(VALÓS ÉRDEKEINKRE, NE ELVONT ÉRTÉKEKRE SZAVAZZUNK!)
Amennyiben sajátos, vagy elhibázott nemzeti, szövetségi, vallási, faji, illetve egyéb átmeneti kényszerű szempontok kerekednek felül, értelemszerűen módosítják, vagy akadályozzák a stratégia megvalósítását még nagyhatalmak esetében is. Jelenleg Németország, Franciaország, más nyugat-európai országok, s valamelyest az USA is ilyen időszakot él át. A kis és közepes országok külpolitikájában pedig rendszeresen közrejátszik egy, vagy akár több szempont, ahogy ezt a V4-ek esetében magunk is átéljük.
Hazánk helyzete még bonyolultabb, mivel egyik-másik tényező eseti megléte mellett, mind a hét szomszédos államban élnek nemzetünk elszakított részei, s e körülmény befolyásolja a kétoldalú, de a nemzetközi kapcsolatainkat is. Ezért külpolitikánk természetes eleme a nemzetstratégia is, amely a nemzeti stratégiával összhangban a nemzet határokon átívelő újraegyesítését szolgálja.
Sajnos, voltak időszakok, amikor kormányaink minden stratégiáról „elfeledkeztek”. A rendszerváltás után egy évtizedet kellett várni, hogy ráébredjenek szükségességére. A parlament 1998-ban, az első Orbán-kormány alatt, hozott határozatot, akkor is csupán a „nemzeti biztonsági stratégia” kidolgozásáról (94/1998.XII.29), azaz nem Magyarország, s a magyar nemzet stratégiájáról, mert nemzetről beszélni akkor is gyanúsítgatásokat váltott ki. Négyéves egyeztetési folyamat után a kormány az utolsó napjaiban fogadta el. (Hivatalos Közlöny 2002.05.06). A legnagyobb hibája, hogy nem tartalmazott átfogó nemzeti álláspontot, hosszú távú jövőképet, azaz nem volt nemzeti stratégia. A hatalomra került MSZP-SZDSZ-kormány új stratégia kidolgozásáról döntött. Az általuk szült anyag azonban az előzőhöz képest alig változott, mint stratégia még gyengébbre sikeredett. Ugyanis a 2144/2002 sz. kormányhatározatuk a „nemzeti biztonsági stratégiáról” a NATO 1999-es stratégiai koncepciójával, valamint az EU kidolgozás alatt lévő „európai biztonsági stratégiájával” kereste az összhangot. Ezért sok felesleges témakört ölel fel, de az SZDSZ szándékainak megfelelően a legfontosabbról, a magyar nemzetről, nemzeti érdekeinkről alig tesz említést. A konkrét feladatok és a távlati célok meghatározását pedig rábízza a kidolgozandóként megnevezett ágazati stratégiákra, amelyek közül sok el sem készült.
Jelenleg tehát csak egyes ágazati részstratégiák léteznek, azok is elfeledetten, nincs parlamenti konszenzussal elfogadott nemzeti stratégiánk, sem nemzetstratégiánk. Az új alaptörvény stratégiai megállapításai, valamint a kormánynak a NER keretében kampányszerűen megvalósított nemzeti konzultációi esetenként irányt mutatnak az országnak és a nemzetnek, alapot képeznek stratégiánk kidolgozására. Az önmagát és egymást hergelő, s egyre inkább ellenséggé váló hazai és a külföldi ellenzék folyamatosan támadja is mindkettőt. Nekünk ezért kell védelmünkbe venni akkor is, ha látjuk hiányosságaikat, s nemcsak el tudunk képzelni jobbat, hanem igényeljük is kidolgozását. Annak szellemében, ahogy Kodály Zoltán találóan megfogalmazta a követendő irányvonal lényegét: "Ami megtartott Európában idáig, majd csak megtart ezután is. Mi lehet ez? Nem az, amiben alkalmazkodtunk, hasonlók lettünk környezetünkhöz, hanem amiben különböztünk tőle. Hisz, ha mindenben hasonlókká lettünk volna, eltűnt volna a magyarság.”
Érdekelvű, vagy értékelvű?
A külpolitikai szóhasználatban a stratégia helyett az irányelv szakkifejezés honosult meg, amely szűkebb, s egy viszonylatra, vagy régióra vonatkozik. 2011-ben a Külügyminisztériumban „Magyar külpolitika az uniós elnökség után” címmel készült egy összefoglalóbb igényű anyag, amely tartalmaz helyes célokat, de mint a címe mutatja, inkább irányelv, mintsem stratégia. Ráadásul az egekbe emeli az értékelvű politikát, az elidegenült elvont értékekből kiindulva határozza meg érdekeinket.
Nemzeti stratégia hiánya folytán külpolitikánkban bekövetkeztek pozitívnak nem minősíthető fejlemények, amelyeknek tanúi lehettünk a rendszerváltás körüli és utáni tíz külügyminiszter tízféle tevékenységében. Célszerű felsorolásuk, mert a felejthetőket semmiképpen nem szabad felejtenünk: Horn Gyula, Jeszenszky Géza, Kovács László, Martonyi János, Somogyi Ferenc, Göncz Kinga, Balázs Péter, Martonyi János ismét, Navracsics Tibor, majd Szíjjártó Péter.
Ahogy más ágazatokban, a külpolitikai stratégia sem egyedül a szakminisztertől függ, habár személyisége, egyéni nézetei és főleg elkötelezettségei (különösen a láthatatlanok) rányomják a bélyegét. Főleg ha szabadkezet is kap. Éppen emiatt fordulhatott elő, hogy a három Orbán-kormánynak kétféle külpolitikájával szembesülhettünk. Az egykori MSZMP-tag Martonyi János két Orbán-kormányban volt külügyminiszter. Először még pártonkívüliként, másodszor már Fidesz-tagként szerepelt, de mindvégig, a saját szavai szerint, értékalapú, értékelvű, azaz világpolgári (kozmopolita) külpolitikát folytatott, amit „a javadalmazottak” a Bilderberg csoportba meghívásával háláltak meg neki. (Rajta kívül Bajnai Gordon, Surányi György és Bokros Lajos részesült e gyanús kitüntetésben. Sajtóhírek szerint már akkor arról is tárgyaltak velük, hogyan lehetne Orbán Viktort elszigetelni).
Ezzel szemben a Szijjártó Péter (bár nem függetleníthette önmagát teljesen az előzményektől, nem szabadulhatott meg minden gönctől, a korlátok közé szorító szövetségi kötelékektől, a külpolitikája egészével nem rímelő talányos és kockázatos Izrael-barátság sem tűnt el) a legtöbb viszonylatban elismerendő és támogatandó magyar nemzeti jellegű külpolitikát folytat, bátran és markánsan kiáll a nemzeti érdekeink mellett. Tiszteletben tartja az emberi, társadalmi hazai és nemzetközi értékeket is, tisztában van vele, hogy a mozgásterünket önmagunknak kell megteremteni, a szövetségi kötelékek nem köthetik gúzsba a külpolitikát, de sajátos egyéni meglátások sem érvényesülhetnek. Az EU nyomása, s az állandósult külső és belső támadások ellenére külpolitikánknak már európai tekintélye van.
A két külügyminiszter politikájának összevetéséből láthatjuk, a külpolitikai stratégia kulcsfontosságú kérdése, hogy milyen elv alapján folyik, alapvetően érdekalapú, érdekelvű, vagy értékalapú, értékelvű-e.
Értékeknek minősül a béke, biztonság, szuverenitás, demokrácia, stabilitás, jogállamiság, vállalkozási szabadság, emberi jogok, vallás-, vélemény- és egyesülési szabadság, más alapvető szabadságjogok, környezetvédelem, örök emberi értékek, stb. Az értékeket főleg az ENSZ-nek és a nemzetközi szervezeteknek kell képviselniük és érvényesíteniük. (Bár a BT-tagok vétójoga érdekérvényesítést jelent). E jogok összefüggenek, és egymást kölcsönösen feltételezik. Ám napjainkra megbontotta az összhangot, hogy a pénzügyi háttérhatalom által irányított neoliberális és neokonzervatív erők mindent megelőző értékké emelték a természetellenes szexuális, faji, általában a társadalmat provokáló szabadosságot. Azaz társadalmi normákat megszegő egyének deviáns személyes tulajdonságait nyilvánítják általános emberi értékké. A betolakodó és már betelepült idegenek önkényes, a nemzetközi joggal ellentétes migrációját, sőt vallási, faji érzékenységének tiszteletben tartását is alapvető emberi jognak tekintik, általános elfogadását erőszakolják. Mindezzel párhuzamosan az általuk értelmezett demokrácia és nyílt társadalom exportjának szabadságát továbbra is elsődleges értéknek tekintik, s a belügyekbe beavatkozva erőszakosan igyekeznek telepíteni a kiszemelt országokba. Már az ENSZ-t is emberellenes útra kényszerítik ezen „értékek” mentén. Az értékelvű politika, a nemzeti érdekek hanyagolása miatt, a kozmopolitizmus és a globalizmus ügynökei által irányított gondolatvilágba tereli a politikusokat, természetellenes, vagy hamis tudatot szül az emberekben. Mivel hívei bármit értéknek nyilváníthatnak, megfelelő tájékoztatási eszközökkel is rendelkeznek, az emberek fejétől kezdve közéletig mindenhol nehezen leküzdhető folyamatos zavart okoznak.
Az értékkel ellentétben az érdek elég pontosan meghatározható, érthető, kézzelfoghatóbb és kiszámíthatóbb, akárcsak maga az érdekelvű politika. A helyes nemzeti külpolitikai stratégia nem lát ellentétet az érdekek és az értékek között, hanem rugalmasan kellő arányban ötvözi őket, de a nemzeti érdekeket megkérdőjelezhetetlen előnyben részesíti, alapvetőnek tartja.
Értékelvű imamalom
Félreértelmezést elkerülendő, leszögezzük, a jelen írás célja nem bírálat, inkább annak érzékeltetése, hogy mitől szabadultunk meg. Feltételezve, hogy talán az érintettek is belátják, nem azt képviselték posztjaikon, amit a nemzet elvárt tőlük, de főleg annak reményében, hogy utódjaik messze elkerülik a ma is fennálló csapdák és cselszövések veszélyeit.
1998-2002 és 2010-2014 között a Martonyi-János miniszter és Németh Zsolt politikai, majd parlamenti államtitkár tandemre mindvégig ugyanaz a szinte abszolutizált értékelvű, másokhoz, mindenekelőtt az USA-hoz és Izraelhez alkalmazkodó külpolitika volt a jellemző, amit lényegében a Horn-Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai kormányok is folytattak.
Feledhetetlen példa rá magatartásuk 2010 májusában, amikor Izrael gyilkos támadást hajtott végre az általa 2007 óta ostromlott és blokád alatt tartott Gázai övezetbe segélyrakományt szállító önkéntes nemzetközi hajóraj ellen. Az emberéleteket követelő, az emberi jogokat semmibe vevő sokadik izraeli agressziót elítélte szinte minden ország, maga az ENSZ BT is vette rá a bátorságot, de még az EU is kiadott egy óvatoskodó nyilatkozatot. A magyar Külügyminisztérium mindössze azt tette közzé, hogy egyetért az EU nyilatkozatával, ami egyrészt felesleges, hiszen az EU minden tagállam, így a mi nevünkben is nyilatkozott. Másrészt, amikor az egész világ elítélte Izraelt, a külügyi vezetők köntörfalazása úgy volt értelmezhető, hogy Magyarország vonakodott megtenni ugyanazt. A további lépéseik alátámasztották e felfogást.
A Külügyminisztérium Bem-rakparti imamalommá vált, ahonnan unos-untalan szajkózták: „a magyar kormány fellép a fajgyűlölet, az antiszemitizmus, a gyűlölet és a diszkrimináció minden formája ellen”. Szó szerint ugyanezt hallhattuk a minisztertől 2010-ben Washingtonban Carl Lutz egykori svájci alkonzul emléktáblájának felavatásán, aki a második világháború alatt Budapesten zsidókat mentett, s akinek Budapesten két emlékműve is van. Fura képlet: egy ország külügyminisztere egy idegen országban leleplezi egy harmadik idegen ország alkonzuljának emléktábláját, aki egy akkor még nem is létező negyedik idegen országnak (Izraelnek) tett szolgálatot egy számára idegen országban. Vajon az értékelvű külpolitika követelte meg azt is, hogy a svájci alkonzul emléktábláját nem a svájci, nem is az izraeli, de még e különös internacionalista, avagy intercionista aktusnak helyt adó USA akkori külügyminiszter-asszonya, hanem a bemutatkozásra odalátogató magyar külügyminiszter avatja fel?
Nem egyszeri és véletlen közjátékról volt szó. 2012 májusában Martonyi külügyminiszter hivatalos argentínai útján megkoszorúzta Wallenberg köztéri szobrát, és részt vett a róla megemlékező rendezvényen. Néhány nap múlva Brazíliavárosban nyitotta meg Wallenberg életéről szóló kiállítást. Tehát ismét, harmadik országokban is, Izraelnek tett újabb gesztusokat. Hasonló esetek sorozatának láttán sokakban joggal merült fel már akkor a kétely aziránt, hogy a magyar külügyminiszter kit és mit képvisel valójában?
Nem maradt el miniszterétől Németh Zsolt államtitkár, aki Kolozsváron Wallenberg-kiállítást nyitott meg, Munkácson Wallenberg emléktáblát avatott, kijelentve, hogy „Wallenberg bátorsága Dávid királyéhoz mérhető!”. Izrael létrehozásának 63. évfordulója alkalmából pedig leszögezte: Izrael biztonsága Magyarország számára "személyes kérdés", így a magyar külpolitika lényeges része. "Olyan sok hasonlóság van közöttünk, izraeliek, zsidók és magyarok között, hogy nem is tudjuk megszámolni", s utalt a magyar kultúra állítólagos „zsidó-keresztény gyökereire”. Ezt még az izraeli nagykövetnő sem tudta felülmúlni, csak azt rebegte el, hogy "Magyarország Izrael egyik legközelebbi barátja a világon".
A hasonló ismétlődő akciók nyomán a világban olyan kép alakult ki, hogy Izrael mellett mi képviseljük a leghatározottabban Izrael érdekeit. Ezt az elfogultságot volt hivatott ellensúlyozni, hogy a Külügyminisztérium szavakban azt hirdette, egyenlő távolságot tart Izrael és Palesztina közözött. A gyakorlatban azonban ez úgy nézett ki, hogy mélyen hallgatott Izrael sorozatos népirtó tetteiről, ámde azonnal elítélő nyilatkozatot adott ki, amikor a palesztinok visszaütöttek akár csak kődobálással, vagy parittyázással. És mit kaptunk mindezért? Lépten-nyomon leaszantiszemitáz-tak bennünket itthon is, a világban is.
Mi volt hát mindez? A Martonyi-Németh tandem értékelvű személyes politikája, avagy a Fidesz külpolitikája? Ezt akkor nem lehetett eldönteni, utólag sem egyszerű. Martonyi az említett washingtoni látogatásán jelentette be, hogy értékelvű külpolitikára térünk át. Meg is indokolta, miért: „az érdekekkel az a baj, hogy egyrészt nem tudjuk mindig meghatározni pontosan, mi az érdekünk, másrészt pedig milyen időtávon kell nézni az érdekeket”. (Magyar Hírlap, 2010. június 21). Ez tényleg nagy baj, mégpedig szembeszökő és tarthatatlan, hiszen a külpolitikának éppen ez a fő feladata. A tandem egyéb lépéseit látva biztosra vehető, hogy mindez az ő érték- és érdekítéletüknek felelt meg, hiszen látványos és buzgó személyes szerepet vállaltak benne. Feltételezhető, hogy a Fidesz-KDNP vezetésében ez sokaknak nem tetszett, de nem korlátozták a politikájukat, még a módosítását sem igényelték, hanem kivárták, amíg a választások nyomán új kormány alakul, s csak akkor mozdították el őket. Utólag Szijjártó erőteljesen eltérő politikája is azt a látszatot erősíti, hogy nem értettek egyet a tandemmel, de ez nem orvosolja az okozott károkat, nem pótolja az elmaradt előnyöket. A magyar nemzeti érdekek védelmére hivatottaknak szinte már vallásos hajbókolása idegenek előtt ellentétes magával az értékelvű külpolitikával is. Ez annyira magától értetődő, hogy még ma sem világos, miért történhetett meg mégis.
Mielőtt folytatnánk, le kell szögezni, azonos tévutak irányba mutató példákat vég nélkül lehetne sorolni más külügyminiszterekkel kapcsolatban is, de helyhiány miatt szorítkozzunk néhány jellegzetes mozzanat említésére.
Horn Gyula a hidegháborúról az együttműködésre történő világméretű, nálunk pedig a szocializmusból a kapitalizmusba történő átmenetet meghonosító Németh-kormány külügyminisztere volt, így sok minden, köztük az agyonreklámozott határnyitás, nem rajta múlott, ami meghatározta az egyébként öntörvényű tevékenységét. Egyéni érdemének tekinthető a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása Izraellel. Közismert hatalomvágyának és gátlástalanságának hála, képes volt azonnal átállni, s mindvégig ragyogóan alkalmazkodott a „törvényes, de nem erkölcsös” körülményekhez. Ha valaki szóvá tett neki valamit, az elhíresült „Na és?” volt a válasz. Később – bár előzőleg ő is híven szolgálta a Varsói Szerződést – az MSZP vezetőjeként, elsőként javasolta a NATO-ba belépést.
Az MDF-es Jeszenszky Géza amatőrként igyekezett tartani a profi szintet, így aztán rokonával, Antall Józseffel nem egy tévutat kipróbáltak. Megbocsáthatatlan, hogy Kárpát-Ukrajna vonatkozásában Ukrajna által felajánlott történelmi lehetőséget szalasztottak el. Jeszenszky mostanában támadja a kormány külpolitikáját, holott nemrég még nagyköveteként hivatalból kellett (volna) képviselnie azt. Oktalannak tűnő sértődöttség tüzel benne, olyannyira, hogy a kormánnyal szemben kifejezetten ellenséges Heller Ágnesnél és híveinél próbál pártfogásra lelni.
Kovács László (MSZP) „Merjünk kicsik lenni” szellemű politikája azért volt jó neki és híveinek, mert nem követelt semmiféle stratégiát, ráadásul a nemzetidegen és szabadkőműves koalíciós partner SZDSZ pont ezt várta el tőle. Álláspontja mellett ma is szilárdan kitart.
A magát pártonkívülinek feltüntető Somogyi Ferencnek volt annyi előnye, hogy szakképzett külügyes volt, de nyilatkozata szerint „Világot rengető ötleteim nem voltak.” A pragmatizmusnál többet nem is vártak el tőle, hiszen Gyurcsány Ferenc külügyminisztere volt.
Göncz Kinga is az volt, de ő bizony rendelkezett stratégiával: a Gyurcsány által kijelölt nemzetidegen szociális esélyegyenlőségivel, ami később abban is visszatükröződött, hogy szocialista képviselőként az EU-ban is hazaáruló irányvonalat követett, a hasonszőrűekkel együtt Magyarország ellen politizált és szavazott.
Martonyi Jánosról már esett szó, de említésre méltó, hogy a két minisztersége között sem tétlenkedett. 2009 júliusában 21 közép-európai politikussal (köztük Eörsi Mátyással) együtt nyílt levélben kérte Obama amerikai elnököt, hogy az állítólagos orosz veszéllyel szemben telepítsen rakétákat a térségünkbe, azaz nukleáris csapás veszélyének is kitette volna hazánkat.
Az MSZP-s Balázs Péter miniszterségét, akárcsak mostani „Válasszunk 18”-beli szembefordulását Szijjártó politikájával, jól jellemezte a máig a minisztérium falán díszelgő márványtábla, amelyet a Bajnai-kormány külügyminisztereként, 2009 júniusában a magyar-osztrák határ NDK állampolgárok számára megnyitásának évfordulójára állított ezzel a szöveggel: „A határok 1989 évi megnyitása után Magyarország független állammá vált.” Európai évezredünket eltünteti Magyarország történetéből. Pontosan ez az, amit egyes szomszédjaink – és egy közel-keleti kis ország – ugyancsak el szeretnének tüntetni történelmünkből, hogy magából a történelemből is törölhessenek bennünket.
A fideszes Navracsics Tibor a jelek szerint túl rövid ideig volt külügyminiszter ahhoz, hogy az EU-ban mindig egyértelműen kiállhasson a magyar nemzeti érdekek mellett.
Lejátszódott mindez, és sok minden más kifogásolható, annak ellenére, hogy a külügyminiszternek a nemzeti érdekek és értékek megtestesítőjének kell lennie. De miért az ellenkezője történt mégis? Egyéb feltételezhető okok mellett a törvényre emelt nemzeti stratégia hiánya is vezethetett ide. A felelős posztokra helyezetteknek nem volt mihez tartaniuk magukat, így nem is volt mit megkövetelni tőlük, s akik megkövetelhették volna, azok kezében sem volt eszköz, ezért mindent elnéztek nekik. Lehet, hogy nagyjából egyet is értettek velük, hiszen őket sem kötelezte semmi érdekalapú külpolitika folytatására. Ilyen körülmények között mindezért nemcsak hogy felelősségre vonással nem kellett szembenézniük, de még elnézést sem kellett kérniük.
Az izraeli érdekek érvényesítését, mint legjellemzőbbet idéztük részletesebben, de a nemzeti érdekeket és értékeket háttérbe szorító külpolitika más viszonylatokban is uralkodó volt. Az átfogóbb kép érdekében említésszerűen kitérünk néhány melléfogásra.
Jellemző volt a magyar nemzeti érdek bűnös mellőzése. Ugyanakkor más államok gyakorlatától eltérően sorozatban és minden feltétel nélkül elsőként megszavazták, vagy „magyar nemzeti érdeknek” nyilvánították egyes szomszédos, balkáni, vagy balti országok felvételét a NATO-ba és az EU-ba. Ezt akkor sem, utólag meg pláne nem lehet igenelni, mert viszonzásul semmit nem kértünk és nem is kaptunk érte. Pedig a valamit valamiért elv hagyományosan és elfogadottan a külpolitika szerves része. S a szerződéses jogainkon túl, nagyon is nyomós érdekeink voltak feltételek szabására. Partnereink ezért a gyengeség jelének értékelték gavalléros hozzáállásunkat, sőt nem egy közülük vérszemet kapott, időnként kifejezett ellenséges magatartást tanúsít velünk szemben ma is, a magyar kisebbségekkel szemben pedig folyamatosan.
Euro-atlanti és SZDSZ nyomásra több szomszédos országgal szükségtelen alapszerződést kötöttek azzal a jelszóval, hogy túllépnek Trianonon, de ismét kellő ellentételezés nélkül, így a szétszabdalt magyarság érdekein léptek túl, aminek isszuk a levét.
Feltűnően káros volt az Oroszországgal szembeni gyanakvó és kritikus, esetenként ellenséges, illetve az Ukrajnával szembeni pozitív megkülönböztetés külpolitikája is, amit a következő időszak eseményei nem egy esetben utólag is látványosan bizonyítottak.
A külpolitika alapelvével, a kölcsönösséggel és az egyenjogúsággal szemben az EU és a NATO partner-országokkal kialakított kapcsolatainkban is inkább a megalkuvás és az alkalmazkodás uralkodott, mintsem a magyar nemzeti érdekek és értékek érvényesítése. Mindenekelőtt erős NATO és sikeres EU kialakítására törekedtünk, holott mindenekelőtt erős és sikeres Magyarországban vagyunk érdekeltek, amit a szövetségeseinknek is meg kell érteniük, ha igazán szövetségeseink.
Következésképpen az egyoldalúan folytatott értékelvű külpolitika csak magyar néven futott, de nem volt az, inkább a partnereinknek jelentett nem viszonzandó értéket, számunkra pedig nemcsak értéktelen, hanem káros volt, mert a gyakorlatban idegen érdekek védelmét jelentette.
Fékezhetetlen a komisz kis kedvenc?
Naponta érzékelhetjük, hogy Izrael a magyar politikában más országokhoz képest előnyös megkülönböztetés tárgya. Pedig e mesterségesen létrehozott országnak enyhén szólva mesterséges a politikája is. Stratégiájában a létrejötte óta folyamatosan, sajátos, téves, agresszív, népirtó eljárások a meghatározóak, szinte állandóan háborúban áll. A nemzetközi normákat és jogot semmibe veszi. Nyíltan hirdetett rasszizmusát szembeállítja az egyetemes emberi jogokkal, sőt elismerteti a világgal ellenfelei „célzott likvidálásnak” nevezett gyakorlatát. (Egy izraeli újságíró ez év elején nyilatkozta a Spiegelnek, hogy csak a Moszad az elmúlt ötven évben legkevesebb háromezer embert ölt meg). Kényszerű helyzetekre hivatkozik, de ezeket általában önmaga provokálja ki, csak másoknak tulajdonítja. Emellett a holokauszt miatt hét évtized után is kártérítést, kivételes elbánást követel mindig és mindenkitől, s általában meg is kapja. Holott rasszista, terrorista politikája miatt bírálni és szankcionálni kellene, de mert az USA fegyvereit csörteti, ezt az ENSZ is csak szóban meri megtenni. Izrael a diaszpórái miatt is kivétel. Érdekeltnek minősíti önmagát minden országban, ahol van ötödik hadoszlopként alkalmazott zsidó diaszpóra, s ez folyamatos ellentétekhez vezet. Mindezzel eléri, hogy kis kedvenc maradjon, akármit is követ el. Egyre kevésbé mondható, hogy vakon, de sok ország még utat enged nyomulásának. Amíg pedig ezt teszi, világunk iránytűje inkább a háború, mintsem a béke felé lendül ki.
Folyamatosan a szemünk előtt zajlik Izrael és a zsidóság kánonainak parancsoló elfogadtatására törekvés bármilyen eszközzel, ami nemcsak nekünk okoz károkat, de magának Izraelnek is. Súlyosbítja, hogy kiválasztott népnek tekinti magát és ennek elismertetésre törekszik, ami növeli bukása veszélyét. Ugyanakkor nem ismeri el a palesztin nép jogát saját állam létrehozására, holott az Izraelt palesztin területen létrehozó nemzetközi közösség ezt feltételül szabta. Napjainkban is rakétákkal támadja a sok szenvedés után és nagy nemzetközi erőfeszítéseknek köszönhetően a békés rendezés felé elindult Szíriát. Az elnézéssel, állandó megbocsátással, sőt bocsánatkéréssel a kívánalmait teljesítő országok is jóvátehetetlen károkat okoznak Izraelnek. Idetartozik annak erőszakolt elhitetésére törekvés, hogy Izrael bírálatát „új antiszemitizmusnak” minősítik. E kierőszakolt „rend” fenntartása történelmi tévedés úgy Izrael, mint más országok részéről. Tetézi mindezt, hogy tiltják, sőt büntetik és büntettetik Izrael és a zsidók legkisebb bírálatát is, még nyilvánvaló tévedésük, sőt bűnelkövetésük esetén is.
Mindezek fényében megütközést váltott ki felelős politikus szájából nemrég elhangzott állítás, miszerint Magyarország Izrael erős barátja és küzd az ENSZ-ben és az EU-ban a zsidó államot sújtó előítéletek ellen. Fordítva állítja be a történteket, hiszen mind az ENSZ, de különösen az EU a legpozitívabb előítélettel viseltetik Izraellel szemben, miközben közismert, hogy Izraelnek vannak politikai, vallási, faji és egyéb negatív előítéletei nemcsak az említett szervezetekkel, hanem sok országgal szemben. Ha ez az álláspont uralkodóvá válik, a kormánypártoknak már április 8-án nagy árat kell fizetniük érte, történelmileg pedig tragikus fejleményeket szülhet.
Megújult külpolitikánkban azonban Izrael vonatkozásában is érződik a körültekintőbb meggondoltság. Jeruzsálem fővárosaként elismerésében nem követtük vakon az USA-t. Az általános irányvonalunk azonban sürgősen felülvizsgálandó, akkor is, ha már begyökeresedett. Nem természetes, hogy a kölcsönösen előnyös kétoldalú kapcsolatok helyett folytatódik a természetellenes sokoldalú, bizalmas és álcázott személyi és hivatalos kötődés Izraelhez, politikusaink zarándoklása Izraelbe. Országunknak, a magyarságnak annyi érdeke nem fűződik Izraelhez, amennyi indokolná a szokásos kétoldalú kapcsolatoknál sokkal szorosabb kötelékeket. Abban pedig sem értéket, sem érdeket nem láthatunk, hogy a fentiekben jellemzett politikájának elfogadását továbbra is elnézzük, netán támogassuk is.
A közelmúltbeli Netanjahu-látogatás túldimenzionálása nemcsak az immár hosszú ideje nem magyar kézben lévő sajtónak köszönhető, hanem félő, hogy egyes kormányszervek is túlzott jelentőséget tulajdonítanak neki. Izraelnek semmi keresnivalója nincs a V4-ek között sem, amihez pedig hozzájárultunk. Napjainkban Izrael élesen tiltakozik az új osztrák kormány összetétele ellen. E belügyekbe beavatkozása intő példa számunkra is. De külföldre sem kell mennünk. Legutóbb a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége január 27-re (holokauszt emléknap) betervezte, hogy szentmisétmondat Horthy Miklósért a Belvárosi Nagyboldogasszony Plébánián. A Mazsihisz élesen tiltakozott, s – természetesen – az MSZP is "szégyenletesnek" nevezte a misét. Ronald Lauder a Zsidó Világkongresszus elnöke, aki rendszeresen beavatkozik a belügyeinkbe, ezúttal is levélben követelte Orbán Viktortól hogy lépjen fel a "szégyenteljes" Horthy-emlékmise ellen. Erdő Péter bíboros is ebben az értelemben lépett közbe. Le is fújták a misét. Ezzel párhuzamosan Köves Slomó, az EMIH (A Wikipédia szerint „egyházi státuszban bejegyzett három zsidó szervezet /Mazsihihsz, MAOIH, EMIH/ egyike”) fenyegetően bejelentette: "Horthy nem volt államférfi! Fogok beszélgetni erről Hollik Istvánnal", azaz, immár sokadszorra, jogot formálnak rá, hogy még a magyar történelem értékelésében is az ő véleményükhöz tartsuk magunkat. 2016-ban elkészült a „Magyar diaszpórapolitika – Stratégiai irányok” című dokumentum, amelynek, ahogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen a „Holokauszt emlékév 70” embléma alatt februárban tartott konferenciáján kiderült, fő témája a határon túli "magyar" zsidó közösségek identitása, helyzete volt. Említhető a Tom Lantos szobor felállítása, az Árpád híd megálló tervezett átnevezése Göncz Árpádra, és vég nélkül lehetne sorolni az érezhetően elnézett, vagy pártolt nemzetidegen nyomulást. Megáll az ész. Befogadó nemzetként az oktalan tüntető törleszkedés a befogadottakhoz nem megengedhető, akkor sem, sőt főleg akkor, ha ez általuk elvárt, sőt megkövetelt. Pillanatnyi és kétes haszon bűvöletében felmérhetetlen károkat okoz, gyógyíthatatlan sebeket ejt mindkét félen.
A nem általunk teremtett okokra fény derült, de kapunk-e rá valaha is választ, hogy milyen érdekeket és értékeket képviseltek ezekben és hasonló esetekben azok a magyar kormányzati és egyházi vezetők, akik zsidó szervezetek gátlástalan követeléseinek alázatosan engedelmeskednek? Lévén, hogy nem az első, hanem sokadik eset, jogosan állapítható meg az is, hogy a mértékletességet nem ismerő zsidó szervezetek túllépik a demokrácia határait. Eszükbe sem jut, hogy nem formálhatják a saját képükre az országot, amely nemcsak otthont, hanem számtalan előjogot biztosít számukra. Sorozatban követelik és érik el, hogy kormányszerveink, intézményeink, állampolgáraink az ő sajátos érdekeikhez igazodjanak politikai, vallási, történelmi és egyéb kérdésekben. Még nagyobb hiba és bűn, magyarokkal és zsidókkal szemben egyaránt, hogy illetékes szerveink gyávaságának, vagy elfogult politikai beállítottságának köszönhetően a nemzetidegen hatalmi beleszólási joguk messze felülmúlja a Nyugat-Európában kialakulóban lévő muszlim párhuzamos társadalmakét, amelyeket pedig velük együtt joggal ítélünk el, mert a nemzetek jövőjét fenyegetik.
Társadalmunk régóta érzékeli e kölcsönös tragédiával fenyegető veszélyt. Nem tekinthető puszta véletlennek, hogy sok találgatás kering az előző kormányok által vállalt, Izraelnek kedvező titkos megállapodásokról is, s mintha ennek jelei látszanának a szakadatlan hűségnyilatkozatokban. Ideje egyrészt világosságot teremteni közvéleményünkben, másrészt barátságosan, de határozottan felszámolni az átlagos magyar állampolgárokét, valamint a normális kétoldalú kapcsolatokat meghaladó egyoldalú előnyöket. Lássa be mindenki, mi sokkal inkább rászorulunk egyoldalú előnyökre, mint Izrael és a zsidóság, ám ilyeneket senkitől nem kapunk. De akkor ne is adjunk senkinek. Lehet, sok illetékes nem érzékeli, de csak az a politikai erő számíthat nagy és növekvő társadalmi támogatásra, amelyik érzékelhetően elébe megy a mindezzel kapcsolatos, ma még türelmes történelmileg jogos igencsak esedékes elvárásainknak.
Minél később fogunk hozzá e kényesnek látszó halaszthatatlan feladathoz, annál nehezebb lesz, de legyünk tisztában vele, hogy addig nem lesz igazán és mindenben a magyar nemzeti érdekeket és értékeket követő politikánk, így külpolitikánk sem, amíg mind a belső, mind a külső mindenféle nemzetidegen hatalmaskodásoktól demokratikus eszközökkel, kölcsönös megértésre törekedve, de végleg meg nem szabadulunk. Ez pedig történelmi fenyegetést jelent nemzeti megmaradásunknak. Feladatunk nem egyszerű, de nem lehetetlen, mert mind a kis kedvenc, mind a vele itthon és külföldön egy húron pendülők komiszak ugyan, de nem fékezhetetlenek. A történelem megköveteli, hogy ők is engedelmeskedjenek az emberség és a kölcsönösség követelményeinek.
Merre tartsunk?
A napirenden lévő országos és nemzeti gondok, feladatok megoldásából, célratörően, alkotóan és tervszerűen, a félmegoldásokat kerülve, ki kell vennie a részét nemcsak a belpolitikusainknak, hanem a pénzügyi és a szellemi világunktól kezdve a külpolitikusokig mindenkinek. Mindenekelőtt közösen tovább kell erősítenünk a pislákolásából éledező nemzettudatunkat, mert a hazai neoliberális-szabadkőműves elit, támaszkodva a Soros-féle külföldi szövetségeseikre, éppen ez elé gördít ezerféle akadályt. Ugyanerre húz a nemzetidegen kézben lévő, a hazugságokkal egyre intimebb viszonyt ápoló sajtó. (Nyugtalanító, hogy az amerikai Külügyminisztérium kétszázmillió forintos pályázatot írt ki a magyarországi „objektív média” – az ellenzéki sajtó – támogatására, azaz nyíltan beavatkozik egyik NATO-szövetségese belügyeibe. Nem először sem Magyarország, sem más szövetségese esetében. Trump semmit nem tesz az immár mintegy harminc országban nemkívánatos, vagy körözött Soros beavatkozó politikájának fékezésére sem. Oka, hogy mindketten az Európai Egyesült Államokat létrehozni kívánó pénzügyi háttérhatalom emberei). Ma még az oktatásunk ritkuló, de kiirthatatlannak tűnő, nemzetidegenek kedvébe járó melléfogásai is kontrázzák a kormány helyes törekvéseit. Elrettentő példaként vegyünk elő egy mostanában használatos iskolai történelemkönyvet. Ordít belőlük nemzeti hőseink és tetteink, a kis gyámoltalan nemzetnek beállított magyarság alábecsülése a nagy nyugati nemzetekkel, de főleg egy kis mindenhova befurakodó közel-keleti országgal szemben, amelyek nagysága napjainkban nemcsak megkérdőjeleződik, hanem eltűnőben van. Nyugtalanító, hogy a Soros-féle Közép-európai Egyetemen kívül egymást érik a „british” és „american” iskolák, a Milton Friedman nevére átkeresztelt Zsigmond király Egyetemet pedig megkapta az EMIH. A mindezt engedélyező kormányszervek csak nem gondolják, hogy az említett intézmények magyar nemzeti szellemű hallgatókat fognak kibocsátani? Magyarul sem fognak helyesen beszélni, talán az sem tudatosul bennük, hogy magyarok, vagy ez semmit nem jelent számukra, nemhogy magyar nemzeti stratégia híveivé válnának. Mindezért valakik történelmi felelősséget viselnek már ma is!
Nem lehet kihagyni a tudományos színnel takaródzó, sokszor nemzetvesztő útra lépő Magyar Tudományos Akadémiát, amely idegen nemzetekhez, fajokhoz, téveszmékhez törleszkedést részesíti előnyben. Elgondolkodtató, hogy így volt a szocializmusban és így van a kapitalizmusban is. Ha elemezzük, vajon mi lehet az a társadalmi rendszereken átívelő körülmény, amely ezt biztosítja, visszajutunk a külpolitika torzulásának okaihoz. A magyar megmaradást fenyegető szabadkőműves szellemi-politikai-faji imperializmus által kialakított párhuzamos társadalom (állam az államban) intézményessé vált, s ezt végre az államhatalomnak is tudomásul kell vennie, főleg fel kell lépnie ellene. Veszélyét, gátlástalan és gusztustalan cselfogásait le kell leplezni, nem szabad teret engedni neki, kibékíthetetlen össznemzeti társadalmi és politikai napi harcot kell folytatni ellene akármilyen cégér alatt is fut.
Csak a magyar érdekképviselet és életmód tarthat meg bennünket a magyarnak és magyar hazában. A kormány által mostanában hangoztatott „Magyarország az első!” jelszó ezzel összhangban áll, időszerű, követendő és teljesítendő stratégiai cél. Az életmódra ugyanolyan hangsúly esik, mint az érdekképviseletre, mert meg kell szabadulnunk a nemzetellenes idegenek és belső ügynökeik – legyenek keresztények, muszlimok, zsidók, vagy mások – belénk nevelendő viselkedési, táplálkozási, öltözködési, vallási, szexuális és egyéb állítólagos felsőbbrendűségének fekélyeitől, amelyek már megjelentek a nemzetünk testén. Átgondoltan tekintsünk vissza történelmünkre is: bármelyik országhoz, akár nagyhatalomhoz igazodás, legyen Németország, Szovjetunió, USA, pláne a komisz kis kedvenc Izrael, illetve külpolitikai kiszolgálásuk, az önfeladásunk útja. Szinte mindig mi ragaszkodtunk jobban a szövetségesekhez, mint ők hozzánk, el is veszítettük, amit csak lehetett. Az elmúlt években e tekintetben is érzékelhetők kedvező változások. Elismerést érdemel Orbán Viktor megérzése és politikai bátorsága, hogy nyíltan ellenezte nemcsak a hazáját, hanem Európát is eláruló kortyondi Juncker megválasztását. Az európai politikusok közül elsőként fordult szembe a migránsdédelgető junkerka Merkel téveszméivel is. Ki merte mondani, hogy az EU más vezetőivel együtt elárulták az európai nemzeteket, nem védelmet nyújtanak a tagállamoknak, hanem EU-szerződéseket megsértve, ellenük hadakoznak. Meg merte vétózni az általuk kötelezőnek nyilvánított, európaiakra és muszlimokra nézve egyaránt embertelen betelepítési kvótarendszert. Párhuzamosan, amennyire a szövetségi rendszer engedte, szakértő minisztereivel együtt, ortodox módszereket is alkalmazva, helyesebb útra vezették a gazdaságot és a pénzügyeket, komoly intézkedéseket foganatosítottak a népességcsökkenés megállítására, bevezették a nemzeti konzultáció (NER) gyakorlatát és tartják magukat a választók által támogatott irányhoz.
Fontos körülmény, hogy mai külpolitikánk nem ad hitelt annak a primitív, de erőszakosan terjesztett manipulációnak, miszerint nem az egymást hazudásra és árulásra ösztönző Juncker, Merkel, Soros, Netanjahu, Guterres ENSZ-főtitkár és mások, hanem egyedül Putyin és Oroszország ármánykodása az okozója a világban felmerülő minden kedvezőtlen, népszerűtlen, vagy negatív fejleménynek. Helyes és hasznos a keleti nyitás, ami miatt sok bírálat ért bennünket, holott nem mi találtuk ki, csak mi neveztük el így. Mégis minket vádolnak vele azok, akik az elsők benne: az USA és az EU nagyhatalmai. Merthogy jól tudják, az elszigetelődés minden szempontból ellenjavallt. Az nem tetszik nekik, hogy ezt mi is tudjuk, s hogy mindennek következtében növekszik a magyar politika nemzetközi elismertsége és tekintélye.
Szerencsére a mai külpolitikánk a helyzet magaslatán van, s a V4-ekkel és más országokkal együtt komoly erőfeszítéseket tesz rá, hogy végleg túllépjünk állítólagos szövetségeseink visszahúzó politikáján, s a külső és hazai neoliberális nemzetellenes össztűz ellenére állja a sarat. A harc azonban még nem dőlt el, ezért ne csak a külpolitikusaink, hanem mi magunk se dőljünk hátra, nyújtsunk a kormány részére támogatást, és várjuk is, hogy igényelje, mert nemcsak a kormányt, hanem személyesen valamennyiünket fenyegető veszélyek leselkednek ránk.
Arra kell törekednünk, hogy a nemzeti konzultációk által beindított kedvező folyamat folytatódjon és mélyüljön el. A nyomában elért kedvező tények a szemünk előtt vannak, nem kell őket szépítenünk, magukért beszélnek, a hazai és a külföldi ellenzék részéről folytatódó lekicsinylésük és ellenzésük pedig mindig magyarellenes törekvéseket takar. Persze, Orbán Viktor és miniszterei is emberek, és különbözőek; elkerülhetetlen, hogy el- elkövessenek hibákat, akár ügyekkel, akár személyekkel kapcsolatban. Látnunk kell, hogy a nemzetközi pénzügyi háttérhatalom és szövetségeseink kötik a kezeiket, sőt a belső árulókra támaszkodva az „arab tavaszhoz”, vagy az ukrán puccshoz hasonló, polgárháborúval fenyegető helyzetet akarnak kiprovokálni. Mindez kényszerű lépéseket is megkövetel a kormánytól, álláspontja változását is kiválthatja, de ezeket is tárgyilagosan kell értékelnünk. Ám attól joggal tarthatunk, hogy az őt habzó szájjal bíráló, s bármely módon, akár gyilkossággal történő eltávolítását is „tematizáló” szájhősök kibírnák-e annak a sokféle hazai és nemzetközi nyomásnak egynegyedét, amely a Fidesz-KDNP kormányra nehezedik. Vagy, mert nemzetidegen értékeket képviselnek és nagyrészt maguk is nemzetidegenek, rájuk nem is hárulna ilyen nyomás?
A milyen irányba tartsunk kérdésre tehát megfogalmazhatjuk a választ. Ahogy a miniszterelnök kijelentette, „mindenkit távol akarunk tartani Magyarországtól, aki olyasmit akar csinálni, ami magyar emberek érdekével alapvetően ellentétes”. Ne csak passzívan helyeseljük, hanem a kormánnyal együtt cselekvően érjük el, hogy tényleg minden ilyen szándékú nemzetközi szervezetet, országot, intézményt, erőt, személyt tartsunk távol, sőt távolítsunk el. Legyen ez követendő, és ellenőrizendő stratégiai irányvonal. Mindenki a magyar Magyarország, s a magyar megmaradás szempontjából megkövetelt intézkedéseket fogadja el közös érdeknek,s legyen ez ne csak a hivatalos külpolitika, hanem (nemre, vallásra, fajra való tekintet nélkül) az állampolgári magatartás megszeghetetlen mindennapos és öntevékeny irányelve is.Naiv óhaj? Talán, de csak akkor, ha a kibontakozásnak indult, s magyar nemzeti érdekekre és értékekre irányuló, egyre inkább összhangba kerülő kormányzati és állampolgári erőfeszítéseink nem lesznek erősebbek, töretlenek, bátrabbak és magyarabbak. Ennek érdekében pedig mindenki többet tehet annál, mint az első pillanatban gondolja.
---
* A szerző nyugalmazott nagykövet, közíró.
---
(Megjelent a KAPU 2018/2 számában.)