A MAGYARSÁG ŐSEREDETE

„A történeti munkákban az igazságnak kell főszerepet játszania.". (Polybius i.e. 146/1889, 90.)

„A magyar aranykor felől tájékozódást szerzendő, mire sincs nagyobb szükségünk, mint hogy a bukás hagyományait is megismerjük." (Kandra 1897/2006, 397.)

„Dio helyesen jegyzi meg, hogy a császárok kora óta nehezebbé vált a történetírók dolga, mivel minden titokban folyt; (...) megtudni csak azt lehetett, amit a zsarnok őrültsége és arcátlansága nyilvánosságra juttatni engedett, vagy amit maguk a történetírók kikövetkeztettek." (Montesquieu 1734/1975, 126.)

BEVEZETŐ

Bizonyítékokra épülő, bizonyítékokkal alátámasztott magyar őstörténeti ismeretekre van szükségünk, abban a szellemben, amely felismerte, hogy önmagunkat csak nemzetünk megismerése által ismerhetjük meg. Tudjuk, a történelem az emberiség tapasztalatainak összessége, így hát a magyar történelem a magyarság történelmi tapasztalatinak összessége. Könyvünkkel ezen tapasztalatok megszerzését kívánjuk segíteni. A nyilvánvaló igazságokat mindenkinek, még az igazság ellenfeleinek is tiszteletben kell tartani.

1.) TÖPRENGÉS A MAGYAR SORS FÖLÖTT

Félő, hogy emlékezetvesztés áldozati vagyunk. Félő, hogy eredeti mivoltunk tudatát és őseredetünk valóságos tényeit feltáratlan kataklizmák és félreértelmezések, bujtogató tévtanok hatására elveszítettük, valamiképpen kizökkentettek bennünket önmagunkból, őseredeti pályánkról és már nem tudjuk pontosan, hitelesen, kik voltunk, kik vagyunk.
Félő - számtalan jel utal erre -, hogy valamikor ősrégen, vadrégen, meghatározhatatlan homályfedte időben, vagy talán a közelmúltban, valamiféle végzetes fordulaton estünk át, ami kifordított bennünket önmagunkból. Homályban a nemzeti múlt, jelen és jövő.
Homályban a magyar emlékezet és vele a magyar eszmélet.

Három mondást kell itt felidéznünk. Elvész a nép, amely tudás nélkül való, és amely a legfontosabb tudásnak, az önmagáról való igaz tudásnak híjával van. Elvész a nép, amely meghasonlott önmagával és eltűri, hogy nemzeti összetartó kötelékeit fellazítsák. Mert a közszólás szerint, akit az Isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét veszi el. Szerezzük vissza hát igaz tudásunkat valós múltunk megismerésével!

Ma már azt sem tudjuk, mi volt hajdani bukásunk oka, s miért változott meg életünk belső és külső rendje, ősi erők által megszabott feltételrendszere. Mardosó kérdések merednek elénk, s nem tudjuk, hol, mikor, miként esett meg a baj, de tán még azt sem, miben áll a bekövetkezett és minden idegszálunkban érzett nagy változás, elfajulás, eltévelyedés, mássá alakulás. Vajon mi történt velünk korai történetünk homályos időszakában? Miként jöhetnénk ennek nyitjára, miként szerezhetnénk biztos tudomást arról, ami velünk történt?

Rejtélyes világ hever mögöttünk. Feltáratlan világ. Eltemetett világ. Titkos hatalmak titánok világát tiporták a porba, a magyarság és az emberiség óriási időtartamú és talán millió évekre kiterjedő korszakait, mikhez képest ezer évesnek mondott történelmi időszakunk csupán jelentéktelen pörsenés. Ősmúltunkról jószerivel semmit sem tudunk, akárha sohasem is létezett volna. Mintha kiveszett volna tudatunkból őseleink maga - magát formáló, vérverítékes, gyönyörűségesen gigantikus küzdelme.

Tízvalahányezeréves feledés szakadékának meredélyén állunk átellenben hajdani önmagunkkal, s hasztalan meresztjük a szemünket, az irdatlan távolságon tekintetünk nem hatolhat át. Az emlékezettörlés és emlékezetvesztés démona, a Feledés, fekete állatként jár a nyomunkban és felfal minden nyomot. Pedig mind sajgatóbban érezzük a rettentő tudat- és időbeszűkülés következményeit. Maholnap a fulladásig jutunk, befalazva a pillanatba, mindenestül a semmiben lebegve.

Meg kell ismernünk eleinket, akik nemesebb, jobb, szabadabb formában teremtették meg azt a világot, amiben élünk, eleinket, akiknek mindent köszönhetünk, s eleinkben, eleink által önmagunkat. De az igazat, a való igazat akarjuk megismerni, olyannak, amilyen volt. Nem kell a hamis magyarázat, nem kell a leócsárló hazugság, de nem kell a felfuvalkodottság sem, nem kell a mellébeszélés, a nagyzolás mindent kisajátító mesterkedése, amely valótlan érdemeket, valótlan fényt tulajdonít magának, méghozzá annál inkább, minél gyatrább, satnyább és csekélyebb érdemű. Nekünk, magyaroknak, semmi ilyenre nincs szükségünk, és valójában egyetlen népnek sem. A hamis cafrang ahelyett, hogy díszítene, emelne, előbb-utóbb megszégyenít és lealáz.

Száműzünk és távol tartunk ebben a munkánkban is mindenféle nemzeti pökhendiséget, ami sajnos nem csupán az ún. „kis sakálok", de a nagyság és hódítás bódulatában élő nagy népeknek is sajátja: abban a tévhiedelemben élnek, hogy nagy lélekszámunk egyben szellemi nagyságot is jelent, ami óriási tévedés.

Tisztában vagyunk a magyar sorssal, és azzal, hogy ma Európának viszonylag kicsiny nemzete a magyar, de ez a nemzet, miként egész történelme tanúsítja, mindenkor a nemes eszmék szolgálatában állt, és az igazsághoz kötődött. Így hát, aki ennek a nemzetnek hű fia, és az akar maradni, annak az igazságtól nem szabad elszakadnia, de még elhajlania egy jottányit sem.

Ha tehát a magyarság eredetének kérdésével próbálunk szembenézni, ha be akarunk tekinteni a történelem mély régióiba, és vizsgálataink nyomán netán feltárul, elénk tárul az, ami eddig feltáratlanul, érintetlenül maradt, akkor sem feledkezhetünk meg egy pillanatra sem erről a legszentebb követelményről. Mert ez minden kutatás, minden tudományos tevékenység alapja: a pártatlanság és tárgyilagosság, a tényleges valóság, az igazság kimondása. Viszont ebből az is következik, hogy amennyiben olyan tények merülnek fel, amelyek kedvezőek a magyarság számára, úgy azokat, bármilyen kedvezőek legyenek is, ki merjük mondani még akkor is, ha netán elképedve, hitetlenkedve fogadják mindazok, akik beidegzett hamis dogmák nézőpontjából látják a magyarság őstörténetét.

Kérjük is minden olvasónkat, élesen figyelje minden állításunkat, hogy valóságtartalma bizonyítódik-e, vagy sem. Kérjük, legyenek olvasóink is bátrak az igazságszeretetben, és ne hátráljanak meg, ha bizonytalanságok, kétségek merülnek fel bennük, de ugyanakkor ne rökönyödjenek meg túlságosan, ha eddigi szemléletükkel ellentétes igéket hallanak.

Meglehet, sőt bizonyos, hogy a mi kutatásaink, mindaz, amit ennek a munkának során feltárunk, a magyar történelemről alkotott felfogással, mi több, a világtörténelem jelenlegi szemléletével ellentétes irányban hat. Ámde ettől nem kell visszariadni.
Meggyőződésünk, hogy a magyar őstörténelmet, sőt az emberiség történetét is ideje újra írni, mert elhatalmasodtak a hamis nézetek, a valótlanságok és hazugságok.

A magyar őstörténetről bizonyítékok alapján az igazságot akarom feltárni, a könyörtelen igazságot, még akkor is, ha az miránk, a magyarságra nézve kedvező, sőt hallatlanul kedvező. Vessünk számot: annyira ledöngöltek bennünket, hogy könnyebben elhisszük a rosszat, mint a jót. A koldus nem akarja elhinni, hogy király és királyi vérből származik. Baj van a magyarság történelemszemléletével. Elleneink hírverése betölti a világot és mi még csak nem is védekezünk. És ami még rosszabb, saját írástudóink sem velünk tartanak. Nagy az ellentét hivatalos és szabad történetkutatóink között. De az
igazi szakadék hivatalosaink és hagyományaink hiteles őrzői, középkori krónikáink között feszül. Történelmünk a jelek szerint rossz kezekbe került, márpedig megengedhetetlen, hogy a történelmi múlt a hazugságok történelmévé silányuljon. Régóta panaszkodnak haladó kutatók, hogy históriánkban elhatalmasodott az idegenérdekű ferdítés. Külső és belső erők torzítják látásunkat.

Mindazok, akik a magyarság fölötti uralom megszerzésére, a magyar felségterületek elragadására, elbitorlására törekszenek, lesújtva és ellenségesen fogadnak minden olyan tényezőt, ami a magyarság mellett szól, s kétség se férhet hozzá, hogy felhörrennek az ebben a munkában feltárt tények megdöbbentő és hihetetlennek tetsző sorától. De akkor is kimondom, amit ki kell mondani, mert az igazság kimondása és érvényesítése úgy a magyarság, mint az emberiség egyik legfőbb, legszentebb érdeke és feladata.

Lássuk hát ebben a szemléletben a magyarság keletkezésének és őseredetének kérdéseit.
Senki ne higgye a következőkből, hogy ostoba, rózsaszínű képzelgések kerítették a szerzőt hatalmába. Már csak azért is képtelenség ez, mert végeredményben egyáltalán nem derűs az, amit ezeken a lapokon feltárni próbálok. Ellenkezőleg. Kasszandraként kiáltok. Kiáltom egy nép vérben vergölődését, vérfutását, tragikus sorsát és már-már szinte feltartóztathatatlannak tetsző végzetét. Ámde ki kell mondanom, és kimondom azt, amit a való történelem, az igazlátás megkövetel, azt is, ami a magyarságra kedvező, ami a magyarság történelmi múltját vakítóan tündökletes fényben mutatja be.

Lássuk hát, mikor jött létre és mióta létezik a magyar nemzet? Tudom, hogy éppen ebben a kérdésben, az eredet kérdésében csapnak össze a leghevesebben az ellentétes vélekedések. Mióta küzd létéért a magyarság, és hogyan küzd, senki sem tudja. Felmagasztalt tudósaink ellentmondásos, ködös és megalapozatlan válaszokat adnak, jellemzésül: némelyek azt állítják, hogy a magyar nép a IX-X. században, vagy - horribile dictu! - éppenséggel a XI. században keletkezett. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy azoknak, akik ezt kimondták és leírták, sejtelmük sincs a népek keletkezésének törvényeiről, és kétségkívül azok közé tartoznak, akik visszakövetelhetnék az iskolapénzt.

Lássunk hát munkához. Határoljuk el magunkat mindenféle tetszőleges állítástól, lapítástól, álokoskodástól, kövessük nyomon a kútforrásokat, tényeket a logika törvényei és a bizonyítás követelményei szerint, nem riadva vissza semmitől, attól sem, ha netán az ősidők ismeretlen mélyéig kell keresésünkben visszamennünk.

Derítsük fel, milyen eredőkre vezethető vissza a magyar nemzet.

2.) AZ ŐSHONOSSÁG ÉS A SZŰZFOGLALÁS REJTÉLYE

Ókori és hazai kútforrások szerint (Hérodotosz, Xenophón, Josephus) a magyarok valamikor az ősidőkben a Kárpát-medencében, addig lakatlan tájon tűntek fel.

Vajon csakugyan így történt?
Az őshonosság kérdésköre máig sem eléggé tisztázott, jóllehet szinte felmérhetetlen a jelentősége. Meglehet, a kérdés azért szorult háttérbe, mert a föld betelepítésével megszűnt az újabb népek őshonosságának lehetősége.

Valójában egy nép őshonossága lényege szerint nem más, mint a természet akaratából, a természet erői által kifejlődés, az emberré válás hatalmas időszakában a nyelv és az egymásra épülő emberi közösségek, a nemzetségek és nemzetségcsaládok egységében kifejlődése, az ember, a közösségben élő ember megjelenése az addig lakatlan tájon. Ez a természetes folyamat együtt jár a táj „emberarcúvá", az ember életigényei szerinti átalakításával, amely a modern folyamatokkal szember a természettel való összhang kiemelésben nyilvánul meg. Az őshonos nép megkülönböztető jellegzetessége, hogy tájépítészetében, földművelésében, állattenyésztésében, és egész műveltségében a természet akaratát keresi és kívánja folytatni, hiszen az őshonos nép lényege a természet akaratának követése és kiteljesítése. Ez a tevékenység némelykor óriási, nemzedékek sorának áldozatos erőfeszítését követelő munka, amelynek következtében a természeti környezet újarcúvá alakul át, olyanná, amilyennek megművelői a maguk igényei szerint alakítják: táj és ember ennek a jobbára évszázadokig tartó erőfeszítéseknek az eredményeként bizonyos értelemben egymás tükörképévé, hasonmásává válik: az őseredeti emberi települések, építmények nem tesznek erőszakot a tájon, hanem annak adottságai, követelményei szerint idomulnak. Ekként bontakozik az a varázslatos összhang, amely őstelepülések látásakor megragadja az embert. Aki járt már Magyarország, kivált Észak-Magyarország (Felvidék) vagy Délkelet-Magyarország (Erdély) festői tájain, s látta a tájak domborzati-vízrajzi viszonyai közé a legtökéletesebb összhangban beilleszkedő településeit, az átélte már ezt az élményt. Az őshonosság természete szerint az ember előtti időkbe vezet, és így lényege szerint rejtélyes. Ugyanakkor, ha felismerjük az őshonosság lényegét, és ennek az emberiség jövője számára adódó döntő jelentőségét, az őshonosság a népek tevékenységében tettenérhető és abból megítélhető. A rejtély homálya tehát következményeinek módszeres feltárása révén eloszlatható.

3.) KÚTFŐK TANÚSKODÁSA

Körkörösen haladunk előre, s ezért minduntalan vissza kell térnünk korábban általunk már érintett területekre. Ennek során óhatatlanul rákényszerülünk ismétlésekre, szövegrészek, idézetek megismétlésére is. Így például már az őshonosság kérdését is felvetettük.
Munkánkban a történelmi valóság eddiginál teljesebb feltárására törekszünk (a legmélyebben elvermelt világ - az igazság). S így aztán a történeti adatokon, tényeken, régi historikusok beszámolóin túl elsősorban a logikár, a feltárható bizonyítékokra támaszkodhatunk.
Hivatalosaink sem nyújtanak semmilyen szilárd alapot semmilyen valóságos történetfeltáráshoz, és ez, sajnos, többé-kevésbé vonatkozik szabad történészeink zömére is. Ki kellett mondanunk ezt, mert akadnak, akik vakon imádnak és az égig magasztalnak olyan életműveket, amelyekben a zavar vetekszik a szerény eredményekkel.
De haladjunk tovább.

4.) SZŰZFOGLALÁS ÚTJÁN A SZKÍTÁK NÉPESÍTIK BE EURÓPÁT

Az őshonosság mellett a másik kulcsfogalom a szűzfoglalás fogalma. Szűzfoglalásnak nevezzük egy nép kiáradását addig lakatlan területre. „(...) a szkíták területe óriási kiterjedésű volt - vallja jeles XVIII. századi tudósunk, Bél Mátyás -, és messze elnyúlt délkelet és délnyugat irányába, a népeket innen Európába, onnan Ázsiába taszította ki magából."(Bél 1718/1984, 128-129.).

Josephus Flavius római zsidó historikus szerint szkíták éltek Ázsia tetemes részében, a Dontól nyugatra pedig egészen a Gadesig megszállták mindazokat a területeket, amelyekre rátaláltak s amelyeken előttük még senki sem élt. Vagyis Josephus Flavius is arról tanúskodik, hogy Európát a szkíták szűzfoglalás révén vették birtokukba és ők voltak Európa őslakói. A továbbiakban arról is, mintegy kizárva minden félreértelmezést, hogy a Szkíták saját neveik szerint nevezték el a népeket, mivel ugyanis a „Gomerokat (Mogerok azaz Magyarok) ugyanis, kiket a görögök Galátáknak neveznek, Gomar alapította." (Flavius 2006, 18.).

Megjegyzésünk Josephus Flavius szövegéhez: a földkerekség csaknem valamennyi népe az emberiség egyetlen törzsből keletkezéséből következő általános szétrajzás kényszere folytán, helyváltozások sorozata révén jutott későbbi hazájához, kivéve az ősmaghoz tartozó népet, amely eredeti keletkezési helyén, szülőföldjén maradt. Ennek a ténynek nem ismerésében mondja Flavius, hogy az ős-szkíták rátaláltak Európa addig lakatlan szűz területeire, hogy benépesítsék azokat. A magyarok tehát egyrészt őshonosak a Kárpát-medencében, másrészt Európa és Ázsia szűzfoglaló őslakói.

A szkíta-magyarok európai őshonosságát vallja még a szkítagyűlölő római, Ammianus Marcellinus is. Még ő is kénytelen elismerni, hogy a szkíták az ókori Európa őslakói.

5.) AZ ŐSHONOSSÁG TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGÉRŐL

– Az őshonosság ténye meghatványozza - ha ez egyáltalán lehetséges - az egyik legalapvetőbb emberi jogot, a törvényesen szerzett birtok jogát, és ennek közösségi, össznépi formáját, a történelmi birtokjogot.
– Az őshonosság a természet akaratának megnyilvánulása. A természet-tisztelő, valóság-tisztelő, Isten-tisztelő emberiség számára az őshonosság a Mindenség, az Élő Világegyetem, Isten akaratának megnyilvánulása. Isten akaratának teljesítése szent kötelesség. Isten akaratának megsértése égbekiáltó bűn.
– Természetszerűen az isteni akaratot hordozó természetjog minden más jog alapja: a közjog és a magánjog alapja.
– A történelmi birtokjog - ha minden kétséget kizáróan bizonyos - a személyi tulajdon birtokjogának a milliószorosa, amelyet sem isten, sem ember nem ragadhat el anélkül, hogy föl ne forgatná alapjaiban az erkölcsi világrendet.
– Ha pedig ez valamilyen módon - erőszak, csalás, szemfényvesztő igazságkiforgatás - mégis bekövetkezik, úgy az egész emberiségnek egyetemes érdeke és halaszthatatlan szent kötelessége a sérelmet szenvedett történelmi birtokjog helyreállítása.

Miért halad túl jelentőségében az őshonosság minden más birtokjogot, területi felségjogot?

– Mert az adott területet az őshonosok és a szűzfoglalók erőszakmentesen, őseredeti természeti állapotában, szűz érintetlenségében vették birtokukba.
– Nem települtek rá senkire, semmilyen népre, sem erőszak révén, sem csalárd módszereket alkalmazva, méghozzá nem is lassú észrevétlen beszivárgással, vagy betelepedést kérve sokasodtak el az őshonosok vagy a szűzfoglalók fölött.
– És tán az egyik leglényegesebb szempont, ami az őshonosság és a szűzfoglalás tényéből egyaránt következik: maga az őshonos vagy a szűzfoglaló nép alakította egymást követő nemzedékek évezredeken át tartó szorgos, áldozatos munkálkodásával, verítékével és vérével, életével emberarcú kultúrtájjá azt a területet.
– Az őshonosok, szűzfoglalók és a táj, a természeti környezet között kölcsönös együtthatási viszony alakul ki az együttélés során. S míg egyfelől az ember a maga képére formálja természeti környezetét, másfelől a természeti táj a maga adottságaihoz alakítja az embert.
– E kettős és kétirányú szülő-gyermek kapcsolat határozza meg kölcsönös viszonyukat. Ennek folyományaként az őshonos, és a szűzfoglaló őslakó a maga édes gyermekének, illetve szülőanyjának tekinti a tájat, és annak minden egyes természeti elemét.
– Ebből fakad például a magyarság páratlan, s alighanem a földkerekség valamennyi népét fölülmúló ragaszkodása szülőhazájához, ősszülőföldjéhez, „édes szülőanyjához", amelynek birtoklásáért, visszavívásáért korszakról korszakra emberfeletti áldozatokat hozott.
– Erről a már szinte minden emberi mértéket meghaladó ragaszkodásról és áldozathozatalról tanúskodnak a magyarságnak a maga nemében egyedülálló, évezredes időközöket átívelő fantasztikus mondafüzérei.
– Így például a Csodaszarvas-mondakör, a Hadak Útja mondafüzér, az Emese-Álmos mondakör és a többiek.
– Ezek az ősmondakörök a történelmi tényekkel egyezően mind-mind annak a lebírhatatlan hazaszeretetnek a kifejeződései, ami a magyarságot évezredeken át arra sarkallta, hogy újra meg újra visszavívja hazáját az idegen betolakodóktól.
– A magyarság a Kárpát-medence természeti világának a történelmi együttlét, hogy ne mondjuk, a természetfölötti hatalmak által kirendelt természetes ápolója és védelmezője minden rontó erővel, tényezővel szemben.
– A magyar lélek és a magyar természeti táj ősi egybeforrásának természetes következménye ez. A magyar nép közgondolkodása, a magyar néphagyományok, a magyar népköltészet mindennél ékesebben és meggyőzőbben tanúsítja ezt a tényt.
– A magyar néphagyományok, népmesék, tündérhitregék és népköltészet világából a magyar ember, mint a hazai környezet, az élő természeti világ oltalmazója lép elénk, s egyben mint a gyöngék, kicsinyek, védtelenek oltalmazója.
– Az egész magyar népköltészetet és mesekincset áthatja ez a szemlélet. A segítséget kérő, az oltalmat kereső ebben a világban mindenkor megkapja a lehető segítséget, miként ezt az alábbi kis gyermekrigmus is példázza:

„Gólya, gólya gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
Síppal-dobbal, nádi hegedűvel."

(Azaz: ősi varázshatalmú mágikus eszközökkel megy végbe a gyógyítás, és állítódik helyre a természet megszokott rendje.)
– Fentiekből következik: az ősidőkben őshonossággal kapott vagy szűzfoglalással szerzett felségterület elbitorlása ellentétben áll az isteni és emberi törvényekkel.

6.) A KŐBEFALAZOTT ASSZONY MONDÁJÁNAK TALÁNYA

Bizonyos vonatkozásban az őshonosság kérdésköréhez tartozik Dévavár kőbefalazott asszonyának balladai formában fennmaradt ősmondája is.
A monda rövid tartalma:

– Tizenkét kőműves (a 12 bűvös szám) összetanakodik, hogy fölépítik Déva várát (A Déva név maga is mágikus szkíta - magyar - dák ősszó, amely itt a genius locia-ra, a hely védőszellemeire utal.). A várépítés során azonban megmagyarázhatatlan akadályokba ütköznek: amit fölépítenek, mind újra leomlik.
– A baj okának elhárítására a „tizenkét kőmies" azt a határozatot hozza, hogy amelyikük felesége előbb jön ide, azt ragadják meg és építsék be a várfalba, illetve „annak gyönge hamvát keverjék a mészbe."
– Elsőként a várépítés vezetőjének, Kőműves Kelemennek a felesége érkezik. Őrá vár a tragikus szerep. Ő maga eleinte elhinni sem akarja, milyen sorsot szántak neki:

„Mikor térgyig rakták, csak tréfára vette.
Mikor övig rakták, bolondságra vette.
Mikor csöcsig rakták, ő valóra vette."

Az asszony befalazásával megáll a várfalak omlása, és sikerül megépíteni a várat. Mai racionális felfogásunk szerint érthetetlen az egész monda. Nyilvánvaló, építőáldozatról van szó, de mi az építőáldozat értelme az ősi felfogás szerint? Sajnos ez a kérdés mindmáig tisztázatlan, jóllehet az építőáldozatok szokáshagyománya változott, áttételes formában ugyan, de napjainkig él.

Hasztalan búvároljuk át azonban az idevágó irodalmat, kielégítő válaszhoz nem jutunk.
A történelem előtti korban az a szokás - írja Vámos Ferenc „Kozmosz a magyar népmesében" c. munkájában -, „ hogy a tűzhely alatt, a lakóházban temették a halottakat: az egész kőkorban, az ógörögöknél, az assziroknál, a babilónoknál, egyiptomiaknál.
A germánok az udvaron temették halottaikat. A mordvin és a magyar néphitben szó van arról, hogy a küszöb alá temetnek. Az építő-áldozat eredése ide megy vissza." (Vámos 1943, 144.). A tűzhely alatt - de miért épp a tűzhely alatt? Mert a magyarság, mint az emberiség ősnépe, tisztelte a tüzet. A tűzhely alatti eltemetéssel a tűz szellemének, a természet erőinek mutatnak be áldozatot.

Kánaánban, Megido ősvárának feltárásakor a vár kőalapzatában, ifjú leány csontvázára bukkantak: a leányt a vár építésekor, a vár tartós fennmaradásának biztosítékául befalazták az alapokba, miként ezt az ásatást végző régészek megállapították.
De miért? Mi célból? Milyen módon akarták elérni ezáltal a vár huzamos létét? Senki sem tudja. Korunk racionalista gondolkodása értetlenül áll a lelettel szemben: szűkre zárt tudatával nem lát összefüggést a vár fennállásának elérése, és a falában kétségkívül élve temetett leány között.

A Néprajzi Lexikon értelmezése szerint: „A magyar nyelvterületen építőáldozatnak bizonyos új vagy épülő házzal kapcsolatos cselekményeket nevezünk, amelyek elvileg azon az elképzelésen alapulnak, hogy „az új ház áldozatot követel". E hit különböző megfogalmazásokban fellelhető még ma is az egész nyelvterületen, nem ismeretes azonban arra vonatkozó magyarázat, hogy ki és miért követel áldozatot. A baj (miféle baj? - G.K.E.) megelőzésére ma lényegében háromféle cselekménytípus ismert: 1. Első éjjel olyan személy alszik a házban, akinek a haláláért „nem kár": pl. legöregebb családtag, gyógyíthatatlan beteg, de leggyakrabban kutyát, macskát, tyúkot zártak be első éjjelre a házba. 2. Beköltözéskor állatot ölnek, pl. baromfit nyakaznak le a küszöbön (esetleg vérével körülcsepegtetik a házat). 3. Valamilyen állat vagy állati eredetű termék (tyúk, macska, tojás stb.) befalazása a 20. sz.-ban már igen szórványos, de a régészeti leletek tanúsága szerint régen gyakoribb volt; ma is találni régi falusi házak lebontásakor a falban ismeretlen tartalmú edényeket, néha állatcsontvázakat." (Néprajzi Lexikon I. 1977, 697-698.).

A mélyen rejlő magyarázatot a szűzfoglalással kapcsolatos ősvallási hiedelmek takarják.
Az Aranykorból eredő mágikus élet- és világszemlélet, amely nem a „humanista" gőg talaján állt (az ember a teremtés koronája, a Földi Világ Ura stb.), hanem az élők egyenlő életjogának elvét vallotta, és még a tárgyakat is önálló cselekvőképességgel ruházta fel, szentül hitte, hogy a tájnak is van lelke, s az ősi ember által még nem érintett szűz területek sem „gazdátlanok": isteni erők, helyi szellemek védik minden szűz terület külső behatolóktól való függetlenségét, érintetlenségét, s a helyi védőszellemek - a genius loci - hozzájárulása, beleegyezése nélkül birtokba venni, kisajátítani az ősi tájat - merénylet a természetfölötti isteni erőkkel szemben, s az efféle behatolókra pusztulás vár, és minden erre irányuló törekvésük semmis és meghiúsítandó.

Ez az őshiedelem áll Dévavár mondája drámájának hátterében. A várépítők, akik ennek az elvnek figyelmenkívül hagyásával kezdik meg a várfalak felrakását, szentségtörő birtokháborítást követnek el. Ezért hiúsul meg minden erőfeszítésük.

„Mit fölraktak nappal, leomlott estére,
Mit fölraktak éjjel, leomlott reggelre."

A kőművesek ráeszmélnek az elkövetett vétségre. A védőszellemekkel, a dévekkel való megegyezésnek azonban nagy ára van. Örök időkre szóló szent szövetséget kell kötniök velük, s biztosítaniok őket, hogy a birtokbavételhez való hozzájárulásuk fejében ősi szent területükön soha nem háboríttatnak idegen istenek, természet-ellenes, élet-ellenes, ember-ellenes hitek területükre való bebocsátása által, s így saját ősjogon bírt felségterületükön sohasem válnak megvetettekké és üldözöttekké.

A helyi védőszellemekkel kötendő örök időkre szóló szövetséget emberi oldalról természetesen csak egy örökkévaló tényező biztosíthatja. Ez pedig az emberi lélek. A tizenkét kőművesnek a várfelépítés biztosítása érdekében rá kell állnia, hogy a legszeretettebb hitvestársat, az építést vezető Kőműves Kelemen feleségét élve betemetik a váralak közé, hogy ily módon örökké élő lelkét a várfalak örök időkre magukba zárják.
Ennek megtörténte után Magyarország ősi délkeleti védbástyája, a dévek örök időkre szánt vár-védőműve, Déva vára akadálytalanul megépülhet. Az építőáldozatok megfejthetetlennek hitt talánya mögött tehát a genius loci, a helyi védőszellemekkel kötendő kiegyezés ősvallási hiedelmét kell látnunk.

„Ősi időkben az emberiséget erősen foglalkoztatta a tájak lelke s azok a lények, amelyek a tájat az ember megjelenése előtt birtokolták. Kibékítésüket, segítségük elnyerését szertartásokkal és áldozatokkal keresték." (Neutra 1979, 71.).

A magyarság keletkezésének időpontját az őshonosság tanúsága szerint a hivalkodóan ostoba és nemzetellenes hivatalos nézetekkel szemben nem egy ezredévre, de hosszú évezredekre kell visszavinnünk. Vajon milyen messzire, régidők milyen mélyeire? Bizonyos jelek, tényadatok szerint legalább a vízözönig kell visszamennünk.

7.) VISSZA A VÍZÖZÖNIG

Már középkori krónikáink is (amelyeknek döntő fontosságú korjelző adatait hivatalosaink ügyesen eltitkolták) a vízözönig viszik vissza a magyarok eredetét. Hivatalos történetírásunknak úgy látszik, valamiért érdeke, hogy éktelenül lekurtítsa a magyarok eredetét. Szerintük jó, ha egy ezredév (ezeregyszáz esztendő) áll mögöttünk.

Hogy is van ez? Hiszen ezeregyszáz esztendeje jöttek be Álmos és Árpád hadai.
Azelőtt nem volt semmi? Nem létezett magyarság? Úgy pattantak ki a magyarok a semmiből, mint az a bizonyos szikra Pallas Athéné homlokából? Azelőtt nem létezett magyar? Hát akkor példának okáért honnan vette a nevét Álmos meg Árpád? Mert annyira tökkelütött senki sincs, hogy ne látná: mindkét név tősgyökeresen magyar. Volt tehát már akkor magyar nyelv, csak magyar nép nem létezett?

Hogyan értsük ezt? Nép nélkül is keletkezhet és létezhet nyelv csak úgy a levegőben?
Hát a székely-magyarok? Ha nem élt még magyar, hogy az istencsudájába tudtak Álmos hadai elébe menni? De hagyjuk az okvetlenkedőket. Vegyük középkori krónikáink hiteles tudósításait. Vajon ők mit vallanak a magyarság keletkezéséről?

Némileg meglepődhetünk. Középkori krónikáinkban ugyanis egytől-egyik - A Tárih-i Üngürüsztől és Anonymustról Thuróczy János magyar krónikájáig és Pethő Gergelyig - fehéren-feketén ott áll a magyarok ősrégi volta. A vízözönig jobbára meg sem torpannak ők.

A Tárih-i Üngürüsz tudósítása szerint: „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő. A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak (kérem, különösen figyeljenek azok, akik azt állítják, hogy a magyar név a IX. sz. előtt nem fordul elő), a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak.

Egy nap Nemród vadászatra ment, és magával vitte a fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vadra bukkant. Azonnal nyomába eredt, és üldözni kezdte. Fiai is mindenfelé vadat kémleltek, s egyszer csak egy csodálatos vad tűnt fel előttük, amely csodálatos színekben pompázott. Önkénytelenül is a vad után fordultak lovaikkal vágtában. A vad azonban elmenekült, és Adzsem [tartomány] határán a hegyek közé érve eltűnt. A két királyfi, bármily soká kereste a vadat, nem találta meg. Sem a nevét, sem a fajtáját nem ismerték." (Terdzsüman 906/1988, 19.). A vízözön tájékáról Névtelen Jegyzőnk sem akar elmaradni, holott - miként ő maga hivatkozik rá - „az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből" tárja elénk remekművű gestájában a magyarok történetét, s mindjárt elöljáróban a következőket tudatja régiségünkről: „A szcítiaiak (a magyarok) ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet." (Anonymus 1200 k./1975, 78.).

Mikor élt Magóg? Évezredekkel időszámításunk előtt. Anonymusból pedig kitűnik: a magyaroknak akkor már nemcsak királyuk volt, olyan királyuk, akinek híre-neve az egész ókori világot bejárta, de volt nagyhírű országuk, hazájuk is. Miként állhatna meg tehát az, hogy új nép a magyar? Fordítva! Fordítva! Az sem áll, hogy Ázsiából jöttek be téridegen népként és hódítókként foglalták el a Kárpátok közét? Fordítva! Fordítva! Nem áll, hogy az itt élő, „magasabb műveltségű" szláv népektől vették át kultúrájukat?
Fordítva! Épp fordítva! Nem áll, hogy erőszakkal beolvasztották az állítólag itt élt népeket? Fordítva! Fordítva történt. Éppen fordítva.

Kézai Simon mester ekképpen tájékoztat eleink eredetéről: „Tehát miután a vízözön pusztítása folytán Noé és három fia kivételével valamennyi élőlény megsemmisült, végül is Szemtől, Kámtól és Jáfettől a vízözönt követően hetvenkét nemzetség származott: Szemtől huszonkettő, Kámtól harminchárom, Jáfettől pedig tizenhét (...) a Jáfet törzséből származó Ménrót az óriás, Thana fia a vízözön utáni tizenegyedik esztendőben egész rokonságával együtt torony építésébe kezdett, tekintettel a korábbi veszedelemre, hogyha a vízözön megismétlődnék, a torony oltalmában kikerülhessék a bosszúálló ítéletet. (...) Mellőzve már most a mellékes dogokat, melyek csak a tárgy színezésére valók, térjünk vissza Ménróthoz. Ez az óriás, a nyelvzavar kezdete után, Havilah földjére költözött, melyet ekkor Perszisz vidékének neveztek, és ott két fiút nemzett a feleségével, Enethtel, nevezetesen Hunort és Magort, akiktől a hunok vagyis a hungarusok erednek (...) De mert Hunor és Magor elsőszülöttei voltak Menrótnak, apjuktól különváltan éltek sátraikban.

Történt pedig, hogy egy nap vadászni igyekeztek Moeótisz ingoványaiba, amikor is a pusztaságban egy gímszarvas jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az meg menekült előlük. Ott aztán végérvényesen eltűnt a szemük elől, s noha sokáig keresték, képtelenek voltak bármiképp is rátalálni. Végül, miután bebarangolták az említett ingoványokat, úgy találták, hogy azok alkalmasok barmok táplálására. Ezt követően visszatértek az apjukhoz, s belegyezését elnyerve, minden ingóságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott telepedjenek le." (Kézai 1283 k./1984, 117-118.).

Miként a fentiek jelzik, középkori krónikásaink kivétel nélkül évezredekkel korábbra viszik vissza a magyarok eredetét, mint ellen-historikusaink.

8.) NYOMAVESZETT ELEINK NYOMÁBAN

Akarva, nem akarva, a forrásokat forgatva, az adatokat, tényeket vizslatva, drámai erővel vetődik fel újra meg újra kérdés: meddig lehet, és meddig kell visszamennünk?
Középkori kútforrásainktól eltekintve, akadt jó néhány szabad kutatónk, aki több ezer évre vitte vissza a magyarok eredetét. Tisztelet törekvéseiknek. Sajnos azonban jobbára elmaradt a módszeres logikai vonalvezetés, elemzés és bizonyítás, vagy ezt csupán részlegesen és elégtelenül végezték. Márpedig nyilvánvaló, hogy állítani - akárcsak ígérni - mindent lehet, a szabatos bizonyítás azonban itt elengedhetetlen. A baj az, hogy az elfeledett és elfedett nyomok sivatagán nyoma veszett őseink nyomai után eredve, nehéz a bizonyítás. Ez a legnehezebb.

„Némelyek tudatlanságból-é? Vagy amit könnyebben el lehet hinni, a Magyarok ellen való gyűlölségből, ugyan azon Nemzetnek eredetéről oly embertelenül vélekednek, hogy azokat az ördögtől származottnak lenni mondanák." (Szekér J. 1808, 9.).

Ördögtől vagy Istentől: természetfölötti erőktől! Honnan eredünk hát? Kiktől származunk? Hol éltek eleink? Hol volt az őshazánk?

9.) A NAGY VÍZFÜGGÖNY ELŐTT

Eljutottunk már az előzőek során az őshonosságig, Nimródig és a vízözönig. De itt szétfoszlanak a szálak, elsüllyednek az utak, s úgy tűnik, nincs tovább. De nemcsak mielőttünk torlódnak akadályok, az emberiség visszavezető történelmi-társadalmi fonalai is elenyésznek itt. Nem tudni, mi volt korábban. Nem látni visszafelé. A vízözön óriási vízfüggönye, mint holmi gigantikus cezúra fekete lapka az emberiség tekintetén, sötét elválasztó vonal az emberiség történetén: minden előző eseményt elborít.

Nem tudni, mi volt előzőleg, mi volt a sorsa az emberiségnek, milyen társadalmakban élt, mi volt a műveltsége, miként látta a világot, mi volt az őshite s hogyan élt, hogyan boldogult. S miféle népek virágzottak? Vagy éppenséggel ki volt, milyen volt az ősnép, amelyikből az emberiség kialakult? Mi rejlik a nagy vízfüggöny mögött? És egyáltalán, bizonyos-e, hogy ez a vízfüggöny takar el mindent? Vajon nem lehetséges, hogy mesterségesen zártak el mindent a tekintetünk elől? Egy bizonyos: előző létünkről a legellentmondásosabb, legbadarabb nézetek kavarognak.

Akárhogyan is van, Magor és Hunor atyja, Nimród, a szkíta-magyar őskirály ott áll a vízözön peremén Bábel városával, a Bábeli toronnyal, és az ő személyes vezetésével indul ki az őstestvérpár a kozmikus világegyetemet megtestesítő Csodaszarvas vezetésével, hogy visszatérjenek a Kárpát-medencei őshazába az üngürüsz (hungarus) nép megsegítésére. A kútforrások alapján ezt tanúsítjuk. Való ez? Jöjjön a tagadás! Keljen birokra való és képtelen!

Bizonyos világuralmi, politikai, és zsidó-keresztény egyházi körök a legsötétebb színekkel festik a vízözön előtti emberek életét. Szerintük baromi tudatlanságban, nyomorúságban, örök hajszában a táplálék beszerzése után és örök rettegésben telt az életük. Fordítva, épp fordítva. (Egyébként ne ócsároljuk az állatokat. Az állatok ugyanis - kivéve azokat, akiket az ember embertelen rabságba ejtett - alapjában véve szabad és boldog életet élnek.) Vagyis e beállítás szerint az emberiség élete a vízözön előtt, a társadalmi egyenlőség és szabadság korszakában maga volt a pokol, s azóta boldog, mióta elnyomó hatalmak telepedtek a nyakára, elszabadult a bűn, az erőszak, a gyilkolás, s az emberi világot, mint tűzparázzsal teli rostát, úgy rázzák az egymást követő háborúk.
Ezek a kedves urak nem veszik észre, hogy önmaguknak is ellentmondanak. A Bibliában ugyanis az áll, hogy az ember kiűzetett az Éden kertjéből.

Vizsgálataink itt a magyarság eredetére irányulnak, így hát figyelmünk erre összpontosul.
Bizonyosra vehetjük ugyanis, hogy Nimród magyar népe nem előzménytelenül nőtt ki a földből tizenegy évvel a vízözön után. Idézzük fel csak emlékezetünkben: Bábel tornyát tengernyi nép építette, és ez a nép, ha hihetünk a bibliai tudósításnak, mind egy nyelven beszélt, mégpedig Nimród, azaz két fia, Magor és Hunor nyelvén, következésképp az a nyelv a magyar volt. Elképzelhető hát, hogy a magyar nép őstörténete összefügg valamiképpen a vízözön előtti emberiség történetével.

De ennek járjunk alaposabban utána. A felmerülő alapkérdések jelentősége ugyanis megköveteli a tüzetes vizsgálatot. Vegyük hát a tényeket, a történeti adatokat, adalékokat, és a legszilárdabbakat, legbizonyosabbakat, a logikai tényeket, következetesen végigvitt bizonyító eljárásunk legszilárdabb támpontjait. A következetesség művészetével, amely nélkülözhetetlen minden nyomozati eljárásnál, nem fél össze semmiféle ábránd, elfogultság, részrehajlás, miszticizmus, de felületesség, megalkuvás, lazaság sem: a következetességnek a logika törvényeit kell követnie.

10.) BIZONYÍTANDÓ KÉRDÉSEINK

– Egy vagy több tőből, kezdeményből keletkezett- e az emberiség?
– Hol született az emberiség, a földkerekség melyik területén?
– Létezett-e Aranykor? Paradicsomi idők előzték-e meg a vízözön pusztítását?
– Milyen nyelven beszélt az ősemberiség? Él-e még az egyetemes ősnyelv, avagy fölfedezhetők-e mai nyelvi nyomai?
– Melyik nép volt az emberiség ősnépe?
– Mi történt az aranykori emberiséggel, avagy miért bukott el az Aranykor?
– Miért, miként és mikor következett be a népek szétrajzása és a Föld benépesítése?
– Miként következett be a „nyelvzavarodás", az egyetemes ősnyelv széttöredezése, illetve a nyelvek elkülönülése?

Miként látható, kérdéseink nem egy rövid időtartamú, szűk értekezésre méretezettek. Így hát tömörítenünk szükséges, tárgyunkat rövidre kell fognunk.

11.) EGY VAGY TÖBB KEZDEMÉNYBŐL, TÖRZSBŐL KELETKEZETT-E AZ EMBERISÉG, VAGY KÜLÖNFÉLE VÁLTOZATOKBÓL?

 – Az emberi fajok, fajták szervi felépítésének, génrendszereinek, agyi-tudati felépítési alapjainak azonossága kizárja a több kezdeményből eredés minden eshetőségét.
– Ez csalhatatlanul azt bizonyítja, hogy a ma élő emberiség egyetlen ősre, egyetlen ősi magra, kezdetre vezethető vissza.
– További szilárd logikai fogódzó az, hogy a természetes fejlődés nem a fajok, fajták egységesülése, egybeolvadása felé vezet - az utóbbi tíz-tizenötezer év fejleményei ezt félreérthetetlenül tanúsítják -, hanem éppen fordítva: az emberi fajták további egyedi kibontakozása és elkülönülése felé.
– Következésképp az emberi fajták elkülönülésében a természet egyik elemi törvényét fedezhetjük fel.

A mezopotámiai, babiloni és szumer őshagyományokból eredő bibliai bábeli monda például világosan kimondja, hogy Nimród életében még egyetlen nép élt a földön és egyazon nyelven beszélt: „az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt." Maga az Úr is ekként nyilatkozik: „Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve." (Biblia 1979, 16.).

De a pontos és hiteles tájékoztatás kedvéért idézzük az egész szakaszt: „Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek. Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük ki jól! És a tégla lett az építőkövük, a földi szurok pedig a habarcsuk.
Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. Az Úr pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek. Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek. Menjünk csak le és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét! Így szélesztette szét őket onnan az ÚR az egész föld színére, és abbahagyták a város építését." (Mint külön érdekességet említjük meg, hogy Úr valamiért fontos feladatának érzi annak megakadályozását, hogy az emberek „véghezvigyék mindazt, amit elterveztek".)

Az ősmítoszt három alapvető tényre adott válasznak tekinthetjük:
A. Miként keletkeztek az egyetemes ősnyelvből a különféle nyelvek?
B. Miként keletkeztek a népek?
C. Miként népesítették be az emberek a földet? Bábel városának és a Bábeli toronynak az építése idején tehát:
1. Az emberiség még egy nyelven beszél.
2. Még csupán egyetlen nép létezik.
3. Az ősnép még a föld egy meghatározatlan területén él.
4. Ez az eredeti állapot: az emberiség egysége és az ősnyelv egyetemes érvényessége a „nyelvzavarodásig", illetve a „szétszéledésig".

Vizsgálatunk szemszögéből mindez érthetően súlyos jelentőségű. Természetesen szó sincs arról, hogy egyetlen forrás alapján vonnánk le következtetéseinket. A kútforrás hitelét egyéként nagyban emeli, hogy őshagyományokat tükröz. A mítosz hitelessége mellett szól, hogy történetileg és logikailag kétségbevonhatatlan tényeket rögzít.

– Fentieket egybevetve, úgy véljük, bizonyítottnak fogadható el, hogy az emberiség egyetlen közös gyökérből fejlődött ki, és a népek elkülönülése későbbi fejlemény.
– Következésképp bizonyítottnak tekinthető, hogy a természetes emberi fejlődés az egységesből, egy-azonosból való elkülönülés irányába halad, és az emberi fajtákat a történelmi-társadalmi erők öntörvényű tevékenysége hozta létre, maga a történelem. Hamvas Béla megállapítása szerint: az emberi fajták Isten arcai.
– Ha viszont egyetlen tőből, csoportból, népből keletkezett az emberiség, úgy abból fontos következtetéseket kell levonnunk.
– Meg kell próbálnunk nyomon követni a világ népének további sorsát, mindenekelőtt megállapítanunk kilétét, s kiderítenünk, egyáltalán mi történt vele, hol él, mint él és létezik-e egyáltalán?

12.) KI VOLT A GENEZIS SZERINT A VILÁG ŐSNÉPE →