek új, különböző nyelvek. Sok példa van rá, hogy fajilag rokon és egymáshoz közel élő indiántörzsek, vagy ázsiai szigetlakók teljesen különböző nyelveket beszélnek. De elgondolkoztató a tény, hogy úgy a sumír, mint az elamita és a hurrita nyelvek agglutináló szerkezetűek: egyik sem ismer nemi megkülönböztetést a nyelvben (nincs "she" és "he", csak "ő") - úgy mint a magyar. Ez megfelel a nyelv mögötti világnézetnek. Mindhárom nép egalitáriánus és nőtisztelő volt. Az elamitáknál nőágon öröklődött a királyság.
Nem ismerjük a nyelvét egy nagy mezopotámiai népnek, a lótenyésztő kassitáknak. Királyaik háromszáz éven át uralkodtak Babilonban és ez annak a városnak legbékésebb és legboldogabb kora volt.
Voltak tudósok, akik régóta érezték, hogy hasznos lenne, a rend kedvéért, összefoglalni egy közös névvel a régi Nyugat-Ázsia, nem-semita és nem-indoeurópai népeit. Ilyen kísérlet volt a "jáfetita" név. De ennek eredendő hibája, hogy kizárja az indoeurópaiakat, akik köztudomás szerint, Jáfet utódai. Még gyengébb a következő propozíció: "Asianic".
Az utóbbinak két eredendő hibája is van. Az egyik: ha az ázsiai népekről beszélünk, nem hagyhatjuk ki a két óriás-népet, a kínait és az indiait. A másik: van a szónak bizonyos ellenséges hangzása. Amikor az amerikai tengerész szereti a sárgabőrű embertársát, akkor "Asian"-nak hívja. De ha megharagszik rá, akkor "Asiatic" vagy "Asianic" néven káromolja. Ezt se vállaljuk. Orosz részről propagálták nemrég a "boreal" elnevezést, ami hasznos lehet, ha így hívjuk egész Eurázsia népeit, de ez a mi szempontunkból nem segítség. Ezért ajánlom az araráti népek elnevezést, a régi Nyugat-Ázsia nem-semita, nem-indoeurópai, fehér fajú népei közös nevéül.
Nagyon valószínűnek látszik, hogy ezek a népek mind abból az őscsoportból származtak, mely a nagy vízözön után, az Ararát óriás hegy alatti vulkánikus tüzektől fűtött területen élt, egy még hideg világban. Itt fejlődhetett ki az a kultúra, amelyet már magukkal vittek, amikor folyóikon távolabbi vidékekre ereszkedtek, kátránnyal bélelt kosaraikban. Mert az Ararát, a hármas hegy vidékéről négy folyó ment négy tenger felé. Semitáktól, chamitáktól és indoeurópaiaktól eltérően, az araráti népek sokáig ragaszkodtak az araráti vízrendszer vidékéhez.
Az ókornak kultúrateremtő nagy népei megfogytak, éppen azért, mert békés, toleráns természetűek voltak. Szétszéledtek az akkori világban, elvesztették városaikat, királyságaikat, nagy hagyományaikat. De egészen soha el nem pusztultak, csak elrejtőztek, mint földalatti utakon a hegyi patak. Időnként új neveken, előtörtek. Ilyen előretörő rokon nép lehetett a párthusoké, mikor már a homok rég belepte a sumírok, elamiták, hurriták emlékét Mezopotámiában. De a méd-szittya utódokból lett párthusok hatalmas birodalmat építettek, mely századokon át sikeresen versenyzett Rómával és csak a belviszály dönthette meg.
Ilyenek voltak a hunok, az avarok. Ilyen a törökség.
Előtörő patak volt az Etelközből indult nemzet is, mely nincsen egyedül. Csak meg kell keresni a rokonlelkű nemzetek kezét. Sokan vagyunk. Törökök, észtek, finnek, vogulok, osztjákok - talán a baszkok, a kurdok is és olyan néptöredékek, akiknek ma a nevét sem tudjuk, de megismerhetjük őket arról, hogy szeretik a szabadságot.
SZABARTOI ASZFALOI ↑Fel a tartalomhoz 10
Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár megírta az Európában akkortájt (a I 0. század derekán) megjelent magyarokról, akiket ő türköknek nevez, hogy régebben, "valami okból Sabartoiasphaloi volt a nevük". Ezt az információt, sok más között, ő nyilván a Bizáncba látogató magyar követektől szerezte.
Az újabbkori magyar történetírók fantáziáját természetszerűleg foglalkoztatta ez a különös név és igen sokan próbálkoztak a megfejtéssel, hosszú idő óta. A magam idejében, én is. Azóta jönnek újabb magyarázatok és némelyiknek elküldésével megtisztelnek a szerzők.
Mindenkit szeretek és becsülök, aki, ahelyett, hogy dollárokat hajszolna, a magyar őstörténet problémáival törődik. Az ilyen küldeményeket szeretném egyenként melegen megköszönni a küldőiknek, de postám akkorára nőtt, hogy ez lehetetlen, Itt kérem a küldőket, hogy ne vegyék rossznéven, ha elmarad a személyes válasz és köszönet. Hogy írta Arany János Rozgonyi Piroskája, öreg korában? "A kezem nem bírja..."
Nemrégiben érkezett Hallay István előadásának szövege. Érdekes. De meg kell hogy bocsássa nekem Hallay István, hogy továbbra is jobbnak tartom a saját megfejtésemet. Azt hiszem, mindnyájan a magunkét szeretjük. Én nem csak azért, mert az enyém, de azért is, mert egyszerű.
Már a múlt századi megfejtők sejtették, hogy a túl hosszú görög szó két szóból tapadt össze, másolók hibájából. Tehát, ketté kell vágni: Sabartoi és asphaloi - két többesszám. Pedzették azt is, hogy a sabartoi-ban az ókori történelemben közismert szabír-hunok neve lappang. A nehézség a szóösszetétel második tagjában rejlett.
Ezt nem sikerült megfejteni. Voltak találgatások, de nem sok értékük volt. Abból indultam ki, hogy Konstantin görögül írt, tehát az asphaloi valószínűleg görög szó. A szókezdő "á" valószínűleg fosztóképző. Tehát keressük: mit jelentett a sphalos! Hiába böngésztem végig három görög szótárat, míg a negyedikben megtaláltam, amit kerestem. * A sphalos nehéz fatönk volt, amihez a börtönökben hozzábilincselték a foglyokat. Asphalos tehát azt jelenti, hogy "bilincstelen, szabad'.
Közismert dolog, hogy a legkorábbi sumír időkben, és azután is egy ideig, Észak-Mezopotámia neve volt Suóartu (SU-BAR szabad). Nyilván azért, mert a civilizáltabb, déli vidéken szorosan városállamokba szervezetten éltek az emberek, míg fent a hegyvidéken senkit sem kergettek csatornát ásni, templomot építeni, nem jött adószedő, - az emberek szabadon éltek: Subartu a szabad Föld volt. A lakosok utódai ragaszkodtak a szabír névhez és gondolathoz.
A Bizáncba küldött magyar követek is - feltehetően - nagyobb nyomatékkal hangsúlyozták, hogy ők szabad emberek, barátságot és szövetséget ajánlanak és nem meghódolást. Már Konstantin előde, Leó császár is megírta róluk, noha nem szerette őket: "Ez egy szabad nép ". Amennyire fontos volt a magyar követeknek, hogy hangsúlyozzák követségüknek ezt az aszpektusát, annyira érthető, hogy ezt a bizánciak nem szívesen hallgatták. A magyar követség magyarázta, hogy ők mindig szabad emberek voltak, amit a régi nevük, a Sahartoi bizonyít, és ehhez világosság okáért hozzátették a görög fordítást: asphaloi. Konstantin kissé fanyarul és unottan jelenti ezt, híres mondatában: "Valami okból':.. A későbbi leíró egyáltalán nem értette, vagy szándékosan félre akarta érteni a magyarok függetlenségét erősítő mondatot. Így egybeírta a két szót és megszületett az érthetetlen, torz név, a Sabartoiasphaloi.
Ezt a magyarázatot én megadtam a negyvenes évek végén írt és 1951-ben Washington D. C. -ben kiadott Sumerian Affialiatons könyvem 165. oldalán. Ajánlom mindazok szíves figyelmébe, akik a problémával foglalkoznak. Jó munkát!
* W. Pape, Handwörterbuch, (Braunschweig, 1914.) szóértelmezése szerint: "Sphalos - in der Gefängnissen ein runde Block" (kerek fatönk a börtönökben).
TRANSZKAUKÁZIA - AZ ŐSEMBER SZÁLLÁSHELYE ↑Fel a tartalomhoz 11
Gondolatok Gábori Miklós: Ala-Tau - Ararát című könyvének olvasása közben - Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.)
Ritka öröm ilyen jó és érdekes útleírást olvasni, számunkra fontos, távoli helyekről, ahová soha el nem jutottunk és valószínűleg el sem jutunk.
A magyar őstörténet szempontjából érdekes, ázsiai régészeti lelőhelyek, az amerikai magyar kutató számára gyakorlatilag megközelíthetetlenek. Ázsiai útleírásunk kevés van és ami van, az jórészt elavult.
Gábori Miklós Budapesten él és hivatásos ősrégész, a javából. Felesége is régész; mindketten a paleolit, a legrégebbi kőkor egy-egy szakaszának a szakértői. Miklós Budapesten és Franciaországban, az ősember klasszikus hazájában készült kutató munkájára. Kapcsolatba került sok, különböző nemzetiségű régésszel, akik a Szovjetunióban élnek és akik meghívták kutatásaikhoz. Többször járt Oroszországban; ez a könyv hatodik útját írja le - a laikus közönség részére, őszintén, kedvesen, mulatságosan.
Amint a kettős cím is mutatja, a könyv két karéjra oszlik, két nagy tájegységet ismertet: az Ala-Tau hegység nevével jelzett Pamírvidéket és az Ararát nevével jelzett Transzkaukáziát.
A Pamír-vidék a Szovjetunió délkeleti csücske, ahol már közel van Afganisztán, Pakisztán, sőt Kína is. Gábori és felesége 1976-ban vendégei voltak annak az expedíciónak, melyet egy orosz régész vezetett, a hegyek közt nemrég felfedezett sziklarajzok feltérképezésére.
Az expedíció Taskentből indult. A vidék az ősi Közép-Ázsia híres városai: Bokhara, Szamarkand. Itt nyargaltak valaha a keleti hun hadseregek, itt viaskodtak a kínaiakkal. A sziklarajzokat persze, minden városi kényelemtől nagyon távol, nyaktörő vad sziklák között, néha elképesztően keserves körülmények között kellett megkeresni, de sikerült nyomukra jutni és a rajzokat lefényképezni.
A könyv második része az, amit magyar részről még sokkal érdekesebbnek találok. Az Ararát név nem szorul magyarázatra, arról már az elemi iskolában hallottunk. Gáboriék útjának második részét már ez a csodálatos hegyóriás ragyogja be. Szerzőnk elmondja, hogy Grúziában, Örményországban a városok, Tifilisz, Jereván, egészen európai jellegűek. Itt ősi nemzetek őrzik nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat és testvéri szeretettel árasztják el a magyar vendégeket. A folyóvölgyek paradicsomú termékenységű tájak, a hegyvidéken pedig hatalmas mezőkön, kilométereken át olyan bőségben hevernek a legrégibb kőkor emberének jellegzetes eszközei, hogy nem lehet kikerülni őket. Soha senki sem fogja múzeumokba gyűjteni ezeket- nem léteznek akkora múzeumok! Az Aragac hegység egy ilyen keskeny és eszközökkel túlzsúfolt talajú völgyében felteszi Gábori a kérdést: "Hogy mit keresett itt az ősember? Azt nem tudom! "
Hát tudni én sem tudom, de sejtem. Ülvén a sokszor kicsúfolt karosszékben, oda is írtam a könyv margójára a választ: Meleget! Az Ararát maga is kihűlt vulkán, és vulkán volt az Aragac is.
Az egész vidék még ma is vulkánikus jellegű, itt-ott még vannak meleg források, bitumen kutak, - olvasom régi útleírásokból. Kétszázezer év előtt még valószínűleg több volt. Egy-egy eljegesedés idejében egy meleg forrás egy szűk völgyben, az életet jelenthette annak, aki családjával a közelébe juthatott és a közelségért valószínűleg gyilkoltak az obszidián kések.
Gábori írja, hogy ezt a fantasztikus lelőhelyet ötven éve nem látta szakember. Írtak ugyan róla, de nem hitték el, hogy a kőeszközök pontosan ugyanolyan típusúak, mint a Franciaországban előkerülő legrégebbiek, keverve későbbi típusokkal, de Gábori azt mondja, hogy ő tudja, mert látta őket. Ezen az Ararátvidéki helyen 2-300 ezer éven át élt, lakott és készített kőeszközöket az ember.
Én, mint olvasó, igen örülök annak, hogy a Gábori házaspár és kísérőjük, egy szál örmény régész-barátjuk, Benik, látták és leírták. A régész házaspár alapproblémája az a kérdés volt: honnan népesedett be az őskorban Közép- és Kelet-Európa erdős és steppe vidéke? Erre vonatkozó véleményét Gábori a könyv 269-83 oldalain fejti ki, és az összefoglalható egy szóban: Transzkaukáziából. Grúziában és Örményországban a bibliai folyók földjén van az oroszországi ősemberlelőhelyek túlnyomó része. Gábori szerint, amivel én teljesen egyetértek, itt volt az ősember, a legrégibb Homo Sapiens első szálláshelye. Hogy innen milyen úton kerültek a világ más tájaira, azt illetőleg sejtéseink lehetnek; a bizonyítást majd rá kell hagynunk a jövő század régészeire.
Azért is figyelemre méltó ez a komoly szakvélemény, mert az utóbbi évtizedekben megint kísért, új formában, a múlt században erőltetett, helytelen gondolat, hogy az ember a majomtól származik. Már reméltük, hogy ezt az afrikai majmot kidobtuk az ajtón! Most próbál visszamászni az ablakon. Modern istenhívő embernek nem esik nehezére elhinni, hogy az úristen evolúció útján teremtette az embert. Ennek rokonai nem csak a majom, hanem a madár, a hal, a káposzta és a búza is. Ezekkel lehettek közös őseink, de nem ezektől származunk. Őseink a kőbaltás ősemberek voltak, az Ararát alatt.
A tudományos szakkönyv, amelyben Gábori elgondolásait, tapasztalatai alapján, összegezte: les Civilizations du Palelolithique moyen, entre les Alpes et l'Oural. (Budapest, Akadémiai kiadó, 1976.) - Ezt, sajnos nem tudtam megszerezni. De biztos vagyok benne, hogy a népszerű könyv hasonlóan tanulságos. Fiatalos, kedves derű árad belőle és rengeteg információ arról, hogy milyen a mindennapi élet egy óriási birodalom egymástól nagyon is távoleső pontjain.
Aki ezt a könyvet elolvassa, a jó fényképész páratlanul éles képsorozatából ismeri meg a jelenlegi Közép-Ázsia és Transzkaukázia városait, hegyeit, vizeit és embereit. Üzbégek, kirgizek, tadzsikok, baskírok, kollégák házai, élete és gondolatai kerülnek emberközelbe. De érdekesek a kirgiz vasúti munkás gondolatai is. Becsületesen gyűjti Gábori az adatokat, de nem kendőzve a tényt, hogy az adatgyűjtést emberek végzik, emberi gyarlóságaikkal és a szelíd humor aranyporát szórja a könyvben szereplő színes emberiségre. Színeket és szépségeket rögzít, sokkal tehetségesebb tollal, mint legtöbb jelenkori szépírónk. A magam részéről hálás vagyok a könyvért Gábori Miklósnak.
URARTU ↑Fel a tartalomhoz 12
A coloradói egyetem szellemes és cinikus antropológus tanárától hallottam, hogy a világ régészet-tudománya olyan, mint a részeg ember, aki a gázlámpa alatt négykézláb tapogatta a földet és egy részvétteljes járókelő kérdésére azt felelte, hogy az inggombját keresi. "No és itt vesztette el? " - kérdezte az emberbarát. "Nem itt" - válaszolta a részeg, - "de itt jobb a világítás".
Ezzel illusztrálta tanárunk a tényt, hogy az archeológusok többnyire ott kutatnak, ahol ezt barátságos nyugati hatalmak pártfogásával tehetik és hogy Ázsia óriási területei régészetileg ismeretlenek és még sok meglepetést hozhatnak, ha egyszer nem csak sírrablók ássák fel azokat, hanem régészek is.
Néhány év előtt végigbámulta Amerika nagyvárosainak népe az Oroszországból idekölcsönzött szkíta kincsek kiállításait. Ezeknek javarésze is sírrablásból származott, ami meglátszott a katalógusok tévelygésein is.
Nemrég kaptunk közléseket Thailandban (a régi Sziám) tíz év óta folytatódott ásatások eredményeiről. Ronald Schiller népszerűsítő cikke a Readers Digest 1980. augusztusi számában arról igyekszik meggyőzni az olvasókat, hogy a civilizáció bölcsője nem Mezopotámiában, hanem Sziámban ringott. Szerinte a mezőgazdaság, cserépművesség és fémművesség terén az őssziámiak időben megelőzték a mezopotámiai araráti népeket, tehát a sumírokat.
Egy század óta tudjuk, hogy a világ első ismert magas kultúrája a sumíroké volt. Azóta folyik az irigy szellemi proletárok igyekezete, hogy megtépjék a sumírok babérjait. Még magyar írónő tollából is olvastunk cikkeket ilyen címmel: "A sumírok találták ki az írást vagy sem? "
Az a nagyon komoly tudós kutató, akinek munkájára fenti írónőnk hivatkozott, Denise Schmandt-Besserat sohasem írt le ilyen pökhendi mondatot. Az apró agyagkockákat, golyókat kutatta, melyek segítségével vagyontárgyaikat, főleg állataikat tartották számon a Közel-Kelet népei, nagy területen, az írást megelőző időben. Könnyen elképzelhető, hogy ez a módszer vezetett az írás feltalálása felé. Azonban, ha valaki a birkát jelentő rajzot cserépedényre karcolja, az még nem magas civilizáció. Ha valaki a teremtés-mondát vagy az istennő himnuszát hagyja, cseréptáblára írva az utókorra, az igen, az már írás, és magas civilizáció. Ezt értsék meg Schiller Ronald és társai. Roppant érdeklődéssel fordulunk a sziámi régi kultúra dokumentumai felé, de amíg a szép cserepek és fegyverek mellől hiányzik a valódi írás valamelyes nyoma, addig a sumírok elsőségét nem lehet kétségbe vonni.
A sumír nyelv őse a magyar nyelvnek, ezt aki a kérdéssel előítélet nélkül alaposan foglalkozik, nem fogja kétségbe vonni. Nehezebb kérdés: hogyan került egy araráti nyelv az Eufratesz partjáról a Duna partjára? Az elmúlt harminc év folyamán ezen a kérdésen tűnődtem.
Azt hiszem, hogy a végleges választ csak a jövő század Nyugat-Ázsiában folytatandó ásatásai fogják megadni. Előmunkálatokat azonban végezhetünk, kereshetjük az ókori állomásokat, ahonnan, valószínűleg hoztak hatásokat a magyarság ősei. Vigyázzunk azonban, ne próbáljunk egyszerű, egyenes vonalat húzni, mert nem lehet.
Kazáriában és vidékén hét törzs ismerte fel összetartozását és egyesült Etelközben. Különböző történelmeket hoztak. Ezeket külön-külön kell majd lenyomoznunk, szem előtt tartva egy lényeges alaptételt: magyar őstörténelem nem egy van, hanem legalább hét.
A legutóbbi évtizedekben bontakozott ki a feledés homályából egy magas nyugat-ázsiai civilizáció képe, mely minket magyarokat kell hogy érdekeljen: az urartui királyságé. Ez a Kr. e. első évezredben virágzott, az Ararát hegyvidékén, azon a paradicsomi földön, ahonnan a Tigris és az Eufrátesz folyók erednek. Földjén jelenleg Szovjet-Örményország és Törökország osztoznak. Fővárosuk a térképen könnyen megtalálható Tushpa, a Van-tó partján állt.
A főváros hatalmas romjai állnak, bár évszázadokon át rombolták őket a kincskeresők. Tudálékos középkori írók elterjesztették a mesét, hogy a várat a legendás asszír királyné, Semiramis építette. Az újabban tömegével előkerült ékírásos feliratok kétségtelenné tették, hogy a várat Urartu királyai építették.
A régebbi kutatások története hosszú és szomorú. Ma már török és orosz régészek vezetésével folyik a szakszerű feltárás melynek adataiból lassan kibontakozik az ókor egyik legrokonszenvesebb népének büszke emléke.
A nyelvet, melyet beszéltek és felirataikban ránk hagytak, eleinte Vanni nyelvnek nevezte a tudomány, majd az asszír történelmi feljegyzésekben ismert urartui elnevezést használták. Ma már nyilvánvaló, hogy nyelvük a Közel-Keleten sokfelé beszélt hurrita nyelv egyik változata.
A hurriták a sumír civilizáció örökösei és közvetítői voltak.
Míg a sumírok homokos és mocsaras vidékén nem volt alkalmas állat a ló, az urartui nép jellegzetesen lovas nép volt. Talán az első kőbe vésett emlék, mely a ló teljesítményét örökíti meg, Urartuban van egy feljegyzés arról, hogy ezen a helyen a fejedelem lova 11 métert ugrott! Gyönyörű, bronzba öntött lófejet és sok lószerszámot is találtak a régészek.
Az araráti völgyek termékeny földjén búzát, árpát, kölest termeltek. Kerteket, gyümölcsösöket és szőlőket létesítettek: Igen nagy mennyiségű bort termeltek, roppant cserépedényekben tárolták. Olajsütő helyiségeik voltak. Tartották a legkülönfélébb háziállatokat: kétféle juhot, merinót is. Textiljeik híresek voltak. Találtak textilmaradványt, mely a gobelinszövés technikájával készült. Fémművességük magasrendűségét csodálatos fém holmik tanúsítják. De csontfaragásokat is készítettek és voltak zeneszerszámaik is. Volt saját hieroglif írásuk. De fontos ünnepélyes célokra a nagy mezopotámiai ékírást használtak, melyet a sumírok fejlesztettek ki és később az asszírok standardizáltak.
Urartui katonák korai képeit ismerjük a híres balawati bronzkapuról. Térdigérő, rövidujjú tunikát viseltek, széles övvel, íjjal, lándzsát és apró, kerek pajzsot. Sajátságos, hegyes sisakjaik mintáját jóval később ellesték és átvették ellenségeik, az asszírok. Ennek a hegyes sisaknak formája nagyon hasonlít az Árpád-sisakéra - ezzel a kérdéssel érdemes lenne fegyverszakértőknek foglalkozniok.
Mikor az első asszír feljegyzések urartuiakat említenek, a Kr. e. második évezred végén, akkor úgy látszik, hogy ezek a hegyekben elszórtan élő apró fejedelemségek népei, melyek idővel egyesülnek a közös asszír ellenség ellen. Országukat saját nyelvükön, Biaini földjének nevezték. Ez a név még megfejtetlen. Azt sejtem, hogy egy védő-istennő neve. Szeretném feltenni a kérdést: honnan kerültek elő ezek a kis fejedelemségek, királyságok? Nem lehettek-e töredékei annak a második évezredben virágzott és az évezred második felében a hettiták állal elpusztított Mitanni királyságnak, mely az ő hegyeiktől kissé délebbre terült el? A Mitanni királyságot is az Eufrátesz öntözte és virágkorában az egyiptomi fáraókkal volt szövetségben és rokonságban. Akiknek a mitanni király hurrita nyelven írt levelet? Nagyon valószínűnek tartom, hogy az elpusztított Mitanni menekültjei vitték északra az ott megtalált hengeres pecsétnyomóikat és egy fejlett politikai egység hagyományait.
Úgy látszik, hogy a Kr. e. 9. század vége felé sikerült egy karizmatikus dinasztiának egyesítenie Ararát szétszórt népét az asszír hatalom ellen. Megható és csudálatos küzdelem kezdődik ezzel, három évszázados küzdelem, melyben Urartu hős népe világtörténelmi feladatot teljesít, saját élete árán.
Sokan megírták már, hogy az asszír birodalom a világtörténelem legförtelmesebb zsarnoksága volt és világuralomra tört. Kegyetlen királyok zsákmányleső kalmárnépe és zsoldos serege került szembe a derűs szőlőhegyek szabadságszerető népével. Urartu népe megakadályozta azt, hogy Asszíria meghódítsa az ismert világot.
A háborúk váltakozó szerencsével folytak. Urartu győzelmei hosszú időre békét jelentettek. Tehetséges királyok városokat, erődöket építettek. Ilyen királyi alapítás volt Erebuni, ma Eriván (Jereván), Armenia (Örményország) fővárosa. Ettől nem messze épült Teishebani, a Teisheba istennek szentelt város. (Mellékesen ugyanezt az istent klasszikus hurrita nyelven Teshubnak hívták, mindkettő emlékeztet a sumír Dumuzi: Subapásztor-isten nevére és valamennyi a magyar Csaba névre.) Az urartui istenség feleségének neve: Huba.
Azonban változván a hadi szerencse, Tiglath Pilesar asszír serege megverte Kr. e. 743-ban az Arpad vára melletti csatában Sarduri urartui királyt. A szövetséges Arpad várát is feldúlták az asszírok. Hanem az urartui elszánt vitézség mégis kimerítette az asszír zsarnokságot, mely a következő században összeomlott és eltűnt a föld színéről.
Az urartui nép teljesítette hivatását. Néhány évvel még túlélte ellenfelét, de azután maga is kivérezve, elesett a médek fiatal népének támadása alatt. Az urartaiak pedig elmentek Teisheba istenük útjára, a Tejútra. Mert ez a pogány istenség a sumírok óta a feltámadás istene volt.
Melegen ajánlom elolvasásra Boris Piotrovsky orosz régész Urartu című könyvét. 1970. Nagel. Genéve. - Elfogyott megvenni úgyszólván lehetetlen, de némely könyvtárban megvan. Gazdag illusztrációi csodálatosak. A könyvet francia fordításban is kiadták, ezt éppoly nehéz megszerezni, mint az angolt. De érdemes utána járni. Jó bibliográfiát is ad.
KÁKICS ↑Fel a tartalomhoz 13
Fiatal lányocska voltam az első világháború idején, mikor egy rövid szabadságot felvidéki házunkban töltötte apám erdélyi barátja: Dr. Szász Pál, aki az akkori magyar országgyűlés legfiatalabb tagja volt. Az északi harctérről jött és oda ment vissza. Szeretettel beszélt közkatonáiról. Az egyik történetére még ma is emlékezem.
Egy dombocskán álltam - beszélte - mellettem a gyepen sorban feküdt nyolc halottunk. Egyszer futva jött felém egyik katonám. Mi az Pista? - kérdeztem tőle. "Kapitány úrnak jelentem alássan: meghalok" - mondta a legény
Azzal lefeküdt a halottak mellé, pontosan a sorba, kilencediknek és további szó, hang nélkül meghalt.
Sok év után, mikor először olvastam a sumír királysírokba temetett kísérők rendezett sorairól - eszembe jutott Dr. Szász Pál közlegénye és az a különös magyar lelki fegyelem, amellyel oda sorolta magát a halottak rendjébe.
A sumir király-sírokról sokan írtak és az ismertetők egész sora sápítozva borzongja, hogy a halott király, vagy királyné kíséretét "lemészárolták, azután sorba rakták őket. " Utoljára Zamarovsky gondosan magyarra fordított könyvében olvastam a "legyilkoltak" kifejezést azzal, hogy ez a szörnyűség egy borzalmas vallás papjainak akaratából történt. Pedig az archeológus, aki a sírokat feltárta: Sir Woolley megírta, hogy külső erőszak nyoma a holttesteken nem volt. Sokkal közelebb jár az igazsághoz A. Moortgat, (akinek a "Tammuz"című könyvét nem fordították magyarra), de aki a sumír művészet beható vizsgálta alapján következtet egy szép, napsugaras, ősi vallásra, mely hirdette a halottak feltámadását (Tammuz, der Unsterblichkeitsglaube in der Altorientalischen Bildkunst, Berlin, 1949).
Aki ismeri a magyar lélek fegyelmét és halálig tartó hűségét, annak számára nem lehetetlenség, hogy a halott királyt valóban önszántából követte felesége és udvartartása. A sírban ki-ki a maga helyén kiürítette a gyorsan ölő méregpoharat és fegyelmezetten, sorban bevárta a halált, míg a lantos leány utolsó percig zenélt és keze a hangszerén maradt. Követték urukat a boldog, együttes feltámadás reményében.
A sumíroknak még a nevét sem hallottam soha, amikor Liptó-Ujváron Szász Pál zongorázta a katonáitól tanult édes-bús katonanótákat:
Vihar a levelet ide-oda fújja,
Szegény katonának szomorú a sorsa,
Ma még piros élet, holnap fehér álom,
Ne sajnáld hát a csókodat
Rubintos virágom.
Szász Pál visszament a harctérre, megsebesült, meggyógyult, kitüntetéseket szerzett és a király arany sarkantyús vitézzé ütötte. Azután jöttek a viharok és hosszú időre szétsodortak minket. Sok év után azonban meglátogatott Budapesten. Hívott Erdélybe. Vonakodtam, mondtam, hogy keserves lenne a román uralom alatti Erdélyt látni.
"Ha mi elviseljük éveken át, maga is elviselheti két héten át" lobbantotta szememre az erdélyi ember és meggyőzött arról, hogy az erdélyieknek fontos azt érezni, hogy törődik velük az anyaország. Igent mondtam.
A szívfájdalmat bizony el kellett viselni, de soha nem bántam meg, hogy akkor elmentem Erdélybe. Nagy élmény volt. Kolozsvárt Szász Pál kalauzolt. Elvitt édesanyjához Gáldtőre, majd tovább küldött Marosvásárhelyre. Kiváló emberek egész sorával találkoztam. Szilágyi Olivérrel életre szóló barátságot kötöttünk. Székelyudvarhelyt Nyírő Józsefék voltak kitűnő házigazdáim.
Külön élvezet volt Nyírőné tiszta székely beszéde. Nyírő kirándulást rendezett a gyönyörű marosszéki erdőbe, ahol a nóta szerint: "madár lakik tizenkettő... " Rákásztunk, míg az asszonyok az erdőszélen remek kacsákat sütöttek nyárson és kürtős kaláccsal kínáltak. Az erdőszéli csoportnak valami időtlen, ősi jellege volt.
Mikor Nyírő látta, hogy én is értek a rákászáshoz, elkezdett emberszámba venni. Én pedig éltem az alkalommal és felvetettem a kérdést: "Mi a véleménye a székelyek sokat vitatott eredetéről? "
"Húnok vagyunk, instálom" - felelte a magas sötét hajú, sötét szemű író, olyan meggyőződéssel, hogy a válaszát tüstént elhittem.
Ahogy mentünk az erdei ösvényen a patak felé, megláttam az út mentén egy szép szál csillagvirágú enciánt. Rámutattam:
"Mondja, mi a neve ennek a virágnak? " "Kákics "- mondta Nyírő.
Elgondolkoztam a különös néven. Kicsit idegenül hangzott, szinte délszlávosan. Mégis elhittem ezt is. Jól tettem. Évtizedekkel később találtam meg ennek a névnek eredetét, nem is a sumír, hanem az akkád szótárban.
KAKKAB akkád nyelven csillagot jelentett. A gyönyörű, mélykék csillag formájú enciánra valóban ráillik a "csillagvirág" név. (Kakkab-Su - csillagos). Most pedig senki nyelvtudós ne vesse a szememre, hogy az akkád semita nyelv, egészen más, mint a magyar nyelv ősének vélt sumír. Ezt én tudom. De azt is tudom, hogy a sumír csoport, melyben a jövendő magyarság magva rejlett, ezer évig élt semita uralom alatt és természetes, hogy a hosszú idő alatt felvett nyelvében semita kölcsönszavakat. Öreg hiba lenne az akkád és asszír nyelveket kizárni a vizsgálódás köréből!
Akik folytatni fogják a keresést, azoknak útjára világítsanak a jó csillagok! Az erdélyi föld pedig teremjen továbbra is égszínkék kákicsot és olyan embereket, amilyenek Szász Pál és Nyírő József voltak.
UR-ASSZONY-KATONA ↑Fel a tartalomhoz 14
Azt írja egy régi, kedves barátom, hogy a közönséget az én témáim közül legjobban a sumír-magyar nyelvhasonlóság tényei érdeklik: a rokon szavak. Adjak már közre legalább egyet-kettőt a dobozaimban őrzött többezer szóhasonlítás közül!
Rendben van, írjunk erről is. Kiválasztottam három ilyen ősi származású magyar szót. Azért ezeket, mert szeretem őket és úgy érzem, hogy a nagyvilág legelőkelőbb világnézete, legmagasabb életművésze van mögöttük. Aminek késői leszármazója a nyugati lovagszellem. Hiszem, hogy lesznek olvasóim közt, akik szintén így fogják látni ezt a három szót.
Vegyük először a katona nevet. Különösen hangzik, egészen más mint az angol soldier, a francia soldat és ezek rokonai az európai nyelvekben. Vajon miért? A katona és katonaság szavak igen korán jelennek meg régi, kéziratos nyelvemlékeiben. Bárczi Géza szerint (aki a magyar nyelvészet hivatalos álláspontját jelenti), az első szó ismeretlen, a második tisztázatlan eredetű. Megjegyzi Bárczi annak a lehetőségét, hogy egy óegyházi-szláv katund "tábor", vagy a bizánci katunda "poggyász" szavakból eredtek a magyar szavak. (Magyar Szófejtő Szótár, Bp. 1941, Magyar Egyetemi Nyomda.)
Rábízom a magyar olvasóra, aki ismeri a magyar történelmet, mérlegelje: mi annak a valószínűsége, hogy a magyar katona neve kölcsönzés lenne a bomló bizánci birodalomtól, vagy pláne, az egyházi szláv nyelvtől...
Ha valamit átvettek volna a magyar ősök, akkor az Európaszerte ismert soldato valamelyik változatát vették volna át. Át is vették, zsoldos formában, csakhogy nyelvünk kifejezi, hogy óriási különbség van a zsoldos és a katona közt. A zsoldos pénzért harcol, a katona nem azért.
Hol keressük hát a katona szó eredetét? Ott, ahol a világon legelőször örökítették meg rendezett sorban, kötelékben harcoló sorkatonaság képét. Ur városának királysírjából került elő a Standart of Ur-nak nevezett mozaikamű, ezen láthatók - jelenleg a British Museumban - a zárt sorban menetelő sumir katonák, párducbőr-köpenyben és olyan kékszeműen és karvalyorrúan, amilyen székelyek néha még ma is akadnak Erdélyben és magyarok, egy-egy többé-kevésbé tisztavérű családban. Katonai kötelékekben harcoltak. Istenért. Hazáért, nem egyénileg garázdálkodtak, mint a rablók.
A magyar köt ige pontos megfelelője a sumír kad ige. Teljesen azonos a jelentésük. Megvan az ige kat formája is. (A Deimel, Sumerisch Akkadisches Glossar, Róma. Pápai Bibliakutató Intézet, 1934, 140 és 143 oldalon.) "Binden, festfügen. " Gyakran történik a sumír nyelvben, hogy azonos jel fejezi ki az igét és a rokon névszót is. Például: a lib jel magyar megfelelője nemcsak a lép, hanem éppen úgy a láb is. Így valószínű, hogy a sumír kat jelentett köteléket is. Ehhez járulhatott az unu sumír szó, melynek megfejtése Gadd szerint lakhely, "dwelling". (A Sumerian Reading Book, Oxford, 1924), tehát katuni-ból származhatott a katona, aminek jelentése: "kötelékben tartózkodó". Nem zsoldos és nem is rabló! Magyar katona.
Hogy az ősi sumírból sok áttétellel kölcsönöztek szavakat bizánciak és szlávok, azt elhihetjük. De a magyarság nem ezektől tanult, hanem a forrásból kapta fogalmait és szavait, a sumírból, a világ első ismert civilizációjából.
Asszony szavunkról azt írja Bárczi, hogy az alánoktól kölcsönöztük és idézi az alánok kaukázusi rokonait, az oszéteket, akiknél az achsin "úrnőt" jelent. De hát honnan vették az oszétek ezt a megtisztelő címzést? Valószínűleg egy régebbi kultúrnéptől tanulták. Itt két nagy nép nyelvi örökségéről lehet szó: ezek a sumírok és az elamiták, akik szomszédok voltak és hosszú időn át befolyásolták egymást. Ezeknél találunk két rokonhangzású szót: a sumír gasaan jelentése: "királynő", az elamita usan, "istennő". Megjegyzendő, hogy az elamitáknál még éltek történelmi időkben matriarchális hagyományok: a trón nőágon öröklődött. Annyi bizonyos, hogy "asszony" szavunk napkeleti hazájából igen komoly tekintéllyel indult nyugat felé és csak itteni hatásra vesztett rangjából és szűkült jelentése, lassan, nehéz századok folyamán, míg napjainkban már csak férjes nőt jelent. Hogy mennyire nem ez a lényeg, azt láthatjuk abból, hogy a régi magyar zárdának volt fejedelemasszonya, és a Margit-legendának Szűz Szent Margit asszonya. A "kisasszony" sem jelentett soha "kis, férjes asszonyt", hanem fiatal "dominát".
Ur szavunk, ez a sokrétű, sokszínű, sokjelentésű szó is megcsappant, összeszűkült jelentéssel és tekintéllyel maradt ránk. Már hallottam gunyoros, pejoratív ízű emlegetését is. Legfőbb ideje, hogy megnézzük eredetét és visszaadjuk neki régi, szép értelmét és értékét.
Az Ur nagyon ősi gyökérszavunk. A magasság, nagyság, erő alapfogalmait hordozza. Az Ararát óriáshegy régebbi neve Urartu volt. Hatalmas férfit jelentett, de olyat, aki erejét, hatalmát jóra használja. A sumír ur szónak pontos megfelelője a magyar őr. Ezt kétségtelenné teszi, hogy a szót a legkorábbi időkben a kutyafej képjelével, piktográfjával írták. A kutya volt a hűséges "kis őr". Az oroszlán is úr volt: a "nagy őr".
Ókori királyi paloták főkapuját szelidített oroszlánok, később kőoroszlánok őrizték. Ezért királyi szimbólum az oroszlán: a király az ország nagy őre. Ur városa, régi nagy mezopotámiai központ is őrhely volt. Nevét mindig a kutyafejből stilizált ékírás jeggyel írták.
Mit őriz az úr? Mindent, ami szép, jó és szent, de védelemre szorul. Elsősorban az istennőt, képét, szentélyét, az ő templomát, az ő városát. Régi sumir királynevek: Ur-Baú, Ur-Gula, Ur-Nana, Ur-Nanshe. Baú és a többiek istennők voltak. A király választott nevével nem azt fejezte ki, hogy ő uralkodni akar az istennő felett, hanem azt, hogy ő az istennő védője, őrzője, hadserege, hadereje. Hogy ez lehessen, ahhoz erősnek, hatalmasnak, úrnak kellett lennie. "Baba-mu", így szólítja meg templomi emlék feliratában istennőjét Ur-Baba király. "Babám, felépítettem szentélyedet. " A régi fogalom késői visszhangját halljuk a Szent László úrról szóló ómagyar énekben: "Szűz Máriának választott vitéze". Meg kell, hogy értsük a régi sumír észjárást, hogy ne okozzon nekünk nehézséget az, hogy mennyi különböző, sőt ellentétes fogalmat fejezhet ki az ur. Jelenthet kiemelkedőt, valaminek a tetejét - innen a magyar orom szó. De ugyanakkor jelenthet lábazatot, alapzatot is - azt az erőt, amire rá lehet építeni.
A szavak értelme a századok folyamán módosul, elváltozik. Régi magyar szövegekben olvashattunk "a király urai"-ról. Ezek nem uralkodtak a király felett, hanem a király őrei voltak. Senki sem szereti, ha elveszik a szabadságát és uraskodnak felette. Pedig a sok zivatartól vert Magyarországon sokszor és sokáig uraskodtak zsoldosok, condottierik és más méltatlan emberek. Lassan elferdült fogalmak tévútra vezették az emberek gondolkozását, megzavarták a tiszta szépségét annak is, hogy a magyar asszony ősi szokás szerint, uramnak nevezi a férjét. Az neki nem zsarnoka és parancsolója hanem életreszólóan hozzászegődött őre, akit úgy tisztel, mint a királynő a hadvezérét. Az pedig hívja őt Babám-nak. Asszonyomnak, istennőnek, királynőnek. Ez az, ami széppé teszi a földi életet, ez az a magas életművészet, amit igen messziről, talán Ur városából hoztak és őriztek sokáig az Ur-i magyarok. Nem veszett el egészen, lesznek, akik továbbviszik: katonák, urak és asszonyok.
A MAGYARSÁG EREDETE ↑Fel a tartalomhoz 15
Kezdetben volt az Ige" - mondja Bibliánk. Vagyis kezdetben volt Isten teremtő akarata, mely évmilliók evolúciós folyamatában létrehozta az embert. Hol? A Biblia szerint Nyugat-Ázsiában. Ezt kétségbe vonja egyik tudományos irányzat, mely rámutat az Afrikában tömegesen előkerült majomember-csontokra és Afrikában véli megtalálni az emberiség bölcsőjét. Az ismert adatok összevetése után a jelen sorok írója azokkal ért egyet, akik szerint a kivételesen tehetséges variácó, a Homo Sapiens őse. Nyugat-Ázsiában keletkezett és onnan terjedt szét, rajokat küldve a négy égtáj felé, Afrikába is.
Az eurázsiai emberiség a hideg ellen védekezve kitalálta a ruhát és a tűzet, ezzel megindulva azon az úton, mely az atomkutatás és a holdrakéta felé vezetett. A nagy kontinens keleti részét megtöltő emberek mongolokká fejlődtek. A nyugati oldalon maradtak a fehérek, de ezek is kétfelé szakadtak. A nyugati szárnyból lettek az indoeurópai népek. A centrális pozíciókban maradt a fehér faj turáni, vagy szittya ága. Óriási területen éltek, rengeteg különböző népcsoportban, a fejlődés különböző fokain, a régi kőkorszak vadászó-halászó életmódjából haladva az új kőkorszak, a primitív földmívelés és állattenyésztés fokai felé.
Valószínűnek látszik, hogy arról a területről, ahol a turániak érintkeztek a mongolokkal, indult északi átjárón át, az újvilág felé annak az emberfajtának sok hulláma, melyet ma amerikai indiánnak nevezünk.
Turáni fajú emberek létesítették az első újkőkorszaki falvakat a Kaukázustól délre, a Tigris, Eufrates és mellékfolyóinak völgyeiben.
A nagy hegyek által biztosított állandó csapadék tette lehetővé a földmívelést. Volt ezenfelül az Eufrates forrásvidékének egy másik nagy előnye. Aránylag kis területről négy víziút indult, négy tenger felé. A víziút volt a nagy őserdők korában az emberiség első közlekedési lehetősége. Ez a négy folyó a Káspi tengerbe vezető Araxes (Araks), a Fekete tengerbe ömlő Halys (Kizil), a Földközi tenger felé haladó Ceyhan és végül a Perzsa öbölbe torkolló Eufrates. A négy vízút négy különböző világ felé vezetett, lehetővé tette termények, szokások, gondolatok és találmányok kicserélését. Az első civilizációnak ezen a kis észak-mezopotámiai területen kellett keletkeznie. Hordozói azok az emberek voltak, kiket később AS vagy SA néven emlegetnek a cseréptáblák írói. Ők lehettek az elsők, akik kátránnyal bélelt kosaraikban leereszkedtek az Eufratesen és annak mentén telepeket létesítettek. Ezekről beszélnek igen korai és igen művészi festésű cseréptöredékek.
Valószínű, hogy ezt a civilizációt gyengítette meg a nagy mezopotámiai vízözön. A vízözön után újabb turáni nép jelenik meg, kelet felől, a folyóközi földeken. Cserepeik, úgy mint ők maguk is, durvábbak, de erősebbek és már korongon készülnek. Ez a tehetséges nép egyesült egy harmadik fajtával, mely a régészet tanúsága szerint dél felől, hajókon érkezett a déli partokra, talán Indiából. A három és meglehet hogy több népelem egyesüléséből keletkezett, kb. Kr, e. 4000 után a világ első magas civilizációja, a sumír. Az első nagy alkotás, melyhez már politikai szervezettség és tömegek kooperációja kellett, Mezopotámia öntöző csatornarendszere volt, mely a világon addig nem ismert bőséget biztosított az egész lakosságnak.
A sumírok virágkora kb. Kr. e. 3000-tőt 2000-ig tartott. Ez alatt a sumírok kitalálták a téglából való építkezést, az oszlopsort és a boltívet. Megerősített városaikban kezdődött a városi élet. Kitalálták a kereket és a kerekes kocsit, melynek első ismert példányai sumír királysírokból kerültek elő. Kitalálták a fazekaskorongot, a gyors, tömeges termelés eszközét. Pecséthengereikben ott van a nyomtatás alapgondolata. Nekik köszöni az emberiség az írást, mellyel hatalmas, fejlett irodalmat tudtak teremteni és az utókorra hagyni, égetett agyagtáblák tízezrein. Ezekre náddal rótták az ékírást. Fémművességben, ötvösművészetben soha meg nem haladott tökélyt értek el. Szobrászaik messze megelőzték a görög művészeket. Kitűnő, igazságos jogrendszerük, számos áttétellel, alapja lett a római jognak. Vallási fogalmaik, elsősorban a feltámadásban való hitük, mély befolyást gyakoroltak a kereszténységre. Mindennél fontosabb, hogy a sumírokkal kezdődik a világban az emberség, a minden teremtett lélekkel való szolidaritás gondolata. Ez az alapja a magasabb rendű emberi életnek és ez a lényege a sumír örökségnek.
Tudnivaló, hogy a sumírok nemcsak kocsiztak, hanem hajóztak is, folyón és tengeren. Tengerjáró hajóik két éves utakra indultak, ritka nyersanyagokért. Nagyon valószínű, hogy a Dunán is feljöttek, közlekedtek a Duna mellékfolyóin. A Maroson sót és aranyat szállítottak. Hogy ott jártak, azt erősen valószínűsíti a nemrégen felfedezett három sumir képírásos tábla, melyeket a Maros völgyében találtak.
Úgy hiszem, hogy az első dunavölgyi kultúrát egyszerű sumír gyarmatosok és bányászok teremtették és ezeknek szerszámai, edényei kerülnek elő a magyarországi bronzkori leletekben.
Feltehető, hogy a hosszú árkok, az úgynevezett ördögárkok Magyarországon sumír mérnökök által tervezett csatornák voltak. A gyarmatosítás azonban valami okból abbamaradt.
A mezopotámiai klíma nem volt egészséges, elpuhította az embereket. A túlságos jólét, az öntözővízért folyó versengés, de mindennél inkább a sumírok főbűne, az egymással szemben való gőg és gyűlölködés, aláásták a sumírok politikai erejét és a városállamokban a harmadik évezred vége felé mindenütt a sokkal primitívebb, de agresszívebb semiták vették át az uralmat. A békés hajlamú sumir elem már csak akkor nyúlt fegyverhez, mikor késő volt és mikor a harc csak pusztulást jelentett.
Az ókori keleti népek történetével foglalkozó tudósok nagy része úgy véli, hogy a semiták a sumírokat teljesen kiirtották. Azonban valószínűtlen, hogy egy magas kultúrát hordozó, aránylag nagyszámú nép nyomtalanul tűnt volna el. Azokon kívül, akik elestek a harcokban, nagy lehetett azoknak a száma, akik kibékültek a szolgasorssal és beolvadtak a sémita népek közé. De alkalmasint voltak olyanok is, akik elvonultak, elrejtőztek hegyek vagy mocsarak közé, várva a sors jobbrafordulását. Végül kellett lennie számos csoportnak, melyek elvándoroltak, emigrációba mentek. Sokfelé mehettek, és útjaik, nyomaik keresése szép feladata lehet jövendő magyar történetíróknak. A sumír kultúra javai felbukkannak a második, majd az első évezred folyamán, a Közel-Kelet igen sok helyén.
A sumír nyelv kultúrszavainak számottevő testét is átvették különböző keleti nyelvek, így a perzsa és héber. Ez az anyag indította korai nyelvészeinket a magyar nyelv keleti rokonságának keresésére, de ez, abban az időben, amikor még sumír szöveget nem ismertek, nem vezethetett sikerre.
Erős sumír hatások érvényesültek minden sémita népnél, mely Mezopotámiában megfordult, asszíroknál, babyloniaknál. A sumír fémművesség tovább élt a Van tó partján, az Urartu királyságban. Nagyon valószínű, hogy a hatti nép, mely az indoeurópai hettitákat megelőzte, erős kapcsolatban volt a sumírsággal.
Most fordítsuk figyelmünket, a sok helyett, egyetlen emigrációs csoportra. Ennek a csoportnak tagjai elsősorban a sumír templomok magas rangú papi méltóságai voltak, akik a második évezred folyamán még kitartottak templomaik és papi teendőik mellett, mert ezeket a hódítók is respektálták. De az évezred utolsó századaiban már ők is tarthatatlannak érezték a helyzetet, különösen mikor az asszír hatalom, az ókor legkegyetlenebb zsarnoksága fenyegette őket.
Ez a papi jellegű emigráció kellett hogy induljon kb. Kr. e. 1200-1000 táján kelet felé, arra ahonnan a sumírság zöme jött valamikor, a hegyes-dombos vidékről, melyet a sumírok egyszerűen "a föld"-nek neveztek. Mada. Média.
Ezt a vidéket ma Luristánnak nevezik, az iráni királysághoz tartozik. Az elmúlt évtizedekben ezen a vidéken ezrével kerültek elő csodálatos bronztárgyak, elsősorban lószerszám. A jellegzetes luristáni stílus más mint a sumír, de világosan abból származott. Ez az emigránsok művészete volt. Tudjuk, hogy a hegyekben szétszórtan élőket kb. Kr, e. 700-ban összehívta és velük a méd (Mada-ar) királyságot megalapította Dejoces. A médek hatalmas birodalom urai voltak, egy ideig.
A Mezopotámiában terrorral uralkodó asszírok ellen lázadásra készült babyloni helytartójuk, aki káldeus volt. A káldeusok sémi nyelvet beszéltek, de magukat a sumírok utódainak tartották. A helytartó elküldte fiát, hogy szerezze meg szövetségeseknek a rokon turániakat, a médeket és szittyákat. A három sereg egyesült és az asszír sárkányfészket, Ninivét eltaposták Kr. e. 612-ben. Az ifjú káldeus fejedelem, Nabukodonozor, újjáépítette Babylont és megpróbálta odahívni a médiai emigránsokat. Médiát akkor már fenyegette az indo-európai perzsák növekvő hatalma, ugyanaz, mely Nabukodonozor utódai idején megdöntötte az újbabyloni királyságot is. Ám az emigránsok nem tértek vissza Mezopotámiába, hanem a perzsák elől felhúzódtak a Kaukázusba, ahol kb. Krisztus születése idején lehettek. Onnan lementek a hegyektől északra fekvő síkságra, valószínűleg egyesülve rokon szittya népekkel. Az ottani sírokból ásták ki orosz régészek a jellegzetes szittya művészet legszebb alkotásait. A szittya művészet forrásai, az újabb leletek és Grousset francia orientalista tanúsága szerint, kétségkívül a Kaukázustól délre keresendők.
Az északi síkság nem jelentett biztonságot. Valószínű, hogy élt a vezérlő mágusok, papi fejedelmek közt emléke egy hegyektől védett, édesvízben és napsütésben bővelkedő medencének, melyet valamikor a sumír virágkorban őseik gyarmatosítottak, csatornáztak és ahonnan fémeket, főleg aranyat szállítottak a sumír fémműveseknek. Erre vezette őket a Napisten csodaszarvasa. Sátoroztak egy ideig a Fekete és az Azovi tenger partjain, majd északi irányt vettek és egy kiváló vezér alatt megvalósították a régi tervet, beköltöztek a Kárpát-medencébe őseik földjére.
Aki ezt hihetetlennek tartja, nézze meg a térképen, hogy az Eufrates forrása nincs messzebb a Kárpátoktól, mint a Kárpátok Európa nyugati partjától. Aki pedig meg akar győződni arról, hogy mennyire félrevezettek minket, mikor azt tanították nekünk, hogy a vad, pogány magyarok betörtek egy civilizált, békés Európába, az sürgősen olvasson el hiteles forrásműveket arról, hogy milyen körülmények közt éltek emberek Nyugat-Európában a kilencedik században. Tudatlan, nyers harcosok vetélkedtek a hatalomért. Az élet vad, nyomorúságos és bizonytalan volt. A honfoglaló magyarok ruhája, fegyvere, étele, orvostudománya, igazságszolgáltatása, kormányzata, mind magasabbrendű volt, mint nyugati kortársaiké, ami természetes, hiszen az ősi sumír civilizáció örökösei voltak. Hozták magukkal ősi vallásukat, mely akkor már monotheizmus volt, vagy legalábbis közel állt hozzá. Hozták az ősi papi rendeket, azt a fejlett hierarchiát, melyre következtethetünk abból, hogy milyen sok magyar családnév felel meg egy-egy sumír papi méltóság címének.
Bodán, Enesse, Kele, Lekeneze, Mács, Mórmaros, Musla, Néző, Ocskó, Patócs, Sennye, Szüllő, Zsinka, Zsór, stb.
Ezek mind táltosok voltak: "tisztelendők". Egy ilyen hierarchia nevetségessé teszi azt az állítást, hogy a honfoglalók sámánhitűek voltak - lévén ez a fogalom az antropológiában kisajátítva a legprimitívebb varázsló-hitre.
Jóhiszemű emberek is sokat ártanak, mikor Árpád kánról beszélnek. Lehetséges, hogy így is hívták. De ma a kán fogalom a tatárokhoz tagad. Gyilkos íze van. Ne használjuk.
A magyarságnak a honfoglalás korában nem voltak sámánjai, hanem táltosai; nem voltak totemei, hanem címerei; nem voltak kánjai, hanem vezérei.
Ellenséges erők sok rágalmat kentek a magyarokra, magas. régi civilizációnk sok dokumentumát megsemmisítették. Egyet nem tudtak megsemmisíteni: a magyar nyelvet. Az pedig perdöntő tanú lesz a magyarság nagy perében.
A honfoglalók magukkal hozták a sumírból fejlődött szittya nyelvet, mely sokat módosult az idők folyamán és fejlődése, számos rokon törzs egyesülése és szétválása során, nem volt olyan világosan egységes, mint legtöbb indo-európai nyelvé.
A rokonságot azonban fel fogja ismerni, aki nem gáncsoskodni és szőrszálat hasogatni akar.
Nemcsak a nevek hasonlítanak; ezerszámra találjuk a hasonlóságot a sumír és magyar szótári anyag közt, éppúgy mint a két nyelv szerkezetében. Ha pedig a két nyelv olyan közeli rokon, amilyennek a tények mutatják, akkor hinnünk kell, hogy a nyelv mellett a sumír örökség másik részét is magukkal hozták a honfoglalók: a magasabbrendű élet titkát. Ebben van minden, ami az életet érdemessé teszi: a szabadság, az igazság, a becsület kultusza, a szépség keresése, a természet szeretete, embereknek egymás iránti embersége, és a humor mosolya.
Ezt a kincset hordozza még ma is, összetörten és szétszórtan is, a magyarság. Értékét nem becsülik azok, akiknek értékmérőik a dollár, a frank, a márka. De annak aki magyar, tudnia kell, hogy az örökséggel büszke felelősség jár. Az emberiség nem tud élni és boldogtalan. Nekünk van adnivalónk. Ezt tovább kell vinni, míg megérik rá az emberiség.
Tudnunk kell azt is, hogy a sumír-magyar rokonságot kincsnek ismerik nemcsak azok, akik messzebb látnak a tömegnél, hanem kapzsi, gonosz, vagy bolond emberek is. Ezek bódító maszlagnak, áfiumnak akarják feldolgozni és úgy eladni, a maguk hasznára. Ha ezek kerekednek felül, akkor olyan lesz ez a kincsünk, mint a kivesző indián törzsek kísértet-tánca: utolsó és reménytelen fekete mágia.
Nem szabad ennek megtörténnie.
A sumír eredet tana az élet vize, füve és fája a szétszaggatott magyarság számára. Vegyük körül tisztelettel, mint az angyalok a magyar címert. Védjük meg mindenfajta külső és belső ellenségtől. A virrasztók virrasszanak, az ügyelők ügyeljenek. A szétszórt, de értéke és hivatása tudatára ébredő magyarság magyar fog maradni a következő évezreden át is.
KÉTEZER MAGYAR NÉV SUMIR EREDETE ↑Fel a tartalomhoz 16
Előszó
A név különös kincs, nemcsak a nagy történeti családok nevei hordoznak történelmet. Azok az egyszerű magyar családnevek és személynevek, sőt földrajzi nevek is, melyeknek eredeti értelme, jelentése régen feledésbe ment, sokszor ősrégi nyelvi anyagot őriztek; ha megtaláljuk értelmüket, az művelődéstörténetünk kérdéseire is adhat feleletet. A név mindig konzervatív és a nyelvi anyagnak legkevésbé változó része. Ezért érdemes foglalkozni a nevekkel és eredetük kérdésével.
A személy és családneveknek eredetileg mindig volt értelmük és jelentésük, a világ minden népénél. Fejlődhettek ezek a nevek testi, vagy lelki tulajdonságok jelzőiből, (Kurta, Bátor) vagy foglalkozásból, (Szabó, Papp), földrajzi fogalomból (Földváry, Kátai), lehetnek tréfás ragadványok (Szépenlépő, Halbőr), de őrizhetik egy jeles ősemlékét is (Gálú).
Minden nyelv változik az idők során, szavak elavulnak, feledésbe merülnek, helyettük új szavak keletkeznek és néha csak nehezen, avagy egyáltalán nem lehet egy-egy régi szó eredeti jelentését megtalálni.
A magyar nevek nagy része olyan, hogy viselői nem tudják a magyarázatát, vagy egészen helytelenül tudják. Ezeknek megfejtésére nem volt elég az eddig felhasznált nyelvi anyag. Új forrást kell találnunk. Ez nem nehéz, ha elfogadjuk a régi, sokszor kétségbevont, de soha meg nem cáfolt elméletet a magyar nyelv sumír eredetéről. A magyar nevek nagy része érthetővé válik, a sumír szótár segítségével.
A sumír szókincs eddig megfejtett részében, melyet a tudósok az ékírásos táblákról leolvastak, sok az olyan szó, mely a magyar kutatót magyar nevekre emlékezteti. Ilyeneket munka közben kijegyezgettem, abban a reményben, hogy egyszer majd ismertetem az anyagot, annak rendje és módja szerint, a magyar nyelvtörténeti adatokat felhasználva, sok előzetes etymológia tarthatatlanságát kimutatva.
Azok, akik bajtársaim az emigrációban, meg fogják érteni, hogy a létért való küzdelem megakadályozta az ilyen igényes publikáció létrejöttét. Most már, tekintettel az előrehaladott időre, szükségét érzem, hogy amit megláttam, úgy ahogy lehet, átadjam az utánam jövőknek, nehogy úgy járjak, mint Körösi Csoma Sándor Darjeelingben.
A magyar neveket abból a sumir szótári anyagból igyekszem magyarázni, melynek immár több mint négyezer szótövét megfejtették és főleg angol, francia, német nyelvű glosszáriumokban, szójegyzékekben közölték az orientalisták.
De hát szabad-e, lehet-e feltételeznünk, hogy a mai magyar nyelv rokonságban van a sumírral, melyet őt évezred előtt beszéltek a Tigris és Eufrates folyók vidékén?
E sorok írója több mint egy évig viaskodott ezzel a kérdéssel. Rokonszenvez mindenkivel, aki hasonlóképpen kételkedik. De fontolóra vette, hogy az elmúlt évszázad minden régészeti és nyelvészeti eredménye igazolta két zseniális francia tudóst, akik korán meghirdették hogy az évezredes felejtés homályából kibontakozó sumír nyelv, szerkezetében és szókincsében, legközelebb a magyarhoz áll.
Annak, hogy ezt a helyes felismerést annak idején az Osztrák-Magyar Monarchia nyelvészei, de a nemzetközi tudomány is, elvetették, politikai okai voltak. A magyarság kifosztását századok óta, sokfelől ambicionálták őket. E tervbe nem illett bele az, hogy a magyarság a világ legelső nagy civilizációjának egyenes örököse legyen.
A természetben is van rá kegyetlen példa, hogy amelyik állat egy más állat testét választja saját családja táplálékául, az első sorban az áldozat idegeit bénítja meg.
A leigázó népcsoport első ösztönös cselekedete, hogy megbénítsa áldozata történelmi öntudatát. A legszomorúbb, hogy ehhez mindig talál buzgó segítőtársakat a leigázott csoportban. Ezek koncot kapnak. Utóbb elhiszik koholmányaikat és dühösen követelik, hogy más is higgye el és csakis ezt hirdesse, mert különben...
A legveszedelmesebb hazugság a fél-igazság. Ilyen az a türelmetlen állítás, hogy a magyar nyelv és történelem kezdeteit és az ősi-rokonságot kizárólag uráli vidéken kereshetjük. Az igazságot azonban örökre elásni nem lehet; a szeg végül is kibújik a zsákból.
A finn-ugor nyelvészet eredményeit senki sem akarja tagadni. Természetesen vállaljuk a rokonságot még az orosz pusztákon elszórt apró néptöredékekkel is. Nemcsak a kiváló finn és észt nemzetekkel. De véget kell vetni annak a tévtannak, hogy egyedül ezeket tekintsük rokonainknak, Sok más rokonunk is van a világban és ahogy a szanszkrit nyelv ismerete adta meg a kulcsot az indoeurópai nyelvcsalád rokonságához, úgy mi is a sumír segítségével fogjuk megtalálni a mi déli, szittya-turáni rokonainkat.
A gyakran felvetett kérdésre, hogy mi módon képzelhető el térben és időben a magyarság és sumírság kapcsolata, e könyv bevezetésében válaszolok.
A cél érdekében igyekeztem minél többféle név magyarázatát adni; nemcsak az ismeretlen, hanem az ismert jelentésű neveket is összekötöttem a sumír tövet, melyből, véleményem szerint származhattak. Az ősi, történelmi nevek mellett használtam a nagyobb számban létező népi neveket és bevettem ezek mellett a nyelvújítás korának, a névmagyarosítás korának különböző termékeit is, mert aki jó magyar elemekből szerkesztett új nevet, annak neve van. Felhasználtam ugyanezen az alapon az irodalmi neveket, a regényhősökét is, úgy mint egyes esetekben az írói, művészi álneveket. Magától értetődik, hogy távolról sem merítettem ki az egész magyar névanyagot, mert az óriási. Amit felhasználtam, az inkább illusztráció ahhoz, hogy mit lehet felderíteni a sumír fényforrással.
Felhasználtam a becéző, kicsinyítő neveket is, mert a magyar beceneveknek majdnem mindig megvan a világos megfelelőjük a sumírban. Nem véletlenül fejlődött a Stephanosból az Están, a Henricusból az Imre, Georgiusból a Gyuri Gyurka, Demetriusból a Döme és Sigisundból a Zsiga. A sok idegen névvel úgy bánt el a magyar népszellem, hogy mindegyik mellé biggyesztett egy többé-kevésbé hasonló szót a saját szótárából és ezt használta. Gizka például királynét jelentett.
Munka közben meglepetéssel láttam, hogy sok idegen hangzású magyar névnek van sumír megfelelője. A legjellegzetesebb talán az első magyarnyelvű krónikában szereplő Damasec isten. A krónikás szerint a halálán lévő Csaba királyfi Damasec isten nevével késztette híveit, hogy amint elég erősek lesznek, vegyék vissza Atilla földjét. Ez a csehül hangzó ősi istennév mindig lehangolta az őstörténet-kutatókat. Pedig a krónikás nem tévedett! A megfelelő sumír istennév Dumuzig, a nagy pásztor, a felszökkenő, feltámadó gyermekisten, Tamuz-Saba, a hettita Tesub.
Nemcsak az istennevek magyarsága derül ki idővel. Évtizedekkel ezelőtt ismertem egy kedves diákfiút, Simig volt a neve. Megkérdeztem, hogy honnan való ez a név, Nem tudom", mondta vállát vonva. "Somogyi vagyok, soha más, mint magyar nem volt a családunkban. " A választ közel félszázad távolában kaptam meg a sumír glossáriumból. Simig kovácsot jelentett Mezopotámiában. Ilyenféle a Duska név is.
Van rá elég eset, hogy nyilvánvalóan ősi magyar nevet idők folyamán német, északi, vagy déli szláv hatásra idegen végződéssel láttak el. Így lehetett a Sisá-ból Sisák, Bús-ból Busits, Szopó-ból Szoper, Tamásból Tomasek. Ezeknek a neveknek a rekonstruálása későbbi feladat lesz.
A nevek magyarázatánál elsősorban természetesen az általában sumírnak tartott szavakat használtam. Azonban nem tudtam elkerülni azt, hogy egyes esetekben a megfelelő akkád szót használjam, mert annak összefüggése a magyarral világosabb volt.
Érthetővé teszi ezt az a tény, hogy a sumír politikai hatalom bukása után, (kb. Kr e. 1800) mintegy ezer évig éltek a sumir utódok akkád uralom alatt. Megtanulták és használták a hódítók semita nyelvét és abból sokat átvettek -bár eredetileg az akkádok voltak a kölcsönzők. De ezer év alatt fejlődött a nyelv, az egytagú tövek meghosszabbodtak, differenciálódtak. Pl. a csomós növényt a hagymát jelentő sumír "sum"-ból az akkádoknál "sumu" lett és ez közelebb van a magyar "csomó" szóhoz.
Fájdalom, hogy nincs módom egyes fontosabb magyar nevek hosszabb, részletesebb megvitatására és sok munkám eredményét csak egy-egy sorba sűrítve adhatom. Tudom, hogy ha csak annyit írhatok, hogy Csaba eredete a sumír SAB: 'pásztor', ebben az egy sorban nem mondhatom el, hogy erre a szóra nekem tizenegy forrásból van feljegyzett adatom, hogy előfordul SIB, SAB, SUB, SUBA, stb. alakban és a jelentések: 'fényes, ragyogó, tiszta, hős pásztor, népek pásztora, nagyúr, Dumzi, (Dumu-zig, Damasek) Tammuz'. Nem mondhatom el, hogy a sumir pantheonnak ez a nagyon vonzó alakja, a másokért magát feláldozó, fiatalon meghaló, de feltámadó pásztoristen a tejút kígyó-szimbólumában van az ősi égábrázolásokon és határköveken megjelenítve. Mert a tavasszal megújuló, új bőrben előbújó kígyó is a feltámadás szimbóluma volt valamikor. Ez a kígyó életfüvet hoz a sumir legendákban, és magyar mesékben: feltámasztja a gonosz által miszlikbe vagdalt Kígyó-vitézt. Jó lenne mindezt és sok más egyebet elmondani és azután kérni meg az olvasót, hogy vegye elő az édes magyar eszét és döntse el, hogy nekem hiszi el azt, hogy Csaba mondai neve a sumír Sab-ból lett vagy ragaszkodik a hivatalos magyar tudomány álláspontjához, mely olvasható az Akadémia nagy Etymológiai Szótárában, Csaba címszó alatt. Bleyer Jakab véleménye szerint ez a német Erpfe-név származéka.
Vannak más magyar nevek is, melyekről oldalszámra lehetne értekezni. Például a László név, melyet hol Wladislawból, hol Lancelotból szoktak származtatni.
Sokkal valószínűbbnek látom, hogy ez az ősi királynevünk a sumírut "király"-t jelentő LUGAL szóból lett, melyet a legrégebbi képírásban koronás ember rajzával jelöltek. A sumir "G" a magyar nyelvben már gyakran mint sziszegő hang jelentkezik. (PL. GU: szó, GIR: szár (lábszár), GUR: szül, GIGIR: szekér) Könnyen elképzelhető a következő fejlődése: LUGALLUSZAL-LÁSZLÓ.
Talán érdemes megemlíteni azt is, hogy az Előázsiából Itáliába vándorolt etruszk nép is hozott magával egy különös királynevet, melynek használatához sokáig és szívósan ragaszkodott. Ez a név a Latinosított LUCUMO formában marad meg; az etruszkok egyes szakvélemények szerint LAUSZME-nek ejtették.
Történeti neveink magyarázatával előszeretettel foglalkoztak olyanok, akik tudták, hogy nem tartoznak a magyarsághoz és tele voltak a magyarság iránti gyűlölettel. De az 1849 után elalélt nemzettel meg lehetett tenni, hogy ex cathedra tanították neki: ősanyái emse = disznó és üsző = tehén voltak. (Sumírul úgy az Emese, mint az Eneeh magas papnői címek.) A kaján germán és semita szaktekintélyek által elvetett konkolyt alázattal aratták tovább, nemzedékeken át, magyar nyelvészek, erősítve a hitet, hogy a honfoglaló magyarság totemeket tisztelt és vallása primitív babona volt. Eme hamis alapra épült legtöbb írás, mely a régi névadással foglalkozik. Pedig egy krajcárnyi történelmi érzék megsúghatta volna nyelvészeinknek, hogy egy magas hivatástudatú uralkodóház nem nevezi az ő fiatal férfiait Árpácskának, Zabocskának, Tormásnak, Torkoskának. Sumír nyelven Árpád: 'dicsőségre választott', Taksony: 'pajzs', Tarmah: 'herceg', Esellu: 'örömünnep'.
Az ilyen gondolatébresztő adatok pontosabb megvilágosítását, kritikai feldolgozását olyan eljövendő boldogabb korra kell hagynunk, melyben meglesz egy politikai hatalom intézményes segítsége, huzamosabb időn át, olyan kutatás számára, melyek eredményei várhatólag nem összetörni, hanem megerősíteni fogják a magyarság gerincét és öntudatát.
Most - ahogy lehet!
Sok esetben tudatosan és magyarázat lehetősége nélkül kényszerülök mást állítani, mint ami köztudat. Legyen szabad itt megjegyeznem, hogy különösen a bibliai nevek esetében szükséges, hogy felismerjük: azok nagy része ismeretes volt ezer évvel Ábrahám elindulása előtt, és része a sumír szókincsnek. Ábrahám nem csak a maga és házanépe kultúráját hozta UR sumír városból, mely nagy vallási centrum volt hanem Ábrahám népe később, kanaánita közvetítéssel, másodlagosan is hatalmas sumir-akkád kultúrhatás alá került. Joggal írta George Sarton: "ahelyett, amit oly gyakran emlegetünk, hogy kultúránk gyökerei a görög és a héber, azt kellene mondani, hagy a sumír, héber és görög...
A bibliai nevek nagy része sumír eredetű és magyarok számára, akik bibliai neveket hordanak, nem lesz érdektelen megtudni, hogy ezeknek a neveknek milyen sumir szó felelt meg az Ábrahám előtti Mezopotámiában.
A Mária nevet például minden fonás a héber Meriam-bóI származtatja: "keserves anya". Ez eddig rendben van. De tegyük hozzá azt is, hogy a Meri ősi sumir szó jelentései: keserű, méreg, tőr. S az ékírásos feljegyzés több mint egy évezreddel előzi meg a héber feljegyzést. A Mária sumír név, éppen úgy mint a József, az Izsák, a Tamás, az Erzsébet.
A négy arkangyal neve kétségtelenül sumir származású. Valószínűleg abból az időből valók, mikor sumír papok a monotheizmus felé haladtak és úgy látták, hogy kisebb szellemek részei az egy Istennek. Mihály Mihu-el, Isten feje, képmása Rafael Ri-ba-el Isten dereka. Gábor Gabri-el, Isten keble Uriel Uri-el Isten lába
Nem állíthatjuk hogy a bibliai nevek közül akár egynek is magával hozta volna emlékét a honfoglaló magyarság: Kerülő úton, a kereszténységen át, jöttek vissza. De módunkban áll megállapítani, hogy sumir eredetű nevek, a sumír kultúrából kerültek a héber nyelvbe, tehát joggal számíthatjuk őket az ősszittya nevek közé.
Ez a munka nem teljes és nem végleges, nem is lehet az. Minden általam itt ajánlott etymologia feltevést jelent és nem bizonyosságot. Az ékírásos szövegek megfejtése körül még sok a bizonytalanság. Van olyan sumír gyökérszó, melynek több, mint száz különböző jelentése van. Ilyen szavak esetében bizonyos önkényességgel kellet választanom a történelmileg, néplélektanilag legvalószínűbbnek látszó magyarázatot. A sumír- magyar összefüggések kérdése még teljesen kimunkálatlan terület, azzal a magyar tudomány eddig keveset foglalkozott. Tévedni könnyű. Újabb megismerések után sokszor teljesen meg kellett változtatnom egy-egy összefüggésről való eredeti véleményemet. Részletekben most is tévedhetek - de erős meggyőződésem, hogy a lényegben nem tévedünk mi, akik a magyar szókincs zömét rokonnak tartjuk az ékírások szavaival.
A sumír szójegyzékekből olyan tömegben kerülnek elő magyar szavakkal világos rokonságban lévő szótövek, hogy a véletlen egyezések gondolatát el kell vetnünk. A hangtani megfelelések rendszere azonban itt nem olyan világos és következetes, mint az indoeurópai nyelvcsaládban. Meglepő, hogy a Grimm féle hangváltozási törvények nagyjából érvényesek sumír- magyar vonalon is, de sok a kivétel, melyeknek magyarázata még hiányzik. Pl. a sumír D hangnak általában a T felel meg a magyar szavakban, de nem mindig. Miért? Ezekről hely hiányában nem értekezhetőnk most, ahogy nem beszélhetőnk a névadások, a névhasználat sok érdekes kérdéséről sem.
Kérem munkám számára a magyar olvasó türelmes jóakaratát. Ha így olvassa e lapokat, úgy hiszem, meg fog világosodni előtte nemcsak sok magyar név ősi eredete, de egy igen fontos szakasza a magyar történelem előzményeinek is.
A magyar nép eredete (1. rész)
Forrás: http://www.angelfire.com/realm3/hmult/dentu/mnepered1.htm#r0016