2. Ami a történetből kimaradt

Minthogy a görög- római-szakos tudósok etruszkológus munkája a rómaiak "elő-történetére" irányult és ennek folyamán egész figyelmüket Itália "indo-európaizálására" összpontosították, természetes volt, hogy vizsgálódásaikban nem jutottak el a vaskor kezdete elé és ezért van az, hogy az etruszk nép történetét a görögök itáliai gyarmatosításával kezdik, Krisztus előtt a nyolcadik században.

A múlt század folyamán megalapozott görög-római-barát és etruszk-ellenes etruszkológiának eme furcsán egyedülálló történelmi szemlélete természetesen megfelelő torzítást is eredményezett, mert mialatt a minden irányból - északról, délről, keletről, sőt nyugatról is - "beözönlő" feltételezett "indoeurópaizálók" a tanulmányok végeláthatatlan sorának tárgyát képezték, az indo-európaizálandókról szinte teljesen megfeledkeztek.

Először - és csak az utóbbi évtizedekben - a nyelvészek jutottak kátyúba ezzel a felfogással, amelyből csak úgy lehetett kilábolni, ha elismerték, hogy kellett lenni olyan népnek, vagy népeknek is, amelyek nem indoeurópai nyelvet beszéltek, azaz, amelyiket indo-európaizálni kellett. E nyelvészek azután rendre ki is mutatták, hogy volt egy ősi alapréteg, amelyik az etruszkokkal együtt egy "mediterráni" őslakossághoz tartozott, ami őslakos- autochton népességet feltételez, s amelyik az indo- európaizálós előtt egy "mediterráni ősnyelvet" beszélt. Ennek az ősnyelvnek elemei, nyomai világosan kimutathatók a rómaiak latin nyelvében és az abból később kialakult egyéb latin-nyelvekben, kisebb-nagyobb mértékben.

Ennek az "új" felfedezésnek ellenére azonban a "modern" etruszkológia sem mutat különösebb igyekezetet a vas-kor előtti etruszk őslakosság korábbi történetének felfedésére - mentségükre legyen mondva, hogy túl sok adat nem áll rendelkezésükre - s továbbra is megmarad az etruszk kezdet nyolcadik századtól számított hagyománya mellett, a "városiasodás" előtti időket figyelmen kívül hagyva.

Pedig az etruszk történet mindaddig "titokzatos" marad, amíg az etruszk nép valódi eredettörténetének nyitjára nem jövünk, ahhoz azonban sokkal korábbra vissza kell menni az emberiség történetében. Ezt kíséreljük meg ebben a fejezetben.

"Az emberi fajok eredetének kutatását leginkább az a napjainkban már szinte általánosan elfogadott tudományos tétel nehezíti meg, amely szerint az ember a majomtól származik. Ez az elképzelés az egyébként - legalább is nagy vonalaiban - helytálló "evolúciós" elméletből nőtt ki és a Földünk felületén itt-ott, időnként felbukkanó, megkövesedett csontmaradványok "bizonyítékán" alapszik, azonban e gyér leletekre felépített elmélet nem csak a majom és az ember közötti "összekötő láncszemekben" bővelkedik, hanem a mai napig még annak a kérdésnek a feltevéséig sem jutott el, hogy ugyan hogyan lett az egyszínű majomból legkevesebb négy bőrszínű emberi fajta. Minthogy a tudományokat a saját politikai érdekeihez idomító korunkban fennáll annak a veszélye, hogy ezt a kellőképpen meg nem alapozott elméletet az emberiség számára kötelező érvényűvé nyilváníthatják, s ezzel minden más irányú kutatás útját eltorlaszolhatják, szükségesnek tartom itt azonnal leszögezni, hogy mind az "evolúciós", mind pedig az embert a majomtól származtató elméletek - széleskörű elfogadottságuk ellenére is - részleteikben és egészükben csupán nem bizonyított elméletek maradtak.

Ha a "hivatalos" tudomány ma szinte kötelező elméleteitől egy időre függetlenítjük magunkat és ugyanakkor félretesszük a tizenkilencedik század folyamán különféle politikai célkitűzések szolgálatába állított, s ma már a tudományos világ által is elavultnak tekintett faji és nyelvi osztályozásokat és rendszerezéseket, akkor a rendelkezésünkre álló adatok alapján sokkal elfogadhatóbb, jobban megmagyarázható és az ésszerűségnek is jobban megfelelő képet alkothatunk magunknak Földünk és az emberiség eredetéről."

Nem valószínű, hogy akadna valaki is, aki kétségbe vonná azon feltételezésünket, hogy a Föld előbb volt, mint az Ember. Az sem valószínű, hogy valakit is meg kellene győznünk arról hogy Földünk - függetlenül létrejöttének módozataitól - lényeges változásokon esett át hosszú története folyamán. E kézenfekvő tények rögzítése után először is foglalkozzunk a Föld eredetével és az emberi élet előfeltételeinek létrejöttével e földgolyón.

"A ma közel általánosan elfogadott "graduális geológia" azt tanítja, hogy a Föld felületében történő változásokat általában aránylag csekély erők - mint a szél, fagy és ezekhez hasonló természeti tevékenység idézik elő. Ha ez igaz és helytálló volna, a mai földkéregnek egyetlen, összefüggő, meglehetősen lapos kontinensnek kellene lennie, amelyet nagyjából egyenletesen eloszlott folyók szelnének keresztül kasul. A Föld kezdeti korában feltételezhetően nagyobb rádió-aktivitás következtében keletkezett vulkánikus hegyek völgyeit tengerszemek töltenék meg. A tengerek számára óriási kiterjedésű medencék nem létezhetnének, sem magas hegységek és az Andesek, vagy Himalája cordilleráihoz hasonló hegyláncolatok sem. Nem lehetne másként, mert az egyenletes lehűlés - amely bőséges időt engedélyezett a különböző fajsúlyú elemek egyenletes elhelyezkedésére a Föld felületét mindenhol egyformán kellett, hogy érintse, s a felületen csak a nagy "olvasztó-kemence"-a Föld- salakjának tekinthető könnyű kőzet lehetne.

"Erre a békés képre alaposan rácáfol Földünk jelenlegi állapota. Az eredeti könnyű kőzet nagy százaléka hiányzik, csak kontinenseink laposan maradt felületei emlékeztetnek rá. Máshol azonban hatalmas, nehéz kőzetet tartalmazó, vagy vulkánikus felgyüremléseket találunk, a hiányzó részeken pedig hatalmas víztömegeket, amelyek medencéjének fenékkőzete sokkal fiatalabb és sokkal vékonyabb, mint maga az eredeti földkéreg. A földfelület rokkant állapotát azután kiegészítik a tengerek fenekén ma már tökéletesen feltérképezett - tíz- és-tízezer kilométer hosszúságú - repedések és a Csendes-óceán mindkét szegélyén végighúzódó vulkánikus "tűz-öv".

"Nem mi volnánk az elsők, ha feltételeznénk, hogy a Föld négy-öt milliárd éves élete folyamán globális kataklizmákon esett át, hiszen nem nagyon régen még Cuvier iskolája is ezt vallotta. A Föld geográfiai állapota szemmel láthatóan ezt bizonyítja és az Ember ősi hagyományai is alátámasztják ezt a feltevést, s a Föld és Ember eredetével kapcsolatos elméletek bizonytalansága itt szintén pozitív tényezőként mutatkozik meg, mert semmiféle bizonyíték e feltevés cáfolatára nincs.

"Előfordulhat, hogy valamikor - talán több alkalommal is - nagyobb méretű aszteroid ütközött Földünkbe és jelentős megrázkódtatásokat okozott rajta. Egy ilyen - a Föld atmoszférájába behatoló és ott természetszerűleg fel- és szétrobbanó aszteroid a hidrogén-bomba energia felszabadulását sok ezerszeresen meghaladó hatásával képes volna egy olyan kataklizma láncolat megindítására, amely megteremtheti az emberi és állatvilág biológiai át- és elváltozásához szükséges feltételeket.

"Nem okvetlenül szükséges azonban földön kívüli erők közrejátszását feltételezni kataklizmák előidézésére. Ha az emberiség az itt-ott felbukkanó "ősember"-csoportokból az utóbbi tízezer év alatt több milliárdos létszámra szaporodott fel, miért ne volna lehetséges, hogy az előző száz-és-százmillió év folyamán hasonló el- és túlszaporodások már történtek?! Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor annak lehetőségét sem tagadhatjuk, hogy az elszaporodó emberiség a maihoz hasonló - esetleg azt meg is haladó - technikai magaslatra emelkedett, s valamilyen véletlenül, vagy tudatosan felidézett katasztrófa láncreakciója az akkor létező földfelület egész képét megváltoztatta. Pusztán az a tény, hogy egy ilyen letűnt emberiségnek és kultúrájának tárgyi bizonyítékai nem maradtak ránk - helyesebben e bizonyítékok fel- és elismerésére hajlandók és képesek nem vagyunk - még nem zárja ki létezésük lehetőségét. Tudásunk mai fokán még azt sem sikerült megállapítanunk, hogy a jégkorszakot mi indította el, pedig hogy a gáznemű és olvadt halmazállapotú Földön milliárd évek után jégkorszak következett be, annak szükségszerűen oka volt, még akkor is, ha ezt az okot nem ismerjük. Egy újabb jegesedés elindítására elégséges lenne atmoszféránk megfelelő méretű szennyeződése, amiről jelen gyáriparunk minden különösebb atom szerencsétlenség bekövetkezése nélkül is tudna gondoskodni korunkban is. Emellett fennáll egy szerencsétlen baleset, egy nemzetközi félreértés, vagy meggondolatlan háború eshetősége is, amely alkalmat szolgáltathatna bármikor a mai magas technikai felkészültségünk mellett arra, hogy egy globális méretezésű katasztrófával a még megmaradt földkérget - kontinenseinket - vagy azok részeit beolvassza, vagy egyéb módon megsemmisítse, tönkretegye. Egy ilyen ember által elindított kataklizma képes volna eltörölni a mai emberiséget minden magas technikájával egyetemben, nyomtalanul, s ha mégis maradna emberi és állati túlélő, azok minden bizonnyal végzetes biológiai elváltozásokon esnének át a felszabaduló radioaktív sugárzások következtében. Ezek a túlélők azután hosszú évtízezredeken át az "ősember" módjára kényszerülnének élni.

"Ám - mint már említettük - nem csak a Föld múltjával kapcsolatosan vagyunk a sötétségben való tapogatódzásra utalva, hanem az Ember "evolúciós" történetében is óriási hézagok tátonganak. Az "összekötő láncszem" nem csak a majom és a "majom-ember" között hiányzik, hanem a majom-ember és a vértesszőlősi jávai- pekingi ember között is, majd a neandertáli is igényelne egy külön láncszemet, s a mai embernek az utóbbitól való leszármaztatása is megoldhatatlan akadályba ütközik. Előfordulhat, hogy az ember-kutatás teljességgel hamis nyomokon halad. Kiderülhet, hogy nem az ember származott a majomtól, hanem "ellenkezőleg" a majom degenerálódott az emberből, ahogy a Popol Vuh maya hagyománya állítja, s ami sokkal könnyebben volna magyarázható a biológia törvényei segítségével, egy földi eredetű, vagy földön-kívülről származó rádió-aktív sugárzás feltételezésével. Nincs kizárva, hogy az evolucionisták egy-vagy esetleg több ilyen besugárzás következtében elváltozott, különböző mértékig elállatiasodott lények nyomait követik - s ha ez így volna - hasztalanul, mert az emberből "emberszabású majommá" degradálódott csökevények csak mellékági láncszemek lehettek - az elfajzás felé! S hogy nem járunk messze az igazságtól, amikor a leszármazást "negatív irányban" keressük és a neandertáli ember eredeztetése egy korábbi, magasabb rendű emberből valójában több, mint feltevés, azt fényesen igazolja az a tudományos világ által már régen ismert, csak helyesen fel nem ismert, tény, hogy a korai neandertáli ember agymérete és intelligenciája, s így kultúrája is magasabbfokú volt, mint a későbbié! Az agyméret csökkenése, a fejalkat és arc primitívebbre, állatiasabbra válása nem evolúciós fejlődést, hanem - világosan - visszaesést jelent, amit nem lehet az időjárás rosszabbra fordulásával kimagyarázni!

"Tudományos elméletek nem tekinthetők öröknek. Valójában nem mások, mint olyan magyarázatok, amelyek többé-kevésbé összeegyeztethetők mindazon ismeretekkel, amelyeket az elmélet felállítása idején birtokol az emberiség. Földünk, de különösen az Ember keletkezésének és ősmúltjának tudományos magyarázata is csak megállapodás kérdése, s leginkább néhány kimagaslóan tehetséges tudós tekintélyén alapszik. A jelenben törvényként elfogadott elméletek új ismeretek birtokában, újabb adatok fényében, vagy a régi adatok újjáértékelése alapján bármikor megváltozhatnak. Minden magyarázat tehát csak egy magyarázat, nem zárja ki más elméletek létjogosultságát. Az a puszta tény, hogy a Föld és az Ember eredete körül egy időben, ma is, több elmélet van érvényben - s azok egymással össze nem hangolhatók és minden egyesnek megvannak a maga elszánt védelmezői - már magában azt bizonyítja, hogy a kérdés koránt sincs megválaszolva, a probléma nincs megoldva. Nem követünk el tehát erőszakot a tudományon mi sem, ha a rendelkezésünkre álló adatok alapján és a logika szigorú figyelembevételével az emberiség eredetével és őstörténetével kapcsolatosan feltételezünk bizonyos olyan előzményeket, amelyek talán nem egyeznek meg a "hivatalos" szakkörök egymás között történt megállapodásaival, viszont lehetővé teszik a mai emberiség létrejöttének és kezdeti kifejlődésének hézagok nélküli magyarázatát.

E kiindulási feltételezések némelyike a következő: "Emberi lények élhettek a Földön már száz- és- százmillió évekkel ez előtt, annak ellenére, hogy csont-maradványokat nem hagytak maguk után és civilizációjuk csaknem nyomtalanul elveszett számunkra.

..Ezek az emberi lények ugyanúgy elszaporodhattak, sőt túlszaporodhattak a Föld felszínén, ahogyan a mai emberiséggel is megtörtént az utolsó tízezer év folyamán.

..Földünket hosszú élete alatt globális katasztrófák érhették és ezek következtében az előző emberiség szinte maradéktalanul kipusztulhatott, majd a kataklizmákat túlélő emberi - és állati - gócok útján újra benépesedhetett.

..A megelőző emberiség egyedeinek intelligencia-szintjét.

..Minden egyes minket megelőző emberiség eljuthatott a mienkhez hasonló, azt esetleg meg is haladó, kulturális, civilizációs és technikai magaslatra.

..A mai emberiség nem a majomtól származik, hanem egy előző emberiség túlélő maradványaiból.

..A mai emberiség nem állatból emberré emelkedett lényekből civilizálódott, hanem egy magas fokú kulturális, civilizációs és technikai szintről esett vissza a kőkorszakból ismert "ősember"-elődünk színvonalára.

..A mai emberiség - szájhagyomány útján - átmenthetett és napjainkig megőrizhetett bizonyos mennyiségű emlékezést és ismeretet abból és arról az emberiségről és annak kultúrájából, amelynek túlélő maradványaként ideszármazott."

Itt felhívom a kedves Olvasó figyelmét arra, hogy mindaddig, amíg emlékezetben tartja, hogy itt feltételezésről, nem pedig tényekről beszélünk, nem sértjük a tudomány szabályait, hanem annak megengedett keretein belül mozgunk, sőt - valójában a tudományt leginkább előresegítő módszert alkalmazzuk.

Az eddigi, tárgyi bizonyítékokkal nem rendelkező, tehát feltételezett, de logikusan elképzelhető keretekbe most illesszük be mindazt az ősi írásos, vagy tárgyi- régészeti leletanyagot, amelyet szorgalmas tudós kezek évszázadokon át gondosan összegyűjtöttek és vizsgáljuk meg, hogy mennyiben támasztják alá az előzőkben körvonalazott várakozásunkat.

"A Mezopotámiában a homok alól felszínre került és a múlt század folyamán már megfejtett ékírásos agyagtáblácskákon keresztül megismerhetjük a Jézus születése előtt négy-ötezer évvel élt ember felfogását a világ keletkezéséről."

Tévedés volna azt hinni, hogy a hatezer évvel ezelőtt élt ember intelligenciája alacsonyabb fokon állt a mai emberénél. A feltalálás mindig nehezebb, magasabb rendű feladat, mint a tökéletesítés, s az emberiség találmányainak nagy részét ez a korai ember hajtotta végre. A villamosság feltalálásához legalább olyan fokú intelligenciára volt szükség, mint ma egy "villamos agy" - computer - megtervezéséhez és legyártásához.

"Azt pedig biztosra vehetjük, hogy a lelkiekről sokkal több fogalma volt az elanyagiasodás lejtőjére tért mai emberiségnél, mert a sumír kultúra és civilizáció lehetővé tette, hogy a társadalom vezető rétegét képező, magas képességű kiváltságos osztály mentesítve legyen a megélhetéssel járó munkától, azzal a küldetéssel, hogy teljes idejét, energiáját és tehetségét a lélek és a szellem művelésére fordítsa. Hogy ez a vezető, sőt uralkodó réteg papi uralmat - teokráciát - hozott létre, az már magában bizonyíték arra, hogy gondolkodásuk középpontjában az Isten és a vele kapcsolatos hit és vallás állt.

"A Teremtésről alkotott felfogásuk napjainkig sem sokat változott, s a huszadik század műszaki fejlettsége ellenére is Földünk lakosságának nagy többsége hiszi és vallásos kegyelettel őrzi is azt. Ez az Istentől származtatott eredet-történet azonban felmérhetetlen idővel megelőzi az írás "feltalálását" és így a feljegyzés időpontját, s ez a tény valószínűsíti azt, hogy amióta az Ember megjelent a Földön, ez a történet nemzedékről nemzedékre szállt, sőt az sem kizárt, hogy talán még az élmény emlékezetén alapszik és átvészelhetett egész Földünket érintő katasztrófákat, kataklizmákat, amíg végül is, hosszú csiszolódás, egyszerűsítés és stilizálás után, írásban lerögződött. Az emberiség ezen legősibb kulturális és irodalmi gyöngyszemét vették át azután a már "történelmi" időkből ismert későbbi kultúrák, a zsidó Tóra és a keresztény Ó-szövetség.

"Az ősi sumír ékírásban megnyilatkozó teológia tanítása szerint amikor még semmi más nem volt - tehát még az első neutron megjelenése előtt - Isten létezett, aki szavával, igéjével - vagy másként: akaratával megteremtette a Világot. Ha pedig ez a Világ neutronból állott elő, hát az első neutront teremtette meg. Nem készet, nem egyszerre alkotott. Szakaszonként, lépésről-lépésre haladt, közben szüneteket tartva és figyelte, hogy amit teremt, az jó-e, megfelelő-e! Amikor elválasztotta az eget és a földet, ezt az aktusát úgy is értelmezhetjük, hogy a világmindenségből megalkotta Földünket, különválasztotta és elindította pályáján. A Földnek és a többi planétának kiszakadását a napkorongból lehetne-e szebben, tömörebben és költőiebben kifejezni ennél?! S amikor azt mondta: legyen világosság! - nem a Föld saját tengelye körüli forgását rendelte-e el vele, amely nélkül legalábbis a Föld egyik fele teljes sötétségben maradna örökre?! A Nap és vele együtt a többi égitestek elrendezése nem az örök éltető energiáról történő gondoskodást jelenti-e?! Az égi és földi vizek szétválasztása - más szavakkal: az atmoszféra megteremtése - az élő világ alapfeltételeinek előkészítése, hiszen a párolgás, felhő-képződés és eső őrök körforgása nélkül csak kietlen, élettelen pusztaság létezhetne!

"Amikor minden már készen volt és jó volt, akkor teremtette meg Isten az embert."

"Mint láthatjuk, az egyházi történettudomány eme tanítása részleteiben és egészében nem áll ellentétben a "világi" - anyag-tudományok által hirdetett - "evolúciós" elmélettel, sőt egymást tökéletesen kiegészítik. A különbség csak a részletek megfogalmazásában mutatható ki, a lényeg azonban azonos!

",Aki a Teremtés-történetét először leírta, az messze meghaladta vele korának tudományos szintjét, sőt ha hajlamosak vagyunk az őszinteségre, be kell vallanunk - a mai modern tudományok határát is túllépte, hiszen választ ad olyan kérdésekre is, amelyekre korunk tudományágai együttesen sem képesek feleletet találni, mert a nem éppen tudományosan hangzó "Nagy Bumm" létrehozásához szükséges első neutronok eredetét már nem képesek megmagyarázni.

"A sumír ékírásos szövegekből pontosan ismerjük az akkori tudományok szintjét és bizonyosak lehetünk afelől, hogy jóllehet a későbbi modern tudományok alapjait már lerakták, s a technika alapvető elveit és találmányait is ismerték, amihez csillagászati eredményeket is felmutattak - messze voltak olyan magaslattól, hogy korszerű tudományos eredményeinkkel vetélkedő elméleteket állíthattak volna fel. A Teremtés-történet leírója tehát nem lehetett annak szerzője! Nem lehet kétséges, hogy az agyagtáblán dolgozó írástudó értesüléseit sokkal korábbi forrásból merítette. Ez a forrás pedig - akár emlékezés, akár korábbi tudományos kutatás eredményeként jött létre - megsemmisülhetett ugyan, azonban létezését a fenti megfontolás és tartalmánál fogva tagadni nem lehet!

"Ez a vonás semmi esetre sem származhatott majomtól, sem "majomembertől", sőt a kőkorszak primitív fokára süllyedt, írástudatlan embertől sem, akitől viszont már bizonyíthatóan leszármaztatható a mai emberiség. És ennél a pontnál véglegesen kátyúba jutott az embert a majomtól leszármaztatni igyekvő elmélet szekere, hiszen szerinte a Teremtés-történetet leíró sumír írástudótól visszafelé egyre primitívebb, állati lényekhez vezet vissza az út, akiktől sem tudományos elméletek, sem csiszolt költői-irodalmi remekművek nem öröklődhettek!

"A Teremtés-történet, az Özönvíz legendája és a többi emberi őshagyományunk egy, a kőkorszakot megelőző, magas kultúrát feltételez, sőt követel, amelynek szerencsétlenül járt túlélői, illetve azok késői leszármazottai lehettek a kőkorszakból ismert emberek, akik szájhagyományként, nemzedékről-nemzedékre, a legnagyobb megpróbáltatások között, a legkegyetlenebb életfeltételek mellett átmentették a Föld és a rajta élő Ember történetét egy korábban létezett és minden valószínűség szerint igen magas fokot elért kor kultúr-maradványaként."

"A huszadik század történettudománya vitán felül álló bizonyítékokon, hitelesített írásos okmányokon és régészeti leleteken alapszik. A mai történész nem az a "Karthágói harangok"-bon leírt, múlton lelkesedni, nemzete történetén büszkeséggel hevülni tudó, vagy gyászán szomorkodó tanár úr, hanem egy mesterségesen gyanakvóvá nevelt, hideg fejű tudós, aki tudatában van annak, hogy minden meggondolatlan kijelentés, minden elhamarkodott ítélet tekintélyén - s így karrierjén - lemoshatatlan foltot ejthet. Ez a "tudományosság" ma már odáig megy, hogy a tudományos világ által felállított elméletekbe bele nem illeszthető, azokat alá nem támasztó leleteket, tárgyi bizonyítékokat sem veszik figyelembe, s legtöbbször egyszerűen nem hajlandók foglalkozni velük. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy az újságokban időnként megjelenő, sőt sokszor a szakértők által végzett ásatások során felbukkanó, de a jelen tudomány által "használhatatlannak" minősített leletek magyarázat nélkül maradnak, s ami még sajnálatosabb, a feledés teljes sötétségébe vesznek. Minthogy bennünket nem annyira a tudományosság, mint inkább az igazság felderítése érdekel, az alábbiakban ismertetünk néhány cáfolhatatlan adatot, amelyekkel a "hivatalos" tudomány eddig nem volt hajlandó foglalkozni, azonban az eddig elmondottak hitelesítésére és a továbbiak alátámasztására okvetlenül alkalmasnak látszanak.

"Amerikában egy nevadai szénbánya kitermelése folyamán felszínre került egy széntömb, amely megőrizte egy sok millió évvel ezelőtt élt ember lábnyomát. Ez a lábnyom abban különbözik az olduvai szorosban talált, szintén több milliós, lábnyomtól, hogy tulajdonosa cipőben járt. A lenyomat annyira tiszta és éles, hogy semmiféle tévedésre okot nem adhat. A talpat a cipő felső részéhez hozzá varrták, s az erős cérna lenyomata is látható a szénben. Egy "céhbeli" tudós egy ilyen lelettel nem tud kezdeni semmit, mert a "hivatalos" tudomány doktrínája szerint a lábnyom keletkezési idején - több mint tizenöt millió évvel ezelőtt - ember a földön még nem élt. Ilyen körülmények között a tudós kénytelen "bölcsen" hallgatni, vagy kimondja ésszerű ítéletét, s ezzel kiteszi magát kollégái azonnali és elsöprő támadásának, amiért "nem elégséges" bizonyítékok alapján mer nyilatkozni, s - ami ezzel egyértelmű - kétségbe vonja elődei és tudós társai magas tudományát.

"A nevadai lelet nem egyedülálló. A Góbi sivatagban szintén találtak egy homokkőben megmaradt, tökéletes lábnyomot, amely láb szintén viselt cipőt, több millió évvel ezelőtt. S ahol e lábnyomok tulajdonosai jártak, ott minden bizonnyal mások is hordtak cipőt, még akkor is, ha az ő lábnyomaikat nem találjuk meg, hiszen csak arra kell gondolnunk, hogy milyen kicsiny a valószínűsége, hogy egy-egy ilyen lelet millió éveken keresztül fennmaradjon és arra a ma élő ember rá is bukkanjon.

"Egyet minden bizonnyal megállapíthatunk. Az olduvai szorosban nyomait hátrahagyó australopithecus africanus nemhogy varrott talpú cipőt nem készített, de a fegyverül, vagy szerszámul használt követ is csak úgy használta, ahogy a földről felvette! Ha egyáltalában használta!

Lábnyomokon kívül egyéb emléket is hagytak ránk jégkorszak-előtti elődeink. A madridi levéltárban 1572-től őriznek egy levelet, amely szerint a spanyol foglalók az egyik perui bányában találtak egy kőbeágyazott, közel húsz centiméteres vasszeget. Ez sem egyedülálló lelet, mert Californiában is találtak szeget egy kvarctömbben, amelynek szabályszerű feje is volt sőt egy észak-angliai bányában is rábukkantak egyre, amelynek kőbeágyazott része a fejjel együtt szintén megmaradt. Ausztriában pedig egy vöcklabrucki szénbányában szabályos acéltömb esett ki a széteső szénből. Mármost a majom-emberről biztosan tudjuk, hogy nem készített és nem is használt szeget!

"S ha már a fémművességnél tartunk, nem feledkezhetünk meg azokról a "történelem előtti" equadori indián dísztárgyakról és észak-amerikai fém-szerszámokról sem, amelyek előállításához több ezer fokos (celziusz) kemencékre volt szükség, a nélkülözhetetlen műszaki tudásról nem is beszélve. Azt is tudjuk, hogy az amerikai indiánok ősei ilyesmivel sohasem rendelkeztek.

"Említést érdemel a Kínában fellelt alumínium-tárgy és a Delhiben talált hét és fél méter magas, hat tonnás oszlop, amely ismeretlen rozsdamentes fémből készült és évezredek óta ott áll. Ami az észak- és dél-amerikai, kínai és hindu leleteknek közös vonása, az az a tény, hogy egyiknek sincs sem előzménye, sem folytatása. Az egyetlen kézenfekvő magyarázat csak az lehet, hogy e használati és művészeti tárgyakat valamikor egy magas technikai tudással rendelkező társadalom állította elő és hagyta örökségül a késői tulajdonosoknak. A kérdés csak az, hogy ki volt ez az előd és mikor élt. A régészet kereken tagadja annak lehetőségét is, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt létezhetett olyasféle civilizáció, amelyről Plató könyveiben olvashatunk, s ebben a régészeknek igazuk lehet Hanem hogy sokkal előbb, sokszázezer, vagy millió évekkel előbb igenis kellett lenni, azt előbb-utóbb kénytelenek lesznek elismerni. Előbb-utóbb tudomásul kell venni, hogy a tiahuanakori naptár állatfejei ötven-hatvan millió évvel ezelőtt élt állatokat ábrázolnak, a panamai kerámiákon repülő óriás-gyíkok láthatók, s az arizonai és oregoni sziklákra évmilliókkal ezelőtt kihalt ős-állatok képeit véste fel valaki. Ez a "valaki" pedig vagy egy időben élt a később kihalt őslényekkel, vagy pedig pontos leírást örökölt róluk azoktól, akik egy időben éhek velük. Előbb-utóbb meg kell magyarázni, hogy miként került bizonyos perui vázákra öt-ujjú Ilama, holott a mai Ilamának csak két ujja van.

"De egyéb nyugtalanítóan érdekes jelenségek is mutatkoznak, amelyek magyarázatra várnak. Az ősi Babilonban ismerték már az elektromos elemet, ismerték az elemek soros és párhuzamos kapcsolását és fémek arannyal történő befuttatására használták. A kérdés csak az: hogyan lehetséges, hogy ez a tudományos ismeret évezredekre elveszett az emberiség számára, azután egyszer csak ismét "feltalálták"?

"Kínai és hindu ősi írások arról tanúskodnak, hogy ismerték a repülést és repülőgépeket tudtak konstruálni. Egyiptomi múmiák szájában műfogakat, hidakat találtak; a mexikói mayák ismerték a fogsebészetet és a fogtömést, s az inkák előtt élő népek agysebészetet gyakoroltak. Amputáltak, sebet kötöztek, kokainnal, kininnel és belladonnával altattak, gyógyítottak. Hindu orvosok ismerték az öröklődés genetikáját, az idegrendszert, a vérkeringési szisztémát, császármetszést végeztek, agyat operáltak, s a himlő ellen oltottak. Kínában Jézus születése előtt "varázstükröt" használtak röntgenezésre, altatással operáltak, sebet varrtak, daganatokat távolítottak el, s kenőcsöket ismertek a seb gyors begyógyítására.

"Plató "Timaeus"-ában az egyiptomi főpap megmagyarázza Solonnak a Phaetonról szóló görög legenda értelmét, hogy az valójában a pályájukról letérő égitesteket jelenti, amelyek a Föld körül keringenek és az egekben és időnként beleütköznek a Földbe, ahol nagy kataklizmákat okoznak. Jézus születése előtt már legalább fél évezreddel tudták, hogy a Föld gömbölyű és a Nap körül kering, s nem sokkal későbbről tudjuk, hogy a saját tengelye körül forgását is ismerték. Hindu tudósok kiszámították a Föld átmérőjét és a Holdtól való távolságát, s a Rig Veda leírja a Föld belsejének hármas tagozódását.

"Mindez a sok tudás "megelőzte korát", azután pedig feledésbe ment és újra fel kellett fedezni évszázadok, sőt évezredek múltán. Mi lehet ennek az oka? Egyetlen logikus magyarázat lehetséges, hogy az emberiség szellemi mélypontját nem a kőkorszakban, hanem már a "történelmi" időkben érte el és mindaddig őrzött az előző korszakból rámaradt ismereteket, amelyeket a primitív viszonyok következtében nem használhatott, s az új irány, új fejlődés hatására megvált tőlük, miután új felfedezései fényében elvesztették korábbi jelentőségüket.

"Egy bennünket megelőző emberiség emlékezetének talán legérdekesebb adata a hindu nép ajkán fennmaradt, majd szent könyveibe is bekerült utalás egy villámszerű fegyverre, amely a hirosimai bombázás előtt teljesen ismeretlen atom-fegyver minden jellegzetességét kimeríti. Szó van egy füst nélküli villanásról, avagy sugárzásról, amely után az ég hirtelenül elsötétül a szétterülő felhőkből, s a magasból véreső hullik, míg a keletkező hőség szinte mindent felperzsel és megsemmisít. Más helyen egész hadseregek válnak hamuvá és aki túléli a "halálnak e hatalmas hírhozóját", annak haja és körmei kihullanak.

"Felsorolásunk korántsem teljes, de e munkának nem is lehet célja egy előző emberiség kultúráját, vagy annak maradványát ismertetni, csupán azért volt rá szükség, hogy az etruszk kultúra gyökerei számára előkészítsük a talajt és az abból kisarjadó kultúrának eredetét kellőképpen megérthessük.

"Azt sem állítjuk, mert nem is állíthatjuk, hogy mi vagyunk egyedül, akik ismerjük és megértettük az emberiség eredetének problémáját; egyet azonban bizonyosan állíthatunk, hogy akár minden feltevéseink szerint történt, akár nem, minden esetben ráépíthetjük az emberiség további fejlődésének épületét. Mert egyetlen őstörténeti feltevés, elmélet vagy szabály sem állja meg a helyét, ha a rákövetkező fejlődési irányzat kellőképpen meg nem magyarázható belőle; ha nem lehet ráépíteni a jövő eseményeit, történetét; ha csak magában - a múlttól és jövőtől elszigetelten - értelmezhető; ha hiányoznak az előre- és hátraható "összekötő láncszemek".

"Ugyanez a megállapítás leegyszerűsített, pozitív megfogalmazásban úgy módosul, hogy az egyetlen helyes feltevés, elmélet, vagy szabály - s egyben a őstörténet egyetlen járható útja is az, amelyik hézagmentesen, egyszerűen, magától értetődően kapcsol össze múltat, jelent és jövőt.

"Az ember az elmúlt tízezer, vagy akár százezer év alatt amióta elődünknek tekinthető, őseinknek elfogadott emberi lények létezéséről, sőt anyagi és szellemi életéről biztos ismeretekkel bírunk- sem fizikailag, sem szellemileg nem változott semmit, agybeli képességei sem "fejlődtek", csupán ismeretei és tapasztalatai halmozódtak fel tudás-kincs raktárában, elsősorban az írás szélesebb körű alkalmazása óta. Különösebb ellenvetés nélkül elfogadhatja bárki, hogy a sumír, vagy egyiptomi őskultúrák embere, de még a Cromagnon-nak elnevezett "ősember" is, minden nehézség nélkül bele tudna illeszkedni a mai modern társadalomba, ha születésétől fogva végigjárná e társadalom előírásos nevelő-intézményeit, a családtól kezdve az iskoláin, egyetemein keresztül. Ugyanezt azonban a legelfogultabb evolucionista sem állíthatná a neandertáli, még kevésbé a Peking-Jávai emberről, az australopithecust nem is említve. E tény rögzítése azért olyan fontos, mert egy magas kultúráról lecsúszott "ősember" másképp is elképzelhető, mint ahogyan az embert a majomtól származtató elméletek szolgálatába szegődő tudósok és művészek a majomból átvedlett "ősembert" leírják, vagy lefestik. Ezek valójában elképzeléseik alátámasztására semmiféle bizonyítékot felhozni nem tudnak - s természetesen nem is lehet - csupán képzelőtehetségükre vannak utalva és hogy az e téren kifejtett tehetségük miatt több kritikát nem kapnak, azt csak azzal lehet magyarázni, hogy a közönség még tájékozatlanabb, mint ők maguk

"Hogy a "barlanglakó ősember" semmi esetre sem makogott, vagy hörgött kezdetben és nem kellett a környezetének hangjai utánzásával a beszédet "feltalálnia", hanem egy fejlett nyelvet örökölt -mégpedig bizonyosan nem a gorillától - azt bizonyítja az a tény, hogy az első írásos emlékek a gazdasági feljegyzésekkel egy időben, vagy talán már előtte, magas szellemi és lelki magaslatra valló "gondolatokat" örökítettek meg. A létéért és betevő falatjáért állandó nehéz küzdelmet folytató primitív kőkorszakbeli ember ugyan honnan vette e gondolatokat, ha azokat nem egy békésebb, könnyebb korban gondolták ki?" Mikor lett volna neki rá ideje és módja, ha a sajátjai lettek volna, s főleg, mikor érett meg agybélileg rá, ha valóban a majomból vedlett volna át emberré?!

"Nincs okunk annak a lehetőségnek tagadására sem, hogy az átöröklött ősnyelv kezdetben volt tökéletesen kiforrott egység, s amilyen ütemben és arányban fordult az egymást követő generációk élete egyre primitívebbre, úgy vált nyelvük is egyre szegényesebbé. Az előző emberiség civilizációjával és kultúrájával együtt veszendőbe ment, mert fölöslegessé vált- szókincsét lassan elhagyták és elfelejtették, ám a nyelv alapszerkezete a nélkülözhetetlen alapszavakkal megmaradt, s a mélypontot jelentő kőkorszak után a felemelkedés hosszú és göröngyös útján csak az elveszett szókincset kellett újjal pótolni a szükséglet ütemében és arányában. Így válik érthetővé az a csodálatosnak tűnő jelenség, hogy egymástól nagy távolságban élő, egymástól függetlenül fejlődő és elszigetelt népek nyelvében is "megmagyarázhatatlan" nyelvtani egyezések észlelhetők, sőt az alapszavak is váratlan egyezéseket mutatnak De így derül világosság az egyre erőteljesebben kibontakozó "mediterráni ősnyelv" misztériumára is, amely az itáliai indo-európaizált nyelvek "sub-stratáját", alaprétegét képezik.

A kataklizma után fennmaradt, egymásra utalt és egyre pusztuló emberi közösségek minden bizonnyal jobban szerették és megbecsülték egymást, mint a mai egymással versengő, túlszaporodott és egymás ellen mesterségesen kijátszott társadalmak egyedei. A férj akkor is gyengéd volt feleségéhez - sokkal inkább, mint a mai modern "egyenlőség" korában - és a szülők akkor is szeretették gyermekeiket, már csak azért is, mert nem tehernek, hanem "áldásnak" tekintették őket még igen sokáig. Teljesen hamis tehát az a kép, amely szerint a legerősebb tartott meg magának mindent mindaddig, amíg csak meg nem csömörlött tőle, s csak azután következhettek a többiek a testi erő arányában sorra, míg a gyengébbek kénytelenek voltak megelégedni a maradékkal és akinek az sem jutott, az elpusztult Ennek az állapotnak éppen az ellenkezője a valószínű és az erőszak egymás között - különösen a családon belül - a testi erő érvényesülése inkább a kivétel.

Az ember maga is kezdetben, fizikailag és szellemileg, különb, magasabb rendű lehetett, semmint primitívebb, ám miután eszközeit és tapasztalatainak tárházából az át nem örökölhető hányadot elvesztette, a legmostohább életkörülmények közé került és a kőkorszak szintjére jutott, s onnan kellett mindent újrakezdenie... és ki tudná megmondani, hányadszor!

Az ember evolúciós tökéletesedése helyett - amelyre minden összpontosított erőfeszítés ellenére semmi bizonyíték nem mutatkozik a láthatáron - sokkal kézenfekvőbb és egyszerűbb elfogadni azt a másik lehetőséget, hogy Isten tökéleteset teremtett és ez a tökéletes degenerálódott, degradálódott, korcsosodott el - bizonyos behatások következtében - kevésbé tökéletessé.

A kedves Olvasó szíves türelmének igénybevételével ilyen kerülő után ismét eljutottunk a kiindulási pontunkhoz és megkezdhetjük Itália első telepeseinek, az etruszk nép őseinek történetét és betelepülésük körülményeinek lenyomozását.

E kerülőre pedig azért volt múlhatatlanul szükség, mert az etruszk kérdés látszólagos megoldhatatlanságának legfőbb okait a kezdetnélküliségben, az önkényesen választott kiindulási pontban és az előzmények elhanyagolásában kell keresnünk, s ezen okok miatt nem lehetett egy összefüggő, teljes képet alkotni. De feltételezéseink első gyümölcse is csak így tudott beérni, mert az etruszk nép történetét így tudjuk tökéletesen összekapcsolni és összhangba hozni a százezer évre visszamenő régészeti adatainkkal.

E műben nem foglalkozhatunk részletesebben az emberiség őshazájának kérdésével - az etruszk-kérdés megoldásához erre valóban nincs is szükség megelégszünk annak a térségnek nagyjából történő meghatározásával, ahonnan ismert adataink alapján a fehér emberiség kiindult hódító útjára, hogy birtokba vegye későbbi életterét, ahol megalkotta csodálatos magasságokba szárnyaló, sajátos kultúráját. Ugyanezt a térséget tekinthetjük annak a pontnak, ahol az előző emberiség egy töredéke az aránylag legkedvezőbb körülmények között átvészelte az előző kultúráját megsemmisítő kataklizmát, vagy kataklizma-láncolatot; ahol egy új életet, új civilizációt teremtett; ahol megtalálta a kedvező előfeltételeket egy új elszaporodáshoz; s ahonnan szétvitték kirajzó csoportjai az új körülmények által létrehozott első kultúrát és a régi kultúra fennmaradó emlékeit.

E kirajzás a fehér faj nagy őshazájából mintegy százezer évvel ezelőtt már megkezdődhetett, hiszen hosszú idő kellett ahhoz, hogy az atlanti partokat elérjék, ahol a franciaországi barlangokban harminc-harmincöt ezer évvel ezelőtti nyomaikat megtaláltuk. Tévedés ugyanis az a felfogás, amely szerint a Cromagnon-barlangról elnevezett "ősember" egy csoportja felkerekedett és a Kaukázus térségéből, vadászgatva, egyszer csak eljutott az Atlanti-óceán partjára. Sokkal inkább egy lassú, a népszaporodással arányos terjeszkedésre kell gondolnunk, mégpedig nem csak kelet-nyugati irányban, hanem a folyóvölgyek mentén mindenhol, ahol nem ütköztek éghajlati vagy különösebb földrajzi akadályba. Ezeknek az akadályoknak figyelembevételével arra is módunk van, hogy az őshaza térségét közelebbről is meghatározhassuk. Elsőként, biztonsággal meghúzhatjuk az északi irányú terjeszkedés határát a jégmezők déli szegélye mentén, amelytől északra csak a jég eltakarodása után - tehát legkorábban tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt - merészkedhetett be az ember és csak azután, amikor az eltartásához szükséges növényzet és állatvilág ott kialakult. Ugyancsak, "Cromagnon" ősünk Nyugat-Európában való megjelenése után eltelik még vagy húsz-huszonötezer év, amíg a túlnépesedő őshaza lakosságának részei átkelnek a Kaukázus déli hágóin és benépesítik Elő-Ázsia, s Anatólia lakható völgyeit és felföldjeit, leereszkednek a Tigris és Eufrates folyók közére, majd néhány újabb ezer év leforgása után - a későbbi sumír alföldön - összetalálkoznak az ott őslakos barna-bőrű embertársaikkal és felépítik a mai emberiség első magas kultúráját.

A terjeszkedés főútvonala tehát az északi és déli határt képező éghajlati és földrajzi akadályok között kelet-nyugati irányú. A régészeti leletek-mint az urali és nyugat-európai barlangok sziklakarcolatai és "polichrom" falfestményei- azt igazolják, hogy az Ural- hegységbe az első lakosság nyugatról érkezett be, s a szintén teljesen lakatlan és üresen álló Európába pedig keletről. Itt ne tévesszen meg senkit, hogy Európában, és a Kaukázustól délre is dél-keletre - sőt a távol-keleten is - a mai emberiség ezen első "népvándorlása" előtt már jelen volt a neandertáli, sőt a neandertáloidnak nevezett "ősember" is; ezek ugyanis az előző emberiség azon maradványai voltak, akik a mai emberiség őshazájának tekinthető "átvészelési" területen kívül maradtak fenn és maradék nélkül ki is pusztultak.

Ha most ezt a korán kialakult kelet-nyugati tengelyt a tíz- tizenkétezer évvel ezelőtt meginduló észak-déli irányú - a Kaukázustól délre és az Ural hegység erdőségei felé világosan kimutatható - népmozgások tengelyével keresztezzük, a metszőpont kiadja a fehér faj őshazájának fekvését, amelynek hozzávetőleges határai ebben az időben délen a Kaukázus északi lejtői mentén, keleten a Kaspi- tenger nyugati partján húzódott, majd a Volga alsó folyása menten folytatódott észak-kelet, keleti irányban a Volga kanyarig, ott ahol a Don-kanyarnál a két folyó legközelebb kerül egymáshoz, nyugaton a Don folyását követte és a Fekete-tenger észak-keleti partja mentén a Kaukázus-hegységig bezárult.

Könyvünk szempontjából e korai terjeszkedés keleti ágát figyelmen kívül hagyhatjuk, sőt a nyugatit sem szükséges az atlanti-partokig követnünk. A Fekete-tenger északi partja mentén haladó kirajzás és terjeszkedés első lépcsője a Duna-torkolat vidékéhez vezet, második lépcsőjében pedig - a folyam völgyét követve - belép a Kárpát-medencébe. E második állomásnál megállapodik, szétágazik a vizekben gazdag medence legtávolabbi vidékeire és megszállja az Alpok keleti nyúlványait.

A harmadik lépcsőt alkotó továbbvándorlás itt két részre szakad. A fő ág továbbra is követi nyugat felé a Duna vonalát, egy jelentékeny erőt képviselő mellék-ág azonban délnek fordul, az alpesi hágókon át megtalálja az utat a folyókban és vadban bővelkedő, vadvizekkel keresztül-kasul szelt Pó-völgybe, ahol az akkor a mainál még sokkal melegebb éghajlati viszonyok a Kárpátok medencéjénél is minden szempontból paradicsomibb állapotokat kínáltak számukra.

A korábbi állomásain is mindig vízparton települt itáliai "bevándorlók", az ős-hazából magukkal hozott és továbbfejlesztett gyakorlat és tapasztalat jelentős tárházával birtokukban, azonnal megkezdik a táj átformálását igényeik és kényelmük biztosítására. Tovább szaporodó részeik délebbre települnek és terjeszkednek, mígnem elérik a félsziget déli csücskét. A közép-Itáliában uralkodó kedvezőbb földrajzi és éghajlati körülmények következtében az itáliai kultúra központja-természetesen a későbbi Etrúria magasságában fejlődik és formálódik ki.

A további terjeszkedés dél felé - Szicílián át - Észak Afrikába irányul, ahol a Földközi-tenger partvidéke mentén megindul mind kelet, mind nyugat felé. A nyugati ág - évezredek múltán - eléri az Atlanti-partokat és a gibraltári szoroson átkel Európába, majd a vonulás tovább folytatódik észak felé és idővel eljutnak a mai Anglia területére is, ahol a ma "pre-latinnak" elnevezett nyelvű őslakosságot képezik, csakúgy, mint a Pireneusokban lemaradó, baszk néven ismert rokonaik. A sok ezer évvel előttük Nyugat Európába érkező "cromagnon" őslakosság területén vonulnak át az Atlanti partok mentén, amely őslakossággal azonban máig sem keveredtek el egészen késői leszármazottaik sem, s a közöttük fennálló közeli rokonságról máig sincs egyiknek sem tudomása, mint ahogy elődeiknek sem volt.

A keletre forduló ág idők múltával a Nílus torkolat-vidékén összetalálkozik az ott őslakos barna-bőrű néppel, akikkel később közösen alkotják meg az ókor második magaskultúrájú birodalmát csakúgy, mint a sumírok Mezopotámiában - amelyet Egyiptom néven tart számon a történelem. A két kultúra - a sumír és az egyiptomi - létrejöttük után még hosszú ideig nem tud egymásról, s hogy kultúrájuk mégis szinte azonos irányban halad, az abból ered, hogy felépítői egy őshazából indultak el és azonos örökséget vittek magukkal. Az elhagyott őshazára való emlékezés mindkettőnél továbbra is fennmaradt mondáikban és legendáikban, sőt a közvetlen kapcsolat sem szakadt meg. Egyre szaporodik azoknak a leleteknek száma, amelyek egy kiváló, gyors közlekedési és hírvivői hálózatról adnak tanúságot e rohamosan fejlődő birodalmak és az őshaza között, sőt időnként nagy történelmi események hatására tömeges visszavándorlások is megállapíthatók, különösen Mezopotámiából, a távoli őshazába.

Ám messze vagyunk még az ókori magaskultúrák idejétől. Egyelőre még csak az új- kőkornál tartunk, a nagy és gyors változások idején, amikor a mai emberiség kultúrájának rohamos fejlődése megindult a sok-sok évezredes egy- helyben-topogás után, hét- nyolc ezer évvel ezelőtt.

Az északi jégmezők még csak most kezdenek visszahúzódni, hogy helyüket elfoglalja a kisarjadó növényzet, ám az Urali őserdőket majd benépesítő, s később Európában északról megjelenő germán és szláv népek elődei az őshaza területét még el sem hagyták. Ezzel szemben a Földközi-tenger északi partvidéke - a Balkán leszámításával - birtokukban van, Közép- és Nyugat-Európa is benépesült, s délen, a Földközi-tenger keleti és déli partvidékén, s Mezopotámiában a fehér és barna faj összetalálkozása már megtörtént. E kor legkülönösebb és említésre méltóbb jelensége az, hogy az emberiség ugrásszerű szaporodásnak indul.

Tévedés a tudományos körök nemzetközileg egységesen elfogadott ama álláspontja, amely szerint az "új-kőkorszak" idején végbement "gazdasági forradalom" tette lehetővé és indította meg az emberiség hirtelen meginduló szaporodását. Ez az elmélet azt állítja, hogy a gyűjtögetést felváltó mezőgazdasági növénytermelés "feltalálása" és az állatok megszelídítése lett az oka a rohamos szaporodás megindulásának, mégpedig azért, mert attól kezdve most már nagyobb tömegeket is elbírt tartani az új gazdálkodás, amelyek az élelmiszerhiány miatt azelőtt nem létezhettek.

Ez a ma már szent és sérthetetlenné vált nézet azonban csak a szokás kényszerével magyarázható, s az adatok téves magyarázatán alapszik. A rendelkezésre álló leletanyag felülvizsgálása és helyes kiértékelése után inkább azt látjuk, hogy a szaporodás hirtelen felgyorsulása és a lakosság számának megnövekedése volt az a hajtóerő, amely a "csiszolt kőkorszak" emberét a mezőgazdasági termelésre és az állatok megszelídítésére és tenyésztésére rákényszerítene.

A szaporodás ütemének hirtelen felgyorsulása és a mezőgazdasági termelés és állattenyésztés egyidejű megindulása között a természetes összefüggés tagadhatatlan és szembetűnő, sőt az is szó szerint igaz, hogy a mezőgazdasági termelés és állattenyésztés nélkül nem lehetett volna eltartani azt a népszaporulatot, amely az "új-kőkori forradalom" folyamán előállott. Azonban itt nem szaporulati, hanem termékenységi kérdéssel állunk szemben. A forradalmat valójában nem a termelékenység megnövekedése és a javak bőségessé válása - az "élelmiszeripar "hirtelen fellendülése-jelentette, amely magában, egyébként is, igen lassú, évszázadokig tartó folyamat volt, hanem az emberi termékenység valóban forradalomszerű felgyorsulása, s az abból eredő szaporulat, amely mögött a termelés valójában messze elmaradt. Mindezt talán a legvilágosabban az "új-kőkori forradalommal" elkezdődő gazdasági, anyagi - differenciálódás és az ezzel járó társadalmi elkülönülés és rétegeződés tükrözi. Ha nem ez, hanem valójában egy termelési "forradalom" történt volna, akkor a vele természetszerűleg hirtelen bekövetkező anyagi bőség éppen az ellenkező eredményt kellett volna, hogy kiváltsa és egy társadalmi kiegyenlítődésnek, nem pedig elkülönülésnek kellett volna bekövetkeznie.

Az Ó-szövetség sumír időket tükröző történetei - amelyeket az eredeti agyagtáblák is megerősítenek - azt tanúsítják, hogy a jólét, az erő és gazdagság az ezekből adódó biztonság és stabilitás a gyermekek számával állt arányban, míg az utódnélküliség a legnagyobb csapásnak számított. A zsidóság fogadott ős-apja, Ábrahám, jutalmát leszármazottai sokaságában nyerte el, a korabeli törvények például az özvegyen maradt feleség jogi viszonyának szabályozása a meghalt férj fitestvéreivel és az azokkal kötött házasságból származó gyermekekkel - mind azt tanúsítják, hogy a gyermekáldásnak számított, nem pedig tehernek, akinek élelmezése nehézséget jelentett volna. Ez pedig azt is jelenti, hogy az "új-kőkori forradalmat" megelőző idők emberének is érték lett volna a sok gyermek, ám valami megakadályozta azok létrehozásában.

A lassú szaporodás okozója az új-kőkor előtt tehát az élelemhiány nem lehetett, s ennek a feltevésnek a modern szociológia megállapításai is ellentmondanak, hiszen az őskorra is vonatkozik az, hogy a gyermekek száma a családban nincs egyenes arányban a család anyagi jólétével. Éppen a legszegényebb családokban találjuk a legtöbb gyermeket, a születéskorlátozás módjairól és szándékáról pedig az őskori ember esetében nem is beszélhetőnk.

A szakemberek óvatos becslése az emberiség létszámát az új-kőkor kezdetén mintegy kétmillióra teszi. Ha a mai emberiség őseinek számát harmincezer évvel ezelőtt csak tízezer körülire tesszük, akkor is átlagosan háromezer év körül kell megállapítanunk az emberiség létszámának megduplázási ütemét körülbelül Kr. e. ötezerig. Ha ezt az eredményt összehasonlítjuk az Egyesült Nemzetek statisztikájával, amely szerint 1960 és 2000 között - tehát negyven év alatt - duplázódik meg az emberiség és ezzel túllépi a hatezer milliót, akkor nem lehet tovább kétségünk afelől, hogy az őskőkor lassú szaporodási ütemét sem az élelmiszerhiány, sem pedig a termelési módszerek és eszközök fejletlensége nem okozhatta, hanem az ember szaporodási képességével, azaz termékenységével, volt valami hiba!

Terméketlenséget, sterilitást, szaporodási képesség csökkenését elsősorban rádioaktív besugárzás okozhat, s ez a tény némi támpontot ad az emberiséget ért kataklizma természetére vonatkozólag.

Ez a sugárzás egész Földünkön elég erős lehetett ahhoz, hogy részleges sterilitást és a szaporodási képesség drasztikus csökkenését idézze elő és egy - de csakis így - válik érthetővé az az egyébként furcsa tény, hogy az emberiség évmilliókon át alig hagyott nyomot maga után és a "neolitikus forradalomig" mindössze csak kétmillióra tudott felszaporodni, míg az utolsó hat-hétezer évben öt-hat milliárdos létszámot képes elérni.

A nukleáris és kozmikus besugárzás hatása a genitális szervek működésére nem mutatkozik meg azonnal, mint az erősebb besugárzás esetén történő égető hatás. Lehetséges, hogy a kataklizmát túlélő első generációk termékenységi képességük birtokában maradtak - vagy csak kevéssé, szinte észrevehetetlen mértékben csökkent e képességek - és a kezdeti időkben népesség szaporulat is mutatkozhatott náluk. A rákövetkező generációk azonban, ha fokozatosan is, csaknem teljesen el kellett, hogy veszítsék termékenységüket és csak időről-időre, nagyobb hézagokkal akadhatott egy-egy szaporodásra alkalmas és képes nő, aki közösségében a fajt fenntartotta, míg más közösségek teljesen kipusztulhattak. A régészeti leletekből tudjuk, hogy amelyik közösség több, mint száz lelket számolt, az már a ritkaságok sorába tartozott és téved az, aki a kis létszámú településeket az állandó szétvándorlásban látja. Legalábbis az élelmiszer-hiány ilyen magyarázatot nem tesz indokolttá.

Valószínűleg a fajfenntartási ösztön maga is csorbulást szenvedett, ami sok afrikai törzs esetében máig sem állt helyre, s az elmúlt nehéz idők folyamán a fajta kipusztulásán aggódó vezetők minden bizonnyal, ezen néger törzsekhez hasonlóan, termékenységi ünnepeket rendeztek, ahol zenével, tánccal és egyéb érzékekre ható mesterkedéssel igyekeztek rávenni embertársaikat, hogy utódokról gondoskodjanak. Erre a későbbi - "történelmi" időkben az etruszkoktól a rómaiak által örökölt ősrégi szokásokból és az évenként, tavasszal, megrendezett termékenységi ünnepségekből következtethetünk, amelyekről Szent Ágoston Isten városa című könyvében - ha elítélő hangnemben is számos példát találunk.

Amikor azután akadt egy-egy termékeny nő, akinek megjelenését elképzelhetjük - éberen figyelték a közösségek erre külön kiválasztott vezetői - papok, sámánok, mágusok és varázslók - azt valóságos istennőként ünnepelték, tisztelték, mindennel ellátták, minden munka alól felmentették és a méh-királyné egyetlen funkcióját ruházták rá. Az is az ésszerűség határán belől van, hogy minden számításba jöhető férfi számára kötelezővé szent aktussá - volt téve saját termékenyítő képességének próbatétele a rendkívüli nővel, s mindez - abban az időben és a körülmények figyelembevételével - az "istennő" részéről nem ment prostitúciószámba, s a férfinál nem jelentett erotikát, hiszen a kor legnagyobb gondja a faj fenntartása, a megmaradás kérdése volt. A nemi kéjelgés csak attól a kortól lett honos, amikor az "új-kőkori forradalom" alatt a termékenység fokozatosan bár, de rohamosan visszatért és a "születés-szabályozás" - éppen az élelmezés biztosítása érdekében bekövetkezett munkatöbblet miatt - kívánatossá vált. Az elkövetkező generációk az ősrégi, termékenységet előmozdító rituális szertartásokat továbbra is fenntartották, de értelmét, jelentését és jelentőségét lassan elfelejtették és nem csodálkozhatunk azon, hogy a történelmi idők kora történet írói- később pedig a Keresztény Egyház moralistái - félreértették és sokszor - ártó szándékkal félremagyarázták őket.

A fentiek bizonyítására kétséget kizáró bizonyítékaink is vannak, csak éppen eddig még nem akadt senki, aki az idevonatkozó -korabeli - leleteket megfelelő fénybe állította volna és azokból a helyes következtetéseket vonta volna le.

Az emberiség legősibb archeológiai leletei között az emberi nem összes fajának minden települési területéről találunk kőből, agyagból, vagy csontból faragott női szobrocskákat, amelyek a lelőhelyről elnevezett "Vénusz"-nevet kapták, s amelyeket a legrégibb vallási szimbólumokként tartanak nyilván tudományos körökben. A szakértők megállapítása szerint is az anyaság, vagy "valami fajta" termékenységi kultusz termékei, kifejezői. A legkorábbi ilyen leletek Kelet- és Közép-Európából származnak mintegy 25-30 ezer évvel ezelőttről, ez azonban magában még nem bizonyítja, hogy korábban ilyen szobrocskák már nem készültek, s azt sem, hogy ebben az időben, vagy talán még sokkal korábban már a világ más táján is nem használták őket.

E kultikus szimbólumok, talizmánok közös jellemvonása, hogy jól-, sőt túltáplált női alakot ábrázolnak, okvetlenül olyan személyét, akit jól tartottak, mindennel bőségesen elláttak, minden munka alól felmentettek és, minden valószínűség szerint, magas köztiszteletben állott. E jellegzetességeknél azonban még fontosabb az a tény, hogy mindegyiken a nemi idomok és mellek láthatólag hangsúlyozott jelleggel bírnak, míg az arc és a végtagok kidolgozatlanok, befejezetlenek, jelentőség-nélküliek, sőt sok esetben mellőzöttek. Nem csoda tehát, hogy kezdettől fogva a termékenységgel hozták őket kapcsolatba.

A rómaiak idejéből visszavetített elnevezés azonban ezeknek az előzményeknek ismeretében természetesen téves, mert a római Vénusz, sőt görög előde Aphrodite is, már nem a termékenység, hanem a szerelem istennőjévé váltak, még akkor is, ha a termékenység - most már - mellékszerepét továbbra is neki tulajdonították, s ezt a szépen kidolgozott, idealizált nő testi tökéletességének ábrázolása kellőképpen bizonyítja.

Hogy a termékenységgel kapcsolatos felfogás az ókori "vénuszoktól" a biblia megírásáig mekkorát változott, azt az ó-szövetségi Onan története érzékelteti, amely a születés korlátozás első módszerét örökítette meg az utókor számára. Az ősi "anyaisten" tisztelet azonban fennmaradt a későbbi "anya jogú" társadalmakban, a sumír boldogasszony, s az etruszk Turán istennő alakjában, sőt napjainkig a katolikus - különösen pedig a magyar katolikus - egyház Boldogasszonynak szentelt szép számú ünnepnapjaiban.

Az "új-kőkori forradalom" tehát elsősorban nem a gazdálkodás forradalmasodását, hanem az emberi nem felgyógyulását, az évezredekig sőt évmilliókig tartó élet-halál közötti vajúdás végső szakaszát jelenti, s az életre ébredt emberiség életformájának és gondolkodásmódjának első gyökeres megváltozását jelöli. A megélhetéshez addig elégséges mennyiségben vadon termő növényeket, magokat és gyümölcsöket most már nem elég összegyűjteni, hanem a szükséges többtermelés érdekében a következő évi vetéshez is magot kell tárolni, a földet elő kell készíteni, meg kell művelni ott is, ahol azelőtt vadon nem termett semmi, s a család - legalábbis - egy részének le kell telepednie a megművelt terület közelében, hogy a vetést a vadon lézengő állatoktól megőrizze, a már akkor is létező lusta, mások munkáján élősködni akaró ellenség ellen megvédje, s a kisarjadt növényeket gondozza és learassa.

A kalandvágyóbbak, a fizikailag rátermettebbek továbbra is a vadászatnál maradnak, amit azonban éppen úgy, mint azelőtt- sőt napjainkban is inkább sportnak, kedvtelésnek, kellemes időtöltésnek tekintenek. Amikor a felduzzadt számú lakosság hússzükséglete emelkedik, azt nem a vadászat kibővítésével, hanem az állatok megszelídítésével, tartásával és tenyésztésével fedezik. A vadászat elsőrendű célja valószínűleg sohasem a húsellátás volt, hanem egyrészt védekezés a vérengző vadállatok ellen, másrészt a termés biztosítása, már a gyűjtögető életmód idején is, a növényevő, kevésbé vad állatok kártevésétől.

Természetesen feltételezhető, hogy a termelés és állattenyésztés korábbi tapasztalat és emlékezés hiányában - eleinte kezdetleges volt és a szükséglet nyomása alatt állandó, jóllehet lassú, fejlődésen ment keresztül. Ez a tény azonban csak a gyakorlat hiányát tanúsíthatja, nem pedig az ember intelligenciájának, szellemi képességeinek alacsonyabb fokát, sem pedig tudatlanságát, mert hogy éppen úgy ismerték a növényi és állati szaporodás titkát, mint ma, az talán nem szorul külön bizonyításra. A kőkorszakbeli ember igaztalan és nagyfokú lebecsülését jelenti, amikor a termelés és állat-szelídítés "feltalálásáról" teszünk kijelentéseket korai ősünkkel kapcsolatosan!

Lehetséges, hogy az állatok "megszelídítéséről" is hamis fogalmaink vannak. A vadon élő állatok nagy része ugyanis nem volt szükségszerűen vadállat, amiktől az embernek félnie kellett volna, vagy amelyek az embertől féltek volna. Az akkori ember -akinek talán a vadon termő növények aratásában a később "megszelídített" állatok ősei vetélytársai lehettek - nevetségesnek tartotta volna azt, hogy a "szabad" állatok etetéséről ő gondoskodjék, viszont nem tartotta volna illőnek és erkölcsösnek, hogy a megélhetésben ugyan vetélytársat jelentő, de mégis "szomszédjának" tekintett állatokat megegye. Az ember gyermekei - éppen úgy, mint ma - szívesen játszottak az állatok kicsinyeivel, rajtuk keresztül az érintkezés és kapcsolat létrejött, s így a "barátság" is fennállott. A szelídítés tehát végbement minden előre megfontolt szándék nélkül is. Hanem amikor a szaporulat felgyorsulása mégis rákényszerítette a lakosságot a vadon élő nem vadállatok húsának fogyasztására, minden bizonnyal ugyanazt érezték, amit mi éreznénk, ha egyszer a mostoha körülmények saját macskáink és kutyáink, vagy kényeztetésre tartott házi nyulaink fogyasztására kényszerítenének bennünket. S ha mindez így történt, akkor az állatok megszelídítése, majd tenyésztése nem jelentett semmiféle találmányt, vagy felfedezést, csupán felfogásbeli és életformai változást, amelyet a szükség hozott magával, a szaporodásnak indult lakosság élelmezésének szükségessége.

Van azonban az "új-kőkori" forradalomnak az élelmezés megoldásán és a szaporulathoz való illesztésén kívül egy másik, valóban forradalmi következménye. Az emberi tevékenység rohamos visszatérésével egyenes arányban megkezdődött - először is - a környező területek birtokbavétele, s ebből kiindult az emberiség első nagy népmozgása, amely okvetlenül kiérdemli az "kőkorszaki népvándorlás" címet.

E népvándorlás alatt a kis családi és rokonsági közösségekhez szokott társadalom időtlen idők óta megszokott kereteit nem változtatta meg jelentősen. A sejtszerűen történő osztódás is családi és nagycsaládi kötelékeket alkotott és az "anya-közösséggel" kiszakadása után is fizikai kapcsolatban, összeköttetésben maradt. Azonban, ahogy az évezredek múltak, a laza csatlakozás és térbeli eltávolodás bizonyos szokásbeli, kulturális, nyelvi, sőt biológiai különbségeket eredményezett, ami a kiindulási központtól távolodva egyre erősödött és észrevehetőbbé vált. Ami azonban ennél még sokkal fontosabb és nagyobb horderejű, a különböző utakon és irányokba indult terjeszkedés folyamán, sok-sok generáció leforgása után, ennek az egy és ugyanazon fajnak összetalálkozása távoli földrajzi területeken, mint a korábban említett, Itálián átvonuló és Gibraltárnál Európába átkelő vonulás egyedeinek összetalálkozása az ugyanazon őshazából korábban elindult, de más útvonalon érkező "cromagnon"-nép leszármazóival; vagy ami még különösebb- az egyéb emberi ősfajok őshazájából nagyjából egy-időben szaporodni kezdő, s így szintén terjeszkedésnek induló, azonban különböző faji tulajdonságokat és jellegzetességeket magukban hordozó sejtekkel való összetalálkozás, amely minden bizonnyal, az előbbi csoporthoz hasonlóan, szintén ellentétekhez, néha azonban - legalábbis ideiglenesen, vagy huzamosabb időre -magas kultúrák és civilizációk kifejlődésére vezették.

Ez utóbbi kérdéssel röviden bár, de okvetlenül foglalkoznunk kell, ha az etruszk "titkot" valóban meg akarjuk fejteni. A rejtély megoldására talán a legcélravezetőbb az lesz, ha felteszünk magunknak néhány kérdést és megkíséreljük megtalálni a választ rájuk.

Mint láttuk, a Mediterrán-tenger északi és déli partvidékét, valamint Kelet-, Közép- és Nyugat-Európát egy és ugyanazon fajú, hasonló kultúrával és nyelvvel rendelkező lakosság szállta meg, amely ugyanazon őshazából indult ki és egyező hagyományt hordozott magával. Azt is tudjuk, hogy az ókor ismert magas kultúrái ott létesültek, ahol ez a fehér fajú nép a barna fajúval összetalálkozott és csakis ott, mert a barna faj egyéb települési területein, ahol a fehérekkel nem kerültek közvetlen kapcsolatba, ők sem tudtak magasabb kultúrát felmutatni, mint a fehérek, sőt szintjüket soha el sem érték.

Minket most az "etruszkológia" szempontjából először is az érdekel, hogy ugyanaz a nép, amelyik Itáliát előbb szállta meg, mint Egyiptomot, miért tudott a Nílus völgyében maradandóbb és okvetlenül magasabb civilizációt teremteni, mint a szinte paradicsomi feltételeket biztosító Itália területén? Második kérdésünk pedig - és történetünk szempontjából e kérdés jelentősége talán még nagyobb - hogy a városiasodás miért késett Etruriában, azaz mi lehet annak az oka, hogy Egyiptom annyi idővel megelőzte Etruriát? Mindez pedig vonatkozik Sumírra is, jóllehet az odaérkező fehér lakosság nem Itálián át terjeszkedett, hanem a Kaukázus hágóin keresztül szállott le a Tigris és az Eufrátesz völgyébe.

Az első kérdésre már írott forrásokból adhatjuk meg a választ. Tudjuk, hogy az érkező fehérek a tudományok és tapasztalatok egész tárházát vitték magukkal. Mérnöki tudásukat elsősorban az állandó vízparton település tradíciójából merítették, míg mezőgazdasági és állattenyésztő ismereteik szintén nem maradtak el a technikai fejlettségük mögött, s a kettő legtöbbször kéz a kézben haladt. Minderről a barnáknak fogalmuk sem volt, amit talán azzal magyarázhatnánk, hogy kedvezőbb éghajlati viszonyaik következtében életszükségleteik kielégítésére nem szorultak még a természet meghódítására, nem úgy, mint az északi, mostohább éghajlaton élő fehér embertársaik. Ezzel szemben a kevesebb munkával járó megélhetés több időt engedélyezett számukra a filozofálás, a lelkiekkel való foglalkozás és a művészi hajlamok kielégítésére - valamint a régmúlt katasztrófára való emlékezés fenntartására - aminek következtében képzeletviláguk színesebbé, lelkületük érzékenyebbé vált. E lelkületbeli különbözőség, valamint a gyakorlati tudás szintjének különbsége ugyanazt a gazdaságilag kedvező légkört és előfeltételeket hozta létre, mint évezredekkel később a "kolonizáció" idején. A magasabb technikai tudást elismerő "bennszülött" lakosság adta a munkaerőt, míg az újonnan érkezők a szervező és tervező tehetséget és vezetést; az első a kéz, a második az agy szerepét töltötte be. A mindennapi megélhetés gondjaitól teljesen mentesülő vezetőréteg tanítás és munkamegosztás útján emelte az őslakosság életszínvonalát, sőt lelki szükségleteikről is gondoskodnak - amit meg is követeltek tőlük a most már "alattvalóik" ennek fejében pedig szívesen elismerték magasabbrendűségüket és engedelmeskedtek parancsaiknak. E körülmények ismeretében nem sok képzelőerő szükséges ahhoz, hogy egy patriarkális, monarchikus társadalom kifejlődését előre érzékelhessük, ahol a vezetőréteg ellátja az uralkodás világi és egyházi teendőit, a szakosított munkások iparos és kereskedő osztályokat tagozódnak, míg a kevésbé tehetségesek, vagy lustábbak a mezőgazdasági termelést és a magasabb osztályok kiszolgálását kénytelenek teljesíteni.

A fentiek feltételezésére a sumír irodalom és a vele megegyező régészeti anyag bőséges alapot szolgáltat, s a Perzsa-öböl vízéből feltűnő lény már az érkező idegen, stilizált, legenda hős, aki mindenre megtanítja az eredetileg primitív őslakosságot. A városiasodás - amelyre azért lett szűkség, mert a civilizálódó területen kívül rekedteket a bentlakók igyekeztek kívül is tartani - már írott történelem.

Ezek után nem nehéz megérteni a fajkeveredéstől mentes területek "hátramaradottságát" sem, annak ellenére, hogy e területen sem a tudás sem pedig a szorgalom nem hiányzott, s faji "alacsonyabb rendűségről" sem beszélhetünk. Az "egyenlők" társadalmában mindenkinek magának kellett megtermelni a megélhetéshez szükséges terményeket, ellátni és feldolgozni élelemmé az állatállományt, elkészíteni a mindennapi élet és az egyre fejlődő gazdálkodás szükséges iparcikkeit, éppen úgy, mint ahogy például még a második világháború előtti magyar parasztgazdaságban láthattuk. Ugyan kinek maradt még ideje kultúrigények kifejlesztésére is, azok kielégítéséről már nem is szólva?!

Az etruszk városiasodás késői bekövetkezése is érthetővé válik, hisz arra semmi szükség nem volt, mert senki sem maradt az etruszk kultúra és civilizáció határán kívül Itáliában. Azaz nem volt szükség rá mindaddig, amíg s földéhes görögök tudomást nem szereztek a magasabb rendű etruszk viszonyokról és meg nem akarták azt maguknak szerezni!

Igazuk van tehát azoknak, akik az etruszk városiasodás megindulását a görögöknek tulajdonítják, tévednek azonban akkor, amikor azt állítják, hogy az etruszkok a görög városiasodást eltanulták, leutánozták Az etruszk városiasodást ugyanaz a kényszer hozta létre, mint az egyiptomit és a szumírt: a védekezés szükségessége egy idegen betolakodó ellenében!

Miután megismertük az etruszk-föld és általában a Mediterrán-térség alaprétegét képező őslakosságot, annak elterjedését és települési rendszerét, őshitének és vallásának alapvető motívumait, megállapítottuk ősnyelvének folyókat, hegyeket s földrajzi helyeket elnevező egységességét, amelyre a későbbi "italizáló" és "indo-európaizáló" hatások rátelepedtek, most lássuk, hogy az életterébe idegen testként behatoló görög elem milyen változást hozott.