A sumér származáskérdés

A finnugor származáselmélettel foglalkozó fejezetben tárgyalt politikai helyzet és körülmény jelentősen befolyásolta a magyarság esetleges sumér származásának kutatását is. A sors kegyetlen játéka úgy hozta, hogy az 1848-49-es szabadságharcunk bukása után virágzott fel egy új tudományág: a sumerológia. A mezopotámiai ősműveltségről a világ nagyközönsége elé tárt új ismereteket a magyarság nem tudta felhasználni nemzeti céljaira a tárgyalt nehézségek miatt. A Tudományos Akadémián elhatalmasodott, idegen szolgálatban lévők igyekeztek megakadályozni vagy nevetségessé tenni minden olyan munkásságot, kezdeményezést, mely a magyarságot nyelvileg és műveltségileg Mezopotámia ősnépével hozta kapcsolatba.

Az első magyar régésznőt, Torma Zsófiát (1840-1899) a hivatalosak a „bogarászó kisasszony” jelzővel illették. Torma sok ezer régészeti leletet gyűjtött össze a Maros mentén és Erdély más vidékein, melyek díszítéseiben és jeleiben mezopotámiai hasonlatokat vélt fölismerni. A régésznő levelezésben állt a kor legkiválóbb tudósaival, például Sayce-szel, és Trója föltárójával, Schliemann-nal, akik a legnagyobb elismerésben részesítették Torma munkásságát.

A „délibábos” jelző ma is kijár azoknak, akik nem az Urál mögötti őserdőkben keresik a magyarság bölcsőjét. Jó példa erre Komoróczy Géza, az ELTE héber tanszék vezetőjének Sumer és magyar? című munkája, melyben a szerző tollhegyre szúrt minden olyan kutatót, akik a sumér és magyar nép esetleges kapcsolatainak kimutatásán fáradoznak. De milyen hiteles egy szerző, egy tudós, aki olyan kijelentést tesz, mint Komoróczy tett Chicagóban 1981. augusztus 22-én? Előadását a következő mondattal vezette be: ”A sumér-magyar rokonság kérdése akkor se érdekelne, ha az bizonyítva lenne.”. Na, de ilyet? Tanár Úr! Ha önt a sumér-magyar rokonság kérdése nem érdekli, akkor mégis, milyen ösztönzésre írta meg az imént említett könyvét? Azóta eltelt idő eseményei se a tudós úr semleges állásfoglalásáról tanúskodnak. Már éppen ideje lenne, hogy a magyar tudományos életben meghonosodjon a tárgyilagosság. Ennek – sajnos – egyelőre semmi jelét nem tapasztaljuk. Pedig jó lenne, ha a tudományok művelői megszívlelnék Hóman Bálint tanácsát, melyet még 1943-44-ben írt, de mely csak 1985-ben jelent meg Ősemberek – Ősmagyarok (Hungarian Cultural Foundation. Atlanta. GA. USA.) címmel. A nagy tudós a következőket írta:

"A magyarság és a magyar nyelv kimmér-géta kapcsolatainak a megállapításával új értelmet kapna az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek átengedett szumir-magyar kutatás is. A szumirok nyelve mai ismereteink szerint (1943) jáfetita kaukázusi nyelvcsaládba tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és ‘ismeretlen eredetűnek’ mondott ősi szavainak az elemzésénél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a szumir és hatti-hurri nyelvemlékeket." (121. oldal.)

Hómant sokan támadták korábbi, kizárólag finnugoros álláspontjáért. Egyesek úgy vélték, hogy ezt saját meggyőződése ellenére tette, mert pályafutásának felfelé ívelését fontosabbnak tartotta a nemzet érdekeinél. Nehéz lenne eldönteni, mi a valóság. A nagy tudósban megszólalt-e a lelkiismeret élete alkonyán, és megírta a magyarság eredettörténetét legjobb ismeretei szerint? Avagy az akkori kutatások eredményei késztették egyik-másik korábbi álláspontja megváltoztatására, mint azt maga is írja? Nemzeti szempontból, de Hóman személyét illetően is kár, hogy a jelzett mű csak 1985-ben jelenhetett meg. Hóman új állásfoglalásának hatására mennyi minden másként történhetett volna a magyar őskutatásban! Ezek után tekintsük át röviden a sumerológia kialakulásának történetét, és vizsgáljuk meg a sumér-magyar rokonság lehetőségét.

A sumér ékírások megfejtésének első alapkövét egy német középiskolai tanár, Georg F. Grotefend (1775-1853) fektette le egy ékírásos óperzsa szöveg megfejtésével. A görög-latin szakos tanár megfejtését a korabeli tudósok kételkedve fogadták ugyan, de helyessége a későbbi eredmények fényében beigazolódott. Sajnálatos, hogy a tudósok csökönyössége hátráltatta a kutatások kibontakozását, mert kedvét szegték Grotefend vállalkozó szellemének. Az úttörőmunka ezért Henry C. Rawlinson, angol katonatisztnek jutott, aki I. Dárius perzsa király Bihistum-i háromnyelvű – óperzsa, méd és asszír-babiloni – sziklafeliratának lemásolásával és megfejtésével alapozta meg pályafutását a keleti tudományokban. Ugyancsak e munkával rakta le az ékírások megfejtésének és a sumerológiának alapköveit. A merész és hatalmas vállalkozás a 1850-es évek elején kezdte meghozni gyümölcsét. Időközben mások is bekapcsolódtak az ékírások megfejtésének munkájába. Az ír Edward Hinks és a francia Julius Oppert tüntették ki magukat, mint az új tudományág megalapozói. A világ nagy érdeklődéssel fogadta a hírt a hajdani népről és magas műveltégéről. A meglepetés csak akkor suhant át az ujjongó lelkeken, mikor kiderült, hogy ezen ősi műveltséget alapító nép nyelve nem indoeurópai vagy szemita, mint azt föltételezték, hanem turáni, azaz urál-altáji, és ezek között is a magyarhoz áll a legközelebb. Oppert sumér-nek nevezte el Mezopotámia őstelepeseit, míg Rawlinson a nyelvükben szittya (Skytha) nyelvet ismert föl.

6. kép. Sumér képírás

A sumér nyelv és műveltség feltárása eredményeinek hatására magyar művelői is akadtak az új tudományágnak. Annak ellenére azonban, hogy abban az időben a sumér és magyar nyelv kapcsolatairól, rokonságáról előadásokat is tartottak az Akadémia termeiben, a lelkes kutatóknak sok ellenségeskedéssel, ellenszenvvel kellett megküzdeniük. Valószínű ezzel magyarázható, hogy a sumerológiának nem volt a nemzetközi élvonalba tartozó magyar tudósa, holott ez elvárható lett volna. Az ékírásos sumér szövegek megfejtése során kiderült ugyanis, hogy a magyar nyelv számít a leghasznosabb segédeszköznek az ősi szövegek olvasásában. Ma már ismeretes, hogy a magyar Rónai Jácint Rawlinson munkatársa volt, míg Mátyás Flórián Oppert munkásságát segítette eredményesen. E két magyar a kezdeti sikereknek részese volt.

1870-ben az angol Archibald H. Sayce On an Accadian Seal (Egy akkád pecsétről) című munkájának megjelenése jelezte a sumerológia második korszakának kezdetét. Sayce volt ugyanis az első tudós, aki egy önálló sumér szöveget olvasott el sikeresen. Az addig elolvasottak két- vagy többnyelvűek voltak, s mindig az ismert nyelv volt a kulcs a sumér nyelv olvasásához. Az 1850-60-as években felgyülemlett anyag azt is lehetővé tette, hogy Sayce nyelvszerkezeti, nyelvtani kérdésekkel is foglalkozzon. Kortársa, a francia Francois C. Lenormant a kor másik óriása, a sumér nyelvészet megalapozásának legkiemelkedőbb tudósa volt. Lenormant minden kétséget kizáróan kimutatta – Sayce-szel egyidőben, de tőle függetlenül –, hogy a sumér nyelv nemcsak szóállagában, hanem szerkezetében is turáni nyelv, vagy ahogy ma mondanánk: altáji nyelv. Ő is a magyart tartotta a leghasznosabb segédeszköznek a sumér nyelv olvasásához. Lenormant a magyar nyelv tökéletesebb elsajátítása céljából Magyarországra utazott, de kiújult betegsége miatt látogatását meg kellett szakítania. A sumerológia és a magyarság nagy kárára fiatalon, negyvenhat éves korában halt meg.

A századforduló tájáról számos sumerológiával foglalkozó magyar kutatóról tudunk. Az ismert nehézségek ellenére is elismerésre méltó munkát végeztek. Az első önálló tanulmány Ferenczy Géza tollából jelent meg 1887-ben Szumér és Akkád címmel. Elismerést érdemel őt megelőzve Csengeri Antal és Giesswein Sándor munkássága, majd Ferenczyt követve Galgóczy János és Fischer Károly Antal, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük. Az első nagy terjedelmű és a tudományos igényt is kielégítő szakmunka 1942-ig váratott magára. Ekkor jelent meg Debrecenben Dr. Varga Zsigmond Ötezer év távolából című kiváló tanulmánya. A magyar szempontból oly sokat ígérő fölismerések, eredmények népünk széles rétegei előtt szinte napjainkig ismeretlenek maradtak.

A II. világháború következményeként külföldre menekült tudósok és kutatók, miután biztosították létfenntartásukat, tovább folytatták az abbahagyott munkát. Az otthonmaradtak legföljebb csak az asztalfióknak dolgozhattak. Külföldön Dr. Bobula Ida szólalt meg elsőnek az ötvenes évek legelején a Sumér-magyar rokonság kérdése című tanulmányával. A távoli Ausztráliból Dr. Padányi Viktor hallatott magáról a Dentumagyaria című nagysikerű munkájával, mely nemcsak a sumér-magyar kapcsolatokkal foglalkozik, hanem elsőként dolgozta föl a „honfoglalás” történetét teljességében, és a nemzeti érdek szemszögéből. Őket követve, de tőlük függetlenül Dr. Nagy Sándor érdemelte ki az egyetemes magyarság elismerését a Magyar nép kialakulásának története című tanulmányával. Argentínából Badiny Jós Ferenc munkái – Káldeától Ister-Gamig I. II., The Sumerian Wonder, Az ister-gami oroszlánok titka, Mah-gar a magyar, stb. – kerültek az olvasni vágyók asztalára. Csőke Sándor sumér-urál-altáji-magyar összehasonlító nyelvészeti tanulmányai – A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, Szumir magyar egyeztető szótár – szintén a legnagyobb elismerést érdemlik. 1975-ben jelent meg a Sorbonne magyar tudósának, Dr. Gosztony Kálmánnak a Dictionnare d’étymologie sumérienne et grammaire comparée című összehasonlító nyelvészeti tanulmánya francia nyelven. Gosztony ugyanúgy, mint Csőke kimutatta a sumér és magyar nyelvben előforduló egyezéseket mind a szóállagban, mind a nyelvtanban, melyek megerősítik a sumér és magyar nyelv közeli rokonságát, esetleg azonosságát. E munkának egy összefoglaló magyar nyelvű változata is megjelent Összehasonlító szumér nyelvtan (Duna Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1977) címmel, melyet Vállay Ferenc Károly fordított magyarra. Gosztony 1050 sumér szó összehasonlítását végezte el. A következő eredményt kapta: "23 egyezés van a latinban; körülbelül 40 az etruszkban(?); 20 az akkádban; 20 (a bizonytalanok nélkül) az örményben; kb. 50 a török nyelvekben (a kiegészítésekkel együtt kb. 75); 96 az északi finnugorban (kiegészítésekkel kb. 110); 923 a magyarban (ennek 8%-a csak valószínű). Ezenkívül 10 van a kaukázusiakban, 3-4 a baszkban, 3 a bretonban, 2-3 az arabban." (64. oldal.) A vizsgált 53 sumér nyelvtani jellegzetesség eredménye a következő: 21 párhuzamos a finnugorral, 24 a kaukázusival és 51 a magyarral (35. oldal). Dr. Götz László négykötetes, Keleten kél a Nap című alapos és széles áttekintést nyújtó tanulmányáért szintén a legnagyobb elismerést érdemli. Dr. Érdy Miklós tollából született meg A sumir, urál-altáji, magyar rokonság kutatásának története című kiváló összefoglaló munka. Biró József munkái – A szabírok őstörténete I. II., Kőrösi Csoma Sándor és a szabírok, Szabír-magyar történet ősi gyökerei – szintén dicséretet érdemelnek. Meg kell említeni Dr. Vámos-Tóth Bátor a világ különböző vidékein előforduló ősi földrajzi és helységnévgyűjteményét – TAMANA –, melyek megfelelői a Kárpát-medencében is megtalálhatók.

A felsorolt nevek és tanulmányok, ha vázlatosan is, de tájékoztatást adnak a nyugati magyar őskutatásról. E felsorolás megközelítőleg se teljes, annál is inkább, mert e könyv első kiadása óta számos új munka, köztük új szerzők dolgozatai jelentek meg, mint például Botos László Hazatérés című munkája. Továbbá a hazai kutatók is értékes tanulmányokkal gazdagították a kiadványok számát.

A sumér-magyar rokonság kapcsán megjegyezendő, hogy a Csodaszarvas mondánk is Mezopotámiából, Nimród földjéről indul ki, és Hunoron és Magyaron keresztül Pannóniában ér véget. E mondának török forrásból két újabb változata került elő – Tárih-i Üngürüsz és Madzsar Tárihi –, melyekben a Csodaszarvast üldöző testvérpár szintén Mezopotámiából indul el és Pannóniában telepedett le.

Az egyiptomi származáselmélet

Az egyiptomi eredet kérdéséről is szólni kell, mert e lehetőséggel is többen foglakoztak már. Nyomós okokat lehet e feltevés alátámasztására felsorakoztatni. Napjainkban egyre több adat kerül napvilágra, melyek indokolttá teszik e kérdés kivizsgálását. Mai ismereteink birtokában azonban azt kell mondani: elhamarkodott lenne a magyarság egészét az egyiptomi ősműveltséget alapító népből származtatni, de még nagyobb hiba lenne azt teljes egészében elutasítani.

Az egyiptomi népi és műveltségi elemek egyes vonásai ugyanúgy beilleszthetők a magyar múltba, akárcsak a hun vagy szittya. A legterjedelmesebben és a legbehatóbban Dr. Baráth Tibor dolgozta föl az egyiptomi és magyar műveltségnek párhuzamait A magyar népek őstörténete című háromkötetes művében. Baráth szerint az őstelepes magyarság Egyiptomból több hullámban vándorolt a Kárpát-medencébe. Érvei alátámasztására felsorakoztat számos olyan tényezőt és tárgyi tanút, melyeket nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Az erdélyi arany számos egyiptomi aranytárgyban kimutatható, mondja Baráth. A nyelvi rokonság kimutatására is bőséges anyagot sorakoztat föl. A legfigyelemreméltóbbak azonban a magyar népi díszítőművészetben napjainkig élő egyiptomi elemek, valamint a magyar-székely rovásírás és a képírás (hieroglifák) meglepő párhuzamai. Ezt egyébként már Fadrusz János szobrászművész is észrevette, akit természetesen a hivatalosak gúnyosan leintettek. Az Amerikában élő magánkutató, Hegedűs György szintén fölfigyelt e párhuzamokra. Az általa fölállított táblázatból bemutatunk néhány szemelvényt.

A magyar népi díszítőművészet egyik legkedveltebb eleme a tulipán. Annak ellenére, hogy a vadtulipán több változata előfordul azon vidékeken, ahol a hivatalos történetírás szerint a magyarság megfordult, mégis azt hirdetik, hogy a magyarság csak a XVII. században ismerkedett meg a tulipánnal, és csak ezután kerülhetett be díszítőművészetébe. Nos, a tulipán megtalálható a korai magyar pénzeken, és a Szent Imrének készült koronázási paláston is. Az esztergomi várkápolna falfestményein látható indák is e virággal végződnek. Árpád népének palmettás díszítései (7. kép) is a tulipánra emlékeztetnek, mint ahogy a asszír uralkodó előtt látható inda is tulipánba végződik. Nem csoda tehát, hogy a tulipános ládára is e virág került, melyről nevét is kapta.

7. kép.

A tulipános láda hagyományos bútordarabja volt az eladó sorú magyar lányoknak és fiatalasszonyoknak is. A ládát eredetileg szinte kizárólag tulipánnal díszíthették, vagy az nem maradhatott le róla. Később azonban más virágok is megjelentek rajta. A láda elejét a festmények rendszerint három mezőre osztották, melyek látszólag különállóak, valójában e három mező festett tulipánjainak, virágainak egybekapcsolódó mondanivalójuk van. Az udvarhelyszéki tulipános ládán (8. kép) a virágok – ahol az ősi tudat még nem sorvadt el – az asszonyi élet útját, főbb állomásait éneklik meg virágnyelven. A festmény bal oldali mezőjében a tulipán zárt, a leányállapotot, vagyis a szüzességet jelképezi. A középső mezőben a virág át van törve a kulcslyukkal, ami a nász megtörténtét, az asszonyi állapotot jelöli. A harmadik mező tulipánjában látható rajzok, tehát a telt tulipán, az áldott állapot jelzője. Továbbá, amint Kocsi Márta és Csomor Lajos megírták a háromszéki Vén Sütő Béla bácsi elbeszélései és útmutatása alapján: „Minden vonalnak, levélnek van mondanivalója, s e mondanivaló folyamatosan beszél szépen magyarul, képi nyelvén ma is hozzánk.” (Festett bútorok a Székelyföldön, Népművelődési Propaganda Iroda.) Ebből már gyanítani lehet, hogy a tulipán nem véletlenül került a tulipános ládára. De miért éppen a tulipán? Nem tölthette volna be ugyanezt szerepet valamely más virág? Sőt, a ládafestményen látható „virág” meg is kérdőjelezhető, hogy az valóban tulipán-e?

8. kép. Az udvarhelyszéki tulipános láda

A tulipán jelképiségét és mondanivalójának értelmezését az ókori műveltségek hagyományainak figyelembevételével oldhatjuk meg. Jelek szerint, éppen az egyiptomi leletek megvilágításában kínálkozik kézenfekvő magyarázat, bár tudni kell, hogy a keleti népeknél is elterjedt volt a tulipán használata hasonló értelemmel. Mai ismereteink szerint a jelképek és jelképrendszerek az újkőkor emberének eszmevilágában gyökereznek, megértésükhöz ezen eszmevilág ismerete, megértése adhat eligazítást.

A régmúlt emberének életmódját, gondolkodását az előkerült régészeti leletek segítségével lehet körvonalazni. E leletek tanúvallomása szerint az újkőkorban kezdődött el ama folyamat, mikor némely közösség a gyűjtögető, halász-vadász életmódból fokozatosan áttért az állattenyésztő, majd földművelő életmódra. Addig kizárólag a természet adta javak és lehetőségek kiaknázásával biztosították létszükségletüket, megélhetésüket. A termelő életmód nagyobb létbiztonságot és könnyebb megélhetést eredményezett. Ennek következtében a népszaporulat rohamosan növekedett. A kedvezőbbre változott életkörülmények ellenére az újkőkor emberének így is bőségesen kijutott a megpróbáltatásokból, nehézségekből. A mag elvetése ugyanis még nem biztosította a bőséges termést. Jöhetett egy nagy eső, és az áradat elsodorta a termőföldet az elvetett maggal együtt. Vagy aszály sújthatta a fejlődésnek indult zsenge növényzetet. A reményteli és sokat ígérő aratás előtt mindent elverhetett a jégeső. Az újkőkor embere szembe találta magát a természet erőivel. Valaki vagy valakik beleszóltak életébe, fáradságos munkájának eredményességébe. Nem tudhatjuk pontosan, hogy az őskor emberének milyen volt a hiedelemvilága a túlvilági életről, az Istenről, de temetkezési szokásaiból arra lehet következtetni, hogy hitt azoknak valamilyen formájában. A többistenhit azonban – valószínűleg – a termelő életformával vette kezdetét, és azzal párhuzamosan művelődött ki. Az újkőkori ősünk felfogásában a titokzatos és láthatatlan jótevő és kártevő erők küzdelmei alakították ki a sajátos hiedelemvilágot. Gonosz szellemeknek vagy isteneknek vélte azon erőket, melyek munkája eredményességét nehezítették, esetleg tönkretették, jó isteneknek, tündéreknek azokat, akik életét megkönnyítették, létbiztonságát növelték.

Nos, e viszony volt az alapja az újkőkori műveltségek vezéreszméjének, a termékenységi vallásnak, amely a lét, a megmaradás eszmei támasza volt, az égiek segítségével. A termékenységi vallás nemcsak az emberre vonatkozott. Kiterjedt a növény- és állatvilágra is, de irányzatában mégis emberközpontú volt. Az elvetett mag azért keljen ki, hogy legyen új termés. Az állat azért szaporodjon, hogy legyen tej és hús az étkezéshez, gyapjú és bőr a ruházkodáshoz. A gyermek születése pedig az emberi nem megmaradásának a legfőbb biztosítéka. Újkőkori ősünk tehát mindent elkövetett a létét fenyegető gonosz szellemek elűzésére, és kérte a jótevő istenek segítségét munkája sikeréhez. Az isteneket felhalmozódott tapasztalatai és ismeretvilága alapján a természetben létező és munkálkodó tulajdonságokkal ruházta föl. Az állatjelképek használatának eszmei és tartalmi mondanivalóját is csak ezek ismeretében lehet megmagyarázni. Két nagyon jó példa erre a királyi szittyáknál a szarvas jelképisége, és a Rómát alapító testvérpár, Romulus és Rémus mondája.

9. kép. Romulus és Rémus mondája

Dr. László Gyula írja, hogy a szittyáknál megvolt a „szarvas-ősanya” tisztelete, de úgy emlékszem, Magyar Adorjántól olvastam, ha egy szittyától megkérdezték: kinek a gyermeke vagy? – a szittya azt válaszolta: a szarvasé. A szittya természetesen nem a négylábú állatra gondolt, hanem arra, akinek a jelképe a szarvas volt. Mielőtt megválaszolnánk, kinek a jelképe volt a szarvas, vizsgáljuk meg a másik említett példát. Romulust és Rémust a monda szerint egy "anyafarkas" (9. kép) nevelte föl. Mai ismereteink szerint az emberi értelem megalapozása a gyermekkor első éveiben történik. Szakvélemények úgy tartják, az emberré válás e döntő időszakában nélkülözhetetlen az emberi közelség, a szülői és társadalmi gondoskodás. E nélkül – mondják – szellemi fogyatékosként élhetnénk le életünket. Elképzelhetetlen tehát, hogy a regebeli testvérpárt anyafarkas nevelte volna föl daliás és vezéri képességekkel megáldott ifjakká. Hol, miben kell keresni a magyarázatot mind egyik, mind a másik alaptalannak tűnő, mesék világába illő mondához?

Az ősműveltségek embere – amint az előzőekből láttuk – az égieket a természetben létező és élő tulajdonságokkal ruházta föl. Az oroszlán – az állatok királya – például az egyik legkedveltebb jelképe volt az isteni hatalomnak, puszta ereje miatt. A sas pedig az isteni éleslátás, mindenlátás jelképe volt, míg a szarvas gyorsaságával érdemelte ki a megkülönböztetett figyelmet. A szittyáknál tehát a szarvas volt az Isten egyik jelképe. Pontosabban a Napé, míg a Nap a mennyben lakozó Istené. Mikor a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azzal valójában azt fejezte ki: ő az Isten gyermeke. Nos, ez fényt derít a Romulus és Rémus rege történeti hátterére is. A testvérpár olyan népnek volt a neveltje, melynél az anyafarkas volt Nap, áttételesen az Isten jelképe. Az elmondottak ismeretében most már felfedezőútra indulhatunk, és kideríthetjük, mint vált a tulipán a termékenységi vallás egyik jelképévé.

A termékenység istennője okszerűen nem lehetett más, mint az életet adó anya. A világmindenség vonatkozásában a földanya, vagy maga az anyag. Megtermékenyítője az égi erőny, a naphő és fény. Egyiptomban a Nap egyik földi jelképe a bika volt. A 10. képen Isis, az egyik termékenységi istennő fejdíszében is fölismerhetők a bikaszarvak, melyek közrefogják a napkorongot. Ez tehát az áttételes jelképezés egyik legkiválóbb példája. Az Isten égi jelképe a Nap, ennek földi jelképe a bika, melyek jelképezik Isis istennői mivoltát, vagyis a termékenységi vallás nagyasszonyát. Meglepő a hasonlóság Isis fejdísze és a matyó hímzés (10. kép) egyik legkedveltebb tulipánszerű eleme között. A hímzés közepében van a Nap, melyet a bikaszarvszerű virágszirmok fognak közre. A festett tányér (10. kép) közepében szintén „tulipánszerű” dísz látható, melyre csak jóindulattal lehet ráfogni, hogy az valóban tulipán. Alakja és kidolgozása nagyon hasonlít az udvarhelyszéki tulipános láda festményeire, mint ahogy hasonlít a bikaszarvakra is, melyek egy szívet (Napot) és életfát ölelnek át. Nem lehetetlen tehát, hogy a magyar népi díszítőművészetben oly kedvelt elem Isis fejdíszéből alakult át tulipánná, miután az eredeti kötődés a népi tudatban fokozatosan elmosódott. Megtartotta viszont eredeti tartalmi mondanivalóját, mint termékenységi jelkép.

10. kép. A matyó hímzés, Isis istennő (The World's Mytology) és a festett tányér

A bemutatott anyag csak néhány jellegzetes szemelvény a sumér-egyiptomi-magyar kapcsolat vagy rokonság tárházából, melyek indokolttá teszik a kérdés alapos kivizsgálását. A magyarság e népektől való, egyenes ági származtatása azonban nem mutatkozik történetileg megalapozhatónak, ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence benépesedésének történetét. Azok, akik Mezopotámiából származtatják az első magyar telepeseket, lehetséges, hogy átsiklottak néhány jelentősnek mutatkozó tényező fölött. Szerintük a sumérok tömeges kivándorlása az akkádok térhódításával, Kr.e. 2300 táján kezdődött. Ez eseménytörténetileg valóban ésszerű feltevésnek mutatkozik, s mint lehetőséggel, ezzel is számolni kell. Szem előtt kell tartani azonban, hogy a Kárpát-medencében ekkor már virágzó műveltségek léteztek, amint ez a későbbiekből kitűnik. E térség népsűrűsége is magasabb volt az átlagosnál, mely döntő tényezőnek számít a magyarság kialakulásában, valamint a magyarság és a Kárpát-medence viszonyában. A sumérok – a kérdéses korban – a szellemi és anyagi műveltség csúcsán állottak. Jogos lenne az elvárás, hogy hatásuk – megjelenésük idején és utána – a Kárpát-medence korábbi telepeseinek anyagi műveltségén kimutatható lenne. Legjobb ismereteink szerint ez nem így van. Éppen ellenkezőleg. A Kárpát-medence és Mezopotámia műveltsége közötti rokon vonások éppen ebben az időben kezdenek elmosódni. Nem tudunk arról sem, hogy a Kárpát-medencében akárcsak egy ékírásos tárgyat is találtak volna. Márpedig, ha a sumérok a rézkor kezdetén telepedtek hazánkba, akkor az ilyen leleteknek tömegével kellett volna előkerülni. Nem tételezhetjük fel ugyanis, hogy a jövevények, miután átvergődtek a Kárpátok szorosain, egyszerűen elfelejtették írásukat, műveltségüket. Még ha így is lenne, a magukkal hozott tárgyak nem tűnhettek volna el nyomtalanul. Az egyiptomi kérdés ennél valamivel jobban áll, de az előkerült néhány tárgyra nem sokat lehet építeni. A sumér-egyiptomi-magyar kapcsolatokat máshol, a korábbi időkben kell keresni.