Ez alól a jelenség alól Jézus tanítása sem kivétel. Az Ő tanításában precíz pontossággal és könnyen fölismerhetőek mindazok a nagy súlyú kijelentések, melyek sugárzó fényükkel bevilágítanak a Tan legelrejtettebb zugaiba is, hogy föltárják az itt-ott csupán látszólag jelentéktelennek tűnő mondanivaló rejtett értelmét. Miért éppen Jézus tanítása lenne a kivétel e szabály alól, hiszen se Őelőtte, se Őutána senki sem fogalmazott menny és föld, Isten és ember, helyes erkölcs és a bűn összefüggéseiről, egymáshoz való viszonyulásáról oly világos egyszerűséggel és érthetően, minden ördögi homály és bonyolultság nélkül, és mégis a legmagasztosabb kristálytisztasággal, mint éppen Ő. És ez a kijelentés mind a hivatalos zsidókeresztény egyházak által kanonizált, mind az általuk apokrifnak, azaz rejtettnek (az ő olvasatukban hiteltelennek és érvénytelennek, azaz hamisítványnak) tartott, máig fennmaradt írásos jézusi hagyatékra egyaránt vonatkozik.

I. Feje tetejére állított világkép

Az általam legfontosabbnak tartott jézusi igeszakaszok az anyagvilág metafizikai eredete szempontjából bírnak nagy jelentőséggel. Ha ugyanis ezt a kérdést sikerül tisztáznunk, minden eleddig bizonytalan elem a helyére kerül, és a homályos foltok helyén kitisztul a háttér.„Az én országom nem e világból való.” (Jn. 18./36.) „Ha e világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy a zsidók kezére ne kerüljek. Az én országom azonban nem innen való.” Jézus főpapi imájában is megerősíti a Pilátus előtt mondottakat, amikor az apostolokért fohászkodik: „Most hozzád megyek, ezeket pedig elmondom a világon, hogy örömöm teljesen az övék legyen. Átadtam nekik tanításodat. A világ gyűlölte őket, mert nem e világból valók, ahogy én sem vagyok e világból. Nem azt kértem, hogy vedd el őket e világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem e világból valók ők, mint ahogyan én sem vagyok e világból.” (Jn. 17./13-16.)

Jézus ezzel a Pilátus jelenlétében tett, félreérthetetlen kijelentésével ellentmondást nem tűrő módon elhatárolódik minden olyan értelmezéstől, mely Őt akár az ószövetségi zsidóság messiási képzeteivel, akár valamely más földi, evilági szerepkörrel azonosítaná. Ő egy másik, felsőbbrendű világ küldötte és királya, az isteni teremtésből szállt alá, Ő maga az emberarcot öltött Isten.

Jézus egyszersmind világosan látható vonalat húz, akárcsak példabeszédeiben, egy másik, egy magasabbrendű, a földi térség oly gyakran szomorú realitásain túlmutató, fenti világ és a számunkra megszokott, lenti között, s kihangsúlyozza nem e világból való voltát. Amennyiben Jézus egy másik, tökéletesebb és magasabbrendű világ küldötte, úgy tanítása sem e világból való. E világ hatalmasai (az egyházakon belül is), mivel gondolatviláguk és logikájuk e világ könyörtelen törvényeit és cinizmusát képesek csak követni, nem tudnak mit kezdeni Jézus nem e világból való igéivel.

Ez a kijelentés, ha górcső alá vesszük, sokkal távolabbi, tágabb következtetések felé nyit kaput, olyan problematikát feszeget, mely a teremtés forrásvidékére vezeti a gondolkodó elmét. Olyan meghatározó fontosságú gondolatkört nyit meg, mely mellett szó nélkül elmenni nem lehet, nem szabad, s a Jézus föltámadását és mennybemenetelét közvetlenül követő évszázadok korai kereszténysége egyik alapvitájának anyagát szolgáltatta, mely a világ teremtett voltának kérdésével összefüggésben a különböző világok teremtőjének, teremtőinek kibenlétével kapcsolatos. Ez a téma jellege és súlya szerint magtermészetű, alapjellegű, s fölveti egyben az anyagvilág és a szellemvilág kérdéskörét, az „Ó- és az Újszövetség” folytonosságának avagy alapvető megnemfelelésének, az „ószövetségi” Jahve és Jézus Mennyei Atyja azonosságának avagy különbözőségének és a judeokrisztianizmus és a gnoszticizmus, másként: a zsidókereszténység és a szkítakereszténység eszmei, tanításbéli alapjai kettőségének problematikáját.

Ha ugyanis tisztázzuk evilág s a túlsó világ, a világosság, a jóság és az igazság tökéletes, földi érzékszervekkel láthatatlan szellemi birodalma (Isteni Teremtés, rendezett Kozmosz) és a sötétség, a fekete mágia, a hazugság, a halál és a bűn tökéletlen, testi érzékszervekkel fölfogható, látható anyagi birodalma (a Demiurgosz, a sátán ellenteremtése, a rendezetlen, zűrzavarba fúló Cháosz) tényleges eredetét, ha fölmérjük e két, egymással összeegyeztethetetlen és kibékíthetetlen birodalom szembenállását, olyan tudásra teszünk szert, melynek birtokában, ha következetesen és megalkuvás nélkül tovább gondoljuk a dolgokat, minden a helyére kerül, s kitisztul világról alkotott képünk.

Számunkra, magyarok számára fokozottan fontos e témában kutakodni, mert mi vagyunk nyelvi-kulturális és felfogás- és magatartásbéli értelemben az utolsó maradékai a régi világ szkítaságának, ezért erkölcsi kötelességünknek tartom, hogy azokról a tanításokról, melyek az eredendően jézusi, Őáltala péteri sziklaalapokra helyezett szkíta egyház tanainak is részei voltak, lefújjuk a port. Ne csodálkozzunk afölött, hogy a mai Európa zömmel indoeurópai népei vezetősége körében nagyobb ellenállás nélkül tudott elterjedni a római egyház által közvetített júdai kereszténység és annak szellemisége, mert e népek a mózesi tanítás felfogásában magukra ismertek, saját világlátásukkal, a világban tanúsított magatartásukkal és alapvető hajlamaikkal nem ütközött, sőt megegyezett az „Ószövetség” „istenének” tanítása és kultusza. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a szemita népek, azonbelül is különösen a zsidóság által közvetített mentalitás javarészt - mai divatos szóval élve - kompatibilis volt az indoeurópai népek között a saját fajiságból származó alapvető felfogással.

A keresztény gnosztikus iskolát a mai egyházak csak lekicsinylően és szitokszóként emlegetik, egyfajta, a hellénizmus filozófiai alapjain álló és a zarathusztrai eszmék befolyása alatt lévő szellemtörténeti irányzatként tartják számon, mely szemükben, mivel gyökeresen mást tanít és hirdet, mint ők, az eretnekség legfőbb megtestesítője. Így vált a mezopotámiai szkíta gnoszticizmus legátfogóbb, leghatalmasabb és legismertebb világvallása, a pártus apostol, Máni által alapított manicheizmus a sauli zsidókereszténység szemében az eretnekség etalonjává, mely ellen egykori egyházi felfogás szerint minden, akár a legördögibb gyilkos eszközök is megengedhetőek és bevethetőek, ahogyan mindez a valóságban meg is történt.

Pedig kényszerítő erővel föl kell tennünk a kérdést: Ugyan megvetendő-e az a szellemtörténeti iskola, mely az ógörög filozófiában ölt testet, és mely miután magába szívta az indoeurópai invázió előtti ősnépek, mint a káld-sumér hagyomány, a pelazgok, etruszkok, krétaiak és egyiptomiak tudását, a mai európai magaskultúra bölcsőjévé, fundamentumává és példaképévé vált?

Vajon föltétlenül el kell-e határolódnunk csak azért, mert ez a mai egyházaknak tetszene, az első Zarathusztra által a Zend Avesztában írásba fektetett tanoktól, azoktól, melyek Turán és Irán, a szkíta ősbölcsesség és a perzsa vallásos képzetek sikeres ötvözeteként meghatározó befolyással voltak az „Ószövetség” szerzőire is a babiloni tartózkodás idején, és rányomták bélyegüket a zsidó iratok egészére?

A zsidókereszténység minden más tant hirdető irányzat elleni gyilkosan türelmetlen magatartása egy féltékeny, irígy és bosszúálló istenségnek a nevében utasít el minden vele ellenkező nézetet, akit a Khalkedoni (451. Kisázsia, Bithünia) Zsinaton az „ószövetségi” befolyás alatt álló szárny nyomására Isten-káromló módon Jézus Mennyei Atyjaként azonosítottak, aki nem egyéb, mint maga Jahve, aki elárulva valódi kilétét a zsidóság törzsi istenségeként így vall magáról Izaiás próféta könyvében: „Én vagyok az Úr, és senki más! Rajtam kívül nincs más Isten!” (féltékeny, kirekesztő irígység) ... „Én vagyok az Úr és senki más! Én alkotom a világosságot és teremtem a sötétséget, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek. (Magyarul: Úgy játszadozom veletek, ahogyan éppen nekem tetszik.) „Én, az Úr viszem ezt végbe mind.” (Iz. 45./5-7.) (Khalkedon volt a helyszíne az első jelentősebbnek mondható egyházszakadásnak, ugyanis a kopt, az örmény, a szír és a palesztínai egyházak képviselői ezen Isten-káromlás (az Ószövetség Jahvéjának azonosítása Jézus Mennyei Atyjával) hallatára és egyéb alapvető nézeteltérések miatt végleg elhagyták a zsinat tárgyalótermét, mely egy templom volt.)

A mindenható és tökéletes Isten sötétséget alkot és gonoszat teremt, és még vásári ripőkként kérkedik is vele?! Hogy is van ez? Hát nem azt olvashatjuk Szent János apostol első levelében, hogy „az üzenet, amit tőle” (mármint Jézustól) „hallottunk és nektek hirdetünk, ez: Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.”? (1Jn. 1./5.)? Hát akkor most kinek higgyünk?!

Ez a fenti dicsekvő, kirekesztő és mellveregető kérkedés a megkérdőjelezendő saját isteni mivolttal végighúzódik az egész Tanachon (ez az „Ószövetség” helyes neve), ha a zsidóság törzsi istensége megszólal. És ez több, mint gyanús! Nem értem, hogy volt lehetséges az, hogy nem is oly régen, akár csak 15 évvel ezelőtt is fejcsóválás és minden rosszallás nélkül elsiklott a figyelmünk az olyan képtelen és meseszerű, antropomorf zsidó regék mellett, melyek az emberi elme számára elképzelhetetlen és mérhetetlen magasságokban öröktől fogva létező Legfőbb Istent akár egy színdarabban úgy szerepeltetik, mintha legalábbis egy lenne közülünk, aki fenyegetőzik és átkozódik (Paradicsom-történet; Ter. 2./15-17.; Ter. 3./14-19.), aki az Édenkertben „a nappali szellőben járkál” (Ter. 3./8.), ígérget (Ter. 15./18-20.), akivel, mint egy vásári lócsiszáral, alkudozni lehet (Ábrahám alkudozása Szodomáért; Ter. 18./22-33.), aki megbánja, hogy embert teremtett, és belátja, hogy hiba csúszott a terveibe (Vízözön; Ter. 6./5.), aki féltékeny haragra gerjed a sumérok lélegzetelállító kulturális és civilizatórikus fejlődése láttán, és öszezavarja nyelvüket a másnyelvű szemiták folyamközi megjelenése által az „Osszd meg és uralkodj!” ördögi elvét alkalmazva (Bábel tornya-történet; Ter. 11./5-9.), aki egy sivatagban kóborló, nomád gyülevész hadat kiválaszt magának az egész emberiség ellenében, s ettől kezdve a pénz és a üzletelés vonzáskörében és imádatában (Mammon-kultusz) tartja őket stb., stb. Mintha a fekete mágia ördögi eszközei segítségével valaki vaksággal verte volna meg a keresztény híveket, jómagam is évtizedekig hipnotizálva botorkáltam a zsidóimádat félhomályos labirintusában, melyből végülis megtaláltam a kifelé vezető utat.

A bábeli történet különösen megdöbbentő gonoszságról tesz tanúságot. Olyan ez, mint amikor a strand fövenyén egy békés kisgyermek nedves homokból csöpögtetős várat épít, míg egy másik messziről kaján és gonosz vigyorral az arcán figyeli őt, míg elkészül a mű, s aztán bestiális ösztönöktől űzve szétrúgja azt. Milyen Isten az, aki teremtményei tudásban és ismeretekben való gyarapodása fölött ne örvendezne, aki ehelyett gyermekeiben vetélytársat és elpusztítandó konkurrenciát lát?! A zsidók „istene” esetében éppen egy ilyen lénnyel ismerkedhetünk meg. Ki állíthatja mindezek alapján ép elméje megőrzése mellett, hogy a Teremtés könyvének regéiben az az Isten szerepel, akiről János apostol nyomán tudjuk, hogy „világosság, és nincs benne semmi sötétség”? A Nimród-Jahve, szkíta-szemita ellentétnek ily ősi időkbe nyúlnak vissza a gyökerei. Nimród volt ugyanis a bábeli torony építtetője.

A paradicsomkertben „a nappali szellőben járkáló” lény, akitől az első emberpár rettegett, nem volt más, mint maga a sátán. Az „Ószövetség” szerkesztői már az üdvtörténet kezdetén a feje tetejére állították ugyanis a világ normális rendjét és a tényeket kiforgatták eredeti valójukból azzal, hogy a Szent Tudás ember általi megszerzését mint Isten által tiltott dolgot mutatják be. A gnosztikus hagyomány (pl. a Nag Hammadi-lelet egyik könyvében, a Tractatus Tripartitus-ban egy hang ijesztgeti az embepárt a Tudás Fájának gyümölcsétől, míg a sólyom, azaz Turulmadár vagy az egyiptomi Hórusz képében a fára leszálló Fiúisten a gyümölcs élvezetére buzdítja őket) és a sumér teremtéstörténet ennek éppen az ellenkezőjéről beszél: a sátán volt az kígyó képében, aki ellenezte az ember beavatását a magasabbrendű tudásba, mert ezáltal veszélyeztetve látta anyagvilágbeli hatalmát, ő volt az, aki tudatosan szállt szembe a magasabbrendű világok Teremtőjével, a Mennyei Atyával, aki az embert magas küldetéssel a sátán ellenteremtésébe, a matériába küldte. Isten határozott terve szerint történt a Tudás Fájának gyümölcséből való részesedés (képi beszéd), mely az emberi faj minden téren történő fejlődésének előfeltétele és garanciája, tehát az úgy nevezett „bűnbeesés” nem e mozzanatban keresendő. A Szent Tudás, vagy máshogy fogalmazva: a Jó és Gonosz tudásának ajándékával Isten nagykorúsította az embert.

A bűn a tökéletlen anyagi lét, a lelassult rezgésszámú, elnehezült és tárgyiasult energia leglényegéből fakad, mely a belészorult, isteni eredetű emberi szellemet súlyánál és durvaságánál fogva elkápráztatja és a mélybe húzza. A sátán azon törekvése, hogy az embert kis butuska, tudatlan, könnyen irányítható és manipulálható tömeglényként működtesse, egybecseng az egyházak sok évszázados machinációival és a mai agymosó globalista gyakorlattal. A jelenlegi világ egyik legfőbb jelszava: Fogyassz, élvezz, röfögj, míg végül magad is disznóvá nem leszel, csak nehogy elkezdj szabadon és összefüggésekben gondolkodni!

II. Kit is imádunk valójában?

1. AXIÓMA: Egyet minden kétely nélkül kijelenthetünk: Az „Ószövetség” „istene” nem azonos Jézus Urunk Mennyei Atyjával!

A Khalkedoni Zsinat arcpirító csúsztatásának dogmává emelésénél történt meg az a végzetes fordulat és paradigmaváltás a keresztény tanokban, melynek következményeként polgárjogot nyert a fennmaradt egyházak köreiben a forráshamisítás és a szándékos hazudozás hamis gyakorlata, a más nézeten lévők (, és ez nem csak a vallás dolgaira vonatkozik) elleni fanatikus és öldöklő hajtóvadászat, a tanaikat cáfoló, hiteles írásos források megsemmisítése (ez, hál’ Isten, csak részben sikerült!) és a mindenáron való ragaszkodás a földi, világi jellegű hatalomhoz, pompához és kényelemhez, miután a más nézeten lévők gondos kiirtása és saját pozícióik világszerte történő kiépítése után kényelmesen berendezkedtek az „Ószövetség” istenségének gonosz birodalmában, megtartva a szentség ma már egyre inkább ingadozó látszatát, mellyel képmutató módon rendszeresen vissza is élnek. A kereszténység azóta sok lényeges kérdésben valóságtól elrugaszkodott, fordított optikát használ, s a világ a feje tetején áll.

Amennyiben a mai történelmi keresztény egyházak magukat Ábrahám, Jákob és Izsák „istene” szolgáiként azonosítják, tudatlanul - avagy a felsőbb körökben tudatosan - szembeszegülnek a Megváltó szándékaival és tanításával. Azzal a természetfölötti, gonosz lénnyel azonosulnak ugyanis, aki ellen Jézus minden erejével küzdött és mindmáig küzd.

A sátán Isten iránti csillapíthatatlan irígysége és embergyűlölete, valamint az az elkeseredett és kicsinyes törekvése, hogy az emberek előtt, megtévesztve őket, mindenáron Istennek látsszon, hogy isteni szerepkörben tetszeleghessen, a sauli irányvonal kizárólagossá válásával elérte célját: még a valódi Isten után áhítozó, jóindulatú hívek Isten-keresésébe is állandóan bele-belekeveredik a sátáni jelenlét, ahogyan Saul leveleiben is csalafinta módon elkeverednek egymással az igaz és mindenképpen helyesnek tartandó gondolatok a megtévesztés szellemével, a mennyei rózsaillatba gyakran kénköves bűz vegyül. Egyike az e gondolatkörhöz kapcsolódó, igaz sauli gondolatoknak: „... maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát.” (2Kor. 11./14.). Lucifer, mint tudjuk, fényhozót, fényhordozót jelent.

A zsidókeresztény szentmise sem mentes a gonosz imádatától. Sikerült ebbe a gyönyörű szertartásba is becsempészni a Jahve-kultusz elemeit. Gyakran az ószövetségi olvasmány tartalma homlokegyenesen ellenkezik Jézus tanításának szellemiségével. A sok vérgőzös, gyilkos rege és csalásokkal és fajtalankodásokkal teli zsidó mende-monda hallatán gyakran majdnem kifordul az ember gyomra. Az evangélium előtti (H)alleluja(h) éneklésekor pedig a gyanútlan hívek nem mást dicsőítenek, mint magát az ördögöt, az „Ószövetség” „istenét”. „Hallelu Jahve!” ugyanis annyit jelent: „Dícsérjétek Jahvét!”, az anyagvilág teremtőjét.

Legyünk azonban elnézőbbek a hallelujázó keresztény hívekkel, hiszen ők abban a hiszemben éneklik a sátánt dicsőítő énekes kiáltást, hogy Jézus Mennyei Atyját magasztalják. Ne feledjük, Lucifer (és népe) régtől fogva a megtévesztés és szemfényvesztés nagymestere(i), így afölött sem kell csodálkoznunk, ha anélkül, hogy föltűnt volna a legtöbb kereszténynek, megfertőzte a legszentebb keresztény szertartásokat is. Hogy a zsidók és a zsidókeresztények Jahvét tartják e világ teremtőjének, nem csoda, igazat szólnak ezzel, hiszen e világot a személyes gonosz és segítőtársai teremtették. A gond mindebben csupán ott jelentkezik, hogy vajon feltétlenül imádnunk kell-e ezért a zsidók „istenét”, hogy feladatunk-e kielégíteni Lucifer és társai (Széth-Sátán, Beelzebul = a legyek ura, Mephisztó, Azazél, olaszosan Azazelló, Samaél, Beliál stb.) Isten iránti irígységét azzal, hogy a Mennyei Atya helyett őt, illetve őket „isten(ek)ként” imádjuk?! Vajon véletlennek kell-e tartanunk, hogy sötét korunkban a hivatalos egyházak vezető rétegét (főleg a Vatikánt) elözönlötte a szabadkőműves szekta befolyása, melynek vezető rétege nyíltan imádja Lucifert, a Nagy Építőmestert, más szóval: az „ószövetségi” Teremtőt. A két rokon szál, a szabadkőműves és a zsidókeresztény, kimutatva foguk fehérjét korunkban egyesült, hogy valóra válhasson a keresztény terminológia Antikrisztusának, helyes szóhasználattal: a zsidó Krisztusnak, világcsászárnak trónralépése. A nemzsidó Jézus volt ugyanis az Antikrisztus a szónak azonban nem pejoratív, hanem pozitív értelmében!!

Egyike Saul helyes és igaz állításainak, amikor a thesszalonikaiaknak írott második levelében az utolsó időket vízionálva így szól erről: „Semmiképpen el ne ámítsanak titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak” (a Vatikán újbóli elistentelenedésének), „és nyilvánvalóvá kell lennie a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki Isten fölé emelkedik és minden fölé, ami szent. Sőt Isten templomában foglal helyet, s azt állítja magáról, hogy Isten.” (2Thessz. 2./3-4.) E motívumban újra tetten érhetjük a sátán ama törekvését, hogy Isten pozícióját az emberek előtt kisajátítsa.

III. Világok teremtői

2. AXIÓMA: Ezt az anyagvilágot, melybe testünkkel ízesülünk, nem a Mindenható Isten, hanem egy ugyan hatalmas, sőt teremtői hatalommal is felruházott, de Istennél alacsonyabbrendű, gonosz lény, aki maga is teremtmény, hozta létre saját magának és az általa föllázított, bukott angyalok légióinak birodalmául, hogy - miután levetkezték mennyei dicsőségüket és förtelmes külsőt öltöttek magukra - legyen hol kedvükre uralkodniuk. Jelenvaló anyagvilágunk a sátán ellenteremtése. Ez az univerzum tehát csak áttételesen, csupán közvetett módon alkotása a Mennyei Atyának oly módon, hogy aki e világot létrehozta, ugyancsak az Ő teremtménye, és e lény teremtő erejét, mely töredékes és véges ugyan, szintén Tőle kapta a mennyei lázadás előtt, ez az erő tehát valamilyen módon szent kell hogy legyen. (Az alexandriai Basileides /Kr. u. I-II. évszázad/, a legmeghatározóbb és egyben zseniális keresztény gnosztikus ugyancsak ezen a véleményen volt.)

Mégha nem lennénk is Isten-hívők, puszta gondolati alapon feltételeznünk kell egy ősokot, egy Legfelsőbb Lényt vagy erőt, akitől minden létezés kiindult és ered, maga a sátán és bukott angyalai is. Ennek következtében nem csupán az ember, de az anyagi ellenteremtés is alapvetően magában hordozza a mindenható és legtökéletesebb Isten, a Teremtő szellemi alapprincípiumát, mely alapfeltétele mindennemű teremtői aktusnak, és mely a kapcsot képezi a lenti, tökéletlen, múlandó világ és a valódi Teremtő Isten tökéletes és örök világa között. A személyes gonosz a mennyei lázadás előtt a teremtői erőt ajándékba kapta lénye részeként, mellyel ugyan visszaélt, de ez az energia Isten-azonos és következésképp az Isten tulajdona. Az ördög tehát felelőtlen bűvészinasként az ellenteremtés aktusában olyan erőket mozgósított, amelyek fölött az ellenőrzés meghaladja képességeit és hatáskörét valamint a szellemvilágban betöltött rangját. Innen a durva anyagból gyúrt világ összes tökéletlensége. Egy metaforát alkalmazva, ha a földi világ szövetének nem a felénk, testi érzékszerveink felé fordított, szemfényvesztő oldalát a maga valóságában megismerhetnénk, igen elszomorító látványban lenne részünk az elvarrott, ferde szálak és gubancos csomók láttán, és rögtön megállapíthatnánk, hogy ez a szőttes nem a valódi Isten szövőszékén készült.

Tudom, ennek a gondolatnak az igazságát rendkívül nehéz elfogadnunk, minden porcikánk ellenkezik annak elfogadásától, hogy a hajnali harmatos erdő madárfüttyös idilljét, a tengerparti naplemente bíbor fénycsodáit, a vidéki nyári késő délutánok fényes csendjét, a frissen hullott első hó csillogó, szűzi tisztaságát, és még hosszan sorolhatnám, egy olyan világban vagyunk kénytelenek megcsodálni, amely csak közvetett módon származik a Legfelsőbb Lénytől, Istentől. Mindez csupán az ember lelkében ölt pozitív formát, benne alakul át szépséggé, mert az ember a saját, isteni eredetű szelleme képére és hasonlatosságára megkísérli áthasonítani az ellenteremtés korántsem idilli valóságát, melybe testével ízesül, melynek testi mivolta által részévé vált. Szépség és jóság iránti vágyaink mintáit kivetítjük a minket körülvevő természetbe, mely a tényszerűség szintjén a puszta létezésért folytatott állandó küzdelem könyörtelenségének vadállati törvényeit ismeri csak. Valahol olvastam, hogy a madárfüttytől hangos erdő trillái a valóságban nem egyebek, mint az egymással folytonos harcban álló szárnyaspopulációk területvédő és -érvényesítő szignáljai. És abban is biztosak lehetünk, hogy a bársonyos talpakon tovasurranó, doromboló házi kedvenceinket, ha hússzor nagyobbak lennének, mint ma, nem mardosná különösebben a lelkiismeret, ha a gazdi részévé válna a mindennapi menünek.

Az állatok lélekkel ugyan rendelkeznek, ám nem birtokosai az isteni eredetű szellemnek, mely velük szemben az ember számára óriási fölényt és minőségi többletet jelent. Az önmaga létén öntudatra ébredt, tudatos létezés a mércéje, etalonja az Istentől származó minden létformának. Ebből fakadóan nem róható föl az állatoknak, hogy faj- és önfenntartó ösztöneiknek engedelmeskedve akár kegyetlennek tűnő módon cselekszenek még akkor sem, ha netalántán mi magunk vagyunk a préda, mert az állatvilág emberi értelemben felfogott erkölccsel és öntudattal nem rendelkezik. Ők az anyagvilág szülöttei, akik e világ törvényszerűségei által vezéreltek. Azonban minél közelebb állnak hozzánk az evolúciós ranglétrán, annál több emberinek nevezhető jellemvonásra bukkanunk náluk. A gerinces emlős állatoknál és különösen a főemlősöknél (primátok) szeretetre, ragaszkodásra és hűségre képes lényeket látunk, de nem köti őket semmiféle erkölcsi szabály, törvény és elvárás, és az emberrel ellentétben az a veszély sem fenyegeti őket, szellemük nem lévén, hogy démonná aljasulhassanak.

Gondolkodjunk el afölött, ha a személyes gonosz képes volt egy alapvetően tökéletlen és mégis oly sok csodával és szépséggel teli világot létrehozni, mint amilyenben jelenleg élünk, milyen lehet az a tökéletes Teremtés, mely egyedül érdemli meg ezt az elnevezést, és melyet a Mennyei Atya, a magyar ősvallás Jóistene, Öregistene alkotott!! Magyar eleink tudták, hogy különbséget kell tenniük egy jó Isten (Jóisten), tehát a voltaképpeni egyetlen Isten és egy gonosz között, aki mindenáron Istennek akar látszani és Istenként akarja imádtatni magát.

Minket, magyarokat semmilyen szál sem köt a zsidók törzsi istenségéhez! Mi ősidőktől fogva a Mennyei Atyához fűző „köldökzsinóron” keresztül kaptuk mindig lelki táplálékunkat, az Ő népe vagyunk, s a pártus-szkíta Jézus (a magyar ősvallás Világügyelő Fiúja, aki mindig testet ölt, ha nagy a baj a földön) testvérré avató személyén keresztül vagyunk az Ő gyermekei. Ezért mindent latba vetve meg kell mozgatnunk minden követ annak érdekében, hogy megtisztítsuk végre a magasabbrendű világgal kapcsolatos fogalmainkat a reárakódott idegen elemektől, és hogy régi fényében visszaállítsuk a bennünket hozzá fűző kultuszt! Ne imádjunk hamis isteneket! Jahve imádata bálványimádás.

Nemcsak Isten és a személyes gonosz, nemcsak Jézus és a sátán szintjén dúl az üdvtörténeti háború földünkön, hanem e két tábor dimenziói azáltal is tovább szélesednek, hogy egész népek, egész kultúrkörök állnak szembe egymással aszerint, hogy melyik földöntúli erő mellett kötelezték el hajdan magukat. Nekünk, az aranykor emlékképeit és magatartásmintáit hordozó magyarságnak, az Öregisten népének a vaskorszak erőviszonyai nem kedveznek. Nem véletlen az, mely nemzetek és kultúrkörök állnak manapság látszólag a nyertes helyzetében. A vaskorszak sötét erői emelték őket a magasba, hogy idővel annál mélyebbre zuhanjanak. Ezért magyar létére senki se irigyeljen olyan vaskori népecskéket, mint az oláhok, a rácok és a tótok. Pünkösdi királyságuk nagyon rövid lesz, mert az ebül szerzett holmi ebül is vész el. Tolvaj népnek nincs hazája. A lopott földön csak jövevény marad, mert még a föld is kiveti magából az aljas ember csontjait.

Most az elembertelenedés és lelki kiüresedés utolsó és legalacsonyabb lépcsőfokán áll a világ. A fölnövekvő nemzedékek már nem szerves közösségekben, hanem buja csordákba verődve saját mocskukban hemperegnek, amikor a szerves művelődés, mely még át volt itatva az emberség legmélyebb és legmegrázóbb érzéseivel és tartalmaival, haláltusáját járja. Egy még értékeket közvetíteni képes korszak végérvényesen lezárult (saját gyermekeink viselkedésén és irányultságain megtapasztalhatjuk), és bealkonyult mindazon értékeknek, melyekért az én nemzedékemből sokan még úgy gondolták, hogy értük élni és hevülni érdemes. Becsukódtak a kapui egy még élhetőbb és eszményektől irányított világnak, s valami szörnyűség készül.

Az sem véletlen, hogy a Jóisten éppen bennünket, magyarokat szemelt ki arra a magasztos feladatra, hogy Szent Fiának, Jézusnak megváltó keresztáldozatát népi méretre tágítva végigjárjuk. Ezer sebtől vérezve, porig alázva, komisz, irígy, elvtelen és tolvaj vaskori népecskéktől leköpdösve és szidalmazva, darabokra szaggatva és mégis töretlen elszántsággal végigmentünk a jézusi úton. Már „csak” a feltámadás van hátra, de nekünk az sem lesz könnyű! Erre legyen fölkészülve minden magyar a bitang vaskori népek Európájának kellős közepén, akik dáridójukat ülték Párizs mellett egy ártatlan nép halotti torán 1920. június 4-én!

Mégse botránkozzon meg senki afölött, hogy most az „Ószövetség”-ből, illetve Saul rabbitól használok egy kifejezést, mert annyira találónak és annyira idevágónak tartom, Saul is e beszédfordulatot Izaiás prófétától kölcsönözte (Iz. 64./3. „Szem nem látta, fül nem hallotta ...”): „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.” (1Kor. 2./9.). Itt pontosan Isten tündöklő, emberi fogalmakkal teljes valóságában megragadhatatlan Teremtéséről van szó, mely az üdvözült szellemek számára is elérhető lesz az Ítélet után. Saul rabbi a lényeget tekintve sok mindennel tisztában volt, ezért bűne és felelőssége csak annál nagyobb, mert az egymástól tanításaikban és lelkiségükben annyira összeegyeztethetetlen két vallást, a jézusi kereszténységet és a jahvista mozaizmust felelőtlenül és soviniszta módon egybemosta. Ezért tartom érthetetlennek, elfogadhatatlannak és következetlennek az általa kidolgozott koncepciót.

(Az „Ószövetség” könyveiben sajátos módon keverednek egymással két ellentétes kultúrkör képzetei és felfogásai, sőt Isten-képei is (pl. a jahvista és elohista iratok kettőssége). A zsidóság ún. „babiloni fogsága” idején ismerkedett meg a káld-sumér és a zarathusztrai szkíta-árja Zendaveszta hagyományvilágával, melyeknek jónéhány fontos elemét, motívumát, hitigazságát és gondolatát átemelték saját irataikba, de mindezt úgy tették, hogy a Jahve-kultusz szolgálatába állították a lopott holmit. Ezért rengeteg igaz gondolatot és hittételt találunk mind az ókori zsidó, mind a sauli iratokban. A gond csupán ott kezdődik, hogy a nyilvánvaló igazságok olyan szövegkörnyezetbe kerültek, melyek egy nyilvánvalóan gonosz lény és egy e lény által fölheccelt és félrevezetett, soviniszta nép érdekeit domborítják ki és érvényesítik az egész „maradék” emberiség ellenében. Az „Ószövetség” a megtévesztés és a zavarba ejtés magasiskolája.)

3. AXIÓMA kérdés formájában: Átgondolta-e valaha valaki, aki a betanult egyházi tanítást gondolkodás nélkül, rutinból szajkózza, hogyan lehetséges az, hogy a mindenható és végtelenül tökéletes Isten saját teremtett dolgaiban tökéletlent hozhasson létre?

Ez a fából vaskarika feltételezések egyik iskolapéldája, a kauzalitás megcsúfolása lenne. Ha az ok tökéletes, logikus módon az okozatnak is valamilyen módon - ha nem is ugyanúgy - magán kell viselnie a tökéletesség jegyeit! A „Jézus bölcsessége” vagy „Szófia” című gnosztikus evangéliumban ezeket mondja Jézus: „Akinek csak van füle a végtelen (dolgok) felől való hallásra, hallja meg! Azokat szólítom, akik ébren vannak. Minden, ami romlandótól származik, maga is megromlik, hiszen romlandótól ered. Azonban bármi, ami romolhatatlantól származik, romolhatatlan, mert romolhatatlanná válik. Sok ember tehát tévútra ment, mert nem ismerték ezt a különbséget, és meghaltak.”

Márpedig jelenvaló világunk, melyben az emberiség sok-sok évmillió óta él, alapvetően és legbensőbb természetéből fakadóan tökéletlen. Magán hordozza ugyanis annak a lénynek minden hibáját és fogyatékosságát, aki létrehozta. E világ tökéletlensége a következő, általunk oly jól és közelről ismert jelenségekben érhető tetten, mint: az állandó változékonyság (tér-idő), mely a múlandóság eredendő oka, a testi halál, az e világban élő lények tökéletlen voltából származó bűn, hazugság és csalás. Az anyagvilág dolgai állandó örvénylésben és ütközésben, átalakulásban és fortyogásban, fejlődésben és hanyatlásban bontakoznak ki és haladnak egy ember által nem ismert, végső cél, vagy végső pusztulás felé. József Atilla Eszmélet című remekmívű versében metsző élességű költői fogalmazásmódjával közelítve meg a dolgokat így írja le az anyagba zártság nyomasztó élményét: „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ. Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindenik determinált.”

E világ alapvető sajátosságai közé tartozik a lelassult rezgésszámú, durva anyagvilág összetevőinek állandó ütközéseiből adódó szüntelen és ádáz harc és küzdelem, a dzsungel törvényeinek könyörtelensége. A sátán – Madách Imre „Az ember tragédiája” című világdrámája óta tudjuk - csak azt adhatja, mi lényege. Ez az ő világa. Az embert azért teremtette az Isten és küldte az ellenteremtés anyagi világába, hogy e világ démoni és zabolátlan erőit megszelídítse, rendre kényszerítse és fölemelje, hogy a földi káoszból rendezett mikrokozmoszt, parányi világegyetemet hozzon létre saját, Istentől ajándékba kapott szelleme erejével. Ezért vagyunk csupán jövevények és átutazó vendégek e bolygón addig, amíg sátán e világ fejedelme, s ezért vágyakozunk mindannyian - még a legelkápráztatottabb ember is néha - vissza az égi hazába.

Hogy az emberek túlnyomó többsége küldetése során elbukik, nem egy - egyházi szóhasználattal élve - „eredendő bűn” következménye, hanem az anyagvilág lélekre és szellemre gyakorolt, mélybe húzó, hatalmas ereje hatásának tulajdonítható. A valódi bűn akkor valósul meg, ha valaki, vagy akár egy egész nép rövidtávú előnyök érdekében tudatosan a sátán mellé áll, s maga is démonná, démonivá lesz. Az alapvető erkölcsi kategóriák (a jó és gonosz tudása) ugyanis minden emberrel veleszületnek. Az ember tehát ha lealjasul, nem állattá változik, hanem az állat szintje alá süllyed. Ezt a szintet nevezik démoninak. Az Isten elleni tudatos ellenszegülés kárhozott állapota, amire Jézus szerint nincsen bocsánat, ha úgy tetszik, a Szent Szellem elleni véteknek minősül. És az sem elhanyagolandó tényező, hogy az emberiség a spirituális tapasztalatszerzés legkülönbözőbb fejlettségi fokozatait elért lelkek tarka gyülekezetéből áll, azaz nem mindenkitől várható el ma ugyanannyi a társteremtői feladatok elvégzése terén. A mai emberiség zöme fiatal, tapasztalatlan, homályos lelkekből áll, a korszellem sem kedvez a lelkiségben való elmélyedésnek a sátán világméretű tombolása miatt, ezért tanácsos valamivel elnézőbben és nagyobb sajnálattal viseltetni irántuk. Az anyagi univerzum a változások folyamatainak állandóan vissza-visszatérő periodikus körforgása szerint működik a végső kifejletig. Mert ez az állandónak hitt körforgás is, mely nézetem szerint oldalról vizualizálva egy fölfelé emelkedő spirálist ír le, végetér egyszer.

Voltak és lesznek olyan hosszú időszakok, melyek ideje alatt az isteni szférák energiái akadálytalanabbul és közvetlenebbül áramlottak bolygónk felé, áttörve az ellenteremtés negatív erőinek burkán. Úgy is fogalmazhatnék: a sátán zavaró adói nem minden korszakban képesek meghiúsítani a földön az isteni „adást”. Ilyenkor az emberi élettér minden szempontból légiesebb, harmónikusabb, spirituálisabb és kiegyensúlyozottabb volt, még a testi halál is inkább a békés elszenderedéshez hasonlított s nem járt se szenvedéssel, se rettegéssel. Ezeket a korszakokat Aranykornak hívjuk. A személyes gonosz mindig akkor a legaktívabb, akkor tombol a legveszettebbül, amikor a körforgás kerekének legmélyebb pontját már elhagyta az emberiség, amikor a világ látóhatárán már földereng a hajnal pírja, mert tudja, hogy már csak kevés ideje van. Ma pontosan itt tartunk. Jézus megtestesülésekor volt a mélypont. A személyes gonosz főhadiszállására jött a Megváltó, hogy Lucifernek legérzékenyebb pontján adja meg a kegyelemdöfést. Erről a Jelenések Könyvében is olvashatunk: „Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal. Tudja, hogy csak kevés ideje van.” (Jel. 12./12.)

IV. Miért van jelen az ember az anyagban?