12.) KI VOLT A GENEZIS SZERINT A VILÁG ŐSNÉPE

Lássuk a Genezist a mai emberiség ősapjairól, Noé fiairól. Jáfet fiai: Gomer, Magóg Madaj, Tubal, Mesek és Tirász. Hám fiai: Kus, Micraim (Egyiptom), Put és Kánaán (...). És itt érdekes fordulat következik be: „Kús nemzette Nimródot. Ez kezdett hatalmaskodni a földön. Hatalmas vadász volt ő az ÚR előtt. Ezért mondják: Hatalmas vadász az ÚR előtt, mint Nimród. Országa először Bábelben, Erekben, Akkádban és Kalnéban, Sineár földjén volt. Arról a földről ment Assúrba, és építette Ninivét, Rehóbót-Írt, Kelahot és Reszent, ezt a nagy várost Ninive és Kelah között" (Biblia 1979, 16.).

Némi bökkenőt az okoz, hogy Hám utódai a színes bőrűek, feketék. Hogy kerül ide Nimród, Magor és Hunor atyja, aki Magóg nagykirály mellett a fehér emberiség, és az ős-európai szkíta-magyarság őse? Vagy tán arra akar utalni itt a Biblia, hogy őseredetük szerint Afrika népei is magyarok? Noé fiainak névsora mintha ebbe az irányba mutatna.
Jáfet fiainak a neve keményen magyarnak hangzik: Gómer Moger népnevük hangugratásos alakja, Magógról szót se kell ejtenünk, Madaj pedig ugyancsak a magyar népnév lágyított mássalhangzójú változata. De a többi Noé-fiúra is elmondható mindez. Tubal, Mesek, Tirász, de Kus (Kos), Kánaán is erőteljesen magyaros hangzásúak. És akkor még nem is szóltunk a -ta végződésű népek: Semita, Hamita, Kánaánita stb. stb. hosszú soráról (l. 6. fejezet, 203-238.).

Középkori krónikáink mindenesetre, a bibliai hagyománytól eltérően, a Jáfettől való származást támasztják alá, s így nekünk is azt kell elfogadnunk.

„A fenti idézetekből világos, hogy már amikor a Genezist írásba foglalták, Kr. e. 950. körül, Nimród a zsidók szemében távoli és legendás személy volt. A modern bibliatudomány azt is feltételezi, hogy a Genezis Nimródra vonatkozó részlete tulajdonképpen idézet egy korabeli Nimród-eposzból. Hasonló természetű epikai átvételek a sumér királylistákban is előfordulnak, és az ószövetségi zsidók, akik a mezopotámiai kultúrkörben éltek, ezt a gyakorlatot bizonyára ismerték. Meg kell jegyeznünk, hogy a városok, melyek alapítását a Genezis Nimródnak tulajdonítja, azok közé tartoznak, melyeket a zsidók a legjobban gyűlöltek. Az a tény is, hogy Nimród Kus nemzetségében szerepel (...), arra utal, hogy a zsidók hagyományos ellenségeik közé sorolták. A bibliatudomány ugyanis megállapította, hogy a Kám leszármazottaiként feltüntetett személyek valamennyien a zsidósággal ellenséges viszonyban álló népeket és városokat jelképezték.
Később azután a zsidó hagyomány egyre inkább azonosította Nimródot Asszíriával, a zsidók legfélelmetesebb ellenségével, és Mikeás próféta idejében, Kr. e. 730. táján, ez az azonosítás már teljessé vált (...).

Láthatjuk tehát, hogy Nimród az egész Közel-Keleten nyomokat hagyott, mint hatalmas uralkodó, a bábeli torony építője és a szemita népek hagyományos ellensége. Nem valószínű azonban, hogy Kézai erről bármit is tudott, vagy hogy Nimród legendás tetteiről mohamedán forrásból értesült volna." (Endrey 1982, 17-18.).

Nimródnak kétségkívül óriási szerepe volta a vízözönt követően. Alakja a vízözön közvetlenül követő emberiség ősatyjaként áll elénk. S az sem lehet vitás, hogy a Genezisben az emberiség egyetemes ősnépe: Nimród népe.

Tény és való azonban: semmilyen hagyomány, irodalmi - történeti kútforrás nem fogadható el teljes értékű bizonyítéknak, ha mégoly hiteles is, ha nem vág egybe a tényekkel, ha nem igazolják tények. Lássunk hát hozzá a további bizonyítékok felsorolásához. Ehhez azonban meg kell ismernünk, mi történt a vízözön táján bekövetkezett fordulat, a nagy világváltás során. Mindenekelőtt vegyük szemügyre a kiindulópontot, az Aranykor létezésének kérdését.

13.) LÉTEZETT-E AZ ARANYKOR?

Magáról az Aranykorról alig tudunk valamit, noha millió évekig tartott, s kétség sem férhet hozzá, hogy az embert ez a kor formálta ki. Ámde, különös módon még csak annyit sem tudunk biztosan, hogy egyáltalán volt-e, létezett-e? Hogy lehet ez? Ennyire feledékeny volna az emberiség, hogy önmagáról is megfeledkezik? Gondoljunk csak a vízözön nagy vízfüggönyére. Vajon ez idézte elő a teljes és tökéletes feledést? Vagy másról van szó? Nem természetes, hanem mesterségesen kiváltott feledésről, mesterséges hatóerők beavatkozásáról, művi úton létrehozott feledésről, emlékezetvesztésről?
Valakinek érdekében állt a feledés, feledtetés?

Tagadhatatlan tény: adattalanná váltak egész korszakok, s az emberiség legóriásibb időtartamú korszaka, az Aranykor emléke is eltöröltetett, mintha rezekálták volna az emberiség emlékezetét, agyának azt a területét, amely legősibb meghatározó élményeit őrzi. Aranykor, Éden, Paradicsom, Paradicsomi idők, Édenkert, Hesperidák kertje, Eldorado, Erdély mint Tündérország, Csallóköz, a Tündérkert (hol a tündérek ingyen mérték az aranyat). Mert különös módon, eddig felfedetlen törvények szerint az ezerféleképpen pusztított történelmi Magyarországon maradtak fenn talán legtisztábban - hagyományelemekben és a valóságban is - az aranykori állapotok. A Tárih-i Üngürüsz festette kép szerint Hunor visszatérő vitézei nem győznek gyönyörködni abban, amit találnak!

Hova lett mindez? Ősrégről fennmaradt néphagyományok szólnak minderről a széles földkerekségen. Az emberiség azonban ezekről sem tud, és azt sem tudja, mihez kezdjen velük. A tudat, a felszíni, ún. racionális tudat üresen tekint vissza, az adatok hiányzanak.
Az emlékek eltöröltettek. Évmilliós űr támadt, mesterséges űr, amit megállapíthatóan vízözön körüli hatóerők támasztottak bennünk. Tudatos eszméletünket kifosztották, ahogy az égő lámpából kifújják a lángot. A tükröt, őstörténetünk tükrét, amelyben látni kellene magunkat, fekete posztóval lefedték.

Hajdan volt hellének nagy költői géniusza (és nyomukban a latinok) költői látomásaikban ugyan még érzékletesen fel-felidézik az Aranykor emlékét, de számukra is jobbára legenda az már csupán. Hésziodosz gyönyörű költeménye ekként örökíti meg emlékét:

„Emberi nemzetséget először fényes aranyból
készítettek az istenek, ők, az Olymposon élők.
Akkor még mindenki fölött Kronos égi király volt,
s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó,
távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség
sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől
karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket;
mint lágy álom jött a halál rájuk, s amig éltek,
csak jóban volt részük; a föld meghozta magától
bő termését és dolgozni merő gyönyörűség
volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett
nyájuk, s kedvelték az olymposi boldogok őket.
Majd azután, hogy a föld befogadta magába e fajtát,
jótét lelkek lettek, a nagy Zeus rendeletére,
földönjáró hű őrzői az emberi nemnek."
(Hésiodos i.e. 8. sz./1955, 45.)

Különös figyelmet érdemel Hésziodosz félreértelmezésnek tetsző állítása, miszerint az Aranykor emberei testileg maguk is aranyból lettek volna. Ámde a költői lángész valójában még ebben sem téved: az Aranykor emberének lelki-testi mivoltát valójában áthatotta a korszak féme, az arany. Elméjében az arany fénye világolt, ösztöneit ez hatotta át, ereiben az arany melengető fénye, a Nap arany fénye csörgedezett; az a fény, amelyet az őskor embere eleven, folyékony fémként érzékelt, s a földi arany felfedezése után - mély meggyőződéssel - tárgyiasult, földi anyaggá szilárdult napfénynek tartott, és szent áhítattal vett körül égi eredete (és nem használati értéke) okán, mint a Mindenség Urának, a Napistennek tündökletesen tisztaságos fémét.

Ekként vált az arany hitbéli tisztelet tárgyává, s ekként vált ékszerré, dísztárggyá, kezdetben fejet koszorúzó koronává, nyakat ékesítő nap-körlánccá, emberi mellen hordott védelmező talizmánná, s épp ezért kezdetben csak a Napisten földi képmásának, az emberi közösség hivatott vezetőinek, a szkíta őskirályoknak a jelvénye volt. A szent arany csak később profanizálódott (Aranyborjú-imádás), s vált haszonleső, lelketlen üzérek martalékává, emberiség megrontójává, önmagából kiforgatójává.

Érdekes módon Hésziodosz itt könnyedén átsiklik az Aranykor bukásának (elbuktatásának) fölöttébb izgalmas és rejtélyes problémáján „a föld befogadta magába e fajtát" egyszerű szófordulattal. Emlékeztetnünk kell itt Kandra Kabos fentebb már idézett megállapítására, miszerint: „mire sincs nagyobb szükségünk, mint hogy a bukás hagyományait is megismerjük." (Kandra 1897/2006, 397.).

Kandra Kabosnak messzemenően igaza van: az Aranykor bukásának feltárása az egyik legfontosabb feladat, mivel az is a világtörténelem tisztázatlan, eltussolt nagy eseményei közé tartozik. Ennek sűrített, rövid összefoglalóját tárgyunk követelményei folytán nem mulaszthatjuk el.

2. ábra: A szkíta "Aranyember" az i.e. 5.-4. századból. Az Issyk Kul tó kurgánjában talált lelet rekonstrukciója páratlan világszenzációt jelentett. A Kazahsztáni Köztársaság Arany- és Drágakő-Múzeumában kiállított mása megtekinthető a világhálón a http://www.museumofgold.kz/en/expo/goldman/ cím alatt.

14.) A KERT, A FA, A KÍGYÓ ÉS AZ ISTEN

A Tudás Fájáról gyümölcsöt tépve
megraboltátok isteni javam
sárból gyúrt féreggé változtál Ember
ki baromsorsra született e földre
kit nem illet meg istenségem legfőbb
legdrágább kincse - a tudás.

A tevékenykedő, élénk, minden jelenségnek, tárgynak csínját-bínját, természetét, okát fürkésző emberi értelem legsajátabb vonása a tudás áhítása. Valamikor ilyen tudás - szomjas volt az egész emberiség, miként ez még napjainkban is kiütközik, a körülmények dacára is, a kisgyermekek örök kutakodásában, kérdezősködésében, ahogy végigkóstolgatnaktapogatnak minden kezük ügyébe kerülő tárgyat, ha lehet, szét is szedik, és szinte kifogyhatatlan kérdezősködnek és kérdezősködnek. Az emberi szellem addig volt sérületlen, öntevékeny és a világra nyitott, amíg ilyen volt, amíg mindent tudni akart. Sorvadásnak akkor indult, amikor - akárcsak a mai kisgyermekek kérdezősködését - fensőbbséges erők erről leszorították.

Óperzsa hagyományok szerint „az első emberpár eredetileg egyszerűségben és ártatlanságban élt. Örök boldogságot ígér nekik a Teremtő, ha erényeiket megőrzik. De egy gonosz démon jött hozzájuk, kígyó formájában. Ahriman (Ármány) küldte, az Ördög hercege és gyümölcsöt kínált nekik egy csodálatos fáról, ami halhatatlanságukat megszüntette.
Az ármány szívükbe hatolt és erényeiket megtörte. Ennek következménye: elkárhozásuk és örök boldogsághoz való joguk elvesztése. (Kénytelenségből) vadat öltek, hogy bőréből ruhát készíthessenek maguknak. A sátáni ármány továbbra is ellenőrizte gondolataikat, irigységre, viszályra, ellenségeskedésre ösztökéli őket (...).

Mióta a fenti sorok íródtak, Mr. George Smith a British Múzeumban talált egy ékiratos táblát, ami hitelesen kimutatja a teremtés és bűnbeesés mítoszát a babiloniaknál - 1500 évvel korábban, mielőtt a héberek hallottak volna róla." (Doane 1882, 8.).

Vegyük a Genezis mítoszát. Az ember boldogan, gond nélkül, háborítatlanul él az Éden kertjében, szabadságát egyetlen tilalom korlátozza: nem szabad ennie a Tudás Fájáról. „Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásnak fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod" (Biblia 1979, 7.).

Az emberben meg is van a jó szándék a tilalom betartására, ámde a jön az örök cselszövő képviseletében szereplő kígyó, miként ez A bűnbeesés c. fejezetben áll: „A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az isten alkotott. Ezt mondta az asszonynak.

Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek, abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: dehogy haltok meg!
Mert Isten tudja, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek és olyanok lesztek, mint az Isten: tudjátok, mi a jó és mi a rossz." (Biblia 1979, 7-8.).

Tudjuk, mi történt. Az asszony a kígyó által megtévesztve, ráveszi férjét és mindketten esznek a Tudás Fájának tiltott gyümölcséből. A következmények katasztrofálisak. Kihatnak az egész emberiségre, örök időkre bíró érvénnyel és végérvényesek.

Az Isten „Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről az parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradtsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!" (Biblia 1979, 8-9.).

Az eredendő bűn következtében bűnössé vált és bűnös marad az egész emberiség az idők végezetéig. Bűnösek ennek folytán az Aranykor csöpp küldöttei, a magzatvízősóceánon át világunkba zuhanó, világunkról mit sem sejtő csecsemők és a megszületendő magzatok is. Bűnös és elátkozott maga a Föld is, az állatokkal egyetemben, és a kollektív bűnösség terhe alól nincs felmentés, nincs szabadulás. A paradicsomi emberpár a maga ősi ártatlanságában nem ismerte a bűnt, így hát gyanútlanul, sátáni rábeszélésre, bűntelenül vált világ bűnösévé. Poremberré, sáremberré változott (noha tudván tudjuk: még a féreg sem keletkezik a porból, nemhogy az ember), aki itt lefokoztatott és lealáztatott.

Mindez természetesen jelképes történet, s ami igazán érdekes az, hogy mi áll a jelképiség mögött? Az üzenet világos: bűn a tudás, a tudás megszerzése, a világ felfogására és megértésére hivatott elme ismeretszerzése, „az Ember büszke legénye"(Ady, 1918/2004, 549.), a gondolat tevékenysége. De miért? És milyen tudásé?
És miért kerül a tudás kérdése ennyire kiélezetten az előtérbe? Hát nem a tudástól ember a Homo Sapiens, a bölcs ember? Meglehet, akkor járunk el helyesen, ha az adott körülményekből indulunk ki. A vízözön utáni újarcú világ küszöbén vagyunk, az Aranykor megdöntésének első szakaszában, a hatalmi jellegű új korszak kezdetén.

Nagyot tévedünk talán, ha arra következtetünk, hogy éppen az aranykori tudás tilalmáról van szó? A megdöntött Aranykor erkölcsi világa, szabad és boldog élete, szellemisége még mindig lebírhatatlannak tetsző erőt képvisel. Az új világ léte-nemléte azon áll vagy bukik, el tudják-e fojtani, ki tudják-e irtani ezt a szellemiséget.

15.) A PARADICSOMI ÁRULÁS

Mi történt az Aranykorral?
A Nagy Törés körül tombol a feledés, akárha valóban egy roppant társadalmiföldtörténeti kataklizma zajlott volna le, amely eltörölt égen-földön mindent, ami azelőtt volt, az évmilliók során fölhalmozott gigantikus emberi hagyománykincs teljes egészét a megsemmisülés örvényébe lökve. Ámde efféle kataklizma - hacsak magát a vízözönt nem tekintjük annak - ebben a történelmi időszakban legjobb tudásunk szerint nem fordult elő, így hát nincs más magyarázat, minthogy ez a kataklizma szellemi, erkölcsi, társadalmi, világnézeti volt, s ennek során az ősemberiség mérhetetlen gazdagságú tudás-kincstára szemétre vettetett és eltékozoltatott.

Ezúttal sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindez jelképes beszéd, őstények, őshagyományok jelképekbe foglalása. Az Édenkert jelképe az Aranykort, az aranykori paradicsomi idők életét sűríti magába. Bárhogyan is forgassuk, ebben az ősmítoszban félreérthetetlenül ott rejlik a tény: az emberi sors azelőtt hasonlíthatatlanul jobb volt, s az emberiség létében végzetes fordulat következett be, az erről szóló őstudást pedig megtagadták, eltemették, betiltották.

A történet egyszerűen az Aranykor bukásáról, szétveréséről, a paradicsomi állapotok megszüntetéséről szól a jelképek nyelvén, az ember kiveretéséről akkori boldog életéből. Ezt a veszteséget mélytudatában még ma is érzi.

Az emberi szellem és őstudás rangfosztásának főbb mozzanatai:
– Az Ember lefokozása, az Édenkertből való kiűzetése
– A tudás megtiltása, bűnné bélyegzése
– Hagyományvédelem helyett hagyománypusztítás
– Évezredek óta lobogó könyvmáglyák, autodafék
– Ezer éven át dühöngő inkvizíció
– A tudás lefokozása: hinni kell, nem tudni
– Dogmák kasztrendszerébe kényszerzubbonyozott emberi szellem.

Mit lehet ehhez még hozzáfűzni? Az Aranykorral természetesen buknia kellett az Aranykor népének is.

Villám-észrevételek a tudásról:
– Az emberiség egyetlen eszköze az életben maradásra: a tudás.
– A tudás önvédelem, nemzet- és ország védelem.
– A tudás igazságtevés és igazságszolgáltatás.
– A tudás az élet teljességének és három idődimenziójának birtokbavétele.
– A tudás a Mindenség szerelme.
– A tudás a meghódított jövő.

16.)MI TÖRTÉNT A VILÁG ŐSNÉPÉVEL? HÍRE-PORA SE MARADT, VAGY ÉL MÉG NAPJAINKBAN IS?

Semmiféle válasz nem ismeretes erre a kérdésre a Biblia rövid utalásán kívül. Nem tudjuk, mi történt az ősnéppel, hova tűnt az emberiség szeme elől, maradt-e valami nyoma és létezik-e még egyáltalán. Mi több, még azt sem tudjuk, létezett-e egyáltalán.
A jelek szerint ennek a kérdésnek a tisztázása valamiképpen kimaradt a tudományos vizsgálódások köréből. Talán lényegtelen ez a kérdés? Vagy tabunak minősül? S ha igen, miért?

Valahogy úgy áll a helyzet: ha volt is valaha ősnép, észrevétlenül úgy enyészett el, úgy tűnt el a szemünk elől, ahogy a tegnapi álomkép szertefoszlik, ahogy a tű elvész a szénakazalban. Nagy kérdés persze, hogy egyáltalán elveszhet-e nyomtalanul egy nép, nem akármilyen nép, de az a nép, amely hajdanta az egész világot betöltötte, és amelyből kisarjadt valamennyi nép? Nem tudják? Nem vizsgálták ki? Nem tudnak róla? Egyáltalán a kérdés fel sem merült? De hiszen ez önmagában is rejtély, a legnagyobbak egyike.
Hiszen óriási, valamennyiünket érintő kérdésről van szó: a kezdetről, a kezdet kezdetéről, őseredetünk talányairól, arról a bizonyos mágikus kulcsról, amely kipattinthatja az összes zárakat.

Óriási dolog volna fölfedezni az emberiség ősnépét a mai világban, mint holmi észrevétlenül fennmaradt ásatag csodalényt, s fölfedni ennek óhatatlan velejárójaként azt is, hogyan és miként alakult ki az őskezdetekből a mai népözön. De lehetséges még ez egyáltalán? Akadhat-e bármilyen fogódzó, amelybe kapaszkodva elindulhatunk?
Képtelenségnek látszik még csak föltenni is ezt.

De hát vannak még csodák, a tudomány, a logika csodái. A matematikai logika, illetve a formális logika, az elmének ez a precíziós csodaműszere oda is elhatol, „ahol még a madár se jár", s láthatatlan világok sorát fedezve fel, alighanem úton van, hogy felfejtse a kozmikus tudat titkait. Ettől hát miért kellene meghátrálnia?

Vegyük a következő tényeket:
– A vízözöntől, a jégkorszak elmúltától hozzávetőlegesen tízezer évvel számolhatunk.
– Az emberiség életében itt következett be a nagy törés, a végzetes fordulat, amely két egyenlőtlen részre osztja az emberiség történetét.
– A két korszak aránytalanságát a vízözön előtti kor több millió éves és a vízözön utáni korszak tízezer éves időtartama fejezi ki.
– A kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint holmiféle óriásgyümölcs és pókháló - bevonata.
– A vízözönig - tények és források egybehangzó tanúsága szerint - egységes volt az emberiség és egyetlen nép élt a földön.
– Ez a nép - az egységes emberiség egyetemes ősnépe - hatalmas lélekszámú volt és hatalmas területeket betöltött.
– Továbbélésének megdönthetetlen bizonysága, hogy az őshagyományokon alapuló bábeli szétrajzás szerint ez a nép töredezett szét és ennek a népnek szétvándorolt elemei népesítették be a földet.
– Következésképp: az emberiség egyetemes ősnépének utódai, örökösei mindazok az akkori népek, amelyek közvetlenül a vízözönt követő elágazás, szétrajzás során keletkeztek.
– Vagyis a föld valamennyi régi népe úgy génjeiben, mint fiziológiai felépítésében, nyelvében ma is a vízözön előtti, aranykori egyetemes ősnép örökségelemeit hordozza: az ősmag ősnépből csírázott ki valamennyi.

De mi történt magával az ősmaggal?
Képtelenség föltennünk, hogy az eloszlás teljes és tökéletes volt, és az aranykori ősnépnek még csak írmagja sem maradt: ezzel csak akkor kellene számolnunk, ha valamiféle titokzatos nép-vírus támadja meg. Ez azonban az utódok sorsát is megpecsételte volna. Ha e nép előző életének roppant időtartamára gondolunk, úgy nem lehet kétségünk, az évmilliók során minden követelményt meghaladón bizonyította életrevalóságát. Az ősnép megszűnésére semmilyen jel nem mutat, semmilyen ok nem fedezhető fel, magvának tehát fenn kellett maradnia. Ámde, ha fennmaradt és köztünk él az ősnép, az emberiség egyetemes ősnépe, úgy miként lehetséges, hogy egyszerűen nem ismerjük, és semmit sem tudunk róla? Mi törölte ki tudatunkból létét, mi mosta ki elménkből az emlékét? Magától az el nem enyészhetett. Egy megoldás lehetséges: társadalmi hatóerők beavatkozása törölte ki mesterségesen tudatunkból. Tekintsük át létének és megmaradásának további kemény bizonyítékait.

17.) MIKÉNT DERÍTHETŐ FEL AZ ŐSNÉP KILÉTE ÉS AZ, HOGY ÉL-E MÉG?

Tévtanok megszállottai, elfogultak, zápultak, kurtafejűek, misztikus logikátlanok, szerelmetes mindent-ellenzők, vágják könyvüket a földhöz, szökelljenek fel, üvöltsenek, mert itt olyan tényeket fejtünk ki a bizonyítékok hadtömegével, hogy tán majd úgy érzik, nincs tovább, le kell rakniok a fegyvert, mert az itt feltárt új igazságok mindenestül elsöprik őket.

Az ősnép kilétét, igen, azt bizonyítjuk, méghozzá ráadásul azt, hogy ez az ősnép nem valamely újonnan felpuffasztott népgólem volt, hanem, igen, a magyar! Soroljuk fel itt előre, egy-egy mondatba sűrítve az ősnép kiléte bizonyítékainak alapkövetelményeit:

1. Az Aranykor napistenhitű népénél, ha létezik egyáltalán, fel kell találni a napistenhit továbbélésének bizonyítékait.
2. Ősvallásában központi érték a természet, az élet, a lélek, az emberi tudás és bölcsesség.
3. Élnie kell benne ősisége tudatának.
4. Hagyományaiban bizonyíthatóan élnie kell hajdani nagysága emlékezetének.
5. Valamint a hitnek, hogy rokonságban áll a világ úgyszólván valamennyi régi népével és nyelvével.
6. Ennek a népnek, tekintettel hajdani egyetemességére, roppant nagyságára és kiterjedésére, és a visszájára fordult világfolyamatokra, az eddigiek során óhatatlanul tovább kellett darabolódnia és lélekszámának, területének csekély töredékére lefogynia.
7. Ennek a népnek - amennyiben jelenleg is egykori, aranykori szülőföldjének központi területi magvában él, történelmi tényekkel igazolni kell tudnia őshonossági felségterületéhez való törhetetlen ragaszkodását.
8. Az Aranykor eme csodaképpen fennmaradt, összezsugorodott népénél, tekintve, hogy sohasem hódított, csupán a magáét védte, valamiképpen kimutathatónak kell lennie a terjeszkedési hajlam hiányának.
9. Továbbá jellemzője az igazságosság történelmileg érvényesülő és kimutatható hajlama.

Az alábbiakban ezeknek a pontoknak a bizonyítására térünk ki, de a magunk részéről még hozzáteszünk egy tizediket. A következőt:

10. Az Aranykor itt maradt népét egy fölöttébb különös, már szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan hite tölti el annak, hogy a Világegyetem, a Kozmosz természetfölötti erői hajthatatlanul mellette állnak őshazája védelmében és visszaszerzésében.

18.) A NAPISTENHIT BIZONYÍTÉKAI A MAGYAR NÉPNÉL

Először is figyelembe kell vennünk, hogy a napistenhit mibenléte jószerivel teljesen tisztázatlannak tekinthető. A napistenhit nem egyszerűen annak a ténynek vagy elképzelésnek az állítása, hite, hogy a Nap egyfajta élőlény - sokkal több ennél. A Nap az ősi, aranykori napistenhitben az egész Világegyetemet átjáró és életre serkentő erők virágzó, kozmikus erőközpontja, a Világegyetem hozzánk legközelebbi megnyilvánulása, a Mindenség hatóerőinek képviselője és megvalósítója. A napistenhit tehát nem egy égitest szerepét emeli ki, és nem állítja a többi vagy a Mindenség fölé, mert különleges jelentőségét csak azáltal nyeri el, hogy számunkra, a Földön élő emberek számára a Nap a legközelebbi életadó, kozmikus erőközpont. A napistenhit tehát a Mindenséget betöltő élet Napban megnyilvánulásának felismerésén alapszik. És mivel az élet lényegében mágikus természetű, mert képes önmagát parányi életmagból felemelni, felvirágoztatni és kiteljesíteni, az életet fenntartani és továbbadni, ezért a napistenhit lényegében mágikus életfelfogás és világszemlélet. Valójában mágikus világlátás, amely a minden létezőben működő elemi, dinamikus, felemelő kozmikus erőket érzékeli. Azokat az erőket, amelyek belső energiáik, késztetéseik alapján öntevékeny cselekvésekre képesek, mintha saját akarattal és gondolkodóképességgel rendelkeznének. Például a Napot, amely egy fizikai elven, a termonukleáris energiatermelés elvét felhasználó, öntevékeny égitest (öntevékenységének neve: naptevékenység), a mágikus érzékelés úgy fogja fel, mint öntörvényű és önmagának tudatában lévő kozmikus cselekvésközpontot. Ezért a Napot a mágikus életfelfogás természetfölötti tényezőnek érzékeli, élőlényként fogja fel, társélőlényként Napistennek éli át, amivel emberiesíti, közel hozza az emberi világhoz. Így mindazt, ami a Nap belső fizikájából és a biológia törvényeiből fakad, a Napisten tudatos, a földi világot életre keltő és tevékenységre segítő tényezőjeként közelíti meg.
A Nap így gondolkodó, emberhez hasonló, cselekvő lénnyé válik, egyben az ember társává, ebben az értelemben az emberrel egyenrangú tényezővé, aki a maga szándékától, akaratától vezérelve cselekszik és árasztja áldásait a Földre. A napistenhit tehát nem más, mint az egyetemes Élet vallása, az Élet mindenható, kozmikus hatóerőinek felismerése, és tisztelete a Napban.

Az emberréválás felemelő, öntudat-kigyújtó természeti erőit, a jégkorszakok kegyetlen megrázkódtatásait átélt aranykori emberiség istene a Napisten, egyetemes hite a napistenhit volt. Ennek nyomai az évezredes üldöztetés dacára számos régi népnél fennmaradtak. Így hát a napistenhitnek a legmostohább körülmények és ezerévi üldöztetés ellenére is különös erővel kell élnie, tekintve, hogy a napistenhit évmilliókig állt fenn, és a későbbi vallásokat évek millióival megelőzte. Lássuk hát a bizonyítékokat:

– Szkíta-magyar őshagyományok szerint régidőben a magyar őskirályok a Napisten földi képmásai voltak, a Napisten nevében, földi helytartóiként uralkodtak, és ugyanazt a szeretetteljes uralmat valósították meg a földön, amit a Napistenként tisztelt Nap odafönt az égen. Bizonyítja ezt a magyar koronázási szertartás egyedülálló mivolta (Grandpierre K. - Grandpierre A. 2006, 82-96.).
– Miként erről a Hérodotosz (i.e. V. sz.) feljegyezte szkíta eredetmonda beszámol, a földművelés első izzó aranyeszközeit az ég, értelmezésünk szerint maga a Napisten hajította le a Hargitára az égből. A történelmi Magyarország délkeleti szegélyén magasló Hargita hegyvonulatainak egyes csúcsait, miként erről Orbán Balázs tudósít a Székelyföld leírása c. hatalmas munkájában, a magyar nép még napjainkban is szent területekként tartja számon, és vallásos tisztelettel veszi körül (Orbán 1868, 75-80.).
– Régente évről évre megtartották a Szent Arany ünnepeit (Grandpierre K. 1990, 100-107.). Az aranyat, mint már jeleztük, a Napisten megszilárdult anyagának tartották.
– A magyarok két hajdani karizmatikus fejedelme, a Köndü és Gyula elnevezése is a Napistennel és az abból fakadó tűztisztelettel függ össze. A Köndü a Nap megszemélyesítője, a Gyula pedig a Szent Tűz meggyújtási szertartásának eszközlője.
– A magyar ősmondák Fehér Lova, a hajdani magyar királyok esztergomi oroszlánja a Napisten jelképei.
– Székely-magyar kapukon még ma is ott díszlik a fa anyagából kivésett napkorong, a Napisten jelképe, képmása. A bejárat fölötti, magasban trónoló kapubálvány azt jelzi, hogy az ott lakó székely gazda családja a Napisten népének tagja ma is.
– A magyar parasztember sokhelyütt még ma is szívére helyezett vagy égre emelt kézzel köszönti a felkelő Napot.
– Bosnyák Sándor értékes tanulmányában a néphit továbbélésére vonatkozó adatok meggyőző sokaságát sorolja fel. Ebből idézünk néhányat: „A csángók a felkelő „áldott Napban Isten őszentségét" köszöntik." „A Nap a Zistennek a lelke, av világít nekünk, az áldott." „A székelység úgy képzeli, hogy az Istennek az ereje sugárzik a Napból." „Az áldott Nap süt, melegít, úgy tartjuk, ő az Istennek a jósága." „A Nap teremtő, mindent ő teremt, minden vetemény, minden ember, mindennek csak a Nap kell. A Nap teremt, Nap nélkül nem tud semmi létezni, nem terem semmiféle."
„A Nap az Istennek a szeme, lát mindent." (Bosnyák 1973, 561.).
– A holt magyarok sírjára tűzött kopjafák a napistenhit oszlopai.
– Néphitünk szerint a nagy madarak mind az Égisten (Napisten) küldöttei és az Égi tűz lehozói (akárcsak Prométheusz).
– Ibn Ruszta: „A magyarok tűzimádók." (Ibn Ruszta 1975, 88.).
– Strabón: „Csak a napot tartják istennek, s ennek (fehér) lovat áldoznak." (Strabón
i.e. 7/1977, 544.).
– Antonio Bonfini: „Lovat áldoznak a Napnak, amelyet egyetlen istennek tartanak" (Bonfini 1497/1995, 30.).

19.) A HAJDANI NAGYSÁG EMLÉKE ÉS TÖRTÉNELMI BIZONYÍTÉKAI

Középkori krónikáinkban, néphagyományainkban megőrződött annak a hite - és itt tán elég, ha csupán a közismert Atilla-kultuszra utalunk -, hogy a magyar hajdanta a világ legnagyobb lélekszámú, leghatalmasabb népe volt.

Atilla nagykirály, aki a magyar közfelfogásban ma is szinte fizikai érzékelhetőségében él, Kézai Simon mester beszámolója szerint az öt esztendő alatt, míg a szikul-székelyszkíta eredetű szikamber frankok ősi székfővárosában, Sicambriában pihent, a négy világtáj őreinek híradásai nyomán tájékozódott a világ eseményeiről. (l. 6. fejezet, 218.) A négy világtáj őrei pedig a négy világtáj urainak múlhatatlanul szükséges kiegészítő szervezete volt.

De visszatérve még a tűzjelzések kérdésére: a távjelzés első messzeható eszköze, módja a tűz volt, a végtelenből világító tűz földi jeladásra alkalmas mása. A jelzőtűz helyéül az ember a Naphoz közelebb eső, kiemelkedő helyet, dombtetőt, hegycsúcsot keresett magának. Így hát a tűz az ember kezében a hegyre vándorolt fel, oda, ahonnan messzire hatott és messziről látható volt. Így váltak a kiemelkedő, nem túl magas, tehát könnyen megközelíthető fennsíkok a tűz szent áldozóhelyeivé, s itt létesültek hazánk területén ősvallásunk tűzoltárai.

20.) A VILÁG NÉPEIVEL ÉS NYELVEIVEL VALÓ ROKONSÁG KÉPZETE

Hivatalosaink szabad kutatóinkat másfél évszázada amolyan fantomkergetőknek, „délibábosnak" bélyegezték, tekintve, hogy azok a világ minden elképzelhető helyén fölfedezni vélték a magyar őshazát, és jószerint minden régi nyelvben a magyarság nyelvrokonát. (Egyébként ők maguk, ellen-historikusaink és ellennyelvészeink is buzgón keresgélték a magyarok őshazáit, hozzájuk illően természetesen a legképtelenebb helyeken, a világ eldugott sötét zugaiban, Lappföldtől kezdve a baskírokig és ujgurokig, szigorúan ragaszkodva a finnugrizmus képtelen képleteihez.)

A hivatalos historikus-gyűlöletkeltők régóta sulykolják, hogy nevetséges tünet a magyar nép és nyelv jobbára mindenkivel rokonítása - furcsamód egy kivétellel: az úgynevezett finnugorokkal. Példának okáért egybevetették a magyar nyelvet - méghozzá jeles és széles világon hírnévre tett kutatók - a szankszrittal, egyiptomival, szumérrel, akkáddal, babilonival, méddel, mi több, még a héberrel is, de nem torpant meg a kutatók lendülete még Japánnál, Kínánál, Tibetnél, Indiánál, de még az Atlanti-óceánnál sem.
Tanulmányok láttak napvilágot az inka- és a maya nép magyar nép- és nyelvrokonságáról, és olyan ősi népekkel és nyelvekkel való rokonságunkról, akikről nem sokat tud a köztudat, és akiket felsorolni se győznénk. Tökéletes képtelenség, ugye, uraim? - legalábbis egy bizonyos beállítódottság szerint (kivéve, úgymond, az úgynevezett finnugorok esetét).

A bonyodalom feloldására egy egyszerű és kikezdhetetlen kettős képletet ajánlunk: minél újabb keletű egy nép, vagy nyelv, annál kicsinyebb a rokonsága, és fordítva: minél régibb, annál szélesebb a rokonsága, ha pedig netántán a világ ősnépe találna lenni, úgy egyenesen elkerülhetetlen, hogy minden régi népnek és nyelvnek rokona legyen.

21.) AZ ŐSNÉP SZÉTDARABOLÓDÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI

Fentebbi taglalásunk során kimutattuk: történelmi ténynek tekinthető, hogy az emberiség egyetlen tőből, egyetlen kezdeményből támadt, és az aranykori ősidőkben egyetlen nép élt a földön, és ez a nép a vízözön táján bekövetkezett történelmi fordulat, illetve a föld benépesítése (nyelvzavarodás) során számtalan néppé forgácsolódott. De mi történt magával az ősnéppel, az ősnépnek azzal a magjával, amely nem mozdult ősi felségterületéről, szülőhelyéről és megőrizte őshonosságát?

Nem szóltunk még a területmegoszlás kérdéséről. Megítélésünk szerint kétség se férhet ahhoz, hogy mint minden szétforgácsolódó test esetében, elsőként ezúttal is a peremrészek szakadtak le az ős néptestről, s később ezt újabbak meg újabbak követték.
Vagyis nem arról volt szó, hogy magát az egyetemes óriási testet vetette szét valami robbanáshoz hasonló belülről ható erő, hanem arról, hogy a szélső részeken, a peremrészeken indult meg, a föld lakatlan tereinek vonzásában, az elkülönülés.
Következésképp az ősnép óriási hányada kezdetben még megmaradt, és csak a továbbiak során szakadozott szét. Vagyis a szétdarabolódás történelmi világfolyamatként, a világfejlődés természetes és törvényszerű irányzataként tárul elénk. (ennek fényében válig érthetővé, miért kellett a történelem során szükségszerűen mind elbukniok a világállam, illetve a világuralom megteremtésére irányuló kísérleteknek. Az ok előttünk áll: ezek a törekvések ellentétesek a történelem elemi terészeti erői által képviselt irányzattal: a történelem törvényeivel.) Az Aranykor megdőltével meg kellett buknia az Aranykor népének is, és el kellett indulnia az elkülönülés, különálló részekre tagolódás világméretű folyamatának.

3. ábra: Legkülső országhatár: A magyarság nagy népsűrűségű körzete Árpád korában. A nyugati határokat Anonymus és a 9.-10. századi nyugati krónikák alapján (l. Török 1973), a keleti határokat Németi Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya (Németi, 1911, Bp.) alapján határoztuk meg. Középső országhatár: a történelmi Magyarország, a magyarság őshazája. Legbelső országhatár: a mai Magyarország.

Tekintsük át tér és idő hiányában csupán fő vonalaiban a magyarságnak az utóbbi évszázadokban elszenvedett területvesztéseit. Félelmetes kép tárul elénk. A X. században még a mai ausztriai Enns és Inn folyóig és a Bizánci Birodalomig, Levédiáig, Etelközig, másfelől az Adriai-tengerig terjedő Magyarország területi csonkulása már Géza nagykirály uralkodása alatt megindul, és századról-századra folytatódik. Elvesznek a nyugati területek, elvész az adriai rész, elvész Havaselve, majd Besszarábia, Moldova, az ősi Szerémség, Nándorfehérvár. A 17. században még magyar város Csöbörcsök a Dnyeszter partján (Domokos, 1987, 479.), de a magyarság századról-századra szűkebb területre szorul, és a területveszteségekkel együtt lélekszáma is egyre fogy, apad.
Századunk elején pedig a bűnös trianoni világ-összeesküvés következtében elvész Felső- Magyarország, elvész Délkelet-Magyarország (Erdély), elvész az Adriához vezető fiumei folyosó, és elvész a Délvidék. Jellemző adatként felemlítjük: egyik kiváló historikusunk kétkötetes hatalmas munkát írt az eltűnt vármegyékről.

Kissé tovább tekintve visszafelé a múltba, három Szkíta-Magyarországot találunk:
Kárpát-medencei hazánkat, a keleti Nagy Szkítiát és a Fekete-tenger menti Kis-Szkítiát (ez a három Szkítia nem más, mind a hajdani még tágabb őshaza három töredéke). Még egy lépéssel hátrálva az időben, mint a nép emlékezetéből immár kiveszett égdarabok, felrémlenek a mezopotámiai ős-országok, s talán Egyiptom és India is.
Mindenfelé titkok és tragédiák bontogatják szárnyaikat.

22.) A HAZA FELSÉGTERÜLETEIHEZ VALÓ MINDENT FÖLÜLMÚLÓ RAGASZKODÁS

Tág változatok tapasztalhatók az adott hazához való ragaszkodásban. Ebben szerepet játszhat a birtokolt haza régisége, ősisége. Bizonyosra vehető azonban, hogy amennyiben van nép, amely évezredek sora óta, vagy éppen millió évek óta, születése, keletkezése óta él hazájában, az olyasféleképpen ragaszkodik hazájához, ahogy a gyermek szülőanyjához.

E tényfelismerés okán soroltuk a hazához való ragaszkodást a magyarság ősnépvoltának bizonyítékaihoz. Nem vonható kétségbe, hogy aligha akad nép a földkerekségen, amely olyan lebírhatatlan, elemi erővel ragaszkodna hazájához, ősszülőföldjének maradék központi magvához, mint a magyar. Valósággal úgy veszik, mintha hazájukon, a Kárpát-medencén kívül egyszerűen nem volna számukra élet. Ez már a középkorban meg is fogalmazódott. Extra Hungariam non est vita: Magyarországon kívül nincs élet. Történelme során a magyarság mérhetetlen áldozatokkal járó tettekkel tanúsította ezt.
Magyar ősmondák páratlan sora szól erről a vízözöntől napjainkig, olyan mondafüzérek, amelyek a nemzeti történelem évezredeit foglalják hitelesen egybe.

23.) TÍZEZER ÉVI KÜZDELEM A MAGYAR ŐSHAZÁÉRT

 Már előző munkáinkban („Aranykincsek hulltak a Hargitára"; „Mióta él nemzet e hazán?"; „A magyar ősvallás történelmi alapjai"; „Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért" stb.) meglehetős részletességgel beszámoltunk arról az emberfeletti küzdelemről, amit a magyarság folytatott a hazáját időről időre megszálló hódító, terjeszkedő, vagy alattomban beszivárgó és a haza fölötti uralmat orvul kezükbe ragadó népekkel szemben. A vízözön óta folyik ez a titáni küzdelem, amely napjainkig sem ért véget. Érdeklődő olvasóinktól elnézést kérve, nem ismételjük meg az idevágó érveket, és őket tisztelettel a jelzett munkákhoz utaljuk.

24.) ARANYKORI ERKÖLCSÖK: IGAZSÁGOSSÁG

 Bűnnek és erkölcsnek egyaránt meg van a beidegzettsége és örökölhetősége. Korviszonyok éppúgy a maguk arcára formálhatják az embert, akár a hagyományok. Az Aranykor népe, amelybe évek millióin át beidegződtek az akkori viszonyok, akarva sem tud szabadulni az aranykori erkölcs követelményeitől. A szkíta-magyarok drámája szembetűnően igazolja ennek az elvnek helytálló voltát. Vízözön előtti erkölcseiktől akkor sem tudnak szabadulni, ha ez sok szempontból a vesztüket jelenti. Államférfiaik, politikusaik, fennkölt igazságérzetükben rendszerint együgyű balekokként állnak a
mélyszintű balkáni gengszterpolitikusokkal szemben.

 Az igazságos szkíták utódai. Az igazságos szkítáké, akik kivesztek. Az igazságos szkítáké, akikről ámulatos elragadtatással szóltak az ókori szerzők Hészidosztól és Homérosztól Strabónig és Lukianosig. Az igazságos szkíták, akik még akkor is megbecsülték ellenségeik vakmerőségét, ha ellenük követtek el merényleteket. Az igazságos szkíták.

 Homérosz szerint: „A kancafejő (szkíta) népeknél nincs igazabb s jobb." (Strabón i.e. 7/1977, 320.).
Strabón: „(...) a jogra vigyázó Pásztorapák maradékai" - „Az egyszerűség és igaz - ságosság mintegy nemzeti jellemvonásként testesült meg bennük." (Strabón i.e. 7/1977, 319-320.).
Regino (a magyarokról): „Nincs náluk a lopásnál (és a hazugságnál) súlyosabb vétek (...). Az arany és ezüst után nem vágyódnak úgy, mint a többi halandók (...)." (Regino 1975, 205.).
Anonymus: „Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk." (Anonymus 1200 k./1975, 80.).
Hesiodos: „Semmijük sincs, amiért szolgaságra kellene jutniuk." (Strabón i.e. 7/1977, 320.).
Thukydidész: „A szkítákkal egyetlen európai nép sem állhatja ki az összehasonlítást, sőt még Ázsiában sincs egyetlen nemzet sem, aki megmérkőzhetne velük, ha összefognak.
Egyébként a többi területeken sem hasonlíthatók megfontoltságban és bölcsességben másokhoz." (Thukydides 1887, 190.).
Aiszkhylosz: „A szkíta nép igazságtevő és igazságos." (Strabón i.e. 7/1977, 318.).
Cantemir: „A szkíták a világ szinte háromnegyed részének legyőzői." (Cantemir 1716/1973, 19.).

Hova lett a hatalmas, igazságszerető ókori nép? Hajdani önmagának csonkjára sorvadt magyar utódai még élnek.

25.) HÓDÍTÁSKÉPTELENSÉG

 Még a rossznak, gonosznak is stúdiumokra és gyakorlatra van szüksége mestersége elsajátításában, s ha már rákapott, nehezen keveredik ki belőle. Hát egy nép, amely millió éveken át az aranykori erkölcsök szerint élt, miként vethetné ezt rossz patkóként a háta mögé? Ez a nép, amely ősidők óta egyhelyben élt és csupán a magáét akarta megtartani, annak is a magvát mindössze, miként gyakorolhatta volna a hódítást, miként hatalmasodhatott volna el rajta a terjeszkedés ördögi láza, a világuralom megteremtésének sátáni ösztöne? Fordítva! Épp fordítva! A magyart marcangolják, tépik, szaggatják, ölik, ragadozzák ősi felségterületeit. Ő nem hódít, nem terjeszkedik, nem kell neki a másé.

Álmosnak és Árpádnak a Hazába visszajövetelét, a vérátömlesztéssel felérő nagy nemzet- és ország egyesülést követő ellenállhatatlan fellendülést követően a magyarságnak nem volt katonai ellenfele Európában, s ha hódítani, terjeszkedni akar, fél Európát elfoglalhatta, meghódíthatta volna. A magyarnak nem kellett. Egy talpalatnyi terület nem sok, annyit sem ragadott el másoktól. Csodálatos mélyre látással írja a görög Xenophón: „A szküthák például sokan vannak, királyuk mégsem képes más népre kiterjeszteni uralmát, és örül, ha saját népe felett úr maradhat." (Xenophón i.e. 444 k./1979, 10.). Lehet-e hatalmasabb bizonyítéka a magyarság ősnép voltának?

26.) REJTELMES HIEDELMEK

Rejtelmes hiedelmek hatják át a magyar őshagyományokat és történeti mondavilágot.
Kérdés: miként hihet egy elvesztett hazájáért küzdő, porig sújtott, minden misztifikációtól, miszticizmustól mentes nemzet a természetfölötti erők mindent legyőző hatalmában és támogatásában, méghozzá nem is holmi egyszerű formában, de akként, hogy maga a Kozmosz, az Élő Világegyetem eltökélt szándéka, legyőzhetetlen akarata a magyar őshaza kereteinek visszaállítása? Márpedig félreérthetetlenül erről van szó, nem is annyira a mai magyar nép közhitében, jóllehet abban is, hanem mindenek fölötti történelmi vetületében, évezredek szülte és évezredek történelmi alaptényezőit, alapmozgásait magába foglaló ősmondai hagyományaiban, a maga nemében a világon egyedülálló mondafüzéreiben, nevezetesen a Csodaszarvas-, a Hunor és Magor, a Hadak Útja, Emese ősanya Álma, a Fehérló-mondakörben, mivel ezek a csodálatos mondafüzérek egytől-egyig ennek jegyében keletkeztek az ősidők homályában, és ennek jegyében teljesednek ki.

A Csodaszarvas: A Kozmosz, a Mindenség megtestesülése azt fejezi ki, hogy magának a Világmindenségnek hajthatatlan akarata a kint élő magyarság visszatérése és a magyar haza helyreállítása. Hunor és Magor, az őstestvérpár előtt azért bukkan fel a „csodálatos vad" alakjában, hogy visszavezesse őket a Kárpátok közébe. Álmos maga is azért fogantatik a természetfölötti erők beavatkozása által, és azért indítja el hadait, hogy a titokzatos történelmi törvények értelmében visszavezesse hadait, és fia, Árpád közreműködésével visszaszerezze bitorlóitól az őshazát. De magának az egünket végigszántó csillagvárosnak, Galaxisunknak az ága is azért van, hogy rajta a halott vitézek az Ég Kapuin át visszatérhessenek a földre, bajbajutott hazájuk megsegítésére.
Következésképp az egész kozmikus világ ennek jegyében áll, és ennek a megvalósítására törekszik.

Honnan ez az elképesztő hit, vagy hitet is meghaladó meggyőződés a kozmikus erők törhetetlen segítő akaratában, feltartóztathatatlan eltökéltségében a magyar őshaza helyreállítására? Kézenfekvő, hogy ez a törhetetlen, szent meggyőződés az elmúlt évezredek során csak egy ősnépnél alakulhatott ki, amely ősidők óta bírja szentséges szülőföldjét. Ez a hit csak egy olyan népnél forrhatott ki, amely ősidők óta él természet által elrendelt, életével és építő munkájával megszentelt földjén. A kozmikus átfogású magyar hiedelemvilág annak bizonysága tehát, hogy ez a szegény, ellenségei által agyongyötört magyarság volt valamikor a világ ősnépe, amely az Aranykorból hozott nemessége okán bukásra ítéltetett a kifordult világban. A lefelé szorítás azonban elérte végső határait. A feltartóztathatatlan visszafordulás, helyreállítás ideje immár elkövetkezett.

 Történelmünk központi titkai (VIII. füzet) →

 IRODALOMJEGYZÉK
Anonymus 1200 k./1975. Gesta Hungarorum. Ford.: Pais Dezső. Budapest. (Hasonmás kiadás)
Bonfini,Antonio 1497/1995.Amagyar történelemtizedei.Ford.: KulcsárPéter. Budapest.
Bél Mátyás 1718/1984. Tanulmányok a régi hun-szkíta irodalomról, l. Hungariából Magyarország felé. Budapest.
Biblia 1979. Ford.: Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága. Budapest.
Bosnyák Sándor 1973. A felkelő nap köszöntése a csángó népcsoportnál. Ethnographia 84. szám 559-563.
Cantemir, D. 1716/1973. Moldva leírása. Bukarest.
Doane, Thomas William 1882. The Bible Myth.
Endrey Antal 1982. A magyarság őseredete. Melbourne.
Grandpierre K. Endre 1990. Aranykincsek hulltak a Hargitára. A magyarok eredete a Tárih-i-Üngürüsz tükrében. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1993/2008. A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Budapest.
Grandpierre K. Endre - Grandpierre Attila 2006. Atilla és a hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság. Budapest.
Hérodotosz i.e. 440/1989. A görög-perzsa háború. Ford.: Muraközy Gyula. Budapest.
Hésiodos i.e. 8. sz./1955.Munkákésnapok.Ford.:Trencsényi-Waldapfel Imre.Budapest.
Ibn Ruszta és Gardízi 1975. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Budapest.
Josephus Flavius 2006. Jewish Antiquities. Hertfordshire.
Kandra Kabos 1897/2006. Magyar mitológia. Budapest.
Kézai Simon 1283 k./1984. A magyarok viselt dolgai. A magyar középkor irodalma. Budapest.
Lóskay Bekény 1863. A nemzeti irodalom és müveltség története a legrégibb időktől - a mohácsi vészig. Pest.
Montesquieu 1734/1975. A rómaiak nagysága és hanyatlása. Ford.: Szávai János. Budapest.
Neutra, Richard J. 1979. A belső és külső táj. Ld: Kepes György 1979. A világ új képe a művészetben és a tudományban. Budapest.
Néprajzi Lexikon I. 1977. Budapest.
Polybius i.e. 146/1889. The histories of Polybius II. London.
Regino évkönyve 1975. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások
híradásai. Budapest.
Strabón i.e. 7/1977. Geógraphika. Budapest.
Szekér J. Aloysius 1808. A magyarok eredete. Pest.
Terdzsüman, Mahmúd 906/1988. A Magyarok Története. Tárih-i Üngürüsz. Ford.:
Blaskovics József. Budapest.
Thukydides 1887. II. Könyv. Budapest.
Vámos Ferenc 1943. Kozmosz a magyar mesében. Budapest.
Xenophón i.e. 444 k./1979. Kürosz nevelkedése; Anabázis. Ford.: Fein Judit. Budapest.

Történelmünk központi titkai (VIII. füzet) →

Forrás: http://www.magtudin.org/Grandpierre_K._Endre_Tortenelmunk_kozponti_titkai_7.pdf

Ajánlotta Ballán Mária

1. Történelmünk központi titkai (I. füzet) →
2. Történelmünk központi titkai (II. füzet) →
3. Történelmünk központi titkai (III. füzet) →
4. Történelmünk központi titkai (IV. füzet) →
5. Történelmünk központi titkai (V. füzet) →
6. Történelmünk központi titkai (VI. füzet) →
7. Történelmünk központi titkai (VII. füzet) →
8. Történelmünk központi titkai (VIII. füzet) →
9. Történelmünk központi titkai (IX. füzet) →
10. Történelmünk központi titkai (X. füzet) → PDF