„Túlrúl száll a fénymadár, begyrében hozza a magot.
Szárnyain a Hold, a Nap, körötte búgó csillagok.
Az őstőből életfa zsendül, székéből száz folyó ered.
Gyönyörében a világköldöke megmegremeg.”

„Minden rosszban van valami jó.”
Mondogatjuk gyakorta egymás, és önmagunk megnyugtatására.
(Manapság leginkább a megszerezhető javak szűkítése kapcsán.)

Így legalább felértékelődnek az emberi kapcsolataink, újra előtérbe kerül az élet szellemi minősége. Lesz időnk egymás szemébe nézni, meglátni a másikban a fénylényt, s iránymutatásával visszatalálni Istenhez.

Majdcsak belátják a világ vezető politikusai is az eddigi, önpusztító életvitel tarthatatlanságát, megállítják a rablógazdálkodást, az életterünk mérgezését, a testvérfajok, az élet könyörtelen pusztítását. Támogatják a megújuló energiák kutatását, a meglévők tömeges elterjedését.

Talán, öntudatára ébred az emberiség, felriad az esőerdőkben zúgó fűrészek zajára, feljajdul a fészkét vesztett madár bánatos dalára.
S lassan derengeni kezd a régi tudás, miszerint, nem vagyunk különállóak, minden „egy terem”, csillag és bogár közt lógunk a „szeren”.

No, de ideje visszatérnünk a „valóvilágba”.
A harácsolás, az anyagba süllyedés istene nem adja fel olyannyira könnyedén. Közel sem a pazarló fogyasztás, a mesterségesen gerjesztett „szükségleteink” éltetik a „rendszert”, hanem a mérhetetlen profit és hataloméhség.

Ne legyenek kétségeink, a befolyási körök, a százalékok újraosztása után újból felépülnek az emberi kapzsiság égbenyúló tornyai, mi pedig a média kolompszavára kerge nyájként menetelünk a vég, a teljes összeomlás felé.

Mi segíthet ebben az elkeserítő helyzetben?
Hiszen, itt vannak az ember szellemével, lelkével foglalkozni hivatott vallások, egyházak.
Esetleg, rajtuk keresztül rátérhetünk az üdvözítő ösvényre.

Nyilván, teljesen különböző helyzetben, és állapotban vannak a világ nagyobb vallásai, ennek ellenére általánosságban elmondható, hogy ők is a hatalmi rendszer részei.

Elvilágiasodtak, helyesebben „elanyagiasodtak” letértek az eredeti útról – ami, esetünkben valahol Jeruzsálem és Damaszkusz között kezdődhetett -, nem az Istennel való közvetlen közösségre tanítanak, hanem „közvetítenek”. Hatalmas, hierarchikus szervezeteket emeltek az Isten és az ember közé.

Igen, meglehetősen rázós témához érkeztünk. Távol álljon tőlem, bárki érzékenységének megsértése, de a hit nem zárhatja ki a gondolat szabadságát.

Még, megboldogult gyermekkoromból dereng egy tűzhely fölött függő falvédő képe, melyen az imádkozó Jézus fölött található egy írás. Nevezetesen; „És Jézus mit szólna hozzá?”.
Nos, ezt az egyszerű kérdést tegyük fel magunknak, miközben a keresztényegyház kialakulását, a korai pápaság, vagy a későbbi korok történéseit vizsgálgatjuk.
S máris láthatjuk mennyi önző emberi-, és hatalmi érdek rakódott rá az eredetileg tiszta tanokra.

Sajnos, hajlamosak vagyunk a történéseket, a történelmet, egy lineárisan növekvő, „fejlődő” függvényként szemlélni, holott közel sem ez a valóság. Számtalanszor fordult már elő, hogy fejlett, kifinomult társadalmak, tudományok, művészetek tűntek el mindörökre, vagy romlottak sokkal alacsonyabb szintre.

Sokak szerint hasonló dolog történt a vallással is.
Valamikor az ősidőkben a „hét bölcs”, a „hét risi”, „a hét magvető” által megjelenített „aranykorbeli” tudással bíró „csoport” – az atlantisziak maradványai -, átadták az ismereteik átadható részét az arra kiválasztottaknak.

Ennek a tudásnak köszönhető az ókori civilizációk hihetetlen gyorsaságú kialakulása, a vallásaikban tapasztalható merészebb, vagy óvatosabb szemléletváltások.

Így kerültek - a napvallások leple alatt - a köztudatba a sugárzó istenmag-, vagy isten-szemkultuszok.
(Jelen esetben nincs lehetőségünk a téma bővebb kifejtésére, de jó szívvel ajánlom a tisztelt érdeklődőknek „A magyar kód” c. írást).

Külön öröm számunkra, hogy ezt a mindent átjáró, teremtő „istenparányt”, sugárzást leginkább a magyar nyelvben, szokásokban lehet tetten érni.
A mag-szem szavunk azonosulásaiban, magyar, mag-ar, mint magból áradó, eredő népnevünkben, valamint a sumér gyökerű iz (isteni lélek), íz, izza, izsa, isa, ige szótöveinkbe.

Sőt, amint az a „Látjátok feleim?” c. írásban kifejtésre került, az ősvallás nyomai fellelhetőek a „Halotti beszéd” sorai között is.
(Nem kell mást tennünk, mint az „isa” szavunkat az eredeti értelmezésében, „szentmag”, „lélek”, „az isteni lélek fia” értelemben használni.)

S máris eljutottunk a Paradicsomból való kiűzetésünkhöz, az úgynevezett „ősbűnhöz”, ami nem más, mint az isteni mag/szem, „kígyó” által történő „átadása”, vagyis, gondolkodó lénnyé, emberré válásunk legfontosabb állomása.

S, hogy eloszlassunk minden kételyt, vegyük szemügyre a „Magyar Kód 4”-ben található mártélyi (késő avar/korai magyar) szíjveret ábráját, ami természetesen nem szólhat másról, mint az isteni szem/mag átadásáról.

És, ha már szimbólumoknál, ősi jeleknél tartunk, ne feledjük a veleméri „Isten valamicsodája” nevezetű, rovásjelekből álló hieroglifát, vagy az énlakai „egyusten” ligatúrát sem. (Magyar Kód 7) Melyekben szintén megtalálható az us, is, iz, az istenmag, az istenszem.
Mindemellett, az énlakai „egyusten” - az egyiptomi Ankh-al egyetemben -, a létező világmindenségnek, magának Istennek állít emléket.

Végül, még egy apróság; eleink a halántéknál található, „vakszembe”, az „izgödörbe” képzelték az „iz” lakhelyét. (Elég bizarr helye lenne, mondjuk az izületeinknek, vagy az ízlelésünknek)

Vázlatosan ennyi a „Magyar Kód” lényege. Emlékeztet minket a teremtő erőre, az „isteni magra”, szemre, mint legféltettebb kincsünkre, a kapocsra Isten és az ember között.

Csakhogy, ez a „kód” más ajtókat is nyitogat, például, megoldja a Bábel tornyainak, és az Atlantiszi legendának rejtélyét is.
Jelesül, a történelmi, és régészeti alátámasztásokat nélkülöző históriák (persze, attól még lehet valamennyi valóságalapjuk) nem mások, mint egy tőről fakadó, ősi figyelmeztetések.
(Mindkét esetben; az isteni magra, dombra emelnek palotákat, tornyokat, így az isteneket felváltja a felhalmozás, az anyagi javak, az arany tisztelete, és nem utolsó sorban egy-egy világuralomra törő hatalomé a főszerep stb.… (Lásd Apokalipszis most, Ősi történetek, ősi kódok).)

Azaz, ne cseréljük fel a „szentmag sugarait”, az arany ragyogására, ne hódoljunk a kapzsiság, a felhalmozás, az anyagba süllyedés istenének, mert tornyaink maguk alá temetnek. Legyünk tudatában a bennünk lévő „szentmagnak”, engedjük hatni, engedjük sugározni.

És ezzel elérkeztünk a mába, a soha nem tapasztalható mértékű felhalmozás korába, a tornyok tényleges leomlásának idejébe.

Igen, az emberiség ismert történelmében egyszer sem jutott senki ennyire közel a teljes, globális hatalom megszerzéséhez, mint napjainkban.

A WTC tornyainak omlása csupán intő jel volt, amit a „valódi” omlás, az egész világot megrengető uzsoragazdasági-válság követett.

És másodszor is felépíttetik, s másodszor is leromboltatik…

„ csak rövid ideig folytattatik…. és ismét elvész” (Jel. XVII. 10-11)
„Forró fazekat látok én, mely Észak felé van nyitva…Észak felől támad a veszedelem e Föld minden lakosára.” (Jer. I. 13.)

Mondja az „írás”.
Legyen fülünk a hallásra, és szemünk a látásra.

B Kántor János