A hatalmas jégtakaró és a gleccserek elolvadása a tengerek szintjének több száz méterrel való megemelkedéséhez vezetett. Ebben az időben törtek be az Atlanti-óceán víztömegei Gibraltárnál a mai Földközi-tenger medencéjébe, hogy majd valamivel később a Dardanelláknál és a Boszporusz-szoros pontján elérjék az addig édesvízű és a mainál sokkal kisebb kiterjedésű beltónak számító Fekete-tenger medencéjét, s ekkor zúdultak végig az átmenetileg Mezopotámiát is elárasztó, pusztító víztömeg hullámai e területen. Mindezeket a szörnyű eseményeket egy hosszantartó, bővízű esőzés is súlyosbította. Ennek emlékképei persze nem csak a héber hagyományban maradtak fönn, melynek főbb motívumait ők eredetileg a sumér Gilgames-eposzból vettek át, hanem e világméretű kataklizma nyomai az ausztrál őslakosoktól, az aboridzsiniktől a praekolumbiánus Amerikáig, a kínai mítoszoktól az ógörög legendákig mindenütt föllelhetőek.

Ha a vízözön utáni idők szkíta történetét vonjuk vallatóra, nem szabad kikerülnünk a krónikás hagyomány szerint is a magyarság ősatyjának, Nimródnak (Nimrudnak), Ménrótnak avagy Némrótnak alakját. Őt a Teremtés könyve nagy tisztelettel a földkerekség (értsd: a vízözön utáni világ) első királyaként említi mint Kus (Kos) fiát, Noé (sumér-akkád Utnapistim) dédunokáját, aki „nagy vadász volt az Úr előtt” (Ter. 10./19.). A Tarih-i Üngürüsz, mely egy a törökök által a pilisi királyi központban lévő könyvtárban talált magyar krónika (talán az Ősgeszta?) Mahmúd Terdzsüman által készült török nyelvű fordítása, Kézai Simon, IV. Kun László udvari papjának Gesta Hungarorumát (, melyben először történik említés erről) s a magyar hagyományt megerősítve Hunort és Magort, nemzetünk ősei két ágának, a hunoknak és a magyaroknak ősatyjait Nimród fiaiként említi. Gönczi Tamás, a Nimród gyűrűje című könyv szerzője mutatott rá arra, hogy „Kézai mester szerint az Árpád-ház legelején Nimród király áll, ami azért is érdekes, mert a többi gesztában ezt nem említik. Valószínűleg ő azért írt róla, mert az ő korában még élő hagyományon keresztül bontja ki ezt a kérdést, bizonyára a népi és nem az egyházi hagyományon keresztül foglalkozott a kérdéssel, tehát a magyar néphagyományon keresztül találta meg Nimródot, az őskirályt.”

Nimród, akit a Bibliától független magyar népemlékezet a bábeli torony építőjeként tart számon, nem csak az első nagy uralkodója volt a nagy özönvíz utáni világnak, hanem az archaikus korok egyik kiemelkedő, ha nem mindjárt az első és legnagyobb tanítója, kultúrhérosza is. A hermetikus hagyomány róla is följegyezte, hogy ellenségei elől elrejtette a „tudások tudását”, kőbe véste ismereteit, a „Tudás Kövébe”. Nimróddal hozzák összefüggésbe az építészeti őstudás eredetét. Erről is tud a magyar hagyomány, ti. azt tartjuk róla, hogy Nimród az „építőmester” cím viselője és az utolsó óriások egyike volt. („Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak és ezek gyermekeket szültek nekik: ezek a régi idők híres hősei.” Ter. 6./4.)

Íme az óvilág egyik Indiában föllelt gigászának földi maradványai. Ők feltételezhetően a dinoszauruszok kortársai voltak. Abban az időben olyan kozmikus sugárzások érték a Földet, melyek lehetővé tették az élőlények, közöttük az ember óriás termetűre növését. Titáni termetű őseinknek szinte gyermekjáték volt a sárkányvadászat vagy a ma már hihetetlennek tűnő, óriási kőépítmények emelése. Ezek kései leszármazotta volt Nimród, aki mesevilágunkban is mint jó óriás jelenik meg.

Az arabok pedig a világ legnagyobb, ember által egy tömbben megmunkált és megmozdított, ezertonnás kőtömegét, monolitját Baálbekben (az antik Heliopolis), és az ugyancsak itt található, a mai Libanon állam területén fekvő templomegyüttes óriási kőtömbökből álló kőtalapzatának építését Nimrudhoz és óriásaihoz kötik. A legrégebbi szkíta tradíció alapján tudjuk, hogy Nimród óriástársaival együtt nyugatról keletre haladva mindenütt nagyméretű kőköröket (pl. Stonehenge), csillagvizsgálókat és építészeti remekeket hagytak maguk után. Nimródról azt is följegyezték, hogy ismereteit, szent tudását Isten-fiúként egyenesen és közvetlenül a mennyből, a teremtés erőinek forrásvidékéről kapta, szerezte.

Nimród személyét azért sem hagyhatjuk ki fejtegetéseinkből, mert ő a kapocs az óvilág szkítasága, Jézus Urunk és a honvisszafoglaló Árpád nagykirály, rajta keresztül a Turul-dinasztia és így a kárpát-medencei magyarság között. A Nimródra visszavezethető párduc-hagyomány motívuma hordozza többek között magán azt az eszmei folytonosságot, mely népünket a szkíta tradícióhóz kapcsolja. Nimród neve a mezopotámiai kultúraátvevő szemita népek irataiban maradt fenn ebben a névváltozatban (NIMRU akkádul PÁRDUC-ot jelent). Sumér eleink NIB-UR-nak nevezték őt. Nib-Ur Párduc Urat, Párduc Hőst jelent. A sumér iratokban NIBU-KUS formában is előfordul, ami annyit jelent, mint: kusita párduc, vagy Kus Párduca. Nimród a hagyomány szerint KUS fia volt. Az az ősi szkíta hagyomány ugyanis, hogy az e művelődéshez tartozó népcsoportok uralkodóinak felségjelvényei közé tartozott a párduc-kacagány, fennmaradt egészen Árpádig, párducos Árpádig, s krónikairodalmunkon keresztül egészen Vörösmarty Mihályig:

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? / Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző / Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a / Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. / Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén / A riadó, vak mélységet fölverje szavával / S késő százak után méltán láttassa vezérlő / Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?” (Vörösmarty Mihály: Zalán futása, Előszó, részlet)

Csak érdekességként említeném még, hogy egy kora-középkori német kódex egyik metszetén Jézust lábán és karján párducfoltokkal ábrázolják. Ez is hitelesen tanúsítja, hogy sokáig köztudott volt az akkori Európában Jézus Urunk valódi hagyományrendszeri hovatartozása, ahol még egyáltalán nem dőlt el, vajon a sauli zsidógyökerű, avagy a jézusi-péteri alapítású, júdaizmustól mentes, szkíta kereszténység (pl. manicheizmus) lesz-e a mérvadó a jövendő európai kontinensen. Ma már tudjuk, az agresszívabb, az észérvek és az igazság híján tanait és hatalmát tűzzel-vassal érvényesítő „keresztény” (?) irányzat győzött (?).

A sumér-mahgar őseinktől eredeztethető párduckacagány uralkodói felségjelvényként való használata a velük kapcsolatba lépő idegen kultúrák körében is elterjedt. Íme egy párduckacagányos ábrázolás egy ógörög vázán a perzsa Achemenida Dárius (Dareios) királyról.

Egyes kutatók Nimród mítikus alakját azonosítják a legendás „kétharmadban isten, egyharmadban ember” Gilgamessel, Uruk papkirályával, aki a halhatatlan létet kiérdemlő bölcs bárkaépítő, Utnapistim tanítványaként szerepel a régi sumér iratokban. Nimród-Gilgames tehát a vízözön előtti világnak a későbbi emberiség számára is elengedhetetlenül fontos ősbölcselet és szent tudás átmentésének és terjesztésének feladatával felruházott legelső nagy tanító, aki történetesen a magyarság ősatyja. Ez a tény messzemenő következtetések levonására sarkallja a gondolkodó elmét, s arra is fényt derít, hogy a fiatalabb kultúrák még tudatilag éretlen népei miért törnek népünk életére. Gilgames-Nimród alakja azért is roppant fontos, mert a görög mitológia nap-hérosza, Heraklész-Herkules Gilgames megfelelője a görög mondavilágban. Hérodotosz pedig tudott arról, hogy a szkíta népek Herkulestől származnak, akinek őszerinte három fia volt: Agatirs (az agatürszök őse, egy hajdani szkíta népcsoport a Kárpát-medencében), Gelon, és Szkíta. Ezért faragtatott Hunyadi Mátyás király a magyar nép ősatyjának, Herkulesnek (Herkules = Gilgames = Nimród) szobrot.

Ugyancsak Hérodotosz jegyezte föl az összesen általa megismert három szkíta eredettörténet közül azt a másik változatot is, mely szerint az első szkíta férfiú, Targita(os) (Hargita) Zeusz és Borisztenész (Boristenség ?) fia volt, akinek három fia született: Lipo(xais), Arpo(xais) (Árpád ?) és Kola(xais). Arról is tudósít bennünket a nagy történetíró, hogy a három testvértől származnak az ún. királyi szkíták, ahogyan bennünket több ízben is neveztek a múltban, többek között még pápák (V. Orbán, XI. Gergely) bulláiban is előfordul velünk kapcsolatban ez a név. Nicholas Mysticos bizánci pátriárka is e névvel illeti eleinket. “A Herodotosz följegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként ’néptelen tájon’ született, vagyis a szkítasággal” (itt a görögök által szkítának nevezett népek hajdani őseire kell gondolnunk!; LP) “jelent meg az ember a Kárpát-medencében.” (Grandpierre Atilla: A szkíták székely eredete; Magyarságtudományi Füzetek, 3.füzet: Letagadott eleink, a szkíták)

Targitaos uralkodása idején – azt mesélték neki a szkíták – arany tárgyak hullottak az égből: egy eke, egy iga, egy harci bárd és egy tál, mindegyik színaranyból. A két idősebb testvér megkísérelte fölemelni e tárgyakat, de amint hozzáértek, lángba borult mindegyik. A legkisebb testvérnek, a legfiatalabb királyfinak, Kolaxaisnak sikerült egyedül fölemelnie e kultikus tárgyakat, s ennek köszönhetően az uralom is az ő fejére szállott át. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy magyar népmeséink legkisebb fiújának ősét tisztelhetjük Kolaxaisnak, a szkíta királyfinak személyében. A fent említett szkíta legenda kapcsán nem szükséges csodálkoznunk, mert nem véletlenül emleget aranytárgyakat, ha tudjuk, hogy az antikvitásban a szkítákat a fémmegmunkálás mestereiként és a fémek ötvözésének föltalálóiként tartották számon. Ennek az ókori véleménynek valóságtartalmát mi sem bizonyítja napnál is fényesebben a nagy számban napvilágra került szkíta kincsek elképesztően magas színvonala, lenyűgöző szépsége. Íme néhány ezek közül:

A zsidó rabbinikus írásos hagyomány Jézust Rabbi ben Panther-nek, Párducfia Mester-nek és Nimród Fiának (tehát nem „Dávid fia”!) nevezi (párduc fia = Nimród fia), tudván, hogy Üdvözítőnk a kronológiailag visszafelé pártus-káldeus-szkíta-sumér-nimródi hagyomány képviselője, az isteni őskinyilatkoztatás tiszta vonalát továbbvivő turáni vallásos képzetek betetőzője és tökélyre vivője. Egyes jövendölések és a zsidó hagyomány szerint Dávid király vérvonalának és az egyiptomi hamita fáraók, azon belül is állítólag Echnaton fáraó vérvonalának keveredéséből fog megszületni a zsidókeresztény fogalmak szerinti Antikrisztus, aki voltaképpen a Krisztus, a Messiás, azaz a zsidóság évezredek óta várva várt természetfölötti képességekkel rendelkező fölkent politikai vezetője, a zsidó világcsászár. Ha következetesek akarunk maradni e gondolatmenethez, akkor a nemzsidó Jézus nem más, mint a valódi Antikrisztus, ám a szónak nem pejoratív, hanem pozitív értelmében!!

Nimród ősatyánkat megtaláljuk a csillagos égbolton is. Az Orion csillagkép a magyar népi hagyományban Nimróddal áll összefüggésben és két név alatt is előfordul: az egyik a Vadász, a másik a Kaszás. Ez a hatalmas csillagzat szó szerint uralma alatt tartja az égboltot, mert az égi egyenlítő, az Ekliptika vonala éppen a Nimród övét jelentő három, majdnem egyvonalban álló csillagon halad keresztül, s ennek köszönhetően mind az északi, mind a déli féltekén az év nagy részén látható s legfényesebben a téli hónapokban ragyog. A folyamközi gazdag autochton sumér kultúrát megszüntető és részben átvevő szemita népek körében a Nimród-csillagzat rettegést és babonás félelmet keltett tudván, hogy az általuk elűzött vagy leigázott, Mezopotámiában őshonos sumérok égi oltalmát ez az egész égbolton uralkodó, hatalmas csillagkép jelenti, akitől azért féltek, mert a mögötte megbújó erő bosszújával számoltak az őslakosok ellen elkövetett borzalmak miatt. A magyarságnak a csillagos égbolton két fő oltalmazója van: az egyik a Nimród-Orion csillagzat, a másik pedig - mi is lehetne más, mint - a Nyilas csillagkép, mely galaxisunknak, a Tejútrendszernek a központjában helyezkedik el, ahol „a csillagok születnek”.

Az ószövetségi héber felfogás tiltott mindenféle foglalkozást az égbolt jeleivel, átkokat szórt a csillagzatok, az Univerzum összefüggéseit kutató minden tevékenységre. A csillagászatból származó tudással és jóslással való foglalatoskodást, mint ördögtől valót, halál terhe alatt üldözték a zsidók, mert a szemét a csillagoktól sziporkázó éjszakai égboltra csodálattal felemelő ember a szolgai engedelmességre nevelő törvénytől, a Toráh-tól független tudás és összefüggések ismeretének birtokába juthatott ezúton. A rabbinikus irodalomban ez alapján már érthető, hogy az Orion-csillagkép miért „Nimród égi köteléke a Jahve elleni forradalomban”. A sumér kultúrára rátelepülő, hajlító nyelveket beszélő szemita népek, mint az akkádok, babilóniak, amoriták, asszírok és héberek (habiruk) képzeteiben e hatalmas csillagzat egy számukra fenyegető, sötét és félelmetes hatalom megtestesítője volt (mert nem volt tiszta a lekiismeretük), míg a folyamközi őskultúra megteremtőit, a turáni, ragozó nyelvet beszélő sumérokat meghitt és bensőséges kapcsolat fűzte Nimród ősatyánk égre fölvetülő csillagképéhez, melyet SIBA-ZI-ANNÁ-nak, azaz az ÉG HŰSÉGES PÁSZTORÁNAK neveztek.

A judeokrisztiánus egyház sok más egyébbel együtt ugyanezt a szűklátókörű, szemellenzős és maradi felfogást képviseli napjainkban, feledve a középkor ezzel teljesen ellenkező, keresztény főpapok között is széles körben dívó asztrológiai és asztronómiai gyakorlatát. Szántai Lajos magyar művelődéskutató egyik előadásából tudom, hogy a Mátyás király-kortárs Vitéz János esztergomi érsek korának legnagyobb tudású és legtekintélyesebb csillagásza és asztrológusa volt, aki esztergomi palotájának falára festett jövendő uralkodók formájában megjósolta nemzete szomorú jövőjét (Heltai Gáspár krónikája szerint), és akit a híres csillagász és matematikus, Regiomontanus (Johannes Müller), a modern trigonometria atyja fő művében mesterének nevez. Hérakleitosztól, a nagy ógörög írótól és gondolkodótól származik ez a ma már idehaza egyre ismertebb idézet: „Isten nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” Leglátványosabb módja ennek a jeladásnak a Teremtő részéről az állandó változásban lévő csillagos ég jelenségein keresztül történik. Ezért figyelik már évtízezredek óta szkíta-káldeus-sumér őseink olyan nagy precízitással és buzgalommal az égbolt jeleit, melyeken keresztül maga az Isten üzen a földi teremtés felé. Jézus is arra oktatja az evangéliumokban tanítványait, hogy a végső idők közeledtekor „jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban”, az idők jelei.

Arab írásos feljegyzésekből tudjuk, hogy az Ikrek (Hunor és Magor) csillagzata szélesebb értelemben a Nimród-csillagképhez tartozik. Ez is alátámasztja, hogy a Csodaszarvas-monda egy ősi magyar csillagmítosz töredékesen ránk maradt változata. Az Orion felett ugyanis ott szökell a szkíta csodaszarvas (a kerűniai szarvas, akit Herkulesnek kellett elfognia) az égbolton. A Nagy Vadászt két vadászkutya kíséri, a Kis Kutya (Canis Minor) és a Nagy Kutya (Canis Maior), akik gazdáikkal, Nimróddal és annak két fiával, Hunorral és Magorral (a görögöknél Castor és Pollux) az Egyszarvúra (Monoceros), a Bikára (Taurus) és a Nyúlra (Lepus) vadásznak a csillagvilágban.

Az Ikrek csillagképével kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy az emberiség mítoszkincsében aziker-képzetnek két fajtája létezik: az egyik az aranykori turáni-szkíta hagyományban testet öltő Hunor-Magor testvérpár, akik hátukat egymásnak vetve testvériesen harcolnak egymásért, a másik típust a szemita-indoeurópai hagyományban megjelenő Káin-Ábel és Romulus-Remus képlet jeleníti meg, akik esetében az egyik testvér irígységből és hatalomvágyból meggyilkolja a másikat. (Pap Gábor) Rendkívül beszédesek ezek a példák. Messzemenő következtetéseket engednek meg főleg erkölcsi szempontból levonni a két kultúrkör alapmentalitása tekintetében.

A csillagos ég titkaival és összefüggéseivel (asztronómia), valamint az égitestek földi életre gyakorolt sokrétű hatásaival (asztrológia) kapcsolatos magasszintű tudás a szkítáktól ered, s legdélebbre vándorolt népein (sumérok, etruszkok, pelazgok, káldeusok, az Indus-völgyi Harappa és Mohenjo-Daro városállamok máguspapjai) keresztül jutott el a későbbi indoeurópai-árja-szemita és sárga népekhez.

Mindezzel számomra már egyáltalán nem meglepő módon az egyiptomi mitológia által egyik első isten-királyként számontartott, nagy tisztelettel övezett alak, Usziri (görögösen Ozírisz) neve: Usz vagy Os = sok, iri = szem, sokszeműt vagy sokfoltút (párducfoltosat) jelent. Ő a fáraók birodalmában ugyanaz, aki Mezopotámiában Nimród-Gilgames és az ógörögöknél szkíta kulturális hatásra Orion-Héraklész. A Nimród-csillagzat az egyiptomiaknál Usziri égi ábrája volt a csillagvilágban, közelében az éjszakai ég legfényesebb csillagával, a Szíriusz csillaggal (a Nagy Kutya, a Canis Maior része), mely nőnemű párját, Eszitet (görögösen Íziszt) képviselte az égboltozaton. Kettejük fia Hórusz, az isteni sólyom, „Isten Fia”, a Turul egyiptomi megfelelője. Usziri-Eszit-Hórusz: az egyiptomi Szent Háromság. Hogy teljes legyen a kép, megemlítem még Szethet, aki a Nílus-parti elképzelésekben a személyes gonosz (a sátán) megtestesítője és Usziri és Hórusz ellenlábasa. Egyébként a gizai piramisok térbeli elrendezése (a három központi gúla a Nimród égi övét megjelenítő három csillagnak felel meg) két távolabbi piramissal együtt pontosan az Orion csillagzat földre kivetített, bár két csillag híján nem teljes, mása. A Tejút földi megfelelője e konstellációban a piramisok közelében hömpölygő Nílus által nyeri el jelképi jelentését. A Khufu fáraónak tulajdonított, ám a valóságban jóval korábban épített nagy piramis keskeny járatai is egyenesen a Nimród-Usziri-Orion csillagkép egyes csillagaira és a Szíriusz (Eszit) irányába mutatnak, ami nem lehet a merő véletlen játéka. Ez az óegyiptomi példa is tanulságos bemutatása az “amint a mennyben, úgy a földön is” gondolatiságú kozmológikus szemléletnek, mely idegen a szemita felfogástól.

Forrás: http://nimrod-mohacs.neobase.hu/sites/nimrod-mohacs.neobase.hu/files/Nimr%C3%B3d%20az%20oskir%C3%A1ly.doc