Néhány szót azonban feltétlenül szólnunk kell még a történet egy olyan szereplőjéről is, akiről mindeddig keveset beszéltünk. Mégpedig magáról a legyőzött sárkányról. Korábban észrevettük, hogy ez a sárkány a Római birodalmat szimbolizálja. Azt a birodalmat, amely ráterjeszkedett Európa népeire és azokat rabságba hajtotta.

Láttuk, hogy Rómát még a Szentírás is hét fejű és tíz szarvú fenevadként állítja elénk, amely – hasonlóan Beowulf és Vid sárkányához – a tengerből jön fel. Még azt is észrevettük, hogy a sárkány hét feje valójában a hét domb, amelyre Róma városa felépült. Elgondolkodtam hát ezen a sárkányon. Milyen különös, hogy nem csak a Szentírás, de még a mesék, a legendák és a Gutkeled családi hagyományok is sárkányként állítják elénk ezt a népeket pusztító gonosz entitást. Vajon honnan jött és miből táplálkozott ez a képzettársítás? Miért érezték úgy Attila seregei, hogy amikor Róma ellen harcolnak, akkor valójában a sárkány ellen küzdenek? Nos, bármily különös, erre a kérdésre létezik egy teljesen kézenfekvő magyarázat. Nemrég, amikor a sárkány szimbolikájával foglalkoztam, találtam egy rendkívül érdekes írást Csörgő Norbert tollából, amely magyarázattal szolgálhat erre a jelenségre. A tanulmány címe ez volt: A legendák királyai: a sárkányok. Ebben olvastam a következőket:

Vagyis figyeljük csak meg: maguk a rómaiak voltak azok, akik a „barbár" népek ellen vezetett harcaik során a sárkány jelképével azonosították magukat! Különösen felhívnám a figyelmet arra, hogy a sárkány főleg a dákok és a szarmaták elleni induló római egységek jelképe volt. A szarmatákat azonban épp Attila seregeivel azonosítottuk a Médek királya c. fejezetben. Képzeljük tehát magunk elé azt a jelenetet, amikor Attila serege megütközik a rómaiak légióival! Képzeljük el, ahogy a hunok szembesülnek a rengeteg lándzsára tűzött ezüst sárkányfejjel és látják, ahogy selyemből készült testük ide-oda tekergőzik, vadul rángatózik, ahogy belekap a szél! Teljesen érthető, ha a római légiók fölött aratott diadalt követően önmagukat a sárkány legyőzőinek tartották.

Ezen a ponton azonban meg kell állnunk és egy témával kapcsolatos komoly félreértést feltétlenül tisztáznunk kell. Ha ugyanis bárki rászánja magát, hogy a sárkányos zászlók történetét tanulmányozza, az szükségszerűen azt fogja találni, hogy e zászlók eredete a különféle sztyeppei lovas népekhez, főleg a szarmatákhoz és az alánokhoz vezet vissza. De ilyen zászlót használtak a perzsák, ilyen zászlót emeltek magasba a pártusok és ugyancsak sárkányos zászlóval vonultak harcba a szaszanidák is. Teljesen logikusan jön tehát a következtetés: e szimbólumot elsőként éppen azok a sztyeppei lovas népek használták, akik nemzetünk etnogenezisében is meghatározó szerepet töltöttek be. A római légiók csak e sztyeppei népekkel folytatott harcaik során ismerkedtek meg e jelképpel, és vették át annak használatát.

Ez a következtetés – noha első hallásra rendkívül logikusnak tűnik – mégis felületes és félrevezető. Népmeséinkben, népművészetünkben ugyanis a sárkány mindig negatív figura, akit a hősnek le kell győznie, el kell pusztítania. Egyetlen olyan elemet, egyetlen apró motívumot sem tudnék idehozni néphagyományainkból, ahol a főhős összebarátkozott volna a sárkánnyal, vagy a sárkány erejét felhasználva vitt volna véghez valami nagy tettet. Ilyennek a mi hagyományainkban nincs nyoma. Hogyan lehetséges akkor, hogy a szarmaták, alánok, pártusok, akik népünk etnogenezisében jelentős szerepet játszottak, mind-mind sárkányos zászlót emeltek magasba, amikor harcba indultak? Nem ellentmondás ez?

Nos, ha alaposabban megfigyeljük ezeket a „sárkányos" népeket, akkor egy közös vonást mindegyikben felfedezhetünk. Egytől egyig mindegyik nép ellenséges viszonyban állt Rómával és ádáz küzdelmet folytatott ellene. Ez egy igen jelentős szempont! Gyanúm szerint tehát e népek nem azért emeltek sárkányos zászlót a magasba, mert azonosultak volna a sárkány jelképe mögött meghúzódó gonosz, népeket pusztító szellemiséggel, hanem sokkal inkább azért, mert harcban álltak vele! Ellenségüket, azaz Rómát azonosították e jelképpel! A lándzsára tűzött sárkányfej üzenete ez volt: legyőzzük a sárkányt, legyőzzük Rómát! Fejét lándzsára tűzzük és büszkén körbehordozzuk! Én tehát úgy látom, hogy e jelkép nem a sárkány tiszteletét fejezte ki a szarmatáknál, az alánoknál és a pártusoknál, sokkal inkább azt, hogy önmagukat a sárkány legyőzőinek szerepében látták. A lándzsára tűzött sárkányfej inkább egyfajta győzelmi jelkép lehetett, amit e népek a római seregek fölött aratott diadalt követően használtak. Az a szimbólum, amivel őseink valóban azonosulni tudtak, az sokkal inkább a koronás sas volt, a turul, vagy esetleg a griff, ami – félreértés ne essék – nem sárkány volt, hanem egy félig sas, félig oroszlán fantázialény, s e tulajdonságai révén Krisztusra utalt.

Természetesen az sem véletlen, hogy a későbbiekben a sárkány, mint motívum, Attila utódainál is megjelenik. A Báthoryak címerébe is azért került bele a sárkány, hogy ezzel emlékezzenek Vid sárkány fölött aratott győzelmére. Talán már meg se lepődünk rajta, hogy a Báthoryak sárkányának párhuzamát ismét a Brit szigeteken találjuk meg, mégpedig éppen annak a tartománynak a zászlajában, ahol a Gutkeledek őse, Cerdic egykor partra szállt. Wessex tartomány zászlaján ugyanis egy vörös mezőben elhelyezett arany sárkányt láthatunk. A hivatalos magyarázat szerint ennek a sárkánynak az eredete szintén a római egységek által használt jelképekhez vezet vissza, és ezzel a magyarázattal alapvetően nincs is semmi probléma. Néhány bekezdéssel feljebb mi magunk is erre a következtetésre jutottunk. Csupán azt felejtik el hozzátenni, hogy azért került Wessex zászlajára ez a sárkány, mert Cerdic vezetésével épp Wessexben léptek partra Attila „anglo-saxon" katonái, vagyis a sárkány legyőzői.

Érdemes megjegyezni, hogy azt a sárkánytípust, ami a zászlón szerepel a wyvern névvel illetik. Az angol nyelvű Wikipédia a Wyvern címszó alatt a következőket írja:

Vagyis:

Úgy olvastuk tehát, hogy ennek a sárkánytípusnak tengerben honos változata is létezik. Persze tudom, hogy a wessexi zászlón szereplő sárkány farka nem halfarok. Mégis úgy gondolom, hogy itt valójában ugyanazzal a sárkánnyal állunk szemben, amely mind Beowulfnál, mind Vidnél, mind pedig a Szentírásban a víz alatt él.

Amint így tűnődtem a tenger alatt élő sárkányok kérdésén és azon, hogy ezek a sárkányok milyen jelentős szerepet töltenek be az európai heraldikában, hirtelen eszembe jutott a frankok első nagy korszakának uralkodóháza, a meroving dinasztia. Korábbi fejezeteinkben az Attila halála után mindössze néhány évvel nyugaton felbukkanó Childeriket Aladárral azonosítottuk. Ő volt az első azoknak a nagy történelmi szereplőknek a sorában, akikkel kapcsolatban felmerült, hogy alakjuk valójában Attila idősebbik fiának a személyét rejti. Ha akkori feltételezésünk helytálló volt, akkor ez azt jelentené ugyebár, hogy Childerik apja maga Attila. A hivatalos verzió szerint azonban Childerik apját Merovechnek hívták. Nos, a meroving dinasztia névadójáról a magyar Wikipédia a következőket közli:

Tehát figyeljük csak: egy ember, akinek a személyével egy tengeri lény alakja is összekeveredett. Gyanakodni kezdtem tehát, hogy az a tengeri lény, ami Merovech személyébe – vagyis a vele kapcsolatos és hozzá fűződő mítoszok összességébe – belekeveredett valójában nem más, mint az Attila által legyőzött alsóvilági, azaz tengeri sárkány. Mivel a magyar Wikipédia beszámolója meglehetősen szűkszavúra sikerült, ezért behívtam az angol változatot, hátha ott több információt találok Merovechről és erről a bizonyos tengeri lényről. Az első mondat, ami gondolkodóba ejtett így szólt:

Magyarul:

Merovech személye kapcsán tehát visszatérő motívumként újra és újra felbukkan a tenger és a benne élő tengeri szörny. De vajon mit jelenthet Merovech neve?

Vagyis magyarul:

Ha ez a fenti magyarázat helytálló, akkor vajon mi lehet az a „híres harc", mi lehet az a nagy küzdelem, amire Merovech neve utal? Csak nem a sárkány legyőzése, vagyis a Róma fölött aratott hatalmas diadal? ... Nos, ez egyáltalán nem elképzelhetetlen. Létezik azonban más magyarázat is Merovech nevére, s az idézett Wikipédia szócikk erről is beszámol:

Magyarul:

Vajon melyik tengerről lehet itt szó? Csak nem az alsó világot jelképező tengerről, amelyből a János által látott hét fejű és tíz szarvú fenevad feljött? Látható tehát, hogy bármely magyarázatból indulunk is ki, az eredmény valami módon így is úgy is a korábban vizsgált sárkányölő legendák motívumait idézi. Itt jegyezném meg, hogy ez a „mero-" illetve „mer-" elem a magyar fülnek ismerősen kell, hogy csengjen. Ez ugyanis nem más, mint az a gyök, amely a merül, elmerül szavainkban is megtalálható. Az óangol mere és a latin mare valójában ezekből az ősnyelvi gyökökből alakult ki. MERO-vech tehát nem más, mint az a hős, aki alámerült a tengerbe, aki alászállt az alsó világba, hogy az ott lakó sárkánnyal Fehérlófiaként megküzdjön. Az igazán nagy meglepetés azonban a következő sorok olvasásakor ért:

Miután e sorokat elolvastam szükségem volt némi időre, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. Nem hittem volna, hogy ez a Merovechről szóló szócikk ilyen direkt módon fogja alátámasztani gondolataimat. Hiszen korábban én magam is pontosan ezt állítottam: a tengerben élő sárkány Rómára utal! Arra a római kormányzati rendszerre, amely a tengerben (vagyis az alsó világban) építette ki fészkét, onnan járt fel, és – ahogy a Báthoryak mondájában olvastuk: „pusztította a nípeket".

Úgy tűnik tehát, hogy Childerik apjának, Merovechnek a személyét olyan mítoszok és legendák szövik át, vele kapcsolatban rendre olyan elemek bukkannak fel, amelyek valami különös módon Fehérlófia, Beowulf és Vid történetének szimbolikáját idézik. Mivel Childeriket a korábbi fejezeteinkben Aladárral, vagyis Attila idősebbik fiával azonosítottuk, így Merovech sem igen lehet más, mint maga Attila. Az európai sárkányölő legendák többsége hozzá vezet vissza és az ő hőstetteit idézi.

Miután a fent kifejtett gondolatok megérlelődtek bennem arra gondoltam, hogy talán érdemes lenne más, korábban általunk Aladár gyanúsnak talált történelmi szereplőt is megvizsgálni, hogy személyükkel – illetve inkább apjuk személyével – kapcsolatban nem jelennek-e meg hasonló gyanút ébresztő motívumok. Ha már amúgy is beleástam magam az anglo-saxon történelem furcsaságaiba, adta magát a gondolat, hogy vizsgálódásaim következő célszemélye Arthur király legyen.

Az Arthur királyról szóló fejezetben észrevettük, hogy e legendás királynak a neve az R–L hangváltozáson keresztül valójában Aladár nevével azonos: ARTHUR – ALTHAR – ALDAR - ALADAR. Megemlítettük azt is, hogy nem csak a korábban szintén Aladárral azonosított Nagy Károlyt ábrázolták a magyar Szent Koronával, de a mi Szent Koronánk látható Edward Burne-Jones Arthur király végső elalvása c. festményén is. Arthur király személye tehát több szempontból is gyanús. Gyanúnk azonban akkor érne igazán bizonyossággá, ha Arthur apjával kapcsolatban is sikerülne kimutatni, hogy a személyét övező motívumok között megjelennek a Fehérlófia, Beowulf és Vid alakját idéző elemek. Ki volt tehát Arthur apja? A Wikipédia az Artúr király címszó alatt a következőket közli:

Arthur király tehát Uther Pendragon fia volt. Ha logikai okfejtésünk helyes ösvényt követ és Arthur valóban Attila idősebbik fiát rejti, akkor Uther Pendragon mögött Attila személyét kellene sejtenünk. Láttuk, hogy az Arthur = Aladár megfeleltetéshez az R-L hangváltozás jelenségét kellett segítségül hívnunk. Ha ugyanezt a jelenséget most az Uther név kapcsán is figyelembe vesszük, akkor eredményként ezt kapjuk: UTHER – UTHEL – ATHEL. Vagyis Etele. De mire utalhat Arthur apjának másik neve? Mit jelenthet ez a rejtélyes Pendragon név? Nemrégiben, a sárkányok szimbolikájának tanulmányozása közben bukkantam rá R. A. Boulay könyvére, melynek címe: Flying Serpents and Dragons: The Story of Mankind's Reptilian Past. Ebben olvastam a következő meglepő információt Uther Pendragonról: 

Azt tapasztaljuk tehát, hogy nem csak Childerik apjával, de Arthur király apjával, Uther Pendragonnal kapcsolatban is felbukkan a sárkány jelképe. Sőt, még a nevének a jelentése is ez: nagy sárkány, vagy másképp fősárkány. Egyre jobban felkeltette tehát a figyelmemet Uther Pendragon, s tovább folytattam a vele kapcsolatos információ-töredékek összegyűjtését. Hamarosan belebotlottam a http://www.kingarthursknights.com címen elérhető weboldalba, amely az Arthur királlyal kapcsolatos legendák egyik gyűjtőhelye. Ezen az oldalon egy külön cikk szól Uther Pendragonról. Ebben a találtam a következő izgalmas adalékot:

A Petit Brut egy 1310-ben keletkezett francia krónika, melynek írója Rauf de Boun. E krónika éppen Arthur király korának eseményeit tárgyalja. Itt nyer említést Uther Pendragonnak a sárkánykígyóval lefolytatott küzdelme is. Ez az apró információ-morzsa megerősíti azt a néhány bekezdéssel korábbi gondolatunkat, mely szerint e szimbólum használata nem a sárkánnyal való azonosulást fejezte ki, hanem a sárkány legyőzésének hatalmas fegyvertényét hirdette. Arthur apja nem azért használta a sárkány jelképét, mert tisztelte volna a sárkányt. Nevébe nem azért került a sárkány jelentéstartalmat hordozó Pendragon név, mert azonosult volna e gonosz és pusztító entitással. Azért kapta ezt a nevet és azért használta e szimbólumot, mert a legenda szerint maga is megküzdött a sárkánnyal, s legyőzte azt! Ha az ő személye mögött is Attila alakja bújik meg, akkor ez a motívum teljesen érthetővé válik.

Az angol nyelvű Wikipédia az Uther Pendragon címszó alatt további érdekességeket is közöl. Megtudhatjuk például, hogy Uther Pendragon Britannia királyának, Constantinnak volt a fia. Hogy miért érdekes ez a mi számunkra? Nos azért, mert a Kőszikla c. fejezetben már észrevettük, hogy ez a különös Constantin név a hunokkal együtt bukkant fel s korábban még csak hasonló nevű uralkodó sem volt ismeretes Európában. E névvel kapcsolatban arra a merész következtetésre jutottunk, hogy az valójában a Hun birodalom nevének – isztános alakváltozata, azaz valójában Hunisztán, vagy másképp: Kunstan. Mindezeknek a fényében különös jelentőséget nyer az a tény, hogy Uther apja épp egy Constantin volt. Ráadásul Uther Pendragonnak nem csak az apja viselte ezt a nevet, de testvérét is Constansnak hívták. Az igazán nagy meglepetés azonban akkor ért, amikor a szócikk következő sorait olvastam:

Akik eddigi tanulmányimat figyelmesen olvasták, azok talán már a homlokukhoz is csaptak. Hiszen azt a III. Constantint, akit a fenti idézetben Uther családjával kapcsolatban emlegetnek, mi korábban Attila idősebbik fiával, Aladárral azonosítottuk. Ő volt az a trónbitorló, akit a Britanniában szolgáló római katonák bíborba öltöztettek, mégpedig éppen abban a 407-es esztendőben, amelyben az alán-vandál és szvév sereg épp Galliát dúlta. Ezekről az eseményekről akkor kimutattuk, hogy valójában Attila nyugati hadjáratának 44 évvel korábbra datált történései. Most pedig azt olvassuk, hogy Uther apja, Constantin azonos III. Constantinnal. Látható tehát hogyan kuszálódtak össze a szálak, hogyan zavarodott össze az időrend, mégis hogyan árulkodnak a történet egyes motívumai az események valódi lefolyásáról és e legendás alakok kilétéről.

Miután a fenti gondolatok leülepedtek bennem, folytattam Boulay könyvének olvasását. Hamarosan – mindössze néhány bekezdéssel az Uther Pendragont tárgyaló rész után – újabb meglepetés ért:

Amikor tehát ezt a történetet elolvastam szinte percekig nem tértem magamhoz a meglepetéstől. Hiszen itt áll előttünk Fehérlófia története, Beowulf története és a Báthoryak ősének, Vidnek a története egy az egyben! Vegyük észre, hogy szinte minden egyes részlet a helyén van! A Beowulfban Hrotgar királlyal találkoztunk, Vid történetében István királlyal, itt pedig Pelles királlyal. Mindhárom király országát egy félelmetes sárkány pusztítja nagy szenvedést okozva az ország népének. Ekkor azonban mindhárom történetben felbukkan egy vitéz hős. Ez az egyik helyen Beowulf volt, a másik helyen Vid. Itt most éppen Launcelot az. Mindhárom hős legyőzi a sárkányt és így mindhárom hős kivívja a király háláját. A Beowulf legenda és a Vid-féle történet megegyezik abban, hogy a sárkányok a víz alatt élnek. Launcelot történetében és Fehérlófia történetében közös elem, hogy a király hálából felajánlja lánya kezét a hősnek. Míg Launcelot esetében ez csak némi varázslat árán jön össze, addig Fehérlófiánál mindez önként történik. S figyeljük csak, hogy e frigynek végül mi lesz az eredménye: kilenc hónap elteltével születik egy gyermek, aki a Galahad nevet kapja!

Galahad! ... Nem jut erről a névről eszünkbe valaki? Hiszen korábbi fejezeteinkben arra a megállapításra jutottunk, hogy Attila idősebbik fiának, Aladárnak a valódi neve Keled lehetett. Ez a Keled név bukkan fel CHILDerik nevében, ez bukkan fel KLODvig nevében, ezt találtuk meg CERDik nevében és ezt fedeztük fel a GutKELED nemzetség nevében is. Ha a sárkányölő hős Launcelot valójában Attila megfelelője, akkor fiának Galahadnek a neve sem utalhat senki másra, mint Keled királyra, Attila idősebbik fiára, akit nemzeti krónikáink Aladárként ismernek. Úgy olvastuk: „Ez a Galahad lett később a Kerek Asztal legnagyobb harcosa.".

Hogy Launcelot és Galahad története és általában a Kerek Asztal lovagjainak históriája milyen szorosan kapcsolódik az általunk vizsgált témakörhöz, azt jól jelzi, hogy nem csak én, de már honlapom olvasói is felvetették, hogy Galahad azonos lehet a Gutkeledek ősével, Attila idősebbik fiával. Zentai Ákos, a Gutkeled nemzetségről szóló tanulmányom alatti hozzászólásaiban már rámutatott a Brit szigeteken felbukkanó Constantinokra, és a Kerek Asztal egyes lovagjainak neveit vizsgálva érdekes magyar párhozamokra lelt. Telefonbeszélgetéseink során ő hívta fel a figyelmemet Arthur apjára, Uther Pendragonra, és ő volt az, akinek a Galahad = Keled párhuzam elsőként feltűnt. Ezúton szeretném megköszönni neki – és természetesen honlapom minden hozzászólójának – azokat az adalékokat és azt a termékeny együttgondolkodást, ami további új és izgalmas felismerésekhez segíthet hozzá.

Ilyen érdekes adalék volt az is, amikor Zentai Ákos egyik hozzászólásában idézett Sir Thomas Malory Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája c. munkájából. Mivel ez az idézet túlságosan is érdekes, és további gondolatokra ösztönözhet, ezért úgy döntöttem nem maradhat elrejtve a kommentek között:

Tudva, hogy Sir Launcelot, aki Pelles király országában legyőzte a népeket pusztító sárkányt azonos Fehérlófiával, vagyis a Rómát legyőző Attilával, és tudva, hogy fia Galahad azonos a Gutkeledek ősével, Keled királlyal, a fenti mondatok különös jelentőséget nyernek. Főleg azért, mert időrendi információkat is tartalmaznak:

E fenti idézet kapcsán honlapom másik rendszeres hozzászólója, Gigabursch egy nagy jelentőségű észrevételt tett:

Ha egy generációnyi időtávot 25 esztendőben állapítunk meg, akkor nyolc generáció kereken 200 évet ölel át, kilenc generáció pedig értelemszerűen 225 évet. A Kedves Olvasó bizonyára még emlékszik, hogy A nagy ciklus c. fejezetben arra a meglepő felismerésre jutottunk, hogy a hun korszak eseményeinek lenyomata már a kettőszázas évek derekán is tetten érhető. Ez az a legkorábbi idősík, melyben az Attila nyugati hadjáratával kapcsolatos motívumok – például Szent Orsolya mártírhalála – már megjelennek. Láttuk, hogy Antonio Bonfini Szent Orsolya mártírhalálát Anterus pápa idejére, vagyis a 235-236-os esztendőre tette. A Legenda Aureában ugyanez az esemény a 238-as esztendőben történik. Érdekes megfigyelni, hogy ez az időbeli keret éppen két évszázaddal, vagyis nyolc - kilenc generációval követi Jézus Krisztus korát, pontosan úgy, ahogy azt a Kerek Asztal lovagjainak történetében olvashattuk. De Sir Thomas Malory sorait olvasva egy másik izgalmas időrendi érdekesség is felbukkan, s erre az érdekességre szintén Zentai Ákos mutatott rá:

Úgy olvastuk tehát, hogy mindezen események a „négyszázadik és azon fölül az ötvennegyedik" esztendőben történtek. Ez az év pedig a ma általánosan elfogadott kronológia szerint éppen Attila halálának dátuma. S hogy végül ki foglalhatta el ebben az esztendőben a Veszedelmek Székét? Olvassuk tovább:

Vagyis Keled király – itt éppen Galahad formában olvashatjuk a nevét – éppen ebben a 454. esztendőben foglalta el dicső atyjának trónját. Látható tehát, hogy a Kerek Asztal lovagjainak története mennyire masszívan és mennyire következetesen idézi Attila és Aladár korának eseményeit. Még a hun történettel kapcsolatban általunk vizsgált időrendi káosz nyomai is jól kitapinthatóan jelen vannak benne. Egyik esetben azt olvastuk, hogy az események nyolc vagy kilenc generációval Krisztus után játszódnak, a másik esetben viszont már a négyszázas évek derekán járunk.

Az igazán nagy felismerésekhez azonban Zentai Ákos egy olyan hozzászólása vezetett el, amelyet valószínűleg még ő maga is csak mellékes megjegyzésnek szánt:

Egy másik hozzászólásában pedig utalt arra a tényre, hogy Sir Galahad személyét a legkülönfélébb korokban többnyire úgy ábrázolták, hogy egy fehér pajzsot tart, melyen egy vörös kereszt látható. Ezen a ponton azonnal eszembe jutott, hogy Anglia zászlaja végső soron a mai napig is ugyanez a jelkép: fehér alapon vörös kereszt. Behívtam hát a Wikipédiát, s ott rákerestem az Anglia zászlaja c. szócikkre, hogy megnézzem, mit kell tudnunk e zászló eredetéről és annak szimbolikájáról. Az eredmény mellbe vágott:

Sárkányölő Szent György? ... Percekig nem tértem magamhoz a nem várt fordulat okozta meglepetéstől. Hogyan feledkezhettem el a leghíresebb sárkányölő hősről? Hogyan feledkezhettem el az Egyház egyik legnagyobb segítőszentjéről? Sárkányölő Szent Györgyről, akinek a tisztelete szerte Európában elterjedt volt? Csak hogy érzékeljük mennyire masszív és kiterjedt volt az ő tisztelete, olvassuk el a Wikipédia róla szóló beszámolóját:

Látható tehát, hogy Szent György tisztelete milyen széles körben elterjedt volt. Az emberben önkéntelenül is az az érzés motoszkál, hogy valami nagyon nagy, valami grandiózus, sőt egyenesen világformáló eseménysorozatnak kellett lezajlania itt Európában ahhoz, hogy Szent György tisztelete Sepsiszentgyörgytől Genováig, Litvániától Portugáliáig és Londontól Isztambulig meghatározóvá váljon. Vajon mi lehetett ez az eseménysorozat? Mielőtt erre választ adnánk, nézzük meg mit kell tudnunk magáról Szent Györgyről. A Wikipédia róla szóló szócikke a következőket írja:

 Figyeljük csak! A legenda szerint Szent György egy kappadókiai családból származó katona volt, akit azonban keresztény hite miatt a Diocletianus császár nevéhez köthető keresztényüldözések során 303-ban kivégeztek. ... Mi jut erről eszünkbe? ... Ha semmi, akkor arra kérném a Kedves Olvasót, hogy olvassa át újra az Isten ostora és a tetrarkhák c. két részes fejezetet. Ott ugyanis világosan kimutattuk, hogy a magyarok Attila idején történt első bejövetelének kiváltó oka éppen a Diocletianus császár által 303-ban elindított keresztényüldözés volt! Attila dicsőséges hun népe azért döntött úgy, hogy bevonul a nyugati tájakra, mert ezeken a nyugati tájakon akkoriban szörnyű dolgok történtek. Attila azért vált Isten ostorává, hogy a keresztényeket üldöző gőgös császárok uralmának véget vessen. Vegyük tehát észre, hogy Szent György mártíromságának időbeli kerete tökéletesen egybevág a hun történet időbeliségével, s ez már önmagában is elgondolkodtató. Még érdekesebb azonban a Wikipédia szócikkének következő megjegyzése:

Szent György tehát a legenda szerint megölt egy sárkányt. Mivel az európai sárkányölő hősök történetének szimbolikája mögött Attila Róma elleni harcát ismertük fel, így gyanakodni kezdtem, hogy Szent György története mögött is Attila hőstetteit kell sejtenünk. De hogyan lehetséges az, hogy Szent György egy Diocletianus által kivégzett vértanú és ugyanakkor egy Római birodalmat legyőző hun király is egy személyben? Ez elég nagy ellentmondásnak tűnt számomra. A megoldásra Diós István Szentek élete c. munkájában leltem rá:

Vagyis Sárkányölő Szent György legendájában két történelmi személy alakja forrott egybe. Egy keresztény mártíré, aki a diocletianusi üldöztetések során vértanúhalált halt, és egy sárkányölő hősé, aki az eddig megértett összefüggések fényében senki más nem lehet, mint Attila, aki roppant seregeivel éppen a diocletianusi keresztényüldözések felszámolására sietett Európába. Pusztán az a tény, hogy az európai hagyomány e két figurát egy alakká gyúrta össze, hatalmas megerősítését jelenti korábbi gondolataimnak. Ez a tény ugyanis világosan jelezi, hogy itt valóban összetartozó korokról és összetartozó eseményekről van szó. Sárkányölő Szent György személyének kettőssége megerősíti azt a gondolatot, hogy a diocletianusi üldöztetések és a mártírok segítségére siető hun seregek története között ok-okozati összefüggés áll fenn.

Az Anglia zászlaján látható fehér alapon vörös kereszt tehát nem más, mint az ún. György kereszt, amely Anglia védőszentjére utal. Hogy Anglia történelmére Szent György tisztelete milyen markánsan rányomta bélyegét, az jól látszik Diós István Szentek élete c. munkájának következő soraiból is:

Ezek a fenti sorok igencsak elgondolkodtatók. Miért épp a középkori Angliában volt Szent György tisztelete ilyen erős? Miért viselték a Kerek Asztal lovagjai épp Szent György keresztjét a palástjukon? Miért pont Szent György vált Anglia védőszentjévé? Az angol hadsereg miért éppen őrá hivatkozik csatakiáltásában? ... Csak nem azért, mert Szent Györgyben Anglia alapító dinasztiájának hatalmas ősét, a dicső Attilát tisztelték? Csak nem azért, mert az anglo-saxon hódítók tényleg Attila katonái voltak éppen úgy, ahogy azt korábbi fejezeteinkben feltételeztük? 

Hogy kétségeink elmúljanak, olvassuk el a Legenda Aureából hogyan ölte meg Anglia védőszentje, Szent György a sárkányt:

Álljunk meg egy pillanatra és figyeljük meg a részleteket: hol is lakott ez a György által legyőzött dögletes sárkány? Egy tenger nagy tóban! Vagyis Beowulf és Vid sárkányaihoz hasonlóan ez a sárkány is a víz alatt élt. Ez tehát ugyanaz a tó és ugyanaz a sárkány, amellyel a korábbi sárkányölő történetek tanulmányozásakor már találkoztunk. A tenger nagy tó az alsó világban élő népek tengerét jelenti. Ebben fejlődött ki egy dögletes, vagy – ahogy Vid történetében olvastuk: disztó nagy sárkány. A sárkány hatalmas méretei a Római birodalom óriási kiterjedésére utalnak. Soha még a történelemben ekkora birodalom nem jött létre. Területe Hispániától Perzsiáig, Britanniától Egyiptomig terjedt. A sárkány tehát tényleg dögletesen nagy volt.

Aztán arra is érdemes felfigyelnünk, hogy ez a sárkány rendszeresen feljárt a tóból, és ha a polgárok nem adtak neki kénytelen-kelletlen két juhot naponta, akkor pusztítani kezdte a népeket. Amikor a juhok elfogytak, a helyzet sokkal rosszabbra fordult. Az embereknek már a tulajdon fiaikat és a lányaikat is oda kellett adniuk a sárkánynak, hogy a szörnyű pusztítást elkerüljék. Mire utal mindez? Nos, megint csak Rómára. Rómára, amely eleinte csak az emberek javait rabolta el és dézsmálta meg. Később azonban már fiaikat és lányaikat is elhurcolta és rabszolgapiacra hajtotta. Az analógia tökéletes. De olvassuk tovább Szent György történetét:

 Sárkányölő Szent György történetének minden eleme a keresztény Európa kezdeteiről beszél. Arról a sorsfordító eseménysorozatról, amely véget vetett a rabszolgatartó ókornak, véget vetett a kontinensre ráterjeszkedő pusztító szuperhatalomnak és egy új korszakot hozott el Európa népei számára. Egy hűségen, lojalitáson, becsületen és igaz hiten alapuló új korszakot. Ahol nincsenek önistenítő gőgös császárok, nincsenek többé rabszolgapiacok és nincsenek hitükért oroszlánok elé vetett mártírok. Ez a történet Attila története. Az a rengeteg ország, az a temérdek város, amely Szent Györgyöt védőszentjévé avatta, az a sok-sok Szent Györgynek szentelt templom szerte Európában akaratlanul is a valaha élt legnagyobb sárkányölő hős, Fehérlófia emléke előtt tiszteleg.

Ha pedig már Fehérlófiát megemlítettem, még egyetlen apró érdekességet idehoznék. Amikor jelen tanulmányomhoz illusztrációt kerestem, egy különös dologra lettem figyelmes. Az összes általam talált Szent György ábrázolás úgy jeleníti meg e sárkányölő hős alakját, hogy az lovon ül és lándzsájával átszúrja a sárkányt. Azonban ezeknek az ábrázolásoknak mindezeken felül van még egy folyton tetten érhető közös vonása. A ló ugyanis, amelyen Szent György ül, szinte kivétel nélkül minden esetben fehér.

Forrás: http://maghreb.blog.hu/2014/03/01/a_sarkanyolo_969