6. Etruszk győzelmek

A Jézus születése előtti nyolcadik században kiépített itáliai védrendszer - mint már megállapítottuk - tökéletesen megfelelt feladatának és az etruszk államvezetés várakozásának. Ezt fényesen bizonyítja már magában az a tény, hogy a külső ellenség, minden erőfeszítése ellenére nem csak, hogy nem tudott rést ütni rajta és behatolni a félsziget területére, hanem a békés kereskedelmet is lehetővé tette a Mediterrán összes népeivel, sőt magukkal a görögökkel is. Meggyőző régészeti lelet-anyag áll rendelkezésre, amely azt bizonyítja, hogy egészen az ötszázas évek közepéig görög vásárhelyek voltak az etruszk kikötővárosokban. Hogy a félsziget belsejében ilyet nem találunk, az azt bizonyítja, hogy ezek a vásárhelyek az etruszk katonai hatóságok ellenőrzése alatt állottak, s így a félsziget biztonságát nem veszélyeztették. ,

Ugyancsak a védrendszer erejét igazolja az, hogy az, hogy az ötszázas évek közepéig nem hallunk katonai összeütközésről, s azoknak a tengeri csatáknak, amelyekről híradást kapunk, meg voltak a nyomós okai és magyarázata. Az Aeol szigetek körüli és a szicíliai szorosok közelében lezajlott ütközetek azt is bizonyítják, hogy az etruszk hajóhad távol tudta tartani a görögöket a Tirren- tengeri térségtől, s ami ezzel egyértelmű, hogy a görögök állandón kísérleteztek a térségbe való benyomulással, de ez nem sikerült nekik. Hogy pedig az etruszkok nem szorítkoztak csupán védelmi háborúra, arra bizonyíték a Spurinna által vezetett tengeri expedíció a szicíliai görög kolóniák ellen Tarquiniából.

A történelmi feljegyzések és híradások hiánya természetesen nem azt jelenti, hogy béke uralkodott, hanem inkább azzal magyarázható, hogy a görögök vereségeiket nem szokták feljegyezni az etruszk történetírás anyaga pedig - minden egyéb írásukkal, s egész irodalmukkal együtt rendszeres pusztításnak esett áldozatul. A görög és római szerzők hallgatásából azonban joggal következtethetjük, hogy az etruszk szárazföldi és tengeri haderő állandóan és fölényesen előnyben volt, s ha csatákra került sor, azokat ők nyerték meg.

A hatodik század vége felé, amikor Cyros perzsa király Föniciát az ötödik satrafa hatáskörébe kényszerítette, Karthágó vette át Szicília és Szardínia szigetén a volt föníciai érdekeltségeket. Karthágó és az etruszkok között hamarosan szoros barátság alakult ki, mert közös érdekük volt az egymás gazdasági kiegészítésén kívül a görög terjeszkedés feltartóztatása is. Erről a szerződésekkel megerősített barátságról Arisztotelész azt írja, hogy a két nemzet és állam "oly közel állt egymáshoz, (hogy) úgy lehetett volna tekinteni (mindkét ország lakosait), mintha egy és ugyanazon állam polgárai lettek volna". Ezeknek az egyezményeknek során Karthágó Rómával is szövetséget kötött, ami azt jelenti, hogy ebben az időben Róma az etruszk szövetség és védrendszer tagjaként volt elkönyvelve. A külső ellenség megsegítésének szándékáról és a görögökkel való kapcsolataikról - mint látni fogjuk - Lars Porsena 504 táján szerzett csak tudomást.

Az etruszk-karthágói szövetség egyesült hadiflottájának Szardínia vizein lefolyt harcairól a korzikai alaliaiak ellen Herodotosz ad tudósítást. A hatodik század elején az elő-ázsiai Phoceaból érkezett telepesek megalapították Messzáliát - a mai Marseilles városát - s onnan Korzikára is áttelepedtek belőlük, Alalia közelébe. Ez az utóbbi kolónia a hatodik század közepén rendkívüli módon megerősödött a Phocaeából a perzsa invázió elől érkező újabb bevándorló hullámokkal, amelyeknek tudomása volt- sőt minden bizonnyal szoros kapcsolatban is álltak a korábbi messáliai telepesekkel. Az erős görög befolyás alól érkező új bevándorlók már érzelmileg is a Tirrén- térségbe benyomulni igyekvő görögök oldalán állottak" így a korzikai kolónia közvetlenül fenyegette az etruszk érdekeket és biztonságot. Ennek felszámolására indult ki Cerveteriből a szövetséges flotta és 540 táján döntő győzelmet arattak a görögök felett, amelynek következtében az alaliai görögök kénytelenek voltak elhagyni Korzikát és Szicília szigetére menekültek, ahol megalapították Veliát.

A karthágói szövetség és barátság létezéséről és az etruszk állami hatalom és erő nagyságáról adnak hírt a századunk hatvanas éveiben felszínre került híres pyrgi aranylemezek, amelyeken Thefai Veliana, Cerveteti királya ad hálát a két nép közös istennőjének, Uni-Astarténak kegyes védnökségéért.

Talán a Szardínia közelében elszenvedett tengeri vereség megtorlására a görög Cumae megmozdul és nyílt szövetségre lép Rómával, s a Róma uralma alatt álló Latin városokkal. A cumaei görög sereg Cápua ellen indul és bizonyosan kezdeti sikereket ér el, hiszen az egész félszigetet felrázó, a történelemben "hosszú menet" néven bekerült váltakozással válaszolnak rá az etruszkok. Lars Porsena, Clusium királya általános mozgósítást rendel el és nemzeti felkelésre szólítja fel Itália egész lakosságát a görög előnyomulás és terjeszkedés meggátlására. Hívó szavára mindenhonnan sereglenek az önkéntesek és biztos tudomásunk van arról, hogy még a Pó- vidékről s az észak-adriai városokból mint Spinából és Atriából - is érkeznek csapatok; s ahogy halicarnassusi Dionysius írja, "az etruszkokhoz csatlakoztak az umbriaiak, a dauniaiak és sok egyéb barbár népek" is. Ezekben a harcokban vált Lars Porsena az etruszkok legendás hírű nemzeti hősévé.

A "hivatalos" történetírás szerint Cumae urakodója, Aristodémus visszaverte volna a "támadókat", azonban ezt a feltevést semmiféle feljegyzés, vagy egyéb bizonyíték nem támasztja alá, s arról sincs semmiféle híradás, hogy a görögök - akár ideiglenesen is - területet nyertek volna az etruszk záró gyűrűn kívül..

Mint már említettük, Lars Porsenához menekült az utolsó Tarquinius, akinek ösztökélésére Porsena hadjáratot indított Róma ellen, eredetileg azzal a céllal, hogy Luciuszt trónjára visszasegítse. Először azonban Veiben jelent meg, a legközelebbi etruszk városba, amelyik - éppen a közeli szomszédság miatt a legtöbbet szenvedett a római támadások miatt. Mint emlékezhetünk, területének jó részét el is vesztette, amelyen - a Tibéren túl - a rómaiak kiépítették az etruszkok ellen irányuló hídfőjüket és erődjüket, a híres Janikulumot.

Luciusz a veiek büszkeségére kívánt hatni elsősorban, mint mondotta: "álljatok bosszút mindazokért a sérelmekért, amelyeket magatok is elszenvedtetek hosszú időn át; a (római) légiók annyiszor elkövetett mészárlásaiért, hazátok földjének elrablásáért!"

Veiből Tarquiniába ment, ahol, mint belőlük kiszakadt honfitársat, földit állította be magát, s a nagy dicsőségről akarta meggyőzni őket, "ha egy közülük való ül a római trónon". Célját mindkét helyen elérte, s a fellelkesült lakosság Tarquiniusz ügyét jó alkalomnak vélte, hogy múltban esett sérelmeikért és veszteségeikért elégtételt vegyenek maguknak. A két város egyesült serege megindult és megütközött a rómaiakkal, ám a váltakozó szerencsével folyó csata végül is nem hozott döntést. Későbbi római szerzők ugyan úgy állítják be, hogy mégis a rómaiaké volt a győzelem, mert, a közeli erdőből egy erős hang, amiről azt hiszik, hogy Sylvánusz - az erdő istene - volt, azt kiáltotta, hogy az elesett etruszkok száma eggyel több, tehát a rómaiak győztek", ez azonban nem hangzik meggyőző érvnek és a valóság az, hogy egyik fél sem volt eléggé erős a döntés kicsikarására, mert mindkettő visszavonult városaiba.

Az eredménytelen kísérlet után ment Luciusz Clusiumba, s ott is az etruszk önérzetre és dicsőségre hívta fel a figyelmet, hogy saját fajtájukbeli személyét visszaültessék a római királyi trónra. Nem tűnik azonban valószínűnek, hogy Porsenát ez győzte meg a rómaiak ellen indítandó hadjárat szükségességéről, hiszen azt magának is megszerezhette volna. "Soha egyetlen korábbi alkalommal sem volt a (római) szenátus olyan félelemben, mint ekkor, olyan hatalmas volt a clusiumi állam ebben az időben és oly dicső volt Porsena neve, írja Líviusz. Sokkal valószínűbb, hogy az etruszk nép belső békéjére már hosszú idő óta veszedelmes római hatalmat akarta megfékezni, s Tarquiniusz ügye csak az utolsó csepp volt, hogy a pohár beteljen.

A római szenátus nemcsak az etruszkok közbelépésétől rémült meg azonban, hanem saját lakosságának magatartásától is, mert attól rettegett; hogy a velük és az új rezsimmel nagy mértékben elégedetlen rómaiak beengedik az ellenséget a városba, ellenállás helyett. Sebtében minden elképzelhető "békítő rendszabályt" foganatosítottak élelmet osztottak ki, a só árusítását kivették az árdrágító "spekulánsok" kezéből és a kormány kezelésébe került, s eltörölték az adóztatást is. Mindez azt bizonyítja, hogy a nép még a kegyetlen Tarquiniuszt is szívesebben elviselte volna, mint az új köztársaság romlott vezetőségét.

Lars Porsena az első rohammal elfoglalta a Janikulumot, s ha a rómaiak a Sublicia- hidat idejében le nem döntik, ugyanazzal a rohammal birtokba vette volna az egész várost is. Minthogy ez nem sikerült, Porsena blokádot rendelt el. A Janikulumban hagyott megszálló erő kivételével serege a Tibér partján ütött tábort. Hogy pedig a városba élelmiszert ne tudjanak bevinni, összeszedette az összes hajót a Tibéren, s minden egyéb vízijárművet. Ez már azért is szükséges volt, hogy rendelkezésükre álljon az eszköz ha mégis Róma ostromát határoznák el a Tiberen való átkelésre.

Egy különös - a tankönyvekből jól ismert - és az etruszk történet szempontjából rendkívül fontos eset következtében azonban nem került sor sem Róma ostromára, sem pedig lakosságának kiéheztetése útján történő meghódítására. A hivatalos hagyomány szerint amelyről itt különösen észben kell tartani, hogy az etruszkokkal évszázadokon át elkeseredett harcokat vívó latinok íróinak tollából ered - egy római nemes ifjú, Caius Mucius, merényletet tervezett az etruszk király ellen. Az etruszk táborba álruhában belopakodó Mucius nem ismerte meg a királyt és ruhája alá rejtett kardját előrántva - tévedésből annak titkárát sújtotta halálra. A merénylet után ugyanazzal a véres karddal vágott magának utat a tömegben, azonban a zajra felfigyelő katonák rávették magukat, elfogták és a király testőrei a király színe elé vezették. Az etruszk király és Muciul között lejátszódott jelenetet és párbeszédet - a valódi történet kiderítése érdekében - érdemes, sőt szükséges teljes egészében idézni, ahogy Líviusz II. könyvének 12. szakaszában található:

"Egyedül állva ott, az ellenséges tömeg közepette, a király bírái előtt, még ebben a helyzetben is, a szerencse legszigorúbb fenyegetései között, úgy mutatkozva, mint aki inkább terrort kelteni képes, semmint azt érezni, ily módon szólt (Mucius): "Én egy római polgár vagyok; az én nevem Caius Mucius. Mint ellenségnek, szándékom az volt, hogy megöljek egy ellenséget, de azon elhatározásom sem kevésbé eltökélt, hogy elszenvedjem a halált, mint hogy azt okozzam. Egy rómainak egyformán sorsa, hagy cselekedjen, vagy szenvedjen, erőteljességgel; de nem is én vagyok az egyetlen, aki ilyen, terveket szőtt ellened. Hosszú listája van énutánam, azoknak, akik ugyanerre a dicsőséges megkülönböztetésre vannak jelölve. Készülj fel tehát, ha úgy választasz, egy ilyenfajta mérkőzésre, amelyben életed minden órája veszélyben lesz és amelyben az ellenség és a kard állandóan tartózkodási helyed eresze alatt vár; ez az a fajta háború, amelyet mi, római ifjak, készítettünk elő ellened; ne a hadseregtől félj a harcmezőn, sem a csatában; az ügy a te személyed és külön-külön mindegyikünk között áll.

A feldühödött és egyben halálra rémült király elrendelte, hogy tüzet rakjanak köréje, fenyegetvén, hogy szigorúan megbünteti, ha azonnal meg nem magyarázza, hogy mi volt az az összeesküvés, amellyel őt olyan kétértelmű szavakkal megfenyegette. "Várj csak", szólt Mucius, "és figyeld meg, hogy milyen keveset számít a test azoknak, akik előtt nagy dicsőség lebeg" és beletartván jobb kezét a parázstartó edénybe, amelyben áldozati tüzet gyújtottak, addig tartotta benne, amíg az el nem égett, mintha minden érzés nélkül való volna; erre a király, mintha csak villámcsapás érte volna a csodálatos viselkedés láttán felugrott ültéből, elrendelte, hogy az ifjat lehozzák az áldozati oltárról és azt mondta neki, "menj el biztonságban; mert a bánásmód, amit számomra terveztél, enyhe volt azzal összehasonlítva, amit magadon gyakoroltál. Azt kívánnám, hogy bátorságod nőjön és győzedelmeskedjen, ha ez a bátorság az én hazám oldatán nyilatkozott volna meg. Így én elbocsátalak érintetlenül és sértetlenül és eltekintek a büntetéstől, amellyel a háború törvényei sújtanának." Akkor Mucius, mintha viszonozni akarná a kegyet, azt mondta neki, "Minthogy úgy találom, hogy te tiszteled a bátorságot, hogy elnyerjed tőlem kegyességgel azt, amit erőszakkal nem tudtál, tudd meg, hogy háromszázan közülünk, előkelő fiatalok közül Rómában, megesküdtünk egymásnak, hogy ily módon megtámadjunk téged; úgy esett, hogy én legyek az első; a többiek veled lesznek, mindegyik, amikor rákerül a sor, úgy, ahogy a szerencsehúzás előhozta őket, mindaddig, amíg a szerencse meg nem engedi, hogy az alkalom sikert hozzon ellened. "

A rómaiak - sőt az egész emberiség számára - lélekemelő, a nemes gondolkodás mintaképéül szolgáló történet kiértékelése közben két feltűnő adat kell, hogy gondolkodóba ejtse az olvasót. Az egyik az, hogy Muciul és mind a háromszáz római ifjú, aki az összeesküvésben részt vesz, a régi főnemesség soraiból kerül ki. Mint már értesültünk róla, ezek az új köztársaságban nem csak, hogy nem érezték jól magukat, hanem nélkülözték a vagyon-, sőt életbiztonságukat is. Mint emlékezhetünk, ez volt az oka annak is, hogy Tarquinius követeivel keresték a kapcsolatot, amikor a család vagyonának kiadatása ügyében jártak Rómában. Ugyan elképzelhető volna-e, hinnénk-e annak, aki azt állítaná, hogy a francia forradalom halálraítélt arisztokratái összeesküvést szőttek az angol király, vagy főnemesség ellen, akik őket ki akarták menteni a gillotin alól! A római ifjak számára is sokkal ésszerűbb lett volna Porsena ügyét magukévá tenni, hiszen Tarquiniusz restaurálása esetén ők is visszakerültek volna a rangjukat megillető magaslatra, s életük nem lett volna többé veszélyben. A másik adat még ennél is súlyosabban esik a latba! Amikor a - szerzők szerint halálra rémült - etruszk király kínvallatásra akarja fogni Muciul, ezt azért teszi, mert kétértelműséggel vádolja, holott Muciul beszédében semmiféle kétértelműséget nem lehet felfedezni. Ám amikor Muciul leégeti jobbját, a király nem csak a büntetéstől áll el, hanem csodálattal is eltelik, Muciul pedig, most már önként, saját jószántából -a hivatalos történet szerint megismétli az addigi kétértelműnek tartott beszédet azzal a kibővítéssel, hogy most már megadja az összeesküvők számát is, amit minden bizonnyal előbb is elárult volna minden fenyegetés nélkül, ha megkérdezték volna tőle. Muciusnak ezért fölösleges lett volna leégetni karját, s ha azt mégis megtette, annak sokkal nyomósabb okának kellett lennie.

Mielőtt azonban következtetéseinket levonnánk, lássuk az események további alakulását. Porsena visszaküldi Muciust Rómába, ám követei is vele mennek, akik békeajánlatot visznek magukkal. E békülékenységről Líviusz magyarázata ellenére sem hihető, hogy ez a legendás hírű hős, a hatalmas etruszk király, aki Rómát rettegésben tartja hatalmas táborával, most ijedtében - vagy akár ámulatában - békét könyörögjön és megvert kutya módjára hazakotródjon Róma falai alól. Különösen elképzelhetetlen, ha figyelembe vesszük békefeltételeit, amelyeket a rómaiak azonnal, minden alkudozás, minden ellenszolgáltatás nélkül készségesen elfogadnak. A béketárgyalások eredményeként ugyanis Róma lemondott a Veitől elfoglalt egész területről, Porsenának pedig túszokat adtak, mielőtt a Janikulumból kivonult, ami egyértelmű a Tibér jobbpartján lévő római hídfő feladásával.

A fentiek megfontolása után most már megkísérelhetjük a való történet rekonstruálását. A régi etruszk-római nemesség - a nép támogatásával elérkezettnek látta az időt és alkalmat a terror megszüntetésére és az előzött királyokénál is kegyetlenebb, hatalmukkal visszaélő új rezsim lerázására. Ezért küldték Muciust - azonban nem orgyilkosként, hanem - követként Lars Porsena táborába. Az álruhára azért volt szükség, hogy biztosítsa a király színe elé jutását, hiszen - ha mint rómait - elfogják, a katonák még sokkal kevésbé hittek volna szavának, mint a király és talán fel is koncolták volna. De az álruhát "nem hivatalos" küldetése is megkívánta.

Az etruszk király gyanakodása és hitetlensége érthető, hiszen nagy csorba esett volna az etruszk becsületen, ha egy római cselről lett volna szó, pedig abban az időben már közismert volt fondorlatos politikájuk és hadviselésük. Valószínűleg küldetésének cinikus fogadtatása ösztönözte Muciust nagy lelkierőt igénylő tette végrehajtására, jobbjának leégetésére, hogy igazát bizonyítsa Ha pedig ez így volt - ami valószínű - akkor Mucius nem a republikánus Rómának, hanem az etruszk népnek a nemzeti hőse.

Mindezt az etruszkok és a rómaiak között kialakult jó viszony is megerősíti. Róma belső rendjének helyreállítása és a meginduló barátságos kapcsolatok során Porsena minden valószínűség szerint értesült Rómának a görögökkel folytatott viszonyáról, s a vizsgálatok folyamán a Tarquiniuszok szerepe is felszínre került. Ez lehet a magyarázata, hogy Luciusz restaurálását sem a Rómaiak nem kívánták, sem Porsena nem erőltette. Hogy magát a királyságot miért nem állították vissza, azon már csak "spekulálni" lehetne, tekintve, hogy semmi adat nem áll rendelkezésre. Azon azonban nem csodálkozhatnánk, ha a Tarquiniuszok leszereplése után a római etruszk nemesség sem lelkesedett a monarchiáért, de akkorra már nem csak Róma lakossága kóstolt bele a népuralomba, hanem az etruszk városállamok társadalma is túlságosan átformálódott a beözönlő - és az athéni demokrácia szellemével átitatott - elő-ázsiai emigránsok hatására előálló társadalmi forrongások következtében, s ennek folytán a királyság eszméje egyre többet veszített az etruszkok között is.

A Tarquiniuszok ezzel végérvényesen letűnnek a történelem színpadáról, noha - állítólag - Porsena még egy lanyha erőfeszítést tesz érdekükben, amely után el kell hagyniuk Clusiumot is.

Hogy Rómában minden az etruszk király kívánsága szerint történt, és valódi jó viszony jött létre köztük, azt megerősíti az a tégy, hogy amikor Porsena elvonult Róma alól, egész táborát a római népnek ajándékozta, s azt Róma új vezetősége közöttük kiárusította. Porsena ajándékáért a római nép végtelenül hálás volt, mert a táborba nagy mennyiségű élelmiszert halmoztak össze az etruszkok - akik hosszú blokádra készültek fel amit az éhező római nép igen nélkülözött.

A görög-római szövetség római fészkének felszámolása után a korábban leigázott Latium teljes egészében visszanyerte szabadságát és függetlenségét, s a Rómával létrejött baráti viszony következtében a Campánia biztosításához szükséges útvonal Latiumon keresztül nyitva állt az etruszk hadvezetőség számára. E szövetség egyetlen ellenálló erőssége Aricia maradt, amely - úgy tűnik - átvette a szövetség vezetését is. Ariciában görög csapatok is tartózkodtak, sőt több latin városból is kapott erősítést, ahol a nagy számmal érkező elő-ázsiai görög bevándorlók körében Aristodemus jó támogatókra talált. Porsena tehát, Róma alól történt elvonulása után, seregének egy részét ez ellen az ellenséges góc ellen indította fia, Arun vezetése alatt. Az ariciaiak elég erősnek érezték magukat arra, hogy nyílt csatában megütközzenek az etruszkokkal a város előtti mezőn. Az összecsapás első rohamában Arun elsöpörte az ariciai erőket és győzelmet aratott felettük, azonban a csatából kitért görögök hátba támadták seregét és nagy mészárlást rendeztek benne. Arun maga is elesett, mire csapatai visszavonultak Rómába, ahol szívesen fogadták őket, sebesültjeiket pedig ápolásba vették.

Etruszkológusok úgy emlegetik ezt a csatát, mint amelyben Aristodemus újabb győzelmet aratott etruszk ellensége fölött. Eltekintve azonban attól, hogy, Aristodemus nem volt személyesen sohasem Latiumban, az etruszkok ariciai veresége csak csatavesztés volt, Porsenna hadjáratának eredményére azonban semmi kihatással nem lehetett. Ezt bizonyítja az a tény, hogy Latium továbbra is szabad és független maradt és ott több összecsapásról a görögökkel nem kapunk semmiféle híradást. Latium elvesztésébe a hatalma teljében lévő Porsena sem nyugodott volna bele, pedig arról sem tudunk, hogy ő visszatért volna az ariciai ellenség megsemmisítésére. Latiumot bizonyosan maguk a latinok tisztították meg Aristodemus maradék görög erőitől, amelyek sorsáról többé nem szól a krónika.

Lars Porsenával az etruszk nép és államhatalom történelmének zenitjét érte el, azonban hamarosan - az etruszkológusok által kellőképpen meg nem magyarázott - rohamos hanyatlás és legyengülés következett be. Mielőtt tehát a történések fonalát tovább szövögetnénk, vizsgáljuk meg ennek a szomorú és az etruszk nép pusztulásához vezető jelenség okait.

Mint már több helyen is említettük, az ötszázas évek második felében a perzsák elől nagy tömegű menekült érkezett Elő-Ázsiából, s e tömeg nagy része az itáliai félszigeten, s a mediterráni szigeteken keresett menedéket. Mint a történelemből tudjuk, Cyrus 559-ben megfosztotta trónjától Astyagest, Media uralkodóját, majd meghódította 546-ban Lydiát, 539-ben pedig Babylont, s ezzel megalapította a hatalmas Perzsa birodalmat. amely "az Industól a Földközi tengerig és a Kaukázustól az indiai óceánig terjedt." Az ioniai városokat Cyrus tábornoka Harpagus igázta le, s az ő előnyomuló seregei elől menekültek tömegesen el a városok túlnyomóan görög származású lakosai. Ezek már - ellentétben a hasonló körülmények és okok miatt hét-és fél századdal korábban érkező, s az etruszkokba maradék nélkül beolvadó menekültekkel - nem voltak sem fajukban, sem nyelvükben, sem kultúrájukban azonosak a félsziget őslakóival, és hogy mégis szíves fogadtatásra találtak, az az etruszk lélek könyörületességén kívül az őslakosság emlékezetében még világosan élő, az előző emigrációhoz fűződő történelmi emlékezésnek köszönhető.

A menekültek zöme az elő-ázsiai görög "gyarmatokon" meggazdagodott kereskedőkből és mesteremberekből állott, akikről a történelem feljegyzi, sőt hangsúlyozza, hogy igen gazdagok voltak, s ez a gazdagságot minthogy kellő időben hajóra szálltak magukkal is vitték. Az etruszk társadalomban, ahol az idegenek a legalacsonyabb társadalmi rétegben helyezkedtek el, ez a megbecsüléshez, tisztelethez, sőt alázathoz szokott "osztály" természetesen idegenül érezte magát. Ha a nagy vagyonnal érkező - tehát azonnal palotákba költöző és magukat szolgákkal körülvevő - emigránsok lelki állapotához, akiket a gőgös, ősiségére büszke, de sokkal szerényebb körülmények között élő etruszk nemes osztály nem volt hajlandó befogadni, még azt is hozzászámítjuk, hogy egy sokkal nyitottabb, demokratikusabb, kalmár-szellemű társadalmi berendezkedésű osztályból érkeztek az évszázadok, sőt ezredek óta változatlanul "archaikus és monarchikus" etruszk társadalom keretei közé, nem szükséges nagy képzelőerő ahhoz, hogy a társadalmi feszítő erők rugóit felfedezzük és a bekövetkező szociális vihar előszelét megsejtsük.

Az osztályellentét kiéleződése különösen egy olyan társadalomban, ahol a gazdagok rétege van alul - már magában elég ahhoz, hogy a társadalom heves erjedésnek induljon, a vagyon aránytalan megoszlását nem is számítva. Ha pedig mindehhez a két nép homlokegyenest ellentétes erkölcseiből adódó probléma is járul, a robbanás elkerülhetetlen.

Nem volna érdektelen az Itáliában uralkodó viszonyokat párhuzamba állítani a második világháború utáni demokratikus társadalmakban fejét felütő társadalmi rákfenék problémájával, azonban ez, a rendelkezésre álló adatok csekély volta miatt ismét csak "spekuláció" lehetne, ezért csak a dokumentálható változásokra és azok következményeinek tárgyalására szorítkozhatunk.

Azt már az eddigiek alapján is megállapíthatjuk, hogy az etruszk birodalom rohamos hanyatlásának, s az ebből folyó katonai legyengülésnek más ésszerű magyarázata nem lehet, mint a társadalom ősi hitének a szabad görög vallási eszmék által történt megzavarása, az évezredes patriarkális politikai rendszerének hirtelen átalakulása és a közerkölcsöknek a teljes lezüllésig történő romlása. S hogy mindez a beözönlő elő-ázsiaiak magukkal hozott "új eszméinek" tulajdonítható, azt az érkezésük utáni időkből származó sírkamrák leletei, főleg pedig falfestményei hűen és meggyőzően igazolják.

Rövidesen Porsena hadjárata után Róma ismét az agresszió és a terjeszkedés útjára lép. A görög kapcsolatok és szövetség ugyan megszűntek tudjuk, hogy 490-ben, amikor az éhező római nép Cumaeában gabonát vásárol azt Aristodemus lefoglalja azon a címen, hogy ő Tarquiniusz utóda - a római népnek és vezetőségének korábbi lelkülete azonban nem változott semmit. Egyébként is, az új köztársaság állandó bajokkal küszködik. Az uzsorások magas kamatra adott kölcsönei a lakosság egyre nagyobb hányadát kényszeríti rabszolgaságba, s amikor a helyzet tarthatatlanná válik, az indulatok levezetésére és a polgárháború elkerülésére az egyetlen hatásos orvosság a külháború. Ugyancsak állandóan visszatérő és a rövid ideig tartó fegyverszünetekben ismételten kiújuló ellentétre ad okot az ebben az időben feltalált és a történelemben sokszor előforduló földbirtok reform feszegetése.

A római terjeszkedés elsőrendű célja ismét Latium, hogy a városnak a hatalomhoz és terjeszkedéshez szükséges hátországot megszerezze és biztosítsa. A latin városok elleni támadások, s az elfoglalt városok felszabadulási kísérleteinek néhány éves előjátéka után 497-ben döntésre kerül a sor. Tusculum területén, a Regillus- tó partján ütköznek meg az egyesült latin sereggel, amely csatában - állítólag - a Porsena udvarából kiutasított és Tusculumba vonult öreg Tarquiniusz Luciusz is személyesen részt vett. A csata eleinte a latinok fölényével folyt, sőt a rómaiakat meg is futamították, azonban a római diktátor válogatott legényekből álló és pihent csapatai bevetésével és személyes vezetésével megfordította a hadiszerencsét. A fáradt latin erőket, kegyetlen öldöklés után, véglegesen legyőzték, s a menekülő töredéket a lovasság vette üldözőbe.

Az etruszkok aggódó szemmel kísérték figyelemmel a megújuló római terjeszkedést, mert Latinia elfoglalása esetén a Campániába vezető útvonalat látták veszélyeztetve, éppen ezért szándékukban volt a Róma ellen küzdő latin erők megsegítése. A segítséggel azonban elkéstek, mert a hirtelen bekövetkező és döntő vereségre nem számítottak. Amikor pedig, a regillumi csatavesztés után, követeik Latium városait járták, hogy lelket öntsenek beléjük és további ellenállásra vegyék rá őket, a követeket elfogták és kiszolgáltatták a rómaiaknak. Róma hálából elengedte a latin hadifoglyokat és kedvezőbb feltételekkel újabb szerződést kötöttek velük: A nyilvánvalóan megtört latin nép néhány városa ugyan további kísérleteket tett függetlensége kivívására, azonban azok már csak lanyha erőfeszítések voltak csupán, s a Regullus- tói ütközettől fogva véglegessé vált az egész Latiumot magába olvasztó Róma latin jellege.

A hivatalos történetírás megvetőleg ír az etruszk harcosról is. Azt állítja, hogy nem volt miért életét áldoznia, hiszen abból semmi haszna sem származhatott; ellenkezőleg, az ellenség felszabadította a gyűlölt uralkodó réteg uralma alól. Ebben igazuk is lehet bizonyos mértékig, hiszen az újgazdagok hamarosan megtalálták az utat az etruszk vezető körök felé, s lassan az ő befolyásuk érvényesült - mint az államvezetés minden más terén, úgy - a hadvezetésben is, s az új, idegen urakért valóban nem volt érdemes az őslakos etruszkoknak vérüket ontani. Azonban éppen ezeknek az új uraknak nem volt érdekében a rómaiakkal szembeszállni, hiszen ők nagyon jól megértették magukat a hozzájuk minden vonatkozásban közelebb álló ellenséggel, mint saját katonáikkal. Amint látni fogjuk Vei elesténél - amely az etruszk sorsot végleg megpecsételte - a szorongatott végvárnak azért tagadták meg a segítségküldést, mert annak lakosai a belső rend helyreállítása érdekében királyt választottak. Ez az indokolás világosan elárulja a sok évezredes rend menthetetlen felbomlását.

Annak bemutatására azonban, hogy a Porsena uralkodása előtt, alatt és a közvetlenül rákövetkező időben mindez még nem így volt, érdemes kissé részletesebben tárgyalni a sajátjánál jóval nagyobb katonai erővel rendelkező ellenség ellenében tanúsított hősies és vezetésében is rátermett etruszk ellenállás évszázados harcait.

492-ben az etruszk és szabin erők - amelyek eredetileg a latinok megsegítésére voltak hivatva - Latiumba vonultak, abban a reményben, hogy érkezésükkel lelket öntenek a csüggedő latinokba és azok csatlakoznak hozzájuk. A latinok azonnal követeket küldtek Rómába, akik vagy védelmet kértek, vagy engedélyt arra, hogy fegyvert foghassanak védekezésül az etruszkok ellen. Ez ügyes diplomáciai fogás volt a Róma-ellenes erők részéről, mert ha Róma történetesen engedélyezte volna "önvédelmüket", a lefegyverzett és szoros római felügyelet alatt álló latinok fegyverhez jutottak volna. Hogy a római-latin szövetség milyen gyenge lábakon állt, azt Róma határozata világosan igazolja: " Úgy ítélték (Rómában), hogy biztonságosabb a latinokat megvédeni saját segítségük igénybevétele nélkül, semmint megengedni nekik, hogy újra fegyvert fogjanak. "

Róma tehát minden bizonnyal átlátott az etruszk terveken és nagy erővel megindult ellenük. A nyomasztó túlerő elől természetesen az etruszk erők visszavonultak. Amikor azonban a rómaiak megtámadták Coriolit, Antium azonnal segítséget küldött az ostromlott városnak, annak ellenére, hogy tudatában volt az egyenlőtlen küzdelem következményeinek. Nem az etruszk hősiesség hiányán és egymást megsegítő készségén múlott, hogy a római túlerő mind a városból kirohanó, mind pedig a mezőn hátába kerülő ellenfelet megsemmisítette és utolsó szálig kardélre hányta.

A vereség után az etruszkok új stratégiához folyamodnak. A római lelkületet és viszonyokat jól ismerő veiek tartózkodnak a további fegyveres összeütközéstől, ehelyett szétküldik követeiket egész Etruriába, hogy, egyrészt, katonai támogatást nyerjenek, másrészt, hogy tájékoztatást adjanak. A követek a városállamok tanácskozásain azt igyekszenek megértetni a vezető férfiakkal, hogy "a rómaiak hatalma örökké tartó lehet, hacsak a közügyi egyenetlenkedés dühe nem fordítja őket egymás ellen. Ez volt az egyetlen fertőzés, az egyetlen méreg, amelyik képes arra, hogy határt szabjon a nagy birodalmak időtartamának."

Az etruszkok jól számítottak. Róma belső bajai hamarosan kiújultak; a plebejusok és patríciusok elkeseredett küzdelme, s a földbirtokreform kérdésének felújítása több kárt okozott, mint amire etruszk fegyverek képesek lettek volna. Amikor az etruszkok 479-ben latin területre léptek és Ortora városát ostrom alá fogták, a rómaiak nem voltak hajlandók harcolni ellenük. A lakosság nem jelentkezett katonának, s amikor mégis kivonultatták őket, a római csapatok a harctéren tagadták meg a parancsokat. Amikor pedig a lovasság megverte a volszkiak egységeit, a gyalogság az üldözési parancs végrehajtása helyett megfordult és vert sereg módjára visszahúzódott táborába.

Vei magát Rómát fenyegette, míg végre a patríciusok "alázatossággal" és engedményekkel hadsereget tudtak toborozni. Veibe egész Etruria területéről özönlöttek az önkéntesek, "abban a reményben, hogy Róma belső bajait kihasználva eredményt érnek el." A római konzulok és generálisok nem merték csatába vinni katonáikat, s a tétlen ellenséget az etruszkok gyávaságuk miatt sértegették. Ennek eredménye az lett, hogy a feldühödött római katonák maguk kérték az ütközetet. Haragjukat a végsőkig felkorbácsolta, amikor az engedélyt megtagadták tőlük, s az etruszkok joggal reménykedtek, hogy ez alkalommal csata nélkül kezükbe esik Róma. Azonban az agyon sértegetett rómaiakat tábornokai nem tudták tovább féken tartani, támadásba lendültek, s az etruszkoknak alig maradt idejük, hogy csatarendbe álljanak. Miután lándzsáját mindkét fél az ellenségre röpítette, elkeseredett, karddal vívott közelharc indult meg közöttük. Ebben a csatában tűnt fel először a Fabius család, amely attól fogva nagy szerepet vitt az etruszkok, - de különösen a veiek - elleni háborúban. Az összecsapás az etruszkok állandó fölényével folyt. Amikor pedig Fabius Quintus embereivel a veiek egy sűrű csoportja ellen indult, egy szép szál, harcedzett toszkánai vitéz a közelébe férkőzött, s átdöfte mellét kardjával. Vezérük eleste láttán a római sorok meginogtak és hátrálni kezdtek, csak a másik két Fabius testvér erőfeszítése bírta megállásra késztetni őket ismét. Ez volt a rómaiak jobbszárnya. A balszárnyon hasonló sikerrel folyt az etruszk támadás. Itt maga az egyik konzul, Manlius volt a vezér, aki hamarosan súlyos fejvágást kapott és embereinek kellett kimenekíteni a csatatérről. A megnémult rómaiak itt is hátrálni kezdtek és csak a másik konzul személyes megjelenése - pihent csapataival - volt képes a hátrálást megállítani, s így a vereséget elkerülni. A sikereiken felbuzdult etruszkok seregük egy részét egyenesen a római tábor ellen küldték, amelyet egy rohammal el is foglaltak. A zsákmányolással azonban időt vesztettek, s a római veteránoknak (Triarii) sikerült őket körülzárni. A láthatólag reménytelen helyzet nem vette el az etruszkok bátorságát, - ellenkezőleg - méregbe hozta őket, s még nagyobb erővel harcoltak és amikor egy csapatuk a fényes vértjéről és fegyverzetéről felismert konzult is megölte, a rómaiak pánikszerű menekülésbe fogtak, az etruszkok pedig a megnyílt kapukon át kivonultak.

Az etruszk vitézség azonban ez alkalommal sem hozta meg a római túlsúllyal szemben a döntést, s amikor látták, hogy a római belső egység helyreállt, az ellenségeskedést felfüggesztették. Bár a 477-ben ellenük küldött római sereget súlyosan megverték, a második hadsereg érkezése után kénytelenek voltak városuk falai mögé vonulni, ahol a rómaiak merték megtámadni őket.

476-ban újabb erősítés érkezett Etruriából Veibe. Megtámadták a cremerai katonai őrhelyet, ám a segítségül érkező római légió lovassága elől vissza kellett vonulniok táborukba, s békét kértek Rómától. A békét azonnal felmondták, amint a légió elvonult, mégis úgy tűnik, hogy Vei az etruriai segítséggel sem tudott eredményesen ellenállni a római erőknek. Ám a továbbiakból kitűnik, hogy ez a - látszólagos - eredménytelenség egy magasabb stratégiai elgondolás érdekében történt színlelés volt csupán, mert a Fábiánokat akarták valójában megleckéztetni, akik azzal dicsekedtek, hogy egyetlen római család elég a legerősebb etruszk város sakkban tartására.

A veiek örömmel figyelték, hogyan nőtt napról-napra a Fábiusok önbizalma, egy egész sorozat sikeres vállalkozás következtében. Terveiknek megfelelően, szarvasmarhát hajtottak a dúló csapatok útjába, mintha csak véletlenül történt volna; a mezők elhagyatottak voltak a parasztok elmenekülése következtében, s a betolakodók ellen küldött csapatok meghátráltak, gyakrabban színlelt, mint valóságos félelemből. A Fábiusokban az ellenségnek oly fokú lebecsülése alakult ki, hogy saját fegyvereiket legyőzhetetlennek gondolták, amelyeknek sehol, egyetlen alkalommal nem lehet ellenállni. Ez a hamis feltételezés odáig vitte őket, hogy amikor láttak, Cremerából, marhákat a távolban - egy nagykiterjedésű vidék terülvén el közöttük, amelyen azonban csak nagyon kevés ellenséges erő volt jelen - lerohantak, hogy megfogják őket és gondtalan sietségükben oly gyorsan haladtak előre, hogy elmentek a veiek mellett, akik csapdában vártak rájuk az út mindkét oldalán, amelyen haladtak. Azután szétszóródtak mindenfelé, hogy összeszedjék a marhákat, amelyek össze-vissza szaladgáltak, ahogy az természetes a megijedt (állatoknál) amikor, hirtelen, a katonák felemelkedtek rejtekhelyükből és megjelentek nem csak előttük, hanem minden oldalon körülöttük. Kiáltásuk először borzalommal töltötte el őket, azután, rövid idő múltán minden oldalról megtámadták őket fegyvereikkel Ahogyan az etruszkok közeledtek hozzájuk, kényszerítették őket, összeszorulva ahogy voltak, egy folytonos csatárláncban, az általuk alkotott kör kicsinyítésére, egyre szűkebbre, amely körülmény világosan mutatja az etruriaiak nagy fölényét...".

A rómaiak visszahátráltak egy dombtetőre, hogy jobb feltételeket biztosítsanak maguknak a veiek támadása ellen, de azok egy része megkerülte a dombot és elvágta a visszavonulás útját is, s egy szálig mind lekaszabolták őket.

Rómából azonnal másik sereget küldtek, de a veiek azt is megverték, majd Róma ellen indultak és elfoglalták tőlük a Janikulumot. Azután átkeltek a Tibéren és a várost ostrom alá fogták. Bár az etruszkok által a volszkiak ellen kicsalt konzul seregét Róma azonnal visszahívta és így az ostromzárat elkerülte, a harcok így is a Remény templomának falainál és a Colline-kapunál folytak. Az etruszkok akkor a Janikulumot erőddé építették ki és onnan folytatták zavaró támadásaikat Róma területének minden részére, úgy, hogy "a csordák sehol sem voltak biztonságban tőlük." Végülis a rómaiak csapdát állítottak és amint az etruszk zavaró erők visszavonultak, megtámadták őket és velük együtt átjutottak a Tibéren, ahol, a Janikulum tövében megerősített tábort ütöttek. Másnap a rómaiak támadását csúfosan visszaverték, ám időközben megérkezett a rómaiak második serege, s az etruszkok két tűz közé kerültek. A túlerő végül is a háború befejezéséhez vezetett.

A rómaiak, amint egy kis békéhez jutottak a külső ellenséggel, azonnal egymás torkának estek. "Az agyukba ültetve a szokásos mérget, az agrárreformot, a tribunok a népet forrongásba kergették." Hogy a belső bajokon segítsen, a római vezetőség maga kezdett háborút Veivel, amellyel - felbuzdulva az etruszk sikereken - most a szabinok egyesítették erőiket. Amikor a rómaiak a Vei falai alatt táborozó szabinokat megtámadták, a veiek azonnal segítségükre siettek, hogy a rómaiakat két frontra kényszerítsék, azonban a Rómából rögtön kiküldött lovasság közbelépett. A veiek következő sakkhúzása az volt, hogy gyorsan békét kötöttek" s ezzel nagy szövetségesüket, az agrárreformot állították csatasorba.

470-re tervük beérettnek mutatkozott, s az etruszkok a volszkiakkal római területre léptek, "azzal a tervvel, hogy ha a köznép megint úgy látja helyesnek, hogy elpártoljon (Rómától), náluk menedéket találjanak" Várakozásukban nem csalódtak, mert most nem csak, hogy győzni nem voltak hajlandók, hanem egyenesen azt akarták, hogy őket győzzék le. Amikor a csatatérre kivezényelték őket, szégyentelenül visszafutottak táborukba, vagy megálltak és nézték, hogyan foglalják el mellvédeket, sőt seregük végének lemészárlását is ölbe tett kezekkel nézték. Végül is a mellvédeken megállapodtak és harcoltak is, de csak büszkeségből, mert táboruk elfoglalása nagy szégyent jelentett az akkori katonának. Egyébként örültek saját veszteségeiknek és szerencsétlenségüknek. A katonák hangos követelésére kiadták a parancsot, hogy másnap reggel trombitaszóra visszavonulnak, ám alig hogy elhagyták a tábort és menetoszlopba rendeződtek, a volszkiak - "mintha nekik is a római trombiták adták volna meg a jelt" - megtámadták az utóvédet és olyan zűrzavart támasztottak, hogy a vezényszót sem lehetett hallani a arcvonal alakítására. A pánikba esett rómaiak úgy nekiiramodtak, hogy "a volszkiak előbb hagyták abba az üldözést, mint a rómaiak a menekülést."

Egy év múlva Róma hadsereget küldött az etruszkok ellen, azok azonban kitértek az ütközet elől,mire a rómaiak az etruszk tábort akarták megtámadni. Amikor azonban jelt adtak a támadásra, az abban a pillanatban kitörő jégeső sűrűsége miatt visszavonulást kellett fújatni. Erre a jégeső elállt és tiszta lett az ég, s ez megrettentette a babonás rómaiakat, mert azt gondolták, hogy egy istenség vetette magát közbe az etruszkok védelmében.

467-ben, újra csak az agrárreform miatt kitörő belső zavargások levezetésére, háborút indítottak a volszkiak és etruszkok ellen. A volszkiak ellen Antiumba küldött sereg elől a volszkiak városukba vonultak vissza, az etruszkok ellen indult sereg pedig csapdába szaladt és alig tudott megmenekülni. A római erők távollétét a szabinok arra használták fel, hogy Róma ellen fordultak, s már a falak alatt és a kapuknál voltak, amikor a gyorsan visszarendelt két római sereg megérkezett, mire visszavonultak.

A következő évtized minden évben rendszeresen kiújuló háborúi és harcai az új etruszk haditaktika jegyében folytak. Mint láttuk, Róma állandóan két hadsereggel operált, amelyeket egy gyorsan mozgó, lovasságból álló hadászati tartalék egészített ki, Az aránylag kis területen folyó háborúban Róma így is mindig túlsúlyt tudott képezni. Ha egyik seregük nehéz helyzetbe került, a lovasságnak, vagy a másik seregnek legtöbbször sikerült idejében annak segítségére érkezni és az ellenséget visszavonulásra kényszeríteni. Az etruszkok tehát ezután nem álltak ki a számbeli fölényben lévő nagy egységekkel, hanem kis csoportokra forgácsolták szét a római erőket és úgy semmisítették meg őket. Amikor pedig a rómaiak városaikat, vagy táborukat támadták meg, azonnal ellentámadást kezdeményeztek a latiumi városok, vagy maga Róma ellen, hogy erőiket elvonják. Ily módon a túlsúlyának előnyétől megfosztott rómaiakkal szemben állandóan előnyben voltak, s egyre gyakoribb pánikot keltettek Róma városában, noha számos esetben saját csapataik is a tehetetlenségükön felbőszülő rómaiak vad mészárlásának estek áldozatul.

A 450-es évek vége felé Rómában ismét a görög irányzat kerül uralomra. Követeket küldenek Athénba, hogy megszerezzék a "híres salamoni törvények" másolatát és hogy "megismerkedjenek a többi görög állam intézményeivel, szokásaival és törvényeivel". A követjárás eredményeként bevezették a decemvirátust - a főhatalom tíz személy közötti megosztását - akiknek mindegyike tizenkét "lictorral" jelent meg, mind megannyi királyként. Az új rendszer nem tartott sokáig, mert erőszakos visszaéléseik mind a patríciusok, mind pedig a köznép körében félelmet keltettek, szabados viselkedésük pedig undort és utálatot, ezért - a Tarquiniuszok bukását környező körülmények között - előzték őket.

Róma belső zavarait ügyesen kihasználva, az etruszkok és szabinok 448-ban ismét római területre lépnek, tábort ütnek Eremmnál és körülzárják a várost: Róma mindkét ellenük küldött seregét megverik, mire lakossága pánikba esik. A szenátus beszünteti harcát a triumvirekkel, elrendelik a város erődítését és mindenkit a falakra küldenek. Hogy a szabin erőket falaik alól eltávolítsák, Fidenaeben lévő seregüket szabin földre küldik pusztítani, s a Tusculumból kért segítség megérkezése után a magukra maradt etruszkok az ostromot beszüntetik.

A következő években váltakozó szemcsével folyt a harc szinte megszakítás nélkül - s az etruszkok többször magát Rómát támadták. A rómaiak kénytelenek voltak békét kérni. A háború azonban csaknem azonnal mindig kiújult. 435-ben a Fidenae-i római kolónia fellázad és a volszkiakhoz pártol, akiknek Lars Tolumini nevű királya a Tibér római oldalán küzdi meg véres csatáit. Bár a folyón-túli területeket fel kell adniok, birtokba veszik a Fidenae és a folyó közötti területet. A faleriek is csatlakoznak hozzájuk, azonban türelmetlenségük következtében a bekövetkező, kellőképpen elő nem készített csatát elveszítik, amelyben maga a király is elesik. Fejét a rómaiak dárdahegyen hordozzák körül, s az elszomorodó etruszkok visszavonulnak,

433-bar az "új köztársaság" hadsereget indít a veiek és a faleriek földjére, amely elől azok kitérnek és városaikba húzódnak. A rómaiak nem merik megtámadni őket. Ezután a fidenaeiak veszik át a kezdeményezést és a veiek támogatásával átkelnek a Tibéren, s a Collín-kapuig nyomulnak előre. A rómaiak visszaszorították őket, mire visszavonultak Fidenaeba. Végül a rómaiak aknát fúrtak a citadellához, s így a meglepett etruszkoktól elfoglalták a várat.

Fidenae eleste nagy veszélyt jelentett az etruszkok számára, ezért a veiek és faleriek tanácskozásra gyűltek össze, aminek eredményeként követeket küldtek az etruszk városállamokba, hogy segítséget kérjenek. Utazó kereskedők tudósítása szerint "izgalmas háborús terveken agitáltak" a voltumnai etruszk kegyhelyen tartott gyűlésen is, ahol azonban állítólag az ügyet felfüggesztették és egy évre elodázták a kérdést. A háborúskodás az etruszkok és Róma között állandósul s 424-ben Veivel nyílt háború kezdődik. 423-bar három konzul által vezetett három hadsereg indul Vei ellen. A veiek mind a hármat megfutamítják, s újra követeket küldenek Etruriába, hogy a három római generálison aratott győzelmüket hírül adják. Bár hivatalosan erre sem kapnak segítséget, egész Etruriából özönlenek Veibe az önkéntesek, akikhez a fidenaeiek is csatlakoznak. Róma pánikba esik és visszarendeli csapatait Veiből, majd "diktátort kreál". A diktátor újjászervezett seregei két tűz közé szorítják az etruszkokat és legyőzik őket, majd Veivel húsz éves fegyverszünetet körnek.

Mint láthatjuk az elmúlt kerek hetven esztendő katonai történetéből, az etruszkok méltó ellenfelei voltak Rómának, mind egyéni vitézségben, mind a stratégia és taktika művészetének terén, mind pedig felső vezetési képességeikben. Hogy délen, Campániában is tartották a görögök ellen, azt bizonyítja az a tény, hogy 417-ben a campániaiak magát Cumaeát, a görög agresszió fő fészkét is elfoglalták, annak ellenére, hogy Etruria és Campánia közé beékelődött a Róma által kontrolált, ellenségessé vált Latium.

420-ban váratlan esemény lepte meg mind az etruszkokat, mind a görögöket, mind pedig Rómát. A szamniták, kihasználva a küzdő felek elfoglaltságát, cselszövéssel és ismervén a lakosságnak az évi ünnepségek alkalmával szokásos mulatozását, megtámadták a campániai Cápua városát. A nagy mészárlással egybekötött rajtaütéssel egyszerre megváltoztatták az etruszk-görög-római háborúk irányát és sorsát, Erről azonban Campánia tragédiáját tárgyaló fejezetünkben számolunk be részletesebben.

A Veivel kötött húsz éves béke nem hozott nyugalmat sem Rómának, sem szomszédainak. Az ellenségeskedés Vei nélkül is szakadatlanul folyik, s Vei helyébe hol egyik, hol másik latiumi etruszk város lép. A küzdelem is váltakozó sikerekkel és veszteségekkel folyik, csakúgy mint azelőtt. Ennek ellenére Róma sikeresen felkészült a Veivel történő végleges leszámolásra, amely a fegyverszünettel csak elodázódott, ugyanis ez a közel fekvő város volt a római terjeszkedés legfőbb akadálya, különösen azután, hogy a szamniták birtokba vették a Latiumtól délre fekvő területeket.

403-ban Róma három katonai tribun által vezetett, három irányú, de összpontosított támadást indít a volszkiak ellen, majd hatalmas, összevont seregével, a Veivel kötött szerződés lejáratának évében, megindul Vei ostromára. E lépéssel kezdetét vette a "Tíz Éves Háború" a két város között. Mind a rómaiak, mind az etruszkok fegyverben álltak, és olyan heves gyűlöletet és ellenségességet mutattak egymás iránt, amelyből nyilvánvalóvá vált, hogy micsoda borzalmas megsemmisülés lesz a sorsa annak a félnek, amelyiket legyőzi a másik.

A nagy leszámolás érdekében Rómában még a katonai tribunok számát és konzuli hatalommal ruházták fel őket. Veiben, az évi választásokkal járó heves ellentétek elkerülésére, királyt választottak.

Ez az első eset, hogy etruszk "demokráciáról" kapunk híradást, ahol évi választások vannak, mert eddig csak királyokról hallottunk az etruszk városállamokkal kapcsolatosan. E királyválasztás miatt Vei elveszti Etruria segítségét, sőt "közutálatban" részesül - a későbbi szerzők állítása szerint - a többi etruszkok részéről. Ezt az igen fontos tudósítást közelebbről szemügyre kell vennünk, mert az etruszk társadalom átalakulására derít némi világosságot.

"Kevéssel mielőtt az ostrom (Vei ellen) megkezdődött (és) az etruszkok általános gyűlést tartottak Voltumna templomában, az a kérdés, hogy a veieket az egész (etruszk) konfederáció egyesült részvételével megsegítsék-e, határozathozatal nélkül maradt "

Ókori szerzők és újkori etruszkológusok megegyeznek abban, hogy Veinek az etruszkok részéről történt meg-nem-segítése azért következett be, mert visszaállították a királyságot. Líviusz erről így ír: "Ez a lépés (a királyválasztás) nagy sértés volt Etruria összes államának....a királyi kormányzástól való borzadásuk (miatt)..."

Ez a megállapítás sehogyan sincs összhangban azzal, amit eddig az etruszk társadalmi berendezkedéséről tudtunk, akikről bizonyos, hogy évezredekig monarchikus államformában éltek; vallási és társadalmi intézményeik azon alapultak. Lars Porsenáról tudjuk, hogy király volt és a népe imádta, tehát alatta még nem volt monarchia ellenes hangulat Etruriában. ő ugyan már nem élt, de csak néhány évtized telhetett el halála óta és emlékét tisztelték az itáliai félsziget egét hosszában. Nagyon valószínű az is, hogy Vei kivételével egész Etruriában még mindenütt királyságok voltak, akkor pedig nem a királyság miatt tagadták meg Veinek a segítségét, hanem a király személye miatt.

Lássuk mit ír erről Líviusz: "(a királynak) választott személy (nem kisebb) közutálatban részesült. ő, gazdagságából folyó indolenciája és arrogáns temperamentuma következtében, már korábban, megutáltatta magát az egész nemzettel, amikor gorombán megszakította bizonyos évi (ünnepi) játékok lefolyását, amelyek elhagyása kegyeletsértés számba ment: mert, kölcsönös ellenérzéstől indíttatva, amiért a főpapi tisztségre egy másik pályázót részesítettek előnyben a tizenkét állam szavazása értelmében, az ünnepségek felében, hirtelenül elvonult a szereplőkkel, akiknek legnagyobb része az ő rabszolgája volt. Ez a nemzet (etruszk), ezért, amelyik nemzet mindenek előtt a vallási szertartásoknak hódolt, annál is inkább, mert kiválóak voltak azok gyakorlásában, határozatot hozott, amely szerint minden segítségadást megtagadtak a veieknek, mindaddig, amíg egy király kormányzása alatt maradtak." Az általam kiemelt "egy" szót kell csak a vei király személyével behelyettesíteni és megkapjuk a való helyzetet. A veieknek csak ideiglenesen tagadták meg a segítséget, addig, míg jelen királyukat el nem űzik a trónról. Itt a királyság intézménye ellen semmi szó - sem közvetlenül, sem közvetve nem esik. Vei tragédiáját tehát - s rajta keresztül az etruszk tragédiát egyetlen ember, a vei király személye idézte fel.

Ennek az embernek a nevét sajnos nem ismerjük. Pökhendi viselkedése, gazdagsága és az etruszk nemzettel szemben tanúsított arrogáns, sőt kegyeletsértő magatartása azonban elárulja, hogy az elő-ázsiai új emigránsok újgazdagjainak sorából került ki, akik közül - az ismert adatokból következtetve - Veiben is elég sokan megtelepedtek.

Amikor Rómában a Vei elleni háború kérdését népgyűlés elé vitték, Appius Claudius katonai tribun beszédében a következőket mondotta: "Figyelmen kívül hagyhatjuk-e a veszedelmet, amely gyakran a felelősségvállalással szembeni közömbösségből adódik, amikor oly gyakran látjuk az etruszkoknál azoknak a gyűléseknek tartását, amelyek tárgya a Veinek küldendő segítség. Ahogy az ügyek állnak, jelenleg elégedetlenek és haragosak ezzel a néppel szemben; kijelentik, hogy nem fognak küldeni segítséget, és érdeklődésük felől, amit ebben az ügyben mutatnak, mi nyugodtan elfoglalhatjuk most Veit. De ki tudná megmondani, ha mi most felfüggesztjük hadműveleteinket, ugyanabban a hangulatban lesznek-e azután is? Mert ha a legkisebb enyhítést engedélyezzük, tiszteletre méltóbb követeket fognak küldeni és maga az a körülmény, ami az etruszkoknak most nem tetszik, a királyság bevezetése Veiben, közben meg lehet változtatva, vagy az állam különböző tagjainak közös elhatározásából, vagy a király önkéntes kezdeményezésére, aki nem lesz hajlandó tovább a trónon maradni, ha rájött hogy ő az akadálya honfitársai jólétének."

Claudiusz, a római patrícius, nemesebben gondolkodott, mint az elő-ázsiai gazdag emigráns, Vei királya, aki "honfitársai jólétéért" sem volt hajlandó lemondani trónjáról, lemondatni pedig, bevándorló társain alapuló hatalma miatt nem lehetett. Mint látni fogjuk, ezek a külső ellenséggel összejátszó elemek okozták a város elestét is.

Amikor 394-ben "Etruria országgyűlést tartott a Voltumna-i kegyhelyen, ahol a capénaiak és faleriek követelték, hogy Etruria összes államának egyesülni kell a Vei ostromának megszüntetésére irányuló tervekben, az adott válasz az volt, hogy ők "már korábban elutasították a veieknek ugyanezt a kérelmet, mert azok ne kérjenek segítséget ott, ahol, egy ilyen következményekkel járó ügyben, nem kérték a tanácsot sem... Ennek ellenére, tekintve rokonaik vérét, nevét és veszélyes helyzetüket, elmennek addig, hogy ha fiatalságuk úgy választja, hogy el megy a háborúba, azt nem fogják megakadályozni."

Az etruszk fiatalság érkezését Rómában úgy jelentették, hogy "rettenetes számú ellenség" jött Vei megsegítésére. Az etruszk nemzet tehát, ha hivatalosan nem is adta meg a kért támogatást - ami az északi határait fenyegető veszedelem mérlegelésekor érthető és megmagyarázható véreit mégsem hagyta cserben szorongatott helyzetében.

Etruria akkor már-belső, társadalmi bajain túl - egyéb gondokkal is küzdött. Északi határain megjelentek a gallok, akik érkezésével az Észak- Itáliai viszonyok gyökeresen megváltoztak.

Vei tehát - egy ellenséges király uralkodása alatt, egy meghasonlott társadalommal, egy beültetett belső ellenséggel, az etruszk nemzet hivatalos támogatása nélkül - magára maradt a kor legnagyobb hatalmával, Rómával szemben. Ennek ellenére tíz éven keresztül állta a római ostromot.