Recenziók és azok „recenziója”

A fenntartások természetéről

Már a kézirat lezárása után jelent meg a hazai tudományosság jeles képviselőinek Illig tézisével kapcsolatos véleményét csokorban közlő Rubicon című történelmi folyóirat 2003/5 száma. (Kiadja a Rubicon-ház Bt., Budapest)

A publikáló tizenkét szerző mindegyike - eltérő hangvételben ugyan, de – egyaránt eluta-sítja a háromszáz esztendő költöttségének lehetőségét.

Érvelésük módja és stílusuk ugyan különböző, ám ezeket az írásokat az elutasításon túl is összefűzi az az előfeltevés, hogy

1., egy teória vagy egészében igaz vagy egészében hamis,

2., egy teória igazságát vagy hamisságát a felvetése után szinte azonnal és biztosan meg lehet állapítani, még abban az esetben is, ha a teória a legösszetettebb kérdéseket érinti.

Ami a második előfeltevést illeti, a logikai pozitivizmus kivirágzása, különösen pedig Wittgenstein óta (hogy a cartesianizmusig ne is menjünk vissza) egyedül csupán azt tudhatjuk biztosan, hogy semmiről semmi bizonyosságot kijelenteni nem áll módunkban. Történelmi kérdésekben pedig – ha lehet – még kevésbé.

A tudós cikkek némelyikéből tehát olykor leginkább a tudományos tárgyaláshoz illő óvatosság és „zárójelesség” volt hiányolható.

Ami az első előfeltevést illeti. Illig teóriájának gyenge pontjai (különösen a „miért?” és a „kik?” körüliek) méltán szolgáltak rá a bírálatra, ám egy teória részleges tévedései nem szük-ségképp teszik magát a teóriát egészében érvénytelenné. Oly szépen mutat rá Szerb Antal a Spengler-i történetfilozófia lényegére, amikor – felülemelkedve a szaktudományok min-den olyan ellenvetésén, amelyek a Nyugat alkonyának egyes tárgyi tévedéseit firtatták – akként fogalmaz, Spenglernek sikerült az, ami csak a legnagyobb művészeknek: értelmet vitt az értelmetlenségbe. Helyesen ismerte fel Szerb a Spengler-i történetfilozófia lényege nem abban áll, hogy például az X vagy Y kínai dinasztia kerámia művészetének mik a különlegességei a megelőző korokéihoz képest, hanem abban a látásmódban, mely a kultúrát, mint különleges organizmust szemléli. És ebből a szempontból még az is közöm-bös, hogy e látásmódnak megvoltak az előzményei az antikvitástól kezdve Ibn Khaldúnon át Nietzcheig és Herbert Spencerig, hiszen az a fajta rendszerező összefoglalás, amit – részlettévedéseivel együtt is – Spengler megteremtett (Karl R. Popper és a többi úgymond antihistoricista gondolkodó minden ellenvetése dacára is) feltétlenül újszerű volt.

Vagy kinek jutna eszébe sarlatánnak bélyegezni Huizingát csak azért, mert érdek-lődése és kombinatív elméje a jelenségvilágnak nagyobb terrénumát fogta át annál, mint amit a legmélyebb alapossággal megismerhetett volna egy rövidke emberélet lefutása alatt. Hogyan is írja a Homo Ludens Bevezetésében? „Mikor átadom könyvemet a nyilvánosságnak, az az aggodalom merül fel bennem, hogy sokan a benne fekvő nagy munka ellenére elégtelen rögtönzésnek tekintik majd. De minden szerzőnek, aki kultúrproblémákat fejteget, az a sorsa, hogy időnként olyan területre kell elkalandoznia, amelyet nem ismer eléggé. Számomra is lehetetlen lett volna minden tudáshiányt kiküszöbölni és ezért, úgy könnyítettem meg magamnak a dolgot, hogy minden részletkérédst idézetekkel intézek el.” (ld. J. Huizinga: Homo Ludens, ford.: Máthé Klára, Athenaeum, 1944., 8. oldal)

Így tett tehát Huizinga, így Spengler és Illig is, ám vizsgálódásaink során számunkra sem kínálkozott más út. Sőt – tetszik, nem tetszik – számos szakmunka is ekként készül el, még ha e körülményt ezek kifejezetten nem is hangsúlyozzák.

Hiszen maga az emberi tudás és kultúra is azon a bizalmi elven épül fel, hogy nem ellenőrizzük minden esetben külön-külön a lexikonok és szakmunkák minden egyes sorát, hanem – az ésszerű szkepszis mellett – egyszerűen reájuk hagyatkozunk, feltételezve azt, hogy közléseik megbízhatóak.

Továbbmenve: magát az időhamisítást is – ha volt – épp ez a bizalmi elv és a leírt szó ereje tette lehetővé és századokra sikeressé.

Mármost ha Spengler vagy – az őt különösebben nem tisztelő Huizinga, vagy akárki más teóriája esetében az esetleges részlettévedésekből nem következtethetünk az egész elgondolás elhibázottságára, úgy ekként kell lennie ennek Illig hipotézisével is. (Sőt még akkor is, ha Illig lebilincselő stílusa olykor önelégültnek tűnő kijelentések hordozója, hiszen ezen az alapon legelőször Nietzchét kellene „kiírnunk” kultúránkból.)

Egy teória tehát előbb megvizsgálandó, azután – ha lehet – pontosítandó, s ha akként is hasznavehetetlennek tűnik, csupán akkor teendő félre, ám abban az esetben is csupán feltételesen.

De lássuk végre a recenziókat és azok „recenzióját”.

 Kristó Gyula történeti észrevételei

Az első cikket Kristó Gyula jegyzi „A kitalált középkor” kitalálása cím alatt (Ld.: Rubicon hivatkozott szám 6-8. oldal).

Kristó Klaus Weissgerbert idézve írja: „Illig úrnak mindig is nehézséget okozott, hogy téziseit pozitív történeti forrásokkal közvetlen módon bizonyítsa.” Majd mindehhez hozzáfűzi Kristó: „Ez megszépítő kifejezése a teljes kudarcnak, annak, hogy Illig állításaiből semmit sem tudott igazolni.”

Nem feladatunk, hogy Illig védelmére kelve bemutassuk azokat a meglehetősen gyanús, de legalábbis furcsa jelenségeket, melyek a Nagy Károly-i kort kétségessé teszik, s amelyeket Illig majdnem hatszáz oldalas könyvében részletesen tárgyal. Rá kell azonban mutatnunk, hogy – amint arra az első fejezetben is utaltunk – csak a legnagyobb naivitással várható az, hogy egy esetleg elkövetett csalásról „pozitív”, „közvetlen”, – tehát voltaképp a csalást jegyzőkönyvszerűen rögzítő – bizonyíték bukkanjon elő.

Úgy véljük azonban, hogy szerény munkánkban – Illig teóriájának pontosítása és továbbgondolása útján – eljutottunk olyan furcsa párhuzamosságok és analógiák felismeréséhez, amelyek (ha nem is közvetlenül, de) pozitív oldalról legalábbis valószínűsítik (ha nem is bizonyítják) az „időhamisítás” megtörténtét.

Kristó a továbbiakban az Illig által megjelölt indító okokat és „elkövetőket” veszi górcső alá. Itt helyesen ismeri fel az Illig-féle teória gyengeségét, ám az e kérdésekben tett pontosításaink reményeink szerint már viszonylag közel állanak az egyébként teljesen soha meg nem ismerhető valósághoz.

Kristó egyebütt ezt írja: „Illig a tudósi kétely vámszedője, ugyanis azt hiszi, hogy amit szabad megtennie egy szakképzet, az írástörténet és az oklevéltan terén pallérozott kutatónak egyenkénti vizsgálat révén (hogy ti. elvitassa bizonyos iratok megbízhatóságát), azt neki a félműveltnek is szabad, méghozzá egyetlen fölényes kinyilatkoztatással.”

Álláspontunk szerint azonban az állítólagos longobárdoktól reánk maradt 70 iratból mára csupán 14-nek hitelesként való elfogadása önmagában olyan arány és tény, ami valóban alapos kételyeket ébreszt a „maradék” hitelessége felől.

A jelenleg hitelesnek elfogadott oklevelek és egyéb iratok tekintetében tehát pusztán formál logikailag inkább az mondható, hogy „hitelességük valószínűsége csekély”, mint az, hogy „ezek aztán már bizonyosan hitelesek kell, hogy legyenek.”

Egy ilyen logikus megállapítás megtételéhez pedig kevéssé diplomatikai ismeretekre van szükség, mint inkább az eddigi kutatások eredményein alapuló józan belátásra.

„A 20-21. század fordulójáról a 8-9. századba visszatekintő félművelt ember szenvelgése ez.” Írja máshelyütt Kristó mintegy válaszul Illig azon felvetésére, hogy Nagy Károly sok-ezer vazallusa közül miért csak 24-et neveznek néven a krónikák. Majd hozzáfűzi: „Az életrajzok hiánya tehát nem a korszak nem létezésének bizonyítéka, hanem egy nagyonis valóságos történelmi időszak sajátossága."

Említi Einhard Nagy Károlyról szóló művét, mely mintegy példaszerűvé vált a későbbiekben. Einhard művével kapcsolatban azonban – mint arra Szerb is utalt – épp magányossága a problematikus. Ám egy fontos észrevétel: „Aki egy kicsit is ismeri a középkor e századának viszonyait, tudja, hogy milyen kulturális szintet képviseltek és mekkora elszigeteltségben éltek a monostorok, amelyek ennélfogva alkalmatlanok voltak egy efféle parancs végrehajtására, ráadásul oly módon, hogy a 11-12. században pontosan „visszaálmodják” az Illig szerint soha nem létezett 7-9. század latin nyelvét, helynévi formáit, stb.”

Kristó itt igen helyesen mutat rá arra, hogy nem túl valószínű az idő utólagos költése. Minthogy munkánkban Nagy Szent Gergelyt és Maurikioszt vélelmezzük a „tetteseknek”, megközelítésünk szerint nem szükséges az időt visszafelé „gyártani”: a „történelmet” előre írták meg.

Ami a monostorok elzártságát illeti, Nagy Balázs Arab támaszpont a Dél-francia partvidéken című - szintén a Rubicon hivatkozott számában megjelent (40-41. oldal) – cikkében leír egy érdekes esetet, melynek során a fraxinetrumi arabok 972-ben elrabolták a cluny apátot Maiolust, s érte a bencés rendtől tetemes váltságdíjat követeltek. Amint a továbbiakban Nagy leírja: „A korabeli életírás szavai szerint a szerzetesek ezért, ahogyan másnap elhatározták, hatalmas mennyiségű kincset gyűjtöttek össze, ami a mindennapi szükségletek fedezésére szolgáló pénzből, illetve az addig a kolostor díszítését szolgáló műtárgyakból vagy nemes urak adakozásából gyűlt össze, avagy a többieknél előkelőbbnek látszó testvérek, akiknek vagyonuk volt, hozták el sietve egy meghatározott napon.”

A külvilágtól teljesen elszigetelt kolostorok tehát igencsak mozgósíthatóak és mozgósító erejűek voltak, illetve tudtak lenni, ha valamely ügynek nagy tétje volt. A római civilizáció megmentése pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb tét volt, mint a cluny apát mégoly becses élete. Nem felejtkezhetünk el arról sem, hogy az egykori (?) római birodalom a provinciákban való berendezkedés során első helyen kezelte a megfelelő utak létesítésének hadászatilag igencsak fontos kérdését. Ezeken váltott lovakkal 2, legfeljebb 3 nap alatt a futár Gallia vagy Germánia legtávolabbi pontjáról Rómába érhetett. Egy fontos parancs gyors végrehajtásához, vagy a végrehajtás gyors megkezdéséhez egyáltalán nem volt tehát szükség a Kristó Gyula által máshelyütt oly szellemesen hiányolt mobiltelefonra, elegendő volt a birodalom egykori (?) úthálózata, valamint a Benedek-rend mintájára Gergely által megszervezett egyházi bürokrácia.

Ami pedig a 7-9. századi latin nyelvet illeti, a latin nyelv „vulgarizálódása” már a germánok és gótok Itáliába való IV-VI. századi tömeges betelepülésével kezdetét vette, ám jó tollú literátorok kezei alól még a X. században is kikerültek veretes latin szövegek.

A latin nyelv viszonylag korai romlásának, illetve e romlás kezdetének egyébként egyik oka az is volt, hogy a IV. században Konstantinápoly vált a birodalom elsőszámú székhelyévé, s az érintkezésben fokozatosan jelentős teret hódított a görög nyelv is.

Kristó végezetül szemére veti Illignek, hogy az írott forrásoknál előbbre helyezi a „kevésbé pontosan datálható” köveket, régészeti leleteket.

Ezzel kapcsolatban csupán két megjegyzés:

1., Az okiratok ugyancsak pontosan datálhatók, s amint a hamisítások nagy száma mutatja, talán túl könnyen is datálhatók (a papír sok mindent elbír).

2., Kristó nem vesz tudomást sem a bizánci sem pedig az itáliai „építkezési stop”-ról, pedig e körülmények legalábbis elgondolkodtatóak.

 Ifj. Barta János történeti ellenvetései

Ifj. Barta János - mint arra Eltüntethető-e a középkor? című cikkében utalt is – nem az események oldaláról és nem tételesen kívánta cáfolni Illig – általa tévesnek ítélt – kijelentéseit, hanem a kormeghatározás metodológiai oldaláról.

Először is utal a C 14-es vizsgálati módszer meglehetős pontosságára, ám mindjárt hozzá is fűzi a következőket: „S ugyan, valóban a történészeket kellene hibáztatni azért, mert az állati hártyára írt oklevelekkel eddig nem végeztek ilyen vizsgálatokat? Ez nem a módszer csődjét igazolja, hanem azt, hogy a történészek feleslegesnek tartják alkalmazását olyankor, amikor más módszerek is lehetőséget adnak valamely oklevél kelet-kezési idejének meghatározására.” (ld. Rubicon 2003/5., 10. oldal)

Megemlíti a dendrokronológiát, „amely a fagyűrűk összevetésével kíván korszak-meghatározó szerepet vállalni.” (ld. ugyanott) Mindazonáltal elismeri: „A fagyűrűk vizsgálatának lehetőségei azonban korlátozottak, önálló kronológia meghatározására nehezen alkalmazhatók. Következtetéseket akkor tudunk levonni belőlük, ha van kiinduló támpontunk a felhasználás (beépítés és valószínű kitermelés) időpontja.” (ld. ugyanott)

E módszer is tehát csupán akkor „működik”, ha vannak egyéb támpontok. A kormeghatározásra tehát önmagában ez a módszer sem alkalmas. (Arról már nem is beszélve, hogy fagerendákon kívül, egyéb leletek datálására ez a metódus egyáltalán nem képes.)

Barta a későbbiekben ezt írja: „Nem említi Illig azt a kísérletet, amelynek során legújabban Grönlandon próbálkoznak a vastag jégtakaróból fúrással jégoszlopokat kiemelni, hogy ezekből következtessenek az elmúlt évezredek időjárására (lehűlések, csapadékviszonyok).

Tudomásom szerint a fúrásokkal olyan mélyre jutottak, hogy a görög ezüstbányászat fellendülésének 2500 évvel ezelőtti nyomait is sikerült megtalálni. Az akkor működtetett kohók füstje ugyanis olyan mértékben szennyezte a környezetet, hogy az Grönland levegőjében (pontosan a hóra-jégre lecsapódó szennyeződésben) is kimutatható.” (ld. ugyanott, de 11. oldal)

Itt most tekintsünk el a bizonyosságot (ellenbizonyítást) kevéssé kifejező megfogalmazásoktól, hogy „próbálkoznak (…) kiemelni”, vagy „tudomásom szerint”. Inkább a következőket fontoljuk meg:

1., meglehetősen bizonytalanul lehet csak valamely légköri szennyeződés pontos korát meghatározni,

2., ha meg is lehetne ezt a kort jelölni, ugyancsak kérdéses lehet, hogy ez a szennyeződés valóban a laurioni vagy más görög ezüstbányák felől érkezett-e, s esetleg nem

a, valamely nagy erdőtűznek,

b. valamely vulkán működésének,

c. vagy esetleg a Kr.e. X. század körül fellendült és attól kezdve folyamatos vaskohászat következményeként rakódott le a sark közeli jégtakarón.

Mindenesetre Barta is leszögezi: „A nedvesség lerakódása és jégformában való megőrződése persze megint nem alkalmas az abszolút időrend megállapítására.” (ld. előző jegyzet) Mint írja: „megint nem alkalmas”. Barta cikke azért hallatlanul tisztességes, mert nem hallgatja el a kormeghatározással kapcsolatos nehézségeket.

A szerző a továbbiakban megemlíti, hogy a kínai adatok szerint a hunokkal azonosnak tekinthető hiung-nuk a Kr.u. III. század tájékán nyugatabbra húzódnak, s mint írja „A történetírás ezt az elmozdulást tartja a népvándorlás 4-5. századi hulláma megindítójának.” (ld. ugyanott, de 14. oldal)

A hiung-nuk (hunok) Kínától való 200. körüli távolodása azonban – az Illig által ajánlott kronológia szerint – a nyugaton kb. 300 évvel korábbra, kb. Kr.e. 100-ra datálandó. Így tehát – érvel Barta – megmagyarázhatatlan 400-500 éves szakadék tátongana a hunok nyugatra indulása (Kr.e. 100.) és a népvándorlás Kr.u. 300-400-as hulláma között.

Ez az érvelés azonban abból a semmivel sem igazolt előfeltevésből indul ki, hogy a hunok Kínától való nyugatra húzódása és a népvándorlás 400. körüli hulláma között közvetlen kapcsolat áll fenn. Ha ugyanis a hunok (hiung-nuk) nyugatra indulását Kr.u. 200. tájékára tesszük, akkor is mintegy 150-200 éves „megmagyarázhatatlan” időszak választja el a két eseményt egymástól. Már az a 150-200 év is soknak tűnik különösen akkor, ha tudjuk, a steppei lovasok számára nem jelentett különösebb akadályt egymástól akár többezer kilométerre fekvő területek ellenőrzés alatt tartása.

Ám ha a hunok Kr.e. 100. körül húzódtak nyugatra, akkor vajon hol várható ezidőtájt ismételt előbukkanásuk.

Amint a Pallas Parthia címszava alatt írja: „Arsakes utódai (I. Mithridates, 144-136.) nagyban kiszélesítették a birodalom határait (…). Fia, II. Phraartes 130 körül leverte Szíriát, amihez utódai alatt egyfelül szerencsés küzdelmek kapcsolódtak Arménia és Baktria, másfelől a belső Ázsiából benyomuló szkíthák ellenében.” II. Phraartes párthus király utódai tehát épp Kr.e. 100. körül vívták küzdelmeiket azokkal a szkítákkal, akikhez – mint már hivatkoztuk – a hunok kulturálisan mindenben hasonlatosak voltak. Egyáltalán nem kizárt tehát, sőt igen valószínű, hogy a kínai források szerint Kr.u. 200. körül (valójában azonban vélhetően Kr.e. 100. táján) nyugatra törő hunok, s a Kr.e. 100. körül Parthiába betörő szkíták azonosak voltak.

S talán épp azért is küzdhetett Parthia oly sikeresen a szkítákkal szemben, mert a párthus voltaképp maga is szkíta-fajta nép volt. Amint a Pallas ugyanott írja: „… Justinius szerint a Parthia szó a szkítha nyelvben „elűzöttet” jelent, s Parthia lakói mint elűzött szkíták volnának tekintendők. A nép durva volt, de vitéz, s különösen a nyilazásban járatos. Feljegyezték róluk azt a hadicselt, hogy látszólag megfutamodnak az ellenség előtt, de futás közben megfordultak és lőttek.”

Mint tudjuk ugyanez a hadicsel jellemezte a magyar hadsereget is, s ez a taktika mindaddig sikeres is volt a nyugat ellen, míg a Kr.u. X. (Kr.u. VII. ?) században Bölcs Leó (Maurikiosz) nyomán általánosan ismertté nem vált az ellenfél előtt is.

Minthogy a párthusnak nevezett szkíták minden bizonnyal ismerték e harcmodort, sikerrel vehették fel a küzdelmet a belső Ázsia felől betörő szkítákkal (hunokkal ?) szemben. Ami a népvándorlás IV-V. századi hullámát elindíthatta, az inkább a párthus birodalom III. századi felbomlása, s e birodalom helyén a Szasszanida-dinasztia (226-651.) vezetésével létrejött újabb perzsa birodalom megalakulása lehetett. Nagyjából ez az az időszak, tehát a Kr.u. III. század, melyben a szkíta (szittya) népnév eltűnik és – mint már a Pallas Szittyák címszavát idéztük – a szarmata népnév kerül előtérbe.

Ám amint a Pallas Szarmata címszava alatt a Kr.u. V. századi állapotokra vonatkozóan írja: „… a szarmaták nagyobb többsége azonban a hunn nemzet alkotórészévé vált, vagy szabatosabban mondva a hunn törzs politikai és katonai fensőbbsége alatt képződött kelet-európai hunn nemzet etnikai állományát a szarmaták, s a velük már fél ezredévvel előbb összeolvadt szittyák alkották, s ezzel a szarmata név eltűnt a hunnságban …”

Eltűnnek tehát a szkíták (szittyák), el az őket „felváltó” szarmaták is, és feloldódnak azokban a hunokban akiket a kínai történelem hiung-nu név alatt már a Kr.e. IV. századtól ismer. Szkíták, szarmaták és hunok ilyen könnyen végbemenő egyesülése azonban olyan kulturális rokonságot feltételez, amely a legközvetlenebbül veti fel voltaképpeni etnikai azonosságuk valószínűségét is.

Ha tehát a kínai források arról értesítenek, hogy Kr.u. 200 körül a hunok nyugatra vonulnak, ezen esemény utóéletét nem annyira a Kr. u. 300-400-as években végbemenő népvándorlási hullámban kell látnunk, hanem inkább a hunokkal voltaképp azonosnak is tekinthető szkíták Párthiába való betörésében, mégpedig Kr. e. 100 körül.

Ifjabb Barta János felveti továbbá a mohamedanizmussal kapcsolatos releváns kérdést is. Mint írja: „Szerzőnket a legkevésbé sem zavarja az, hogy az új vallásról az akkor még virágzó Római Birodalomban nem tudtak. Justinianusnak sem az arabok ellen kellett harcolnia, hanem a perzsák ellen.”

Ám mindjárt tegyük hozzá: mindaz amit az iszlám kezdeteiről és méd-perzsa vonatkozásairól a korábbi fejezetekben mondtunk ugyancsak valószínűvé teszik, hogy a méd-perzsa mazdakita vallás képezi az iszlám tényleges gyökereit és egyúttal az sem zárható ki, hogy a Justinianus ellen harcoló perzsa seregben szép számmal küzdöttek arab fegyveresek is.

De álljunk meg egy pillanatra Justiniánus hódításainál, az egykor oly hatalmas Római birodalom restaurációjára tett kísérletnél.

Amint Georg Ostrogorsky A bizánci állam története című kitűnő munkájában írja: „Hispánia Dél-keleti részének elfoglalásával pedig be is fejeződtek Justinianos hódításai. Úgy látszott hogy a régi Impérium helyreállt.. (…) A Földközi-tenger ismét római beltengerré lett, amelyet mindenütt római föld vett körül.” (ld. G. Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2001., 76. oldal)

Csakhogy ez a Róma, illetve Bizánc számára oly dicső állapot nem maradt fenn sokáig. Amint Ostrogorsky írja: „A legnagyobb csapás Itáliában érte a birodalmat, amely a restaurált Impérium legfontosabb részét képezte, s amelynek már a visszaszerzése is különösen nagy nehézségekkel és áldozatokkal járt. A longobardok már 568-ban betörtek Itáliába, s rövid idő alatt a félsziget nagy részét is elfoglalták. Hispániában viszont a nyugati gótok ellentámadása kezdődött meg. A legfontosabb bizánci támaszpontot, Kordovát 572-ben ideiglenesen sikerült ugyan visszafoglalni, azonban a város 584-ben végleg elveszett Bizánc számára.” (ld. Ostrogorsky i.m. 81. oldal)

De vajon 584-ben valóban a nyugati gótok kezébe került Kordova? Nem valószínűbb-e, hogy az ekkor már két esztendeje a bizánci császári trónon ülő Maurikiosz a nyugati gótok erejének megtörése céljából egyszerűen átjátszotta Kordovát, a később kalifátus székhelyét és környékét a mórok kezére? Hiszen amint Nagy Balázs már hivatkozott cikkében említi „Liutprand (…) nem hallgatja el, hogy alkalomadtán a keresztények is szívesen igénybe vették az arabok „katonai szolgálatait”, ha éppen aktuális ellenfeleik legyőzése volt a feladat.” (ld. Nagy Balázs: Arab támaszpont a Dél-francia partvidéken, Rubicon hivatkozott szám 40. oldal)

Ha tehát Justinianusnak és utódainak ellenfeleit szemügyre vesszük, nem árt abból a körülményből kiindulnunk, melyet Ostrogorsky ekként összegez: „Justinianus 532-ben „örök békét” kötött I. Khusro Anosarwan nagykirállyal, megállapodva a Perzsiának fizetendő éves adóban, hogy ezáltal szabad mozgási lehetősége legyen Nyugaton. Azonban Khusro már 540-ben felrúgta az „örök békét”. (…) Az adófizetés növelésével sikerült Justinianusnak öt évre fegyverszünetet kötnie.” (ld. Ostrogorsky i.m. 76. oldal)

Emlékszünk arra is, hogyan ültette vissza trónjára Maurikiosz az elűzött perzsa királyt. Látható tehát, hogy mind Justinianusnak, mind pedig utódainak az igazi kihívást a nyugati helyzet jelentette: a nyugaton vívandó küzdelmek sikere érdekében tettek folytonosan engedményeket kelet felé. Ebbe a logikába pedig tökéletesen beleillik annak lehetősége is, hogy a keleti ellenséget a nyugatira zúdítsa Róma és Bizánc.

Ifjabb Barta János helyénvalóan veti fel, hogy ugyancsak nehéz elképzelni, „hogy a Nagy Károly korából fennmaradt” kb. 1500 érmet utóbb kifejezetten hamisítás céljából verték és rejtették el.” (ld. Ifjabb Barta János hivatkozott cikk, Rubicon hivatkozott szám, 15. oldal)

E kérdéssel kapcsolatban csupán három megjegyzést teszünk.

1., Ha valóban volt „időhamisítás”, annak méreteihez képest elenyésző tételt jelent 1500, de akár 15 000 érme is.

2., A Karolus-érmék akár Attilához is kötődhetnek, különös tekintettel arra, hogy Kézai Ugeket de genere Turul-ként, tehát a Turul nemzetségből valónak említi. (ld. Dümmerth i.m. 79. oldal)

Arra már korábban kitértünk, hogy kurul, turul szavak azonos értelműek. Amint Dűmmert írja a turul szóval kapsolatban: „A szónak a magyar nyelvben használatos értelmét maga Kézai világítja meg krónikája első részében, a hun történetben, mikor részletesen megemlékezik Attila királyról. „Ethele” (Attila) király címere – írja – melyet pajzsán szokott hordani egy madárhoz hasonlított, amelyet magyarul turulnak hívnak, fején koronával. Különben a hunok is egész Géza vajda koráig, míg maguk közösen kormányozták magukat, ezt a címert viselték a harcban.” (ld. Dümmerth i.m. 79. oldal)

Nem kizárható tehát az sem, hogy az ifjúságát Novaeban eltöltő Attila utóbb – hasonlóan a későbbi „barbár” fejedelmekhez – római módra érmet veretett, melyre címerállatának, a turulnak (karulnak, kurulnak) nevét íratta jelezvén hatalmának transzcendens voltát, melyre amúgyis módfelett büszke volt.

3., A harmadik lehetőséget Prof Dr. Gunner Heinsohn veti fel, Karl der Einfätlige című munkájában. Eszerint a 898. és 923. között uralkodó Együgyű Károly, nyugati frank király lett volna a Károly-kép ősmintája. Ez egyúttal azt is jelentheti, hogy a Karolus-érmék nem a Nagy, hanem az Együgyű Károly emlékét hirdetik.

Ifjabb Bartának az érmékkel kapcsolatos – egyébként jogos – felvetésére tehát összegzésként azt mondhatjuk: a Karolus feliratú érmék – még ha magnus vagy hasonló értelmű jelzőkkel is vannak ellátva – alkalmatlanok arra, hogy egyértelműen bizonyítsák Nagy Károly valódiságát.

Szintén jogosan veti fel ifj. Barta: „Ugyan minek hamisították a több száz Karoling-capitulárét (uralkodói rendeletet, utasítást, amelyek többségének nem birodalmi szintű, hanem csupán helyi érvénye volt) (…)” (ld. Rubicon idézett szám 15. oldal)

Ha nem is közvetlenül válaszol e kérdésre Balogh Elemér ugyancsak a Rubicon hivatkozott számának 39. oldalán, ám megvilágítja e capitulárék születésének és fennmaradásának sajátos körülményeit. Mint írja: „A kapitulárékat a kancellária csupán előkészítette, egykorú udvari gyűjtemények nem készültek. Készítettek viszont effajta gyűjteményeket egyházi intézmények, ám ezek jelentősége különösen a birodalom fölosztása után (Verdun 843.) gyorsan lehanyatlott.” (ld. Balogh Elemér: A kora-középkori Európa jogtörténeti forrásairól, Rubicon 2003/5. 39. oldal)

Minek hamisították a capitulárékat? – Ezt sejtjük. Inkább az lehet a jogos kérdés, hogy

1., miért ad ki a központi hatalom csupán helyi jelentőségű rendeleteket?;

2., hogy lehet az, hogy az egyházi intézmények szükségesnek tartottak olyan gyűjteményeket összeállítani, amelyeket a központi hatalom annak ellenére nem, hogy állítólag az azokban foglalt szabályokat maga adta ki?; illetve

3., hogy lehet, hogy ezek az egyházi intézmények olyan joganyagot őriztek meg, amelynek jelentősége oly gyorsan lehanyatlott, hogy valahai hatályosságuk is kétséges?

Ha e kapitulárék valamely valós jogot őriztek meg, úgy az a jog alighanem inkább a hunok, gótok, alánok V.-VI. századi joga lehetett, mint a frankoké, hisz ha a frankoké lett volna, ezek aligha feledkeztek volna meg róla oly hamar.

Mindenesetre túl sok a kérdés és csodálatos elem a karoling kapitulárék körül ahhoz, hogy azokat egy valós kor közvetlen bizonyítékainak tekinthetnénk.

Ifj. Barta 9. századi szerzetes névsorokat is említ, de ha éltek is e szerzetesek, vajon ki mondja meg ma már, hogy a IX. vagy a VI. században éltek-e? Egy névsort lemásolni – mégha valós személyek neveit is tartalmazza – éppúgy nem túl nehéz, mint halálozási évként a valós helyett hamisat feltüntetni.

Igencsak életszerű ifj. Bartának az a felvetése, hogy III. Ottó és a Capeting uralkodók miért egy idegen, a X. századra kihalt családban „kerestek maguknak őst, s nem saját dinasztiájuknak teremtettek elődöt?”

Ha azonban abból indulunk ki, hogy ezen uralkodók Nagy Károlyt és a karolingokat nem választották, hanem a Benedek-rendtől kapták, úgy kevésbé csodálkozhatunk maga-tartásukon.

Nagy Károlyt már 600./900. körül kitalálhatták, tehát bizonyos értelemben igaz az, hogy Nagy Károly előbb volt (noha valószínűleg nem élt) mint III. Ottó vagy a Capeting dinasztia.

Nagyjából ugyanez a válaszunk ifj. Barta azon ellenvetésére is, hogy az Angolszász krónika nem keletkezhetett más korban, mint amit róla a történettudomány ma állít. Mint írja „ha 1066 után keletkeztek, amikor a helyi vezetőket – klerikusokat normandiai franciák váltották fel, akkor honnan ismerték az angolszász nyelvet? Ha viszont még az ezredforduló táján keletkeztek, akkor hamisítói nem féltek, hogy a viszonylag eleven emlékek (pl. Nagy Alfréd királyról) megcáfolják őket.” (ld. Rubicon hivatkozott szám 16. oldal)

Ifjabb Barta kissé előbb megjegyzi: „Az Angol-szász krónikának 7-8 verziója ismert, amelyeket kolostorokban készítettek angol-szász nyelven. Aethelweard earl (világi ember, Alfréd kortársa) pedig saját kezdeményezéséből lefordította latinra.” (ld. ugyanott)

Túl azon, hogy már megint egy Aethel-féle emberrel találkozunk, felettébb furcsa, hogy egy angol earl saját elhatározásából nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az angol történelem latinul is olvasható legyen, egy olyan korban, amikor az írásbeliség egyedüli letéteményese az egyház. És miért jó az Aethelweard-nak, ha az angol szerzetesek az angol történelmet latinul olvassák?

Nem valószínűbb-e az, hogy a Gergely által 590/890 körül Angliába küldött szerzetesek írták meg Anglia történetét egészen Nagy Alfrédig, s majd ezt fordították le angolra?

Ha az angolszász krónikát 600/900. körül írták, az ifj. Barta által említett kérdések fel sem vetődhetnek. Sem a franciáknak nem kell angolul írni, sem pedig Nagy Alfréd emlékétől nem kell tartani, hisz Nagy Alfréd akár létezhetett is (meghalt 599/899-ben), noha értelmi képessége esetleg nem nagyon térhetett el Gyermek Lajosétól vagy Együgyű Károlyétól.

Ifj.Barta később így folytatja: „Elmélkedhetünk azon is, hogy miért egy nem létező uralkodóról vették a király (král) szavukat a szláv népek? (A szó a 9. századi Metód-legendában is szerepel.)” (ld. ugyanott)

Metód 826. és 885. között élt. Hogy a róla szóló legenda még a IX. századból való-e vagy már a X.-ből, meglehetősen bizonytalan. Mindenesetre semmivel sem valószínűbb az, hogy a magyar nyelvbe a szlávból került volna a király szó, mint az, hogy a magyarból (vagy tágabban: az ogurból) a szlávba. A szláv král szó állítólag Nagy Károly nevét őrzi. De vajon a francia és a német nyelv miért nem tartotta meg hasonló módon Károly emlékét, holott ez az uralkodó állítólag az ő kimagasló személyiségük volna? Elmélkedhetünk tehát ifj. Barta felvetésén, ám semmivel sem jutunk közelebb ezáltal ahhoz, hogy Nagy Károly valós létéről valami bizonyosat mondhassunk.

Azt is kérdi ifj. Barta, vajon az invesztitúraharc idején miért nem leplezte le kölcsönösen egymást a pápa és a német-római császár. Egyszerűen azért, mert a német uralkodók csupán „elszenvedték”, s nem pedig végrehajtották az időugrást. A pápa pedig ugyan miért leplezte volna le magát?

Kérdés lehet továbbá az is, hogy az egyházszakadás idején a bizánci pátriárka miért nem leplezte le a pápát?

Valószínűleg azért, mert a keleti egyház közvetlenül nem volt benne a műveletben. A sajátos alku Gergely pápa és Maurikiosz császár között jöhetett létre.

Phokasz császár, Maurikiosz papírforma szerinti utóda (ám valójában valószínűleg még Maurikiosz) – mint említettük – valóságos egyházüldözést rendezett (meglehetősen anakronisztikus módon).

A bizánci egyház valószínűleg ezen zavaros időszakban vesztette el önállóságát (s talán önazonosságát), és került közvetlen császári befolyás alá.

De ha tudott is volna a hamisításról a bizánci egyház, vajon leleplezhette volna e a pápát anélkül, hogy a bolgárokat magára ne haragítsa?

Ifj. Barta János kitűnő cikke tehát számos helyes és jogos kérdést vet fel, ám egyetlen olyat sem, amely alapjaiban tenné hiteltelenné az Illig-féle vitathatatlanul merész teóriát.

 Hetesi Zsolt csillagászati ellenérvei

Hetesi Zsolt csillagász azon túl, hogy Hogyan jött létre a jelenlegi naptárunk? címmel egy érdekes ismeretterjesztő írást közöl, A bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka cím alatt pedig egy olyan cikket is publikál, amely már érdemben igyekszik Illig tételének cáfolatát adni.

Illig azt állítja, hogy a Kr. u. 325-ös niceai zsinaton a naptárban nem korrigáltak három napot, tehát XIII. Gergelynek 1582-ben nem 10, hanem 13 napot kellett volna módosítania az akkor épp hatályos időszámításon.

Hetesi ezzel azt szegezi szembe, hogy a niceai „zsinat aktáinak néhány másolata tartalmaz naptárra vonatkozó részeket.” (ld. Rubicon 2003/5., 24. oldal) Majd így folytatja: „Az akkori pápa I. Leó az alexandriai püspökhöz írt levelében megbízza azt a naptár kérdéseinek kidolgozásával. Ez is dokumentum, noha szigorúan véve a kérdésünket nem érinti.” (ld. ugyanott)

Ezzel kapcsolatos észrevételeink röviden:

1., I. Leó pápa nem a niceai zsinat idején, hanem majd 125 évvel később ült Szent Péter székében, hiszen ő volt az, aki Kr. u. 450. körül megállította megindító szavaival a Rómába bevonulni készülő Attilát.

2., A niceai zsinat korának pápája I. Szilveszter volt (314-335.) (ld. Gergely Jenő i.m. 32. oldal)

3., Helyesen mondja Hetesi, hogy a niceai zsinaton semmiféle érdemi naptárkiigazításra nem került sor, hiszen, amint maga írja Hogyan jött létre jelenlegi naptárunk című tanulmányában: „Kr. u. 325-re, a niceai zsinat idejére nagyjából három nap volt az eltérés a trópikus év és a Julián év között. Ebből következett, hogy a napéjegyenlőség időpontja már március 20.-ára hátrált. (…) Azt konstatálták a zsinaton, hogy már régen nem 25.-én van a napéjegyenlőség, hanem korábban, de a hiba okát (ti. a két évhossz eltérése) nem ismerték, így a hibát is csak részben orvosolták: a napéjegyenlőség napját áthelyezték március 21.-ére, csakhogy a két naptár különbsége megmaradt, és a hiba halmozódott, egyre égetőbb szükség volt a valódi reformra.” (ld. Rubicon hivatkozott szám 21. oldal)

A niceai zsinaton tehát nem korrigálták azt a bizonyos három napot, s így XIII. Gergelynek 1582-ben valóban összesen 13 napot kellett volna korrigálnia a ténylegesen „átugrott” 10 nap helyett.

Hetesi tehát itt sajátos módon maga igazolja Illiget. Hetesi utal továbbá arra, hogy „A holdfázisok 19 julián év elteltével ugyanarra a napra esnek, csak kb. két órával előbb következnek be.” (ld. Rubicon hivatkozott szám 25. oldal)

Ezzel kapcsolatban azt veti Illig szemére, hogy mivel az Illig szerint költött 297 év nem osztható 19-cel, az újhold napja feltűnő módon eltolódott volna.

Amint Hetesi írja: „Kr. e. 45 január elsejét újhold napjára szerették volna tenni. Ez majdnem sikerült is (…) az újhold valójában január 2.-án hajnalban volt.” (ld. ugyanott)

Hogy mikorra esett Kr. e. 45-ben az újhold, ezt csak a ma hatályos naptár alapján kísérelhetjük meg kiszámolni.

Az mindenesetre feltűnő, hogy Hetesi meglehetősen nagyvonalúan kezeli ezt az egy nap eltérést, holott emögött akár évszázadnyi differencia is meghúzódhat.

Nem szabad továbbá elfelejtkezni arról a – Hetesi által is hangsúlyozott – körülményről, hogy az újhold a Julián naptár szerint 19 évente nem csupán ugyanarra a napra esik, de kb. két órával korábban következik is be. Ez azonban – minthogy két óra egy napban tizekétszer van meg - 12x19 év, tehát 228 év leforgása alatt egy teljes napnyi eltolódást eredményez.

Ettől természetesen sem a 297 év, sem pedig a 300 év nem lesz osztható 19-cel, azonban e körülmény rávilágít arra, hogy egyetlen napot sem szabad elhanyagolni.

Geréb József A rómaiak története című – már hivatkozott – kitűnő munkájában a Caesar-féle reformról ezt írja:

„Ő abból indult ki, hogy Róma alapításának 709. éve (Kr. e. 45.) a legrövidebb napra következő újholdra essék, s ezért a jelzett évet 90 nappal úgy toldotta meg, hogy februárius 23.-a és 24.-e közé egy huszonhárom napnyi hónapot toldott be, november végéhez pedig két harminc napból álló hónapot és azonkívül még egy hetet számított. Ez volt a híres zavaros év, mely azonban véget vetett a zavarnak.” (ld. Geréb i.m. 338-339. oldal)

A Kr. e. 45. esztendő tehát hosszú is volt, zavaros is volt, de hogy ebben a 90 nappal megtoldott évben mikor volt az a bizonyos újhold, csupán találgatások tárgya lehet.

Később így folytatja Hetesi: „A római történelemben bevezettek egy adózási ciklust, mely 15 évet foglalt magába. (…) Ha 297 év kimaradt volna a történelemből, akkor zavar keletkezett volna ezen ciklusban is, hiszen a 297 nem osztható 15-tel, így nem egész ciklusnyi év maradt volna ki a történelemből.” (ld. Rubicon 2003/5., 25. oldal)

Hetesi nem határozza meg közelebbről sem azt, hogy mikor vezették be ezt a 15 éves adózási ciklust, sem pedig azt, hogy ez meddig volt hatályban, s hogy alkalmazták-e még Itáliában a Nyugat-római birodalom bukását követően is. A lényeg szempontunkból mindenesetre az, hogy akár alkalmazták e ciklust 600. körül akár nem, a 300 esztendő kitűnően osztható 15-tel.

Hetesi továbbá ezt jegyzi meg: „Az évek heti napjai 28 évente megismétlődnek. Ha nem ennek többszörösét vesszük ki az időszalagból, akkor zavart idézünk elő a heti napok és a szöktetés sorában.” (ld. ugyanott)

A 300 valóban nem osztható maradék nélkül huszonnyolccal, de a Kr. u. 600-at megelőző korból vajon melyik történelmi eseménynek ismerjük a heti napját a talán egyetlen Nagy Pénteken kívül, melynek azonban sem a pontos évét, sem pedig hónapján nem ismerjük bizonyosan? Miféle zavart idézhet tehát elő a heti napok terén 300 esztendő betoldása?

Felveti azután a szerző a szökőévek problematikáját és az abből adódó nehézséget, hogy 297 év nem osztható maradék nélkül néggyel. Ám 300 év megint csak megfelelően osztható e számmal.

Hetesi érvei közül a legerősebbnek tűnő a Föld forgástengelyének ún. precessziós mozgásával kapcsolatos. Mint írja: „Mivel a Föld forgástengelye precessziós mozgást végez, a tavaszpont is körbejár az ekliptika mentén, 26 000 év alatt téve meg egy teljes kört. Már az ókori görögök is használtak olyan koordinátarendszert az égen, melyben úgy határozták meg egyes, az ekliptikához közeli csillagok helyzetét, hogy mérték a csillag és a tavaszpont szögtávolságát az égen. Az első ilyen pontos méréseket Hipparkosz (Kr. e. 190-127) végezte. Adatai fennmaradtak, és meg tudjuk határozni, hogy mennyi a különbség az ő mérései és a jelenlegi helyzet között. Mivel a tavaszpont egy körforgást 26 000 év alatt tesz meg, ami 360°, Hipparkosz óta 2000 + 130 = 2130 évnyi elmozdulást, azaz (2130/26000) x 360° = 29,5° eltérést kell tapasztalnunk. Ha hiányzik 300 év a történelemből, akkor Hipparkosz óta 1700 + 130 =1830 év telt csak el, ennek csak 24° eltérés felelne meg, mivel a precesszió sebessége állandó. Természetesen a megfigyelések a 29,5°-os eltérést erősítik meg, azaz Hipparkosz óta körülbelül 2130 év telt el, nincs fiktív 300 év a történelmünkben.” (ld. ugyanott)

Bár ilyen egyszerű volna a dolog. E szellemes érvelés már-már majdnem teljesen meggyőzhetne bennünket Illig tézisének tarthatatlansága felől. Azonban a fentebbiek alapján többek között azt is mondhatjuk , hogy

1., korunkat kb. 2130 év választja el Hipparkosztól (tehát Hipparkosz esetleg nem a Kr. e. II. hanem az V. században élt) avagy

2., a mérést, melyet Hipparkosz neve alatt ismerünk, a Kr. e. V. században végezték el.

S lám, amint a Pallas Precesszió címszavánál olvashatjuk:

„annyi mint előnyomulás, az álló csillagoknak már Hipparchos által Kr. e. V. században felfedezett lassú, nyugatról kelet felé tartó mozgása…”

A Pallas-nak e címszava tehát furcsa mód a Kr. e. V. századba helyezi Hipparkoszt, s mint minden tévedésnek, ennek is valamely komoly oka van.

Ugyancsak a Pallas-nak - ám már a Hipparchos címszava - a következőket írja:

„Hipparchos görög csillagász; Nikaiában, Bitiniában v. Roduson született és körülbelül Kr. e. 160-125. élt. (…)

Hipparchos Eudoxos és Aratos művéhez magyarázatot írt, amely egyetlen ránk maradt műve.”

Hipparkosztól tehát csupán egyetlen művet ismerhetünk, ám az sem tekinthető önálló alkotásnak, csupán korábbi tudósok műveihez fűzött magyarázatnak.

Lássuk ezután azt az Eudoxost, akit Hipparkosz magyarázott. Amint a Pallas írja Eudoxos címe alatt:

„Eudoxos (knidosi), görög csillagász és matematikus, kit Cicero a csillagászok fejedelmének nevez, szül. Knidosban Kis-Ázsiában, Kr. e. V. század vége felé. (…) Eudoxos tudni illik, hogy az égitestek mozgását és a bolygók sokszorosan egymásba kuszált pályáit egyenletes körmozgásra vezethesse vissza, föltételezte, hogy az álló csillagok egy üres gömb belső felületére vannak erősítve, amelyek keletről nyugatra 24 óra alatt fordulnak tengelyük (a világtengely) körül, hogy továbbá a Nap, Hold és minden bolygó egy-egy szféra egyenlítőjén van elhelyezve, amely saját tengelye körül egyformán forog, de ezek tengelyei nem szilárdak, mint a világtengely, pólusaik ismét más egyenlően forgó gömbökön fekszenek, stb.”

Látható tehát, hogy a precessziós mozgás tételének alapjait Eudoxos fektetette le, mégpedig a Kr. e. V. században. Sőt, amint a Pallas ugyanitt írja: „Mindenekelőtt neki tulajdonítják egy Oktaëteris című kronológiai mű megírását.”

Egyáltalán nem vehető tehát bizonyosra az, hogy a Hipparkosz féle mérést csakugyan Hipparkosz végezte el, éspedig a Kr. e. II. században, hanem legalább ennyire valószínű, hogy e mérés és számítás a Hipparkosz által magyarázott, Kr. e. V. századi Eudoxoshoz köthető. Ez utóbbi – ugyancsak valószínű – esetben azonban mégis számolhatunk három fiktív évszázaddal.

Sőt, az sem zárható ki teljesen, hogy a Ciceró által ünnepelt, és kronológiával is foglalkozó Eudoxos eredményeit épp Nagy Szent Gergely korában rejtették Hipparkosz neve alá.

Az egymástól három évszázad távolságban lévő Eudoxos és Hipparkosz alakjainak összekapcsolódása mindenesetre kellő óvatosságra int abban a tekintetben, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le a Föld forgástengelyének precessziós mozgásából.

 Papp Imre történeti ismertetése

Papp Imre Carolus Magnus Valós történetek és tévhitek Nagy károly életéről című szép tanulmánya inkább csak ismertetést ad Nagy Károlyról, mintsem Illig tézisével vitatkozik. Ezért tehát e kitűnő írással részleteiben nem foglalkozunk. (ld. Rubicon 2003/5., 26-34. oldal)

 Képes György jogtörténeti fejtegetései

Képes György Jogtörténeti kalandozás a „kitalált” Frank Birodalomban című tanulmánya sok olyan értékes felvetést tartalmaz, amelyek korrigálhatják Illig teóriáját. (ld. Rubicon 2003/5., 35-37. oldal)

Mint írja: „A barbár kodifikáció az 5-8. Századra esik, részben olyan korszakra tehát, amely Heribert Illig szerint későbbi korok történelemhamisítóinak kitalálmánya csupán…”(ld. ugyanott, de 36. oldal)

Helyesen mutat rá a szerző: „Egyrészt megállapíthatóan hatott rájuk a justinianusi kodifikáció (tehát a 6. század közepe után íródhattak), viszont belőlük alakult ki a Német-római Birodalom tartományainak feudális joga és a francia középkori jog (tehát a 10. század előtt kellett keletkezniük.)” (ld. előző jegyzet)

Mindkét kritériumnak eleget teszünk azonban azzal a feltételezésünkkel, hogy e kódexek a 600./900-as év környékén születtek, mégpedig olyan szellemi közegben, mely nagy becsben tartotta a justinianusi kodifikációs művet. Ez a szellemi közeg azonban nem annyira a barbár világ lehetett, mint inkább Nagy Szent Gergely szellemi környezete. A joganyag jelentős részben tartalmazhatott olyan szabályokat is, amelyeknek a mintáját a hun, gót és alán társadalmi berendezkedés szolgáltatta, ám természetesen olyanokat is, amelyek a germán és kelta realitásban gyökereztek.

Az mindenesetre feltűnő, hogy éles cezúra figyelhető meg az állítólag 5-8. századi barbár kodifikáció és az abból állítólag „kinövő” XI. századi nyugati jogrendszerek között. Mintha a tudományos szocializmus álma teljesült volna egy rövid időre: az állam és a jog átmenetileg elhalni látszott, leszámítva Nagy Károly korát.

Fontos kérdést vet fel Képes György, amikor így fogalmaz: „Ha a 7-9. század valóban nem létezett volna, akkor a fegyverforgató szabadok közösségén alapuló katonai demokrácia valamiféle robbanásszerű forradalom eredményeképpen transzformálódhatott át patrimonális monarchiává, a földbirtokhoz kötődő szolgáltatások rendszere, a hűbériség viharos térhódításával.” (ld ugyanott 36-37. oldal)

És valóban, valamiféle robbanásszerű átalakulás ment végbe a nyugat társadalmában a X. század folyamán. A kérdés csak az lehet, hogy mindezt lehetetlennek gondoljuk-e, avagy fel tudunk tételezni efféle változást.

Ha az ilyen viszonylag gyors – néhány nemzedék alatt végbemenő – átalakulás lehetetlen, úgy Illig teóriájának helytállósága legalábbis vitatható. Ha azonban nem, s különösen ha erre még példa is volt a történelemben, úgy Illig tézisét ebből a szempontból nem tekinthetjük abszurdumnak.

A Képes György által felvetett problémára Bárány Attila Anglia Nagy Alfréd korában című cikke adja meg a frappáns választ, mégpedig ugyancsak a Rubicon már hivatkozott számának hasábjain. Amint Bárány írja: „Alfréd már uralma kezdetén egy ésszerű, a realitásokat messzemenően figyelembe vevő politikai program, majdhogy nem egy előre megtervezett, aprólékosan kidolgozott katonai – politikai – társadalmi reformrendszer szerint dolgozik. Jogtudós „szakértőket” vesz maga mellé a nagytanácsba, bevonja a witant a politikai döntésekbe, üléseit rendszeressé teszi. Az adminisztráció területén bámulatos előrehaladás tapasztalható. Alfréd flottát állít fel, újjá szervezi a szász népfelkelést (fyrd). A parasztoknak lehetőségük nyílik, hogy a katonai szolgálatot megváltsák, és egy megnövelt adóösszeg fejében folytathatják mezőgazdasági munkájukat. A földbirtokhoz kötötté válik a hadi szolgálat: az 5 hide (telek) birtokkal rendelkezők kötelesek katonáskodni.” (ld. Rubicon 2003/5., 43. oldal)

Látható tehát, hogy a 899-ben megboldogult Nagy Alfréd mindössze egy nemzedék alatt rakta le Angliában a feudalizmus alapjait. S honnan vette jogtudós szakértőit?

Talán csak nem azok maguk jelentkeztek nála, s talán csak nem azonosak eme jogban járatos emberek azzal a körülbelül negyven római szerzetessel, akiket még Gergely küldött Angliába 590 körül, tehát három évszázaddal korábban?

A lényeg mindenesetre az, hogy a Képes György által felvetett kérdésre Bárány Attilánál megtaláljuk a választ: igenis létezhetett és volt is e korban olyan társadalmi jelentőségű átalakulás, mely hihetetlenül rövid idő alatt képes volt átalakítani egy egész társadalom szerkezetét, a katonai demokrácia állapotából átlendíteni egy társadalmi struktúrát a föld-alapú feudális patrimonális monarchia állapotába. Az angliai példa mellé nyugodtan hozzátehetjük a magyar feudális átalakulás folyamatát is, mely szintén hihetetlenül gyorsan ment végbe Géza fejedelem és Szent István király uralkodása alatt.

Csupán zárójelben jegyezzük meg, hogy a feudális, földalapú gazdálkodás európai kiépítése Rómának elemi stratégiai érdeke lehetett, hiszen

1., ez csökkenti a migrációt, voltaképp véget vet a népvándorlásnak, illetve

2., ez ugyancsak csökkenti azon népek „fegyverforgató szabad”-jainak számát, amelyek Rómára potenciális veszélyt jelentenek.

A struktúra tökéletesen világos és logikus: a fegyveresek száma lecsökken, a megmaradók pedig annak a királynak a lekötelezettjei, aki az egyház felkentje, védelmezője és feltétlen híve.

Ha valakinek, úgy a római Gergelynek ugyancsak lehetett fogalma arról, miféle pacifikáló erővel bír a katonák földhöz juttatása. Számára a Licinius-féle földtörvény, a Gracchusok küzdelmei, Marius katonai reformja nem afféle elvont, történelemkönyvi tételek lehettek, hanem egy még elő nemzeti emlékezet bevésődései. Föld pedig Itáliától északra bőven volt, csupán a kolostorok gazdálkodásának tapasztalatait kellett átadni a föld műveléséhez még kevéssé szokott egykori harcosoknak. S ha mindez nagyjából úgy igaz, amint logikusnak látszik, Gergelyt méltán nevezte el az utókor Nagynak és Szentnek.

Képes György ugyancsak jogosan kérdezi „Gallia helyén hogyan, s miképpen jöhetett létre a Francia Királyság…” (ld ugyanott, de 37. oldal)

Focillont idézve már utaltunk rá, hogy a középkori Európa szíve, de legalábbis egyik legmeghatározóbb szellemi központja a X. század elején alapított Cluny apátság volt. Ha a Francia Királyság eszméjének bölcsőjét keressük, akkor Rómán kívül ide kell tekintenünk. De mi is alkotta a X.-XI. században azt a bizonyos Francia Királyságot? Mindössze Párizs és a tőle nem túl messze fekvő környéke.

Nem az a kérdés tehát, hogy miképp jöhetett létre az a csodálatos Francia Királyság, ha előtt nem volt semmi, hanem inkább az, hová lett Nagy Károly nyugati-frank öröksége a X. század elejére?

 Balogh Elemér jogtörténeti megközelítése

Balogh Elemér A Kora középkori Európa jogtörténeti forrásai című cikkét már a korábbiak során érintettük, illetve nagyjából már mindazt elmondtuk, amit e cikk felvetéseire válaszolhatnánk.

Itt csupán egy érdekes hivatkozását említjük az írásnak: „A frank királyi törvények is megerősítették a származás szerinti jog elvét (lex originis), így egy 768-ból származó capitulare szerint a rómaiak és száliak – lakjanak a birodalom bármely szögletében – egyaránt saját joguk szerint élhetnek.” (ld Rubicon 2003/5., 39. oldal)

De ismét kérdezzük, hová lett ez a nagy tolerancia Európából a későbbi századokban? Ruszolyt idézve láthattuk, hogy egészen másként épültek fel később a Nyugat államai, illetve – többek között – Dümmerthet idézve beláttuk, hogy a részek egységének koncepciója jellegzetesen a steppei államfelfogás sajátja.

Ismét csak azon gyanúnknak tudunk hangot adni, hogy az úgynevezett leges barbarorum s a frank capitulárék lapjairól nem annyira a vitás 7., 8. és 9. század, mint inkább az 5. és 6. század realitása szól hozzánk.

 Nagy Balázs írása egy dél-franciaországi arab támaszpontról

Nagy Balázs Arab támaszpont dél-francia partvidéken című tanulmányát szintén érintettük már. A szerző túl azon, hogy Liutprandot hivatkozva rávilágít arra, hogy a „keresztények” miként használták fel alkalmasint egymás ellen is az arabokat, illetve, hogy leírja a cluny apát muzulmánok általi elfogatásának történetét, egy igencsak fontos megjegyzést tesz a dél-franciaországi fraxinetumi arab támaszponttal kapcsolatban. Mint írja: „A figyelemre méltó éppen az, hogy a 9. század első felében még oly hatalmas Frank Birodalom határvidékén több mint nyolc évtizeden keresztül fennmaradhatott egy ilyen támaszpont, ahonnan a kontinens belső területei felé is számos hadjárat indult.” (ld. Rubicon 2003/5., 41. oldal)

Ez természetesen csak akkor furcsa, ha feltételezzük, hogy valóban volt Frank Birodalom. Ebben az esetben igazán csodálatara méltó, hogy egyetlen arab támaszponttal nem tudott megbirkózni az egyébként minden téren kimagasló hatalom. Ha azonban elfogadjuk Illig tézisét, hogy Frank Birodalom nem létezett, s hogy az arabok Róma és Bizánc segédletével jelentek meg a nyugaton, úgy tökéletesen érthető, hogy hogyan állhatott fenn ez az erősség a keresztény világ szívében kb. 889-től (589-től) majd egy évszázadon át. S ha elfogadjuk azt is, hogy Róma számára nem volt kívánatos, hogy a hun hagyományú ún. nyugati gótok és magyarok találkozhassanak s szövetkezhessenek Róma ellen, úgy ennek az arab támaszpontnak keresve se találhatnánk jobb helyet, mint a dél-francia vidéket.

 Bárány Attila adalékai Nagy Alfréd koráról

Ugyancsak hivatkoztunk már Bárány Attila Anglia Nagy Alfréd korában című tanulmányára. (ld. Rubicon 2003/5., 42-49. oldal) Amint a szerző írja: „…A források egyértelműen megjelölik, hogy Alfréd a dánokkal kötött végleges béke után, a 890-es évek második felében fordult a tudomány felé.” (ld. ugyanott, de 43. oldal) Tehát épp háromszáz esztendővel azután, hogy Nagy Szent Gergely pápaságának közepe táján járt.

De lássuk Bárány nyomán Nagy Alfréd Nagy Szent Gergellyel kapcsolatos további vonatkozásait.

Mint írja: „Alfréd iskolájában fordították le Nagy Szent Gergely pápa lelkipásztori gondoskodását…” (ld. ugyanott) Majd: „Egyértelműen 9. Századi lehet például az a Lavenstockban feltárt aranygyűrű, amely Wessex királyának, Alfréd apjának, Aethelwulfnak és leányának, Aethelswithnek a nevét hordozza; vagy az ún. Fuller-bross (…). A bross annyiban is Alfrédhoz köthető, hogy ikonográfiája ugyanazt a témát ábrázolja, mint amit Alfréd „eszményi atyja”, Nagy Szent Gergely is felhasznál: az öt érzék.” (ld. ugyanott, de 45. oldal)

Bárány Attila tehát nem annyira Illiget cáfolja, mint inkább alátámasztja Illig-korrekciónkat.

Ezek a 9. századra datált ékszerek tehát nem hamisítványok, sőt éppen „régebbiek” ma gondolt koruknál: vélhetően Alfréd „eszmei atyjának”, Nagy Szent Gergelynek a korából valók – mint ahogy Alfréd maga is. Bárány elidőz még a Sutton-Hoo-i hajótemető leletei mellett, a könyvfestészet és egyéb „tárgyi nyomok” kérdései körül, ám semmi olyant nem hoz már a tudomásunkra kitűnő cikkében, ami közvetlenül vagy akár közvetve is igazolhatná a 7., 8. és 9. század valóságát. (A 600.körüli Sutton Hoo-i hajó kapcsán ráadásul skandináv kapcolatra utal, noha a vikingek csupán három század múltán támadnak Angliára.) Mindaz amiről szól, tökéletesen belefér még a Kr. u. VI. század realitásába.

Cikkét végül ekként zárja:

„Szimbolikus üzenet lehet az, hogy Alfréd pénzein jelenik meg először a Rex Anglorum cím, s a király írja le először azt a kifejezést, hogy Angli, az angolok földje, Angelcynn! Ő az első uralkodó, aki egyesíteni tudja Angliát – nem földrajzi értelemben – hanem egységes uralmat, egységes államot képes létesíteni.” (ld. Rubicon 2003/5., 49. oldal)

Bizony szimbolikus ez, s Bárány Attilának – miközben kétségtelenül meggyőzően azt igyekszik bizonyítani, hogy a Nagy-nak nevezett Alfréd valóban élt – alighanem fel sem tűnt, hogy a római műveltség alapvető részét képező jogi ismeretekkel nyilvánvalóan felvértezett 590. körüli Gergely-i szerzetes misszió és Nagy Alfréd egységes Angliát teremtő tevékenysége között épp három évszázad telt el. Három olyan évszázad, mely érthetetlen mód on túl soká nélkülözi a szilárd állami struktúrát és az angol együvé tartozás eszméjét.

A 899-ben – tehát épp a nevezetes 900-as esztendő szomszédságában – elhunyt „Nagy” Alfréd államszervező műve sokkalta árulkodóbb, mint az őt megelőző három „évszázad” viszonylagos eseménytelensége.

 Olajos Teréz szempontjai Bizánc történetének értékeléséhez

Olajos Teréz alapos és szép tanulmányt közöl Meghamisította-e a történelmet a bizánci császár? cimmel.

A „IX.” század olyan nagyságait említi, mint Ignatios, Photios, I. Miklós pápa, Arethas, Nikolaos Mystikos. Az ő működésükre és műveikre hivatkozik, igazolandó Illig tézisének hamis voltát, majd megkérdezi:

„Elképzelhető-e, hogy mindezeket a változatos tartalmú és műfajú, s e mellett terjedelmes írásokat – sok más egyéb, valóban ott és akkor született munka mellett – egy koncepció jegyében Konstantinos Porphirogennetos udvarában 930-950 táján alkották volna meg?”

( Rubicon 2003/5., 51. oldal)

Természetesen nem erről van szó. Ami ennél sokkalta valószínűbb az az, hogy Nagy Szent Gergely és Maurikiosz mintegy „kettéhasította” a VI. század valóságát, s egyik felet „meghagyta” a VI. században, míg a másik felét – kissé átköltve – mint a IX. század „realitását” tüntette fel. Számos jel utal arra – pl. a bolgár történelem egy részének vélhetően utólagos költése – hogy a hamisítás nem zárult le a két nagy sírba szálltával, tehát a „munka” esetleg Bíborbanszületett Konstantin udvarában is még tovább folytatódhatott. Mindez azonban kevéssé változtat azon a fontosabb körülményen, hogy maga az alapötlet és a kivitelezés zöme még a két nagyhoz kötődik.

Olajos Teréz – a többi, e fejezetben hivatkozott szerzőhöz hasonlóan – akaratlanul hívja fel a figyelmet olyan mozzanatokra, melyek hozzájárulhatnak Illig teóriájának közvetett bizonyításához.

Mint írja: „A kultúra fellendülése már Theophilos császár (829-843) korától folyamatosan halad előre: ekkor működik Konstantinápolyban Leo Philosophos (vagy Mathématikos). Ekkor kelti új életre a császár a konstantinápolyi egyetemet és folytatja a Nagypalota bővítését.” (ld. ugyanott)

A Theophilosnak nevezett császárról van tehát szó, aki – mint Olajos is írta – 829-ben lépett a trónra. De mikor is záratta be Justinianus az athéni egyetemet? Kr. u. 529-ben, tehát épp háromszáz esztendővel a konstantinápolyi egyetem kapuit megnyitó Theophilos trónra lépte előtt.

Mindig zavarba ejtőnek tűnt Justinianus meglehetősen kultúra ellenesnek ható lépése, az athéni egyetem bezáratása. Különösen egy olyan uralkodó részéről mutatkozott ez a tett szinte megmagyarázhatatlannak, aki egyébként a művészet és a tudomány legfőbb párfogójának szerepében szerette önmagát mutatni. Ám ha azt feltételezzük, hogy Justinianus 529/829-ben az athéni egyetemet egyszerűen csak áthelyeztette a birodalom fővárosába, Konstantinápolyba, menten megszabadulhatunk a Justinianus-képünket oly nagyon zavaró mozzanattól.

Hogy Justinianus az athéni egyetemet Konstantinápolyba költöztette, pontosabban jelentősen „átformálva” székvárosába helyezte, ez több mint feltételezés. Amint H.G. Wells A világtörténet alapvonalai című már hivatkozott munkájában írja: „Justinianus bezáratta ugyan az athéni iskolát és szétkergette tanárait és növendékeit (529), ezt azonban főleg azért cselekedte, hogy annak az új iskolának, amelyet Konstantinápolyban alapított és amelyet a császári udvar közelről ellenőrizhetett, ne legyen többé vetélytársa.” (ld. H.G. Wells i.m. 322. oldal)

Olajos Teréz kiváló tanulmányában azonban még nem áll meg itt Illig tézisének közvetett igazolásában. Mint írja: „Ha elfogadnánk Illig teóriáját és 297 évet kihagyva 614-ről a 911. évre, azaz Hérakleios császár (610-641) uralkodásának elejéről Bölcs Leó utolsó évébe ugranánk előre, úgy a 7-8. században a bizánci társadalomban, államszervezetben, hadseregben, birodalmi adminisztrációban és közigazgatásban lezajlott meghatározó folyamatok tűnnének el: 614-ben még a késő ókori (késő császárkori) viszonyok élnek tovább e területeken, míg 911-ben már a théma-szervezetre épülő középkori bizánci állam áll előttünk teljes vértezetben. Ilyen horderejű változások azonban sohasem egyik évről a másikra zajlottak le.” (ld. ugyanott)

De hát valóban nem Maurikiosz vetette meg az alapját 582. és 602. között (vagy még később is) a középkori Bizáncnak, szakítva az ún. ókori struktúrákkal?

Amint Georg Ostrogorsky írja A bizánci állam története című munkájában:

„Maurikios kiváló államférfiúi képességekkel rendelkező uralkodó volt, akinek uralkodása fontos fejlődési szakaszt jelöl a kora bizánci idejétmúlt állami rendszerből a középkori bizánci állam újabb, egészségesebb rendszere felé. (…) Maurikios uralma alatt nagyon fontos intézkedések születtek (…) Ekkor keletkeztek Itáliában és Észak-Afrikában a katonai helytartóságok: a Ravennai Exarehatus (584) (…) és a Karthátói Exarchatus. (…) Az Exarchatusokat erős katonai szervezettel ellátva tették képessé a védelemre (…) A Ravennai és a Karthatói Exarchatus létesítésével elkezdődött a bizánci államigazgatás militarizálódásának korszaka: a későbbiek során az exarchatusok szervezete mintaként fog szolgálni az ún. themarendszer kiépítéséhez.” (ld. Ostrogorsky i.m., Osiris, Budapest, 2003., 82. oldal)

Már ebből is látható, hogy a középkori Bizánc úgynevezett themarendszerének több köze van a Kr. u. VI. századhoz, mint a X.-hez.

De mikor alakult ki végülis az ún. themarendszer?

Amint Ostrogorsky írja: „A birodalom a teljes szétesése felé tartott, amikor a bizánci történelem egyik legnagyobb uralkodója, Hérakleios (610-641) átvette a hatalmat.” (Ld.: Ostrogorsky i.m. 99. oldal) Az ő uralkodására esik a perzsák, illetve az avarok jelentős előreörése, s mint Ostrgorsky írja: „Úgy látszik, hogy ezekben a kritikus években kezdték el a bizánci hadi szervezetek és az adminisztráció újjászervezését, más szavakkal: a themarendszer kiépítését.” (ld. Ostrogorsky i.m. 101. oldal)

A themarendszer kiépülése tehát az 582-től 602-ig uralkodó Maurikios valamint az uralkodsáát 610-ben megkezdő Herakleios nevéhez köthető.

IV. (Bölcs) Leót (886-912) mint takarékos uralkodót és mint taktikai mű szerzőjét azonosíthatjuk egyrészt Maurikiosszal (582-602), mint „erőszakos belkormányzat”-ú uralkodót nyugodtan társíthatjuk Phokászhoz (602-610), de valószínűleg a „912”-ben elhuny Bölcs Leó alakját kell tisztelnünk Herakleios császárban is, aki állítólag 610-ben lépett a trónra. Az ő uralkodásából a 610-től 612-ig terjedő időszak adatait alighanem valóságosaknak foghatjuk fel, hiszen ezen adatok mintáját vélhetően Bölcs Leó tevékenysége adta.

Az a történelmi személyiség tehát akit hol Maurikiosz, hol Phokász, hol Herakleiosz vagy Bölcs Leóként látunk, a legnagyobb valószínűséggel 582-től 612/912-ig uralkodott. Ezt tökéletesen alátámasztani látszik a thémarendszer kialakulásának éppen három évszázadot igénylő, furamód hosszú folyamata is, hiszen amint Ostrogorsky írja:

„A themák szervezeteinek kialakulása bizonyos mértékben már a 9. és a 10. század fordulóján lezárult.” (ld. Ostrogorsky i.m. 221. oldal)

Látható tehát, hogy a folyamat megintcsak a VI. és a VII. század fordulójától, Maurikiosztól indul és a IX. és a X. század fordulójáig, Bölcs Leóig tart.

Amikor tehát Olajos Teréz a themarendszert hozza fel annak bizonyítása gyanánt, hogy mennyire különbözött egymástól a VI. és a X. század Bizánca, nem mást tesz, mint Illiget igazolva rámutat egy olyan fontos intézményre, amely éppenséggel nem elválasztja, hanem a legszorosabban összeköti a VI. és a X. századot. S hogy a valóságos cezúrát, az újdonságot Bizáncban nem a X. század jelenti, arra éppen Ostrogorsky mutat rá az állítólag 602-től 610-ig uralkodó Phokász kapcsán:

„A phokasi anarchia évei egyben az elöregedett Imperium utolsó évei is. Velük fejeződik be a késő római, illetve a kora bizánci korszak. Az átélt súlyos krízisből új államalakulatként kerül ki Bizánc, megszabadulva a késő római állam hanyatló örökségétől. Csak most kezdődik el az igazi értelemben vett bizánci történelem, a középkori Görög Császárság története.” (ld. Ostrogorsky i.m. 85. oldal)

De, ha a kitűnő bizantológusnak, Ostrogorskynak igazat adunk, akkor vajon hol vannak azok az igen éles különbségek a 600. körüli, illetve a 900. körüli Bizánc viszonyai között, amelyekre Olajos Teréz utal?

Furcsa módon korszakhatáron áll Rómában Nagy Szent Gergely is, Bizáncban a themarendszer „alapjait” lerakó Maurikiosz is. S működésükből eléggé világosan látszik: nem annyira elszenvedői, mint inkább alakítói, teremtői voltak egy új korszak eljövetelének.

Olajos Teréz tehát a tanulmányának címében kitűzött célját részben megvalósítva mentesítette Bíborbanszületett Konstantint, attól a gyanútól, hogy e bizánci császár lett volna a történelemhamisítás értelmi szerzője és legfőbb kivitelezője, egyebekben azonban – szándéka ellenére – Illig tézisét, valamint e tézis általunk eszközölt korrekcióját erősítette.

 Katus László a pápaság történetéről

Katus László A pápaság – A világ legősibb folyamatosan működő intézménye című cikkében olyan adatokat sorol elő, amelyek egyfelől bármely átfogó egyháztörténeti munkában fellelhetők, másfelől, amelyeket e tanulmány lapjain jobbára már érintettünk.

Hogy mennyiben tekinthető a világ legősibb folyamatosan működő intézményének a pápaság, illetve az ún. egyházi állam, itt és most nem áll módunkban bővebben elemezni. Aki azonban akár az olyan keleti államokra gondol, mint Kína és Japán, illetve akár olyan felekezetekre gondol, mint a judaista, vagy a konfucionus, bizonyos kétkedéssel fogadja már az alcímben foglalt állítást is.

A pápaság tiszteletreméltó ősisége sem fedheti el azt a tényt, hogy igen könnyen találhatnánk olyan intézményt, illetve olyan államalakulatot, mely ősibb mint a pápaság, s melynek működése nem kevésbé folyamatos, mint a pápaságé.

A világ ugyanis nem azonos Európával. Ha Európa vitathatatlanul legősibb és ma is létező államalakulatát óhajtanók megnevezni, úgy az leginkább Bolgária lehetne, hiszen ez korábban létezett mint a pápai állam, mely utóbbi csak Gergely idején kezdett kialakulni, noha hamis iratokkal magát Róma jogutódjának kívánta feltüntetni.

Bolgária azonban egyfelől a bizánci, másfelől a török-iszlám hódoltság miatt nem tekinthető folyamatosan működő államalakulatnak.

Európa vitathatatlanul legősibb és egyúttal folyamatosan működő intézménye és állama valóban a pápai vagy egyházi állam, ám semmi esetre sem a világé.

Jézus Krisztus „Tu es petrus” mondata alapján a pápaságot és az egyházi államot a legősibb, vagy Európa legősibb intézményének nevezni pedig legalábbis történetietlen, hiszen az olyan kategóriák mint intézmény, állam – földi dolgok; márpedig, amint Jézus mondotta, az Ő országa nem evilágról való. Az egyház pedig, amit Krisztus Péterre épített, csupán nem kevés aggállyal azonosítható magával a pápasággal”, mely utóbbinál az alighanem sokkalta több.

Ami a kiváló történész, Katus László cikkének érdemi részét illeti, azt mondhatjuk, semmi olyant nem közöl, amit – elsősorban Gergely Jenő remek egyháztörténeti munkája nyomán – ne érintettünk volna. Tanulmányának egyetlen olyan pontja van, amelyre valamelyest érdemes kitérni, hiszen ez – túl azon, hogy jól ismert, ám vitatható adatokat közöl – közvetlenül érinti Illig teóriáját.

A cikk e része I. Miklós pápa személyével kapcsolatos. Mint írja: „Az Illig által törölni kívánt időszak pápáinak sorából kiemelkedik I. Miklós (858-867), akinek fennmaradt tekintélyes levelezése. I. Miklós idején a római szék egyetemes joghatóságának érvényesítésére való törekvés komoly konfliktushoz vezetett Konstantinápollyal, sőt átmeneti szakadásra került sor a keleti és a nyugati egyház között (Photios-féle skizma).” (ld. Rubicon 2003/5., 52. oldal)

Kérdés tehát, hogy I. Miklós pápa lehetett-e költött személy? Amint az eddigiekből is jól látható, ha volt is hamisítás, az nem pusztán a fantázia terméke volt, hanem inkább a már Kr. u. 600-ig megtörtént eseményeknek „ismételt elmondása” lehetett.

Naiv dolog volna természetesen azt gondolni, hogy minden egyes eseménynek pont háromszáz esztendővel „eltolva” meg kell, hogy találjuk a megfelelőjét. Ez legalább annyira oktalan feltételezés, mint azt gondolni, hogy a három évszázad eseményeit a hamisítók – ha voltak – csakúgy, a fantáziájukból merítették.

Hogy a dolgokat helyesen értelmezzük egyrészt a hamisítás természetrajzával, másfelől az emberi gondolkodásmód alapvető sajátszerűségeivel kell tisztában lennünk. Azt már említettük, hogy az emberek legnagyobb többsége nem hajlik arra, hogy merőben új dolgokat találjon ki, gondolkodásukat a legnagyobb mértékben fogva tartja a már ismert világ, illetve a már ismert eseményfolyamat.

Másfelől a hamisítás célja éppen az, hogy elfedje a valóságot, tehát ha minden eseménynek pontosan három évszázaddal később meglenne a megfelelője, úgy a hamisítás közvetlenül leplezné le önmagát.

Harmadrészt pedig – az Illig által feltételezett „időbetoldó” hamisítás esetén – a hamisítás sikerességéhez, hihetőségéhez az is szükséges, hogy a hamisított idő kezdete és vége nagyjában – egészében hasonló állapotokat írjon le, ellenkező esetben ugyanis a köznapi emlékezet kiáltó és árulkodó ellentmondásba kerülhet az írott dokumentumokkal.

Mindezeknek figyelembevételével I. Miklós modelljét nem pont 585. és 567. között kell keresnünk, ám mindenképp ezen időszak közelében.

Lássuk most mit ír Gergely Jenő I. Miklós pápáról?

„I. Miklós alatt került sor egy újabb egyházszakadásra Kelettel. Bizánc és Róma között a vita formálisan teológiai jellegű volt. Photius patriarcha, élesen bírálta a nyugati egyház liturgiáját, a cölibátust és a Szentháromság értelmezését.” (ld.Gergely Jenő i.m. 75. oldal) Vagy máshelyütt: „A zavarok után a IX-X. század egyetlen kiemelkedő pápája, I. Miklós (858-867) következett, aki visszatérve I. Leó, Damasus és I. Gergely eszméihez, ismét független uralkodóként lépett fel.” (ld. Gergely i.m. 73. oldal)

I.Miklós pápa alakjában leginkább magára Nagy Szent Gergelyre, valamint elődjére, II. Pelagiusra ismerhetünk. Amint Gergely Jenő írja: „ Nesteutes János patriarcha már 587-től episcopus oecumenicusnak (egyetemes püspöknek) kezdte nevezni magát, ami ellen II. Pelagius pápa eredménytelenül tiltakozott.” (ld. Gergely Jenő i.m. 51. oldal)

I. Miklósnak Photios-szal való, az elsőséget érintő vitája a legnagyobb mértékben idézi emlékezetünkbe a VI. század végének Rómája és Bizánca közötti vetélkedést, melynek szinte megmagyarázhatatlan módon szakadt vége.

A Pallas Celibátus címszava szerint: „Celibátus (lat.) a.m. nőtlen életre való kötelezés. A római kat. egyházban a papi celibátust némelyek szerint VII. Gergely pápa hozta be.”

A cölibátust ma senki sem tekinti a X. századnál régebbi intézmények, ha pedig VII. Gergely hozta volna be ezt az intézményt, úgy ez csak XI. századi lehet.

Hogyan lehetséges hát akkor, hogy a IX. századi Photos felemeli ellene a szavát? Leginkább úgy, hogy ez az intézmény a VI. századi II. Pelagiustól eredhet, vagy a szerzetes pápák „alaptípusától”, Nagy Szent Gergelytől, akik a költött történelem lapjain, I. Miklósként is megjelenik előttünk.

Ugyanez vonatkozik arra a római liturgiára és Szentháromság dogmaértelmezésre is, amely jelenségek megvoltak már a VI. század végén, és tökéletesen érthetetlen, hogy ezeket miért tette háromszáz esztendő elteltével kifogás tárgyává I. Miklós vitapartnere Photios. Hogy I. Miklós pápának II. Pelagius lehetett az egyik – s talán meghatározó – mintaképe, modellje, arra többek között közvetve az is utal, hogy – amint Vanyó László említi – „II. Pelagius pápától (579-590) csak három levél maradt ránk.” (ld. Vanyó László i.m. 869. oldal)

Ez felettébb furcsa, különösen ha arra gondolunk, hogy II. Pelagiusnál kevésbé jelentős pápáktól sok esetben ennél lényegesen több levél maradt fenn. Alighanem élhetünk a gyanúperrel, hogy I. Miklós pápa kiterjedt levelezésének fő forrása annak a II. Pelagiusnak a levelezése lehetett, akinek neve alatt csupán három levelet hagyott meg a Gergely-i kor.

Ugyancsak árulkodóak az úgynevezett Pseudo-Isidor-iratok. Amint Gergely Jenő írja:

„A középkori pápaság hatalmi igényeinek alátámasztására és jogi megfogalmazására szolgált az ún. Pseudo-Isidor-féle gyűjtemény: nagyrészt hamisított pápalevelek és dokumentumok gyűjteménye. (…) A gyűjtemény három részből áll (…) 3. Pápai dekrétumok I. Szilvesztertől (314-335) I. Gergelyig (590-604), ezek közül 48 biztosan hamisítvány.” (ld. Gergely Jenő i.m. 73-75. oldal)

A gyűjtemény szerzőjének az ugyancsak 600. körül tevékenykedő Sevillai Izidort tüntették fel, ám miután a reneszánsz során a hamisításra fény derült, a kutatás azt feltételezi, hogy – amint Gergely Jenő írja – „A gyűjtemény valószínű 847 és 852 között a reimsi érsekség területén keletkezett, és összeállítója egy bizonyos Isidor Mercator volt.” (ld. Gergely Jenő i.m. 73. oldal)

Mármost, ami az ún. Pseudo Isidor féle iratokkal kapcsolatban rendkívül figyelemre méltó, az a következő:

- szerkesztőjüknek az egyházi hagyomány a Nagy Szent Gergely kortárs Sevillai Izidort igyekezett feltüntetni,

- a hamisított iratokban megjelenő kor „véletlenül” épp Nagy Szent Gergely regnálásával zárul, noha Sevillai Izidor kb. három évtizeddel élte túl Nagy Szent Gergelyt, tehát lehetősége lett volna a „szerzőnek” Gergely utáni pápai dekrétumokat is készíteni, hamisítani.

Méginkább igaz ez, ha azt vesszük figyelembe, hogy a szerző, Isidor Mercator a IX. századból való.

A Pseudo Isidor féle gyűjtemény több szempontból is Nagy Szent Gergely irányába mutat, s noha tartalmában hamisítványnak is kell tekintenünk, mégsem zárhatjuk ki teljesen, hogy valóban Sevillai Izidor korában született.

Külön érdekesség, hogy I. Miklós pápa hatalmának igazolása céljából hivatkozott is e gyűjteményre.

De hivatkozhat-e egy költött pápa hamis iratokra? – Természetesen papíron igen. Ha a gyűjtemény már 600 körül megvolt, úgy azt is le lehetett írni, hogy arra egy fiktív pápa hivatkozik.

Itt ismét hangsúlyozzuk, hogy Nagy Szent Gergely 604-es halálát követően épen háromszáz esztendővel – amint Gergely Jenő írja –

„A pápai bürokrácia minden valamirevaló állását (hivatalokét, vagy főpapokét egyaránt) III. Sergius pápa uralkodása óta (904-911) a Szentszék régi ellensége, a nemesség kaparintotta meg. A pápaság védelmét nem pótolta a császárok helyébe lépő Itáliai Királyság (…). Mindezek következtében az egyházi fegyelem meglazult, a pápai udvar erkölcstelenségek, gyilkosságok és intrikák színhelye lett, az egyházi méltóság adás-vétel tárgyát képezte.” (ld. Gergely Jenő i.m. 76. oldal)

Igaz ugyan, hogy a Formosustól (891.) Christophorus haláláig (904.) terjedő időben, tehát a Nagy Szent Gergely pápaságát háromszáz esztendővel később „lefedő” időszak is már tele volt gyilkosságokkal, illetve oly visszataszító jelenségekkel, mint az ún. hulla-zsinat, de ekkor még a pápai szék erős. Sőt, tegyük hozzá: a pápai hatalom éppen Nagy Szent Gergelytől kezdődően Christophous haláláig erős, s csak azután válik a nemesi küzdelmek martalékává. S ha ennek az okát keressük, talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: azért válhatott a hatalmi vetélkedés céljává 904 után Szent Péter széke, mert azáltal, hogy Nagy Szent Gergely létrehozta a Patrimonium Sancti Petri-t, a pápai hatalom lényegesen többé vált, mint puszta cím: hatalmas latifundiumokat és jövedelmeket is jelentett.

Mint már Gergely Jenőt idézve írtuk

„II. Bonifáctól azután – ismeretlen római klerikusok – tovább írták a Liber Pontificalis életrajzait, egészen V. Istvánig (885-891). A pápaság történetének „sötét századaiban”, a X. és XI. században a sorozat megszakadt, s csak a XII. század elejétől folytatódik ismét, egészen V. Márton pápa haláláig (1431-ig).” (ld. Gergely Jenő i.m. 436. oldal)

891. és 904. között kilenc pápa fordult meg Szent Péter székében. Ez elvileg igaz is lehet, ám annak a bizonyos háromszáz évnek a költöttségére utaló egyéb adatok és körülmények tükrében éppenséggel az sem kizárt, hogy egy 591-től (590-től?) 604-ig lefolyt valós idő kitalált hősei ők, akiknek szerepe sem nem kevesebb, sem nem több mint az, hogy a feltűnésükkel és letűnésükkel támadt zavarban a költött idő tengelyének felénk eső vége a helyére zökkenhessen.

A rájuk vonatkozó adatok – a Liber Pontificalis folyamatos vezetésének hiányában – csupán a XII. századtól válhattak viszonylag szélesebb körben ismertté, tehát tekintetükben nem fordulhatott elő az, hogy a köznapi, kortársi emlékezet ellentétbe kerüljön az írott dokumentumokkal.

Utánuk következik III. Sergius (904-911),s vele beköszönt a pápaság ún. pornokráciának nevezett korszaka, melynek legfőbb sajátossága, hogy erkölcsösnek kevéssé mondható hölgyek szerzik meg családjaik számára a befolyást a pápai tisztség fölött. (ld. Gergely Jenő i.m. 77. oldal)

Emlékszünk talán, hogy a rendalapító Szent Benedek és később Nagy Gergely is a kor léhaságától elfordulva választották az egyházi és a szerzetesi pályát. Gergely halála után háromszáz évig nem sokat hallunk e léhaságról, azonban a háromszázadik esztendő elteltével egyenesen a pornokrácia korában találjuk magunkat.

Katus László ír a 824-re datált Constitutio Romanáról is, mely a pápaság és a Frank Birodalom viszonyát szabályozta – állítólag. Hogy e dokumentumnak mennyiben volt előképe Nagy Theodorich és I. János pápa (523-526) háromszáz évvel korábbi sajátos viszonya, ugyancsak titok marad.

 Tomka Péter az avarokról

Tomka Péter Az avarok című cikkében arról igyekszik az olvasót meggyőzni, hogy Illig tézisét tarthatatlanná teszik mindazon tények, melyek az avar birodalom valós létezésére vonatkoznak. Mindjárt azonban cikke elején igencsak érdekes mozzanatokra hívja fel a figyelmet. Mint írja:

„Kezdetben a bizánci forrásoké a vezető szerep, és csak itt-ott találkozunk egy-egy nyugati híradással (ilyen például Gregorius Turonensis művében a nagy valószínűséggel 562-re datálható első és sokáig egyetlen frank-avar összecsapás említése, az avarokat hunnak nevezve (…)” (ld. Rubicon 2003/5., 56. oldal)

Az avar birodalmat majd kb. 240 év múlva, 804. körül Nagy Károly frank állama semmisíti meg – legalábbis a történetírás lapjain. 562-ben az avarok még feltartóztathatatlanul nyomulnak nyugat felé, s e mozgásuk kísértetiesen hasonlatos a magukat a hunok utódainak tekintő magyarok háromszáz évvel későbbi hadmozdulataihoz (872. Körül a magyarok „első” támadása a Frank Birodalom ellen, ld.: Egyetemes Történelmi Kronológia, 107. oldal).

Gregorius Turonensisnél az avarok mindenestre még hunok! De mikor lesznek a hunokból (magyarokból?) avarok?

Tomka előbb idézett mondatát eképp fejezi be: „vagy Nagy Gergely pápa levelei az avarok és szlávok adriai előrenyomulásáról.” (ld. Tomka ugyanott)

Lám, alighanem tetten érhetjük azt a pillanatot, amidőn a hunokból (hun utód magyarokból) avarok lesznek, s e pillanat főszereplője megintcsak Nagy Szent Gergely pápa.

Tomka így folytatja igen értékes tanulmányát:

„Az avarok – szerencsénkre – a bizánci történeti irodalom virágkorában bukkantak fel. Prokopios (552-ig követi az eseményeket) még nem tud róluk, Agathias (559-ig írt) már megemlíti furcsa hajviseletüket, Menandros számit az első komoly forrásnak (írása az 558-582 közötti időszakról szól). Jellemző a történeti források sorsára és értékelésük nehézségeire, hogy a Maurikios császár idején működő szerző műve elveszett, azonban a követjárásokról szóló részeket felvették a 10. században összeállított Excerpta de legationibus cím alatt ismert gyűjteménybe.” (ld. ugyanott)

A Maurikiosz-kortárs szerző művének elveszte valószínűleg nem annyira a „történeti források sorsára” jellemző – úgy általában -, mint inkább magára a Maurikiosz-i korra, s Maurikiosz ellentmondásoktól nem mentes alakjára.

Mindesetre jól látható, hogy az avarok kérdésének vonatkozásában is a már régi jó ismerőseinknek számító Nagy Szent Gergely és Maurikiosz császár párosa tűnik tekintetünk elé.

Az pedig már külön csemegének számít, hogy a Bizáncban történt avar követjárásokra vonatkozó adatok három évszázadot „átugorva” egy 10. századi gyűjteményben tűnnek fel ismét.

Kevéssel később így folytatja Tomka:

„626 után kezdődnek a bizánci történetírás sötét évszázadai – Heribert Illig örömére. A háborúkkal és gazdasági válsággal sújtott Bizáncban nem sokat törődtek ekkor olyan műfajokkal, mint a történetírás.” (ld. ugyanott)

Tomkának ezen érvével szemben – hasonlóan az eddigiekhez – éppen a Rubicon ugyanezen számában találjuk meg a frappáns ellenérvet. Arról van szó ugyanis, hogy - ha elfogadjuk a Bárány Attila Anglia Nagy Alfréd korában című tanulmányában írottakat, nevezetesen, hogy Nagy Alfréd a dánokkal kötött béke után szinte azonnal, a 890-es évek második felében a tudományok és a művelődés felé fordult (ld. Rubicon 2003/5., 43. oldal), akkor - legalábbis nehezen feltételezhető az, hogy a gazdag kulturális és civilizációs hagyományokkal rendelkező Bizáncban a háborúk és katonai megmozdulások szüneteiben ne nyílt volna lehetőség arra évszázadokig, hogy a hadviselésben közvetlenül amúgy sem érintett írástudók a történetírás szálait tovább szőjék. Amint tehát meg tudott tenni a Nagy Alfréd korabeli - és épp akkor születő - Anglia, arról kevéssé hihetjük, hogy ne tudta volna megtenni a gyengeségében is – Angliához képest – hatalmas Bizánc.

Tomka megemlíti: „Az állítólag nem létező Karoling reneszánsz képviselője, Paulus diaconus az egyik fő forrásunk, aki a 8. század vége felé írta meg a longobardok történetét. Jó történészként régebbi, ma már elveszett forrásokhoz nyúlt, még családi hagyományait is felhasználta (friauli lévén, a családnak közvetlen dolga akadt az avarokkal: dédapját Friaul ostromakor ejtették foglyul és hurcolták Avarországba).” (ld. ugyanott)

Paulus diaconus is kedves ismerősünk már: az ő nevéhez kötődően maradt fenn a Babits által felismerten ősi magyar hatos ritmusban íródott Tenger Csillaga című szép vers.

Ha már ismét beleütközünk Paulus diaconusba, idézzük is fel a szép költeményt:

„Ave, maris stella,

Dei mater alma

atque semper virgo

felix caeli porta.”

Vagy ahogy Babits fordítja:

„Tengernek csillaga,

Isten édesanyja,

üdvözlégy mindig szűz,

menny boldog kapuja.”

Ha történetesen valóban léteztek avarok, most már legalább azt is tudhatjuk, hogy Paulus diaconus honnan vehette a Tenger Csillagának mind a témáját, mind pedig a ritmusát. A magyarokkal és a hunokkal is rokon avaroktól, mégpedig „családi vonalon”, az avar fogságba került dédapa útján.

Ám most egy pillanatra tételezzük fel, hogy Paulus diaconus nem a VIII. század végén élt, hanem Nagy Szent Gergely kortársa volt. Mondjuk ő maga is az 540-es esztendőben született. Apja ez esetben 510., nagyapja kb. 480., dédapja pedig 450. körül láthatta meg a napvilágot, tehát ez utóbbi még Attila nagykirály uralkodásának idején születhetett.

Mármost tudjuk, hogy Attila fia, Dengizik 469. körül támadhatott Bizáncra, s állítólag ebben az összecsapásban vesztette életét.

Szempontunkból a lényeg az, hogy tökéletesen elképzelhető, hogy Paulus diaconus – 469-ben kb. 18-19 éves – dédapja római-bizánci oldalon részt vett az összecsapásban, s hun hadifogságba esett.

Ez a 600-ból 469-ig visszaszámolt 130 év mindenesetre kísértetiesen emlékeztet a VIII. század vége, mondjuk 800. és a friauli ostroma (kb. 670. körül) között eltelt időszakra.

Paulus diaconusnak a longobardok történetére vonatkozó és az avarokat is érintő tudósításait vagy elhisszük vagy nem.

Kétségeinket erősítheti, hogy – amint arra Illig is rámutat – az avarok 558 és 601 között vezették támadásaikat nyugat felé (ld. Illig i.m. 109. oldal), s hogy a friauli kaland már meglehetősen magányosan áll a VII. század avar történetében. Arról van nevezetesen szó, hogy az avarok – a 670. körüli friauli ostromot leszámítva – már kb. 600-tól nem viseltek hadat a nyugat felé.

Méltán írja Borovszky Samu a már hivatkozott kitűnő munkájában ezen összecsapásról: „Ez volt az avarok támadó hadjáratra tett utolsó nagyobb kísérlete.” (ld. Nagy Képes Világtörténet, IV. kötet, A népvándorlás kora c. rész, írta Borovszky Samu, hivatkozott kiadás, 484. oldal)

Ezek után Tomka a régészeti leletek kérdésére tér át, s a következőket írja:

„A korszakból feltárt sírok száma meghaladja a harmincezret, jelentős többségük a 7-8. századból származik – nesze neked, Heribert Illig, aki le merted írni, hogy ebből a korból hiányoznak a régészeti leletek! (…) Kardinális kérdés, hogy megtudjuk-e mondani, mikoriak a leleteink. (…) Tudjuk, hogy mi származik a korszak elejéről, közepéről, végéről, ezeket a nagyobb periódusokat már szinte generációs pontossággal lehet szakaszokra osztani. Jelölésükre osztrák, magyar és szlovák kutatók egymásra támaszkodó, egymást nagyrészt fedő betűszám kódokat dolgoztak ki. (…)

Bóna István ajánlott rendszere sem egyszerűbb, legfeljebb egyszerűbben magyarázza meg, hogy miről is van szó. Ő két részre osztja az avar kort (I. korai avar kor, abszolút időben 567-675; II. késői avar kor, 678-804 + régészetileg még 25 év).” (ld. Rubicon 2003/5., 56-57. oldal)

Tomka ezután még részletesen ismerteti a Bóna-féle beosztásban szereplő kisebb egységeket is.

Itt azonban nem szabad elfelejtkezni egy igen fontos körülményről: nem a leletekből és azok sajátosságaiból olvasható ki annak a korszaknak a hossza, melyben a leletanyag képződött, hanem épp megfordítva, egy – a krónikási hagyomány által közölt hosszúságú – korszakba igyekszik elhelyezni a régészet a fellelt tárgyakat. Egy példával élve: ha történetesen olyan okiratok kerülnének elő, amelyekből az derülne ki, hogy az avarok nem a VI., hanem már az V. század végén megjelentek Európában, a régészet és a művészettörténet nyilvánvalóan átértékelné az eddig megismert avar kori leletek datálását, és némi töprengés után a legnagyobb valószínűség szerint el tudná úgy osztani a leleteket, hogy azokból az újonnan figyelembe veendő évszázadra is jusson. Sem ezen, sem e példán pedig semmi megbotránkozni való nincsen, hiszen ha a művészettörténet nem is olyan távoli idők, és ráadásul ismert alkotók vonatkozásában is gyakorta csupán ehhez hasonló találgatásokba bocsátkozik, hogy például „Leonardo vagy köre”, vagy „XVI. század vége, vagy XVII. század első fele”, egyáltalán nem várható el a régészettől az, hogy „fővesztés terhe mellett” bizonyosságokat állítson ezer évnél is régebbi leletek tekintetében.

A régészet és művészettörténet elsődleges feladata az, hogy a folyamatok jelentősebb irányait, s a jelenségek gyakoriságának arányait nagyjából felfedje, s ha ezen túlmenően az „abszolút időben” és térben is talál fogódzókat és szilárd pontokat, úgy az a legjelentősebb, ám nem a leggyakoribb eredménynek számit.

Már László Gyula felhívta a figyelmet az ún. késői avar s a korai magyar leletek hihetetlen hasonlóságaira. Tudjuk azt is, hogy igencsak nehéz egymástól elhatárolni a hun és a korai avar leleteket.

De hát kik lehettek azok az avarok, akiknek leleteivel számolnunk kell, s akik a Kárpát-medencében vettek maguknak szállást, s voltak itt kb. 560/570-től kb. 804/830-ig, tehát nagyjából 200-250 esztendeig?

Tomka kiválóan hívja fel a figyelmet a statigráfia, a rétegtan módszere által nyerhető információk lehetőségére.

Az egymást követő rétegekben talált leletek nyilvánvalóan időben is követik egymást. Ám igencsak nehéz lehet megállapítani azt, hogy az egymás fölött lévő rétegek az „abszolút időben” milyen időtartam alatt helyeződtek egymásra: 200-250 év alatt-e avagy csupán 150-200 év alatt. Ennek a kérdésnek pedig igen nagy jelentősége van, ugyanis a 200-250 év alatt „összegyűlt” „avar” leltek, melyekkel kb. 570 és 800 közt kell számolnunk, részben vagy egészben származhatnak a 400./450. és 570./600. közötti időszakból is, tehát a hunoktól az „avarok” letelepedéséig terjedő korszakból is.

Tomka kissé később ezt írja:

„Történeti forrás mesél arról, hogy Kuvrat egyik (és egy másik?) fia, név szerint Küber népével Pannóniába költözött, az avar kagán fennhatósága alá. Igaz, a vezér hamarosan továbbállt, népe – nevezzük meg végre: az onogurok népe – azonban itt maradt. Nem váltották le az avarokat, nincs nyoma még dinasztiaváltásnak sem. (…)

Túl nagy különbség amúgy sem volt köztük, sem kulturálisan, sem embertanilag (hacsak a frissen feltűnő mongoloid vonásokat nem írjuk a számlájukra), sem – mondom én – nyelvileg.” (ld. Rubicon 2003/5., 60. oldal)

Tomka tehát igen előzékenyen felhívja a figyelmet arra a fontos körülményre, hogy a hun utódnak tekinthető onogur bolgárok és az avarok mind kulturálisan, mind embertanilag, mind pedig nyelvileg egymással voltaképp az összetéveszthetőségig hasonlatosak. A bolgár, ha tetszik onogur leletek tehát semmivel sem hívják fel magukra a figyelmet az „avar” leletek között. Ennek alapján azonban ugyancsak joggal merül fel a kérdés, hogy az 560/570-től 804/830-ig datált avar leletek vajon nem a Kárpát-medencében az V. században megtelepedett hunok, majd az ő utódaikként e területen maradt onogur – bolgárok leletei-e egészen a kb. 570./600.-as időszakig?

Hogy az onogur-bolgárok és az avarok között nincs lényegi különbség, ezt Tomka maga is elismeri.

De vajon honnan tudja azt oly pontosan a régészet, hogy

1. az ún. avar leletek keletkezése 200-250 évet vett igénybe, s nem 150-200-at,

2. ezen leletek az „abszolút időben” kb. 570-től kb. 800-ig merültek képződtek, s nem kb. 400-tól 600-ig, s végül

3. ezen leletek valóban avar leletek, s nem pedig hun és hun-utód onogur-bolgár leletek, ha egyszer e „kétféle” lelettípus elhatárolása legalábbis problematikus?

(Zárójelben jegyezzük meg, hogy a régészet és a történettudomány a 450. és 570. közötti időszakot jobbára azokkal a gepidákkal és szarmatákkal igyekszik kitölteni, akik amúgyis a hun kultúrkörhöz és birodalomhoz tartoztak, s akik közül a szarmata kifejezetten szkíta fajta népnek tekinthető.)

Ami a numizmatikai bizonyítékokat illeti, Tomka ezt írja: „A korai avar sírokból többször kerülnek elő egykorú bizánci pénzek. A numizmatika tudománya segítségével készülési idejük meghatározható – nyilvánvaló, hogy az adott sírt (és egyéb leleteit) csak a pénz verése után áshatták meg.” (ld Rubicon 2003/5., 57. oldal)

Valóban, ez a helyzet – amint Tomka írja – a korai avar sírokkal.

Ezek nagyjából a 600. körüli évekre tehetők, s ezekkel nincs is semmi probléma. De mi a helyzet az Illig szerint költött századokkal?

Tomka a sírban elhelyezett pénzekkel kapcsolatos okfejtését így folytatja: „A szokás – pénzutánzatok formájában – még egy ideig követhető, ezzel a 7. század vége – 8. század eleje is meghatározhatóvá válik.” (ld. ugyanott)

Látható, hogy a régészet jelenleg pénzutánzatok, tehát kormeghatározásra alkalmatlan tárgyak segítségével datál bizonyos „avar” sírokat a 7. és a 8. századra.

Minthogy Tomka, a kiváló régész sem szentel több figyelmet a numizmatikai kormeghatározási módszerre, mi is beérhetjük ennyivel, megjegyezve, hogy a numizmatika segítségével jelenleg csupán annyi bizonyítható, hogy 600 körül temettek el olyan személyeket a Kárpát-medencében, akiknek kulturális és embertani jellegzetességeik igen közel állnak az onogur bolgárság sajátosságaihoz. Mindehhez csupán azt az igen sokat mondó tényt fűzhetjük hozzá, hogy – noha állítólag harmincezer úgynevezett avar sír feltárására került már sor, mégis - amint azt a kitűnő tudós, Makk Ferenc megjegyzi: „Az avarok görög (bizánci) zsákmányából mindeddig csupán 120 db bizánci pénzérme került elő.” (ld. Makk Ferenc: Róma vagy Mainz vagy Bizánc? című cikke, Tiszatáj, 2001. november, 65. oldal)

Ez azt jelenti, hogy a 30 ezer ún. avar sírból legfeljebb 120-ban találhattak bizánci pénzt, tehát az „avar sírok” 0,4%-ában. Kérdés, hogy kb. 29880 avar sír kormeghatározására mi módon kerülhet sor.

A C14-es vizsgálatok tekintetében ezt írja Tomka: „Az avar kort illetően még nem sok ilyet végeztek, módszertani és felszerelésbeli (meg pénzügyi) problémák miatt, de nagy jövő áll előttük.” (ld. ugyanott)

Minthogy a meg sem kezdett dolgoknak múltjuk s eredményük nemigen lehet, illő hát, hogy legalább a jövőjük legyen nagy.

Kevéssel alább így folytatja a szerző:

„Konklúzió: tessék tehát elhinni a régészeknek, hogy esetenként évszázadnyi, többnyire már 20-30 éves pontossággal, sőt még szűkebb időhatárok között meg tudják mondani az avar kori leletek készülésének és eltemetésének korát.” (ld. ugyanott)

Hogy a konklúzió a probléma megoldását hitbéli kérdéssé minősíti, olyan találó, hogy ennél szellemesebbet Illig sem gondolhatott volna ki.

Ám félretéve az iróniát: Tomka Péter hosszú, tartalmas, és igen kitűnő találmánya, noha számos elgondolkodtató és megválaszolandó elemet tartalmaz is, mégsem fogalmaz meg egyetlen olyan felvetést sem, amely aggálymentesen meggyőzhetne a három évszázad realitásáról.

Tomka is megemlíti Friaul megtámadását, ám ő ezen „eseményhez” a 628-as évszámot rendeli, szemben Borovszky kitűnő monográfiájának 660-670. körüli adatával, valamint azzal a körülménnyel, hogy Paulus diaconusnak 628-ban nem a dédapja, legfeljebb az ükapja eshetett volna avar fogságba.

 Fodor István ellenérvei

A Rubicon tematikus számát a nagytekintélyű Fodor István tanulmánya zárja Képtelenségek könyve – A történelem legnagyobb hamisítása cím alatt. Fodor számos olyan kérdést felvet, amelyeket egyrészt Rubicon már tárgyalt tanulmányai is érintettek, másfelől, amelyekre e könyv lapjain már egyébként is kitértünk.

Ilyenek az arab időszámítással, az avarokkal, illetve az avar sírokban talált bizánci pénzekel kapcsolatos megjegyzései. Voltaképp ide sorolható az az észrevétele is, hogy a honfoglaló magyar sírokban Közép-Ázsiában vert arab dirhemek is fellelhetők voltak. Ebben nem találhatunk semmi csodálatosat még Illig tézisének elfogadása mellett sem, ha felidézzük az iszlám kultúrájára vonatkozó fejezetekben mondottakat.

Az iszlám nem kizárólagosan arab jelenség: a méd-perzsa vallásból nőtt ki, a Korán telis-teli van perzsa kifejezésekkel, gondolatrendszere is közelebb áll a zoroasztrizmushoz, mint a pogány arabság szellemi realitásához és hagyományaihoz. Mindazonáltal a Korán útján az arab nyelv is legalább olyan mértékben terjedt Ázsiában, mint a középkori Európában az „egyházi nyelv”, a latin.

Ha nem zárjuk ki a IV. századi Mazdak és a VII. századi Mohamed azonosságát, de legalábbis térben és időben a ma feltételezettnél lényegesen közelebbi kapcsolatát, úgy azok a bizonyos arab dirhemek is kevésbé zavarba ejtőek.

Fodor, hogy cáfolja Illiget – aki kétségbe vonja a kazár birodalom létét – megemlíti a 833. körül alapított kazár várost Sarkel-t. Bíborbanszületett Konstantin tudósítása szerint a kazárok Theofilosz bizánci császárt kérték meg, hogy számukra Sarkelt megépítse. De vajon hihető-e, hogy az állítólag oly erős és hatalmas kazár birodalom Bizánchoz folyamodjék azért, hogy emez erősséget építsen neki?

Sokkal hihetőbb, hogyha volt is valami kazár kérés, azt nem a kazár „birodalom”, hanem egy kevéssé jelentős kazár államalakulat-féle adhatta elő, mégpedig nem 830. körül Theofilosznak, hanem 530. körül I. Justinianosnak. Theofilosz egyébként is minthogyha Justinianos megismétlődése volna. Amint Ostrogorsky írja: „Míg a felkapaszkodott II. Michael alig tudott írni-olvasni, addig fia és utóda Theophilos (829-842.) nemcsak kiváló képzésben részesült, hanem kifejezetten nagy szeretettel vonzódott a tudományhoz és a művészetekhez. Bizánc számára mindez nem volt rendkívüli, megismétlődött a tanulatlan, majdnem írástudatlan katonának, I. Justinosnak, valamint unokaöccsének I. Justinianosnak az esete, aki viszont kora legképzettebb emberévé vált.” (ld. Ostrogorsky i.m. 184. oldal)

Sőt, itt mindjárt egy kettős párhuzammal találkozunk, mégpedig a már szokásos három évszázad távolságának megtartásával. Hogy Sarkel erősségét ki és mikor építtette, I. Justinianos 530. avagy Theofilosz 830. körül, ne válaszoljuk meg még.

Az I. Justinos-II.Michael illetve az I. Justinianos-Theophilos féle furcsa kettős párhuzam – különös tekintettel az athéni egyetem 529-es bezárásának és a konstantinápolyi egyetem 829. körüli megnyitásának rímére is – arra int, hogy e kérdést a további kutatások megnyugtató eredményeinek bevárásáig hagyjuk nyitva.

Fodor megemlíti: „A honfoglalás előtti magyar történelem fontos korszakát alkotta az az időszak is, amikor őseink az onogur-bolgárok szomszédságában éltek. Nyelvükből mintegy 250-300 jövevényszó került át a magyar nyelvbe, s ezek igen fontos művelődési hatásról tanúskodnak.” (ld. Rubicon 2003/5., 64. oldal)

Ez a megállapítás azonban kevéssé annak a bizonyos háromszáz évnek a valóságosságát bizonyítja, mint inkább azt, hogy a hun-utód onogur bolgárok és a magukat ugyancsak Attilára visszavezető magyarok kultúrája mélyen összefonódik, ha épp nem egy tőről fakad!

Fodor megemlíti Czeglédi Károly azon megfigyelését is, hogy egy 600 körüli kínai törzsjegyzékben a bolgárok is meg vannak említve tielő alakban. Mindebből azonban nem lehet azt a messzemenő következtetést levonni, hogy a törzsjegyzék kifejezetten az ún. Nagy Bolgáriának hívott államalakulatra vonatkozik. Egy törzs megjelölése – ha el is fogadjuk a bulgár/tielő azonosságot – még nem utal sem meghatározott államalakulatra, sem pedig arra, hogy ennek a törzsnek a létét hol is kell keresnünk a "nyugati időtengelyen", 600-ban-e avagy 300. körül.

A szerző egy balsejtelmét is megosztja olvasóival. Amint írja: „Erős a gyanúm, hogy a könyv megjelenése mögött bizonyos hazai körök állnak, akik sokmindenben osztják Illig úr gőzös eszméit, s akik hosszú évek óta hasonlóan meghökkentő elmésségekkel traktálják a magyar közvéleményt.” (ld. Rubicon 2003/5., 65. oldal)

A tudomány szabadságába és a vélemények pluralizmusába azonban alighanem bőven belefér, hogy bizonyos dolgokról különféle nézetek vannak forgalomban, s hogy ezek egyikével-másikával többen, avagy kevesebben egyet is értenek. Valami „mögött” „bizonyos körök” működését látni természetesen szintén lehet, ám már önmagában ez a megfogalmazás is alighanem kimeríti annak az összeesküvés-elméletnek a fogalmát, amelyet máskülönben az Illig-féle teóriával szoktak összekapcsolni.

A Rubicon tematikus számában megjelent tanulmányokról mindazonáltal azt mondhatjuk, hogy azokat kiváló felkészültségű szerzők tudományos tisztességgel és alapossággal írták, s hogy e cikkek nagyban hozzájárultak az Illig által felvetett problémák tisztázásához.

XI. rész: Befejezés

Utóhang

Eljutottunk végre e kötet (de nem a téma) végleges lezárásához. Ilyenkor bizonyos tanulságokat illenék levonni az eddigiekből, ám ezt korábban részben már megtettük, másfelől a releváns tanulságokat úgyis mindig maga az Olvasó fogalmazza meg a maga számára.

Volt-e időhamisítás vagy nem? Nemcsak Illig kötetének elolvasása, de e szerény munka megírása után is csak annyit mondhatunk: hihetetlen!

Hihetetlen még akkor is, ha látnunk kell, hogy több érv szól az elkövetés megtörténte mellett, mint ellene. Hihetetlen, mert az idővel és a történelemmel kapcsolatos komfortérzetünket érinti – méghozzá meglehetősen kellemetlenül.

Fájó is elhinnünk, hogy volt „időugrás”, hiszen mind magyarként, mind európaiként egyaránt becsapottnak, „Róma balekjának” érezhetjük magunkat. Fájó azért is, mert…

Gergely is hasonlót érezhetett.

Mi a kérdéssel nem tudunk szembe nézni a Katolikus Egyház megkerülésével. Ő Rómát csak a maradék Róma eltemetésével tudta megmenteni. Méltán írja Félegyházi József Nagy Szent Gergelyről:

„Szinte erőszakosan tépte szét lelkében azokat az érzelmi szálakat, amelyek vérsége, családi hagyományai és neveltetése alapján a régi Római Birodalomhoz kötötték, s az új népek felé kinyújtva kezét, mindent elkövetett megtérítésükért.” (ld. Nagy Szent Gergely pápa: A lelkipásztorság törvénykönyve, Szent István Társulat, 1942, Budapest, Félegyházi József „Bevezető”-je)

Valóban mindent elkövetett, még a látszólag lehetetlent is: egy pillanatra talán az idő ura lett. Éppúgy, mint az egykori pogány pontifex maximusok, akik, ha érdekeik úgy kívánták, hosszabbnak vagy rövidebbnek hirdették meg a hónapokat és az éveket.

Amint Hetesi Zsolt a Rubicon tematikus számában megjelent Hogyan jött létre jelenlegi naptárunk című tanulmányában írja: „Nem elég, hogy Numa éve hosszabb volt a trópikus évnél, és így újabb korrekciókra lett volna szükség, a római papok önkényesen végezték el a szökőhónapok beiktatását, érdekeik szerint.” (ld. Rubicon 2003/5., 20. oldal) Hetesi itt természetesen a római pogány papságra, a pontifexekre gondol.

Gergely volt az utolsó „antik” és az első középkori pápa – szokták mondani. Ő vette fel a pontifex maximus-i címet a pápák közül először, de alighanem ő volt egyúttal az utolsó pogány pontifex maximus is, abban az értelemben – hogy pogány kulturális mintát követve – ő avatkozott be utoljára az idő folyásába puszta „hatalmi érdek” szerint.

Félegyházi József, Nagy Szent Gergely A lelkipásztorkodás törvénykönyve című munkájához írott – már hivatkozott – bevezetőjében többek között így fogalmaz Gergely e legfőbbnek tekintett irodalmi munkájával kapcsolatban: „Alighogy kikerül szerzője kezéből, még ennek életében, 602-ben görögre fordítja (Mauritius görög császár kívánságára) Anasztáz antiochiai pátriarka. A buzgó Nagy Alfréd király (871-901) pedig angolszász nyelven adja alattvalói kezébe, sorban következnek a francia, német, olasz, spanyol fordítások …”

Anasztáz 600. körül, Nagy Alfréd 900. körül, és közte megint semmi. Olaszra meg miért is kellett volna lefordítani, mikor „romlott” latinsággal is bármely itáliai jól értette még soká Gergely szövegét. S hogy a mindenre kiterjedő figyelmű Nagy Károly miért nem ültette németre e fontos munkát? Érthetetlen, hacsak be nem látjuk azt, hogy fiktív kor fiktív uralkodóinak kevéssé van szükségük fordításokra.

De visszatérve arra, hogy mi mindent követett el Gergely az új népek megkereszteléséért. Valószínűleg sokkal többet, mint amit ma ismer és elismer a történettudomány. Gergely kétségtelenül szakított a korábbi római birodalmi eszmével – nem is tehetett mást egy valaha volt birodalom romjai között. Azonban csupán a korábbi római birodalmi eszmével szakított, tehát ennek az eszmének csupán egy korábbi, a fegyverek erején nyugvó értelmezésével. Az Imperium Romanum továbbra is szent maradt számára, ám ezt immár „csak” spirituális alapokon láthatta megvalósíthatónak.

Amint Félegyházi írja: „A nagy pápa feladata nem kisebb volt, mint a régi idők romjaiból átmenteni a nagyszerű krisztusi intézményt s lerakni a középkori Egyház nagyságának alapjait. Nagy Szent Gergely ezt a fontos egyháztörténelmi feladatot mesterien oldotta meg. Trónra léptekor Róma mindenkitől elhagyatva, az elfeledtetésnek, a jelentéktelenségbe való visszasüllyedésnek nézett elébe. Gergely védelmezője, megmentője, új-életre keltője lett. Uralkodása alatt Róma annak ellenére, hogy nem lett ismét császári székhely, de most formálódik át új szerepére: a középkori világ fővárosává érik.” (ld. ugyanott)

De hiszen épp ez a lényeg, s ha Illignek igaza van, és valóban volt időhamisítás, úgy az alighanem elsősorban épp ezért, Róma megmentéséért történt. És valóban Róma és „alközpontjai”, Cluny, Mainz lettek a középkori Európa szellemi központjai. De mindenekelőtt mégis Róma, egy dekadens kultúra porig alázott egykor volt birodalmi központja.

A valószínűsíthető Gergely-i tettel tökéletesen átrendeződött Európa szellemi és politikai térképe, s Róma nem kevés haladékot nyerve még századokra az új, a nyugati kultúrkör szellemi központja maradhatott. Ám autentikus szellemi centrum sosem lehetett.

Gergelynek valóban fájhatott a régi Rómával való érzelmi leszámolás, miközben az új Rómát építette fel. Számunkra is fájó az eddig csak csodált Rómában felismerni azt a hatalmat is, ami a Nyugatot többé-kevésbé megfosztotta önmagától.

Amikor Gergely „kinyújtotta kezét az új népek felé”, e kéz egyáltalán nem volt üres. Alighanem háromszáz ajándékévet rejtett magában és egy Nagy Károly-ikont, mely az új, szép és ideális uralkodótípust festette meg a kortársak és az utódok számára.

Gergely tökéletesen tisztában volt a példa erejével. A példa lenyűgöz és kötelez Célképzeteket terem, s ezek irányítják majd a magatartásokat. A tettek pedig átformálják a jelen valóságát, s új realitásokat teremtenek. Ekként válik a képzeletből valóság, s ekként lehet erősebb a tegnap példázata a ma realitásánál.

A példaadás vezette Gergelyt akkor is, midőn a Lelkipásztorkodás törvénykönyve című munkájában megfestette a tökéletes lelki vezető képét. S amint e művét János ravennai érsekhez intézett szavaival zárja, a képzeletbeli és példaszerű lelkipásztor mellett óhatatlanul felrémlik bennünk a mintaszerű Károly-kép is.

Mintha egy – az általa teremtett – idő mélyén elmerülni kívánó, ám a túlpart révébe is eljutni óhajtó ember szavai lennének ezek. Mint írja: „Megfestettem a szép embert, ki magam csúnya vagyok, s másokat a tökéletesség révébe irányítok, ki magam is még a bűnök hullámaiban küszködöm: de kérlek, tarts fel az élet hajótörésében imádságod mentődeszkájával, hogy mivel saját terhem elmerít, a te érdemed keze felemeljen.” (ld. Nagy Szent Gergely i.m. zárósorai)

Hogy János ravennai érsek, akihez e sorait Nagy Szent Gergely intézte, azonos-e azzal a János ravennai érsekkel, aki X. János néven lett pápa 914-ben, s ült Szent Péter székében 928-ig, szintén csak találgathatjuk. (ld. Gergely Jenő i.m. 77-78. oldal)

Gyanúnkat mindenesetre erősíti, hogy e „katona-pápa” egyetlen elődjéhez sem hasonlíthatóan egyszeriben saját maga irányítja a „szaracénok elleni hadjáratot” (ld. ugyanott), mintha csak a nyugati-gótok ellen valószínűleg Gergely által használt, és túl erősnek bizonyult „arab ellenmérget” igyekezett volna hatástalanítani.

Mindenesetre látjuk Gergelyt, a nagy példaadót, látjuk őt, mint azoknak a pontifexeknek az örökösét, akik magukat az idő, s így voltaképp a saeculum urainak gondolták, s akik nevének eredete a hídverő tevékenységgel függ össze.

Gergely mint pontifex maximus példát adott az utókornak, s vélhetően elrejtette mindazt a későbbi idők fürkésző tekintete elől – talán a palatinusi könyvtár leromboltatásával is -, amiről úgy vélte, nem egyeztethető össze példázata lényegével és üzenetével. S alighanem, mint pontifex hidat is vert a régi, és az általa teremtett új Róma közé. Aminek el kellett tűnnie, illetve aminek maradványaiban megbélyegzetté kellett válnia, nem más volt, mint ami végleg leterítette a régi Rómát, s ami ekképp szükségessé tette az új Róma felépítését. Ez pedig az Attila-i hun birodalom és annak kulturális és politikai öröksége volt.

Ajánlásunkban ezt írtuk: Azok emlékének, akik egy nagy korban óriások voltak.

E két óriás működésének korszakát a történelmi időben ugyan több mint egy évszázad választja el egymástól, ám az általuk megtestesített világok összevegyüléséből születik meg a Károly-i kor képzete, s ezután válik realitássá a Nyugat, amelyet e szellemi vegyülés tényének figyelmen kívül hagyásával aligha lehet hitelesen értelmezni.

A szellem síkján és a történelmi folyamatok irányainak nézőpontjából ellenfelek voltak ők, ám a méltányos utókor – mint a hatalmas küzdőpárokét általában – nevüket együtt és azonos mértékű tisztelettel őrizheti meg. Akik, illetve amely eszmék a múltban egymásnak feszültek, az utókorban egyaránt benne vannak, és csak itt békélhetnek meg, mert mi már mindkettőjük, illetve mindkét szellemi realitás örökösei vagyunk. A középkor épp annyira római egyház gyermeke, mint a steppei eredetű lovagi kultúráé. S mindaz, ami a Nyugat, az eme közös gyermekre, a középkor világára vezetheti vissza magát, még akkor is, ha - akárcsak Parcival, a „balga hős”- nem emlékszik már valós származására.

Munkánkat tehát – a több mint ezer esztendő távolából visszatekintő utókor számára már kötelező méltányosság jegyében – e nagy kor, a kora-középkor két óriása, a hun Attila és a római Nagy Szent Gergely emlékének egyaránt ajánljuk.

E tanulmány pontos helye az Interneten: http://kitalaltkozepkor.hu/gregorkristof_moriczleo_ha_illignek/bevezetes.html

Forrás: http://tttweb.hu/gyujtemenyek/cikkek/regi/Hamis_kozepkor/Tanulmany/01.htm

Beküldte: Solymosi László