Útmutatások a Szkíta-Magyar Jézushitű Közösség számára

 2007 augusztusában egy kirándulás alkalmával valaki nekem szegezte a provokatív éllel feltett kérdést: Ugyan mit akarunk mi, mi a szándékunk újszerű és szerinte romboló tanainkkal, miért foglalkozunk Jézus valódi származásának kérdésével, hová vezet ez az egész? Az illető jellemző példája volt a megcsontosodott képmutatás szemforgató szellemének, a félművelt fontoskodás és magamutogatás arrogáns kisstílűségének. Olyasvalaki volt, aki veleszületett feltűnési viszketegségével, mivel műveltsége igencsak hiányos, szereplési lehetőséget és exhibí-cionizmusának megfelelő terepet csak a templomi közösségen belül csikarhat ki magának. A farizeus típusának XXI. századi, zártlelkű, kétkulacsos utóda. Erre azt válaszoltam, hogy az első lépés egy gondolati-eszmei megújhodás folyamán mindig az, hogy az ember látva az őt körülvevő világ fonákságait, melynxxek a történelmi egyházak is részei, a tisztánlátás igényével fölemeli a szavát. A második lépésben foglaltatik mindaz, amely a már formát öltött tan evilági megvalósításának konkrét kifejtését tartalmazza. Köszönöm kérdését.

Az alábbiakban igyekszem választ adni rá, mintegy kiegészítve és a célkitűzések terén részben pontosítva bátyám, Lajdi Tamás 2007. november 30-án bekövetkezett halála elött írott remek és alapos munkáját, „A szkíta-magyar kereszténység megéled“ című művét.
Amit hirdetünk, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, energiát és időt nem sajnálva tesszük. Nem valamely földi hatalom vagy titkos társaság, szervezet kérésére vállalkoztunk erre a feladatra. Amit hirdetünk, belső indíttatásra, a Lélek belső ösztönzésére és részben sugalmazásra ölt szóalaki formát a rombolás avagy a bosszú mindennemű szándéka nélkül.

Hogy magunk nem vagyunk tökéletesek, bűn nélkül valók, hogy szemrehányások érhetnek bennünket emberi természetünkből fakadó hibáink, gyengeségeink, tökéletlenségeink miatt? Igen, így van! De az vesse ránk az első követ, akire ember lévén ez ugyanígy nem vonatkozik, aki bűntelen. Gondolkodjunk csak el őszintén, részrehajlás nélkül Jézus választott apostolainak történetén, életpéldáján, s máris kihúzhatjuk egy kicsit magunkat. Jézus maga mondta: A betegeknek van szükségük orvosra és nem az egészségeseknek (Mk. 2./17.). Ez persze nem ment föl senkit sem az alól, hogy nap mint nap ne törekedjen hibái kigyomlálására, jelleme tökéletesítésére, előrevivő képességeinek pallérozására. Jézus Urunktól tudjuk, hogy egyedül Mennyei Atyánk a Szent, egyedül Ö birtokosa mindenhatóságának következtében a tökéletességnek (Lk. 18./19.). Félre hát a kaján ujjalmutogatás ördögi szellemével! Félre az áporodott képmutatók farizeusi zártságával, merevségével és ördögi, vádló hangjaival! Ki teszi az egyik embert a másik vádlójává? Egy a mi bíránk, Jézus! Ne feledjük: Az egy, igaz Isten nem személyválogató, és a Szent Lélek ott fú, ahol akar. Természetesen, ha a másik ember nem hagy fel rágalmaival és a téged ért vádaskodásokkal, védekezned jogod és kötelességed!

Elhinnéd-e, kedves magyar testvér, hogy egy nemzetközileg körözött tömeggyilkos és cégéres rabló, miután hazádba költözött, nem folytatja gonosztetteit? Elhiszed-e, hogy a judeokapitalizmus és judeokommunizmus (a kettö gyökereit tekintve ugyanaz) ország- és világfoglaló cégéres gazemberei magyarországi gazdasági-politikai és most már területi térnyerése Hazánk és népünk iránti szeretetből, emberbaráti célok érdekében és országunk fölvirágoztatásáért történik? Elhiszed-e, hogy a fiatal és még tiszta tanokat hirdető jézusi közösségekbe már a kezdet kezdetén Saul rabbinak köszönhetően befurakodott zsidó származású funkcionáriusok, egyházatyák az egész világ mennyei üdvén és nem saját népük felsőbbrendűségi tudatának megtartásán, nem saját népük nagyon is evilági, anyagba tapadó üdvén és világhatalmi pozícióik kiépítésén fáradoztak s fáradoznak mind a mai napig? Jézus egyértelműen s mereven elhatárolódott a zsidó evilági messiás szerepétől és kijelentette: „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók.“ (Jn. 10./16.) „Az én országom nem e világból való. Ha e világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy a zsidók kezére ne kerüljek.“ (Jn. 18./36.)

Az első jézusi idézet az egész emberiségre vonatkozik, míg a második Jézusnak a zsidók törekvéseitől való elzárkózását hangsúlyozza. Ezért kiáltó a szükségszerűsége keresztény tanaink mind szövegbeli, mind szellemiségbeli megtisztításának a júdaizmus báránybőrbe bújt farkas módjára becsempészett tanaitól és az azokból fakadó cselekedetektől és mentalitástól. Kiváltképpen Magyarországon égetően szükséges mindennek véghezvitele, abban a hazában, mely az önként vállalt keresztútját járva az emberiség fölemelésére, gyógyítására hivatott el. Ezért vagyunk immár majdnem öt évszázada kitéve a személyes gonosz fondorlatos és mindennemű támadásainak. Ma már puszta fizikai-biológiai létünk megsemmisítésére tör. Ezért ütött a végső óra a felébredésre! Ne feledjük, a gonosz eddig még mindig elszámította magát! Még nem késő! És azt se feledjük, amit Szent Piótól tudunk, hogy kevés nemzetnek van olyan hatalmas védangyala, mint nekünk, magyaroknak!
Mivel az emberi közösségek az anyagvilág determináltságában, szorításában, a matéria nyűgje alatt élnek, így szükségesnek látom az újraalakuló szkíta-magyar jézushitű közösségeknek a konkrét, gyakorlati kérdések szintjéig menően rakni le a mindennapok gyakorlatának elméleti alapjait, hitünk gyakorlásának megfelelő kereteit.

I. Változtatások a liturgiában

Rendkívül egyszerű és kézenfekvő a szükséges változtatás a liturgiában. Mindezt a már fölébredt, tényleg magyar és tényleg katolikus egyház keretein belül tudnám elképzelni. A változás nem jelentene a külsőségekben sem radikális átformálódást, csupán ki kell gyomlálni az ellenség minden betüremkedését, hamisításait a szertartásrend minden szövegéből. Mit jelent ez? Legelőször is azt, hogy Bulányi György testvér útmutatásai szerint elhagyjuk a két első, zsidó vonatkozású olvasmányt: az ószövetségit és a saul-pauluszi szövegeket mai formájukban. A litániák szokása és szövegei, ha utóbbiak nem tartalmaznak a júdaizmussal kapcsolatos utalást vagy idézetet, változatlanul megtartandók.

A zsidó befolyás alá került egyházakban, főleg az utóbbi évtizedekben a zsidó-keresztény szóösszetétel első tagjára kezdett átcsúszni a hangsúly. Ez azonban a Szentmise lényegét szerencsére nem érintette. Ez a gyönyörű szertartás azért alakulhatott és kristályosodhatott ki, mert a Szent Lélek működése ebben a vallási képződményben sem szünetelt soha, mégha sokszor óriási akadályokba ütközött is. (Az alsó papság kiválóbb tagjainak és a szerzetes közösségek kiválóbb képviselőinek karitatív tevékenysége valóban a jézusi küldetés példamutató teljesítése volt és az ma is.) A két szentmisei olvasmány helyébe ugyancsak Bulányi testvér útmutatásai szerint a sumér-káldeus Ószövetség szent irataiból, valamint az emberiség tartalmilag tanainkkal egybecsengő hagyományirodalmából választunk erkölcsileg és gondolatilag pallérozó tartalmú szövegeket az Isten egyetemes, azaz minden embernek szóló, ősi kinyilatkoztatásából. Ezek közé sorolnám a zsidó iratok bölcsességi irodalmának (Bölcsességek könyve, Jézus, Sirák fia könyve) mindazon részleteit is, melyek egyetemes érvényűek, és nem a zsidó nép evilági „megistenülésének“ jövendöléseivel foglalkoznak. Ezek az iratok különben is a sumér-babiloni bölcsességirodalomból lettek átemelve a zsidó iratok közé. Saul rabbi leveleiből is felhasználnánk mindazon egyetemes tartalmú, értékes részleteket, melyekben nem a júdaizmus keresztény tanokba történő becsempészésén mesterkedik (pl. Az egyiptomi eredetű „A szeretet himnusza“, olyan találó gondolatok és fejtegetések, mint „A halál a bűn zsoldja.“, a keresztény életvitellel összefüggő általános tanácsok stb.). Ez is mutatja, hogy a szkíta-magyar jézushit nem kirekesztő jellegű. A mise állandó részei (Ordinárium) és fölépítése szintén változatlanul megmaradnak. A Szentmisén belüli, evangélium előtti olvasmányok összegyűjtése és az egyházi évre való időbeni szétterítése jelenleg még várat magára. Ebben mások hathatós segítségére van szükségem.

II. Isten imádásának külső keretei

Gyönyörű keresztény templomainkat nem romboljuk le. Ellenkezőleg, tovább szépítjük és óvjuk őket, hiszen minden Istenhez törekvő, emberi kezdeményezésnek (vallásnak) megvoltak és megvannak a kultikusan szent helyei, emberi kéz által emelt szentélyei. (Nem óhajtok Calvin hibájába esni, aki kegyetlen puritanizmusával a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is és túllőtt a célon.) Ez azonban nem zárja ki az Isten imádásának más formáit: a Kárpát-medence (és természetesen a Föld egyéb) szent energiákat kisugárzó helyein csodás forrásoknál, szent faligetekben és szakrális töltetű hegyeink ormain tartott misék, istenimádások formájában. Hiszen a Mindenható Isten mindenütt jelen van, áthatja a Teremtést a legkisebb papucsállatkáig, mikróbáig. Imádása nincs helyhez kötve. Visszavonjuk tehát Szent László táltoskirályunknak Szabolcsi Zsinaton hozott rendeletét, mellyel a római egyháznak adott engedményt, miszerint „aki pogány módra fáknál, forrásoknál és köveknél mutat be áldozatot, egy ökörrel lakoljon tettéért.“ Hazánk hála Isten abban az időben is bővelkedett e jószágban. Ez egy igencsak enyhe rendelkezés volt tehát. Ilyen, a természetben található, szakrális helyeink a Pilis-hegység, a Zengő-csúcs a Mecsekben, az Atilla-domb, Csíksomlyó és általában Mária-kegyhelyeink.

III. A hatalmaskodásra lehetőséget adó hierarchia eltörlése

Meg kell szüntetnünk a könyörtelen „könyöktechnikával“ magukat hatalmi pozíciókba fölügyeskedő, opportunista és hatalomvágyó püspökök despotikus egyeduralmát, hierarchiára épülő diktatúráját az egyházi döntésekben. Félre a pápai és érsek-püspöki csalhatatlansággal, infallibilitással! A tekintély elve ne az illető személy/személyek hierarchián belül elért rangjának, hanem személyes pozitív életpéldájának, emberi, jellembeli és tudásbeli kiválóságának szóljon egyedül. Ne érvényesülhessen a mai gyakorlatra oly jellemző agresszivitás és jellemtelenség mentén történő kontraszelekció!
Az alsó papság és az egyházi vezetők közötti viszonyt ne az úr-szolgai függőség jellemezze! Ez a félelmeket tápláló és olcsó zsarolással hatalmat gyakorló hatalmi technika a szolgalelkűség, a jellemtelen opportunizmus, a meghunyászkodás és az elvtelen, agresszív karrierizmus melegágya. Püspökségenként létre kell hívni egy 12 tagú döntési testületet az egyházmegye legkiválóbb jézushitű férfiaiból, melyben ugyan a püspök elnököl a „primus inter pares“ („első az egyenlők között“) elv alapján, de vétójoga nincs. Minden ügyes-bajos, az illető püspökség területén fölmerülő ügyet, a papok áthelyezését illetöeket is, e testület vitassa meg az ügyben illetékes híveket is meghallgatva, és legjobb belátása szerint döntsön róla anélkül, hogy bárki is zsaroló szándékkal, hatalmával visszaélve vagy fenyegetésekkel befolyásolhassa e jézusi szellemben foganatosított döntést.

IV. Az egyházi elöljárók elszállásolása

Az egyházi vagyonból ránk maradt gyönyörű püspöki paloták épületeit jótékony célokra kell hasznosítani. Ezen épületek turizmus számára megmutatni érdemes szárnyait belépődíj ellenében muzeális célokra kell fenntartani, mely valamelyes bevételhez juttatja a közösséget. A püspöknek legyen elég egy olyan appartement, melyben papjai laknak (primus inter pares!), hiszen ö is csupán egy egyedülálló férfi, akinek nincsen gondja saját családjának táplálására, fölnevelésére. Félre a feudális allűrökkel, a látványos és költséges külsőségekkel valamint a püspöki önkény pazarlásával! Elég a magasrangú egyházi funkcionáriusok sátántól megvásárolt dőzsöléséből!

V. A papság szerepe

A pap ne a közvetítő szerepét töltse be ember és Isten között! Minden Istenben hívő és reménylő embernek Isten utáni vágyakozása, a Vele történő kapcsolatfelvétele belső, lelkileg intim ügye az állandó, kölcsönös, Isten-ember között folyó párbeszéd keretében. A közvetítőből nagyon gyorsan lett a szó modern értelmében vett szolgáltató, aki bizonyos pénzösszegekért kufár módjára szolgáltatja ki a szentségeket és a különböző szertartásokat. Tudod-e, magyar testvér, hogy mi manapság a bevett gyakorlat papi körökben, ha haldoklóhoz hívják a “tisztelendő urat”? Első dolga a computerében utánanézni, hogy az illető, aki most élet-halál közt vívja utolsó harcát és éppen elszámol Istenével, fizetett-e az utóbbi időben egyházi adót. A mammon fontosabb-e avagy a haldokló ember, “tisztelendő uraim”? A papok szerepköre tehát korlátozódjék a tanítói-igehirdetői, szertartást vezető, közösséget szervező-irányító szerepre a Szent Lélektől kapott egyéni karizmák lehetőségei szerint! Tevékenységük minden megnyilatkozásban valódi szolgálat legyen, ha már egyszer magukat Isten szolgáinak nevezik. Emellett törekedjenek az apostolok kései utódaiként a jézusi küldetés minél szélesebb körben való megélésére, megvalósítására: “Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat (értsd: gyógyíthatatlannak tartott betegeket; LP), űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” (Mt. 10./7-9.) Ki-ki a maga talentumai szerint.

Ugyanis minden igazi és hiteles, nagy gyógyító anyagi ellenszolgáltatás nélkül gyógyított s gyógyít ma is. A gyógyítás adományának elüzletiesítése egyrészt korrumpálja a gyógyító személyt, így gyógyereje is megcsappan, másrészt ördögi eröket szabadít fel. Mivel kontinensünkön a júdaizmus anyagelvű, csupán evilági üdvre törekvő szellemisége uralkodott el mind világi, mind egyházi vonalon, így a gyógyítás a beteg emberiség szükségleteit kielégítő grandiózus üzletággá fajult a privát betegbiztosítók és a gyógyszermaffia karmai között. Az egyre elszabaduló anyagelvűség pervertálta a gyógyítást is a psycho-pharmako-okkult hátterű és kémiai háttérrel előállított mérgező tabletták és gépek használata által, tehát kizárólag materiális eszközökkel történő gyógyítóiparággá degradálódott. Feledésbe merült, hogy a testi-lelki betegségek zöme démoni eredetű, démoni hátterű.

A táltosok, a szkíta-magyar ószövetség és a késöbbiekben a jézushitü szkíta-magyar kereszténység hagyományőrző gyógyítópapjai sem fogadtak el fizetséget gyógyító-tanító szolgálataikért (Wass Albert: Hagyaték). Ők teljes egészében végrehajtották a fent idézett jézusi küldetés minden kérését. Istentudó emberek voltak és rejtőzködve ma is itt vannak közöttünk. Bátyám személyesen is ismert egy azonos adottságokkal rendelkező hindu gyógyítót Nürnbergben, aki csupán emberszeretetből és részvétből gyógyított és tanított ingyen.

VI. A szentségek és a gyónás:

A Szkíta-Magyar Jézushitű Közösség megtart minden olyan keresztény szentséget jellegük és érvényük megváltoztatása nélkül, melyek a még meg nem hamisított evangéliumokból egyértelműen Jézus Urunk akarata és parancsai szerint levezethetőek.

Ilyen az Oltáriszentség, melyben valóságos Istenként és valóságos emberként Jézus valóságos, megszentelő jelenlétét vesszük magunkhoz az Ö emlékezetére. A két szín alatti áldozás bevezetését szükségesnek ítélem, ugyanis csakis így teszünk eleget az utolsó vacsorán elhangzott jézusi kérésnek, mely mind csodálatosan átváltoztatott testére, mind misztikusan átlényegített vérére vonatkozik. A Szent Ostya szentségét sok csoda igazolta már sőt, a démoni világ is több esetben bizonyítékot szolgáltatott Jézus Eucharisztiában való csodálatos jelenlétének hitelére. Willem C. Van Dam testvér, egy igen tapasztalt, gyakorló ördögűző pap beszámol a “Sátán létezik” című lebilincselő könyvében (Pattloch Verlag, Augsburg, Weltbild Verlag GmbH, 1994.; 95-96. o.) egy esetről, mely vele történt. Egy alkalommal éppen előadást tartott egy templomban, ahol egy ördögtől megszállott valósággal megtámadta. “Transzszerű állapotban közeledett felém. Többedmagammal lefogtuk és a templom tanácskozótermébe vezettük. Az ellenség egérutat akart nyerni, ezért áldozatát a földre vetette, egy asztal alá. A száját a következő szavak hagyták el: ´Itt hús hever!´ Senki sem falatozott és senki sem ejtett le semmilyen szalámit vagy effélét itt. Ellenben ott hevert egy darab átváltoztatott ostya, melyet a sekrestyés véletlenül a földre ejtett. Az ellenség rögtön tudta, hogy ez nem közönséges hús, hanem Jézus Krisztus teste. Ettől ugyanis rettenetes félelem tölti el.”

A gyónás illetve a bűnbocsánat szentsége már több fejtörést okoz nekem. A gyóntatószékben imamalomként elhadart, leckeként fölmondott, gépszerűen kattogó bűnlisták helyett, melyeket nagyon sok esetben nem kísér igazi, szívből jövő bűnbánat, a csendben és visszavonultságban, minden közvetítő hatalom hallgatózása nélkül, közvetlenül Istennel folytatott személyes párbeszéd formájában kiesdett, tabuk nélküli és feltétlen bizalomra épülő töredelmes bűnbánatot tartom a helyesnek. Ez legyen mindenkinek saját, egyéni felelősségére bízva! A következményeket is mindenki maga viseli! Ne feledjük, a pap is csak egy gyarló ember, aki a gyónási titok terhét csak nehezen viseli és csak nehézségek árán tudja elvonatkoztatni hétköznapi életétől, főleg abban az esetben, ha ismeri a gyónó személyt. Könnyen fennállhat a gyónás során megtudott információkkal való visszaélés veszélye. Ha a gyónás kérdéskörével foglalkozom, mindig Jézus egyik példabeszéde jut az eszembe, mely a helyesen imádkozó, szívében megrendült vámosról és a külsőségekben a törvényt betartó, saját vélt erényeivel kérkedő, képmutató farizeusról szóló példabeszéd (Lk. 18./9-14.). Az egyedül helyes gyónásról azonban ne folyjanak viták közöttünk! Mindenki járjon el a saját lelkiismerete szerint! Az a szerintem később betoldott evangéliumi részlet, ahol arról van szó, hogy “Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyert, akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn. 20./23.), nagyon sok visszaéléshez vezetett már a múltban. Ez a fogalmazásmód már csak azért is visszatetsző, mert tudomásunk szerint egyedül a mindenható és tökéletes Isten az a személy, aki a bűnök bocsánata fölött hitelesen dönthet. A tökéletlen ember, még ha pap is, ne ártsa bele magát isteni szerepkörökbe! Erre az idézetre vezeti ugyanis vissza a klérus helytelen értelmezéssel a hívek tömegei felett gyakorolt nemcsak lelki, hanem evilági jellegű hatalmát is. Ez az idézet a sokakat megnyomorító és felesleges félelmekkel megterhelő lelkiismereti terror forrása, melyet a papság hosszú időn át gyakorolt a hívek felett. Ez ama törekvés evangéliumi vélt és félremagyarázott fundamentuma, mely az embereket meg szeretné tartani egy félelmetes, büntető, féltékeny és irgalmatlan “istentől” való rettegésben, hogy az emberek ne avatkozhassanak be az egyházi fejedelmek macchiavellista viselt dolgainak szennyesébe, hogy nehogy átláthassák a tanításokban rejlő kétségtelen önellentmondásokat és a mindennapi gyakorlat még csak véletlenül sem jézusi szellemben fogant gyakorlatát. E júdai gyökerekből táplálkozó, téves és veszélyes szemlélettel egyszer és mindenkorra szakítunk. A mi Istenünk Jézus Urunk Mennyei Atyja, aki az igazságban szigorú, de felettébb irgalmas Atyánk, akinél, mivel belső lényege maga a szeretet, túlárad az ingyen kegyelem.

A keresztség szentsége megmarad a mainak megfelelő változatlan formában.

A házasság szentsége és a házassági hűség parancsa a házasság fennállásának idejére sérthetetlen és érinthetetlen. Ha azonban a házas felek együttélése az egyik avagy a másik fél vagy mindkettejük hibájából vagy hűtlensége miatt pokollá és elviselhetetlenné vált, e kapcsolat további fenntartásának kényszere egyenlő a szadizmussal. Hányan betegedtek bele lelkileg abba, hogy a Vatikán makacssága miatt a válás után második házasságukat már nem volt szabad oltár előtt megkötniük, és így többet nem járulhattak a szentségekhez. Ezzel a gyakorlattal szakítunk.

A bérmálás szentsége, melyben a fölnövekvő jézushitű ifjú hívők a Szentlélek pünkösdi kiáradásának csodájában részesülnek, és mely Istennek az egész földkerekségre személyválogatás és mindenféle “választott népi tudati szindróma” nélkül történő megszentelő kiáradását hivatott egyszer és mindenkorra garantálni és szentesíteni, szintén megmarad változatlan formában. E szentségnek, hacsak nem az ellenpontozás értelmében, semmi júdai vonatkozása nincs.

A betegek kenete ugyancsak nem igényel változtatást Jakab apostol levelének 5. fejezete 14-15. versei szellemében.

VII. Hogyan szólítsuk papjainkat és egymást

Jézus, az értünk, üdvösségünkért szenvedett és kínhalált halt Istenfiú, miután feltámadt a halottak közül, feltámadásával örök életre és istenfiúságra hívott el bennünket a Vele való testvérségben. Papjaink, elöljáróink és egymás helyes köszöntése, megnevezése tehát a “Testvér” illetve “Nővér” megszólítás. Jézus fontosnak tartotta tanítványainak tudtára adni, hogy senki se hívassa magát atyának, mert egy a mi Atyánk, a Mennyei: “Ti ne hivassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. ... A legnagyobb köztetek legyen a szolgátok. Aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják.” (Mt. 23./8-12.) Saját földi apánkat sem nevezhetjük így? Magyar anyanyelvünk párját ritkító árnyaltsága, a nyelvi-gondolati-fogalmi finom attitűdök pontos kifejezésére való alkalmassága fölment bennünket e parancs alól, hiszen két szavunk is van e fogalom megjelölésére: apa és atya. Mindkettő sumér eredetű. A kettőnek csupán hasonló, de nem azonos a jelentése. Az apa a közvetlen földi, biológiai előd neve. Az atya ellenben egy szintekkel magasabbrendű személy vagy személyek elnevezéséül szolgál. Egy nemzetség vagy egy vallás alapítóját, ősatyját és mindenekelőtt minden létező ősforrását, a Mennyei Atyát jelöljük meg e szóval. Hogy jelenlegi papjaink és szerzeteseink szemrebbenés nélkül ignorálják a Megváltó ezen kérését, igencsak elgondolkodtató, sőt fölháborító. A legbotrányosabb ebben az összefüggésben az, ahogy a római püspök nevezteti magát imígyen: Szentatya. Lukács evangéliumának 18. fejezete 19. versében tudtunkra adta az Úr, hogy egyedül a Mennyei Atya jó és szent. E jelzőket tehát még a Világ Világossága is elhárította magától. Hogyan lehetséges az, hogy a Petrus trónján ülőknek, akik között pedig igen szép számban kiváló és feddhetetlen életet élő férfiak is előfordultak, egyiknek sem szúrt eddig még szemet, hogy ez az elnevezés nem egyéb, mint Jézus e kívánságának előre eltervelt módon való semmibevétele és megcsúfolása, Jézus szándékának blaszfémiája?!

VIII. Ámen, Hallelúja, Hozsánna

Mindazon történelmi egyházakban, melyekben fölnőttünk, melyek istenhitünk hátterét és bölcsőjét biztosították, de ugyancsak zsidó mintára a szektariánus közösségekben is, a liturgia szövegeit, imáit a celebráló pap/lelkész és a szertartáson jelenlévő hívek közötti verbális párbeszédet biztosítandó gyakran hangzik el, (mint a közmondás is állítja: olyan biztosan mint a templomban) az Ámen. Ez egy héber kifejezés, mely megközelítőleg köztudottan annyit jelent mint Úgy legyen. Na mármost, ha ez a kifejezés lényegi tartalmát illetően anyanyelvünkön is kifejezhető, ugyan mi kényszerít bennünket, turáni szkíta utódokat egy szemita nép vallási terminusainak használatára? Én saját szívem szerint teljesen elhagynám az “Ámen “ szajkózását. Számomra ez egy ostoba, a szaúdi őskorból ránkmaradt ráolvasásos mágia csökevénye, melynek segítségével az Istenhez forduló személy mintegy kötelező érvénnyel, mindenáron ki akarja csikarni Istenétől kérésének teljesítését. Az ima számomra ott végződik, ahol az utolsó szó elhangzik belőle. Például “ ... és ne engedj bennünket a kísértésbe.” vagy “ ... imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján.”

Visszaemlékezem gyermekkorom feltámadási körmeneteire, ahol a többiekkel együtt én is ott masíroztam Mohács gyönyörű főterén égig érő lélekkel, csillogó szemekkel, lélekben átélve-átérezve a föltámadt Jézus halál fölött aratott diadalának mámoros dicsőségét. Zengett a hallelúja, csilingeltek a csengettyűk a ministránsok kezében, s a baldachin alatt Jézus valóságos jelenlététől ragyogott a pap által magasba tartott, a nap fényében meg-megcsillanó napszimbólum, az aranyló monstrancia. Hejj, ha tudtam volna, hogy mialatt a hallelúját éneklem, nem Jézust és Mennyei Atyját dicsőítem, hanem egy céljuk elérése érdekében eszközökben nem válogató, világhatalomra törö nép törzsi istenségének nevét kántálom meghatottan, akkor bizony összeharaptam volna a szám. “Halleluja” – szintén héber kifejezés -, mely annyit jelent: “Dicsérjétek Jahvét!”. Hitünknek nem tárgya egy olyan “istenség” képe, mely szűkkeblű, személyválogató és önző módon egy olyan félsivatagban kóborló, nomád nemzetséget választott ki földi céljai elérésére, akinek már első képviselője, egy Ábrám nevű törzsfő félelemből húgának hazudva csinos feleségét, az egyiptomi királynak adta öt szexuális játszadozások céljára, ha ez egyáltalán igaz, átkot hozva ezzel az uralkodó fejére, mely uralkodó erkölcse sokkal szigorúbb volt, mint Ábrámé, csak hogy mentse magát egy talán be sem következő erőszakos támadástól. Nem imádunk olyan “istenséget”, aki kivételes bánásmódban részesít egy olyan férfiút (Ábr(ah)ám unokáját), ki csalással bitorolja el bátyjától a bátyjának jogosan járó apai áldást. Jákobról van szó, akinek neve annyit jelent, mint: “A Csaló” (Genezis). Nem tartjuk magunkat egy olyan “istenség” kultuszához tartozónak, aki békésen élő, egy talán kissé elpuhult és dekadens magaskultúrát képviselő városlakók és jószágaik maradéktalan kiirtására bujtogat egy e városok és földterületeik birtoklására semmilyen jogosultsággal sem rendelkező, vad embertömeget (Józsué könyve). Nem hunyászkodunk meg egy olyan istenkép előtt, amelynek tárgya különös kegyekben részesített egy olyan királyt (Dávid), aki szexuálisan aberrált ösztöneit nem volt képes kordában tartani, aki ezeknek kielégítésére még a gyilkosságtól és a homoszexualitástól sem riadt vissza (Lásd a hettita Batseba és férje, Urija szomorú és tragikus történetét. A hettita származású Batseba egyébként a zsidók legnagyobb uralkodójának tartott személynek, az így tehát anyai ágon hettita származású Salamonnak édesanyja volt. Mivel a zsidó felfogás szerint származásilag az anyai ág a döntő, (az anya biztos!) bölcs Salamon nem tekinthető a héberek királyának, mint ahogy a héberül csak dadogni tudó Mózes sem volt zsidó, hanem egyiptomi beavatott pap, Usziri papja.). Ez az uralkodó volt az, aki a vele ellenszegülök közül az életben maradókat kivétel nélkül a legkegyetlenebb körülmények között kényszermunkatáborokba hurcoltatta. (lásd Rabba városának esetét). Fiairól, a saját leánytestvérét, Támárt megeröszakoló Amnonról és Absalomról, aki testvérét e szennyes tettéért meggyilkolta, talán ne is beszéljünk részletesebben (Sámuel 2. könyve). Nem vagyunk imádói egy olyan “istenségnek”, akinek népe egyik, ha nem a legnagyobb ünnepét (Purim) egy több tízezer ártatlan perzsa és káldeus-babiloni ember szadista lemészárlására való emlékezés okán üli meg, akiknek azért kellett pusztulniuk, mert a Perzsiában élő zsidók nem voltak hajlandóak betartani a helyi adózási rendeleteket (Eszter könyve). Stb., stb. A mammon népének törzsi “istenségét” semmi körülmények között sem dicsérjük!

A hallelújázás szokása szigorúan tiltassék meg szertartásrendünkben!

A Nagyhetet közvetlenül megelőző Virágvasárnap alkalmával Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékét ünnepeljük. Az ez alkalomból összegyűlt, feltehetően nagyrészt egyszerűbb héberekből álló sokaság szájából hangzott el az evangéliumok tanúsága szerint a Hozsánna (héberül Hosanna) kifejezés, melynek szó szerinti jelentése: “Segíts mégis!” vagy “De segíts!”. Ez a kétségbeesett, nincstelen sokaság Jézus személyében a szállongó híresztelések és csodás események hallatán s a felkorbácsolt érzelmek hullámzása közepette a megígért dávidi leszármazottat (“Dávid fiát”) vélte fölismerni. A kevésbé szigorú értelmezések szerint úgy is interpretálhatjuk e fölkiáltást, hogy “Adj üdvöt!”. Mivel a Szentmise Szent Lélektől sugallt, bevált és felemelő hatású felépítésén nem áll szándékunkban változtatni, így az Ordinárium istendicsőítő éneke, a Sanctus, azaz a Szent vagy is része marad a szertartásnak. Ebben az énekelt szövegben fordul elő a “Hozsánna” kifejezés (“Hozsánna a magasságban!”), mely helyett nyugodtan énekelhetjük anyanyelvünkön a következőt, mivelhogy ez is ugyanúgy három szótagból áll: “Adj üdvöt a magasságban!”.

IX. A Mária-tisztelet és a rózsafüzér

Prev Next »