Második rész

Ilyen békés és igazán szép délutánban érkeztek meg a gyermekek a varjasi tanyára. Komolyan lépegetett a két sárga a szekér előtt, mintha tudatában lettek volna annak, hogy az életet viszik föl a dombra. András is komolyan ült a bakon, szótlanul. Csak olykor legyintett ostorával a lovak felé, ha egy-egy alkalmatlan bögölyt igyekezett elkergetni róluk. Simán és komolyan gördült a szekér is a fényesre taposott dűlőúton, egyet se zökkent. S a két gyermek, hátul a szénaülésen, kerekre nyílt szemmel itta a tavasz szépségeit.

A tó színét. A virágok színét. A búzatáblák színét. A virágok fölött tovaszálló pillangók és szitakötők színét s a kaszálók messzire lengő meleg illatát, mely úgy áradt szét a lelkükön, mint egy áttetsző, csodálatos árvíz. Szépségnek, melegségnek, puhaságnak, illatoknak és színeknek, vágyaknak és emlékeknek árvize, jó, szelíd érzések kis fehér vitorlásaival a felszínén.

-András bácsi, van csolnak a tavon?

-András bácsi, ez miféle madár?

-András bácsi, vannak már nyúlfiókák?

Csiviteltek, csiviteltek.

Két esztendeje nem voltak falun. Két hosszú, hosszú, rettenetesen hosszú esztendő óta, mely gyermeki szemmel mérve szinte belelóg a végtelenségbe. A monostori út nagy, oszlopos kőháza zárta el előlük két éven keresztül a világot, mely olyannak látszott onnan, mintha nem is lettek volna benne rétek, tavak, erdők, illatos vetések. Csak zavargás és békétlenség, csak háború és nyomorúság, csak harag és keserűség, csak félelem és kegyetlen legyőzettetés.

S most, ott a szekér szénaülésén, csodálkozva nézték a mezőket, melyeken nem látszott a rabság, nem fogott a legyőzettetés, nem hagyott nyomot a keserűség, a baj, a megaláztatás. Melyek éppen olyan diadalmasan bontották ki a maguk szabadságát, mintha semmi se történt volna körülöttük. Mintha nem lettek volna véres csaták, nem lettek volna síró asszonyok és nem lettek volna kozákok és zsandárok és mindenféle veszedelmek.

Olyan szép volt ez annak a két gyermeknek, akik a monostori nagy ház falai között csak panaszról hallottak, s hogy megváltozott a világ, hogy az egész föld csak jajgatás, sírás és pusztulás. Látni, hogy a világ mégsem változott meg. Halványkéken leng a rozsvetés és a rét illatot virágzik. Vidám a pacsirta és csupa gondtalanság a sok madár, pillangó, szitakötő. A tó tükrét nem fedi fekete gyásztakaró, de kacagva csillan a nap barna fénye rajta, mintha jókedvű gyermekek apró ezüstkavicsokkal dobálnák.

Nem is lehet ezt megérteni. Hogy nénik és bácsik gyászban vannak. Komoran járnak és komoran beszélnek. Öklükkel verik az asztalt, vagy sírnak. És azt mondják, hogy minden, de minden elveszett, elpusztult, odavan. És akkor itt kint minden csupa fény és illat. Pillangók röpködnek és virágok nyílnak. És sem a madarak, sem a virágok, sem a fák, sem a füvek nem tudnak arról, hogy valami is elveszett volna, elpusztult volna, megváltozott volna. Ezt nem is lehet megérteni.

A két sárga fölért a dombra. Meglátták az istállót és nyeríteni kezdtek. A két gyermek előrenézett és a kezük ujjongva fölfelé lendült.

Hujjuj! Hujjuj! Papika! Hujjuj!

A szülők ott álltak a diófa alatt. Az apa már régen ottan állott. Előbb csak sétálgatott arra, mintha dolga lenne. Aztán egyre sűrűbben szaladt ki az utat kémlelni, végül ott maradt. Az anya csak későbben jött ki melléje. Előbb enni adott a tyúkoknak. Eligazította a vacsora dolgát. Rendelkezett az istállóban. Csak azután.

Hujjuj, Ilonka, Gabi!

Az apa már szaladt a szekér elébe, furcsán, kicsit esetlenül, mint felnőtt férfiak mindig, ha gyermekek elé szaladnak. Az anyának is forróság öntögette el a szemét s gyorsan meg kellett törülje a kendőjével, hogy ne vegyék észre. De azért csak lassan ment és egyenes derékkal s fél szeme a lovakat nézte, nem ártott-e meg nekik az út.

A gyermekek apjukon csüngtek, mire hozzájuk ért. Mint két fényes bőrű, csodálatos gyümölcs, kérges ágú fán. Eleresztették a nyakát.

Kezit csókolom, kedves mama.

S kezet csókoltak, illedelmesen, szépen. S aztán, hogy lehajolt hozzájuk, az arcát is megcsókolták. De már a következő percben kereken ragyogtatták a tekintetüket.

-De szép itten...!

Az anya is egyenesen állott már akkor megint. Csak éppen egy kicsit hajlott meg a dereka, mikor megcsókolta a gyermekeit s már Andrást tanította:

Csutakold jól le a lovakat. S ne itassál, csak egy jó óra múlva. Hallod? Addig csutakold, amíg megszáradnak.

A gyermekek akkor már a szürkén meredő új falat csodálták, az ablakok üres helyeit s az apa a kertet magyarázta.

-Ide néhány fenyőt ültetünk... oda nyírfákat, fehéreket... amoda orgonát, galagonyát...

-Mogyorót is! Mogyorót is!

-Azt is. Mogyorót is. Sokat.

A tornácon vacsoráztak. Langyos, szelíd este volt, Burkus farkát csóválva állott a lépcső alatt. András felesége puliszkát tett az asztal közepére és egy fazékban tejet. Ilonka elfintorította az orrát.

-Puliszka...

A bátyja ránézett szigorúan.

- Hallgass. Szegények vagyunk.

A szülők összenéztek. Az anya büszkén, az apa szomorúan.

Más lett a ház és más lett az udvar. A külső szobába széles heverő került, azon aludtak a gyermekek. Már első este megbarátkoztak Burkussal és másnap reggel körüljárták a tanyát. Benéztek az istállóba, színbe, csűrbe, felmásztak a padlásra is és bebújtak a pincébe. Birtokba vették a tanyát. Nézték Birtalan Ádámot, ahogy a színben az új fedélszéket gyalulta, beszédbe elegyedtek vele, forgácsot gyűjtöttek. Délután lementek Mózsival a tóra, csolnakáztak vele, megnézték a kunyhóját és hallgatták, amit a vízikígyóról mondott, meg a tündérekről, akik éjfélkor a tó partján ferednek.

Mózsi bá' fűzfasípot faragott Gábornak, Ilonkának adott egy eleven ezüsthasú halat, azt otthon betették egy vízzel teli befőttes üvegbe s a síppal telefütyölték az udvart.

A tanya felvidult tőlük, szinte szétpattant az örömtől. Pedig gond volt elég s a veszedelem ott lógott folytonosan a levegőben. A doboji oláhok ráhajtották juhaikat a Torliget alatti legelőre s a zsandárok vállukat vonogatták, dolguk volt, fontosabb, a birodalom érdekében. A Bezirker úr is eljött, töltött egy fél napot Dobojban s úgy ítélkezett, hogy az oláhok majd árendát fizessenek a legelő után.

A törökbúzát helyenként kirágta a csimasz s így ritka maradt. A búzát drótféreg pusztította.

Aztán jöttek a hírek: Bátonyi Pétert halálra ítélték. Birtokát szétosztják az oláhok között. Mások úgy tudták, hogy várfogságot kapott, harminc esztendőt s a birtokát egy osztrák uraságnak adományozta a császár.

Jöttek a távoli hírek bizonytalan utakon s a tanyán ilyenkor egy pillanatra meglapult az élet, mint amikor távolról érkező fagyos szelek süvöltenek a dombokon át s villámok kénköves szagát hozzák magukkal.

Az első fák, amiket a ház mellé ültettek s melyeknek élete attól kezdve a ház életével egybefonódott, fenyők voltak. Nyolc kicsi fenyő. A kastélydombról hozták, mindjárt az első napokban. Az apa bukkant reájuk véletlenül, mikor az áldomi tagból hazajött, ahol a részesek törökbúzát kapáltak, s a kastélykert széliben leszállt a lóról, hogy megnézze a füvet, lehet-e már kaszálni. Ott talált reájuk a kert sarkának bozótjaiban. Olyan vadon nőtt, kicsi fenyőcskék voltak, derékig sem érők. Magjukat a fák hullatták el, eső nevelte. Szép, egészséges kis vadfák voltak. Havasi erdők hűvös szagát lehelték.

Szekérrel mentek el utánuk, az apa és a gyermekek. Gondosan ásták, sok földdel. Azután még keresgéltek a bokrok között, a bodzák sűrűjében, a kőrisek alatt. A kastélydomb még így a tavaszban is szomorú volt. Üszkös fenyők meredeztek csonkán, a széttiport virágágyásokat benőtte a csalán és a bürök s a perzselt zsindellyel teleszórt gyepet falusi malacok túrták. A régi kerítésnek már- már csak egy-egy oszlopa látszott, a dróthálót elhordták már régen élelmes népek s télen át a kerti fákból is tűzrevalót. Itt-ott kivágott fák csonkja fehérlett.

A gyermekek döbbenve néztek körül a régi kertben. Valahol messze, a múlt homályában, rég elhalt emlékek éledtek újra.

-Jaj, Gábor, nézd, itt volt a homok... itt ástunk alagutat... itt volt az a fenyő, amelyikre felmásztunk mindig...

-Ilonka, nézd, a vadgesztenyefa... kivágták... a mogyorókat is... vajon a rigófészekkel mi lett... emlékszel? Sárgarigók laktak benne...

Borzongva mentek a kastély pusztán meredő faláig. Aztán csak álltak előtte, összebújva, nagyon hosszasan.

Itt volt a mi szobánk.. - súgták - ott az ebédlőszoba... ott a nagy pipázó...

Elszorult bennük a lélek s csak álltak és nézték a régi, kedves szobák beomlott, üres helyét, melyet fekete, tört gerendák, kőtörmelék és szemét csúfított.

Találtak még néhány fiatal orgonabokrocskát, kőrist, mogyorót s egy apró kis tölgyet is. Az apa azt mondta, hogy azokat csak ősszel szabad átültetni, mert ilyenkor elpusztulnak. Így aztán megjegyezték a talált fácskák helyét és hazatértek a nyolc kicsi fenyővel.

Az anya sorba akarta ültetni őket, egyetlen egyenes sorba s Gábor helyeselte ezt. De az apa úgy szerette volna, hogy rendetlenül álljanak, kis borzas csoportban, akár az erdőn. S Ilonka az apja pártján volt.

Rendetlenül! - kiáltotta cérnavékony hangján - rendetlenül!

És ugrált hozzá.

Aztán az anyát elhívta a béresné a pulykák miatt. Így a rend pártját Gábor képviselte egyedül s a rendetlenség győzött. De, hogy neki is igaza legyen, úgy ültették, hogy egy sorban három, mögötte négy és külön, egyedül egy. Ez a magányosan maradt fenyő egy kissé távolabb került a többitől és Ilonka azonnal pártfogásába vette.

Ez az én fám - mondotta komolyan és azonnal vizet hozott neki és kétszer is megöntözte aznap.

Így került a nyolc kicsi fenyő a tanya északi oldalára, az új fal mögé, éppen az ablakokkal szembe. Az a hely azelőtt legelő volt, mint az egész északi domboldal a tanya mögött. Disznók túrták, libák legelték. De a nyolc kicsi fenyő odatelepedett ünnepélyesen s kertté avatta a pusztaságot.

Azon a napon, amikor az árpa aratását a déli oldal lankáin megkezdték, nyolc lovaskatona érkezett a tanyára. Fülledt nyári délelőtt volt, szellő se mozdult s az érett gabonaszag melegen töltötte meg a levegőt. Csak a nádas zöld sűrűjében karattyoltak a nádirigók s a tó iszapszaga vastag és langyos hullámokban keveredett a lekaszált szénarendek szagával és a martok fonnyadt füvei között néhány unatkozó tücsök cirpegett. Egyébként csönd volt. Békés és lusta csönd s az ég végtelen kékjén néhány bodros, fehér felhőhab úszkált.

Ebbe a békébe gázolt bele izzadt lován a nyolc idegen katona. Az aratók már messziről meglátták őket, amikor befordultak a tónál. Abbahagyták a munkát. Az úr éppen a mezőről jött és vizes bor mellett hűtötte magát a tornácon. A nemzetes asszony a konyhát meszelte. A két gyermek a kazlaknál játszott.

A katonák megálltak az udvaron. A tiszt leszállt a lóról s a ház felé ment. Varjassy István már akkor a tornác lépcsőjén állt és valami furcsa, balsejtelmes érzés szorította össze a torkát. A tiszt megállt a lépcső alatt.

Báró Varjassy István volt huszárkapitányt keresem!

Varjassy egy kicsit meghajtotta a fejét. Valami szomorú beletörődés volt ebben a mozdulatban, valami olyan: ha nem lehet, nem lehet, tudtam, hogy ez lesz a vége. De csak egy pillanat volt. Aztán nyugodtan felemelte a fejét és tiszta hangon mondta:

Én vagyok.

A tiszt a lépcső alatt mozdulatlanul állt és feszesen.

-Heinz főhadnagy vagyok. Parancsom van a letartóztatására.

A szakállas arc fáradtan elmosolyodott.

-Tessék. Nem védem magamat.

A fiatal tiszt gyermekes kék szemeiben nem látszott semmi ellenséges érzés. Udvariasan mondta:

Felszólítom kapitány urat, hogy csomagolja össze szükséges holmiját. Természetesen kocsin jöhet. Szamosújvárt kell előállítsam.

Varjassy biccentett.

Jöjjön fel, főhadnagy úr. Foglaljon helyet. Ha megengedi, előbb megebédelünk. Addig a lovak is pihennek.

A főhadnagy odakiáltott a katonáknak, aztán felment a tornácra. A látvány előcsalta a gyermekeket is, félve és csodálkozva nézték az idegen egyenruhát s összebújtak, mint a juhok, ha farkast szimatolnak. Senki sem tudta még, hogy mit jelent a látogatás, mégis valami döbbent csend telepedett a tanyára. Birtalan Ádám abbahagyta a faragást és a szín mélyén húzódva nézelődött. András az istállóajtóban állt s figyelte a katonák mozdulatait, ahogy lenyergelték a lovaikat, ahogy legelni vitték őket, ahogy elnyújtóztak a diófa árnyékában, mintha csak otthon lettek volna.

Az úr odakiáltott neki a tornácról:

András, készülj a hintóval. Ebéd után Szamosújvárra megyünk.

Egy pillanatig döbbent csönd válaszolt a szavakra. A szamosújvári fogház árnyéka már fél esztendő óta homályt vetett az emberek lelkére.

Értem, instállom - felelte András lassan és befordult az istállóba.

A nemzetes asszony sietve jött elő a konyhából a hangokra. Idegesen jött végig a tornácon és megállt.

Heinz főhadnagy úr - mutatta be Varjassy a fiatal tisztet.

Az összeütötte a sarkát, kezet csókolt.

Minka lelkem... adass ebédet a katonáknak is. Aztán... csomagolj nekem valami ruhát, változót... talán több napra kell...

Az asszony sápadtan állt, mindent megértett. Alakja megnyúlt, dereka szinte hátrahajlott az egyenességtől. Szája keskenyen összeszorult, egymásra préselődött, mintha nem akarná, hogy kitörjenek belőle a szavak. Néhány pillanatig állt ott és mereven az urát nézte. Aztán megfordult és gyors léptekkel visszament a tornácon a konyhába.

Aztán lehozták az útiládát, bevitték a belső szobába és csomagolni kezdtek. A tiszt kint maradt a tornácon, egyedül. Csak a gyermekek nézték riadtan az új falak tövéből.

Bent szaggatottan folyt a beszéd s letompított hangon.

-Tudtam, hogy nem úszom meg... valaki beárult...

-Ó, hogy megvesznének...

-Sokan ismertek, Minka, tudtam, hogy egyszer elkövetkezik... még jó, hogy csak mostan... valamit mégis sikerült rendbe hozni... most már menni fog,

Minka... neked biztosan menni fog, nem féltelek...

-Mennyi időre gondol... István...?

Kis szünet következett. Aztán bizonytalanul a válasz:

Talán... egy év... talán... nem tudom... valami még történhetik közben... TürrIstván... Teleki...

Istenem... hát meg kellett érjük ezt is.

Ruhákat csomagoltak, fehérneműt.

A kalangyákat ne hagyd sokáig kint, nehogy esőt kapjanak... a földet szántasd meg mindjárt hordás után. Az árpaföldbe vethetsz búzát, jó erőben van...

Aztán az ebédet hozták, gulyást, ami az aratóknak volt. Az ebédlőben terítettek. A két gyermek szótlanul ült a helyén, nem értették, hogy miről van szó. A tiszt beszélt, közömbös dolgokat. Az úrnak közben eszébe jutott néha valami. -A részesek névsorát megtalálod a fiókban. Megtarthatják a földet jövőre is, csak amelyiket aláhúztam, azt kell kidobni. Rácz Jánost a kaszálóból. Ennek a részit átveszi az öreg Buzgó, beszéltem vele. Munyekán Györgyöt is dobjad ki, rosszul dolgozik...

-Ha eladtad a gabonát, vegyél juhokat...

-Bota Demeternél van egy koca, búzáért ide fogja adni. Jóféle állat. -Vannak még, akik napszámmal tartoznak az erdőért, azokat is megtalálod a fiókban, fogatos napszám is van közöttük sok...

Valami halálos szorultság volt a levegőben s a szavak tompán hullottak szét benne.

-Ősszel ne feledjétek el a fákat... Gábor, neked is mondom s neked is, Ilonka... ültessétek őket ide hátra... sok földdel, hogy megmaradjanak... de csak akkor, amikor a levelük lehullott.

-Apika hova megy...? Nem jön vissza addig...?

-Nem tudom, szívem... ültessetek sok fát... és mindig arra gondoljatok ültetés közben, hogy milyenek is lesznek, amikor megnőnek... mert arra kell gondolni, hogy megnőnek... s akkor szép legyen a kert, az ablakból is, meg akkor is, ha az ember a fák között jár... és ne ültessétek sorba, hanem úgy, ahogy a fák nőni szoktak, szabadon... ültessetek egy tölgyfát is, de azt egészen egyedül, mert a tölgyfa is a szabadságot szereti... érted Minka? A szabadságot. Mire a fák megnőnek, talán az is eljön...

Soha olyan nyomott, szomorú ebéd nem volt még abban a házban. A falak is szürkék voltak s a nyitott ajtón beáradó napfény sápadtabb volt, mint máskor és a mezők felől betévedő szellő borzongató, félénk, ideges.

A hír, a maga titokzatos módján, megjárta már az egész tanyát s a cselédek aggódó arccal gyűltek András köré, aki a hintót készítette az útra. Összehajtott fejjel suttogták a veszedelmet s lopva a katonákat nézték.

Aztán az ebéd is véget ért. A gyermekek az anyjukhoz mentek és kezet csókoltak.

Köszönjük az ebédet.

Az idegen tiszt udvariasan meghajtotta magát. Akkor hajtott elő András és a két sárga megállt a lépcső előtt. Mihály kivitte az útitáskát. Egy percig még ott álltak a tornácon.

Gábor! Ilonka!

A gyermekek az apjukhoz mentek. Valami titokzatos és félelmetes érzés szorította össze a torkukat.

Legyetek jók, fogadjatok szót mindig. Megcsókolta őket. Ilonkát talán egy kissé hosszasabban.

-Ne feledkezzetek meg a fákról!

-Apika mikor jön haza..?

-Mire azok megnőnek, én is itthon leszek...

De a mosoly erőltetett volt, a tréfás hang keserű. Megcsókolta az asszonyt. Kezét kereste, megszorította.

Bátorság, Minka. Ne feledd a célt egy percre sem: mindent visszaszerezni. Isten segítsen.

A két kéz hosszasan szorította egymást. Az asszony szeméből kigördült egy könnycsepp, lepergett a sovány, fehér arcon és a földre hullt.

Isten vezérelje, István... mielőbb vissza hozzánk...

A hang suttogó volt, szinte fakó, élettelen.

Aztán az úr lement a lépcsőn, felült a hintóba. Mihály ott állt, segített.

Ügyelj mindenre, Mihály.

A ráncos parasztarc szürkén és komolyan nézett. A lelógó szomorú bajusz mögül tompán és rekedten jött a hang:

Ügyelek, instállom.

A katonák nyeregben ültek. A kék szemű főhadnagy tisztelgett és felült a lovára.

Mehetünk, András.

A két sárga elindult. Varjassy integetett vissza a kalapjával, aztán a katonák sora összezárult mögötte és elfödte a hintót.

Az asszony ott maradt a két gyermekkel a tornác lépcsőjén. Állt mozdulatlanul és nézte a fölvert port, ami még ott lebegett sokáig a mozdulatlan, forró levegőben.

Mihály is ott állt lent. És a konyhaajtóban András felesége és az istálló előtt a két béres. A port nézték mind, a lovak patájától s a hintó kerekeitől fölvert port, ahogy lassan az öreg diófára szállt.

S ebben a dermedt, borzasztó csöndben megszólalt Gábor vékony gyermekhangja:

Hova megy apika az osztrák katonákkal?

Az asszony fent a tornác lépcsőjén megrázkódott, mint aki álomból riad. Szeme megnyílt könnyesre, nagyra. Rekedten mondta, hangosan:

A börtönbe, fiam!

Aztán hirtelen megfordult, bement a szobába s betette az ajtót. A két gyermek ijedten nézett össze. Mihály lent az udvaron szemére húzta a kalapját s döcögő léptekkel indult vissza az aratókhoz. A béresek az istállóba húzódtak.

A két gyermek összebújt ott a lépcsőn, mint két riadt madár. Hallgatództak a szoba felé. Ilonka dideregve súgta:

-Édesmama sír...

És az udvar olyan borzasztó üres volt, mint egy halott ember szája.

A nyolc kicsi fenyőből kettő még azon a nyáron elpusztult. Még mielőtt a tető fölkerült volna a két új szoba fölé. Egy harmadik ősszel pirosodott meg. Talán a földet nem szerették, vagy a levegőt. Ki tudhatná azt. Akkor rendezték be éppen az új szobákat, mikor a harmadik fenyő az életét föladta.

A ház új szárnya készen állott. A csűrben felhalmozott bútorok legalább nem kellett tovább porosodjanak és fészkül szolgáljanak az egereknek. Abból a szobából, amelyik a fal hosszában a konyha folytatása volt, lett a gyerekszoba. Ide újra festett fehér bútorok kerültek és ha az apa otthon lett volna, bizonyára megtelt volna örömmel, amikor a keletre néző ablakokra föltették a fehér csipkefüggönyöket. Mert ebből az ablakból szépen látszott a dombnak az a része, ahol a fenyők voltak s ahol majd a többi fák a sorba ültetett gyümölcsöst el fogják takarni. Bizonyára eszébe jutott volna, hogy milyen szép lesz majd, amikor a felkelő napfény átharmatozik, mint egy aranyzuhatag a felnövekedett fenyők sötétzöld ágai között s a jó szagú hajnali szél suhogni fog rajtuk. És aki nyári kora reggelen kinyitja majd ezt az ablakot, hallani fogja suhogásukat és érezni fogja az illatukat és a napfény ezen az illaton és ezen a suhogáson keresztül szűrődve fog az arcába hullani annak. És örvendett volna annak is, hogy a nyugat felé néző ablakból látni lehetett egészen a tóig, mert tudta volna, hogy aki majd onnan a naplementét nézni fogja, télen vagy nyáron, csukott vagy nyitott ablak mellett: azáltal, hogy pillantása átöleli az egész széles völgyet, dombokkal, rétekkel, tóval és füzessel és messzire nyúló sok-sok dombhullámmal együtt, annak ettől a tág és nyugalmas szemlélettől megtelik a lelke békességgel.

De az apa még nem volt otthon. S így egyszerűen csak berakták a bútorokat a szobába, András és Birtalan Ádám, feltették a függönyöket is és senki sem törődött azzal, hogy az ablakok mit akarnak a szemeikkel, merre felé akarják terelni a bennük lakó életek pillantásait.

De a két gyermek megérzett valamit, már első reggel. Amikor az ablakon kinéztek s meglátták az őszi pókhálóktól ezüstösen csillogó domboldalt, sokáig bámulták elámuló szemmel. S attól kezdve már a dombnak csak azon az oldalán játszottak.

A másik szoba vendégszobának számított. Pedig inkább bútorraktárnak látszott, mint szobának, mert oda gyűlt össze minden bútor, aminek másfele nem jutott hely. Így aztán a ház új formája készen állott. Az új tetőt friss, sárga zsindely födte, bár ezt a ház, a maga régi, mohás és fekete födele mellett úgy viselte kissé, mint a kopott gúnyájú ember egy csikorgó vadonatúj cipőt.

Ilyen lett a tanya, azon az őszön. A csűr körül mindenféle kazlak állottak. A részesek pontosan behordták a köteles kalangyákat, szénából is a részt, törökbúzából is. A csűr körül nagy, széles hely telt meg gabonával, szénával és a törökbúzának kast kellett építeni. Nyár dereka óta csépeltek a csűrben és rostáltak a cigányok, s a gabona egy része időnként a szamosújvári örményekhez, vagy a mócsi zsidókhoz utazott, lassú ökörszekereken, hogy deszka, léc, zsindely, vagy egyéb szükséges dolgok formájában kerüljön vissza.

A nemzetes asszony attól a naptól kezdve, hogy az urát elvitték a katonák, minden reggel négy órakor megjelent az istállóban, végignézte az etetést, elindította a fogatokat a napi munkába és beeresztette a csűrbe a cigányokat. Utána felköltötte a gyermekeket, ügyelte a mosdásukat, majd együtt megreggeliztek. Kenyeret, vajat, néha egy kis juhsajtot s egy csupor tejet. Aztán megnyergeltette a Fecskét s kilovagolt a mezőre. Bejárta a részeseket, dézsmált, osztott, szidott és dicsért, mindig ahogy éppen kellett. A megrakott szekereket bekísérte s vigyázott, hogy jól rakják a kazlat, nehogy beázzon.

Délben pontosan ebédeltek, a gyermekeknek már tíz perccel ebéd előtt ott kellett állani, tisztára mosakodva, az ebédlőszoba ajtajában. Délután újra a földeket járta, szürkületkor lemérte az aznap rostált gabonát s a cigányokat elengedte. Etetést, itatást végignézett, Mihálynak kiadta másnapra a parancsot, aztán bement a házba. Az olaj mécs mellett házimunkát végzett, néha írni való is akadt, s olyankor leült az ura nagy, üres íróasztala mellé és jegyezte a bevételeket, könyvelte a kiadásokat. Később megvacsoráltak, utána megmosdatta a gyermekeket, lefektette s együtt imádkozott velük:

- Mi Atyánk, jó Istenünk, segítsél bennünket, hogy jók és igazak legyünk... őrizd meg Apikát és Édesmamát és mindenkit... add vissza a mi szabad magyar hazánkat és hozzad Apikát minél előbb haza... Ámen.

És így teltek a napok egymás után, hosszú-hosszú sorban. Az asszony még soványabb lett, még szigorúbb, még keményebb, mint régen. A kötelesség kettős teherrel nehezedett reá s becsülettel akarta megállani a helyét, hűséggel az iránt, aki távol van és idegen börtönben szenved. Azt akarta, hogy úgy menjen minden, mintha ő is itthon volna. Hogy amikor majd hazajön, azt mondhassa neki: úgy tettem, ahogy meghagytad, mindent. Megtartottam a célt, őriztem a vagyont, növeltem, amit lehetett.

Sokszor, ha dönteni kellett valami dologban, összehúzta a szemét és arra gondolt, vajon ő mit tenne mostan? És mindig kitalálta és mindig úgy cselekedett és mindig jó is volt az, amit határozott.

Így telt el a nyár s az ősz is így. Mikor a ház előtti diófa lehullatta a lombjait, eszébe jutottak a fák is, amiket ültetni kell. Szekérbe fogatott, ásót tett a szekérbe s elment a gyerekekkel a kastélydombra. Kiástak néhány mogyorót, néhány kőrist, orgonacserjét és galagonyát. Megtalálták a kicsi tölgyfát is, ami éppen hiányzott még, s ezeket hazavitték.

A kőriseket sorban ültették el, a felhajtó út két oldalán, a diófa alatt, ahogy az út hajlása kívánta. A borostyánokat s a mogyorókat borzosan, ahogy hozzájuk illett, s ahogy a távozó kívánta azon a napon. És ott, a ház mögött, hogy eltakarhassák majd a gyümölcsfák makacsul egyenes sorait. Végül a galagonyát sövény formájában és abba az irányba, ahol majd valamikor a konyhaépület fog állani.

A fácskákat megöntözték s átadták őket a dombnak, hogy növelje és a háznak, hogy ügyeljen reájuk.

És teltek a napok tovább, egymásután, hetekké nőttek, hónapokká híztak. Télen tanulni kezdtek a gyermekek betűvetést, az anyjuk tanította őket, mert a doboji tiszteletesnek nem volt ideje rá. Tavasszal már tudtak levelet írni s az elsőt, amit két napig rajzoltak s amit a szamosújvári örmény kellett elvigyen magával, így címezték meg, nagy, borzas gyermekbetűkkel:

Nemzetes Báró Varjassy Istvánnak, Apikának, Kufstein várában.

Négy esztendő kellett elteljen addig, amíg a ház ura visszatérhetett a varjasi tanyára. Négy egész esztendő. Négy tavasz, mely tele volt örömmel és illattal, madárdallal és újjászületéssel, pillangóval és pattanó rügyek mézgás szagával és ezer mindennel, ami csak egyszer van ezen a világon és aki azt elmulasztja, az nem láthat, nem szagolhat, nem hallhat és nem érezhet még egyszer éppen olyant. Négy egész tavasz.

Négy esztendő: négy teljes, teljes nyár, melyekből langyos gabonaszag áradt lustán és terhesen. A rétek füvében vastag rendeket vágott a kasza s a szél édes szénaszaggal játszott. Érett gabonafejek hajoltak, kigyúlt pipacs rikkantott, álmodozott a nádi liliom. És a pacsirták! A fürjek! Pitypalatty, pitypalatty, kereken a harmatos hajnalokon végig, minden fűszál hegyén, minden virág szirmán kis csillogó gyöngyszem, harmat, fűszagú ragyogás. És az ég! A kék roppant-nagy ég, fehér felhőivel. És a záporok, a jó szagúak, csatorna-muzsikáltatók. És az erdők pompás, vadonatúj zöldje zápor után. A tó loccsanó hullámai és a vadrucák suhogó szárnya, poszáták cserregése, fecskék karcsú röpte és minden, minden. Négy nyár. Négy teljes, egész nyár.

Négy év telt el. Négy ősz. Négyszer nyílt ki vörösre a tornác vadszőlője azalatt. Az erdők négyszer hullattak levelet, fonnyadt lombszaguk négyszer vált fanyarrá. Négyszer húztak el vadludak napokon át a tanya fölött s szomorú hangjuk messzire belenyúlt az éjszakába, mintha a világ szívét kereste volna. Négyszer, négyszer.

Négy tél múlott el nélküle. Négyszer vált halottá a föld. Négyszer dermedtek meg a vizek. Négyszer rajzolódtak föl a vadak nyomai az erdők fehér hószőnyegére, vaddisznók, rókák és nyulak nyomai, négyszer. Voltak vakító napsütések, mikor a dombok kék árnyékot vetettek s a fák csikorogva küzdöttek a hideggel, voltak sűrű havazások, amikor függönyön keresztül látszott a világ, és a gondok, meg nyomorúságok göröngyei fölé puha megnyugvások leplei hullottak. Négy tél, szélzúgásos, kemény, amikor jó bent a pattogó tűz mellett ülni, szelíd olajmécs fénye mellett és szelíden tűnődni az életen. Négy tél. Négy egész esztendő.

Mégis úgy jött vissza, mintha csak azelőtt való nap ment volna el. Éppen csak hogy a szakálla megnőtt nagyon. Éppen csak hogy az arca megsoványkozott nagyon. Éppen csak hogy az egészséges jó színe oda maradt.

Idegen szekeren jött meg, Kolozsvárról. Hír nem előzte jöttét, csak egy kora őszi délutánban, majdnem szürkület felé, felhajtott vele egy idegen szekér a tanyai úton. Lépésben jött a ló, mert fáradt volt az úttól. Hátradőlt a fuvaros mögött a rozoga ülésen, nézte a régi mezőket, a tavat, a berket, a kaszáló kopott, őszi füvét. Nézte a földeket, a megkezdett szántást, a búzavetés selymesedő zöldjét és valami meleg, nagyon meleg érzés járta át. Az asszony itthon van és dolgozik. Látszik a munkája. Élet van a földeken, élet.

Négy évig nem látott életet és most egyszerre ott volt a szeme előtt. Az igazi élet, az, ami a világot előreviszi. A földdel járó élet.

A fölfele kapaszkodó út martjának kökénybokrairól verébraj rebbent. Már látszott a tanya nagy diófája, barnult ágaival, melyeken még sűrűn voltak levelek. Az istálló meszelt fala látszott s látszott a ház teteje is, a fekete zsindely és lelkébe nyilalt az öröm, hogy megvan a két szoba...

Kazlak teteje is látszott, sűrűn állottak és egyenes rendben, északnyugatnak fordulva, az esők irányába. Aztán meglátta a kőrisfa-sort az út két oldalán. Pedig még vékonyak voltak, alig embermagasságú surgyék és kis ritka koronájukon már csak gyéren volt levél. De meglátta őket mégis és nagyot dobbant újra a szíve. Fákat ültettek hát, fákat.

Valami furcsa érzés volt. Kicsit szomorú, de jó érzés mégis. Amíg ő távol az élettől töltötte az egyhangú időt, barátságtalan, nyirkos falak között, inkább halottan, mint élve, azalatt itt terjedt, gazdagodott, nőtt és erősödött az élet, amit ő indított el öt évvel ezelőtt. A semmiből, a pusztulásból, a romok árnyékából. Hát úgy látszik, elég az életet elindítani, beállítani a kerékvágásba s a többit már megcselekszi az élet maga. Az ember, aki elindította, nem is szükséges hozzá. Furcsa érzés volt, kicsit szomorú, de nagyon nyugalmas érzés.

Már ott csikorgott vele a szekér a kőrisfák között. Nézte őket, ahogy ott álltak kétfelől, szép egyenes rendben, karcsúan és fiatalon. Szépek, gondolta, nagyon szépek. Fák.

Aztán felért a fáradt ló a lapos udvarra. Megkönnyebbülten húzta a szekeret, istállószagot érzett. Elmentek a diófa mellett s ott voltak a ház előtt.

- Hó! - mondotta a fuvaros és a ló megállt.

A ház új formája, az előrenyúló szárnnyal, így készen egy kicsit idegen volt. Emlékezetében úgy élt négy éven át, ahogy elhagyta akkor.

A konyhaajtón idegen cselédleány arca nézett ki. Aztán egy sikkantás.

Jézusmáriám... a nemzetes báró...!

A szekérzörgésre egy legény bújt elő az istállóból és bambán nézett a leszálló úrra. A színnél megjelent András. Egy pillanatig állt mozdulatlanul, megmerevedve a meglepetéstől, aztán szaladni kezdett és elkurjantotta magát:

Megjött a nemzetes urunk!

És ebben a percben kicsapódott a ház ajtaja és ott állt a tornácon az asszony égőpiros arccal és két kezét a szívére szorítva. Egy másodpercig nézték egymást. Az asszony a tornácon, soványan és égőpiros arccal s két keze a szívén. A szakállas, sápadt arcú ember lent a lépcső alatt, megkönnyesedő szemekkel, valami furcsa meghatott mosollyal a szája körül. Aztán egymás felé lendültek s a lépcsőn megölelték egymást.

Egy percig úgy voltak, összeölelkezve. Szó nem esett, semmi. Az asszony a férfi vállán s az arca könnyes. Egy hosszú percig. Aztán a férfi kibontakozott az ölelésből.

-Nincs semmi baj, Minka?

-Nincs semmi baj, István...

Akkor már ott volt András, lihegett az örömtől és kezet csókolt, jaj, csakhogy haza méltóztatott jönni, instállom... ott volt az új szolgáló, vitte az útitáskát... aztán előrohantak a gyerekek...

Istenem, hogy megnőttetek... Ilonka, hiszen te nagy leány vagy már. Gábor... mekkora ember...

Kicsit elfogódottan nézték egymást, apa s a gyermekek. Négy év nagy idő mégis, gondolta az apa, nagy idő.

Előbb a házat járták kereken. Az öreg Burkus nyöszörögve csóválta a farkát, ura lábához dörgölődzött, szűkölt örömében. A fenyők már embermagasságig nőttek.

-Három elpusztult?

-Még az első évben.

-Kár.. de látom, mogyorót ültettetek.. és né, galagonyát... orgonát...

-Maga rendelte, István...

Megszorította az asszony forró kezét. Hálás, meleg szorítással.

-Mennyi gyümölcsfa...

-Némelyik terem már. A barackok éppen szépen...

És ekkor megszólalt halkan Ilonka:

-A tölgyfa is ott van... csak lassan nő nagyon.

Ott állott a növekvő fenyők mellett és nézte a gyümölcsfák hosszú sorait, melyek mélyen lenyúltak a domb lejtőjén, nézte az orgonák sűrűsödő bokrát, a mogyorók nyurga hajtásait és arra gondolt, hogy ilyen az élet. Csak meg kell indítani egyszer és aztán megy magától, nincs benne megállás, elhagyja azt is, aki megindította.

Bejárták az istállókat. Az asszony beszámolt mindennel, pontosan. -Vettünk még tizenkét ökröt. Rendre, ahogy lehetett. A régiek közül hatot kicseréltünk. Borcsa bivalyat eladtuk, mert öregedni kezdett. Helyébe vettünk két fiatalt. Az egyik fejős, a másik novemberben borjadzik... A Bimbó ökörborját eladtuk. Az üszőborja, mely abban az évben született, amikor maga elment, már második borját elli az idén... szép borjai vannak. A Virág borjait megtartottuk, ma már öten vannak... ezek itt a Virág unokái... Tavalyelőtt vettem ezt a bikaborjút egyéves volt... nézze meg, mi lett belőle...

-Istállót is építettetek. -Kellett. Nem fértünk el egyben. S fiaztatót a kocáknak. Huszonkét kocát tartottam magnak... ebben az ólban a kanok vannak...

-Hát ez a ház?

András lakik benne. Tavaly építettük. Kell valaki ebbe a részbe, mert megnőtt a tanya.

-Megnőtt. Megnőtt, Minka. A konyhán új cselédet láttam?

-Tavaly óta van. Ügyes leány. Julinak hívják. Doboji.

-Ez a kas se volt.

-Négy éve készült. Kellett a törökbúzának.

-Jól van, Minka. Nagyon jól csináltad. Különbül én sem tudtam volna.

Az asszony félrenézett. De arcán öröm ragyogott és büszkeség.

Lihegve jött fel Mihály, kis kék szeme könnyesen ragyogott, ahogy az úr előtt megállt, levett kalappal.

Csak visszasegíté az Úristen nemzetes uramot...

-Vissza, Mihály, vissza - mosolygott az úr fáradt arca -, vannak még disznók a Torligeten?

-Vagynak, instállom. Gábor úrficskával jártunk utánok a télen.

-Gáborral?

-Lűtt is már kettőt az úrfi! Nagy vadász lesz!

A fiú arca elpirult. Az úr végigsimított a homlokán.

-Hány éves már Gábor?

Az asszony felelt rá:

-Tizenkettő.

-Tizenkettő, persze...

-Két éve kolégyomba jár, Kolozsvárra. Jövő hét végén indul be megint.

Az úr csak bólogatott, bólogatott. Mihály megtörülte a szemeit.

-Csakhogy itthon lássuk...

-Hát a te fiaid mit csinálnak, Mihály? -Egyik megházasodott, másik cseléd az udvarnál... dolgozunk, nemzetes uram, ahogy lehet...

-Jól van, Mihály, derék emberem vagy.

Esteledett. Jöttek haza az ekék. Komolyan, kényesen a nagy fehér ökrök.

-Halad a vetés?

-Halad, instállom.

Mintha az a négy év nem is lett volna éppen.

Lefekvés előtt az ablakban állt sokáig. Keleti szél fújt, jó földszagú szél. Suhogott a diófa ágai közt a könnyű holdvilágban. Valahol a kazlak között néha szólott egy kuvik.

Hosszasan nézett ki az ablakon. Fejében valami tompa kábulatot érzett. Még nyomta nehezen a rabság emléke, az egymásba fonódott napok szürke lánca zörrent, olyan volt, mint egy távolba mosódó, végeláthatatlan, zavaros álom. Mely talán az idők kezdete óta kíséri, lelkére nehezül, csontjaiba évődik.

Megaláztatás. Szürke börtönfalak. Nyirkos félhomály. Víz és kenyér. Zörrenő kulcs a zárban, kopogó csizmasarok a kőpadlón. Egy őr lélektelen, mord emberarca. S napok, napok, napok. Örökké visszatérők, örökké egyformák. Napok, napok. Zörrenő kulcs, kopogó csizma, víz és kenyér.

Idő. Szürke és nyúlós, mint a rosszul sütött rabkenyér bele. Szürke fal, málló vakolat, jobb sarkában egy tégla hiányzik. Cserépkorsó, füle törött, peremén három csorba. Egy nagyobb, hosszúkásabb, egy majdnem kerek s a harmadik apró, szögletes.

Még érezték ajkai a cserépkorsó csorbult peremét. Még hallotta füle a csörrenést a zárban. Még látta szeme a kihullott téglát. Ahogy ott állt az ablaknál s a diófát nézte.

Mégis, mintha mindez nem történt volna meg soha. Mintha elaludt volna itt a tanyán, valamikor nagyon-nagyon régen, talán itt éppen, az ablakban, a hold furcsa fénye mellett s álmodott volna nyúlós, nehéz álmot. Harcokról, idegen katonákról, kettétört zászlórúdról, szabadságról, amelyik elveszett. Azután fogságról, vallatásról, ellenséges nézésű emberekről, ítéletről, amit valaki nagy csöndben, tompa hangon fölolvasott... a császár nevében... várfogság... hat év... Zörrenő kulcs, kopogó csizma, mord arcú őr, víz és kenyér... aztán a kegyelem. Csak úgy, váratlanul. Kinyílt az ajtó, valaki bejött, azt mondta, mehet. Mehet. Csak úgy, egyszerűen, négy év után. Miért?

A császár nagy úr. Jó napja volt. Nem fájt a tyúkszeme. Vagy jól esett a reggeli lovaglás kedvenc háti-lován. És húsz magyar hazamehet. Húsz meggyötört, szürke arcú, vánnyadt magyar, akiknek évekig nem kelt fel a nap és nem nyugodott, akiknek évekig nem susogott a lomb a fülébe és nem csendült nevetés, akik évekig sötétben és nyirkos falak között vártak valamire... mint a koldusok... pedig voltak olyan urak valamennyien, mint amilyen a császár...

Keleti szélben suhogott a vén diófa s a sápadt, különös holdfényben látszott, ahogy egy-egy levél halkan leválik róla s mint egy nagy, fáradt éjjeli lepke a sötét földre leszáll.

Milyen jó, hogy itt olyan minden, mintha semmi se történt volna. Milyen jó, hogy itt semmi se mozdul, semmi se változik. Sem a dombok, sem a fák, sem az évszakok rendje, sem a munka rendje. Semmi se mozdul, csak egyedül az ember. Életet mozdul, csúfat és szépet, gonoszat és jót. Más semmi, csak az ember. Sóhajtott. Az asszony halkan megszólalt mögötte:

-Nem fekszik le, István? Késő van már.

-Késő van már... - ismételte ő is és szeme még egyszer végigsimogatta a holdfényben úszó udvart.

Azután nyújtózott. Csontjai megroppantak. Régi-régi mozdulatok jutottak eszébe. Elmosolyodott. Otthon volt.

Másnap tudta a hírt az egész falu: az úr hazajött.

Megindultak a magyarok föl a tanyára. Zsellérek, hajtók, részesek. Jöttek egyenként és csoportosan, ahogy összeverődtek. Az úr ott ült a tornácon, mosolygott rájuk és fújta a füstöt a nagy tajtékpipából, mintha soha nem is ment volna el onnan. Csak a haja gyérült meg a homloka fölött s megnőtt szakállába ősz szálak vegyültek. Csak a sovány arca volt szürke, mint az ólom, meg a börtönfalak belül. De ugyanazt a kopott, zsinóros dolmányt viselte, ugyanaz a barnára szítt tajtékpipa volt a kezében s a szája körül ugyanaz a nyugalmas, bölcs mosoly.

A nemzetes asszony ott állott mögötte, csillogó, boldog szemekkel és egyenesebben, mint valaha. S ha az emberek sajnálkozva ingatták a fejüket, hogy jaj, szegény jó nemzetes úr, mennyit szenvedhetett, ő felelt nekik:

Az igazságtalanságot megbünteti az Isten, ne féljetek!

S a szegény magyar emberek nem féltek már. Látták újra az urat a tornácon pipázni s nyugalom költözött a szívükbe ettől. Bólogattak.

Büntesse is, instállom, minél hamarább.

Harmadnap átjött az öreg tiszteletes, bár nem volt sem ünnep, sem vasárnap. Hálaadó istentiszteletre gyűjtötte össze a népet. Sokan voltak. A csűrbe padokat vittek s az öreg pap reszkető hangon beszélt. Dánielről, aki bent volt az oroszlánok barlangjában. A végén mégis úgy mondta el az imádságot, mint négy éven át mindig:

Segítsd meg, Uram a te sárba tiport magyar nemzetedet s vezéreld vissza békességgel ennek a háznak urát, a mi jó patrónusunkat, aki íme szenvedéseknek és siralmaknak völgyében ül, ahova vettetett a gonoszok által, akiket pedig megbüntess és elpusztíts ó Uramisten, fiad, a Jézus Krisztus érdeméért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.

És senki se botránkozott meg ezen, mert öregember volt már a szegény tiszteletes.

Valami szép, bizakodó hangulat töltötte meg az embereket s mikor kijöttek a csűrből és kis csoportokban indulni kezdtek hazafelé, két legény, két jó kedvű legény énekelni kezdett az istállók mögött. Új nótát, hetykét, ami akkoriban született valahol.

Majd hoz Kossuth puskát Türr Pista meg puskát... Éljen Garibaldi!

Az ének felhallatszott a tornácra is s az úr hallgatta mosolyogva.

-Miféle nóta ez? - kérdezte a papot.

Gábor felelt helyette:

-Ezt énekeljük mostanában.

S dúdolni kezdte a legények után.

A kutyaól tetejéhez új deszka kellett. Alighogy a pap elment, addig matatott a színben, amíg talált egy nem éppen új, de arra alkalmas darabot. Dolmányát lelökte, inge ujját feltűrte parasztosan, elővette a Birtalan Ádám fűrészét és hozzáfogott a munkához. Alig dolgozott egy negyed órát, szekér jelent meg a diófánál s a tornác előtt megállott. Egylovas, rossz parasztszekér volt. S aki kiszállott belőle, nem más, mint Prosperjeck Anton úr, Kékesről.

A Bezirker látása sötét felhőket vont a homloka köré. Régi, szinte a végtelenségen túl maradt emlékek árnyéka volt ez, mely azonban mégis kapcsolatot tartott az elmúlt négy esztendővel. Így aztán nem is mozdult a szín alól, mintha meg sem látta volna a szekeret. Fűrészelt tovább. Izmai jólesően feszültek a munkától, ünnepelték a mozgást, melyben oly kevés részük volt az elmúlt időkben.

A vendég urat a cselédleány igazította el a faragó színhez. Varjassy úgy tett, mintha nem látná meg s a bejáratnak hátat fordítva dolgozott. Prosperjeck úr megállt mögötte néhány lépésnyire. A derék úr azóta megköpcösödött, kis tokát eresztett, arca kerekebb lett és gödrös. Még a tekintete sem volt olyan gondtelt, mint régente.

Állt egy darabig és nézte az ingujjban dolgozó urat. Aztán köhögött. De az csak dolgozott tovább. Erre aztán lépett még kettőt előre s megszólalt:

Habe die Ehre, Herr Báron...

Varjassy felnézett, mintha csak akkor látta volna meg. Arca sem örömet, sem meglepetést, még csak bosszúságot sem mutatott. Közömbösen felelte:

Jó napot, Bezirker úr.

De nem nyújtott kezet. Egyikben a fűrész volt, másikban a deszka, ami a kutyaól födelére készült. A köpcös uraság zavartan lépett közelebb.

-Bocsánat... Herr Báron... már nem Bezirker... csak Prosperjeck... Anton Prosperjeck, kékesi lakos...

Varjassy letette a fűrészt.

Hogy értsem ezt?

Prosperjeck úr még közelebb jött, megtámaszkodott egy rakás gerendához, fejét zavartan lógatta.

Tudja... Herr Báron... az ember úgy van az élettel, hogy csak sodródik benne erre vagy arra, anélkül, hogy akarna valami különösebbet... anélkül, hogy többet akarna, mint éppen élni... élni békében és hát... úgy, ahogy lehet, ugyebár, minden különösebb nagyratörés nélkül... aztán az ember látja, hogy az élet nem úgy alakul, ahogy kellene... ahogy az ember természetének kellene... hát akkor... az ember igyekszik valahogyan kijátszani az életet ugyebár...

Elhallgatott és zavartan nézett maga elé, meg az úrra is. De az csak állt, egyik kezével még mindig a deszkát fogta, állt és csodálkozó arccal nézte.

Méltóztatik tudni, az a hivatal nem volt nekem való. Az én prágai hivatalom, ajjaj, az más volt egészen. Barátságos kis aktákkal volt csak dolgom s néha, ha átment szobánkon a rendőrkapitány, vállamra veregetett. Na Prosperjeck, mondotta, maga szorgalmas ember... De itt, kérem...

Legyintett fáradtan és elhallgatott.

-S most mi a hivatala? - kérdezte a báró kíváncsian.

-Most, kérem? Most nincsen hivatalom. Megházasodtam... már három éve

éppen...

-Helént?

Prosperjeck úr gyűrött arcát szemérmes pirosság járta át.

Igen, Herr Baron, Helénkét vettem feleségül. Gondoltam magamban: te Prosperjeck, minek ölöd magad ezekkel a dolgokkal, békés embernek születtél, nem inkvizítornak. Csak meggyűlölnek téged az emberek, nem lesz egy barátod sem, minek ezt tovább csinálni? Szennyes munka, mások dolgait piszkálni mindig, derék urakat börtönbe juttatni...

Itt elvörösödött megint, hangja megakadt.

Azért is jöttem kérem, Herr Baron, mert meghallottam, hogy haza méltóztatott jönni... meg akarom mondani, hogy nem én vagyok az oka... én semmit, de semmit ebben a dologban nem tettem... s nekem rosszul esne, ha azt méltóztatna gondolni, hogy én... hiszen én tudtam arról, hogy méltóságod... mint kapitány... írta a pap is, ez az idevaló, sokszor és Sonkoly-Krausz báró őméltósága is, aki mint a fölséges császár...

Varjassy hirtelen közbevágott. Derűsen, szinte kötekedve.

Szóval megházasodott, Prosperjeck úr, na ez derék! Gratulálok a választásához. Helén nagyon szorgalmas asszony, bizonyára.

-Ó, kérem, Helénke nagyon jó feleség. Van a boltja, meg nekem is volt egy

kis pénzem, azon földet vettünk... s nincs bajom senkivel, a földet

művelik a

parasztok s majd kicsi Johann, ha megnő...

-Hát fia is van?

Van, kérem, van... kétéves kisfiú, nagyon okos kisfiú...

Varjassy erre már a deszkát is letette s kinyújtotta a kezét.

Ehhez már szerencsét kívánok - s jól megrázta Prosperjeck úr száraz kezét, aki örömében újra elvörösödött.

Szóval nem haragszik reám méltóságod?

Az úr komolyan mondta:

Nem haragszom, dehogy haragszom. Hanem jöjjön, tartsa ezt a deszkát, amíg elfűrészelem, aztán bemegyünk a szobába.

S Prosperjeck Anton úr, volt kékesi Bezirker, megmarkolta két kézzel a szálkás fenyődeszkát s ragyogó arccal nézte, miképpen fűrészeli azt ketté a báró, a megjelölt helyen. De még azután se mentek be a szobába. Szöget és kalapácsot fogtak s felszögezték Burkus házára az új födelet. Prosperjeck úr közben szünet nélkül beszélt a házról, amelyiket újra építettek, a baromfi-ólról, a tehénről, amelyiknél jobb fejős a környéken nincsen, s főleg kicsi Johannról, aki már nem fog úgy eltévelyedni az életben, mint az apja. Aki csak ilyen későn jött rá, hogy ő éppen erre született: kicsi házat javítgatni, ólat lécezni, szép időben nagyokat sétálni a földeken és csúnya időben bent ülni a kályha mellett, papucsban és hallgatni kicsi Johann bőgését.

Közben este lett. Prosperjeck úr mozgolódni kezdett, hogy jó volna hazamenni, de az úr hallani sem akart erről. Van már vendégszoba, mondta, maradjon csak ott, ráér hazamenni reggel.

Az olajmécs mellett még sokáig elbeszélgettek, békés falusi dolgokról, aztán megették a tejes puliszkát s aludni tértek.

Lefekvéskor Varjassynak eszébe jutott valami.

-Nem is mondtad, Minka: mit csinálnak a szomszédaink?

-Kik?

-Hát Cegőn ez a Krausz, meg Detrefaluban az osztrák...

-Páváskodnak - vágta ki kurtán az asszony.

-Nem voltak itt, amíg én... -Katinka eljött egyszer, azzal a Pohlenberggel, csücsörgette a száját, hogy így sajnál, úgy sajnál, de mondtam neki: már engem, lelkem, ne sajnálj. Büszke vagyok én arra, hogy ott van az uram, ahol van. Minden becsületes embernek ott a helye ma. Akkor kellene sajnáljál, ha úgy volnék, ahogy te vagy... Aztán nem is jöttek többet.

-Hát a zsidó?

-A zsidó? Csak az kellett volna neki, hogy idejöjjön. Sze tudom én, honnan akadtak a maga nyomára...! Sok mindent tudok én arról a zsidóról! Ide nekem ne is jöjjön!

-Úgyis rájöttek volna - mondotta később.

Már az ágyban volt az asszony, amikor megkérdezte:

Péterről tud valamit, István?

A férfi keze megállt a levegőben, ahogy az olajmécs után kinyúlt. Úgy állt ott egy pillanatig, elsötétült arccal.

Ő még ott maradt - mondotta tompán.

Aztán elfújta a lángot.

Alig zörgött el másnap Prosperjeck úr, csak szólott Andrásnak, hogy fogjon egy könnyű szekérbe. Körülnézek, mondotta az asszonynak. Csak lent, ahol a tanya útja a nagy útba befordul, adta meg Andrásnak az irányt.

Bátonyba megyünk, fiam.

A két öreg sárga megfontoltan ügetett keresztül a falun, a kastélydombon gazdátlan malacok turkáltak, s néhány ácsorgó paraszt megemelte a kalapját. A kis vörös pópa kint ült a kapuban és hajlongva, nagyot köszönt az elhaladó fogatra, amit Varjassy biccentéssel viszonzott csupán, míg a parasztoknak maga is kalapot emelt.

Kívül a falun, napfényes barna ősz hevert a lusta dombokon, itt-ott ekék szántottak, boronák táncoltak a rögökön s lassú járású emberek ballagtak fütyörészve a lassú marhák után. Egy útszéli kerek vackorfa piros volt már s a rét fölött sűrű csapatban seregélyek húztak el, mint valami földszínű furcsa kicsi felhő.

Milyen békés az élet - gondolta magában -, ahol kevés az ember és sok a szabad mező. Az Isten világa békére termett, csak az emberek rontják. Azok az emberek, akiknek nincsen dolguk a földdel, akiknek éppen ez a rontás a mesterségük.

És eszébe jutott Prosperjeck úr, ki abbahagyta ezt a mesterséget. Szelíden elmosolyodott s egy öreg parasztnak, aki az út szélin állott két sovány tehénkével és éppen a boronát fordította meg, mosolyogva köszönt vissza.

Nincs más mód, mint ezeket legyőzni - fűzte a gondolatokat tovább -, legyőzni a rontókat itt kint a mezőn, munkával és igazságos élettel győzni le őket, hogy szégyenkezzenek és elmenjen a kedvük attól a mesterségtől, amelyhez szegődtek.

Rabok vagyunk, rabok vagyunk - zörögték a szekér kerekei s az úr mosolyogva a szabadságra gondolt, amit a mezők szélesen kitárnak mindenki elé, győző és legyőzött elé egyforma igazsággal s ahonnan barázdát húzó tehénkék lassú és szelíd munkájával kell kinőjjön az ország szabadsága újból, mint ahogy kinő a fa, amit szeretettel ültetnek gondos kezek. És erről eszébe jutott, hogy hull a lomb és most van ideje annak, hogy teleültessék fával a ház körüli dombot. Hogy kert legyen ott, emberöltőkre szóló. Mert mire megnőnek a fák, kinyílik az élet is a munka alatt, mint valami nagy, szelíd hófehér virág és békét meg szabadságot áraszt mindenkire.

Így érkezett Bátonyba. A falu fölött a kicsi zsellérház úgy állt még mindig, mint négy év előtt, magányosan, kerítés nélkül, az árva-kopár legelő széliben. Csak éppen a pajta nádfödelét festette át feketére az idő. Egyéb semmi, semmi nem változott. Szinte várta, hogy kinyíljon az ajtó és kilépjen rajta kopott condraruhában, szégyenkező mosollyal egy hosszú, sovány, sebhelyes ember, kivezesse a pajtából Rebekát, meg a tehenet, meg a nyolc borzas juhot, merjen nekik a kútból és mondja, hosszú, szomorú orrát félrebillentve közben: nézzed, hogy isznak...

Megállította a szekeret, leszállt. A pajta mögül rongyos kamasz bújt elé s a szekérre bámult.

Mikor benyitott az ajtón, az asszony a padon ült, a kemence mellett. Két kezét összekulcsolta a térdein s valami együgyű kis dalt zümmögött. Az ajtónyílásra abbahagyta, felállt. Néhány másodpercig kerekre nyílt szemmel állt és nézett. Kopott volt, sovány és szinte öreg, az inge foltozott.

Aztán elmosolyodott a szája.

-Te vagy az, uram! Azt hittem, ő jött meg.

Nézett rá kíváncsian.

-Izent valamit?

-Igen. Te tudod... amit elásott...

Az asszony szeme komoly volt.

-Tudom.

-Add ide.

Egy percig csönd volt. Az asszony csak állt és nézett bizonytalanul. Az ajtóban szájtátva bámult a kamasz.

-Ezt üzente?

-Ezt.

Az asszony nem szólt többet. A pajtába ment, rozsdás, vén ásót hozott ki onnan s a ház mögött egy helyen ásni kezdett. A gyermek ott állt mellette és nézte. Az úr beszélni próbált:

Hogy élsz?

Csak vállat vont és ásott tovább.

-Élek. Ahogy lehet.

-A földekkel mi van?

-Szántják, vetik...

-Kik?

-Nem tudom.

Az ásó koppant. Az asszony sovány keze lenyúlt a földbe, kapart egy keveset, aztán kis vasládikát emelt ki.

Itt van.

Átvette. Nem volt bezárva. Kinyitotta. Megpenészedett, sárga írások voltak benne.

Bement a házba. Az asszony engedelmesen jött utána. Falnak támasztotta az ásót és várt. A gyerek ott settenkedett mögötte.

A kemencéhez ment. Tűz senyvedt benne, sistergő ágakon. A vasládikát letette a padra s kivette belőle a papirosokat. Látta, hogy nevek állanak hosszú sorban, de nem nézett beléjük. Kinyitotta a kemenceajtót s a papirosokat belelökte a tűzbe. Zsugorodtak, feketedni kezdtek, aztán a legfelső fölött átfutott egy lángcsík halványkék nyelve.

Mennyi minden ég itt, gondolta, mennyi minden. Tervek, akarások, elkeseredett, fogcsikorgató próbálkozások, egy nemzet elfojtott szabadságának vergődései. Papirosok.

Az asszony nézte mozdulatlanul. Halkan kérdezte:

-Ezt üzente?

-Ezt.

Csönd volt, csak a papírok fölött lobogott a láng fekete füsttel.

Mást nem üzent... ?

Ránézett. Az asszony úgy állt ott, soványan, rongyosan, megráncosodva s két fátyolos kék szemével, mint egy eleven könyörgés. Válaszolni kellett. Nehéz volt. Nagyon nehéz.

Mást nem.

Az asszony két sovány karja lehullott a köténye mellé két oldalon. Elfordult s a belső szoba felé tett néhány lépést. Kinyitotta az ajtót.

Nézd, uram. Mondd meg neki, hogy minden úgy van, ahogy kell.

Friss, tiszta levegő áradt a szobából. A falakon ott voltak a terítők, a bútorok rendben állottak, az asztal a szoba közepén, letakarva. A fal mellett tisztán ragyogott az új ládás pad, tulipánosan, fényes mázolással.

Az asszony bement a szobába.

Nézzed, uram. Minden este tüzet gyújtok, vizet hozok, megvetem az ágyat... reggel szellőztetek, takarítok... mondd meg neki, hogy a mosdónál víz van, a lepedőket minden hónapban kimosom, hogy új szaguk legyen... a tetőt megigazítottam, mert télen beesett rajta az eső... mondd meg, hogy jöhet, amikor akar...

A gyermekek hol vannak?

Az asszony megigazította az asztalon a terítőt.

A két nagyobbik cselédnek ment... a leányka napszámba jár... ez s a másik a juhokat őrzik... Mondd meg neki, hogy mindig csak a berbécseket adtam el... ma már hatvankét juha van, a községi turmában... múlt télen sok elpusztult... a kancának csikója lett, de elvitték valami katonák, ezt adták érte...

Az asztalról felvett egy zöld színű papírt, mutatta.

Mondd meg neki, hogy nem akartam adni, de elvitték... a tehenet eladtam s a borjút is, mert ökörborjú volt... de vettem másikat és most már két tehén van, gyere, nézd meg őket, uram, hogy elmondhassad...

Gondosan betette a szoba ajtaját, aztán előre ment a pajtához.

-Nézd, uram...

Ott állt Rebeka, pontosan azon a helyen, ahol négy évvel ezelőtt. Mellette két apró tehén s a sarokban borjak látszottak a rekeszték mögött. Rebeka fölemelte a fejét és halkan nyihogott. Megsimogatta az állat nyakát.

Mindig azt hiszi, hogy ő jön - suttogta az asszony.

Nem tudott bent maradni, valami fojtotta a torkát. Az asszony utána jött az udvarra.

Miből éltek?

A kis sovány asszony széttárta a két karját, aztán lehullatta.

A gyermekek napszámba járnak, keresnek még valamit. A sajtért, gyapjúért málélisztet adnak az emberek... a teheneket néha elviszik szántani a gazdák s adnak érte szénát, meg szalmát... a fáért magam megyek, nincs messze az erdő, csak ott fönt ni...

A földekkel s a gazdasággal mi van?

Az asszony vállat vont.

Hát én azt nem tudom. Láttam, hogy ott, ahol a kastély volt, valami úr házat építtet... a földeket is szántják, vetik... arassák is... én bizony nem tudom. Majd hazajön s eligazítja...

Néhány percig még álltak szótlanul s néztek a csöndes, békés őszi napfénybe. Aztán az úr kihúzott egy kis zacskót a zsebéből. Pénz csörgött benne. Odanyújtotta.

Ő küldi neked. Hogy vegyél magadnak ruhát, meg ami kell...

Az asszony felragyogó szemmel kapott utána. Szorongatta a markában és nevetett. Aztán az arcához emelte. Sokáig tartotta ott. Vonásai lassan elkomolyodtak, lehervadt róluk a kacagás. Szemében a csillogás kihűlt, megfakult. Halkan mondta:

Nem ő küldte. Nem érzem rajta a szagát...

Nem tudott szólni. Csak megveregette az asszony sovány kicsi vállát, fejét elfordította s ment vissza a szekérhez.

Hajts - mondotta Andrásnak rekedten.

Csak a fordulónál nézett még egyszer vissza. Az asszony akkor is ott állt az udvaron, két keze tétován lelógott, válla meghajolt egy kicsit s tekintete esdőn a tovazörgő szekér után futott, mintha rimánkodva azt kérdezte volna: egyebet nem üzent... ?

És mellette bámészan a gyermek.

Másnap szekérrel és ásókkal vonultak ki a kastélykertbe. Két cigányt is kerítettek, hogy szaporábban haladjon a munka. Ami apró fácska a dúlt kert bokrai között található volt, azt mind összeszedték. Nagyobbára akácot és kőrist, ezek a Mezőség cigányai. Szaporodnak, mint a keserűség. Megtelt a szekérkas hamarosan.

Már nyomban délután elkezdték az ültetést. A szebb, reményteljesebb kőriseket úgy egyenként a ház mögé, távol egymástól, hogy legyen helyük, amikor megnőnek. Az akácokat pedig s a többit vegyesen, úgy, ahogy a kezükbe került, odaültették a lefutó hosszú gyümölcsös végébe, vadul és teljesen össze-vissza, hogy erdőforma szabad rendetlenségükkel elfeledtessék majd a gyümölcsfasorok sértő komolyságát.

Az úr maga rendezte az egészet. A magányos kőrisfák helyét maga ásta meg és volt három kicsi nyírfa, három kis fehér vessző, azoknak is maga kereste ki a helyet. Kicsit hátrább, mint ahogy a fenyők állottak és oldalt tőlük, hogy az ablakból látni lehessen majd valamennyit: a fenyőket is, amikor szél zúg az ágaik között és sárga porukat lágy felhőkben fújja, és a nyíreket lentebb, amikor tavasz elején, fehér törzsük köré, puhazöld fátylakat bontanak szemérmesen. Az akácerdő helyét is ő jelölte meg, lent a gyümölcsök sorai alatt, hogy nyúljon félkörben a domb körül, de azért legyenek közte nyiladékok is, ahol majd a végtelen zöld mezőkre kiszaladhat a szem.

Ügyelte a cigányokat, hogy jól ássák meg a gödröt s a földet a gyökér körül tapossák meg becsületesen. Aztán állt fent sokáig a ház fala mellett, szemben az öt kicsi fenyővel és nézte a munkát és látta már a kertet, ahogy a gyökerekből kinő, fölemelkedik s megtölti a hegyoldalt. Látta egyenként a fákat, a kőriseket, ahogy magas törzsüket kihúzzák egyenesre és forró nyári napokon könnyű sátrakat borítanak a gyepre, mely minden szellőrezdülésre megremegteti szelíd árnyékait. A fenyőket, ahogy sötéten feltornyosulnak és illatukkal elárasztják a házat és ágaikon fészket raknak a vadgalambok. És mikor jönnek a szelek, suhogni fognak az ágak között és ez a suhogás olyan lesz éppen, mint valami távolról érkező sejtelmes üzenet.

Látta a nyíreket is, a három kicsike vesszőt, fehéren és könnyedén felnövekedni a fenyők mellett, törékenyen, mint három fehér leány, akik árván maradtak a világban. Az akácokat is oda képzelte, az egyenes gyümölcsfasorok végibe, ahogy borzoltan szembeszállanak a renddel és nőnek, borzasodnak veszedelmesen évről évre, egyre vadabbak és egyre sűrűbbek lesznek, aljukat ellepik a bodzák és egyéb gazdátlan csavargói a földnek, s a környék minden madara odagyűl nyáron, énekel, fütyöl, cserreg és megtölti élettel a kertet s a gyümölcsös mozdulatlan némaságát.

És ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.

Ilyeneket gondolt. És elképzelte Gábort, mikor majd itt jár szakállasan s a felnőtt fák között új gyermekek játszódnak búvócskát. A ház még addig megnő egy kicsit, szétterjed a major, új istállók épülnek, cselédházak, szélesebb csűr, hogy elférjen benne a jólét... talán másképpen lesz sok minden akkor. De a kert, az olyan lesz, mint amilyennek ezen a napon indul. És Gábor és a gyermekek, aztán majd azoknak a gyermekei s az unokái is: érezni fogják, anélkül, hogy tudnának róla, mindazokat az érzéseket, amiket most itt a fákkal együtt a domboldalba széjjelültetnek. Látni fogják a karcsú nyíreket és olyankor egy percre meghatódnak s ha bosszúság van a szívükben, elcsöndesedik. Látni fogják az egyenes törzsű, nagy kőriseket s ha félelem volt bennük, megszűnik ettől. Állani fognak a fenyők alatt és friss szagukat beszívják, erősek és jókedvűek lesznek s tudni se fogják, hogy ez mind, mind örökség. Örökség. Nagyobb örökség, mint a szántóföldek, a rétek és legelők, erdők és kaszálók. Nagyobb örökség, mint a nyájak és gulyák, istállók, csűrök és minden egyebek. Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás és a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonnal kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.

Állt a fal mellett. Nézte a fenyőket, az öt kicsi fenyőt, melyek már embermagasságig értek s maholnap átnéznek a ház feje fölött és aki messziről meglátja őket, tudni fogja, hogy mi van alattuk. Nézte a gyümölcsfákat és mintha az asszony lelkét látta volna bennük: a rendet és a pontosságot, a hasznot és a kötelességet, ami az életet előreviszi.

Az asszony ezt adja örökségül. És ő? Ő csak haszontalan fákat. De aki alattuk jár, békés lesz és megelégedett. Aki nézi őket, megcsendesül és csupa szépet lát majd a szeme. Szépek lesznek a fák. Szépek. Mert haszontalanok. Mert nem kíván tőlük semmit az ember, csak hogy ott legyenek, árnyékot adjanak, illatosra szűrjék a napfényt, susogjanak, madárfészkeket ringassanak és ágaik között úgy nézzen szét a szem erre a hullámos dombvilágra, mint Isten szép kertjére, ami örömet terem.

A gyermekek közül csak Ilonka volt ott, mikor a fákat ültették. Ő is segített a cigányoknak, a gyökereket gondosan rendezgette s hintette rájuk a földet. Néha neki is eszébe jutott, hogy ezek a fák felnőnek egyszer s olyanok lesznek éppen, mint az erdő. De nem tudta őket elképzelni és nem tudta a domboldalt sem elképzelni másképpen, mint így: kopáron és gyeppel benőve, belesimulva a szántóföldek pászmáiba lent s megakasztva fönt a gyümölcsfák egyenes soraitól, meg az öt kicsi fenyőtől a ház fehér fala előtt.

Olykor az asszony kijött és nézte a munkát. Nem szólt bele, de látszott az arcán, hogy haszontalan dolognak ítéli. Alkonyodás táján, mikor a cigányok indultak haza s az úr lelkükre kötötte, hogy korán reggel eljöjjenek megint a munkát befejezni s még hozzanak akácot magukkal, megjegyezte kurtán:

Mire való ez a sok szemét fa. Nem olyan világot élünk!

Hadd el, Minka. Mire ezek felnőnek, más lesz a világ is - mondotta csöndesen. És mosolygott. És a szeme elnézett messze a dombok közé, melyektől ragyogó rózsaszín mosollyal akkor búcsúzkodott a napfény.

Az asszony nem felelt semmit. Bementek, végigjárták az istállókat, megbeszélték Mihállyal a másnapi szántást, utána még ültek a tornácon egy keveset. Azután hozta a cseléd a vacsorát.

Gábor széke üresen maradt.

Az asszony szeme keményen összerándult.

-Hol van ez a gyerek?

-A tóra ment - szólt Ilonka félénken.

Nem beszéltek többet, de az asszony arca merev volt és szigorú. Felhő sötétlett a vacsora fölött.

A cseléd már szedte le a tányérokat, mikor a diófánál mozgás támadt a homályban.

Most jön az úrfi - nézett arra a szolgáló.

A nemzetes asszony arca megkeményedett. Csönd volt. Azután alakok váltak ki az estéből s a tornác alatt megjelent Mózsi bá', meg Jankó, a veje. Valamit hoztak.

Hol van Gábor? - kérdezte az úr.

Az asszony felállott a székről. Valami félelem volt az estében. Azok nem feleltek, csak jöttek fel a lépcsőn. Karjukon valamit hoztak. A gyermeket.

Mi történt? Az Istenért, Mózsi!

A kérdés végigsikoltott a tornácon, végig az udvaron s az estén.