Elképzelhető Romulusz felbőszült haragja, ám türelmet színlelve azonnal hozzálátott egy terv kidolgozásához és végrehajtásához, hogy a goromba visszautasítást kellőképpen megtorolja.

Neptun tiszteletére - aki a római mitológia szerint az első lovat saját hármas fogatából ostorcsapásával a földre terítette - nagy lovas ünnepséget rendezett, amit a szomszédos államokban széles körben meghirdetett. Nem csalódott, sok kíváncsi ember összesereglett a kitűzött időre, akik megcsodálták városa erődítéseit, a házak tömegét, s mindent, amit Rómában láttak és találtak. A feleségestől-gyermekestől érkező vendégeket, mint elképzelhető is, látható szeretettel fogadták a római lakosok. Meghívták házaikhoz, asztalukhoz ültették őket, s pihenő helyet adtak nekik az úti fáradalmak kipihenésére. Hanem, az ünnepi játékok megkezdése után, egy adott jelre, a római fiatalság megrohanta a gyanútlan idegeneket, s amelyik nőt, válogatás nélkül, közelükben találták, magukkal hurcolták. A szenátorok, akik méltóságukon alulinak tartották a személyes erőszakot, szolgákat fogadtak, hogy a legszebb leányokat- asszonyokat számukra fogdossák össze.

Elképzelhető a károsult szülők és férjek felháborodása a náluk magas fokon álló vendégjog ilyen fokú megsértése miatt és a minősíthetetlen terrorcselekmény láttán. Romulusz hiába járta azután végig a házakat, hogy személyesen magyarázza meg a károsultaknak a történteket; hiába vetette szemükre, hogy az ő gőgös viselkedésük és visszautasításuk volt az oka az erőszakoskodásnak, s hiába ígért teljes jogot és érvényes házasságot, a szép szavak nem enyhítették a helyzet súlyosságát.

Róma első külügyi kapcsolata így az erőszak útján indult el, s arról többé le sem tért szédületes magasságokba ívelő életpályája folyamán sohasem. Romulusz tettével - akarva nem akarva - megszabta a jövő útját, mind Róma, mind pedig szomszédai számára.

Az érdekelt városállamok, amelyek leányain a gyalázat megesett, elég erősek voltak, hogy elégtételt vegyenek a történtekért, s a "római veszedelmet" egyszer s mindenkorra megoldhatták volna, ha... összefogtak volna. Ez azonban akkor sem volt erős oldala a keleti népeknek. A gyakorlatban az történt, hogy amikor Caeninia, Crustuminia és Antemnacia a szabin királyhoz fordult a közös akció ügyében, mindegyikük túl lassúnak ítélte a diplomáciai utat, s így a leghatalmasabb szövetséges nélkül maguk kezdték meg a háborús előkészületeket. A caeninok pedig másik két társuk lassú készülődését sem bírtak türelemmel kivárni, s egyedül törtek be a római területre. Romulusznak nem került nagy erőfeszítésébe a győzelem. Seregüket szétverte, majd üldözőbe vette. A caenin királyt megölték és kirabolták, majd városukra támadtak, elfoglalták tőlük és a lakosságot mindenéből kifosztották.

Róma következő áldozata Antemnacia lett, amely seregével betört Rómába, hogy a Capitolnál megtartott győzelmi ünnepségekkel elfoglalt rómaiakat meglepje. Azonban egy sebtében összeverbuvált légió a háborúskodásban egyáltalán nem járatos antemnaciaiakat egyetlen ütközetben megsemmisítette, s városukat rohammal elfoglalta.

Legkönnyebb dolga Crustuminiával volt Romulusznak, akik szövetségeseik csúfos veresége láttán teljesen kedvüket vesztették.

Az összefogásra képtelen városállamok egyenkénti megverése "sablonossá" vált a jövőben, csakúgy, ahogy az elfoglalt városok lerombolása, vagy "kolóniák" küldése a le nem rombolt városokba és e városokból kikerülő árulók Rómába csalogatása házhely adományozással s egyéb kiváltságok biztosításával. Ám a visszamaradók részéről is megindult egy fordított irányú "emigráció" Róma felé, hiszen a szülők látni akarták gyermekeiket, sőt azok, akiket rabszolgaként hurcoltak Rómába, azok is lassan-lassan római polgárokká váltak, ahol később meg is válthatták szabadságukat.

A nőrablást követő idők utolsó háborúja a szabinokkal volt, s ezekkel már nem volt könnyű dolga Romulusznak. A szabinok hadműveleteit nem harag és felhevülés, hanem hideg, megfontolt ész irányította. Szándékukat egészen addig titokban tartották, amíg csak meg nem kezdték a hadi tevékenységet Róma ellen. A legenda szerint egy vízhordó leány lefizetése árán egérutat nyertek a városba és az éjszaka leple alatt elfoglalták a citadellát. A megrettent rómaiak másnap teljes erejük bevetésével sem tudták visszafoglalni fellegvárukat, a szabinok nem csak, hogy visszaverték, hanem meg is futamították őket. A rómaiak után a citadellából kirohanó szabinok már-már birtokba vették a várost, amikor Romulusz a menekülő katonáit "Jupiter parancsszavával" megállította, majd velük a szabinokat a városon kívüli mezőre szorította, ahol a sokkal nagyobb tömegű rómaiak voltak már előnyben.

E fordulatnál a híressé vált szabin nők vették át a kezdeményezést, akik - mint ismeretes - berohantak a harcolók vonalába, szétválasztották őket és a történelemben megörökített szavaikkal kiengesztelték a harcosokat: "Ne piszkítsátok be kezeteket saját apáitok és vőitek vérének ontásával és ne hozzatok apagyilkosságot utódaitok fejére, hiszen azok egyikteknek gyermekei, másikotoknak unokái lesznek!"

A szabin nők bátor közbelépésének eredményeként 742-ben nem csak kibékültek, de szövetséget is kötöttek egymással a szabinok és rómaiak. A két nemzet egyesült, közös kormányt alakított és az új birodalom fővárosa, természetesen, Róma lett. Róma lenyelte a szabinokat, jövője biztosítva lett, lakossága és hatalma megkétszereződött.

A három városállam, amelyet Róma először megfosztott leányaitól, azután kirabolt, majd megsemmisített, latiumi városok voltak, lakói tehát a legendák szerint - nem etruszkul beszéltek, hanem azon a nyelven, amelyből a későbbi latin kialakult. Ugyanez feltételezhető a szabinokról is, akik a Tibér bal partja mentén Rómától észak-keletre éltek. A Tibér bal partján azonban, Rómától néhány kilométernyi távolságban északra, az etruszkoknak is volt egy városa, Fidenae. Líviusz szerint a fidenaeiak "irigy szemmel" nézték egy - ilyen közelfekvő szomszédos hatalomnak ekkora megnövekedését, "ezért elhatározták, hogy hadat indítanak ellene".

A római történész szóhasználata az ellenséggel szemben érthető, de nem helytálló. A fidenaeiek irigység helyett inkább nyugtalanságot, sőt félelmet érezhettek a nyomasztó római hatalommal szemben és a környező népek bekebelezése után joggal következtethették, hogy a legközelebbi áldozat ők lesznek, s hasonló sors vár rájuk is. A "preventív" háború még nem régen erkölcsileg elfogadott tett volt - csak az első világháború megnyerése után hozták a győztes nagyhatalmak saját érdekükben azt a "törvényt", hogy az "agresszor" mindig az, amelyik először lő - a fidenaeiek tehát nem marasztalhatók el a háborús felelősség vádjában. Az idő a rohamosan erősödő Rómának kedvezett, ezért kezdte a háborút Fidenae és nem Róma.

Hogy Romulusz hasonlóképpen gondolkozhatott és várta a fidenaeiek támadását, azt a bekövetkező események ékesszólóan igazolják. A fidenaei ifjúságból hirtelen összetoborzott, igazának tudatán lelkesedő csapat alig lépett római területre, megrökönyödve vette észre, hogy Romulusz csapdát készített számára. Azonnal visszavonultak, s így a teljes megsemmisülést elkerülték ugyan, azonban az üldöző rómaiak fegyelmezett és jól képzett seregétől nem tudtak leszakadni, így velük együtt azok is bejutottak a városba és elfoglalták azt. Elképzelhető a lakosság elleni erőszakoskodás, rablás és gyújtogatás, hiszen akkor már római szokássá vált a győztes katonáknak a zsákmányból történő kielégítése és megjutalmazása, s az életben maradt lakosság rabszolgavásáron történő kiárusítása.

A Tibér másik oldalán, Rómától és Fidenaétől majdnem egyforma távolságra állt egy másik etruszk város is, Fidenaeának testvérvárosa, Vei. A két város ősidők óta barátságban élt egymással, fiataljaik összeházasodtak, s a legteljesebb faji és családi rokonság kötötte össze őket. E kapcsolatokból természetesen adódik, hogy a veiek nem nézhették ölhetett kezekkel véreik könyörtelen lemészárlását, s a római hatalom közelsége súlyos teherként nehezedett rájuk is. Éppen ezért lehetséges, hogy igaza van a római hagyománynak, amelyik azt tartja, hogy a veiek törtek be először római területre, s annak környékét pusztították, ezért kel át Romulusz seregével a Tibéren. Ismerve azonban a római történetírók jó szokását, hogy a háborús felelősséget igyekeztek mindig ellenfeleik nyakába varrni, éppen úgy elképzelhető, hogy a veiek nem kezdtek volna háborút a túlsúlyban lévő rómaiak ellen, hiszen sokkal ésszerűbb lett volna számukra, hogy testvérvárosuk példáján okulva városukat megerősítsék egy esetleges, sőt biztosan várható római támadás ellen. Az események további alakulása ez utóbbi feltevést igazolja.

Az etruszkok kivonultak a Tibéren átkelt Romulusz serege ellen és a veii mezőn megütköztek velük. Bár a rómaiak lassan visszaszorították őket, Fidenae sorsa nem teljesedett be rajtuk, Vei városát nem tudták bevenni. Romulusz kénytelen volt az ostromot beszüntetni; ehelyett a város körül elterülő mezőgazdasági területet pusztította. A megélhetésétől elvágott, éhezésre ítélt város végül is kénytelen volt békét kérni, e célból elküldte követeit Rómába. Az egyezkedés eredményeként Vei elvesztette területének Rómához közelebb eső jó részét, ennek fejében százéves "fegyverszünetet" kapott Rómától. A területveszteségnél is súlyosabban érintette Veit az a tény, hogy a rómaiaknak most már a Tibéren túl is volt egy hídfője, ahonnan bármikor sakkban tarthatták és háborút indíthattak az etruszkok ellen.

E háborúkkal a legendák szerint is befejeződött Romulusz uralkodásának időszaka. Egy ponthoz érkeztünk, ahol ismét el kell időznünk kissé, mert nem csak az évszámokkal van hiba, hanem egyéb tévedések is előfordultak a fenti történettel kapcsolatosan, s az előadott "tények" is magyarázatra szorulnak.

Mint láttuk, az etruszk és egyéb népnevek alatt élő, de egységes fajú és nyelvű lakosság nem csak Etruria területén élt, hanem az egész itáliai félsziget hosszában és Szicília szigetén is. Azt is letárgyaltuk már, hogy Campániát, valamint a Pó vidékét nem akkor népesítették be és "kolonizálták" amikor mindkét vidéken megalapították a tizenkét testvér-várost, hanem azok ősidők óta ennek az azonos fajú és nyelvű népnek a lakott területei voltak, csupán a kívülről várható ellenséges támadás ellen erődítették meg és "városiasították" őket etruszk vezetés alatt. Ebben az időtlen-idők óta egységes, őslakosság által teljes egészében megszállott, tökéletes földrajzi, gazdasági és néprajzi alakulásban most mégis - ha nem is idegen fajú, de különböző nyelvű ismeretlen eredetű népcsoportról kapunk híradást, közvetlenül Etruria déli határán.

Kik lehettek ezek?

Tudjuk, hogy a több, mint fél évezreddel korábbi népvándorlási hullám Elő-Ázsiából érkező menekültjei nem lehettek, hiszen azok már régen azonosultak az őslakossággal. Abban az időben, amikor a római hagyomány Róma alapításáról beszél (Kr. e. 753), Etruria és egész Itália területén még zavartalan béke és biztonság uralkodik, legalábbis az "interiorban", a félsziget belső területein, s a várható görög támadások ellen a hatalmas Itália erőd építményei, erődítései készen állnak. Görög betolakodásra gondolnunk tehát nem lehet, de semmiféle történelmi említés, vagy régészeti lelet sem tesz rá utalást. Az egyetlen fennmaradó lehetőség tehát az, hogy nem lehetnek mások, mint azok a népcsoportok, amelyek szintén a Kr. e. 1200 táján bekövetkezett népvándorlás Anatóliából kirajzott menekültjei ugyan, ám amelyeknek útját észak felé, Thessaliába követtük. Az Adrián átkelt és Közép-Itália keleti partvidékén lábát megvető népcsoportok - mint emlékezhetünk - már nem csak a tér és idő okozta nyelvfejlődési és kultúralakulási eltérésekben különböznek Itália őslakosságától, hanem ezen felül több kevesebb "semita" hatást is felvettek, részben közvetlen vérkeveredés, részben pedig kultúrhatás útján. Arra is emlékezzünk, hogy további évszázadokba telt, amíg - elsősorban szaporodás és terjeszkedés következtében a kelet-nyugati irányban folyó völgyek mentén a későbbi Via Salaria útvonalán, át szivárogtak az etruszk terület szívébe, az Apeninek észak-déli irányú vonulatain keresztül. Ezek leszármazottai - latinok, szabinok és egyéb néven ismert, nem etruszk nyelvű, kisebb-nagyobb néptöredékek tarka serege - harmonikusan beleilleszkedtek az etruszkok magasabb műveltségébe és civilizációjába, így senkinek sem volt szüksége erődített városokra Etruria belsejében.

Azaz, nem volt szüksége mindaddig, amíg a legendák Romulusza belőlük össze nem kovácsolta Rómát, s városaik bekebelezése útján erejét olyannyira meg nem növelte, hogy "a szomszédos hatalmak nem úgy tekintették többé, mint egy várost, hanem mint egy ellenséges tábort, amelyet beerőszakoltak közéjük azzal a céllal, hogy megzavarják az általános békét".

Romuluszról azonban megállapítottuk már, hogy csak a legendák világában létezett - és csakis ott létezhetett - viszont neve már megtörtént, az írott történelemben már igazolt eseményekkel áll összefüggésben és rögzíthető évszámokhoz fűződik. A következő lépésben tehát azt a személyt kell felfedeznünk, aki már valóságos, létező ember volt, akivel Róma története igazán elindult, s akinek emlékéből évszázadok múltán Romuluszt gyártottak a dicsőség útjára lépett rómaiak eredetszépítő legendái.

Romulusz haláláról a tradíció úgy emlékezik meg, hogy nem békés öregségben, hanem erőszakos halállal múlt ki. Livius Róma története című munkájában a következő szakaszt olvassuk erre vonatkozólag: A felháborodott római nép azon tanakodott, hogy miképpen járjanak el az áruló patríciusokkal szemben, akik szeretett királyukat, Romuluszt, "saját kezükkel szaggatták darabokra" ellene érzett elkeseredett gyűlöletük miatt.

Röviddel halála után Romulust megjelent egy Proculus Juliusnak nevezett valakinek, aki a népgyűlésre sereglett, "felháborodott" római népnek a következő meglepő történetet jelentse be: "Rómaiak, tegnap hajnalban Romulusz, a mi városunk szülőatyja, hirtelen leszállva az égből, megjelent előttem; amikor pedig a borzalomtól megdermedve leborultam előtte és imával fordultam hozzá, hogy ne vegye szentségtörésnek, amiért szemeimet rávetettem, "Menj", mondta ő "és mondd meg a rómaiaknak, hogy az istenek akarata az, hogy az én Rómám a világ fővárosa legyen. Ezért kultiválniok kell a háború művészetét; és legyenek biztosítva (részemről), s ezt a bizonyosságot adják át az utódaiknak is, hogy egyetlen emberi hatalom sem lesz képes ellenállni a római fegyvereknek." E szavak után felszállt és eltűnt szemeim elől."

Hogy ki volt Proculus Julius, azt már sohasem fogjuk megtudni teljes bizonyossággal, szavai azonban "csodálatos módon hitelre találtak azonnal" s "az emberek és a hadsereg fájdalma felengedett, mert Romulusz halhatatlanná válása kiengesztelte őket."

Valószínűleg igen közel járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy Proculus Julius nem közönséges, együgyű pásztorember volt, hanem a papság szószólója, aki igen jól ismerte a babonás római nép lelkivilágát és tudta, hogyan lehet lenyugtatni kedélyeit. Valószínű az is, hogy részt vett "Romulust" meggyilkolási merényletében, vagy legalábbis be volt avatva a merénylet hátterét képező intrika-szövevénybe. Mielőtt azonban Proculus személyével és a római papság szerepével tovább foglalkoznánk, a továbbiak érthetővé tételének érdekében előbb tárgyalnunk kell az "etruszk római királyok" a Tarquiniuszok kérdését, ami, mint látni fogjuk, egyébként is sokkal inkább a római történelembe kívánkozik, mint az etruszkba.

Történetüket legtöbb etruszkológus - ha ugyan egyáltalában van kivétel - az etruszk nagyság illusztrálására állítja be, hisz lám!, még a nagy Rómának is adtak királyokat. Akadnak olyanok is, akik Róma alapítását is nekik- Traquiniusz Priszkusznak-tulajdonítják, s hogy mennyire igazuk van, azt talán maguk sem sejtik még. Az ő uralkodásuk ideje az, amikor a képzelet, a költészet, a legenda és a valóság összetalálkozik, s láthatólag e legendák szerzői sincsenek tisztában, hogy ki, mit, mikor tett, vagy mely események tartoznak a valóság, s melyek a képzelet világába.

Amint kiderül, az etruszkok nem igen dicsekednének a Tarquiniuszok dicsőségével!

Történetük a hatszázas évek utolsó harmadában kezdődik, Ancus király uralkodása alatt, aki a legendákból ismert módszerekkel rendkívüli módon megnövelte Róma hatalmát. Elsőként Politórium városát támadta meg, s miután ostrommal bevette, egész lakosságát rabszolgaként Rómába terelte, "állampolgárságot" adott nekik s az Aventinen letelepítette őket. Nem sokkal ezután elfoglalta Tellenae és Ficana városát, s azok lakosságával is hasonlóan bánt el. Időközben a "régi latinok" akiket az ókori szerzők így akarnak megkülönböztetni az "új latin" római lakosoktól beköltöztek az üresen álló Politórium városába, s hogy ez még egyszer elő ne fordulhasson, Ancus őket is "állampolgárságra" kényszerítene, Politóriumot pedig földig romboltatta. Végül a Medulia közelében ellene gyülekező összes latin erőket is lehengerelte, s az életben maradottakat beolvasztotta a római népbe. E városok mezőgazdasági területeinek birtokbavétele után uralmát kiterjesztette az egész Latium területére. Következő lépésként megtámadta Veit és elfoglalta tőlük a maesiani erdőséget a Tibér túlsó oldalán, majd kijutott a tengerig az ostiai sótelepek birtokbavétele céljából.

Ancus király ténykedése kísértetiesen hasonlít a Romulust uralkodása idején végbement eseményekre és minden valószínűség szerint ezek szolgáltatták az alapot a későbbi legendák számára, s a színes nőrablás és egyéb képzeletbeli nagyítások az eredettörténet költői szintre emelését szolgálták csupán. Ennek ellenére Ancust Romulust személyével azonosítani nem lehet.

Ebben az időben tűnik fel Rómában egy Lucumo nevezetű személy, akinek jelleméről és ügyes mesterkedéseiről, Líviusz jóvoltából, pontos értesülések maradtak ránk.

Ez a vállalkozó szellemű, hatalmas vagyonnal rendelkező kalandor Kr. e. 630 táján érkezett Rómába, ahol házat vett és letelepedett feleségével. Líviusz világosan megírja, hogy a nagyravágyás vezette őket, azonban azt is megtudjuk, hogy Tarquiniában, ahonnan Rómába érkeztek, nem részesülhetett különösebb megbecsülésben, annak ellenére, hogy előkelő etruszk családba nősült be, mert idegen származású volt, s Etruriában mint emlékezhetünk - az idegenek a legalacsonyabb társadalmi osztályba tartoztak.

Lucumo egy Demaratusz nevezetű ember fia volt, aki a görög Corinthoszból érkezett Tarquiniába, görög neve ellenére azonban lehetséges, sőt valószínű, hogy már Corinthoszban is idegen volt, mert a régi harcos szellemet kalmárosító "semiták" ellen megindult belső forrongások következtében kellett görögországi otthonát elhagynia. Tarquiniában megházasodott és két fia született; ezek egyike volt Lucumo, a másikat Arunnak hívták, akiről még szintén hallunk a Tarquiniuszok története folyamán. Egyelőre elég annyit tudni róla, hogy nagyapja halála után született és így kimaradt nagyapja végrendeletéből. Ennek következtében keserves szegénység jutott osztályrészéül, míg az egész vagyont megöröklő Luciusz hatalmas gazdagságra tett szert, amellyel azonnal nagyravágyó terveinek megvalósításához fogott. A vagyon következtében elnyerte egy előkelő etruszk családnak Tanquil nevű leánya kezét. Tanquil nem kevesebb nagyravágyással rendelkezett, mint férje, s nem sokáig bírta elviselni azt a megaláztatást, amiben alacsony származású férje miatt része volt, hiszen az etruszk társadalom nagy vagyonuk ellenére sem volt hajlandó befogadni őket. Kitervezték tehát, hogy elköltöznek Tarquiniából.

Céljaik számára Róma kitűnően megfelelt, mert úgy számították, hogy egy ilyen fiatal államban, ahol a nemesség eredete is késői, új és a társadalmi emelkedés az érdemek alapján is lehetséges, "jó helye volna egy ambícióktól fűtött, szorgalmas embernek", akinek ráadásul töménytelen pénze is van.

A történet szerint éppen a Janikulumon hajtottak keresztül, amikor egy sas jelent meg a levegőben és szárnyain lebegve megállt felettük. Nem kis meglepetésükre a sas hirtelen előrebukott, csőrével leemelte Lucumo fejfedőjét, majd néhány kört írt le a kocsi fölött, azután hangos vijjogással visszaszállt és fejére visszahelyezte a fejfedőt. "Mintha csak mindezt a műveletet egy istenség parancsára hajtotta volna végre!"

Úgy mondják, hogy Tanaquil az előjelet nagy örömmel fogadta, mert - mint általában az etruszkok - jól-iskolázott volt az ilyen "égi csodák" értelmezésében. Megölelte férjét és közölte vele, hogy "egy ilyen madár, az égnek abból a régiójából (ahonnan érkezett, egy ilyen istenség küldötteként (aki küldte), nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy nagy-nagy szerencse vár rá."

Mindez természetesen, Tanquil koholmánya volt a babonás római nép fogyasztására és terveik elősegítésére. Telve ezekkel a gondolatokkal és nagy-nagy várakozással, továbbhajtottak a városba, ahol Demaratusz már Tarquiniusz néven szerepelt, s Lucumo nevét és a Rómában jobban hangzó Luciuszra változtatta.

Nem csalódtak. Az isteni csoda nimbuszával érkező gazdag idegenek érkezése nagy feltűnést keltett és Luciuszból "nem hiányzott az akarat, hogy a szerencse erőfeszítését a maga oldalára állítsa." Mindent elkövetett, hogy udvarias modorával barátokat szerezzen, szórakoztatásban gazdag vendéglátásokat rendezett és bőkezűségével elől járt a jótékonykodásban. Nem csoda, hogy hírük a királyi palotába is eljutott, ahol hamarosan kieszközölte bemutatását. Ügyes hízelgése nem csak a királyi udvarba, hanem a király bizalmába is besegítette; nemsokára tanácsos lett minden köz- és magánügyben, végül pedig a király gyermekei felett a gyámságot is elnyerte.

Megbízható adatok hiányában talán igazságtalanság Ancus király korai halálával kapcsolatosan megvádolni, azonban nehéz megmagyarázni Ancus, Róma utolsó etruszk királya hirtelen halálát, miután Tarquiniuszt kinevezte apró gyermekei gyámjává. A király halála után természetesen rámaradt a királyi teendők ellátása, s amikor a királyfiak férfisorba serdültek, ő sürgette egy királyválasztó gyűlés összehívását.

Hogy a természetes örökösödési rend helyett miért kellett választani az új királyt, arról ugyan nem szól a krónika, azonban az események annál világosabban beszélnek. Szándéka, hogy a királyfiakat kisemmizze, nyilvánvalóvá vált, amikor - a királyválasztó gyűlés meghirdetése után, a választás időpontjának közeledtén- "elküldte az ifjakat jó messzire vadászni".

Azt mesélik, hogy a korona elnyerése érdekében a nép kegyeit kereste, hízelgett nekik és gondosan előkészített beszédeivel a csőcselék támogatását igyekezett megnyerni. Mindez manapság talán nem tűnik kifogásolhatónak, az ő idejében ez nem vallott nagyobb jellemességre, ezen maga Líviusz is megjegyzi, hogy "egyébként rendkívüli érdemekkel rendelkezett". Ügyeskedése és fondorlatai eredménnyel jártak, mert a "nép beleegyezett", hogy elfoglalja a trónt a jogos örökös helyett.

Trónra kerülése után Luciusz minden ténykedése azt látszik megerősíteni, hogy a kívülről érkező görög támadásoknak évszázadokon át sikeresen ellenálló etruszk birodalom belső megbontására vállalkozott. Adatok hiányában ma már lehetetlen volna megállapítani, hogy ez egyéni vállalkozás és kezdeményezés volt-e részéről - talán, hogy bosszút álljon a gőgös etruszkokon, amiért nem fogadták be maguk közé - vagy pedig a görögök szemelték-e ki és ültették be a feladat végrehajtására. A további történések mindenesetre az utóbbi feltevés felé mutatnak. Bármelyik eset álljon is fenn, Tarquiniában eltöltött ifjúságának emlékei minden bizonnyal nagy alakító hatással voltak elhatározására.

Lucius uralkodása alatt mélyreható, gyökeres változásokon esett át Róma társadalmi berendezkedése, valamint bel- és külpolitikája. Uralmának megerősítésére és a szenátorok hatalmának ellensúlyozására a szenátorok számát megkétszerezte és az új szenátoroknak az "ifjabb nemesség" címet adományozta Ezt a - régi hagyományok, a fennálló rend és életforma fenntartására mindig kész, az "új eszméknek", a felforgatásnak mindig mindenhol ellenálló - régi nemesség akaratának érvényesülését és befolyását semlegesítő, a régi nemességet az új "rezsim" saját párthíveivel felhígító eljárást a legújabb korban is sikeresen alkalmazták a Brit Birodalom "demokratizálására", valószínűleg anélkül, hogy valaki is felismerte volna, hogy e terv kidolgozója és első alkalmazója egy "etruszk" király volt.

Miután személyes hatalmát megerősítette és Róma társadalmát kellőképpen felforgatta - talán a belső forrongás és a kedélyek lecsillapítására - erejét a szomszédos Latima ellen fordította. Általános összecsapásra nem került sohasem sor, mert ügyes stratégiával a latin városokat egyenként vette ostrom alá és semmisítette meg. Ilyen módon "az egész latin fajt" uralma alá hajtotta.

A sikeres háború befejeztével Rómát erős kőfallal és egyéb erődművekkel vette körül.

Az eddig etruszk Róma Tarquiniusz Luciusszal különleges történelmi küldetésének útjára lépett, s alatta indult el az a folyamat, amely lassan "latinná" alakította át az ősi etruszk várost.

Luciuszon a római szenátusnak a régi etruszk nemességhez tartozó csoportja véres bosszút állt. Az ellene szövött összeesküvést Ancus király kisemmizett fiai szervezték meg s a halálos fokoscsapást egy pásztornak öltözött merénylő hajtotta végre rajta. Nem valószínűtlen, hogy ő volt a római szerzők által megörökített király, aki a csőcselék kegyeiből került trónra, s akit az érdekeikben és becsületükben megsértett régi "szenátorok saját kezükkel szaggattak szét", nem pedig a csak legendákban létező Romulust. A "történelmi" Róma alapításának kétes dicsősége tehát Demaratusz Lucumo, vagy más néven Tarquinius Luciusz nevéhez fűződik.

A véres tragédia nem vetett véget a Tarquinuszok uralmának. Luciusznak Priszkusz nevű fia akit sokszor összetévesztenek Luciusszal, későn született, amikor már az utódlás kérdése eldőlt, s valójában sohasem uralkodott. Ancus fiainak mellőzésével Luciusz vője, Szerviusz Tullius került a trónra, akit fogadott anyja és anyósa, Tanaquil segített a királyi családba, majd férje erőszakos halála után az uralomra. A királyné mesterkedéseiben itt sem hiányzott az "égi csoda" igénybevétele, sem pedig a jogos örökösök csalafinta félrevezetése. Valószínűleg az ő sugallatára, hogy helyzetét a trónon megerősítse két leányát összeházasította Priszkusz két fiával.

Szerviusz trónra lépése után azonnal hozzálátott előde megkezdett munkájának befejezéséhez, a római társadalom teljes átformálásához. Első lépésként - halálbüntetés terhe mellett - elrendelte a lakosság és a magánvagyon pontos összeírását. A vagyoni adatok alapján öt osztályba sorolta Róma lakosságát, amivel elérte, hogy a kis létszámú, de nagy vagyonú osztályok kezére játszotta a hatalmat, a nagytömegű szegényebb osztályokat pedig kizárta a közügyekből. Ugyanezen elbírálás szerint az egész társadalmat katonai szolgálatra kötelezte, s mindenkinek előírta, hogy milyen fegyverzetet köteles saját költségén beszerezni és a háborúba magával vinni.

Mélyreható változások történtek a választójogban is. Szerviusz eltörölte a szavazók egyenlő elbírálását, s a szavazatok "súlyát" különbözővé tette. A társadalmat vagyona szerint előkelőségi fokozatokba sorolta, s bevezette a különféle címeket és méltóságokat. Az átmenetet az egyenlők társadalmából az osztály-társadalomba olyan ravaszul kitervelte, hogy látszatra senki sem volt kizárva, mégis az egész hatalom a főurak kezére került. Az állami ügyek intézésében a következő társadalmi osztályt csak akkor lehetett megkérdezni, ha a legmagasabb osztály saját kebelén belül valahogyan nem tudott volna megegyezni, "ami igen ritkán történhetett meg"; az pedig gyakorlatilag sohasem, hogy az alacsonyabb osztályokra kerülhetett volna valaha is a sor. Reformjai nyomán kialakult az az új társadalmi rend, amely nem csak Rómának lett évszázadokon át változtathatatlan társadalmi berendezkedése, hanem a későbbi katolikus hierarchiának, az európai feudális társadalmaknak, s Bizáncnak is mintául szolgált.

A már amúgy is kitűnően megerődített várost valósággal bevehetetlen erődrendszerré építette ki, amivel Rómának jövőbeni szándékai véglegesen nyilvánvalóvá váltak. Mint emlékezhetünk, Róma ellenséges fellépéséig Itália belsejében erődített városokra nem volt szükség. A hatodik századtól származó belső etruriai városerődítési leletek hőségesen regisztrálják, hogy az etruszkok Róma szándékát világosan felismerték.

Szerviusz Tulliusz uralkodásának első, s az etruszkokra nézve legfontosabb tevékenysége az volt, hogy Vei "és a többi etruszkok" ellen megindította a háborút. Az ellenségeskedés ettől fogva - rövid megszakítások leszámításával többé meg sem szűnt, s az évszázados harcok végül is az etruszk nemzet teljes megsemmisüléséhez, s a római birodalomba történő bekebelezéséhez vezettek.

A szolga származású Szerviusz fogadott apjához hasonlóan tragikus módon fejezte be uralkodását és életét. Vője, Luciusz Tarquiniusz, a nálánál sokkal idősebb és gyengébb alkatú királyt saját kezűleg dobta le a szenátus épületének lépcsőjéről, majd a magát sebesülten hazafelé vonszoló ember után küldte szolgáját, s az a nyílt utcán végzett vele. Szerviusz leánya, az új királyné könyörtelenül áthajtott fogatával holttestén, amint a szenátusból hazafelé vágtatott, s kegyetlenségéről utcát neveztek el. Luciusz Tarquiniusz uralkodását 532-ben azzal a rendeletével kezdte, hogy megtiltotta apósa holttestének eltemetését, mert - mint mondta - Romulusz is temetetlen maradt. Nyilvánvaló, hogy nagyapjára célzott, akit Szerviusz szintén temetetlenül hagyott, hiszen hosszabb ideig - amíg uralmát sikerült biztosítania, halálát is titokban tartották. Ugyancsak a bosszúállás művének tűnik, hogy legyilkoltatta mindazokat a szenátorokat, akik az első Tarquiniuszt "saját kezükkel szaggatták szét". Az "új Róma" ellenségeinek - a régi etruszk nemességnek felszámolása saját pozíciójának megerősítését is szolgálta.

Különös erőfeszítéseket tett a latinokkal való kapcsolatok szálainak további megerősítésére. A mai nagyhatalmak módszereire bámulatosan hasonló eszközöket alkalmazott velük szemben, mint a "külföldi segélyt" és a megfélemlítést. Hogy a latin vezetőkben terrort keltsen, az egyik renitenskedő ariciai főúr ellen összeesküvést szőtt, csapdába ejtette, majd árulás vádjával kivégeztette. Az ariciai vezérnek, Turnusnak neve később a legendákban Aeneassal kerül kapcsolatba, mint a rutúliaiak királyáé, akivel Aeneas és a "trójaiak" első csatájukat megvívták Itália földjén.

Egy régi szerződésre való hivatkozással berendelte a latinok fegyverre fogható fiatalságát Rómába, s amikor azok a királyi parancsnak engedelmeskedtek, századokba osztotta be őket, azonban olyan ravasz módon, hogy egy-egy latin félszázadot római félszázadokkal kevert össze, s az így előállt vegyes századok élére római centurionokat, századparancsnokokat nevezett ki. Ezzel az intézkedésével a haderő létszámát megkétszerezte és elvette a lehetőségét annak, hogy a latinoknak, saját tábornokaik és tisztjeik lehessenek.

Ez utóbbi intézkedésével megteremtette az eszközt Róma számára, hogy az etruszkok elleni háborút eredményesen folytassa évszázadokon keresztül, s velük letért a becsületes harcok - az egyéni erőn és bátorságon alapuló mérkőzések- erkölcsileg elfogadható útjáról, hogy a cselszövések, árulások, megtévesztések és csalások módszereinek végsőkig történő kihasználásával növelje a megszületett latin Róma hatalmát és gazdagságát.

Hogy az etruszkokkal háborúban álló külső ellenséggel, a görögökkel, kapcsolatot tartott fenn, s velük egyetértésben, sőt szövetségben állott, arra történelmi bizonyítékaink vannak. Líviusz Róma története című művében a következőket olvashatjuk: "(Tarquiniusz) elhatározta, hogy Delphibe (követeket) küld, a leghíresebb jóshelyre) az egész világon; és veszélyesnek ítélvén (azt), hogy a válaszokat közömbös (nem beavatott) személyekre bízzák, saját két fiát küldte Görögországba, ebben az időben kevéssé ismert szárazföldi utakon, s még ismeretlenebb tengeri (utakon)."

A követ-küldés nem támasztja alá a nagy óvatosságot és titkosságot, - hiszen a "borzalmas csoda", ami a követjáráshoz ürügyül szolgált, csupán abból állt, hogy egy kígyó siklott ki az egyik faoszlopból, ami elől a jelenlévők a palotába menekültek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy etruszk jósok és álomfejtők bőségesen álltak rendelkezésre, s maga az öreg királyné is "jól iskolázott volt" az égi csodák magyarázatában.

De nincs indokolva a királyfiak személyes küldetése és a titkos útvonal igénybevétele sem. Elképzelhetők azonban a "veszélyek" a királyi család számára, ha kiszivárgott volna egy - az ellenséggel kötött - összeesküvés, vagy az összeesküvéssel kapcsolatos tervek és utasítások érkezésének híre. Az etruszkok előtt ismeretlen - minden bizonnyal már korábban is igénybevett szárazföldi és tengeri titkos útvonal létezése azt tűnik bizonyítani, hogy azt a görög hadvezetés fürkészte ki és azon keresztül hatolt be a "második front" felállítására és az etruszk belső ellenállás megtörésére.

A delphii követjárás Tarquiniusz számára nem hozta meg a kívánt eredményt, sőt sorsát - s vele együtt a római királysága sorsát is - megpecsételte. A királyfiak - Titusz és Arun - kíséretében ott volt Luciusz Junius Brutusz is, a király nővérének fia, aki, attól való félelmében, hogy a király a többi számára veszélyt, vagy versenytársat jelentő áldozattal egyetemben kivégezteti, gyermekkorától kezdve elmebetegnek tetette magát, s mint ilyet sohasem vették komolyan. Brutusz azonban, aki már a neki adott név miatt is telve volt elfojtott gyűlölettel és bosszúvággyal, csak az alkalmas pillanatot várta, hogy terveit megvalósítsa, s erre Delphiben sor is került.

Brutusz egy erre a célra belülről kivájt bot belsejébe rejtett arany királyi pálcát vitt magával, mint Apollónak szánt áldozatot, amellyel az őt és képességeit megillető pozícióját kívánta jelképezni. Mind a közvetlenül bekövetkező, mind pedig a hosszúlejáratú történések azt bizonyítják, hogy Brutusz a királyfiak háta mögött tárgyalásokat kezdett a görög illetékesekkel és megkapta a további utasításokat Róma számára

Miután a fiatalemberek küldetésüket előadták, "ellenállhatatlan ösztönzést éreztek", hogy megtudakolják, ki fogja a királyságot örökölni: Kérdésükre a következő szavak hangzottak a jósbarlang belsejéből: "Fiatalemberek, amelynek először megcsókolja az édesanyját, az lesz a legfelsőbb hatalom ura Rómában."

A testvérek elrendelték, hogy a jóslatot a legteljesebb titokban tartsák, nehogy otthonmaradt harmadik testvérük, Sextus, tudomást szerezzen róla, maguk között pedig sorsot húztak, hogy melyikük csókolja meg; édesanyját először. Brutusz más jelentőséget tulajdonított a szavaknak és botlást színlelve a földre esett, s azt ajkával érintette, úgy gondolván, hogy, az az egész emberiségnek édesanyja.

Delphiből hazatérve hamarosan ütött Brutusz bosszújának órája. Egy, a királyfiak mulatozása közben kötött fogadás következtében Sextus erőszakot követett el a másik feleségén, aki szégyenében öngyilkos lett.

A tragikus eset szolgáltatta Brutusznak az alkalmat, hogy a Tarquiniusz család teljes kiirtására és a királyság megszüntetésére irányuló tervét megvalósítsa. A meggyalázott nő holttestét körülhordoztatta, s a tribunok épülete előtt összehívatta Róma népét és gyújtó beszédben lázította őket mégpedig nem csak Sextus, hanem apja ellen is. Felsorolta törvénytelen tetteit, majd felszólította a tömeget, hogy az egész királyi családot száműzzék Rómából. A táborból hazasiető Tarquiniusz előtt bezárták Róma kapuit, míg Brutusz, ezzel egy időben, a táborba ment, hogy a katonákat is megnyerje és a Tarquiniuszok ellen fordítsa. Lázítása ott is eredménnyel járt. A király két fiával a felizgatott tömeg haragja elől az etruszkokhoz menekült, Caerebe, a harmadik fiú, Sextus egy latin városban, Gabiban keresett menedéket, ahol hamarosan legyilkolták azok, akiket egy, az apjával való összeesküvés során nem sokkal előbb csalafintán a római uralom alá hajtott.

Ezzel véget ért a Tarquniuszok királysága. Az utolsó Tarquiniusz, aki az új népidemokráciában még magas beosztásban maradt, hamarosan szintén menekülni volt kénytelen, mert a római nép számára azután a Tarquinuszok "puszta neve is veszélyt jelentett". Róma ugyanis kívülről érezte magát veszélyeztetve, hiszen mindenki azt várta, hogy Tarquiniusz Luciusz etruszk fegyveres segítséggel fogja megkísérelni trónja visszafoglalását. E félelmetes várakozás nem következett be azonnal, ehelyett a patrícius fiatalság mozdult meg, amely személyes biztonságát érezte veszélyeztetve az új törvények miatt, "amelyek a szegények" előnyére készültek, s minthogy "ártatlanságukon kívül nem volt semmiféle biztosításuk, vagy védelmük", elkerülhetetlenné vált felszámolásuk. Szervezkedésük szempontjából legjobbkor érkeztek Luciusz követei, akik a családi vagyon kiadását szorgalmazták. A népidemokratikus szenátus számára nem volt könnyű a döntés, mert tudták, hogy ha a vagyon kiadását megtagadják, háborút hívnak ki maguk ellen, ha pedig kiadják, hatalmas ellenségük anyagi támogatáshoz jut. Elképzelhető, hogy ilyen körülmények között kapóra jött nekik a patríciusok és Luciusz között folyó összeesküvés felfedezése egy rabszolga árulása folytán. Ügyes mesterkedéssel sikerült a tetteseket lefülelni - ha ugyan az egész ügy nem az ő mesterművük volt - sőt egy Tarquiniusznak írt levelet szintén kézre kerítettek a követektől, s így "legálisan" megtagadhatták Luciusz követelését.

A Tarquniusz vagyont elkobozták és szétosztották a "szegény nép" között, amivel azt akarták elérni, hogy az osztozkodásban mindenkit bűnrészessé tegyenek, s ezzel csírájában fojtsanak el minden további egyezkedést a római nép és trónfosztott királya között.

Mint a továbbiakban látni fogjuk, Tarquiniusz Luciusz nem nyugodott bele a történtekbe, hanem élénk diplomáciai munkába fogott az etruszkok körében, különösen pedig Veiben, Tarquiniában és Clusiumban. A caerei udvarban magát Lars Porsenát, az etruszk nép egyik legkimagaslóbb királyát, vezérét és nemzeti hősét is megkörnyékezte és oldalára hangolta, akinek félelmetes hírétől rettegtek a rómaiak. Mint látni fogjuk, Lars Porsena a rómaiakat több csatában megverte, sőt magát a várost is elfoglalta, azonban valami váratlan dolog történt Róma falai alatt, s a száműzött királynak még sem sikerült etruszk erőkkel trónját visszahódítani.