A nyugati uralkodótípus, a király előképe

 Feltéve, de meg nem engedve…

Mai tudásunk alapján sem megerősíteni, sem megcáfolni nem lehet Illignek azt az állítását, hogy a kora-középkor – tehát a Kr. u. 614-től 911-ig terjedő időszak – merő legenda és kitaláció. Megerősíteni nem lehet, mert aligha kerül elő olyan dokumentum, mely a hamisítás tényét kifejezetten igazolná, ám ha mégis, úgy annak hitelessége felől éppúgy kétségeink lehetnének, mint azokkal szemben vannak, melyek a „kitalált” kort megalkották. Cáfolni szintén nem lehet, hisz nincsenek olyan hitelesnek tekinthető, minden vitán felül korabeli dokumentumok vagy régészeti leletek a birtokunkban, melyek a karoling kor realitását bizonyítanák.

Tehát Heribert Illig úrnak akár igaza is lehet. Ám, ha igaza van, akkor több kérdés is felmerülhet. Olyanok, például, mint: kiről mintázták a „krónikások” Nagy Károly impozáns alakját, illetve miért volt szükség a „hős” megteremtésére? Az ezekre a kérdésekre Illig által megadott válaszok ugyanis meglehetősen elnagyoltnak tűnnek. Az ugyan életszerű és hihető gondolat, hogy az I. Ottó és Barbarossza Frigyes számos vonását a múltba vetítve Nagy Károlyra ruházták a legendák szerzői, ám Illig itt nem számol azzal, hogy e kor német-római császárai közül egy sem akad olyan, aki nagyszerűségben a Nagy Károly-i képhez volna fogható. Vélhetően kellett tehát egy mitikus színezetű előkép, aki a „vetítővászon” szerepére alkalmasnak mutatkozhatott. Tehát egy olyan alak, aki előhívhatta az archetipikus pater képzetet, valahogy olyanformán, mint a görög, illetve római történelem hasonlóan korai szakaszában Aga-memnon, illetve Romulus. Az utókor ezek esetében is élt a kép kiszínezésének technikájával, ám vélhetően volt és kellett, hogy legyen egy valós alak, akinek képét utóbb oly gazdaggá tették.

Csakhogy, ha a karoling kor magával Nagy Károllyal merő kitaláció, akkor vajon ki lehetett ez a mitikus nagyságú alak?

Ami a másik kérdést illeti, - hogy az eredetileg Bizáncban „átállított” időhöz miért kellett hozzáigazítani a Nyugat óráját – Illig magyarázata bár logikus, mégis kissé erőtlenül hat. Szerinte a Szentkereszt elvesztésének presztízsvesztesége állott a dolog mögött bizánci oldalról, míg a Nyugaton az a törekvés, hogy a Kr. u. 1000. év mitikus dicsfénye bearanyozza a korszak uralkodóinak alakját, hatalmuknak szakrális színezetet adjon. Illig érvelése itt, tehát a „miért?” kérdése körül tűnik leginkább homályosnak.

De haladjunk sorjában. Ki lehetett a Károly – előkép?

 A Károly – előkép

Ha elfogadjuk Illignek azt a tézisét, hogy a történetírást kb. a Kr. u. VII. század elejéig nagyjából hitelesnek foghatjuk fel, s ezután közvetlenül következik a Kr. u. X. század, tehát az Ottók kora, úgy az Ottók Illig szerinti valós történeti százada a Kr. u. VII. század. Ha valaki vagy valakik ebből a történeti időből olyan időtávba pillantottak vissza, amely időtáv megfelel mondjuk az I. Ottó trónra kerülése (Kr. u. 936), valamint a Nagy Károly Kr. u. 786-os hatalomra jutása közötti 168 éves időszaknak, azok a következőket pillanthatták meg. Mondjuk az illető, avagy illetők az Illig által javasolt Kr. u. 614-ben vagy a körül állították át az időt, s az általuk költött történelem legnagyobb alakiját, Nagy Károlyt tőlük kb. 168 esztendővel korábban óhajtották látni, éppúgy, ahogy az állítólag költött idő szerinti X. századból I. Ottó láthatta a VIII. századi Károlyt. Ez esetben a Kr. u. 446-os évszámot kapjuk, Attila hun birodalmának fénykorát. Ez idő szerint, tehát a Kr. u. V. század közepén, Attilán kívül nincs olyan történelmi személy, aki a nagyságot jobban és teljesebben kifejezte volna. Ha tehát Nagy Károlynak volt valós történeti előképe, úgy az nem lehetett más, mint a másik nagy birodalomépítő, a hun Attila.

Hogy feltételezésünket ellenőrizzük, vegyük sorra mind Attila, mind pedig Károly életrajzának néhány fontos állomását (Ld.: Pallas Nagylexikona, Attila, ill. Károly címszavait):

1. Mindkét uralkodónak homályba vész a gyermekkora (vö. még Illig: Kitalált középkor, Allprint Kiadó, 2002., 49-50. Oldal).

2. Mindkét uralkodónak kezdetben testvérével kell osztoznia a hatalomban: Attilának Blédával (Budával), Károlynak Karlmannal.

3. Mindketten testvérük ilyen-olyan félreállításával szerzik meg az egyeduralmat.

4. A hatalom megszerzését követően mindketten hatalmas hódításokba kezdenek.

5. Mindkettejük életében jelképes találkozásra kerül sor a pápával: Attilát I. Leó pápa fejedelmi ajándékokkal és „megható szavakkal” (Ld.: Pallas) tántorítja el Róma bevételétől, Károlyt állítólag III. Leó (még egy Leó pápa) miután gazdag ajándékokkal halmozta el, Rómában császárrá koronázta.

6. Mindkét uralkodónak homály és titok fedi földi nyughelyét: Attilát állítólag hármas koporsóban víz alá temették, Károlyt Einhard szerint még halála napján – tehát feltűnő sietséggel – helyezték el az aacheni várkápolnában (vö. Illig i.m. 54. oldal). De Károllyal kapcsolatban még szó van Saint-Denisben történt temetésről, illetve a normannok támadása miatt álcázott sírról is (Ld.: Illig i.m. 55. oldal). A lényeg azonban mindkét személy esetében ugyanaz: bizonytalan és legendás sírhely.

7. Egyik uralkodó sem hozott létre tartósan fennmaradó birodalmat, országaik haláluk után szétesnek.

8. Mindkét uralkodó egykori hatalma utóbb politikai aspirációk jogcímeként merül fel: Attila és Csaba királyfi országára a honfoglaló magyarok tartanak igényt, Károly egykori országára németek és franciák.

9. A két személyt azonban egy legendás fegyver is összeköti: Nagy Károly kardja.

Amint Illig említi: „A bécsi kincstár rejti Nagy Károly kardját (szablyáját), amely egy másik, úgyszintén legendás melléknevet is magán visel: Attila kardja, ami egyben földrajzi eredetére is utal, hiszen egy IX. századi magyar szablyáról van szó." (Ld.: Illig i.m. 154. oldal) Csakhogy, ha figyelembe vesszük Illig teóriáját, a kard nem a IX., hanem a VI. századból származik. Ha pedig a kormeghatározás felfelé tévedett 50-100 esztendőt, úgy a kard valóban származhat a hunok nagy századából, a Kr. u. V.-ből. Függetlenül azonban a kard tényleges korától, e tárgy kapcsán tetten érhetjük a kétféle, tehát a Károly-i, illetve az Attila-i hagyomány egybecsúszását.

A fentebbi „véletlen” egybeesések már kellőképpen igazolni látszanak azt, hogy az Attila és Károly képek történeti egybemosódásáról való feltételezésünk nem légből kapott, annak lehet valós történeti alapja.

A következőkben vizsgáljuk meg, hogy az előbb tárgyalt körülményeken túl adódnak-e olyan további mozzanatok, amelyek kifejezetten kizárhatják, avagy éppenséggel megerősíthetik gyanúnkat.

 A művelt, keresztény uralkodó

Feltételezésünkre a legkézenfekvőbb ellenérv az lehet, hogy Károly művelt és keresztény európai uralkodó volt, szemben a barbár, pogány és műveletlen Attilával, így kettejük portréja a már említett „véletlen” egyezéseken túl nem mutathat rokonságot.

Először is lássuk Károlyt, a művelt, keresztény uralkodót. Amint Illig írja: „Károly írni nem tudása az egyetlen, mindesetre majdnem hihetetlen hiba, amelyet Einhard megírt – ez kedvenc uralkodónk átfogó zsenialitásának egyik ellenpontja. Olvasni tehát tudott, vagyis ha tudáspszichológiailag nézzük, valószínűleg nem legaszténiában, hanem agráfiában szenvedett. Mindenesetre őt, aki magáénak mondhatta a birodalom legnagyobb könyv gyűjteményét, nemes egyszerűséggel analfabétának tarthatjuk.” (ld. Illig i.m. 74. oldal)

Károlyról, mint keresztény uralkodóról – nem kis malíciával, ám a történeti hűség szem előtt tartásával – így ír Illig: „Felesleges megemlíteni, hogy keresztény moralista is volt, aki pontosan tudta mások lelkének mi tesz jót. Harcolt a szüzességért a kolostorokban, csak úgy, mint a tartományi lelkészek szeretői ellen, és büntette azokat a férfiakat, akiknek nem volt állandó lakhelyük. Más kérdés, hogy Károly, aki 50. életévéig a többnejűség csavargó híve volt, hadat viselt és szászokat ölt, tulajdonképpen folyamatosan vétett a saját törvényei ellen – bár mindez nem akadályozta meg Wolfram von Steinent abban, hogy 1928-ban „az elgondolható legtisztább keresztényként” mutassa be őt…” (ld. Illig i.m. 81. oldal.)

Károly tehát egy frank közegben nevelkedett, írni nem tudó, és többnejűségben élő művelt keresztény uralkodó volt, aki maga körül kiépítette az akkori Nyugat szellemi központját. Meglehetősen bizarr kép, melyen jól látszik a fantáziált történetírás megannyi ellentmondása és hevenyészettsége. Minderre tehát igen világosan mutat rá Illig. Ám mi a helyzet akkor, ha a Károly-i környezetbe Attilát helyezzük. Vajon ő elképzelhető e művelt szakrális uralkodónak.

Amint a Pallas írja: „A történelem Attilának sem születéshelyét, sem évét nem ismeri. Mindössze csak annyi bizonyos, hogy Attilának korán elhunyt atyját Mundzuk-nak hívták és hogy nagybátyja, Rof, kit a kelet-római udvar tábornoki címmel és 350 font arany évi tiszteletdíjjal kenyerezett le, unokaöccsét kezes gyanánt az Al-Duna melléki Novae-be küldte, ahol a fiatal Attila nem csak a hasonló minőségben ott tartózkodó Aëtius-sal ismerkedett meg, (……), hanem a hanyatló római birodalom és társadalom gyöngéit is felismerte.” (ld. Pallas, Attila címszó)

Mindehhez hozzátehetjük, hogy Attila alighanem Novae-beli tartózkodása alatt elsajátította az antik műveltség alapjait is. Ekként Attilát könnyebben el tudjuk képzelni Károlynak a krónikások által reánk hagyományozott udvarában, mint az írni sem tudó, frankok közt nevelkedett Károlyt.

Attila azonban maga is többnejű volt, akárcsak Károly, tehát e ponton keresztényiségük között aligha van különbség.

De túl az irónián, Károly a császárrá koronázás állítólagos aktusával vált egy szent birodalom urává, tehát szakrális uralkodóvá. Mi a helyzet e tekintetben Attilával. Amint antik forrásokat felhasználva írja Váczy Péter A hunok Európában című kitűnő tanulmányában: „Krisztus születése után 448-ban görög követek hagyják el Konstantinápolyt, s a mai Nis (Naissus) felé haladva a hun fejedelem udvarába igyekeznek. Kíséretükben találjuk Priskost is. A menethez még Konstantinápolyban két hun csatlakozott. (…) Az egyik görög – elég vigyázatlanul – azt jegyezte meg: nem való istent emberrel összehasonlítani. Emberen persze Attilát, istenen Theodosiust értette. Erre a hunok módfelett felfortyantak és mindinkább feldühödve, végül is szitokban törtek ki. Nyilvánvaló, noha ezt a görög Priskos már nagy bölcsen elhallgatta, a hunok éppen megfordítva, Attilát jelentették ki isteni eredetűnek, míg a császárt csupán embernek voltak hajlandók elismerni. A bizánciak igen elcsodálkoztak ezen, sehogy sem értették, miképp lehet egy barbárt isteni eredetűnek tartani.” (i.n: Attila és hunjai, Szerkesztette: Németh Gyula, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1940., 114-115. oldal.) Attila ugyanis az Ég fiának neveztetett (ld. u.ott, ill. 117. oldal), tehát hatalma eleve szakrális jellegű volt, akárcsak az egykori keleti hun uralkodóké. Amint Dümmerth Dezső írja: „A fejlett korabeli kínai történetírás és kultúra jóvoltából azonban többet is tudunk ezekről a korai hunokról. Kínai átírásban ugyan, de ismerjük legrégibb uralkodójuk nevét, akit T’ou-man-nak hívtak. Királyi címén „san-jü”-nek nevezték, és éppúgy az „ég fiának” tartották, mint a kínai császárt.” (ld. Dümmerth: Az Árpádok nyomában, Panoráma, Budapest, 1987., 42.-43. oldal.)

Attila hatalma tehát a hun hagyományoknak megfelelően transzcendens természetű volt. Mindez azonban még nem teszi kereszténnyé sem Attilát, sem pedig a hunokat, ám rámutat a hun király hatalmának Károlyéhoz hasonló szakrális vonatkozásaira.

Ám nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a germánok keresztény hitre térítése is csupán a Kr. u. X.-XI. századra ment végbe teljesen; elég, ha csak Szent Adalbertnek a pogány poroszok által való 997-es meggyilkolására utalunk (ld. Szentek lexikona, Duna Könyvkiadó, Budapest, 1994. 9. oldal).

Ehhez képest a hunok térítése már a Kr. u. IV. század végével nagy lendületet vett. Amint szintén Váczy írja: „A hunok térítgetése a Duna-menti püspöki városokból történt. Ezt két esetből is látjuk. Tomi és egész Scythia provincia püspöke, a szerzetesi tudományokban jártas szentéletű Theotimus (393-430 körül) oly nagy tekintélyre tesz szert, „a Dunához közel lakó barbár hunok között, hogy őt a rómaiak földreszállt istenének tartották”. Ez a térítőmunka az Al-Duna területén – úgy látszik – szép gyümölcsöket hozott, mert Szent Jeromos, egy 403-ban kelt levelében lelkendezve írja: „a hunok zsoltárokat tanulnak.” Egy másik egyházi író, Theodoretos szerint „egyes szkíta nomádok, kik sátraikat az Iszternél (Duna) ütötték fel, az üdvösség után szomjúhoztak.” Erre Johannes Chrysostomos alkalmas térítőkről gondoskodik, bizonnyal még konstantinápolyi pátriarchiátusának első békésebb éveiben (398-403).” (ld. Váczy: i.m. 128. oldal).

Így állunk tehát a hunok pogányságával, kiket Orosius már a megtért népek között sorol fel (ld. ugyanott). Mindezek alapján tehát Attilát nem kevésbé gondolhatjuk el egy keresztény nép művelt, szakrális uralkodójának, mint Nagy Károlyt. Így tehát Attila éppenséggel archetipikus képként szolgálhatott egy majdani Nagy Károly ikon számára.

 A népek uralkodója

Most a kérdést vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogy a hun Attilát vajon elfogadhatták-e saját hősüknek a germán és kelta elemek.

Amint a Pallas Hunn mondák címszava alatt írja: „Három csoportot alkotnak ezek: a latin, germán és magyar mondák. Az első csoport jobbára legendákból áll, melyek rendszerint valamely galliai vagy itáliai városnak Attila által való feldulatására, vagy csodás megmenekülésére vonatkoznak; ezen legendák a népvándorlás minden borzalmát Attila személyiségével hozzák összeköttetésbe, akit általában isten ostorának neveznek. Egészen különbözik ezektől a germán mondák felfogása, melyekben Attila bölcs, hatalmas, gazdag és nagylelkű uralkodó, kinek párját sehol nem lehet találni, s aki mellett egészen eltörpülnek a népvándorlás többi nagy alakjai, közülük csak azok emléke maradt fenn a germánoknál, kiket valami módon Attila személyével tudott összekapcsolni a monda…”

A germán népek között tehát nem volt olyan Attilával kapcsolatos fenntartás, mely elvi akadályát képezhette annak, hogy Nagy Károly alakját Attila vonásaival ruházzák fel a történetírók.

Az Attilával összekapcsolódó mondák egyébként meglehetős tarkaságot mutatnak, s még Itáliában is számos pozitív emlékű hagyomány maradt fenn a nagy hun királyról. Amint a Pallas írja: „ …Padovában, Troyesben egy jószívű, istenfélő Attiláról mesélt a nép, ki a rómaiakat erényre inté és az erényes leányokat kiházasítá.” (ld. Pallas: Attila-mondák címszó)

Mindezek után kérdés lehet az is, hogy vajon a germánok tekinthették-e saját hűsüknek Attilát annyira, hogy utóbb Nagy Károly név alatt ismét befogadják. Ismét Váczyt idézve:

„Régi lovas nomád állambölcsesség, hogy a legyőzöttet nem szabad porba sújtani, hanem sorstárssá kell fogadni. Így gondolkoztak a hunok is. Ez tette lehetővé a „csalárdul” levert gótoknak, szkíreknek, gepidáknak, hogy megbékéljenek a hun uralommal, s Attilát saját fejedelmüknek, legfőbb uruknak tekintsék. Jól illett ehhez, hogy „atyácskának” nevezték (a gót atta „atya” szóból az ila kicsinyítő képzővel). Az együttélés következtében a hun szívesen vesz fel gót, a germán hun nevet.” (ld. Váczy i.m. 124. oldal) Vagy amint Dümmert írja: „… a „hun” megjelölés a történetben igen tág értelmű. Velük való eszmei rokonságunk legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy a honfoglaló és az Árpád-kori magyar sem gondolkodott másképp, mint egykor Attila alattvalói. Aki elfogadta a dinasztia főségét és hajlandó volt fegyvert fogni céljai érdekében, az már „hun”-nak, illetve „magyar”-nak számított – ha szabad ember volt -, bármiféle vér folyt egyébként az ereiben, s bármiféle nyelvet beszélt is.” (ld. Dümmerth i.m. 27. oldal, illetve v.ö. 44. oldal)

A Kr. u. V. század hun uralom alá került germánjai számára Attila tehát saját hősnek számított. Itt szándékosan nem használjuk a nemzeti hős szót, hiszen e fogalom abban a korban értelmezhetetlen lett volna annak ellenére, hogy a társadalmi alakulatok alapvetően törzsi, „nemzeti” alapon szerveződtek. Attila tehát a germánok számára saját hősnek számított, aki történetesen hun volt, ám győzelemre vitte egyesített seregeiket.

Nem volt tehát a köznép körében elvi ellenállás aziránt, hogy Nagy Károly egyes vonásaiban magára Attilára, a népeket egyesítő, művelt, szakrális királyra ismerjenek, aki fegyverei erejével addig arrafelé soha nem látott birodalmat alapított.

Láttuk tehát Attila és Károly vonásaiban az egyezéseket és megvizsgáltuk azt is, vajon lehetett-e akadálya egy Attila- ill. Károly-kép azonosításnak. Mindebből kitűnhetett: legalábbis több mint valószínű, hogy a ma ismert Nagy Károly-kép alaptónusait a hun király, Attila adja.

 Attilából – Károly?

De vajon miképp lett Attilából Károly, és miért épp Károly?

Amint Szilágyi Ferenc a Sokféle neveknek magyarázatja című könyvében írja a Károly névről: „Ezt a férfinevet idegenre Karl-nak, Charles-nak szokták fordítani, holott a magyar Károly név csak alakilag van rokonságban a latin Carolus-szal.” (ld. Szilágyi i.m. RTV - Minerva Budapest, 1987, 37. oldal)

Mármost ezen a ponton le kell szögeznünk, hogy olyan latin név, hogy Carolus, egyszerűen nincs. A klasszikus latinban legfeljebb caro, caronis szó van, melynek jelentése hús, disznó, dög. (ld. Györkösy Alajos Magyar-latin szótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.)

A Carolus nem más, mint a Karl – pontosabban egy „k”, „a”, „r” és „l” hangokat tartalmazó szó - latinítása, mint ahogy Kopernikból a Copernicus lesz.

Ahogy Szilágyi később már magát helyesbítve írja: „A nyugati nyelvekben található Carolus és származékai viszont a "legény, férfi" jelentésű Karl (Kerl) névből fejthetők meg…” (ld. Szilágyi ugyanott)

De mi a helyzet a magyar Károly névvel? Ismét Szilágyit idézve: „A Karuly ősi magyar személynév, a vadászmadár, karvaly végső soron ótörök eredetű nevének alakváltozata, s eredetileg a magyarság totemállata volt (a turullal együtt).” (ld. Szilágyi i.m. ugyanott)

Itt is pontosítanunk kell Szilágyit, ugyanis nem a „turullal együtt”, hiszen a kurul és turul egyazon fogalomnak két nyelvi megfelelője. Amint a Pallas írja Karoly címszó alatt: „Karoly vagy karuly, a karvaly (nisus) régi magyar neve. A curul vagy turulmadár Kezai szerint az astur (ölyv), mely álmában megtermékenyítette Emesét, Álmos anyját.”

A Károly név tehát azonos a Turullal, az uralkodó isteni szimbólumával.

Az Attila és Nagy Károly hasonításával kapcsolatban korábban elmondottak alapján azonban Nagy Károly nevét kézenfekvően magyarázhatjuk a curul, Karoly szóból, mely próbálkozás egyáltalán nem erőltetettebb, mint a kerl-ből, ifjúból való levezetés. Érdekes továbbá az is, hogy a Karl név – Szilágyit idézve – „első nevezetes viselője” éppen Nagy Károly. Akik kevésbé nevezetesek, mint például Martell Károly, mind az Illig szerint kitalált időben éltek, tehát Kr. u. 614 előtt nem ismerünk Károlyokat. Tanulságos továbbá az is, hogy Martell Károly annak ellenére kapta a Martell előnevet, hogy

1. előtte minden frank uralkodónak csupán egy neve volt (pl: Chlodvig, Theuderich, Chlothar, Dagobert), illetve

2. mivel őelőtte még nem birtokolta a hatalmat egyetlen Károly sem, nem volt ok az ő Martell-ként való megkülönböztetésére.

A kettős név alkalmazása Martell Károlynál csupán egyetlen esetben logikus. Nevezetesen, ha őt a nála „később” uralkodó, de már előbb kitalált Károlytól akarták megkülönböztetni. Magyarán, ha Illig feltételezése mentén a dolgot akként fogjuk fel, hogy a már jól kitalált Károlynak utóbb tőle megkülönböztetendő elődöt kellett kreálni Martell Károly személyében.

Visszatérve azonban pusztán a név kérdésére: a frankok legendás uralkodója, Nagy Károly, a legnagyobb valószínűség szerint az ótürk eredetű curul szót viseli a nevében, mely szónak szakrális jelentése volt. (Megjegyezzük, szintén türk eredetű a „német” Kurt név is.)

Mármost kérdés, hogy ezt az ótürk szót ismerhették-e a hunok, akiktől a későbbi „krónikások” kölcsönözték.

Amint Ligeti Lajos Attila hunjainak eredete című tanulmányában leszögezi a hunokról: „Bár meglehetősen gyér a rendelkezésünkre álló nyelvi anyag (glosszák, tulajdonnevek) mégis úgy látszik, hogy mindkét esetben alkalmasint török nyelvű néppel van dolgunk.” (ld. in: Attila és hunjai idézett kiadás 29. oldal)

Egyáltalán nem tűnik tehát képtelenségnek, hogy Attila, az „Ég fia”, török nyelvű népének vezére, egy ótörök és isteni jelleget tükröző melléknévvel, mint Carul vagy Karl álljon előttünk. (Későbbi korokból is ismeretes, hogy a címerállata az uralkodó melléknevévé/másodlagos nevévé vált, pl. hollós Mátyásnál, a Corvinnál.)

 Két római fürdő

Ám még egy apró adalék Attila és Károly lehető azonosságáról, azonosításáról. A személyek nem csak életútjukban, jellemvonásaikban, de a hátrahagyott műveikben is mutathatnak rokonságot. Ha ezek a vonások a valószínűnél több ponton egyeznek, úgy aligha lehet pusztán véletlenről szó.

Ha a középkorban valaki kolostort alapít, esetleg püspökséget szervez, az még nem teszi alakját nevezetessé, mással össze nem téveszthetővé. Ha azonban mondjuk fürdőt létesít, ezzel meglehetősen magányosan fog állni a középkor hősei között. Ha azonban ezt ketten is megteszik, mégpedig olyan személyek, akiknek életútja kísértetiesen hasonlatos, úgy már végképp gyanakodnunk kell, hogy nem ugyanarról a személyről számolnak-e be a források, ám két név alatt?

Amint a Pallas említi Nagy Károly halálát: „...Aachenben, melynek fürdőjében gyógyulást keresett, lehelte ki nagy lelkét.” (ld. Pallas: Károly címszó 31. pont, 10. kötet 191. oldal)

Attila szintén kedvelte a fürdőt – talán Novae-beli tartózkodásának emlékeként – ám Váczy olyan forrásokat használ, melyek szerint a fürdő nem Attilának készült. Mint írja: „Attila barbár „udvarmesterének”, Onegesiosnak egy sirmiumi fogoly római fürdőt épített, melyhez a köveket Pannóniából szállították.” (ld. Váczy i.m. 129. oldal)

Mindenesetre egy újabb érdekes egybeesés a „két” uralkodóval kapcsolatban: udvarukban római módra fürdő épül.

És ezen a ponton szakadjunk is el Illig vitathatatlanul szellemes és termékenyítő hipotézisétől. Azzal kezdtük: Ha Herbert Illignek igaza van… Nos, akkor mindez, amit fentebb vázoltunk, nevezetesen, hogy a Károly-i kép Attila-i vonásokkal gazdagodott, szintén valószínű. Csakhogy Károlynak Attila-szerűvé formálása akkor is igaz lehet, ha esetleg nem hamisították meg a századokat. A „két” hős életútja olyannyira hasonlatos, hogy szinte bizonyosra vehetjük az Attila képnek a Károly-ira vetülését, még akkor is, ha a köztük lévő századokat meghagyjuk. Sőt, ha létezett is Nagy Károly – esetleg nem is oly impozáns nagysággal -, még nevét is eredeztethette attól a világhódítótól, aki talán titokban példaképe volt. Mindez azonban valóban titok marad. Ám Illig felvetése nélkül aligha merészkedhettünk volna a vitathatatlanul valami módon meghamisított történelmi kép megbolygatására és a két hős jellemének, életútjának egybevetésére.

 A miért?

Azonban ha Illignek tényleg igaza van, és valóban századokat kreáltak a krónikások, úgy a bevezetőben vázolt másik kérdésre, a miértre is választ kellene találnunk.

Mint említettük Illig válaszai ezt illetően kissé elnagyoltnak tűnnek. Illignek igaza van abban, hogy

1. az idő számítása a kora-középkorban nem volt sem egységes, sem pedig megbízhatóan pontos,

2. a hamisítás – ha volt – több lépcsőben mehetett végbe, éspedig különböző okokból,

3. nem az időszámítás meghamisítása lehetett a cél, hanem meg nem történt események megtörténtekként való feltüntetése.

A miérttel kapcsolatos egy igen fontos politikai mozzanatra Illig könyvében érdekes módon éppen nem Illig mutatott rá, hanem a magyar kiadás előszavát jegyző Pap Gábor. Ő kissé költői nyelven így fogalmaz: „Az otromba időbetoldással a „trojka” (…) nem csupán annyit ért el, hogy egy sohasem volt kontinuitásnak, a „szent” Károlytól eredeztetett Karoling dinasztiának megágyazott az európai történelemben, hanem azt is, hogy megszakított egy valóságos és szakrális kontinuitást. Azaz elszakította az elő fa koronáját, a Turul-dinasztia (ismertebb nevén az Árpád-ház) szakrális uralmi rendszerét annak gyökerétől, a valódi szakrális uralkodóőstől, az államfői, katonai és erkölcsi tekintetben egyaránt példaképül szolgáló Attilától.” Kevésbé ezoterikusan fogalmazva: a magyar honfoglalás tájékán több népnek is igénye támadt a Kárpát-medencére. Ezen igényeket a népek és azok vezetői a kor szokásainak megfelelően legendák homályába vesző jogcímekkel igyekeztek alátámasztani.

Amint a Pallas a Hunn mondák cím alatt írja a magyar hun mondákról: „Egy nagy mondakörnek a töredékei ezek, melyet a magyarság eredeti hunn emlékekből avar- és honfoglalás-kori hagyományokból s hazai, főleg germán eredetű mondákból fejlesztett ki, melyeknek körvonalai a krónikás száraz kivonatából is fölismerhetők; hunnok és németek harcolnak Pannónia birtoklásáért, az Attila-fiak viszálykodásai miatt elvesztik a hunnok s idegenek lépnek Attila örökségébe, de a magyarok nem feledkezve meg Csaba végrendeletéről, ismét visszafoglalják, amit apáik bűnei elvesztettek.”

E monda lényegét tehát mind a magyarok, mind pedig a germánok is ismerték, s nemcsak hogy ismerték, de a tétjével is tisztában lehettek. Ha a magyarok Attilára hivatkoznak, úgy a germánoknak Karul-ra kellett hivatkozniuk, akit – mint láthattuk – amúgy is a magukénak tekintettek.

Ha az időt valóban átállították, úgy ennél aligha kellett és lehetett jobb politikai ok: védeni a magyar törekvésektől a Rajna vidéket, s egyúttal jogot formálni Pannóniára is. Ám, amint majd látni fogjuk, a szálak jóval túlmutatnak a német aspirációkon.

 Az „avarok”

És még egy apró adalék Illig téziséhez. A szerző - könyvének 109. oldalán - Az avarok cím alatt a következőket írja azzal kapcsolatban, hogy a karolingok vajon kivel harcolhattak keleten: „Vajon a későbbi krónikások elfelejtették, hogy a hun előrenyomulás már 469-ben véget ért? Vagy, hogy az avarok 558. és 601. között vezették támadásaikat?”

Mármost, ha az avar támadások 558.és 601. közötti időszakának középső időpontját, az 579-es évet vesszük alapul és ehhez az időhöz hozzászámítjuk az Illig szerint kreált 297. esztendőt, úgy a Kr. u. 876-os évet kapjuk. Ez az évszám igen közel áll a Kr. u. 872. évhez, mely az Egyetemes történelmi kronológia szerint a magyaroknak a karolingok elleni első támadását hozza el (ld. hivatkozott kiadvány, Tankönyvkiadó, Budapest, 1984., 107. oldal). Ha tehát Illignek igaza van, több mint valószínű, hogy nem a nem létező karolingok küzdöttek az avarokkal, hanem bizonyos germán népek a honfoglaló magyarokkal. Mindenesetre ez a „véletlen” egybeesés is Illig merész teóriáját látszik alátámasztani.

 Csak nem Artus is?

Ám miután láttuk, hogy Attila milyen mélyen és hosszantartóan rányomta bélyegét az európai történelmi képzeletre, tegyük fel a kérdést: az Attila-hatás vajon véget ért-e a Nagy Károly–kép kialakulásával – kialakításával. Attila hatalmas híre nem messzehangzóbb-e annál, hogy csak a kontinensen mozgassa meg a legendagyártók fantáziáját? S ha a Károly-kép és név alatt felismerjük Attila jellegzetes vonásait, vajon más nevezetes alak mögött nem sejthetünk-e szintén Attila-i elemeket?

Attila hatásának földrajzi határait kémlelve idézzük ismét a Pallas-t. „Még a távol Grönlandon, sőt Izlandon is emlegették Attila nevét /az Atla-Mal és Atla Quida mondában). Hogy pedig a keleti népek, elsősorban a mongolok nem felejtették el az ázsiai barbár király tetteit, arra nézve Cahun közöl érdekes adatokat.” (ld. Pallas: Attila mondák címszó)

Mármost, ha Attila híre Izlandig eljut, úgy nehezen képzelhető, hogy Angliáig el ne jutna, s ha e hír mindenhol a mondák világában virágzik tovább, úgy ez Britanniában sem lehetett másként. Csakhogy e földön – a fámák közegében - kevés híre maradt Attila nevének. Ám, ha Károly neve alól kikandikál a hun vezér névjegye, úgy Angliában sem Attila név alatt célszerű keresni hősünk vonásait. A legnagyobb hős a briteknél kétségtelenül Artus. Pontosan úgy, ahogy a kontinens germánjainál Nagy Károly. Ha Attila a kontinensen Károly neve alatt él tovább, úgy a szigeten Artust illő vallatóra fogni. E helyen szintén csak pontokba szedve és vázlatosan közöljük Artus és Attila néhány életrajzi adatát, mégpedig a Pallas már hivatkozott Attila és Artus, valamint más szócikkeire utalva, illetve a Germán, kelta regék és mondák (Móra, Budapest, l976., különösen 181-204. oldal) című kiadványra hagyatkozva:

1. a., Attila származása homályos,

b., Artus származása is bizonytalan, születését titokban tartották.

2. a., Attila túszként kerül a római birodalomba,

b., Artust tisztázatlan okokból Ector báró saját házában neveli fel.

3. a., Attila számára az egyeduralkodói hivatás jele, hogy egy földből kiálló kardot egy hun pásztor megtalálja,

b., Artus azáltal válhat Anglia egészének királyává, hogy egyedül ő tudja kihúzni a kőbe szúrt kardot.

4. a., Attila kezdetben testvérével, Bledával osztozik a hatalomban,

b., Artus, Kayt, nevelőapjának fiát, tehát quasi testvérét szinte, mint társuralkodót kezeli.

5. a., Attila nagy hódításai, diplomáciai egyezségei,

b., Artus erővel birtokba veszi Angliának a szépszerivel meg nem hódolt részét, illetve kiegyezik Lot királlyal.

6. a., Attila kardja szakrális szimbólum, állítólag még a korai Árpád-házi királyoknak is a birtokában volt, ám –amint a Pallas írja Attila kardja cím alatt – „Salamon király anyja azonban 1071-ben bajor Ottónak ajándékozta, mert a kard szerencsétlenné tette, aki viselte.” (Ez az ajándékozás lehet korábbi esemény visszfénye is.)

b., Artus a Tó Hölgyétől átveszi az Excaliburt, melynek segítségével minden ellenségét legyőzi. (Ez a kardmotívum megkettőzése, és újabb értelemmel való felruházása.) Artus halála előtt minden indok nélkül megparancsolja Bediverének, hogy az Excaliburt adja vissza a Tó Hölgyének. Itt tehát látható, hogy az Excalibur – Attila kardjához hasonlóan – vélhetően szerencsétlenséget hozna újabb tulajdonosaira. Itt említjük meg, hogy a kard, mint kultikus tárgy eredendően a keleti népeknél szerepel. Amint Eckhardt is írja: „Összehasonlító kutatások alapján tudjuk, hogy a kardot hegyével felfelé földbe ásni keleti eredetű szokás, melynek nyomait Herodotos szkítáitól kezdve a háromszéki székelységig lehet követi és a magyar népmesékben is fellelhetjük.” (ld. Eckhardt: Attila a mondában, in: Attila és hunjai, 151. oldal) A kard megfordított, tehát pengéjével kőbe szúrt pozíciója bőven belefér egy vándormotívum alakváltozásainak „tűréshatárába”. Mindazonáltal a kelta és germán mitológiában nem fordul elő a kard szimbolika az Attilával analóg Artus, illetve az Attilával szorosan összefonódó Siegfried figurák felbukkanása előtt. Eliade sem tesz említést e motívumról hatalmas munkájának a legkorábbi kelta és germán mitológiát tárgyaló fejezeteiben (ld. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. kötet, Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 112-144. oldal).

7. a., Attila Róma ellen indul, majd hazatér és meghal,

b., Artus – a Pallas Artus cikke szerint – több nagy hódítása után „Róma ellen indult, s ez alatt otthon hagyott unokaöccse Mordred (…) fellázadt (…) Artus hazasietett és a Mordred és a vele szövetséges Childerik szász herceg ellen vívott harmadik csatában elesett.”

8. a., Attila holttestét hármas koporsóba zárva, víz alá temették,

b., A haldokló Artusért három királynő érkezik bárkán, és magukkal viszik a tavon Avalon völgyébe, a tündérek országába.

9. a., Attila halála után birodalma szétbomlik.

b., Artus polgárháborút hagy maga után.

10. a., Attila örökösei képében vissza fog térni.

b., Artus is vissza fog térni országába, ha Britannia bajban lesz.

További érdekes egyezés, hogy a néphit szerint Artus lelke egy hollóba vándorolt, (ld. Pallas: Artus cikk) tehát a madármotívum transzcendens értelemben nála is éppúgy előfordul, mint a magyar mitológiában, s vélhetően előfordult a hunoknál is. Ahogyan László Gyula írja az Attila visszatéréséről szóló magyar hagyomány kapcsán: „Az Árpád család pedig amint Emese álmából kitűnik (…) fogantatásmondával származtatta magát a turultól s így Attilától.” (ld. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, 1944., Magyar Élet Kiadása, 243. oldal)

És még egy adalék a kard-motívumhoz. Tóth János és Tóth Marianna A jászok őstörténete című tanulmányukban nem csupán leírják a hun birodalom egyik alkotó elemét adó alánoknak a jászokkal való voltaképpeni azonosságát, de az antik író A. Marcellinus alánokról szóló igen értékes közléseit is részletesen idézik és értékelik.

Marcellinus többek között a következőket írja az alánokról. „…hasonlóak mindenben a hunokhoz (…) Nincs templomuk, szentélyük, földbe szúrt kard előtt borulnak le, mint Mars előtt, aki annak a területnek a védője, ahol éppen vándorolnak.” (ld. in. Magyarrá lett keleti népek, Szerk.: Szombathy Viktor és László Gyula, Panoráma, Budapest, 1988., 168. oldal)

A földbe szúrt kard tehát mind a hunoknál, mind pedig az alánoknál fontos, sőt szakrális szimbólum volt. Éppúgy, ahogy a szkítáknál, akikkel kapcsolatosan Hérodotosz a Kr. e. V. században följegyzi: „Telephelyeik főhelyén nagy dombot raknak rőzsekévékből (…). Minden törzsi székhelyen, e dombon ősrégi vaskard van felállítva a Hadisten szent jelvé-nyeként.” (hivatkozza Solymossy Sándor in. A magyarság néprajza. Királyi Magyar Egyetemi nyomda, Budapest, I. kötet, 169. oldal)

S amint Solymossy Sándor is említi, a kard hasonló kultuszának nyomai a magyar királyság területén – nevezetesen a székelység körében – még a XIII. században is kimutathatók (ld. ugyanott).

Solymossy azonban kétségbe vonja Attila folyómederbe való temetésének történetiségét, s úgy véli Alarich nyugati-gót király (396-410) temetésének Jordanes által lejegyzett képei keverednek utóbb az Attila- mondába. Ennek azonban némileg ellentmond, hogy a székely néphagyományban Attila feleségének, Réka királynénak holttestét szintén hármas (arany-, ezüst- és érc -) koporsóba helyezték, s e koporsót szintén „víz közelben”, a Rika patak mellett temették el. (ld. Benedek Elek: Székelyföldi mondák és mesék, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999. 7-8. oldal) Alig hihető tehát, hogy a székelyek Attilával, illetve feleségével kapcsolatos mondáikat Jordanestől kölcsönözték volna.

Fentebbi egyezések tükrében talán az sem tűnik merő véletlennek, hogy a legendás Artus székhelyének neve Karleol volt (ld. Pallas: Artus cikk). Itt a Karl szótő önmagát mutatja, az eol pedig vélhetően a szélre, az elmúltságra utalhat talán.

Az Attila és Artus párhuzamok nem hagyhatnak kétséget affelől, hogy az Attiláról keringő szóbeszédek beépültek a kelta mondákba is. Hogy ez mikor ment végbe, nem lehet tudni, valószínűleg több hullámban. A kései behatásokra az a körülmény utal leginkább, hogy Artus udvarában rendszeres volt a lovagi torna, mely azonban csupán a X. század tájékán kezdett elterjedni Európában, mégpedig magyar hatásra. A „tour” szó is a magyar tor-ból, tornából veszi eredetét, mely kezdetben a halott tiszteletére adott ünnepélyes hadi játékot jelölte. (v. ö. Ipolyi Arnold: Magyar mythologia, Heckenast, Pest, 1854., 558.oldal, Pallas Torna szócikk.)

Attila alakja, illetve vonásai tehát hihetetlenül mélyen és hihetetlenül tudattalanul szövik át az európai mitológia mélyrétegeit. Talán csak a legműveltebb németek számára egy-értelmű, hogy mondaviláguk elképzelhetetlen a hun múlt nélkül, ám Károlyban még ők sem ismerik fel Attila vonásait. Amint Eckhardt Sándor írja Attila a mondában című tanulmányában: „A német mondakutatók egyhangú véleménye szerint a hun király az ú.n. „Heldensage” középpontjában áll, sőt sokan a hunok történeti szerepéhez kötik az egész Heldensage keletkezését.” (ld. Attila és hunjai id. kiadás 174. oldal) Azonban maga Eckhardt Sándor sem sejthette sorainak mélyebb igazságát, amikor ezt írta:

„Az ó- és középfelnémet költészetben Attila alakja nem több mint Nagy Károlyé a francia eposzokban vagy Arturé a francia lovagregényekben. Ő az a hatalmas király, kinek udvarában élnek a germán uralkodók vagy nevelkednek a királyfiak …” (ld. ugyanott.)

Eckhardt itt önkéntelenül tett egyenlőségjelet Attila, Károly és Artur alakja közé, megérezve fajsúlyuk azonosságát, ám fel nem figyelve valós rokonságukra, melynek lényege az Attila-i vonások szétsugárzásában áll.

 Szerzői közbevetések és további kérdések

És ezen a ponton be is fejezhetnénk a kérdés első közelítésének szánt fejtegetéseinket, ám a probléma izgalmassága és szerteágazó volta nehezen enged el vonzásából. Újabb és újabb kérdések merülhetnek fel ugyanis, amelyekre a válaszok vagy megerősítik, vagy megcáfolják mind Illig elméletét, mind pedig teóriánkat Attila és Károly párhuzamáról.

A tisztesség kedvéért e helyen kifejezetten rá kell mutatnunk arra - mindazok kedvéért, akiknek e körülmény nem tűnt volna fel -, hogy a bevezető gondolatok során nem vettük szigorúan az Illig által költött időnek minősített tartam 297 éves hosszát. Amikor ugyanis a 936-ból Károlyra visszatekintő I. Ottó alakját az Illig által megjelölt 614-be helyeztük, nem 297, hanem 322 évet ugrottunk. Erre azonban felhatalmazva érezhettük magunkat, a következők miatt.

1. Az „óraátállítás” időpontjában maga Illig is bizonytalan, csupán a Kr. u. VII. (X.) századra gyanakszik.

2. Amikor Gergely pápa 1582-ben csupán 10 nappal korrigálta a Julianus féle naptárat – Illig szerint – „nem 10, hanem 12, sőt inkább 13 napot kellett volna átugorni” (ld. Illig i.m. 27. oldal). Márpedig ha 297 év „költött időre” kettő egész valahány tized hiányzó nap esik, úgy 322 évre is csupán 2,42 nap. Amint Illig írja: „Hiszen minden egyes, a Gergely által helyesbített nap kb. 133 naptári évnek felel meg, ennyi ideig tart ugyanis, amíg a Julianus-féle naptár a nem tökéletes átváltás miatt egy nappal lemarad a csillagászati év mögött.” (ld. ugyanott) Eljárásunk tehát belül marad az Illig-féle teória tűréshatárán. (Ha más adatok szerint akként számolunk, hogy 128 év alatt marad le egy nappal a Caesar-féle naptár a csillagászati évtől, 322 évre akkor is csak 2,51 nap jut, s ez az érték is a hibahatáron belül marad.)

Most pedig vegyük sorba azon kérdéseket, melyek az eddig elmondottakat tovább árnyalhatják.

1. Lehetséges-e és előfordult-e már, hogy valamely nevezetes hős más név alatt bukkanjon elő, avagy valamely más történelmi alak vonásait átszínezze?

2. A későbbi német-római császárság államstruktúrája menyiben hasonlatos a Nagy Károly által állítólag megalkotott modellhez?

3. Miként értékelhető Nagy Károly – Illig kifejezésével élve – kozmopolitizmusa, különös tekintettel a később kialakuló „nemzetállamok” létrejöttére?

4. A közép-kelet európai hagyományok összhangot mutatnak-e a Nyugat Károlyról szóló elgondolásaival?

5. Aachen vajon túl messze esett-e Attila székhelyétől ahhoz, hogy ott az Attila-i vonásokat Nagy Károlyra kopírozzák?

6. Ha Attila alakját használták is fel Károly modelljeként, a többi „költött időnek” vajon volt-e hasonló alapsémája?

Visszatérhet-e a hős?

Az első kérdés kapcsán, rögtön le kell szögeznünk, hogy a történeti szemlélet és kritikai attitűd csupán az érett reneszánsztól kezdődően jellemzi az európai szellemet. Eladdig a történelem nem más, mint

1. a jelen igazolása, gyakorta múltba vetítése,

2. az egyetemes üdvtörténet félig-meddig bevallottan szimbolikus eseménysora.

Méltán írja Dümmerth: „A tudomány eleve szkepszissel tekint a mitikus ősködbe nyúló hagyományokra. Többek között az emlékezetben „félistenné” vált ősöktől származó dinasztikus, gyanús genealógiákra, melyek olykor csak egy ravasz diplomáciával rendelkező, tetterős „új ember” felemelkedését segíthették a hiszékeny néptömegek előtt. (…) Ha hamisítottak, akkor léteznie kellett egy reális valóságmagnak is, amit hamisítani, kiszínezni volt szükséges.” (ld. Dümmerth i.m. 38. oldal)

És e megállapítások egyaránt érvényesek mind a nyugati, mind pedig a közép-európai hagyományokra, s minél visszább megyünk az időben, annál inkább. A Nagy Károlyra vonatkozó X. századi nyugati említéseket tehát semmivel sem kezelhetjük több bizalommal, mint a magyar gesták és krónikák lejegyzéseit.

Hogy a X. század babonás, misztikus gondolkodásáról fogalmat alkossunk, elég csak arra gondolnunk, hogy Európában még a XVI.-XVIII. században is voltak még boszorkányégetések. Nos ebből a XVII.-XVIII. századi „felvilágosultságból” és „racionalizmusból” kell levonnunk még úgy kb. hétszáz esztendőt, hogy a X. század állapotaihoz eljussunk. A X. század éppúgy a babonás hitek és mendemondák kora, mint annak a lovagi epikának a kezdeteié, melyben mitikus hősök és valóságosak keverednek és ki is cserélődnek egymással. Illig feltételezését a „kitalált középkor”-ról, illetve felvetésünket az Attila-Károly párhuzamról tehát ebben a kontextusban kell szemlélni.

Sőt nem pusztán a X. századra jellemző, hogy hősök vonásait egymásba csúsztatja, hanem még a művelt XV. és az azutáni századokra is, csupán ez utóbbiaknál a filológia előbb tetten éri a „mesterkedést”.

Amint Eckhardt írja: „A Mátyás-kori Attila kultusz oly nagyfokú volt, hogy ezt a külföldi humanisták is észrevették és ily módon jutott a diplomata-humanista Callimachus Experiens arra a gondolatra, hogy Attila életrajzát megírja azzal a rejtett szándékkal, hogy az életrajzba belevitt tendencia Miksát harcra ingerelje. Kitalál újabb részleteket is célzata érdekében; ilyen például a troyes-i sokgyermekes asszony esete, kin Attila – Mátyás megkönyörül, vagy a hízelgő Marullus költőé, kit Attila kegyetlenül megbüntet, mint ahogy Mátyás szokta volt tenni a hízelgő poétákkal.” (ld. Eckhardt i.m. 209. oldal)

Volt tehát arra is példa, hogy maga Attila színeződött későbbi tónusokkal, ám ami a lényeg: a nevezetes hősök még sokáig előbukkanhattak más név alatt! Mindazonáltal ismerünk egy konkrét esetet is, melyben Attila nevet cserél.

Amint szintén Eckhardt írja: „De már Kezai előtt, a 13. század táján készült a „Lengyel-magyar krónika” is, s itt valószínűleg még a magyar ősgesta alapján, de teljesen szabad átköltésben kapjuk meg Attila történetét a délszláv népek, de különösen a horvát nép őstörténetével kapcsolatban. (…) Attila itt az Aquila nevet viseli azzal a célzattal, hogy Aquilia lerombolójából annak alapítójává lépjen elő.” (ld. Eckhardt i.m. 203. oldal)

Összességében is csupán azt mondhatjuk, amit Eckhardt, nevezetesen, hogy a középkorban „a regényes eredetmondák úgyszólván divatban vannak.” (Ld.: ugyanott.)

Az első kérdésünkre adott válasz alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a középkor szelleme éppenséggel nem teszi kizárttá, hogy Károlyban Attila köszönjön vissza, vagy közvetlenül és személyesen, ám Karl név alatt, vagy pedig mint egy valóságosan élt Károly jellemvonásainak és életútjának forrása.

 Az államstruktúra kérdései

Ami a második kérdést illeti: szembeszökő, hogy az erős központosítást végrehajtó és grófságokat alapító Károly államának az a német-római császárság lesz majd az utóda, melyben a tényleges hatalom a választófejedelmeké, s ahol a császári méltóság nem sokkal több, mint puszta cím.

Amint Ruszoly József írja Európa Jogtörténete, című kiváló munkájában: „… a 10.-12. században a francia király és a német császár-király mégiscsak hasonló helyzetben volt: frank császári elődeiktől mindketten szétesett birodalomrészeket örököltek. Franciaországban a nagy hűbéresek valóságos tartományi, uralmi területeket építettek ki, a királyhoz fűződő viszonyuk merőben formálissá vált; a király maga is csupán saját, Párizs környéki tartományában (Ile de France) volt úr, különben – miként hűbéri kúriájában – csupán első volt az egyenlők között (primus inter pares).

A fejedelmektől s más nagy hűbéresektől függő német császár-király törekedett ugyan hatalmának kiterjesztésére, ám a fejlődés a hűbéresek ereje folytán éppen ellentétes irányú lett. A 13. század végére az egykori törzsi hercegségek a ténylegesen tőlük függő birodalmi uralkodóktól magukat egyre inkább jogilag is elszakító tartományokká, Landokká váltak.” (ld. Ruszoly i.m., Püski, Budapest, 1996., 33.-34. oldal)

Látható tehát, hogy Franciaországban több, mint fél évezredig, Németországban pedig több mint egy évezredig nyomát sem látjuk a Nagy Károly féle államszervező hagyományoknak. Kérdés tehát, hogy miként sikerülhetett a frank Nagy Károlynak szinte egy csapásra az, ami „utódainak” fél, illetve egy teljes évezredbe tellett, illetve, hogy az „utódoknak” - minden törekvésük ellenére - miért nem sikerült kissé korábban a nagy „előd” nyomdokaiba lépni, és legalábbis a töredék területeiken egységes birodalmakat létrehozni.

E kérdésekre a válasz talán a germán államszervezeti eszmében rejlik.

Amint Dümmerth írja: „Az antik világ bukása után azonban a helyére lépő germánok között, akik valamennyien közös eredetűek voltak és azonos nyelvet, illetve rokon nyelvjárásokat beszéltek, nem volt ilyen egyszerű az idegenek befogadása. Ezeknek házasodás útján fajilag is be kellett utódaikban olvadniok és a nyelvet is átvenniük. Hasonló volt a helyzet a szláv népek körében is.” (ld. Dümmerth i.m. 44. oldal)

A germán állameszme tehát fokozottan etnocentrikus volt, s nincs okunk feltételezni, hogy – ha élt eme nagy uralkodó – ne ilyen lett volna már Nagy Károly idején is. Ez esetben azonban miféle államfelfogás alapján szervezte meg soknemzetiségű, hatalmas, és hamar szertehulló birodalmát Károly?

Dümmerth így folytatja: „Jellegzetesen lovasnomád, steppei elvvé lett azonban az, amelyet már Mao-tun képviselt: minden idegen aki meghódol, már hunnak számít, s közben akadálytalanul megtartja saját nyelvét, faji különállóságát is. Csak egy a feltétel: engedelmeskedjen a hun uralkodónak, és az ő oldalán vonuljon hadba.” (ld. Dümmerth ugyanott)

Károly tehát alighanem „jellegzetesen lovas-nomád, steppei” állameszme szerint alakította ki birodalmát. Ez egyúttal megmagyarázza azt is, országa miért hullott halála után darabokra. Dümmerth a steppei típusú államalakulatról fejtegetését így folytatja:

„Ez volt a magyarázata, miért sikerült a hunoknak olyan meglepő gyorsasággal hatalmas birodalmat alkotniuk, ami egységes fajú, nyelvű népeknek sohasem sikerült. De ez a magyarázat arra is, miért nem lehettek tartósak az ilyen birodalmak, s milyen nagymértékben voltak kiszolgáltatva az uralkodó személyes alkalmasságának, tetterejének.” (ld. Dümmerth: ugyanott)

Csakhogy mi a hihetetlenebb, hogy Károly - a frankok többszáz éves európai tartózkodása után - egyszeriben steppei módon szervez egy olyan államot, melynek a végzete is a steppei alakulatoké lesz, tehát hogy a karizmatikus vezető halála után felbomlik, avagy az, hogy a középkor fámagyártásának megfelelően a hun Attilából frank Karl lesz?

De lássuk most a Károly-i grófságokat, ezek mi módon viszonyulnak a későbbi tartományúri jelenséghez.

Amint az Egyetemes történelmi kronológia írja: „Károly a régi igazgatási egységek (gau) fönntartásával a birodalmat grófságokra osztotta (élükön a gróf állott), bevezette a királyi küldöttek ellenőrzőtevékenységét, ezeknek jelentései alapján adta ki a birodalmi törvényeket (capitularék).” (ld. hivatkozott kiadvány 103. oldal)

Látható, hogy a grófságok bevezetése

1. erős központosítást jelent,

2. csökkenti a törzsi önállóságot,

3. közbenső lépcsőt hoz létre a nemzetségi törzsi előkelők és az egyeduralkodó között.

Ehhez képest Németországban százöt évvel Károly halála után, Madarász Henrik idején (919-936), virágzik a tartományúri hatalom, nem létezik erős központi adminisztráció (főleg nem ellenőrökkel), nincs egységes jogrendszer, a capitulárék kora leáldozott.

Mindez tehát hihetetlen változás, mintha csak egy „idegen” uralom államszervezetétől szabadult volna meg Németország. Alig hihető, hogy a Károly-i grófságok folytatása a tartományúri rendszer.

Ehhez képest lássuk a hun államszervezetet. Amint Váczy írja: „A nomád nagy-fejedelem csak saját törzse, népe és a főméltóságok felett gyakorol közvetlen hatalmat, az alsóbb tisztségeket már nem ő, hanem az alája tartozó méltóságviselők töltik be. Az ázsiai hun birodalomban a huszonnégy főember maga választja ki a vezéreket az ezredek, századok és a tizedek élére. A nép ugyanis hadakra oszlott, mégpedig a tizes számrendszer alapján. (…) A nomád népek politikai szervezete tehát lépcsőszerűen, tagozódik lefelé. Törzs uralkodik törzs, nép nép felett jól kiépített hierarchikus rendben.” (ld. Váczy i.m. 109. oldal)

E nomád struktúráról – szemben a X. századi német államalakulattal – elmondható mindaz, ami a Károly-i grófságokról:

1. erős központosítás,

2. csökkentett törzsi önállóság,

3. lépcsőzetes rend, amely egyúttal feltételezi

4. a szigorú ellenőrzést.

Ha tehát Károlyban történetesen Attilát tisztelhetjük, úgy a grófságok nem mások, mint a hun fejedelmi uralom összekötő hatalmi lépcsői az alávetett és befogadott törzsek vezető intézményeivel, ez utóbbiak pedig nem mások, mint a grófságok mellett csökkentett jogkörrel meghagyott ú.n. „gau”-k. (Mint említettük a hun birodalomban a meghódoltak megtarthatták saját identitásukat.)

Ha tehát Nagy Károly birodalmát, mint soknemzetiségű egészet, illetve mint közigazgatási szervezetrendszert tekintjük, úgy az sokkalta jobban hasonlít a hun birodalomra és a későbbi magyar királyságra – királyi vármegye-rendszerével együtt – mint a Károly után 50 – 100 évvel létező német államalakulatra és annak struktúrájára.

A fentiekkel voltaképp már meg is válaszoltuk harmadik kérdésünket, nevezetesen, hogy miként értékelhető Nagy Károly – Illig kifejezésével élve – kozmopolitizmusa (ld. Illig i.m. 75. oldal) különös tekintettel a később kialakuló „nemzetállamok” létrejöttére?

Károly kozmopolitizmusa valóban zavarba ejtő és érthetetlen, ha őt pusztán, mint frank uralkodót szemléljük. Ha azonban Attilaként látjuk Karul név alatt, tehát mint steppei hun vezért, avagy egy ilyen vezér jellemével felruházott frank Karlként, úgy „kozmopolitizmusa” mindjárt érhetőbbé válik.

 Kelet és Nyugat eltérő hagyományai

Negyedik kérdésünk az volt, hogy a közép-kelet európai hagyományok összhangot mutatnak-e a Nyugat Károly elgondolásával?

Arról van ugyanis szó, hogy az ú.n. óbolgár királylajstrom, mely az óbolgár birodalmat alapító egyik Attila-fiú, Irnik utódait tartalmazza – hasonlóan a középkori magyar krónikákhoz – néhány nemzedéknek jelöl csupán egy olyan időszakot, amelynek hivatalos időszámításunk szerint kb. ötszáz évnek kell lennie.

Amint Dümmerth írja: „Azt mindjárt látjuk, hogy az Álmost Attilától elválasztó négyszáz esztendős időközt csupán négy nemzedék kapcsolja össze a krónikai hagyomány szerint, s ez éppoly képtelenség, mint az óbolgár listának az az állítása, hogy ötszáz év alatt öt fejedelem uralkodott.” (Ld.: Dümmerth i.m. 53. oldal.)

Tehát sem a magyar krónikát, sem pedig az óbolgár listát nem támasztja alá hivatalos naptárunk és kronológiánk. Máshogy fogalmazva: a magát Attilára visszavezető magyar, illetve óbolgár királyság közlései nem támasztják alá a Károlyra hivatkozó Nyugat által szerkesztett kronológiát.

A kérdésben perdöntőek lehetnének a bizánci adatok, csakhogy amint Dümmerth írja:

„A VI. századtól kezdve gyérré váló bizánci források nem engedik meg, hogy folyamatosan szemlélhessük Irnik „bolgár” néven szereplő új birodalmának történetét, alattvaló népeivel. Annyit azonban a bizánci források alapján mégis tudunk, hogy 568. körül az avarok megszüntették ennek a birodalomnak a létezését. (ld Dümmerth i.m. 50. oldal)

A bizánci források tehát nem mondanak semmi kézzelfoghatót, ám hallgatásukkal éppen Illig teóriáját támasztják alá. S ha figyelembe vesszük, hogy Illig felvetésére – nevezetesen, hogy kivel harcoltak keleten a frankok, ha az avarok már 601-ben befejezték nyugat felé irányuló támadásaikat – azt válaszoltuk, hogy valószínűleg a honfoglaló magyarokkal (éspedig „valójában” a „870-es” évek körül), úgy most sem feltételezhetünk mást, mint azt, hogy az „óbolgár" birodalmat „megszüntető” "avar” birodalom sem más, mint a formálódó magyar birodalom, mégpedig szintén a „870-es” években.

Látható tehát egyfajta szinkronizmus a magyar és óbolgár hagyomány között, éspedig egy olyan kérdésben – a „hiányzó” idő kérdésében -, amely szembehelyezi e közléseket a nyugati kronológiával.

Most azonban lássuk, hogy a hiányzó időn túl is illeszkedik-e a magyar és az óbolgár kronológia.

Amint Dümmerth Omeljan Pritsak nyomán ismerteti az óbolgár királylajstromot:

„1., Avitochol, élt i. sz. 153-ban.

2., Irnik nemzetsége: Dulo, uralkodásának kezdete 453. (Utána Gostoun helytartó, egy más nemzetségből, aki az avar uralom után „két évig” állt az újra önálló birodalom élén.)

3., Kovrat, nemzetsége Dulo, született (?) = 605. Uralkodott kb. 635-665.

4., Bezmer, nemzetsége Dulo, uralkodott 3 évig. (Eszerint tehát 668-ig.)

Ezek után a jegyzékben ez a megjegyzés olvasható: „Ez az öt fejedelem uralkodott a Dunán túl 515 évet, borotvált fejjel. És ez után jött a Dunának erre az oldalára Isperich fejedelem, aki itt a mai napig uralkodik.” (ld. Dümmerth i.m. 52. oldal.)

Az érthetőség kedvéért megjegyezzük, hogy Avitochol, az elsőnek említett uralkodó Attila „óbolgár” alakváltozata. (ld. még Hóman-Szekfű Magyar Történet, Budapest, 1935., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, I. kötet, 49. oldal)

Avitochol – Attila után következik fia, Irnik. Őutána következik az állítólagos avar uralom, majd Gostoun.

Ezt követően – amint Dümmerth írja: „635 körül Irnik egyik utóda, Kovrat felszaba-dította népét az avar kagán idegen uralma alól. (…)

Bizánci forrásokból azonban azt is tudjuk, hogy mielőtt uralomra került volna, túszként Bizáncban tartózkodott és itt 619-ben megkeresztelkedett, sőt jó viszonyba került az uralkodó Herakleiosz kelet-római császárral is. Amikor népe függetlenségét visszaszerezte, ezt a források a hun eredetre utaló „onogur-bolgár birodalom” néven nevezik.” (ld. Dümmerth, 51. oldal)

Szintén a könnyebb érthetőség kedvéért megjegyezzük, hogy a bolgár szó nem nép megjelölés, hanem amint Hóman és Szekfű kiváló munkája írja: „A „keverék” jelentésű bolgár név 481-ben tűnik fel először a Dnyeperen túli ogur népek jelölésére s a hunnal párhuzamosan használva lassanként háttérbeszorítja azt, és az ogur nevet is.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 45. oldal) Más források szerint a bolgár szó a volgai ogurokat jelöli és eredeti alakja a volgár lehetett.

Tehát Avitochol-Attila, illetve fiának Irniknek hunjai az V. század végétől bolgároknak kezdenek neveztetni. És amint szintén a „Hóman-Szekfű” rámutat: „Az új név nem mindig jelent új népet, legtöbbször csak új politikai alakulásról, a törzsek és népek új csoportosulásáról tanúskodik.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 45. oldal)

Az Attila és Irnik leszármazott Kovrat tehát több mint százéves „avar” uralom után helyreállítja az „onogur-bolgár birodalmat”, majd őt a szintén Dulo nemzetségből származó Bezmer követi. Ez kb. három évig uralkodik, majd Isperich fejedelem megszünteti az „onogur-bolgár birodalmat.”

Ha most a fentebbieket az Illig által hamisítottnak gondolt századok átugrásával sorba vesszük, a következő eseménysort kapjuk.

1. 900-as évek eleje: a bolgárok saját uralkodó nélkül,

2. 900-as évek kb. 20-as évei: Kovrat feltűnése bizánci megkeresztelkedése kapcsán,

3. 900-as évek közepe: Kovrat fejedelem,

4. 900-as évek vége: Kovrat utóda, Bezmer rövid uralkodása,

5. 900-as évek vége, talán 1000-es évek eleje: Isperich véget vet Bezmer uralmának, kizárólagos egyeduralkodó.

Ez az öt elemből álló eseménysor azonban feltűnően hasonlatos a magyar honfoglalást követő első század bizonyos eseményeivel, nevezetesen Erdély Gyula méltóságviselő-inek sorsával. Hiszen:

1. A 900-as évek elején mit sem hallunk a Gyuláról (Erdély saját uralkodó nélkül?)

2. 900-as évek közepe: Gyula első említésére bizánci megkeresztelkedése kapcsán kerül sor,

3. 900-as évek közepe: Gyula az erdélyi terület ura és dinasztikus kapcsolat fűzi a magyar fejedelemhez,

4. 900-as évek vége: Gyula utóda, az ifjabb Gyula Erdély ura,

5. 1002: István véget vet az ifjabb Gyula uralmának és kizárólagos egyeduralkodó: magyar király.

A Gyula – mely egyébként is elsősorban méltóságnév – tehát a legnagyobb valószínűség szerint azonos, a másik bizánci keresztelkedővel, Kovrat-tal, az ifjabb Gyula pedig Bezmerrel, aki éppúgy országvesztő Isperich-kel szemben, mint ifjabb Gyula Istvánnal szemben.

Ha ezt az azonosságot elfogadjuk, egyúttal az is érthetővé válik, hogy míg a magyar hagyománynak négyszáz évet kell kitöltenie uralkodókkal, addig az óbolgár kronológiában miért ötszáz esztendő választja el Attilától Bezmert, az utolsó óbolgár uralkodót. A magyar hagyományok ugyanis Attilától a honfoglalásig számolják az időt, s ez a nyugati kronológia szerint a Kr. u. V. század közepétől a Kr. u. IX. századig terjedő 400 évet fogja át. Ezzel szemben azonban, ha a szintén Attilától számoló „óbolgár” kronológia Istvánig követi az időt, úgy érthetően éppen kb. száz esztendővel többet kell haladjon, mint a magyar, tehát összesen kb. ötszáz évet kell áthidalnia.

Hogy az óbolgár királylajstrom évszámaihoz, nyugodt lélekkel hozzáadhatunk jó háromszáz esztendőt, azt éppen az Avitochol-Attila mellett közölt i.sz. 153-as évszám mutatja meg a legjobban.

Attila ugyanis a Kr. u. 153-ban nemhogy Európában nem volt jelen, de meg sem született. Az ő halála a Kr. u. 453-as esztendőre esik, tehát éppen háromszáz esztendővel későbbre, mint ahogy azt az óbolgár lajstrom feltünteti.

Mire véljük akkor azonban a nyilvánvalóan téves Kr. u. 153-as évszámot? A 153-as év megjelölése alighanem a Diocletianus-éra szerinti időszámításon alapszik. A római birodalomban ugyanis a Kr. u. III. század végén bevezették és több évszázadon keresztül meg is tartották a Diocletianus trónralépésétől kezdődő időszámítást. Amint Lakatos Éva írja „Tempora mutantur” – időszámítás naptár, ünnepek című tanulmányában:

„Az ú.n. diodetionusi időszámítás i.sz. 282-ben kezdődött, s főleg a birodalom keleti részében alkalmazták.”(ld. Lakatos Éva i.m., in: Az antik Róma napjai, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986., 122. oldal) (Megjegyezzük, hogy egyes források kereken 300-ra teszik a diocletianus féle időszámítás bevezetését.)

Tehát a diocletianusi időszámítást elsősorban abban a Bizáncban alkalmazták, mely az Attila-utód óbolgár birodalommal tartott fenn kapcsolatokat. Az óbolgár lajstromban az Attila uralkodásaként feltüntetett 153-as évszámot már azért sem tekinthetjük Krisztustól számítottnak, mert Krisztus születésének meghatározására csupán a VI. század közepén, tehát Attila halála után majd száz esztendővel került sor. Amint a Pallas írja Éra címszava alatt: „a keresztény vagy Dionysius-féle jelenleg használt évszámításunk Érája, mely Dionysius Exiguus apáttól ered, aki 532 körül Krisztus születését a római Éra 753. évére tette.” Tehát a város alapításától számított 753. évre.

Az óbolgár királylajstrom Attilája, tehát nem Kr. u. 153-ban, hanem kb. 453-ban uralkodott.

Mint láttuk, a keresztény időszámításra történő „átállás” kezdete éppen az óbolgár király-lajstromban szereplő első és utolsó király, tehát az Attila és Bezmer közötti időszakra tehető. Érthető tehát, hogy a lajstrom diocletianusi időszámítással kezdődik, és Krisztus szerintivel végződik. Az ebből adódó képtelenségek kiküszöbölésével azonban az Attila és Bezmer közötti időszak 515 évről mindössze 215 évre zsugorodik, tehát egy Kr.u. 453-tól 668-ig terjedő folyamatra. S minthogy ennek utolsó 100-130 éve egybeesik a magyar történelemnek a honfoglalástól István koráig és a Gyula leveréséig terjedő időszakával, így az óbolgár király-lajstrom 215 évéből csupán 85-115 év marad homályban. Ez a fennmaradó időszak, mely kb. Attila halálától a magyar honfoglalásig terjed, már megfelel a magyar krónikák szerinti hasonló időtávnak, melyben a középkori híradások szerint Attilát csupán négy nemzedék választotta el Álmostól.

Az óbolgár királylajstrom megtisztítva tehát a diocletianusi és Krisztus szerinti kétféle időszámításból eredő anomáliáktól, tökéletesen egybevág a magyar krónikai hagyományokkal.

Mármost lássuk azt, vajon képtelenségnek számít-e az Attila-utód Irnik leszármazottaiban, tehát az „óbolgár” Kovratban, illetve Bezmerben a magyar történelem Gyuláit látnunk.

Amint a Hóman – Szekfű-féle Magyar történet írja: „Irnik a birodalom bukása után az Al-Duna vidékére Kis-Szkítiába költözött, majd teljesen eltűnt a bizáciak szeme elől. Az utolsó értesítés szerint ellenezte Dengiziknek a birodalom ellen irányuló haditerveit. További sorsáról a bolgár királyoknak VII. századi feljegyzések alapján 765 táján készült geneológiája, az óbolgár király-lajstrom értesít. Ennek élén Avitochol (Attila) fia Irnik, mint a bolgár Dsulo vagy Dsula (ogurosan: Gyula) dinasztia ősapja tűnik fel.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 49. oldal)

Kovratot és Bezmert tehát nem képtelenség a Gyulákkal azonosítani, hiszen ők maguk Gyulák. Mármost figyelembe véve

1. ezt a körülményt,

2. életrajzi adataiknak a magyar Gyulákéval való egyezését, valamint

3. az óbolgár királylajstromból kiáltó kronológiai anomáliát, ami a diocletianusi és a Krisztus-féle időszámítás kettősségéből adódik,

nemigen juthatunk más belátásra, csak arra, hogy Kovrat és Bezmer a magyar Gyulákkal azonos személyek.

S ha már a „bolgár” Dsulókban (Dulókban) a magyar Gyulákat ismerhetjük fel, illő volna, ha a Magyar, Megyer törzsnevet a „bolgároknál” is fellelhetnénk. Amint a Hóman-Szekfű írja a bolgárokat tárgyalva:

„Vajon Gorda és Mogyer az egész bolgár szövetségnek vagy csak az onogur népnek fejedelmei voltak-e, és vajon fennállt-e a bolgár népeknek politikai egysége a VI. század derekáig, vagy már korábban felbomlott, biztosan megállapítani nem tudjuk. (…) Mogyer neve a mogyer > magyar népnévvel azonos (…)” (ld. Hóman-Szekfű i.m. 50-51. old.)

A magyar népnek nevet adó Megyer törzs neve tehát éppúgy kitüntetett helyen szerepel a „bolgár” történelemben, mint a „magyar” történelemben a „bolgár” Duló (Gyula) név. Ez a kettős egyezés, valamint a Gyulák, Dsulók különös párhuzamai pedig leginkább arról tanúskodnak, hogy egy a VI. századig egységesnek tekinthető hun-utód onogur folyamatnak Kr.u. 600. körül valami módon véget vetettek. Magyarrá, illetve bolgárrá kezd válni lassan az, ami tegnap magát még hunnak tekintette.

Ami azonban a lényeg: az óbolgár királylista anomáliái, a Dsulók és a Gyulák egymással való legszorosabb összefüggései nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a bolgár történelem VII. és a magyar történelem X. századi bizánci keresztelkedői ténylegesen azonos személyek.

Ez a körülmény, nemcsak hogy alátámasztja Illig teóriáját a kitalált háromszáz esztendőről, hanem egyúttal automatikusan kérdőjelezi meg a kreált korra datált Nagy Károly létezését.

Negyedik kérdésünkre tehát kissé hosszú okfejtésünk után azt válaszolhatjuk, hogy a közép-kelet európai hagyományok egyáltalán nem mutatnak összhangot a Nyugat Nagy Károly elgondolásával, sőt azt kifejezetten cáfolni látszanak.

 Nincs túl messze Aachen?

Ötödik kérdésünk az volt: Aachen vajon túl messze esett-e Attila székhelyétől ahhoz, hogy ott az Attila-i vonásokat Nagy Károlyra kopírozzák?

Akkor, amikor az Attiláról alkotott német mondai képről szóltunk, tehát egy jóságos, lovagias, hatalmas és kegyes úr elgondolásáról, egyúttal válaszoltunk arra is, hogy földrajzi akadályok nem játszottak szerepet a hun vezér hírének terjedésében. Ha azonban kifejezetten egy Nagy Károly–szerű építő Attilának a hagyományait keressük, úgy azt éppen az Aachentől alig több, mint száz kilométerre fekvő, Trier környékén találjuk meg.

Amint már Eckhardtot idéztük: „De van építő Attila is. Németországban a Trier melletti Igelnél még ma is meglévő római diadalívről már a 12. században azt írják, hogy Attila emeltette. Ugyanakkor említik „Attila hídját” is.” (ld. Eckhardt i.m. 189. oldal.) Ennek az „Atilla-híd” hagyománynak az emlékét őrizheti a Trier szomszédságában fekvő Luxemburg Ettelbruck településének neve is.

Ha tehát a Nagy Károly-kép megfestéséhez a X-XII. századi Aachenben szükség volt egy mitikus építtető modelljére, úgy az Attila személyében rendelkezésre állt a közeli Trier környékén.

 És a többi költött idő?

Hatodik kérdésünk az volt: ha Attila alakját használták is fel Károly modelljeként, vajon a többi „költött időnek” volt-e hasonló alapsémája?

E kérdést is – akárcsak az eddigieket – nem valaminő előzetesen kigondolt és feltétlenül helyesnek vélt teória igazolásának a vágya fogalmazta meg, hanem pontosan mind az Illig-féle, mind pedig az általunk felvetett elképzeléssel szemben támasztott kétely.

Magának a „kitalált idő”-nek a fogalma oly meghökkentő, és szinte émelyítően szédítő, hogy vele szemben a legösztönösebb reakció csupán az elhárítás és a tagadás lehet. Az intellektuális tisztesség és a természetes kíváncsiság azonban el kell, hogy vezessen a kérdés tüzesebb megvizsgálásához. Így jutottunk el ahhoz a kérdéshez, hogy ha Károly nem létezett, akkor vajon ki lehetett az a modell, aki egy történeti periódusban elfoglalt helyzete szerint Agamemnonhoz, illetve Romulushoz hasonlatos. Szükségképp vezetett utunk a Nyugat mondakincsének egy olyan központi alakjához, aki egyúttal történeti személy is volt: Attilához.

Vizsgálódásunkat nagyban segítette, hogy Attila kb. éppolyan időtávra áll az Illig szerint „kitalált idő” kezdetétől, 614-től, mint Nagy Károly a reá hivatkozó Ottóktól.

Ha mindeddig végigvezetett fejtegetéseinkkel bizonyítottuk is volna, hogy Károlynak Attila az alaptípusa, továbbra is fennmaradna a kérdés, mivel töltötték ki a krónikások a költött háromszáz esztendő Károlyon kívüli hosszú időszakait. Az az idő már valóban pusztán a képzelet termékeit tartalmazza, esetleg egyéb forrásokból, analógiákból merít? Vagy talán nincs is „kitalált középkor”?

Az eddig mondottakat tehát tegyük mind zárójelbe. Ha a Károly és Attila párhuzamon kívül a történelem nem „ismétlődik” a kérdéses korban, úgy bármit is adtunk elő eddig, mindaz lehet csupán a véletlen szeszélye, mely késői korok unatkozó elméivel incselkedik. Ha azonban a Károlyt közvetlenül követő és megelőző időszak eseményei akként tűnnek fel, mint századokkal korábban lezajlott folyamatok visszfényei, úgy valóban komolyan kell már vennünk a „kitalált középkor” tézisét.

Gondolkodásunk kiindulási alapja itt az, hogy az emberi természet igencsak hajlik a lustaságra, az ember nem szeret olyan dolgot újra előállítani, ami már amúgy is az orra előtt van. Maguknak a mítoszoknak a vándormotívumai sem kis részben ezen emberi jellemvonásnak köszönhetik létüket. Ami egyszer már jó volt, ami egyszer már hatott, azon nemigen érdemes változtatni.

A másik alapvető tétel, amiből kiindulunk, hogy a történetek megváltoztatásának legegyszerűbb módja: pusztán a nevek, helyszínek és évszámok kicserélése. A mítosz képződésben erre is szépszámmal találunk példákat. Ami ezek után megmarad, az csak a cselekmény puszta váza, a szereplők darabszáma és nagyjából az egymáshoz való viszonyuk.

Mármost lássuk ennek alapján a Károlyt övező kor történetének csontváz-szerűvé meztelenített cselekményét.

1. Titokzatos előzmények után a frank király mellett feltűnik a fegyveres kíséret parancsnoka, a majordomus.

2. Ennek jelentős és kevésbé jelentős utódai követik egymást, miközben hatalmukat fokozatosan kiterjesztik.

3. Egyszer csak megjelenik a legnagyobb hős, aki merőben új alapokra helyezi birodalmának mind igazgatását, mind pedig kulturális viszonyait.

4. A hős halála után utódai három részre osztják a birodalmat.

Ezek után lássuk az Attilát övező kor sematikus történetét.

1. Félelmetes fegyveres csapatok élén megjelenik Európában az első hun vezér, Balambér.

2. Ennek jeles és kevésbé jeles utódai követik egymást, miközben hatalmukat fokozatosan kiterjesztik.

3. Egyszer csak megjelenik a legnagyobb hős, aki Európában addig nem ismert igazgatást épít ki, vagy épít tovább, illetve olyan udvartartást visz, mely Európában legendássá lesz.

4. A hős halála után fiai három részre osztják a birodalmat.

A történet alapsémája tehát adott. Lássuk most a szereplőket időben visszafelé haladva

a., alatt a hun,

b., alatt a frank neveket feltüntetve.

1. A hős utódai: a., Ellák, Dengizik, Irnik,

b., Lothar, Pippin, Lajos

2. A hős: a., Attila,

b., Károly,

3. A hős uralkodótársa: a., Bleda

b., Karlmann

4. A hős előtti uralkodópáros:

a., Ruga, Oktar

b., Kis Pippin, Karlmann,

5. Ezek elődje: a., Balambér, az első ismert európai hun vezér

b., Martell Károly, az első olyan majordomus, aki már quasi

királyként uralkodik.

(ld. Egyetemes történelmi kronológia 101-103., illetve Dümmerth i.m. A hun dinasztia c. melléklet)

Megjegyezzük, hogy a nyugati történetírás Károly 814-es halála és a birodalom 843-as felosztása közé beiktatja Károly fiát, azt a Jámbor Lajost, akinek 26 éves uralkodása – nevéhez illően – feltűnően eseménytelen. Az ő szerepeltetése azonban feltétlenül alkalmas az idő jobb kitöltésére.

Az Attilát, illetve a Károlyt övező kor történetének tehát mind a cselekménye, mind pedig a szereposztása megdöbbentően hasonlatos. És ha azt mondtuk: ha a Károlyt közvetlenül követő és megelőző időszak eseményei akként tűnnek fel, mint századokkal korábban lezajlott folyamatok visszfényei, úgy valóban komolyan kell már vennünk a „kitalált középkor” tézisét – nos ha ezt mondtuk, fentebbiek alapján nem igazán tehetünk mást, minthogy elgondolkodunk azon, hogy a történelmi véletlenek vajon milyen mértékig halmozódhatnak anélkül, hogy véletlenségükben kételkedjünk.

És még sorolhatnánk a csodás véletleneket, ám se vége, se hossza nem lenne. Minthogy azonban e szerény tanulmány már így is bőven meghaladja azt a terjedelmet, melyet neki szántunk, s melyet egy folyóirat jószívvel engedélyezhet, most már csupán a Chanson de Rolandra térünk ki néhány gondolat erejéig, majd végül eddigi megállapításainkat cím-szavakban foglaljuk össze.

 A Roland-ének

Illignek igaza van, amikor azt mondja igencsak hibádzik valami a Karoling reneszánsz körül. A Károly-i kor irodalmi termékenységére meglehetősen jellemző, amit Szerb Antal így fogalmaz: „Ez a renaissance csak egy irodalmi művet hagyott hátra, Nagy Károly szép életrajzát…” (ld. Szerb A.: A világirodalom története, Révai, Budapest, 1941., I. kötet 206. oldal) Einhartnak ez a műve azonban vagy a IX. században íródott vagy nem. Mindenesetre furcsa, hogy egy kor irodalmi életéből csupán egyetlen dokumentum maradt fenn, s az éppen az, amely azt hivatott igazolni, hogy a kornak volt kulturális, s így irodalmi élete.

Feltűnő továbbá az is, hogy – amint Eckhardt írja – „a franciáknál egyetlen hősi énekben sem találjuk meg Attila nevét…” (ld. Eckhardt i.m. 174. oldal) Ott van azonban a Roland-ének, mely Károly kedves vitézéről szól, s mely valószínűleg a XI. században született. (ld. Szerb A. i.m. I. 219. oldal)

A francia hősi eposz nem tekint tehát vissza a különösebben távoli múltba. Ennek oka egyesek szerint, hogy a franciáknak nem volt az Eddához vagy a Nibelunghoz hasonló hősi mondája.

Amint Szerb írja: „a francia tudósok újabban elfogadják Bédier tanítását, amelynek értelmében a Roland-éneknek és társainak semmi köze a frank hősdalokhoz, amelyek ugyanis csak az irodalomtörténészek képzeletében születtek.” (ld. Szerb i.m. I. 219. oldal)

Ez azonban meglehetősen hihetetlen, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a hősdalok hiányával éppen a gazdag irodalmú franciák szinte teljesen egyedül állnak Európa népei között. Szerb kiváló érzékkel kételkedik annak a Bédiernek az állításában, kiről megjegyzi: „Ez a tudós, aki a háború után kétes eredetű „naplók” alapján könyvet írt a német katonák kegyetlenségéről, nem tudta elviselni, hogy a francia vitézi énekek frank, germán, tehát bizonyos fokig német eredetűek legyenek. Inkább kétségbe vonta a költemények ősiségét és azt vallotta, hogy a költemények mindenestől francia földön születtek a XI. században. (ld. Szerb i.m. I. 220. oldal)

A Roland-ének alaptörténete, mondai magja tehát - Szerb szerint – germán eredetű lehet. Megjegyzi továbbá Szerb azt is, hogy „a francia mondateremtő kor 943-ban, Raoul de Cambrai halálával záródik le.” (ld.: ugyanott)

Ez azt jelenti, hogy a francia mondák csupán a 943-ig terjedő időszak történéseit dolgozzák fel, éspedig csupán Nagy Károlytól kezdődően. Ehhez képest érdekes, hogy a német „mondateremtő kor” a VI. századdal zárul le. Amint Szerb írja: „A germán hősmondákban foglalt történelmi események a IV., V., és VI. században játszódnak le.” (ld. Szerb, i.m. I. kötet 197. oldal)

Ha azonban a francia mondák a germánokban gyökereznek, mi történt a germán mondai kor VI. századi lezárulta és a francia mondai kor IX. századi kezdete között?

Tehát tisztán irodalmi vonalon is makacsul szembetalálkozunk az Illig által fölöslegesnek, meg nem történtnek ítélt kb. háromszáz esztendővel.

Sokkal érthetőbbé válik a helyzet, ha a francia Roland-ének Nagy Károlyában sem látunk mást, mint a germán mondák Attiláját. Így összhangba kerül a „kizökkent idő”, s nem kell tovább kutatni a francia hősdalok után.

A Roland-énekben a szokásos Attila-attributiumok közül már csak az eltörhetetlen karddal találkozunk, amit Roland halála előtt éppúgy meg akar semmisíteni, mint ahogy a haldokló Artus dobatta a tóba az Excaliburt, illetve amint a magyar uralkodóház valamely tagja kívánt megszabadulni Attila nevezetes kardjától. Igen homályos tehát itt már az Attila-i hagyomány, s talán csak a forrás ködös megjelölése árulkodó még. Amint Szerb írja: „Szerzője talán az a Turoldus, aki a költemény végén igen bizonytalan módon megnevezi magát.” (ld. Szerb i.m. I. 219. oldal) De tegyük mindjárt hozzá, hogy a mű végén előbukkanó Turoldus nem biztos, hogy a szerző nevét takarja, lehet, hogy valaminő olyan hagyományra utal, mely valamilyen – mégoly közvetett - módon a szent madárral, a Turullal kapcsolatos. Mindez azonban már tényleg csupán találgatás, ám amelyet mégis megenged a Roland-ének előzményeinek tisztázatlansága, valamint benne a sajátos kard-motívum felbukkanása. Illetve talán még annak a kürtnek a témája is, melyet Ronald csak a legreménytelenebb pillanatban fúj meg, hogy segítséget hívjon. A kürté, mely a hunokkal együtt élő alánoknál volt kultikus tárgy. Olyan, amelyet nyakban hordtak, és ami a legjelesebb al-kalmaknak volt elmaradhatatlan kelléke. (ld. Tóth János és Tóth Marianna i.m. 214. oldal)

Függetlenül azonban a Roland-ének eredetétől, társtalansága és helyzete az európai irodalomban mindenképpen Illig gyanúját látszik igazolni a festett századokról.

 Részleges összefoglalás

Végezetül – anélkül, hogy messzemenő következtetésekre ragadtatnánk magunkat – lássuk pusztán mindazon tényeket és felismert összefüggéseket, melyekkel e tanulmány papírra vetése során alkalmunk volt találkozni.

1. Ha Nagy Károlyt kiemeljük a Nyugat történetéből, hiányozni fog a mitikus színezetű valóságos király azon alakja, melynek szerepét Görögországban Agamemnon, Romában Romulus, továbbmenve: Mezopotámiában Gilgames játssza el.

2. Minthogy az előkép, a kialakított kép megalkotását megelőző korban szokott szerepelni, aligha feltételezhető, hogy a X.-XII. századi német-római császárok vonásait a „semmibe” vetítették volna.

3. A Nagy Károly-ikon megszerkesztésének - Illig szerint feltételezett X. századi - kezdetei pontosan annyi időre esnek Nagy Károly VIII. századi hatalomra kerülésétől, mint amilyen távol áll Attila hun birodalma az Illig szerint képzelt idő kezdetétől, tehát a VII. század elejétől.

4. Nagy Károly és Attila sematikus életrajza összesen kilenc ponton mutat egyezést, melyből egy

5. nevezetesen a Bécsben őrzött kard még nevüket is összekapcsolja.

6. A római birodalomban nevelkedett Attila legalább oly művelt lehetett, mint az írni sem tudó Nagy Károly.

7. A fokozatosan kereszténnyé váló hunok szakrális hatalmú fejedelmét nem lehet kevésbé keresztény uralkodónak tartani, mint azt a Nagy Károlyt, aki Attilához hasonlóan többnejűségben élt, és éppúgy gyilkolta a szászokat, mint később a szintén germán műveltségi körhöz tartozó poroszok megölték a nagy hittérítőt, Adalbertet.

8. A germán mondákban Attila leginkább pozitív hősként tűnik fel, s ez éppenséggel nem zárja ki a Károllyal való azonosítását.

9. A hun államfelfogás szerint az alávetett népek, ha engedelmeskednek a fejedelemnek, „tiszteletbeli hunok”-ká válnak, s így a germán népek is saját fejedelmüknek ismerhették el Attilát.

10. Attila, mint egy türk nyelvű nép vezére, nyelvészetileg is összefüggésbe hozható Károly nevével, mely germán értelmezés szerint csupán ifjút, férfit jelöl, ám amely ótürk értelmezése szerint – a Károlyra jobban illő – szakrális fejedelmi sólymot jelent.

11. Attila és Károly életútját a pályaív főbb állomásain túl az is összeköti, hogy udvarukban – a középkor szokásaitól eltérően – római fürdő létesült.

12. Attila sematikus életrajza nem pusztán Nagy Károlyéval mutat jelentős egyezéseket, hanem a brit hagyományokban a Károlyéval hasonló helyzetű Artuséval is.

13. Nem csupán a kora-, hanem az érett középkorban is számos példát találunk történelmi, illetve mondai alakok megfeleltetésének, névcseréjének, egymásra-hatásának.

14. A Nagy Károly-i állam lényegesen több egyezést mutat a hun birodalom állam-struktúrájával, s a majdani magyar királyság berendezkedésével, mint a későbbi német-római császárságéval, vagy akár a francia királyságéval.

15. A Nagy Károly-i „kozmopolitizmus” inkább rokon a hun fejedelem uralmi politikájával, mint a Nyugat „nemzetállami”, etnocentrikus tendenciáival.

16. A közép-kelet európai hagyományok, tehát a magyar krónikák, az óbolgár király-lajstrom adatai nem megerősíteni, hanem éppen cáfolni látszanak a Nyugat kora-középkor elképzelését, mind az Illig által körülhatárolt háromszáz évvel, mind pedig Nagy Károllyal kapcsolatban.

17. A Károly-ikon megszerkesztésében valószínűleg központi szerepet játszó Aachenhez igen közel fekszik az építő Attila emlékét őrző Trier és környéke.

18. Nem csupán Károly és Attila életpályája mutat egymással rokonságot, de éppígy hasonlatos egymáshoz a két hőst közvetlenül követő, illetve megelőző kor összesen majd egy évszázada is.

19. A Károlyt, illetve Attilát övező egy-egy évszázadnak nem csupán a történeti tendenciája azonos, hanem e századok főbb szereplői is megfeleltethetők egymással.

20. A francia Roland-ének a mai irodalomtörténeti szemlélet mellett kivételes és előzmények nélküli műnek számít, mely különös körülmény csupán akkor nyer kielégítő magyarázatot, ha Illig javaslatának megfelelően meg nem történteknek tekintjük a Kr. u. VII. és VIII. és IX. századot.

Tanulmányunk címeként azt a be nem fejezett gondolatot választottuk, hogy

„Ha Illignek igaza….”

Nos, hogy igaza van-e Illignek avagy sem, azt Wittgenstein követőiként mindezek után sem tudhatjuk. Egy azonban bizonyosnak tűnik. Illig felvetésének helyes gondolatként való feltételezésével számos olyan kérdésre ésszerű magyarázatot találunk, melyekre a ma „hivatalos” kronológia alapján nincs kielégítő válaszunk.

Nagy Theodorich avagy Pannoniából Bizáncon át Ravennába

« Prev Next »