Miután egyre világosabbá vált előttem, hogy a hun korszak a háromszázas évek elején, vagyis a tetrarchia korában zajlott le, már el is könyveltem magamban, hogy végre sikerült beazonosítanunk Attila korát. Úgy gondoltam ezt az eredményt már nem kell a későbbiekben módosítani, nem lesz szükség további korrekciókra, pontosításokra, hiszen már azt is épp elég volt megemésztenünk, hogy Attila nem a négyszázas években élt. Történt aztán, hogy internetes barangolásaim közben elém került Bognár Ízes Zoltán tanulmánya, melynek címe: „A TÖRTÉNELMI RÉTESTÉSZTA, avagy ki olvasta el a krónikákat?”. A tanulmány olvasása során döbbenten tapasztaltam, hogy a szerző még az általam feltételezettnél is jóval korábbi időszakra, a kettőszázas évek derekára tette a hun korszakot! Mivel felsorakoztatott érvei igencsak elgondolkodtatóak voltak, ezért alaposabban is megvizsgáltam a dolgot.
Bognár Ízes Zoltán gondolatmenete – ahogy erről ő maga is beszámolt –azzal indult el, amikor „A magyar krónikák és a kitalált középkor” c. tanulmányomat olvasva fölvetődött benne, hogy talán nem csak Alarik azonosítható Attilával, de a gótok alatt is minden esetben hunokat kell értenünk. Én ezt a következtetést fent említett tanulmányom írásakor még nem mertem megkockáztatni. Ott még szó szerint azt írtam:
| „Még mielőtt bárki félreértené: nem azt mondom, hogy ne lettek volna gótok, mert gótok történetesen voltak!” |
Azóta azonban eltelt tíz esztendő és az egyre gyűlő adatok, az időközben megértett összefüggések engem is meggyőztek: olyan nép, hogy „gót” valójában sohasem létezett. Akiket a kutatás gótnak gondol, azok Attilával érkezett hunok. Talán emlékszünk még rá, hogy a „Fekete magyarok, fehér magyarok” c. fejezetben én magam is észrevettem, hogy a frankokhoz és a vandálokhoz hasonlóan a gótoknak is két ága létezett: az ostrogótok és a vizigótok. E két névben sikerült beazonosítanunk a fekete jelentéstartalommal rendelkező „est” és a fehér jelentéstartalommal rendelkező „vis” szavakat. Ez pedig egyértelmű jelzés számunkra, hogy a „gót” megnevezés alatt azokat a hunokat kell érteni, akiknek valóban létezett egy fekete és egy fehér ága.
Miután tehát magam is beláttam, hogy a gótok alatt valószínűleg hunokat kell érteni, hirtelen minden gótokkal kapcsolatos információ, minden gótok cselekedeteiről szóló közlés gyanússá vált. Ha jól értem, nagyjából ezt a logikát követte Bognár Ízes Zoltán is, és e logika mentén jutott el a kettőszázas évekbe. Úgy döntöttem tehát, magam is utánajárok: lehetett-e a hun korszak még az általam feltételezettnél is jóval korábban? Találunk-e bármi gyanúsat a kettőszázas évek történetében, amely hun szempontból érdekes lehet? Nos, az eredmény minden várakozásomat felülmúlta!
Az első elgondolkodtató adalék akkor került elém, amikor merő kíváncsiságból megnéztem, hogy Diocletianus 302-303-as keresztényüldözéseinek kezdete előtt 44-45 évvel történik-e bármi gyanús. Ha ugyanis ezt a már jól ismert és sokszor alkalmazott szöktetést a kettőszázas években is sikerül kimutatni, az egyértelmű jelzője lehet annak, hogy az időrendi problémák még az általam feltételezettnél is korábban kezdődtek. Ha 302-ből kivonok 45 évet, akkor 257-be érkezek. A Havas László, Hegyi W. György, Szabó Edit által „Római történelem” címen 2007-ben megjelentetett kézikönyv Valerianus (253-260) császárságával kapcsolatban a következőket írja:
| „A következő, 257. évben csak átmenetileg javult a helyzet: (...) Hogy a Rómára nyilvánvalóan haragvó isteneket kiengeszteljék, a császárok birodalomszerte könyörgéseket és áldozatbemutatásokat rendeltek el. Ennek folyományaként került sor újra keresztényüldözésekre. Azok ellen léptek fel, akik hitbéli meggyőződésük miatt megtagadták a római istenek részére történő áldozást. Ekkor halt mártírhalált Róma püspöke, Sixtus és a karthágói Cyprianus is.” |
Vagyis Diocletianus keresztényüldözéseinek kezdete előtt pontosan egy „erányi” szöktetéssel ugyancsak keresztényüldözések indultak! Úgy láttam tehát, hogy nem lesz hiábavaló újra átnézni a kétszázas évek eseményeit. A következő érdekességgel akkor szembesültem, amikor a III. század római történelmét tanulmányozva észrevettem, hogy a 235-től 283-ig tartó időszakot a kutatás „a 3. századi válság” néven emlegeti. A „Római történelem” c. kötet a kérdéses korszakról szóló fejezetnek egyenesen „A katonai anarchia időszaka” címet adta. De miért is volt válság és anarchia ekkor Rómában? Alaposabban megvizsgálva a témát kiderült, hogy a válság legfőbb oka az volt, hogy ebben az időben a gótok már folyamatosan nyomás alatt tartották a birodalmat. Ekkor kezdett feltűnni, hogy egy sejtelmes áthallás mutatkozik a tetrarchia agóniájának korszaka és a kétszázas évek válsága között. Míg azonban az egyiket korábban a hunok számlájára írtuk, addig a másikat a gótok idézték elő.
A következő meglepetés akkor ért, amikor észrevettem, hogy azok a szereplők, akik a tetrarchia korából, illetve a hun korszakból már ismerősek számunkra, rendre felbukkannak a kettőszázas években is. Megjelenik például egy rendkívül sokatmondó nevű császár, aki 271-től 274-ig uralkodott. Úgy hívták: Tetricus! Aki az „Isten ostora és a tetrarkhák” c. fejezetet olvasta, az bizonyára emlékszik, hogy ezt a Tarihi Üngürüszben is felbukkanó Tetrikusz nevet a tetrarchia negyedes fejedelmeinek tetrarkhosz megnevezéséből vezettük le. Észrevettük, hogy a krónikáinkban felbukkanó Veronai Detre (vagy más néven Ditrik), valójában tetrarkha volt. Sőt, még az is feltűnt, hogy a krónikáink által emlegetett Detre megnevezés nem kizárólag csak egyetlen személyre vonatkozott, hanem mindjárt kettőre! Tudniillik egyszerre jelentette Maximianus császárt és fiát Maxentiust is! Ez egy korabeli tévedés következménye lehetett, amelyről korábban így írtam:
| „Ugyanis az a Veronai Detre, aki Macrinus segítségére siet, aki harcol a tárnokvölgyi és czézönmauri csatákban, majd nyilat kap a homlokába és úgy tér vissza Rómába, az valójában még Maximianus császár! Ő nem hal meg Czézönmaurnál mint Diocletianus, csupán súlyosan megsebesül és sérülése miatt alkalmatlanná válik az uralkodásra. (...) Az a Veronai Detre azonban, aki nem sokkal ezután megjelenik Attila udvarában, meghódol előtte és ráveszi a nyugati részek elleni hadjáratra, az viszont már nem Maximianus, hanem Maximianus fia, Maxentius! (...) A „Detre” név éppúgy ráillik Maximianusra, mint fiára, Maxentiusra! Hiszen az valójában nem egy tulajdonnév, hanem mindössze annyit jelent, hogy tetrarkha. A kevésbé tájékozott hunok azonban, akik már nem voltak tisztában azzal, hogy ezek nem tulajdonnevek, összekeverték e két személyt és megszületett „vashomlokú” avagy „hallhatatlan” Detre legendája.” |
Ez a „Detre - Tetrikusz” megnevezés tehát apára és fiára egyaránt vonatkozott. Egyszerre két személy olvadt össze e megnevezésben. Ezek után az ember ugye alaposabban is megvizsgálja a kétszázas évek Tetrikuszának történetét. A Wikipédia a „Caius Pius Tetricus gall császár” címszónál a következőket írja:
| „Caius Pius Esuvius Tetricus I. Tetricus néven a Gall Birodalom utolsó császára, a Római Birodalom utolsó galliai ellencsászára 271 és 274 között. A hatalmat Victorinus és Domitianus halála után vette át. Fiával, II. Tetricusszal uralkodott együtt. (...) fiát, II. Tetricust caesarrá, ifjú császárrá tette meg.” (Wikipédia, Caius Pius Tetricus gall császár) |
Nocsak! Kiderül, hogy nem csak egy Tetrikuszunk van ám a kétszázas években, hanem mindjárt kettő! Van egy I. Tetricus és van egy II. Tetricus is! S ráadásul e két Tetricus apa-fiúi viszonyban áll egymással! Épp úgy, mint a tetrarchia korának két Detréje, Maximianus és Maxentius! Ezek után gyorsan megnéztem mit ír a Wikipédia II. Tetricusról:
| „Caius Pius Tetricus Esuvius (vagy C. Esuvius Tetricus, vagy II. Tetricus) Pius Tetricus fia, örököse a Gall Birodalom trónján. 273-tól caesari rangban volt, címe princeps iuventutis.” (Wikipédia, Caius Pius Tetricus Esuvius gall császár) |
Korábban mintha éppen a tetrarchia fiatalabbik „Detréjéről”, azaz Maxentiusról olvastunk volna hasonlókat:
| „Maxentius először tartózkodott attól, hogy magát augustusnak vagy caesarnak nevezze, és ezért a princeps invictus címet vette fel.” |
Vegyük tehát észre: találunk egy idősebb és egy ifjabb Tetrikuszt a kétszázas években is, meg a tetrarchia korában is. Itt is van egy princeps, meg ott is van egy princeps. Ráadásul ezek a kettőszázas évekbeli Tetrikuszok, mint a Római birodalom gall ellencsászárai bukkannak fel, ami kísértetiesen emlékeztet bennünket Nagy Theodorik keleti gót birodalmának és a bizánci udvarnak az ellentmondásos viszonyára. De ugyanúgy emlékeztet az itáliai Maxentius és a keleti Galerius viszonyára is! Ugye emlékszünk még, hogy Galerius nem volt kibékülve a trónbitorló Maxentius illegális uralmával és ellene küldte Severus seregeit! No, csak hogy teljes legyen a kép, egy Severus is felbukkan a kétszázas években, aki 222-től 235-ig uralkodott!
Természetesen a harmadik századi Tetricusoknak is szembesülniük kellett a birodalom nagyobbik részén uralkodó Aurelianus császár rosszallásával. És mint Galerius Maxentius ellen a kétszázas években, úgy Aurelianus is fellép Tetricus ellen a háromszázas években! De hogy kétségünk se legyen arról, hogy ez a történet is a hun korszak eseményeiből lett összetákolva, figyeljük meg, hogy hol zajlik le Aurelianus és Tetricus ütközete:
| „Miután Keleten helyreállította a birodalom egységét, Aurelianus császár a már amúgy is nehéz helyzetben lévő Tetricus ellen fordult. A meg-megújuló germán betörések ugyanis ekkorra teljesen tönkretették Galliát. Erőforrásai kimerültek. Katonái sem kedvelték, de ő is nehezen tudta elviselni fegyelmezetlenségüket. A szigorúságáról ismert Aurelianusszal szemben viszont ezek a katonák elszántnak mutatkoztak. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy miközben a serege a catalaunumi síkon megütközött Aurelianus haderejével, Tetricus személy szerint megegyezett vele, és csata közben átszökött hozzá.” (Római történelem) |
Nocsak! Egy catalaunumi csata a harmadik században! Lassan már meg sem lepődünk rajta. A párhuzamok sora azonban itt még mindig nem ér véget. Tovább kutatva a kettőszázas évek furcsaságai után kiderül, hogy ebben a században élt egy másik rendkívül érdekes nevű császár is, akit történetesen éppen Macrinusnak hívtak! Ugye emlékszünk még, hogy Kézai krónikájában pontosan így nevezték azt a tetrarkhát, aki a rómaiak részéről uralkodott Pannonián, Pamfilián, Frígián, Macedonián és Dalmácián? Ezt a Macrinust győzték le a hunok a czézönmauri csatában, és őt azonosítottuk korábban a tetrarchia keresztényüldöző császárával, Diocletianusszal. Sőt! Alaposabban megvizsgálva a kétszázas évek történetét kiderül, hogy ebben a században nem csak egyetlen Macrinus bukkan fel, hanem egyszerre mindjárt kettő is! Igaz, a második Macrinus neve egy picit meg lett változtatva. Őt nem Macrinusnak nevezték, hanem Macrianusnak. De hogy kétségünk se legyen Macrinus és Macrianus azonosságáról, kiderül, hogy kettejük uralkodása között éppen a már jól ismert juliánuszi 44 év telt el! Az első Macrinus ugyanis a 217-218-as években uralkodott, a második pedig – akit már Macrianusnak hívnak – a 260-261-es években, vagyis éppen a „3. századi válság” avagy „a katonai anarchia időszaka” idején! De ami tényleg egyértelművé teszi, hogy itt valóban krónikáink Macrinusáról van szó, az a Wikipédia rövid megjegyzése:
| „Titus Fulvius Macrianus [260-261] Kinevezett császár, akit egy csatában öltek meg.” |
Minden stimmel tehát! Épp csak azt felejtették el hozzátenni, hogy az a bizonyos csata a czézönmauri ütközet volt!
A meglepetések azonban itt még mindig nem érnek véget. Úgy tűnik ugyanis, hogy Macrinus története egy másik kétszázas években élő római császár történetében is visszaköszön! Már Bognár Ízes Zoltán történelmi rétestésztája is felhívta a figyelmet Decius római császár és Kniva gót fejedelem háborújára. Decius császár viszonylag rövid ideig, 249-től 251-ig uralkodott. A következőket írja róla a Wikipédia a „Caius Traianus Decius római császár” címszó alatt:
| „Decius, majd később Traianus Decius Pannonia szülötte volt...” |
Itt rögtön álljunk is meg! Emlékszünk még mit olvastunk Kézainál Macrinus tetrarkháról? ... Azt, hogy ő is pannoniai, egészen konkrétan sabariai származású volt! Most menjünk tovább:
| „Császárként Decius az ősi római hagyományok rendíthetetlen őrzőjeként igyekezett megmenteni a válságba jutott birodalmat az elkerülhetetlennek tűnő bukástól. (...) Ő volt az első császár, aki már valóban elrendelte a nagy tömegekre vonatkozó keresztényüldözéseket, mivel a császár úgy vélte, hogy a pogány vallás megerősítése a birodalom fenntartásának egyetlen záloga és a keresztények az ősök tiszteletét sértik meg. Decius az új hit erősödésének háttérbe szorításáért komoly intézkedéseket hozott. Jézus Krisztus követőit a hatóságok előtt arra kényszerítette, hogy áldozatot mutassanak be az állam isteneinek és a császárnak. Ha ezt a gyanúsítottak megtagadták, akkor halálbüntetéssel sújtották őket.” |
Nocsak! Kiderül, hogy 7 évvel Valerianus császár előtt és 7 + 45 évvel Diocletianus előtt már Decius is üldözte a keresztényeket! Hát nem különös, hogy ezen üldöztetések kezdete között mindig akkora az időbeli távolság, mint az általunk korábban feltárt diszkrét szöktetési távolságok időtartama? Ráadásul minden üldöztetésnél ugyanazok a gondolatok ismétlődnek: minden bajok eredendő oka, hogy eltértek az ősi római hagyományoktól, nem tisztelték eléggé a római isteneket és hagyták, hogy olyan új keletű jelenségek, mint a kereszténység, szabadon terjedjenek. Ezért aki nem hajlandó áldozni az ősi isteneknek, az halál fia! Erről volt szó Decius idejében, ugyanez ismétlődött Valerianus császársága alatt és pontosan ezzel az elemmel találkozunk később Diocletianusnál is! Az emberben az a nyugtalanító gondolat kezd megfogalmazódni, hogy itt valójában egy és ugyanazon üldöztetésnek a különböző szöktetési távolságok szerint szétforgácsolt duplikációival van dolgunk.
Úgy tűnik tehát, hogy Macrinus, Decius, Valerianus, Macrianus és Dioclatianus valójában ugyanannak a történelmi szereplőnek a különféle idősíkok szerinti megfelelője. Ez a történelmi szereplő pedig nem más, mint a hunok által Czézönmaurnál legyőzött keresztényüldöző tetrarkha. De hogy kétségünk se legyen arról, hogy Decius valóban krónikáink Macrinusával azonosítható, olvassuk el a „Római történelem” c. munka „Messius Decius (249-251)” c. fejezetéből a Knivával lezajlott háború történetét:
| „250-ben szabályszerű katasztrófa következett be az Al-Dunánál. A karpok Daciába törtek be, elárasztva az egész tartományt, a gótok Moesiába. Decius Nicopolis ad Istrumnál legyőzte a gót királyt, Knivát, de nem semmisítette meg seregét, mert sietett Daciába. Ez végzetes hibának bizonyult, mert Kniva rendezte sorait. (...) 251 júniusában került sor a döntő csatára, mely a római történelem egyik legsúlyosabb veresége lett. A gótok Abryttus mocsarainál (a mai Dobrudzsában) csapdába csalták és megsemmisítették a római hadsereget. Decius idősebbik fiával együtt a csatában lelte halálát.” |
Tehát figyeljük meg: az első csatában még a rómaiak győznek. A gótok azonban összeszedik magukat, és a döntő megmérettetés során nem egyszerűen csak fölényes győzelmet aratnak, de egyenesen megsemmisítik a római hadsereget! E csatában egyszerre két császári személy is életét veszti! ... Nem jut erről eszünkbe valami? ... Hiszen ez a forgatókönyv pontosan illik a tárnokvölgyi és czézönmauri csaták kimenetelére! Hogyan is olvastuk Kézainál?
| „Míg hát Ditrik és Macrinus ebben a tanakodásban veszteglettek, a húnok csendes éjszaka a Dunán Sicambriánál tömlőkön átkelének, és Macrinus és Ditrik seregét, melly Potenciánába nem fért s kint a mezőn sátrakban tanyázott kegyetlenűl öldöklék. Melly támadáson Ditrik elkeseredvén, a maga és Macrinus embereinek igen nagy romlásával és veszedelmével ütközetet állván a húnokkal, a Tárnokvölgy mezejére kivonula; e helyt azonban, úgy mondják, hogy a húnokat hatalmasan meggyőzte. A húnok maradványa pedig megfutamodva sátraiba vonult vissza.” |
Az első megmérettetés során tehát a hunok még alulmaradtak. Épp, mint Kniva Deciussal szemben! A hunok azonban (akárcsak a gótok) hamarosan rendezték soraikat:
| „Megismervén tehát a húnok, mennyi és millyen a nyúgoti nemzet fegyvere és lelke, neki bátorodva seregökkel Tulna felé indulának, hogy Ditrikkel és Macrinussal megvívjanak.” |
Ezután került sor a döntő ütközetre, amely a rómaiak katasztrofális vereségével végződött:
| „Kiknek jövetelét a mint Ditrik megértette, velök Czézönmaurnál szembe szálla, s reggeltől délestig olly hevesen és dühösen folyt az ütközet, hogy Béla, Réva és Kadocsa dicső hún kapitányok azon viadalban negyvenezered magokkal elestek. Kiknek testeit is onnan visszavivén az említett bálványkőhöz, többi bajtársaik mellé temették. Elesett azon nap Macrinus is a római seregből s minél több német fejedelem, Ditrik homlokán nyillal halálosan megsebesittetvén és csak nem az egész nyugoti sereg fogságba jutván és megszalasztván.” |
A Decius-féle történetben tehát úgy olvastuk, hogy a gótok nem egyszerűen csak legyőzték, de egyenesen „megsemmisítették a római hadsereget”. Kézai majdnem ugyanezt írja a czézönmauri csata kapcsán: „csak nem az egész nyugoti sereg fogságba jutván és megszalasztván”. A Decius-féle történetben életét veszti két császári személy, Decius és a már caesari rangban lévő fia, Herennius Etruscus! Tévedés ne essék, Herennius Etruscus nem egyszerűen csak Decius fia volt, aki elkísérte apját a gótok elleni hadjáratra, hanem bizony a Római birodalom társcsászára volt:
| „Társcsászár a Római Birodalomban 250 és 251-ben. (...) Herennius Etruscus 250 nyarának elején megkapta a Caesar rangot és Princeps Iuventutis lett.” (Wikipédia, „Quintus Herennius Etruscus római császár”) |
Vagyis egy újabb princeps! Vegyük észre, hogy eddig még az összes Detre gyanús személy Maxentiustól ifjabbik Tetricuson keresztül Herennius Etruscusig mind-mind princeps volt! Úgy fest tehát, hogy Decius ebben a történetben krónikáink Macrinusának szerepében tűnik fel, míg Detre szerepét ezen az idősíkon Herennius Etruscus játsza. Ez a történet tehát kitűnően rímel a tárnokvölgyi és czézönmauri csaták történetére!
Felmerül azonban a kérdés: ki lehet ez a rejtélyes Kniva nevű fejedelem, aki a gótokat vezeti? Nos, akik a korábbi tanulmányaimat figyelmesen olvasták, azok számára minden adott e név megfejtéséhez! Az első és legfontosabb dolog, amit már szinte azonnal és rutinosan kellene észrevennünk, az a név végén lévő és általunk már jól ismert „-va” végződés! Pontosan tudjuk, hogy ez a végződés is az -ab, -aba, -iba, -ba, illetve az -av, -ava, -iva és -va végződések családjába tartozik, melynek jelentése minden esetben: ilyen és ilyen népből, ilyen és ilyen törzsből való, azok közül származó. Pontosan ezt a végződést találtuk a saqualiba, maghreb, stb. megnevezések esetében is.
De akkor mit jelenthet Kniva neve? Ha a nevének a végén lévő -va valóban csak annyit jelent, hogy „valamilyen törzsbeli”, akkor a név eleje kellene, hogy elárulja számunkra, hogy konkrétan melyik törzsről is van szó! Eszerint itt egy KNI-va, azaz KNI törzsbeli fejedelemről beszélünk! De melyik lehet ez a rejtélyes KNI törzs? ... A Kedves Olvasó remélhetőleg már ki is találta! Ez a KNI törzs az eddig feltárt összefüggések fényében semmi más nem lehet, mint a CHUNNI népnév mássalhangzó-torlódáson átesett változata! Theophylactus Simocatta a "Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae" c. művében a következőket írja:
| „E nép legrégibb vezetőinek neve Uar és Chunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli (ogór) népek, akiket uar és chunni nevekkel illetnek.” |
László Gyula ezzel kapcsolatban így ír:
| „Úgy látszik, ez nemcsak mendemonda, mert e két törzs (az uar és chunni) valóban együtt élt Irán északi határán, s egyikük, a chunni, azonos volt a fehér hunokkal…” (László Gyula: "Emlékezzünk régiekről") |
László Gyula szerint tehát ez a chunni nép valójában fehér hun! Vagyis Kniva neve eredetileg chunni-ava lehetett, azaz „fehér hunok közül való, fehér hunok népéből származó”. Ebből lett aztán mássalhangzó-torlódás után először chni-va, aztán pedig Kniva. Lám milyen különös! A „gótok” rettenetes Róma-verő seregét éppen egy fehér hun fejedelem vezeti! Teljesen egyértelmű tehát, hogy semmiféle gót nép nem létezett! Az a nép, melyet a hálátlan utókor gótnak tart, valójában Attila dicsőséges hun népe volt.
Amikor kutatásaim során ehhez a ponthoz érkeztem, hirtelen eszembe jutott, hogy az előző, Szent Orsolyáról szóló fejezet írásakor mintha már belefutottam volna egy olyan - akkor még teljes képtelenségnek tűnő - adatba, amely egy hunokkal kapcsolatos eseményt a kettőszázas évekbe helyezett vissza! Ez a meghökkentő adat éppen Antonio Bonfini „A magyar történelem tizedei” c. munkájában bukkant fel, ráadásul egy olyan mondatban, amelynek a második felét akkor még idéztem is! Most viszont eljött az ideje, hogy a teljes mondatot a Kedves Olvasó elé tárjam, ugyanis a lényeg éppen a mondat első felében található:
| „Vannak ugyan évkönyvek, amelyek mindeme eseményt Anterus pápasága és Maximus császársága idejére teszik, azonban az időrend nem igazolja ezt. Helyesebben vélekednek azok, akik úgy hagyományozzák, hogy Marcianus császársága alatt, az üdvösség 352. évében történt, hiszen a hunok és a gótok jóval Constantinus után garázdálkodtak.” (Antonio Bonfini: "A magyar történelem tizedei" első tized ötödik könyv) |
Milyen eseményről beszél itt Bonfini? Természetesen Attila galliai hadjáratáról és Szent Orsolya mártíromságáról. Ugye emlékszünk még, hogy a Szent Orsolyáról szóló fejezetben már részletesen tárgyaltuk ezt az idézetet? Akkor arra a következtetésre jutottunk, hogy Bonfini bizony tudatában volt annak, hogy a hunok galliai hadjárata még az általa közölt 352-es esztendőnél is jóval korábban történt. Mégsem tehette azt 352-nél korábbra, hiszen az egyházi propaganda Attilát a kereszténység barbár ellenségének akarta feltüntetni. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha Attila időben Nagy Konstantin után uralkodott. Bonfini azonban – becsületes történetíró lévén – igenis közli velünk, hogy bizony vannak arra utaló adatok, amelyek szerint a hunok galliai hadjárata még az általa közöltnél is jóval korábban zajlott le! Hogy is olvastuk?
| „Vannak ugyan évkönyvek, amelyek mindeme eseményt Anterus pápasága és Maximus császársága idejére teszik...” |
Ezen a ponton az ember gyorsan megnézi, hogy ki is volt az a bizonyos Anterus pápa és mikor élt. A pápák listáját átfutva kiderül, hogy ilyen néven csak egyetlen egy pápa létezett, és ő is csak egészen rövid ideig, mindössze másfél hónapig volt hivatalban. Anterus pápa ugyanis 235. november 21-én került a pápai trónra, amelyet 236. január 3-ig foglalt el! Vagyis mit üzen nekünk Antonio Bonfini? Nem kevesebbet, mint hogy ő bizony még tudott olyan évkönyvekről, amelyek a hunok galliai hadjáratát 235-re tették!
Miután felocsúdtam a döbbenetből, megnéztem, hogy ki lehet az a bizonyos Maximinus császár, akit Bonfini ebben az idézetben együtt említ Anterus pápával. Kiderült, hogy Maximinus néven mindössze két császár uralkodott. Az egyiket már jól ismerjük. Ő volt Maximinus Daia, a tetrarchia korának egyik keresztényüldöző császára, aki 308-tól 313-ig uralkodott. Róla az előző fejezetben Petrus Ransanus kapcsán már szót ejtettünk. Igen ám, csakhogy Maximianus Daiára a szakirodalom olykor II. Maximianusként hivatkozik, mert korábban már létezett egy római császár ugyanezzel a névvel! Mégpedig az a Maximinus Thrax, aki érdekes módon éppen Anterus pápasága idején, 235 és 238 között uralkodott! Na, ekkor az ember már kezdi kapizsgálni, hogy tulajdonképpen két különböző idősíkkal van dolgunk, amelyekben ugyanazok az események ismétlődnek és ugyanazok a szereplők bukkannak fel. A hun történet lezajlik egyszer a tetrarchia korában is, és egy évszázaddal korábban, a „3. évszázad válsága” idején is.
Figyeljük meg azt is, hogy a hivatalos történelemkutatás szerint a „3. évszázad válsága”, vagy más néven „a katonai anarchia időszaka” különös módon éppen 235-ben, vagyis Anterus pápasága és Maximinus császársága idején kezdődik! A Wikipédia az „Maximinus Thrax római császár” címszó alatt például így ír:
„Az első olyan császár volt, aki közkatonai szolgálatból került a birodalom élére, trónralépésétől számítják a válság korát a katonai anarchia kezdetét.”
Figyelembe véve, hogy Bonfini szerint épp 235-236 körül zajlik Attila galliai hadjárata, nem lehet kérdéses mi állt a rómaiak válságának hátterében. Érdekes módon akárcsak Maximinus Daia, úgy Maximinus Thrax császárral kapcsolatban is felmerül, hogy nem szívlelte a keresztényeket:
| „...előde könyörületes álláspontját a kereszténységgel szemben is felszámolta.” (Wikipédia, Maximinus Thrax római császár) |
Látható tehát, hogy a hunok galliai hadjárata és Orsolya vértanúsága egyaránt megtörténhetett a kétszázas évek első felében és a háromszázas évek elején is! Mindkét idősíkon felbukkan egy-egy Maximianus, aki üldözi a keresztényeket! Ha azonban valaki még mindig úgy gondolná, hogy Bonfini meglepő adatából nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, az vegye elő a Legenda Aureát (Arany Legenda) és lapozzon a Szent Orsolyával kapcsolatos történethez! A következőket fogja találni:
| „Az Úr 238. esztendejében szenvedtek vértanúságot. Ez a kronológia azonban egyesek szerint kétségessé teszi, hogy éppen ez idő tájt történt, ami történt. Akkor ugyanis Szicília nem volt királyság, és Konstantinápoly sem, hogy királynéik a szüzekkel együtt lehettek volna. Valószínűbbnek tűnik, hogy jóval Constantinus császár után lettek ők vértanúk, a hunok és gótok kegyetlenkedései alatt, vagyis Marcianus császár idejében – ahogy egy krónikában olvasható -, aki az Úr 452. esztendejében uralkodott.” |
Vegyük észre, hogy ezek ugyanazok a gondolatok, amelyekkel már Bonfininél is találkoztunk! Az egyház nyomásának engedve, mely szerint Attila semmiképp sem uralkodhatott Konstantin előtt, a hunok történetét 452-re mozgatták. Mivel azonban Attila immár bő két évszázaddal későbbre került eredeti időbeli helyétől, csak úgy maradhatott konzisztens a történet, ha Szent Orsolya is követte a hun történet mozgását. Vagyis hiába álltak rendelkezésre egyértelmű adatok azzal kapcsolatban, hogy Orsolya 238 körül halt mártírhalált, az ő történetét is az V. századba vetette a nyugati történelemhamisítás.
De ami a legkülönösebb a dologban, hogy noha Bonfini is és az Arany Legenda is ugyanabból a meggondolásból csúsztatta későbbre Attila korát, az Bonfininél még csak 352-ig csúszott el, a Legenda Aureában azonban már 452-ig! Egy kerek évszázaddal későbbre! ... Vagyis a kérdés így szól: - Ki mer nagyobbat csúsztatni? Csak egy évszázadot mersz csalni, vagy egyszerre mindjárt kettőt is? Ha csak 352-ig mered eltolni Attila korát, akkor gyanakodni fognak és előbb-utóbb rájönnek. De ha mindjárt két évszázaddal rakod későbbre, és rögtön 452-ig csúsztatod el, akkor fel sem merül a gyanúnak még az árnyéka sem! Jellemző, hogy a 352-es dátum hamar a feledés homályába veszett. A 452-es (újabban 451) azonban a mai napig is történelemkönyvekben szerepel! Láthatjuk tehát: kicsit hazudni tényleg nem érdemes.
Amikor eddig a pontig eljutottam, hátraléptem egy nagy lépést és rácsodálkoztam az elém táruló döbbenetes képre. A magyarok Attila idején történt első bejövetelét az utóbbi néhány fejezet során két lépésben ugyan, de végül a kettőszázharmincas évekbe helyeztük vissza. Ha a következtetéseim helytállónak bizonyulnak, akkor az máris kérdések egész sorát veti fel. Ugyanis a hun korszak egyes motívumait és jellegzetes emlékfoszlányait a kettőszázas évektől egészen a hétszázas évekig szórta szét a hamisítás szele! A kettőszázas években már, a hétszázas években még a hun korszak zajlik! Attila kora a kettőszázas évektől kezdve egészen a hétszázas évekig minden évszázadban lezajlik legalább egyszer! Figyeljük meg:
III. század:
Felbukkan Kniva, akinek Róma elleni csatái kísértetiesen idézik a tárnokvölgyi és czézönmauri csaták lefolyását. Felbukkan továbbá krónikáink Macrinusa, de megjelenik Tetricus is, és láttuk, hogy legszívesebben Bonfini is Anterus pápasága idejére tette volna a hunok galliai hadjáratát. A hun történet ebben a században római és gót díszletek között zajlik.
IV. század:
Ez a tetrarchia százada. Emlékszünk Bonfini adatára, mely szerint Attila galliai hadjárata éppen ennek a századnak a derekán, 352-ben zajlott. De ne feledjük Hess András közlését sem, akinél első bejövetelünk éve 328 volt! A tetrarchia korának szereplőiben egyértelműen és jól kivehetően beazonosítottuk a hun történet alakjait. Macrinust Diocletianusszal, Detrét Maximianusszal és Maxentiusszal, Honoriust Galeriusszal, Csabát Liciniusszal, Aladárt pedig Nagy Konstantinnal azonosítottuk. Ebben a században római díszletek között zajlik Attila kora.
V. század:
Ez a század Attila korának a hivatalos verzió szerinti időbeli helye. Úgy gondolom különösebb magyarázat nélkül is kijelenthetjük, hogy itt is hun történet zajlik, most kivételesen hun díszletek között.
VI. század:
Erről a századról még nem beszéltünk, pedig érdemes lenne. A VI. század derekán ugyanis felbukkan egy rendkívül különös nevet viselő keleti gótnak mondott fejedelem, név szerint Totila! Totiláról azonban Villani János 1300-ban keletkezett krónikája végig úgy ír, mintha Attiláról beszélne. Egy későbbi írásomban talán ezt a kort is részletesen ismertetni fogom majd. (kiemelés: >Zoli<) Addig is fogaduk el, hogy a hun történet ekkor keleti gót díszletek között zajlott.
VII. század:
Ez a század Kuber és Kovrát kora. Láttuk a Pannóniába beköltöző Kubert, láttuk az avarokkal vívott harcait, láttuk, hogy veresége után Görögországba menekült. Épp, mint krónikáink Csabája. Aztán láttuk Kuber apját Kovrátot, aki túszként élt Bizáncban, beleszólt a trónutódlási harcokba, majd hazatért „ősei székébe”. Akárcsak Csaba. Ebben a században a hun történetet onogur-bolgár és bizánci díszletek veszik körbe.
VIII. század:
Kézai koordináta rendszere szerint első bejövetelünk éppen ennek a századnak az elejére, 700-ra esik. Eszerint tehát a VIII. század első fele lenne maga a hun korszak, a közvetlenül ez után felbukkanó Nagy Károly pedig Attila idősebbik fia, Aladár. Nagy Károly öccsében, Karlmannban felismertük Csabát, a Károlyt támogató longobárdokban pedig Detre királyságát. A hun történet itt frank keretek között folyik.
Akkor most álljunk meg és gondolkodjunk el! ... Hogyan lehetséges mindez? ... Mi a magyarázat erre? Milyen mértékű probléma lehet időszámításunkkal, ha a hun történet hat (!!!) egymást követő évszázadban rendre lejátszódik? Mennyi fiktív év kell ahhoz, hogy ez a jelenség egyáltalán előidézhető legyen? Hiszen vegyük észre: ha hatszor egymás után lepergetik előttünk a hun történet jeleneteit, akkor ez azt jelenti, hogy e hat történet közül öt szükségszerűen fiktív! Van tehát öt fiktív hun történetünk öt különböző évszázadba szétszórva, plusz van egy valós, amikor ezek az események ténylegesen lezajlottak!
Ekkor, elmerengve a problémán, merő kíváncsiságból megnéztem mekkora is valójában a problémás időszak hossza. Könnyen belátható, hogy a legkorábbi és a legkésőbbi idősíkok összetartozó eseményei közötti távolság fogja megadni a fiktív időszak hosszát. Ugye tudjuk, hogy Bonfini szerint Anterus pápasága idején, azaz 235-236 körül már Attila galliai hadjárata zajlik. Ez a legkorábbi hun-gyanús adatunk. A legkésőbbi (vagyis a 700-as) idősíkon azonban nincs meg a galliai hadjárat történelmi lenyomata. Megvan viszont Nagy Károly trónra lépésének dátuma! Tudjuk jól, hogy Károlyt korábban Aladárral azonosítottuk. Logikus, hogy Aladár trónra lépése időben nem sokkal követte a galliai hadjárat évét és atyja halálának dátumát. Vagyis a fiktív szakasz hossza nagyjából az Anterus pápasága és Nagy Károly trónra lépése között eltelt idő meghatározásával azonosítható be. Világos tehát a feladat, csupán egy egyszerű kivonást kell elvégeznünk! Nagy Károly trónra lépésének dátumából el kell vennünk Anterus pápaságának évét. Vagyis 768-ból ki kell vonnunk 236-ot.
Amikor a zsebszámológép kijelzőjén megjelent az eredmény, az egy egészen kivételes pillanat volt. Hirtelen nagyot fordult velem a világ és sok dolog átértékelődött bennem. A kijelzőn ugyanis ez állt:
532
Hogy mi ez az 532 és miért fontos? Nos, kezdjük talán ott, ahonnan az egész történet elindult: a kétezres évek elején.
Miután Pap Gábor „A tizenegyedik parancsolat” című előadása – melyben Illig elméletét ismertette - felkavarta a honi történelemkutatás posványos állóvizét, egy néhány hónapos döbbent csend következett. Akik már abban az időben is nyomon követték a témával kapcsolatos eseményeket, talán még emlékeznek erre. A különböző sajtóorgánumok megmondó-emberei, a különféle internetes fórumok személytelen véleménydiktátorai zavartan pislogtak körbe: „Ilyenkor mi van? ... Erre most hogyan kell reagálnunk? Erről mit kell gondolnunk? A három T betűs közül most melyiket kell alkalmaznunk? Tiltani? Tűrni? Támogatni?”. Ezek a mindig magabiztos, mindig határozott, sőt olykor kifejezetten agresszív ágensek hirtelen olyan elveszetté váltak, mint a pásztor nélküli juhok. Vártak valami iránymutatásra, vártak valami hivatalos állásfoglalásra, hiszen önálló gondolataik nem lévén valamihez feltétlenül igazodniuk kellett.
Emlékszem, hogy szinte nekünk volt kellemetlen az a néhány hónap, ami a várt iránymutatás megérkezéséig eltelt. Valósággal úgy érezte az ember, mintha fegyvertelen ellenféllel harcolna. A segítség azonban nem váratott sokáig magára. Az Akadémia ugyanis – felocsúdva az első döbbenetből – hamarosan ellentámadásba lendült. Neves történelmi folyóirataink különszámokban próbálták menteni a menthetetlent. A História, a Rubikon és a Kapu c. folyóirat is foglalkozott Illig elméletével, de még a Duna televízió is előrukkolt egy stúdió-beszélgetéssel a témával kapcsolatosan.
Az iránymutatás tehát megérkezett és teljesen egyértelmű volt: Illig elmélete blődség, tudománytalan badarság, semmiképp sem szabad elfogadni! Ebben a pillanatban - mintegy varázsütésre - beindult a kórus! Az internetes fórumok azonnal megteltek azokkal a nagyhangú és hihetetlenül magabiztos elemekkel, amelyek semmitmondó fantázianevek mögé bújva és minden más hangot elnyomva tele torokkal és habzó szájjal üvöltötték: „- Illig elmélete már meg van cáfolva és ízekre van szedve! Be van bizonyítva, hogy butaság!” Az a jelentéktelen apróság, hogy igazából senki nem cáfolt meg semmit, különösebben nem érdekelte őket. Hiszen ők csak az iránymutatásra vártak, az pedig megérkezett! A szaktudósok szerint Illignek nincs igaza, a szaktudósok szava pedig szent!
Jelen tanulmányomnak nem célja, hogy az akkori un. „cáfolatokat” részletesen ismertessem. Néhány gondolat erejéig azonban mégis kitérnék rájuk, mert olyan jól ismert módszereket alkalmaztak, amelyeket az igazság feltartóztatása érdekében máskor is bevetettek már. Például olyan szavakat adtak az elmélet képviselőinek szájába, amelyeket azok sohasem mondtak, majd ezekről nagy csinnadrattával kimutatták, hogy az mekkora badarság! Így született meg többek között a fiktív császárok hamisított pénzérméit avarok sírjaiba dugdosó pápai elit-kommandó legendája is. De arra is volt példa, hogy szándékosan félreértve és rosszindulatúan kisarkítva az elmélet főbb állításait, kijelentették, hogy Illig szerint a magyar honfoglalás sem történhetett meg, hiszen az is a 614-től 911-ig tartó fiktív időszakba esett.
Aztán akadtak olyanok is, akik érzelmi húrokat pengettek. Zsoldos Attila a Duna televíziós beszélgetés során például a következőket találta mondani:
| „Magam elsősorban Árpád-kori történelemmel foglalkozok, de azért időnként belekontárkodok a Brit-szigetek koraközépkori történetébe is, a teljes angolszász korszak elvész ezzel, közte kedvenc királyommal is, és ez nekem különösen fáj, nem vagyok hajlandó róla lemondani...” |
Ez bizonyára egy fölöttébb tudományos és meggondolkodtató érv. De még az én 2003-as tanulmányomra is érkezett olyan reakció, amely kifejezetten érzelmi oldalról közelített a kérdéshez. Szendrei László „Szegény avarok!” c. írására gondolok. Már önmagában a címe is sokatmondó! A szerző semmi egyebet nem tett, mint azon értetlenkedett, hogy az avar tudat miért nem képezi részét a magyar népléleknek. Miért nincs meg bennünk az a fajta érzelmi kötődés az avarok felé is, mint ami például a hunok felé megvan? Úgy vélte, hogy Baján kagánnak is helyet kellene kapni nemzeti hőseink nagy panteonjában, ehelyett most Illig követői a létezését is kétségbe vonják.
Mások úgy gondolták, hogy az is elegendő Illig elméletének megcáfolásához, ha újra és újra felsorolják, hogy a hivatalos történelemtudomány szerint mi minden történt a megkérdőjelezett korszakban. Ha eddig túl sötétnek tűnt az az időszak, akkor most majd teszünk róla, hogy többé ne legyen az! És oldalakon keresztül hozták, hogy lám ez az esemény is a fiktívnek tartott korszakban történt, meg az is akkor történt, sőt még amaz is akkor volt! Mintha egy mesét újra és újra felolvasva annak eseményeit megtörténté lehetne tenni. Tulajdonképpen nem cáfoltak semmit, csak a koraközépkorról általánosan kialakult benyomást igyekeztek megváltoztatni. Azt tudniillik, hogy sötét és eseménytelen volt.
Látható tehát, hogy a cáfolatok 99%-át egyszerűen képtelenség volt komolyan venni. Semmi olyan érvet vagy komoly ellenvetést nem tartalmaztak, amelyről egyáltalán vitát lehetett volna nyitni. Volt azonban egy kutató, aki Illig elméletével szembeszállva egy olyan érvvel állt elő, amely még engem is komolyan gondolkodóba ejtett. Ezt a kutatót Hetesi Zsoltnak hívják. Tíz év távlatából visszatekintve azt tudom mondani, hogy az övé volt az egyetlen komolyan vehető ellenvetés. Mivel Hetesi Zsolt csillagász, így természetesen csillagászati ellenérvet hozott.
Felhívta ugyanis a figyelmet arra, hogy a középkor során használatban voltak olyan ciklusok, amelyek a Nap és a Hold járásának megfigyelésén alapultak és a Julián naptár szabályszerűségeihez igazodtak. Ezeknek a ciklusoknak a követése a középkor során igen nagy jelentőséggel bírt, hiszen például a húsvét időpontjának megállapításakor éppen ezeket ciklusokat hívták segítségül, ezeket vették alapul. Mely ciklusok ezek konkrétan?
Létezett egy olyan ciklus, ami a Nap járásának szabályszerűségeire épült. Ez volt az un. Cyclus Solaris, vagy más néven Napkör. Ez egy 28 éves ciklus volt. A Cyclus Solaris tulajdonképpen azt mondta meg, hogy az év egy kitüntetett naptári napja (jellemzően március 24-e) hány évente esik a hét ugyanazon napjára. A Cyclus Solarishoz szorosan kapcsolódik, az un. concurrensek fogalma. A hét napjait ugyanis 1-től 7-ig besorszámozták. A vasárnap az 1-es számot kapta, a hétfő a 2-est, és így tovább egészen szombatig, amelynek a 7-es sorszám jutott. Így tehát minden naptári naphoz tartozott egy szám, amelyet az adott nap concurrens számának neveztek. Ha például egy adott évben március 24-én éppen szerda volt, akkor abban az évben a március 24-i napnak 4-es volt a concurrense.
Egy átlagos év - amely nem szökőév - 365 napból áll. Ez a 365-ös szám azonban nem osztható maradék nélkül 7-tel. Ezért a naptári napok a hét napjaihoz képest minden évben „arrébb másznak” egy nappal. Ebből logikusan következne, hogy hét év elteltével egy kitüntetett naptári nap (mondjuk március 24.-e) újból a hét ugyanazon napjára fog esni. A négyévente beiktatott szökőnapok miatt azonban nem 7, hanem 7 x 4, azaz 28 évente esnek a naptári napok a hét ugyanazon napjára. Vagyis 28 évente a naptári napok és a hét napjai újra visszatérnek kiinduló állapotukba, az egyes naptári napokhoz tartozó concurrensek újra a 28 évvel korábbi állapotokat idézik. Hetesi Zsolt tehát levonta a teljesen logikus következtetést: Nem lehet beiktatni az időszámításba tetszés szerinti évmennyiséget, csak 28-at, vagy annak egész számú többszörösét! Mivel azonban az Illig által javasolt 297 nem osztható maradék nélkül 28-cal, így nyilvánvaló, hogy az elmélete nem helytálló.
De Hetesi Zsolt felhívta a figyelmet egy másik ciklusra is, amely a Hold járásának szabályszerűségeire épült. Talán még emlékszünk, hogy a Niceai zsinaton a húsvét időpontjának megállapításával kapcsolatban azt a szabályt fektették le, hogy mindig a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon kezdődjön a húsvét. Mivel a tavaszi napéjegyenlőség napját egyezményesen március 21.-re rögzítették, ezért a húsvét lehetséges legkorábbi dátuma március 22.-e lett. Vagyis ha egy évben március 21-én történetesen éppen holdtölte volt, a rákövetkező nap pedig épp vasárnapra esett, akkor március 22-én már meg is lehetett tartani a húsvétot. Ezért volt különösen nagy jelentősége a másik nagy ciklusnak, a Cyclus Lunarisnak.
A Cyclus Lunaris valójában azt mondta meg, hogy egy megadott naptári napon (jellemzően március 22-én) a Hold hány napos, vagyis hány nap telt el a legutóbbi újhold óta. Ezt egy un. epacta számmal jelölték. A Hold járásának és a Julián naptár sajátosságainak köszönhetően egy megadott naptári nap epactája 19 évente ismétlődött. Hetesi Zsolt tehát kijelentette, hogy képtelenség becsempészni az időszalagra annyi évet, amely nem pontosan 19, vagy annak egész számú többszöröse, hiszen ezeknek a ciklusoknak a hirtelen „megbicsaklása” mindenkinek azonnal feltűnt volna. Illig 297 éve azonban nem osztható 19-cel, így nyilvánvaló, hogy elmélete nem állja ki a próbát.
Ráadásul Hetesi Zsolt azt is hozzátette, hogy e két ciklust egyszerre, egyidejűleg kell figyelembe venni! Vagyis lehetetlen olyan évmennyiséget becsempészni az időszalagra, amely nem osztható maradék nélkül 28-cal is, meg 19-cel is! A Rubicon c. folyóirat 2003/5. számában Hetesi publikált is egy cikket, melyben közzétette Illig elméletével kapcsolatos ellenvetéseit. A cikk címe ez volt: „A bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka”. Ennek volt egy olyan szakasza, mely „A ciklusokra épülő ellenérvek” címet kapta. Ebben Hetesi szó szerint a következőket írta:
| „Mindezek a kisebb ciklusok összefoglalhatók egy 532 éves ciklusba is, mely a julián naptár húsvétciklusával kapcsolatos. Mivel ennek a ciklusnak a létezéséről és működéséről vannak adatok a 611 előtti időből is, hiba és zavar nélkül csak minimum ekkora darabot lehet kivenni az időszalagból, vagy ennek többszörösét - a 297 évre ezek egyike sem igaz.” |
Akkor itt most álljunk meg és miután magunkhoz tértünk a döbbenetből vegyük észre, hogy tízévnyi történelmi tényfeltáró munka után, pontosan ugyanerre a következtetésre jutottunk mi magunk is! Vagy 532 évet iktattak be az időszámításunkba, vagy egyetlen percet sem! Másképp mivel lehetne magyarázni, hogy a hun történet hat különböző évszázadban is lezajlik? Hiszen az általunk fiktívnek vélt szakaszt korábban éppen Anterus pápasága és Nagy Károly trónra lépésének éve között találtuk meg, és annak hossza pontosan 532 évre jött ki! Lehet egy ekkora egyezés merő véletlen?
Ugyanakkor azt is vegyük észre, hogy a hazugságok, megtévesztések és félrevezetések legmagasabb és legmesteribb szintje - amit már tényleg csak végszükség esetén alkalmaznak - ha igazat hazudnak! Ha belenéznek a kamerába és fölényes mosollyal közlik, nem lehet ám kényünk-kedvünk szerint akármennyi időt beszúrni a naptárba! Hát hogyan képzeljük ezt? Vagy 532-őt szúrunk be, vagy egy percet sem! És akkor mi rögtön elszégyelljük magunkat, visszavonulót fújunk, és máris átadjuk a terepet az akadémikus tudományosság szakrális magasságokba emelkedett felszentelt papjainak. ... Hát kérem szépen, ezt pontosan így kell csinálni! Ahogy mondani szokták:
| „Ha valamit mindenféleképpen el akarsz rejteni, tedd oda, ahol biztosan nem fogja keresni senki, a legláthatóbb helyre, az emberek orra elé.” |
Akik a kutatásaimat az elmúlt tíz esztendő alatt nyomon követték, azok pontosan tudják, hogy mindeddig tartózkodtam attól, hogy konkrétan megpróbáljam meghatározni az időszámításunkba betoldott fiktív időszak tényleges mennyiségét. Úgy éreztem, hogy az erről szóló vita hosszú-hosszú évekre mellékvágányra terelte a kronológiai problémákkal kapcsolatos kutatást. Miközben óriási viták dúltak azon, hogy 297, 200, 196, 247 vagy 323 fiktív évvel kell-e számolnunk, azonközben sokan nem látták meg a fától az erdőt. Elmulasztották felismerni azokat a történelmi párhuzamosságokat, amelyek mindvégig az orrunk előtt voltak! Én ebben a meddő számháborúban nem kívántam részt venni. Sőt azt sem zártam ki, hogy talán nincs is semmiféle betoldás, csak különböző időszámítási rendszerek által összekavart kronológia létezik, amely a fiktív évek látszatát kelti. Szembesülve azonban azzal a hat évszázaddal, amelyben rendre a hun korszak eseményei ismétlődnek, és szembesülve azzal a ténnyel, hogy Anterus pápasága és Nagy Károly császársága között pontosan egy nagy húsvétciklus telik el, a fiktív évek megléte elég kézenfekvőnek tűnik.
Mégis arra kérem a Kedves Olvasót, hogy ne azzal fejezze be e tanulmány olvasását, hogy elkönyveli magában: Tóth Gyula szerint 532 fiktív év van az időszámításunkban! Más dolog ugyanis valamit határozottan állítani, és egész más ugyanazt további meggondolás céljából mások számára közzétenni, megerősítést vagy cáfolatot várva. Ez az eredmény a későbbi felismerések fényében még változhat. Esetleges jövőben felbukkanó új adatok még módosíthatják, s talán gyökeresen át is rajzolhatják ezt a képet. 532 fiktív év nagyon hosszú idő! Még én sem tudom ezt az eredményt kételyek nélkül publikálni. A magam részéről e tekintetben is László Gyula szavait tartom követendőnek:
| „Mivel a messze múltat inkább csak sejtjük, jobb a termékeny bizonytalanság, mint a biztosság öncsalása...” |
Hozzászólás
Azonban a szándékosság nem menthető ilyen egyszerűen Bíborbanszületett Konstantin esetében, aki a korábbi krónikák másolására és az eredetik megsemmisítésére adott utasítást. (Ha jól tudom.)
A történészek biztosan számos esetről tudnak, amikor egyértelmű a hamisítás ténye az okiratokban.
Ez még mindig nem lenne elegendő indok külső befolyás feltételezésére, de az a tény, hogy mára az az ókori nép, amely még nyelvét sem őrizte, mert az időszámításunk kezdete körüli időkben már görögül beszélt, mára viszont a bolygó legbefolyásosabb népcsoportjává küzdötte fel magát úgy, hogy saját történésze is mítosznak tartja a nép történelmi létét, hogy kultúrája más népektől való átvételből épült, ennek ellenére az ismert történelem teljes vertikumában mindenhol otthagyta jelenlétének tagadhatatlan nyomát. Ez a nép, amely önmagát kirekesztve a befogadó társadalmakból képes volt megőrizni összetartozásuk tudatát és ennek megfelelően cselekedni úgy, hogy az egy közös cél érdekében fejtsen ki hatást. Ez a nép, amely szétszórtságában is egységként volt képes hatni a világban és évezredes távlatú átalakulást előidézni. Nos, szerintem ehhez kellett valami kis plussz. Erre érzett rá Roga, nagyon helyesen.
Isten áldja Tóth Gyulát! A neve még akkor is fényleni fog, amikor az akadémiának neveztetett pöcegödörnek már a létére sem fognak emlékezni utódaink.