20210613
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2012 december 17, hétfő

A Nimrud Hagyomány

Szerző: Oláh Imre

III.

A SCYTHA-NIMRUD HAGYOMÁNY
MEZOPOTÁMIAI TÖRTÉNETE

A szabir-hun nemzeti öntudatban megfogant Nimrud hagyomány keletkezésének idejét nézve egy cseppet sem tévedünk, ha annak kezdetét egészen történelemelőttinek tekintjük, vagyis idejét közvetlen az özönvizet követő "Schyta korszak" elejére helyezzük.

Ezért kezdjük a Bibliával.

Feltűnő, hogy a világ teremtéséről szóló könyv 10. fejezete, a héber hagyomány szokásos ellenszenves állásfoglalásával szemben mily felmagasztaló (laudáto) hangnemben emlékszik meg Nimrudról. Viszont a meglehetősen szűkszavú bibliai kivonattal ellentétben a héber hagyomá¬nyok, sokkal bővebben foglalkoznak vele.

Így elmesélik, hogy "Húsz esztendő elteltével háború tört ki Kim fiai és főellenségeik, Jafet fiai között. Eleinte az utóbbiak kerekedtek felül, de azután Nimrud maga köré gyűjtött Kám fiai közül négyszázhatvanat, meg Sem fiai közül nyolcvan válogatott zsoldost, s ezzel a sereggel szétverte Jafet fiait. Kim fiai ezután királyukká koronázták Nimrudot, aki kormányzókat, bírákat nevezett ki királyságának egész területén, és Therát, Nakhor fiát tette meg a sereg vezérévé. Tanácsadói azt javasolták neki, építsen fővárost a keleti síkságon. Nimrud megfogadta a tanácsot, és az új várost Sineárnak nevezte el, mivel - úgymond – "Isten összezúzta ellenségeimet". Nimrud végül Sem fiait is hatalma alá hajtotta. Azok adóztak neki, hódoltak előtte, és Sineárba költöztek, ahol Kám és Jafet fiainak szomszédságában éltek, "...Máshol Nimrud bábeli uralkodásáról azt olvassuk, hogy... némelyek szerint Bábel tornyát Nimrud emelte, aki "hatalmas vadász vala az Úr előtt", s a torony építése előtt már több várost alapított. Miután uralmat nyert Nóé valamennyi ivadéka fölött, várat épített egy kerek sziklán. Cédrusfából való nagy trónust helyezett el a tetején, amely egy másik, vasból készített trónust tartott, ez pedig egy nagy réztrónust; e fölött volt egy ezüst trónus, amelyen egy arany trónus állott. E piramis csúcsán Nimrud óriási drágaköveket helyezett el, azon ült ragyogó pompában, s hódolt neki az egész világ."[51]

"Hamarosan hetven mérföld magasra nőtt a torony. Keleti oldalán hét lépcsőfeljáró volt, azokon hordták fel a téglákat a csúcsára; utána a nyugati oldalán jöttek le, ahol ugyancsak hét lépcsőzet támaszkodott a falhoz..."[52]

A hagyomány ezen kívül még ugyancsak Nimrudot tartja a mágushit megalapítójának is, akit a perzsák Zaradust-nak, Zaratusztrának neveztek. "A mágia Thera 19. évében, Ur (Maghur) városában keletkezett, amit Ur (király) épített... ettől az időponttól kezdve az emberek áldozatokat mutattak be és idolokat (az ősök faragott képeit) imádták." [53]

Innen, a mágusok városából, Mugherből, a bibliai Ur-ból származott és sumir kulturán nevelkedett Thera fia Ábramu, vagy Abrahám, akit egyben az Ismaeliták ősapjának tartanak. Azonban az ősi hitszemlélethez való makacs ragaszkodása miatt szembe ütközött az Ur városában ezidő tájt a hatalmat képviselő, tűztisztelő mágusvallással, és Nimrud¬dal, a Káld birodalom megalapítójával.
A kor vallásos felfogásáról a Talmud a következő képet adja:

«Let Nimrod come and testify that Abraham was not a server of 'Abhodah Zarah'. But in the days of Abraham there existed no strange cult either of the Turks or the Nazarenes, but only the worship of the true God and idolatry.»

Vagyis; "Jöjjön Nimrud és tegyen tanúbizonyságot arról, hogy Ábrahám nem volt bálványimádó, mert Ábrahám idejében sem a törököknél, sem pedig a nazarénusoknál nem létezett idegen vallás, csak az igaz Isten tisztelete és bálványimádás."

Ez a mindeddig kellő figyelemre nem méltatott adat mindennél jobban rávilágít arra, hogy Nimrud idejében Káldeában csupán két számottevő nemzedék élt: vagyis a Turkok és Nazarénok nemzetsége. És ennek megfelelően szintén csak két istenszemlélet uralkodott: az "igaz Isten imádata" és az un. "Abhodah Zarah", vagyis "bálványképimádás". A turkok tehát az "igaz Istent" imádták, míg a nazarénusok - akiket H. Rawlinson Úr városbelieknek, H. P. Blavatsky pedig kabalista kaldeusoknak nevezett, - faragott képeket, idolokat, vagyis inkább az "isteni erőket megszemélyesítő formákat tisztelték."

Más szóval az előbbi, vagyis az "igaz Isten" - tisztelet fogalma a későbbi idők folyamán megtisztult monotheizmusra, vagyis az ősibb eredetű és Dr. Varga Zsigmond által részletesen kielemzett természettisztelő vallásformára vonat¬kozott. A másik pedig, a Nazarén-káldeusoké, a "csil¬lagismereten alapuló kozmologikus" mágusvallást, Babilon megalapitójának: Nimrudnak, s a kusita nemzeti hitvallás alapítójának: Zaratusztrának tűztisztelő hitét képviselte. Az egyik az ősi matriárkális hitszemléletből ered, amelyik a természet erőit, az antropomorphikus tulajdonságokkal felruházott isteneket "félte", ezzel szemben a másik, a mágus vallás fejlett csillagismerettel rendelkezett, s az egy isteni erőt részekre bontotta, és azt egy kozmikus vallás-felfogás formájában imádta.

A szóban forgó két különböző vallásnézet, vagyis az ősi anyahitű- természettisztelő, és a kozmologikus mágushit, kezdettől fogva nemcsak hogy különbözött, hanem F. Lenormant szerint: "kölcsönösen ellenséges viszonyban volt egy mással." Ezen hitnézeti különbségből kinőtt éles ellentét végül is "heretikához", vallási és politikai viszályhoz vezetett.

Egy arab hagyomány ennek az eseménynek az indító okát - természetesen semita szemszögből megvilágítva - így meséli el...: Történt egyszer, hogy mikor a káldeusok kinn a mezőn a legnagyobb vallási ünnepüket ülték, Abrahám az ő templomukban a legnagyobb bálvány kivételével, minden isten-jelképet összetört, gondolván, hogy a felelősséget majd a legfőbb istenükre hárítja. Számítása azonban nem sikerült, és amikor az igazság kiderült, Abrahámnak Nimrud elől Ur városából menekülni kellett.[54] Azonban ellenségeskedésük nem ment el odáig, hogy eltávozása előtt megakadályozta volna abban, hogy előbb Sarait (Sárát), Nimrud leányát feleségül ne vegye.[55]
Az első vallástörés és az ennek folytán bekövetkezett háborús viszály tehát Káldeában keletkezett, amely egyfelől a mágus-vallásalapító, Babilont építő és az "istenek ellen lázadó" Nimrud kusitái, másfelől Mezopotámia ősi népsége között folyt le. Lényegében ez nem volt más, mint a Káldeában összekeveredett két külön emberfaj vallásnézetének elkerülhetetlen küzdelme, melyben az ősi államszervezetben élő népség természettisztelő anyahitű szemlélete és az uralmon lévő kusita vallásfelfogás került egymással szemben.

A viszály eredetének az okát a Biblia az "Istennel" szemben való lázadás következményének tulajdonítja, amely folyamat az isteni ítéletnek egy olyan formáját vonta maga után, amit a hiedelem szimbolikusan a politheisztikus isten¬pantheon istenei, tehát az eget, földet, levegőt: megszemélyesítő, antropomorphikus tulajdonságokkal felruházott istenek - természeti erők - az "ellenük lázadó", tehát a tiszteletet tőlük megtagadó, Nimrud kusitái ellen bosszúból követtek el.

De a kusoknak Sineár földjéről történt szétszóródásának az okát az isteni ítélet helyett, inkább a kusita hatalmat megdöntő vallásos és politikai konfliktusban kell keresnünk. Másszóval, egy olyan tragikus történelmi eseménynek vagyunk itt szemtanúi, mely Káldea politikai és valláskulturális életét alapjában megrengette.

Mindezt pedig Cory így foglalta össze:... "A schism, most probably both of political and religious nature..." vagyis valószínű, hogy egy politikai és vallástörés folytán létrejött viszályban kell keresni - szétszóródásuknak az okát - minek következményeként, folytatja Cory, valószínű, hogy egy el¬keseredett vallásháború tört ki. Véres harcok dúltak, míg végül is a kusok tértvesztve a nagy folyamok vidékét magok mögött hagyták, szétszéledtek. (Faber; Lib. vi. c., 4.)[56]

De ugyancsak erre utal Josephus is, amikor Hesztieust idézi; "a torony leomlása után - írja - azok a papok onnan megmenekültek, vallási tárgyaikat megmentve, és mindennel együtt, ami az isteneik imádatát szolgálta, magukkal hozták Babilonba, Sineár földjére. Azonban onnan ismét szétszóródtak - és mivel még mindig egy nyelvet beszéltek - más helyt kerestek menedéket". (Jozeph; Ant.; L. 96. v. 4.)
Ennek ellenére anélkül, hogy Nimrud emléke elenyészett volna, ettől az időponttól kezdve, mint ahogyan a hagyományok bizonyítják, roppant nagy híre keletkezett, s élete folyamán az akkor ismert világ minden zugában, Káldeától kezdve az asszírokig, Mezopotámián és Elámon keresztül egészen Indiáig eljutott, s nevének megistenített formáját a kor különböző vallásos gondolkozásához illően, az ősemlékezet még évezredek múltán is híven megőrizte.

A hires német theologus, F. Delitzsch kutatásai szerint, Nimrudot a semita Babylonban Marduk név alatt apotheizálták, ahol később aztán a mezopotámi istenpantheon összes nagyjait magába foglalta.

Ez az "apotheozis", vagyis "megistenítés", Istenné nyilvánítás azonban hosszú idő alatt ment végbe és sok vallási ész politikai küzdelemnek volt az eredménye. Ugyanis addig, míg a türelmetlen tulajdonságú semita népek nem szivárogtak be Mezopotámia életterébe, Nimrud varosa NIB-UR (Nippur) volt, ahol a sumír hiedelem szerinti "VILÁG VILÁGOSSÁGA", azaz ÉN-LIL Isten temploma állt. (NIB jelen¬tése sumír nyelven... "párduc") Nimrud földi néven: Bél, vagy Bélus és ebből jön a bibliai Bál, Baal elnevezés is. Ezek az "istenné lett", vagy a pantheonba (isten-karba) bevonult Nimrud nevei. De a sumír legendák UTU (UD) nap-isten fiaként, ÍZ-DU-BÁR (jelentése: "az örök-lélek született párja") formában örökítették meg emlékét. Itt jó, ha megjegyezzük, hogy azokat az ékjeleket, melyeket sumír nyelven IZ-DU-BAR-nak olvasott George Smith már a múlt században, a semita akkád nyelv GIS-GIL-MAS-nak értelmezi és ennek fejlesztett formája Gilgames, aki senki már, mint Nim¬rud, a káldeusok és kusiták nagy királya.

Nimrud "megistenített" emléke nemcsak a hiedelem, hanem magának a vallásnak a tartalma volt. Érthető tehát, hogy amikor Kr. e. 1760 körül a semita Hammurabi uj vallást rendel el Mezopotámiában, az eddig istenített Nimrud alakja is elsemitásodik és - mint a Világ Egyetlen Ura - MARDUK néven ismeretes. De Marduk nevét is a sumír ékírással vésik agyagtáblára az új vallás papjai és ezek a nevek tükrözik a Nimrud-i hagyományt. Ugyanis Marduknak nevezett "új isten" Nimrud régi neveit viseli: Amar-Utu (a Napisten báránya), Amar-UD, Namra-Ud, An-amar-Utu, Nam-RU-Du, Namra-Sit. Tehát Nimrud tovább él az elsemitásodott Babilonban is.[57] Láthatjuk, hogy a babilóni nevei összetett szavak, melyek - értelemszerűen - két részből tevődnek egybe.

Az első rész mindig a "namr", "nmr", "nibr" változata, mely a "páruc", "leopárd", "panthera" jelentést viszi, hiszen NIM-RU akkád nyelven ugyanez.

Az asszír ékiratokban gyakran találkozunk a Namri névváltozattal. Sőt köztudott, hogy a kései káld uralkodók fejedelmi szokásai közé tartozott a "Namra-raba" felségcimjelző felvétele is. De még egy olyan elamita nemzetség is létezett, amelyet Namri néven ismertek.

Nevének második szótagja: az Utu, Udu, Utuki, a bibliai Kus patriárka nevének a Napot, fényt kifejező értelmére vezethető vissza.[58] Viszont ugyanezt az akkádok az Utu névszó helyett már a hasonló értelemmel bíró Ur vagy Ru szótaggal behelyettesítve Nib-ru vagy Nib-ur formára változtatták.

Nem sokkal a Bibliában isteni ítéletnek tulajdonított, Bábel torony leomlása és az un: nyelvzavarodás után, vagyis a "szkíta" korszakban történt vallástöréssel kapcsolatos események következményeként a Sineár földjén élő népek egy része Nimrud vezérlete alatt ismét vándorútra kelt és Baby¬lónián, Asszírián keresztül észak-keleti irányban haladva, útjuk végül is India észak-nyugati részén állapodott meg. Viszont anélkül, hogy nyelvüket, vallásukat vagy néprajzi sajátosságukat elvesztették volna, továbbra is a kései sumir kultura keletre szakadt ágát képviselték és ettől kezdve Mezo¬potámiát szervesen összekapcsolták Közép-Ázsiával, miközben arra messzemenő gazdasági, sőt meglehetősen nyomatékos politikai és valláskulturális hatást gyakoroltak. Ennél fogva tehát a nyugati irányból érkező honfoglalók mezopotámiai őshazájukból ugyanazt a mágus-hitű, csillagismereten alapuló vallásszemléletet hozták magukkal, melynek követőit Kaldea Ur (Magur.) városában Nimrud uralkodásának ideje táján Naharimnak, Nazaroknak, tűztisztelő mágusoknak, később Iránban pedig Mazda vagy Yesdan (Isten), de olykor Azar¬-Khusángi hitűeknek nevezték.

St. Isidorius egyházatya ennek a tűztisztelő Mazdahit¬nek Iránba történt elterjedéséről a következőket mondja:

"In Persia primum orta est ars magica, ad quam Nemroth, gigas post confusionem linguarum abiit, ibique Persas ignem colere docuit."
"Legelőször Perzsiában keletkezett a magia mesterség, ahová Nemroth óriás a nyelvek összezavarodása után ment, s ottan a perzsákat tanítá a tűz tiszteletére."
(S. Isidorus: Originum Liber XIV. Caput III. §. 12.)

De az említett, világtörténelmi szempontból korszakalkotó vallásalapításon kívül Nimrud iráni honfoglalása még a magyar őstörténelmet elindító eseményekre is messzemenő és sorsdöntő befolyást gyakorolt. Így Kézai Simon mester, IV. (Kun) László király udvari papja 1283 táján készített "Gesta Hungarorum", A Magyarok története című történelmi művében, miután Perzsiára gondolva, Eviláth néven jelölte meg azt a helyet ahol "Menrót (Nimrud), az óriás, a nyelvek összezavarodásának kezdete után. . . " letelepedett, leírását a magyar-nemzet genezisének azzal a - már olyan sokszor megtagadott - adatával folytatja, hogy "ott feleségétől, Enethtől két fia született, Hunor és Magyar, akiktől a hunok és a magyarok származtak. De az óriás Menrótnak - azt beszélik - Eneth mellett még más felesége is volt, akitől Hunoron és Magyaron kívül több fia és lánya született; e fiai s azok utódai Perzsia vidékét lakták, testalkatra és színre a hunokhoz hasonlítanak, csupán beszédjük tér el kissé, mint a szászoké a thüringiaiakétől... "[59]

Ezek szerint Nimrudnak Iránba való költözését még Kézai korában is kétségtelenül elfogadott történelmi ténynek tartották, azzal viszont keveset törődtek, hogy Nimrud idejében Perzsiáról még egyáltalán nem beszélhetünk, mert akkor ilyen nevű nemzet egyszerűen nem létezett. Ezért a továbbiakban a Kr. u. 400 körül élt Epiphaniosz egyházatya utalását kell figyelemmel követnünk, mert ő az, aki Nimrud keleti hazájának színhelyét az előző írásnál sokkal pontosabban megjelöli:

"...ez a Nimród a fekete Kusnak volt a fia, akit Zoroasternek hívtak a görögök, és aki keletre költözvén a baktriai Hunniában uralkodott egykor, alapítva itt a baktrok városát, ahonnan elterjedtek volt mind a csillagászatnak, mind pedig a mágiának ama tanai, amit Nimród fedezett volt fel régen és amit némelyek Zoroasterről mondanak, hogy felfedezte."

Ezt a hajdani Baktriát délen a Hindu-khus egetverő nyugati nyulványai, északon pedig az Oxus folyam vize határolta. Egyes tudósok a múlt század táján ide helyezték az "indo-európai" népek bölcsőjét. De minél jobban ismertebbé válik előttünk Baktria őstörténete ezt az álláspontot annál nehezebb lesz tovább tartani.[60] Baktria ősi voltát már az is igazolja, hogy fővárosának, Balk-nak története, emberemlékezet előtti, mitológiai korba nyúlik vissza. A híres görög drámairó, Euripides, Bacchanalia cimü művében például Bacchus (Kus) nemzetős indiai vándorútjának egyik állomását Balk városába teszi. Szerinte a Baktrus folyót, ahol Balk városa épült, Bacchusról nevezték el. Két¬ségtelen, hogy valamikor ennek a hiedelemnek igen komoly alapja lehetett, mert Árián görög történész a macedóni Sándor indiai hadjáratáról írt beszámolójában feljegyezte, hogy akkor még ott egy olyan nép lakott, akiknél élt a legendáshírű Bacchus emléke, és nevét, mint hajdani nemzetőst, oly nagy megbecsülésben tartották, hogy tiszteletére évenként ünnepeket ültek.[61] Megasthénes azt írja erről, hogy az első indiai (eviláthi) birodalmat Dionyszosz/Bacchus alapította, aki három évi uralkodás után, mielőtt onnan eltávozott, királyságát egy Saparte nevű főurra hagyta. Mind ez szerinte Nagy Sándor uralkodása előtt 6042 évvel történt.

A baktriai birodalom fővárosáról továbbmenően "A magyarság alap-népelemét képező fehér-hunokról" írott tanulmányában gr. Kuun Géza a következőket jegyezte még fel:

"A kusan nép fővárosa Balch volt, Báhl, a név régebbi iráni alakja Bachdhi, az indiai eposzokban Bahlika, régen Zariaspa néven, a chinai íróknál Polo, melyről az a véleményünk, hogy azonos a Theophylactus Bakath alakjával. Bakath városát ezen író tanusága szerint az unnogurok alapították. Ezt a várost Priscus Balaán alakban írja. V. ö. a név Bahl, Balch alakjával."

Nimrud keleti-khusán birodalmának székhelyét az őshagyományok Baktria tartomány fővárosába, a legendás hírű Balkba helyezik. Azt az országot viszont, ahol uralkodott, a történészek különböző módon hol Perzsiának, hol pedig Hunniának nevezik. Valódi nevének felkutatását csak az iráni és az ős-hun regék segítségével lehet megkísérelni, ugyanis az asszírok egykor úgy elpusztították az elamiták és a médek kultúráját, hogy azt a keveset, ami ide vonatkozólag, megmaradt, csak a perzsák által eltulajdonított méd-hun hagyományból és az ugyan innen eredő, török nyelvű ős¬hungesta alapján lehet összeállítani, rekonstruálni.

Figyelmet érdemel tehát itt elsősorban az 1970-es évek végén újra napvilágot látott Tarih-i-Üngürüsz, vagyis az¬ ős-Hungesta, amely azt az országot ahol Nimrud ősünk egykor uralkodott, először nevezi meg.
"Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő. A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak. Egy nap Nemród vadászatra ment, és magával vitte a fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vadra bukkant. Azonnal nyomába eredt, és üldözni kezdte. Fiai is mindenfelé vadat kémleltek, s egyszer csak egy csodálatos vad tűnt fel előttük, amely csodálatos színekben pompázott. Önkénytelenül is a vad után fordultak lovaikkal vágtában. A vad azonban elmenekült, és Adzsem (Perzsia) határán a hegyek közé érve eltűnt.

Abban az időben Adzsem országának közelében egy bégnek két csodaszép lánya volt. Magor és Hunor ezt a két lányt feleségül vette.

Miután ez így történt, a hírmondó szavai azt bizonyítják, hogy Üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott. Mivel Hunor neve később Hüngürüszre változott. Nemród halála után Hunor egész népével apósához, a tatár kánhoz folyamodott, és őnála telepedett le. A kán is megtisztelte öt, és Adzsem szomszédságában egy egész ország fejedelemségét adományozta neki.

Midőn Nemród meghalt, Adzsem trónjára egy másik fejedelem került."[62]

A mondából tehát kitűnik, hogy Nimrud valamikor egy mitikus "Adzsem" nevű országnak volt a királya, a fiai: Hunor és Magyar, ugyancsak Adzsembeli születésű hercegek voltak. Annakidején apjok palotájában nőttek fel, és fiatalságuk nagyobbik részét honukban, Adzsem földjén töltötték.

Ezek után tehát ha Adzsem fekvésének a felkeresésére indulunk, akkor azt nagyjából a mai Perzsiával és Irakkal egybeeső részen találjuk meg. Viszont azok, akik Adzsem országának színhelyét kizárólag csak Perzsiával azonosítják - mint ahogyan az szokásos - csak fél igazat mondanak. Ugyanis a teljes igazság szerint az egykori "Iráki-Adzsem" országa foglalta magában az egész Perzsiát, nem pedig fordítva. Sőt ez, az utóbbi országot már évezredekkel megelőzte. Épp ezért érthető, hogy a híres XV. századbeli perzsa történész, Mirkhond, a perzsák történetét évezredekre visszamenőleg miért éppen a Nimrud korabeli hagyományok felhasználásával bővítette ki, s Iráki¬-Adzsem ország királyait egyszerűen "korai perzsa királyoknak" nevezi.

Napjainkban a modern perzsa történészek természetesen már nem esnek ebbe a hibába, mert a két birodalmat egy¬mástól kellőképpen megkülönböztetik. Vagyis nem titkolják, hogy az egykori Adzsem neve alatt ma már nem Perzsiát, hanem régen a perzsák által Hodzsa, Uvadzsa, Adzsám stb. néven elnevezett egykori ó-elámi birodalom területét kell értenünk.

Tehát ebből kiindulva az eddigiekkel szemben már egészen más eredményhez jutunk. - Különösen akkor, ha ennek az ősrégi birodalomnak a közismert elsemitásodott "elamita" nevét az akkádoktól gyakran használt Subari, Subartu, vagy a helybeliek által Avar, Var-nak mondott névvel helyettesítjük be.[63]

Herodotusz ezekkel kapcsolatban még egy további érdekes adatot hagyott ránk: "A perzsákat hajdan a görögök Kephenu¬soknak hívták, de magoktól és szomszédjaik által Artai-nak hivattak." Herodotusz adatának további vizsgálata után rögtön szembetűnik, hogy itt nem is annyira a perzsákról esik szó, hanem inkább Irán ősnépéről, a subarokról. Azóta ugyanis bebizonyosodott, hogy az Artai név valójában az egykori Afarti nép nevének az egyik elgörögösített változata... ami pedig nem más, mint a Szubar nemzet későbbi Var, Abar, Abeiri, Aparni és Parni scytha nevének a lekopott formája.[64] Ez a név először is egy ó-elámi ethnikumot, később pedig az egész ország nevét jelentette.

Az Artai név kezdetben egy tulajdonságot, de mondhatnánk úgy is, hogy karizmatikus eredetet - ugyan úgy mint a bibliai "elohim", vagy pedig a sumir Mah(g)-ar-nagy, hatalmas magasztos származású fiakat, embert, nemzedéket jelentett. Később értelmét az árja névszóval összezavarták, s azután pedig többször felváltva használták. Helenikusz is azt mondja, hogy a perzsa hódítás előtt Irán ősla¬kóit ezen a néven ismerték.

Ám ezen kívül találunk még itt mást is, ami Nimrud országa agykori nevének felderítésében az előbbieken kívül még további útbaigazítóúl szolgál. A perzsa-mágus szentkönyvnek, az Avesztának nagy szakértője, E. Herzfeld, a magyar őstörténelemkutatás számára felmérhetetlenül nagy fontosságú segítséget nyújt, mikor magát a "Korai perzsa királyokról", tehát más szóval Adzsem uralkodóiról szóló őslegendát, eredetére nézve nem perzsának, hanem egyenesen a ,"Homurga" szakák őshagyományának tekinti.[65]

Az idők során gyakran találkozunk olyan jelenségekkel, mikor egyes nemzetek látszólag anélkül, hogy megszűntek volna létezni, nevük egy időre eltűnik a történelem színpadáról. S majd évszázadok eltelte után, mikor ismét feltűnnek, akkor már egy bizonyos változáson, átformálódáson mennek keresztül. Hasonló változást észlelünk a Herzfeld által Homurga (Homaurga) Szakáknak nevezett nép neve körül is, amely hosszú idő eltelte után először I. Dáriusz perzsa király feliratán, az egyik perzsa tartomány neveként, a pársi szójárás szerint "Humavarga" változatban jelenik meg újra. Lehetséges, hogy a nyugati tudósok előtt már feltűnt ennek a névnek a Hunnal való kapcsolata, de természetesen nem szolgált volna indo-europai érdekeket, ha ezt a világ előtt nyilvánosságra hozták volna. Sőt ellenkezőleg inkább mindig arra törekedtek, hogy azt félremagyarázzák. Mert Zajti Ferenc is megjegyezte már, hogy az egykor agglutináló méd nyelven írott Zend Avesztában több helyen előforduló Kiuna, Hunu, Hune... stb. hasonló hangzású neveket, a természetesnek látszó s kézenfekvő magyarázat helyett... "a nagy Aveszta-Szótár és a nagy Iráni¬-Név-könyv... mint nép nevet kiküszöböli..." és következetesen "Sunu-nak megfelelő német Sohn-azaz "Fiú"-val helyettesíti és fordítja."[66] Ezért tehát magunkra vagyunk utalva abban, hogy a Homurga (vagyis a Humavarka) Szaka nép nevét az eredeti formájában visszaállítsuk és következetesen jogosan magunkénak tulajdonítsuk.

A behisztuni akemenida fölirat középső vagyis méd¬nyelvű írást vagy olvasást véve alapul e nép-névre vonat¬kozólag, a "Humavarka" szót találjuk - amint arra prof. P. Pesti konferencia körútja alkalmával fölhívta a figyelmet. Ö volt az, aki elsőnek vette észre ennek az elnevezésnek a fontosságát, rejtélyeit és a magyarsággal való kapcsolatát - s azt részletesen kifejtette. Mindebből én most csak röviden jelzem a legfontosabbakat, jelen kérdésünkre vonatkozóan. P. Pesti pedig Közép Ázsiát tárgyaló könyvében részletesen fogja majd elemezni és kifejteni annak minden vonatkozását a magyar névre, a magyar népre és a történelemre vonatko¬zólag.

Mármost, ebből a Humavarka szóból kiindulva - miután a több nép-név végén is szereplő "ka" végződést elhagyjuk, bárki könnyen észreveheti, hogy e név két külön részre osz-tódik: a Huma- és a -varra. Továbbá az M és N hangzók szokásos módosulásait is figyelembe véve: a jólismert Huna¬vár szóhoz jutunk. Minden bizonnyal ebből a népnévből alakult idővel azután a "várhun" név.

Feltehetően ebből a formából képződött idővel aztán ki a Var-hun vagyis a hajdankori Avar név is, amit ne felejtsük, hogy krónikásaink sohasem neveztek avarnak, csak hunnak! Sőt a V = G, mássalhangzó hasonulás folytán - lásd, várad= gorod, Visegrád... - a továbbiakban már a Hun(a)-gar vagy az "előmagyar" Onugur vagy Ungar név is levezethető.

Ám ha ezek után, a Humavar névformát továbbra is alapulvéve, ezt a kifejezést történelmileg ellenkező irányban visszafelé gördítjük és az idők folyamán, a v=g betű igazodást ismét szemelőtt tartjuk, a sumir név eredeti formájához jutunk vissza. Ami pedig Prof. Badiny igazolja, mert az ő érdeme volt először, hogy J. Oppert francia nyelvész nyomán, a sumir névszót elsőnek Hun-mag-ar-nak olvasta. [67]
Ezek szerint a Hun név az idők folytán a következő változásokon ment keresztül:

Ku-mag-ar, Hun-mag-ar, Huma-varka,
(Sabar, Savar, Avar, Apar, Var, Par, Parni, Aparni, Párthus.)
Hun-avar, Var-kun, Varkonita, Várkony...
Huna-var, Hun(a)-gar, Hun-gár (Kan-gár), Un-gár, Ön-ugor... Ugri, stb.

Látjuk, hogy az évezredek folyamán az ősi Hun név sem veszett el, hanem egy kis hangtani változás után, a Humavarka néven keresztül egészen a Hungárig továbbra is kimutathatóan megmaradt. De ugyanilyen változásokon ment keresztül a Homurga-szaka név második tagja, vagyis a "Szaka" névszó is.

Ezzel kapcsolatban a mezopotámi ásatások alkalmával előkerült ékírásos agyagtáblák adataiból arra a következtetésre jutunk, hogy a Saka név valóban sumir eredetű volt s idővel tőlük került át a perzsa nyelvjárásba. Eredeti formája: a sa-gir, su-gor, sa-ki... hangzású nevekkel, kezdetben a fennt említett Subartu földjét jelölték.[68] Ugyan csak hasonló célt szolgált még ezen kívül, a Hubur név hasz¬nálata is, amelynek eredeti formája az n/g=b/m mássalhangzó átalakulás folytán a sumir emesál dialektusban: újra Hungur formában jön vissza. Ezekután tehát könnyen felismerhető, hogy a Subartu nevet helyettesítő Hubur-saki név¬változat, teljesen megegyezik az E. Herzfeld által megjelölt Humurga-saka, Subar nemzet nevével. De ugyan csak hasonló módon vélekedik ezen kívül még Q. A. Waddel is, mikor az Indus folyam mentén elterülő Subartu földjét a sakák, Indo-szkythák őshazájának tartja.[69]

Ezért mint látjuk, a hajdani Adzsem alatt nem Perzsiát, de még nem is Elámot, hanem pontosabban Mezopotámiai hunok földjét kell értenünk. Ebből viszont az következik, hogy ha az eddig felsorolt Hubur, Subar és Saka nevek közös eredete szótörténelmileg egyezik, akkor ezeket néprajzi szem¬pontból megvizsgálva is hasonló eredményre kell jutnunk. És tényleg, a régiek szemei előtt egykoron volt idő mikor a szakák faji eredetéhez semmi kétely nem fért. Caerelius római történész "a szakák nomád kusita őseiről, mély elismeréssel emlékezik",[70] akiket az ő korában még a Mezopotámiában tanyázó khusok, vagy másnévén kuthiták leszárma¬zottjainak tekintették. De az örmény történészek is hasonló véleményen vannak; mikor a szakákkal azonos hunokat és masszagétákat, a Baktriában székelő khusitákkal, kutitákkal, teljesen azonosnak tartották.

Tehát így kétségbevonhatatlanná válik az a tény, miszerint a Humurga-szakát, akiktől az adzsemi királyokról szóló őshagyományok eredtek, lényegében nem mások, mint khusiták, vagyis "kuthita-nomádok", akik valóban a későbbi hunok ősei voltak.


[51] Graves-Patai: Héber mitoszok. (Bp. 1964)
[52] Graves-Patai: Op- cit­
[53] Thompson, R. C.: Semitic magic. (New York, 1971)
[54] Thompson, R. C.: Op. cit.
[55] Neamet Ullah: Makhzen Afgani. (Karachi, 1718)
[56] Cory: Ancient fragmants. (London, 1876)
[57] Delitzsch, F.: A new commentary on Genesis. (Minneapolis, 1978)
[58] Smith, G.: The Chaldean account of Genesis. (New York, 1876)
[59] Kézai Simon: Gesta Hungarorum. (Bp. 1951)
[60] The Encyclopaedia Britanníca, IX. ed. (Philadelphia, 1878)
[61] Wilson, H. H.: Ariana antiqua. (London, 1860)
[62] Tarih-i-Űngürüsz. Ősi Gyökér. (Buenos Aires, 1982)
[63] The Encyclopaedia Brit., Op. cit.
[64] Rawlinson, G.: History of Herodotos. (London, 1862)
[65] Herzfeld, E.: Zoroaster and his world (New York, 1974)
[66] Zajti F.: Magyar évezredek. (Bp. 1943)
[67] Badiny, J. F.: Ka1deától Istergamig. (Buenos Aires, 1971)
[68] Ungnad, A.: Subartu. (Berlin, 1938)
[69] Waddel, L. A.: The Makers of Civilization. (Delhi, 1968)
[70] Thompson, R. C.: Semitic magic. (New York, 1971)

 

 IV.

AZ ADZSEM-I HUN BIRODALOM TÖRTÉNETE

Muhamed bin Khavendas bin Mahmud, közismert nevén Mirkhond perzsa író Razut-uz-Szafa cimü munkájában - Husajni Qazvini Fazl Allah arab történésznek Tarih-al¬mu'dzsam fi athar muluk Al-Adzsem cimü művét véve alapul - Irán történetét nemzete hírnevének öregbítésére a legendás hírű Nimrud nemzetségéből származó adzsemi fejedelmek viselt dolgaival kezdi. A perzsák őstörténetéről írott események előszakaszát tehát egy olyan szabir-hun vonatkozású ősrege szövi át, amit nem éppen csak a perzsa, hanem inkább a turáni ősmúlt eposzának kell tekinteni.

A Razut-uz-Szafa szerint az Irán területén létrejött Adzsem birodalom alapjait valamikor egy kald eredetű miti¬kus királyi dinasztia fektette le. Az uralkodók közül Mirkhond elsőnek Ad, vagy Adzsem fiát: Kaiomárt emliti. Az ő uralkodásának kezdetét egyesek a K. e. 5371. évre teszik. Minden más jel is arra mutat, hogy a peshadi királyság alapjait nem Baktriában, hanem még Mezopotámiában, sumir földön vetették meg, és csak később, került át onnan Iránba. Ezt igazolja Cory is, amikor azt írja, hogy mind a kald, mind az iráni dinasztia Nimrud uralmával vette kezdetét.

Behatóbb vizsgálódás után kitűnik, hogy a Kaiomar/ Kaimur név korábbi, mezopotámiai változata Kamar, vagy Kamur formában tűnik fel először. Későbbi változatai között (Khubur és Hubur mellett) az iráni feliratokon Homaur-ga, vagyis Homavarga formával is találkozunk. Valószínű tehát, hogy Kaimur fejedelem nevének emléke maradt fenn az adzsemi királyokról szóló hagyományokból ismert Homavarga/ Homaurga-szakák nevében is.

A Homaurga-szaka név két részre oszlik: Homaurgára és szakára. A szaka szó általában szkitákat jelöl. E. Herzfeld szerint a Homaurga névben a Homa a párduc totem-állat bőrével: a párduc-kacagánnyal szimbolizált nemzetősnek: Dionysusnak "Homa" nevére utal.[71]
Ahoma (shoma) szó a mágusoknál nemcsak a homa nevű szent áldozó-italt jelentette, hanem a Yasht IX, 1. verse szerint ez volt a neve Haungá-nak, vagy Hungá-nak: a királyi ház fejének, a törzs fővezérének, a nemzetség urának is. Így hát a Homaurga-szakák párduc-kacagányos Kaimártól, a nemzet első ősétől vették a nevüket. De Homa, vagy Haunga nemzetős nevét kapcsolatba hozzák az Orion csillagképpel is, amikor az Orion felett uralkodó istenségnek nevezik.

A legenda szerint Adzsem fia: Kaimur 30 évig uralkodott Adzsem birodalmában. Ez alatt minden alattvalója - a beavatottság, és közös nemzetősük égi származásának szimbólumaként - párducbőr-kacagányt viselt a vállán.[72]

Ismeretes, hogy a párduc-kacagány viselete nem iráni, hanem mezopotámiai eredetű. Az ottani ásatások során, Ur város környékén több helyt találtak olyan kultikus célú szobrocskákat, amelyek az isten-anyát párduc-kölyökkel, vagy a vállán párduc-kacagánnyal ábrázolják; A párduc totem¬jelképet már láttuk. Itt még csak annyit, hogy kultikus használata a szkitha-szaka-hun ősemlékezetben a Khus nemzedék ősének származásával kapcsolatos. Az ősi eredet-mitosz következményeképpen ezt a szimbólumot (a Nimru, Nibur, és Nebriosz díszítő jelzővel együtt) rangjának jeléül csak a beavatott, a hierophant, és rajta kívül felségjelül csak a földi isten-személy: a karizmatikus őstől származó fejedelmi személy viselhette a vállán.

Az emberiség történetének ebben a szakaszában, amelyet most még homály fed, olyan királyok uralkodtak, örökletesen, az akkori emberiség felett, akiket "isteni" jelzővel illettek. Ezek az uralkodók beláthatatlan idők elteltével is tudtak éginek tartott származásukról, s ezért a királyi ház későbbi ivadékai is az ég: a "Nap-isten fiá"-nak nevezték magukat. Az ősi hagyomány ilyennek tartotta azt a nemzetséget is, amelyből a honfoglalónak mondott, de valójában régi hazájába visszatérő magyarság fejedelme, Árpád is származott.

A magyar szakrális királyi intézmény főméltóságát jelölő "künde" szóval kifejezett fogalom értelmét is Baktriából örököltük. Györffy György szerint "türk példa", de mondhatnánk inkább, hogy történelem-előtti adzsemi példa alapján valamikor a "kekkend" uralkodó (égi) kendét jelentett, s "a kündü családja, vagyis az okmányokban szereplő 'kek-kendek' (keyquend populi) az égiekkel egyenrangú kende, vagy kündü, a főfejedelem népei voltak." A történelem hajnalán tehát megillette őket a párduc-kacagány. Hogy a szakrális fejedelmi méltóság az ősmagyaroknál sem volt átruházható, arról krónikáink is tanúskodnak. Szerintük a nagy¬fejedelmi méltóság: a kendéé, meg a kurszáné, és a többieké is öröklődött; kurszán, kündü, vagy kaplony csak a kündü családjából származó személy lehetett.

Mirkhond bevallja, hogy a mágusok sok olyan dolgot ¬nem talált helyesnek megemlíteni. Ennek ellenére - továbbra is követve a Tarih-al-Adzsem elbeszélését - az első világ¬birodalom létrehozásán kívül Kaimur nevéhez fűzi a Bábel¬torony felépítését; Khusdi-khoroszán fővárosának: Balknak a megalapítását; a hegytetőkön felállított tűzoltárok felépítését; sőt még a lovas-kulturában nélkülözhetetlen szerszámoknak (kengyel, nyereg, zabla, stb.) a rendszeresítését is.

Kaimur uralmát követően egy Hosheng nevű király lépett az Adzsem-birodalom trónjára. Ennek a nevében már ráis¬merni a Szubar birodalom fő isten-személyére, aki Shushun patriarcha apotheizált alakja.
Az adzsemi hagyományok szerint Hosheng egy "Hara¬berezati" nevű magas hegyen ütötte fel fejedelmi szállását. Ott hatalmas világi pompával körülvéve, arany trónon és arany párnán ülve, mágusai körében száz fehér lovat, ezer ökröt, és tízezer kövér birkát áldozott a nemzet Boldogasszo¬nyának, a szent Ardvi-Sura Anahitának a tiszteletére.[73]

Negyven évi uralkodás után a fia: Takhmurás (az Aveszta Tahkma-urpi nevű királya) követte Adzsem trónján. Az ő uralma alatt kezdődött az elődök: a "nemes jelesek" különös tisztelete. Azt beszélték róla, hogy amikor egy hős, vagy egyéb okból kiemelkedő nagy személyiség meghal, emlékére palotá¬jában szobrot emeltetett. Idők multával elfelejtették ennek a szokásnak az igazi célját, és a szobrokat mint közbenjárók képmását kezdték kegyeletteljes tiszteletben részesíteni. Az ő nevéhez fűződik a vad lovak betörése, a négyes fogat alkalmazása, meg a sólyommal és a kutyával való vadászás be¬vezetése is. Az arab hagyományok neki tulajdonítják Balk város alapítását, személyét pedig (valószínűleg tévesen) Nimruddal azonosítják.

Takhmurással egy időre megszűnt Iránban a pashdadiak uralma. Adzsem országa egy mezopotámiai eredetű "idegen" dinasztia uralma alá került. Végül egy sikeres lázadás után Takhmuras unokája, a híres Feridun (a Desatir Perisdunja) került a trónra.

Adzsem országa Feridun igazságos uralma alatt érte el hatalmának tetőpontját, amikor a birodalom magában foglalta az Aegei tengerrel határos Rum tartománytól kiindulva Sziriát és Azerbajdzsánt, keleten Kinát és Indiát, délen az egész Mezopotámiát, és az Arab félsziget egy részét is. De Feridun nemcsak mint világhódító volt híres, hanem az asztrológiában és a mágus tudományokban való jártasságáról is. Ezért illették királyi címe mellett a "mobid", vagyis mágus¬papi névvel is. A zsidók, Mirkhond szerint, a bibliai Nimruddal azonosították. Ezt megerősíti a nagy tudású perzsa történész, Abul Fubarisz is.[74]

Feridun nevét az igen régi eredetűnek tartott Desatir perzsa mágus-kódex "Perisdun" formában örökítette meg. De hát ez a Perisdun valószínűleg azonos azzal, akit még Mezopotámiából ismerünk. Ott valamikor Ur, vagy Sin-Magur néven Nimrud idősebbik fiának: Káldusnak tartották. De az se lehetetlen, hogy a Horezm nevű ó-perzsa tartomány is tőle kapta a nevét.

Perisdun papkirály uralma Iránon kívül kiterjedt a hajdani Adzsem birodalom délkeleti részéhez tartozó Indiára is, és természetesen nagy befolyást gyakorolt annak őstörté¬netére is. Nevét megörökítették a több ezer éves indiai Purá¬nák. Ott egy ősrégi királylista India történelem-előtti ural¬kodójának, Harjasavának nevezi, s fiával együtt India legnagyobb uralkodói közé sorolja. L. A. Waddell, Ur vagy Sin-¬Magur sumir fejedelemmel, a bibliai Ur város alapítójával azonosítja. Szerinte ez volt az a sumir király, aki az Indus folyam völgyét: Edin-kit, Su-Edinkit, más néven Subartut gyarmatosította és mezopotámiai birodalmához csatolta. De ugyanő volt az is, aki a Pancshala nevű legendás hírű indiai uralkodóházat, s egyben a Bharaták Indus-menti birodalmát megalapozva, annak kormányzását a fiaira bízta.

A Bharatá szó szintén mezopotámiai eredetre mutat. Az ős-khusita nyelvben gyakran előforduló ur, pur, bar jelentésével megegyezően a Rig-Védák is a napistent, Ágnit hivják Bhorotának. (Ágni nevével azonos eredetű a tűz latin neve, az ignis.) Ebből is látszik, hogy az indiai Bharaták népe Nimród idősebbik fiától, a már említett Sin-Magurtól örököl¬te a nevét.
A Védák történelmi korát leíró Brahmalisták nevű szent irat Indiát a Bharatok földjének mondja, s a hivatalos hindu álláspont szerint ez az ős szaka-szkita nép képezte a későbbi, az u . n. árja invázió előtti India partvidéki és folyam-menti lakosságát. A szent hagyomány azt is feljegyzi, hogy a bharaták között szerepelt egy szabar nevű nép is. A későbbi idők folyamán ez India őstörténelmében komoly szerepet játszott Harjasavával, a khusik és Adzsem királyával.

A történelemelőtti Indiának ebben a korszakában a bharaták, vagyis a keleti szabirok földjén játszódik le a hatalmas terjedelmű indiai hősi eposznak: a Mahabharátának a cselek-ménye, a nagy Bharata birodalom története. Ennek legszebb része a védanta civilizáció szépirodalmi remekműve: a Bhagavad Gita, vagyis a Magasztos éneke. Ez az isteni sugallatú alkotás az indiai vallásbölcselet gyöngyszeme.

A hősi eposz cselekményének középpontjában az indiai vallásbölcselet nagy tanítómestere: Jadu fia, Krisna áll, akiben az isteni szellem öltött testet. Krisna, "India Apollója" ezek szerint annak a történelemelőtti ősnépnek volt apotheizált hőse, amely a maga eredetét egy közös khusita mitológiai ősre: Jad-, Aod-, vagy Ad-ra, a perzsa Desatir Jasam-Adzse¬mére, az adzsemi birodalom névadó ősére vezeti vissza. A Jaduk nemzetsége a Mahabharáta-beli háborúk befejezése után az akkori Indiának Ghuznitól Samarkandig elterülő részében, vagyis az ősi Audnak nevezett tartományban uralkodott.

A Gita eszmei mondanivalóját a híres bharata vitéz: Ardzsuna, és az ő harci szekerét kormányzó Jadu ős: Sri¬Krisna között lefolyó párbeszéd tartalmazza. Ez a párbeszéd akkor folyik le, amikor a bharaták a Khurusestra csatatéren halálra szántan állanak szemben a Pandava nevű testvér¬törzzsel.

A Mahabharátában leírt eseményekhez hasonlóan az ős-iráni hagyományok is egy elkeseredett testvérharcról szólnak. Ez a híres adzsemi fejedelemnek: Feridunnak vagy Perisdun¬nak öt fia: Árja, Tura, Sarima, Sina és Daha között folyt le, miután apjuk ötven évi uralkodás után felosztotta közöttük Adzsem birodalmát. Sarima kapta Rum földjét; Turának, Sinának és Dahának jutott Turkisztán, Kina és India; a birodalom központi részét: az Euphrates és az Oxus között elterülő földrészt, vagyis Iránt a legkisebbik fiu: Iradzs örökölte.

Mivel a magyarság a nagy szkitha nemzet turáni-khusita ágának egyik (nyugatra szakadt) hajtása, eredetének kutatásában oda kell vissza menni, ahol a mágus hagyományok szerint Feridun -adzsemi fejedelem Tura nevű fiára akadunk.

Tura fejedelem egykori birodalma az Irán északkeleti részét határoló Oxus folyó jobb partja és a Káspi kapuk között elterülő Turkisztánban volt. Ott, ahol a Tarih-i-Üngürüszben Dzsiddijának, a Desatrban Nimkárnak nevezett ős adzsemi tartomány feküdt. Firduszi szerint miután Tur fele¬ségül vette a babilóni király lányát, birodalmának székhelyét áttette Turkisztán Khorezmia (sumirul Ku-mah-gari-es-ma) nevű tartományába, a sumir kultura fellegvárába. Oda, ahol valamikor Feridun fiainak és a szkita daha törzsnek a bölcsője ringott.

A hatalmának tetőpontján álló Adzsem birodalom felosztásával Feridun jóvátehetetlen hibát követett el. Akarata ellenére egy évezredekre kiterjedő testvérharc csiráját vetette el. A vége az lett, hogy a folyton viszálykodó turáni és iráni khusita testvérnépek egyikének a földje: Irán egy idegen, sémita asszír nép uralma alá került.

Az idő múlása és a történelem viszontagságai már sok mindent kitörültek a népek emlékezetéből, de az Adzsem birodalom emléke - bár saját bevallásuk szerint ez a birodalom teljesen független volt tőlük - még mindig elevenen él a perzsák emlékezetében. A hagyományaikban megőrzött ős-eposzok ugyanis egy őket jóval megelőző, rokon fajú, de tőlük már igen távol álló turáni-szkita faj virágzó kultúrájá¬hoz tartoztak. Elég bizonyítékunk van arra, mondja R. N. Fry Aga Khan, hogy a perzsa hősköltemények az egykor Irántól északkeletre tanyázó kayaniak, - médek-szakák-pártusok (vagyis más néven hunok) közös tőről hajtott nemzeti hagyományaiból erednek.[75] De maga az indogermánizmus megszállott apostola, A. Pike sem tud ettől a tudattól megszabadulni, mert Iránban szerinte is a perzsák bevándorlását megelőző időkben egy khusita fajta, tehát turáni-szkita nép uralkodott. A perzsák tehát ennek az őstelepes subar-hun népnek a nemzeti hagyományából alkották meg a sajátjukat. Mindezt mi, szabir-hun utódok, régen elfeledtük. Ők azonban nemcsak hogy hűségesen őrzik, és kegyelettel ápolják, hanem az egész világ előtt büszkén a magukénak vallják.

A peshdadiak hatalmát, amely Jenson szerint K.e. 2000-¬ig állott fenn, egy másik, kayaninak nevezett királyi dinasz¬tiának kb. K. e. 2000-től 700-ig terjedő uralma váltotta fel. Ezt Herodotos, Strabo, és az örmények áryának nevezik. Ezeket a klasszikus, meg a modern történelemtudomány is azonosnak tartja a médekkel. A méd uralkodó ház minden tagját Kavatáról, a dinasztia első királyáról Kavinak nevezik.

A múlt században megállapított tények szerint a médek történelme két időszakra tagolódik. Az első valószínűleg megelőzte még a khusok babilóni uralmát is. A másik időszakot az Asszír birodalom hanyatlásától a perzsák uralmának kezdetéig számítják. Báró Bunsen a történelemelőtti fajok egyikének véli őket. Szerinte már K. e. 23 évszázaddal Mezopotámia földjén éltek. Mások úgy tartják, hogy nemzetté tör¬tént formálódásuk még a bibliai Nimrud uralmát is megelőzte. G. Rawlinson szerint Kaldea első honfoglalói Zaratusztra médjei voltak, a Magur (a biblial Ur) városban egy méd uralkodó dinasztiát alapítottak. [76]

A sumir méd vagy mada szó nem nemzetet jelöl. Értelmét a magyarban a hon, haza szó adja vissza. Figyelmet érdemel, hogy a Czuczor-Fogarasi-féle nagy szótár a hun főnevet ugyancsak a honos, honnal bíró (török kon), székelő, állandó széken lakó, tehát a mada szóval azonos fogalmat tartalmazó értelműnek mondja.

Hogy aztán a hun és a méd név rokonértelmű-e, az vitatható. De ettől függetlenül találni olyan adatokat, amelyek a hunok és médek közös származása, atyafisága mellett szólnak. Például hogy az asszírok, akikkel a történelem folyamán olyan sokat harcoltak a médek, olykor umman-mandának, vagy néha csak madának nevezték őket. Később I. Tukulti-Ninib asszír király már pontosabb megjelölést használ győzelmi feliratán a médekre: "A Kuthi, Ukumani földet, Elhunniát felforgattam", mondja, "és adófizetővé tettem".

A felirat közelebbi megvizsgálása után kiderül, hogy a khuti név az Assziria keleti határszélét állandóan fenyegető khutita-szakákra vonatkozik. Az ukumani szó pedig két részből áll; u-ra és kumáni-ra tagolható. Az "u" csupán az asszir "és" kötőszó; a vele összekötött két név értelme pedig: a khu¬sok és a kumáni nép földje: Elhunnia; a médek hajdani or¬szága. Tudjuk, hogy "a komána nevezet kapcsolatban áll a Kun vagy Cumanus magyar névvel, és a Szakával is egy jelentésű."[77] Ez pedig, mint láttuk, a hun név egyik változata. Ebből következik, hogy az asszír krónikások a médek országát, az egykori Szubartut tartották a kumánok földjének: Elhunniának.

Más bizonyítékot is találunk a méd-hun kapcsolatra. Ismeretes például, hogy azt a földet, ahol az "askuzza" (szkita) nép lakott, Assurbanipal asszír király Szahi (Szaka) földnek nevezi, és népében a manik, tehát a médek szövetségeseit, a maga ellenségeit látja. Herodotos is a méd-hun rokonság mel¬lett bizonyít, amikor azt írja, hogy egykor "a masszagéta királyné (egyben) a médek úrasszonyának (is) hivatta magát". De mivel a masszagétákat vagy szakákat az örmények állandóan khus meg hun néven nevezik, a masszagéták királynéja nyilván a khusita-hunok: a médek fejedelemasszonyának tekintette magát. Thuróczy János krónikájában is ez áll: "Atilla, Bendeguz fia, a nagy Nimród unokája, aki Engádiban nevelkedett, Isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dáhok királya, a földkerekség félelme és Isten ostora."[78]

A méd-hun nemzet politikai szervezete Herodotos szerint hat törzsből állott. Ennek egyik tagja a kéld eredetű nazarok mágus papi törzse volt. A mági név egyezik a sumir mah-gar, vagy mah(g)-ar szóval. Ez pedig nagyhatalmú népet, a tudás népét jelenti. A harmincas évek során hazánkban járt neves indiai történész, J. J. Modi is a "maga-yara" párszi szóból származtatta a magyar nemzet nevét. G. Rawlinson ezt a törzset szkitha fajú népnek tartotta. Szálláshelyüket a Méd birodalom egykori Isfahán-paraitaken tartományába, a modern Isfahán közelébe helyezte.[79]

De a mágusok mellett ott találjuk a méd-hunoknak egy másik neves ágát, a paraitakenek törzset is. Ezeknek a letelepedési helyét a kései asszír krónikások a mágusok hazájával azonos helyre, vagyis szintén az egykori Szakastán Arachusi tartomány szívébe, Isfahán közelébe teszik. Tehát éppen oda, ahova az asszírok a szapardiak (szabirok) országát, a hajdani Szubartu központját helyezték.

A médek hazája a K.e. 2. évezredtől kezdve ismét feltöltődött mezopotámiai testvérnépekkel: a közéjük beékelődött asszírok véget nem érő kegyetlenségei elől menekülő szubar-khusita népekkel. Faji rokonságuk és azonos vallásszemléletük folytán olyan erős és harcképes nemzeti egység fogta össze őket, hogy nem éppen csak fel tudták venni a harcot az asszírokkal, hanem végül szövetségeseikkel együtt megsemmisítő csapást is tudtak mérni rájuk. Constantinus Manassies görög krónikája így emlékezik meg a méd-hunoknak az asszírok felett aratott győzelméről: "Szeszosztrisz, Egyip¬tom királya ajándékaival hadi szövetséges társul megnyervén a hunokat, velük egész Ázsiát adófizetésre kényszerítette... s a hunoknak oda ajándékozva Asszíriát, párthusoknak nevezte el őket." (Constantini Manassis Breviarium Historicum, Venetiis 1729, - 10, 11. lap.)

A hajdani Asszír birodalom helyén így született meg a párthus-hun nemzet, amely eredetére nézve a sumirral volt azonos,[80] nyelvük pedig a ku-mah-gar nép nyelvével, hiszen innen lettek "pártosokká".[81]

Az asszírok felett győzelmet arató Méd-hun birodalom alig pár száz éves fennállás után, árulás folytán, perzsa uralom alá került: Az utolsó méd királyt orvul megölték, az arisztokrácia pedig menekülésre kényszerült. A perzsa birodalomban hivatalossá lett Zarathusztra-vallás hívei üldözőbe vették őket, s az ősi mazda-yesdan mágus-hit saját hazájában nem talált menedéket. Az egykor Médiából kivált és nyugatra: Lybiába vándorolt szabirság nyugati ágát K. e. 510 -körül lerohanták a perzsák, és ettől kezdve a nyugati szabirok földje Huncával együtt már Saparda néven szerepel a perzsa kútfőkben és a perzsapoliszi kőfeliraton.[82] A keleti ág a Káspi¬kapuk mögött elterülő "Varka-sabarna" nevü párthus tarto-mányban telepedett le. A nyugati szabir föld meghóditása után a perzsák a hazájük északkeleti szélén székelő keleti szabir-hunok ellen fordították fegyverüket. Lerohanták a hunok őshazáját, Baktriát: elfoglalták Balkot, a mágus-vallás Vatikánját, a sumir kultura keleti fellegvárát, de az Oxus folyón túl élő szabirokkal már nem bírtak.

Két évszázad eltelte után Macedóniai Sándornak a perzsák ellen indított bosszú-hadjárata hatalma tetőpontján összeroppantotta a perzsa birodalmat. A perzsa kényuralmat két évtizedes macedón rémuralom váltotta fel Kis-Ázsiában. A görögök átgázoltak Perzsián, betörtek Baktriába, bevették és feldúlták Balk városát, és a szent váron hősiesen védekező lakóit elrettentő például keresztre feszítették. De korai halála után 60 évvel Macedóniai Sándor birodalma is darabokra szakadt. Végül a dahák (ephtalita hunok) Árszák-házából származó Nagy Árszák a görög uralom megdöntésével ismét visszaállította Iránban az ősi méd-hun uralmat, és a hagyomány szerint "Áriának Balk nevű városában uralkodni kezdett a khusita népek felett".[83]

Az új Párthus-hun birodalom megalakulásával szebb korszak virradt Kis-Ázsia népeire. Ettől kezdve teljes öt évszázadon keresztül a párthus (ephtalita)-hun katonai arisztokrácia fegyveres hatalma őrködött a szabir-hun népek önállósága és teljes vallásszabadsága felett.

A párthus-hunok történetéről - kiknek nyilaitól hajdan egész Róma rettegett - eddig még elég keveset írtak. Azt pedig, hogy az Úr Jézus betlehemi jászolához Parthus-honból hozta a három mágus papkirály küldöttsége a hódolatot, a Nyugat történészei még napjainkban is elhallgatják. Érthető: a középkori egyházatyák által megszabott judeo keresztény vallásszemlélet Nimrud-ellenes volt, s ezért nem szólt arról, ami a khusita kultúrára tartozik. Az igazság mégis az, hogy a párthusok műveltsége, amint az őshagyományok tanúsítják, abból az ősi gyökérből származott, melynek magját egykor Baktria Balk nevű városában Khus fia, a legendás hírű Nimrud ültette el.

Volt már szó arról, hogy a perzsák Nimrud népét szakák¬nak hívták. Ez az elnevezés később elég sok zavar forrása lett. A szakák elődei ugyanis a kuthita nomádok: a klasszikus hagyományokban szereplő "titán-maradékok" voltak. Ezt a nevet a görög történészek a szó elején megtoldották egy szigmával és skythára, skuthára, magyarul szittyára változtatták.[84] Ez az elnevezés aztán annyira általánossá vált, hogy minden alap nélkül hol erre, hol arra a nem kuthita-szaka népre is alkalmazták. A K . u. 5. században élő híres örmény történész, Korenei Mózes a történelem igazságnak megfelelően tisztázta a scytha, szittya, szaka név eredetét, és a párthusokat, masszagétákat, hunokat ősi nevükön khusoknak, kushánok¬nak, balki-khusitáknak nevezte. Ettől kezdve mások is így jártak el. Például Saint Martin: "Áriát az örmény történészek Chusdi Chorosánnak, vagy keleti kus-földnek nevezik, - ahol a kusiták a K. e. 3. században elfoglalták Bal városát és a Kusita birodalom fővárosává tették. Ezért nevezik őket az örmény történészek, bali kusitáknak". (Memoires sur 1'Armenie.)

A tudós örmény geográfus: Mechticar szerint "Ária, vagy más néven Kusi Koraszan (Chusdi Chorosan), vagy a Kusok földje a Káspi tengertől Indiáig terült el."
Asolich szerint "a Bahl-i massagéták chusok". -(Historia Armena usque ad annum post Chr. 1000. L. 2. c. 2.)
"Massagetae, quos nunc Hunnos appellamus" (De bello Persico, L. IV.).
"Balk (Bal), a hunok fővárosa", mondja Priskos (in Excerptis Legationum).
Eliseus szerint "Hunok, akiket chusoknak nevezünk" (Örmények vallási háborúja, 1. old. 19.)

Pálfi Károly nyug. ref. tábori főesperes 1941-ben kiadta "A magyar nemzet ősvallása" című könyvét, melyben - főként a Biblia alapján a magyarság turáni és szíriai, egyiptomi származását vallja. Íme, egy idézet, "...amikor a turániak egy csoportja, a mai magyarság egyenes őse, elhagyta Turánt, és a régészet megállapítása szerint Kr.e. 8 ezer körül a Kaukázuson át Szíriába költözött. Birodalmát ott a Kos és Hóvilág országának (Kus és Havilah a Bibliáiban), magát pedig kosi-nak nevezte."
Lukácsy Kristóf: "A pártusok, örmények, massagéták, hunok, kusiták királyai testvérek, leszármazottai az Árszák királyi háznak". [85]

Érthető hát, hogy az új khusita, Párthus-hun birodalomnak az Oxus folyótól az Eufráteszig terjedő földrészen végbement megalakulását az ősi baktriai mágus-kultúra szellemének feltámadása, a régi nemzeti érzés felébredése, és az ős-khusita nemzettudatnak ismét a szellemi központba való kerülése követte. Újra lángra lobbant a perzsa uralom alatt hallgatásra kényszerült szkitha honszeretet, s feladatai között első helyre került az elveszett nemzet-hagyomány összegyűjtése. Az ország minden zugából királyi narancsra összesereglett látók, tűznézők, táltosok és mágusok írásba foglalták a Macedóniai Sándor által elhallgattatott szent hagyományokat, és egyházi és világi szertartásos pompa kíséretében ünnepé¬lyesen elhelyezték a királyi könyvtárban.

Ennek a hatalmas vállalkozásban véghezvitt munkának a közvetítése nélkül ma már semmit se tudnánk arról, hogy ki volt a szkithák első honalapítója, és, hogy Mezopotámián kívül hol alakult meg az első nagy khusita birodalom, melynek késői emlékét még annyi idők multával is őrzik, és magukénak vallják a perzsák. Az összegyűjtött iratok között akadt még olyan írás is amelyik Hurmazd (=babiloni Marduk) Yesdan (isten) tűztisztelő papkirályainak bölcs mondásaival együtt megörökíti az adzsemi királyok nevét is. Egy ős-geneológia formájában megtaláljuk azoknak a hősöknek a nevét is, akikkel a párthus-hun nemzet egy tőről származott: akiket az arsacida párthus-hunok a saját "nagyon szent" jeleseik közé soroltak: és akiknek emlékét évszázadokon át mindig kegyelettel őrizték.

A nemzeti ősök emlékét őrző szóban forgó írás a turáni származásu párthusokat egy bizonyos Thrita nevű őstől származtatja, aki a Bundahes XXXI. 27. verse szerint: Szam, ez Turáké, ez meg Szpenyaspáé, ez meg Durosaspáé, aki pedig a legendás hírű adzsemi Feridun király egyik leszármazott¬jának, a turániak ősapjának, Turnak volt a fia. A Nagybundahes 233. verse Thrita nemzetős fia közül számon tartja még a Dastan, Khusra, Mihrevandak, Aparnak, Sparnak, és Nimrud néven emlitett párthus ősöket. Nimrud személyére ilyen szerepben a Nagy-Bundahesen kívül van más, korábbi, közvetett adat is. Nem lehet tehát az egészet egyszerűen a párthusok nemzeti fantáziájának tulajdonítani. Anatoliában például nemrég egy olyan párthus-korabeli templomot ástak ki, melynek falfestménye a hét planéta mellett az Orion csillagképet is ábrázolja. Márpedig mint ismeretes, az Orion kezdetben Nimrudnak volt az égi szimbóluma. Ha tehát ez az ősi jelkép párthus templom szentélyében fordul elő, ez azt jelenti, hogy a korabeli mágus-hit szerint Nimrudot mint nemzet-őst az Orion magasságába tekintő tisztelet-imádat illeti.

****

Hajdan ugyanis megszokott dolog volt, hogy egy törzs, vagy népközösség a fajtája eredetét egy olyan mitológiai őshöz vezette vissza, akire a társadalom olyan tisztelettel nézett fel, mint valami emberfeletti tulajdonságokkal felruházott, misztikus erővel megáldott hősre, akinek emléke mindig szent példaként lebegett a kései unokák szeme előtt.

Euhemeros görög történész (K. e. IV. sz.) ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy minden mitológiai eseménynek volt valami valóságos történelmi háttere. A mitoszokban szereplő hősök egykor emberek, nemzet-ősök voltak, akik - miután a társadalomnak valami kimagasló szolgálatot tettek - haláluk után tiszteletből az istenek magasztos pantheonjába emelkedtek.
Ennek a következményeképpen lett egy nemzethősből "halott félisten" (nekuesz hemitheoi), az istenek szülötte, a köréje fonódott legendákból pedig hősmithosz, vagy nemzet-atyát magasztaló hitrege.

Ezekre a felmagasztalt istenekre az utókor nem úgy nézett fel, mint magára az örökkévalóságban létező Mindenható Istenre, hiszen születésük és családi származásuk történetét is sokáig emlegették. Csak az idő múlása hozta magával, hogy a költők és filozófusok az ősi mitoszokból, legendákból vallásos dogmát, teológiát csináltak.

Ezek a hagyományok képezték - a kozmográfikus és az asztrológikus tudományokkal együtt - annak a nemzeti vallásszemléletnek a kiindulópontját, melynek benső titkait, s magyarázatának rejtélyeit a nemzet beavatott öregjei: a mágusok vagy táltosok úgy őrizték, mint az életüket. Ők tudatában voltak annak, hogy ezek a hagyományok alkotják azt a hitregét, melynek láthatatlan ereje a társadalom megmaradásához szükséges tényezők egyik nélkülözhetetlen feltétele, s melynek gondatlan ápolása, vagy más népek által való kisajátítása a nemzeti egyéniség és öntudat elmosódásához, és erkölcsi hanyatláshoz vezet.

A párthus-hunok, meg a magyarok őshagyományának alapja is egy közös mitológiai őskultuszon nyugszik. Kun László udvari papjának, Kézai Simonnak az 1285 körül írt Gestája is úgy emlegeti Nimrudot, mint a nemzet jeles ősét. A Thúróczy-krónika így részletezi a történteket:

"És ama nagy Attila király sem vádolható semmiképpen, hogy megtagadta származását, hiszen címzésében ott találjuk, hogy a nagy Nimród unokájának vallotta magát. De a magyarok történetéről írt krónika második könyvében is - ahol az ő második bejövetelükről van szó - azt olvashatjuk, hogy maguk a magyarok is a nagy Nimródra vezetik vissza eredetüket és származásukat a származási családfán."[86]

Ezt az ősi hiedelmet ezen kívül - így mondják - még húsznál több krónika is megőrizte. Érthető hát, hogy őseink Nimrud hírnevét és a hozzá tapadt hagyományt évezredeken át keblükben hordták, és dicső emlékének a legendás hírű hősöket megillető tisztelettel adóztak. Nemzeti öntudatunk egyik tartó-oszlopa nálunk is mindig a hősök, nemzetősök tisztelete volt.

Az ősi kollektív nemzet-tudatban az Isten és az ember közti átmenetet a "hős" vagy nemzet-ős képezte. Úgy tekintettek rájuk, hogy nem emberi, nem földi, hanem égi származásúak, Istentől küldött emberek voltak. "Ősi emlékeink", mondja Ipolyi Arnold, "határozott nemzeti hősi, ősvallási kultuszra utalnak".[87]

Atilla egyik vendégségét leírva Eckhard is megemlíti, hogy az ivó serlegek az ősök tetteit ábrázoló faragással voltak díszítve. "Ordine sculpturae referentem gesta piorum."[88] Fettich Nándor nagynevű régészünk is felfedezett egy "elő¬magyar", tehát avar-kori keresztyén templomban talált olyan kőmetszetet és kehelyleleteket, amelyeken "Krisztus" Jézus Urunkat nem Isten bárányának, hanem egy foltos párduc képében, Nimrud ősapánk totemjelképével Panthera deinek: Isten párducának ábrázolta az akkori egyházi művészet.

Hasonló szokás uralkodott a frankok által "új-avaroknak" nevezett eleinknél is. Erről ad bizonyságot az az 1042-1046. évből, vagyis "az elnyomott nemzeti pogány vallás újra elő-törő időszakából" ránk maradt I. András korabeli keresztyén imádság, melynek egyik sora így inti a hajdankori nemzetősök akkor még mindig szokásban levő tisztelete ellen a hivők seregét: "Ne wemoaggouc Bardous es eulwec ereus zent ieleseit.. ." Vagyis ne imádjuk Párthus őseleink erős szent jeleseit.[89]

A nemzettudat nemcsak művelődés-történeti kapcsolatról, vagy testvéri viszonyról szól, hanem olykor egyenesen történelmi folytatólagosságról tanúskodik. Így például a középkori krónikások nem ismertek különbséget a párthusok és a magyarok között. Bizáncban is, nyilván turáni származásuk alapján "turkoknak" hívták a párthus-hunokat. Egy másik adat a Leunclavius Jánosé. Azt mondja: A "török" név héber nyelven "pártus"-t (exul) jelent. (Laoniel Chalcocondylae, Hist. Lib. X, Parisiis 1650, 1. fol. 480.)

Gilo bíboros ugyanígy: "Nam modo qui Turci, veteri sunt nomine Parthi". (Edmundi Matrens et Ursini Durand: Thesaurus novus Anecdotarum. Lutetiae Parisiorum 1717, fol. III. col. 217.)
Vagyis magyarul: "Mert, akik most törökök, azok régi néven pártusok." (szószerinti fordításban) - Értelemszerűleg, világosabb magyarsággal, így mondhatjuk: "Mert, akiket ma törököknek nevezünk, azokat - régi nevükön - pártusoknak hívták."

A Biborbanszületett, párthus királyi ágból származó Konstantinosz bizánci császár "turkoknak" mondja a magyarokat. De van olyan német krónika is, amelyik a magyarokat állandóan "pártus"-nak mondja. Így a K.u. 10. századból származó, Modus Ottinc nevű énekben a magyarokat ötször nevezi Párthusnak, és csak egyetlen egyszer Ungarusnak. (Ebert: Überlieferungen Dresden 1826, 8. I. Band 81-82.)

Ne csodálkozzunk hát azon, hogy "egyfelől a párthus népnév értelme megfelel a magyar név értelmének, másfelől a Parthus történelmet a Hungarok örökségéül taniták a honfoglalással egykorú Regino krónikája, aztán a Nagy Ottó győzelméről szóló X. századbeli wolfenbütteli kézirat, továbbá Urzeoli Szt. Péter életírója a Bencések XI. századbeli okmányában, és azon kívül még többen."

A párthus (perzsa) - hun-magyar rokoni kapcsolatnak nyoma van a Mátyás király korabeli Thúróczy-krónikában is. Eszerint "a hunok, vagyis magyarok először Perzsiában, majd a meotiszi mocsarakban tartózkodtak, és egy szarvasünő vezetésével keltek át idegen földre, - ahogy fentebb elmondottuk."[90]

Konstantinos is megemlíti a magyarokról, hogy támadás érte őket, s ennek folytán ketté szakadtak. "Egyik rész kelet felé, Perzsia vidékére telepedett le, és ezeket a mai napig a turkok (magyarok) régi nevén Sabartoi-asfaloinak nevezik."[91] Visszamentek tehát, ahogyan Kézai krónikájában is olvassuk, kelet felé, egykori hazájukba, Perzsiába, India szomszédságába.

****

De ha az onugorok vagy magyarok csakugyan a hajdani párthusok: a homavarga-szakák kései utódai voltak, akkor ennek a folytatólagosságnak mondavilágunkban is nyomának kell lennie. Ismét E. Herzfeldhez kell tehát folyamodnunk. Arra ugyanis, hogy a perzsa őshagyományok a homaurga¬szakák mondavilágának hagyatékából származnak, ő hívta fel először a figyelmet. Az ősi hun-szaka hagyományok ,a korai adzsemi királyokról, tehát Nimrud birodalmának arról az egykori khusita történetéről szólnak, melynek kései visszhangja újra felelevenedik a Tarih-i Üngürüsz Nimrud-mondájá¬ban. Hogy ez az eredet-monda már igen régen nemzeti hagyományaink közé tartozott, azt nemcsak Kézai mester krónikája, hanem a jóval kétszáz évvel azelőtt íródott, Widukind-féle "Szászok története" című munka is bizonyítja.

Horvát János átültetésében ez így hangzik: "A dalamancok nem tudták feltartóztatni Henriknek, Szászország hercegének a támadását, és ezért felbérelték ellene az avarokat, ezt a háborúban igen kemény népet, akiket most magyaroknak hívunk. Az avarok pedig, ahogy egyesek hiszik, a hunok maradványai. A hunok hatalmas nemzetté váltak... úgy esett, hogy egy vadászat alkalmával egy nőstény szarvasra bukkantak, és azt addig üldözték, míg annak vezetésével átkeltek a meótiszi mocsarakon, egy eddig minden halandó számára járhatatlan úton... miután a körülöttük lakó szom¬szédos népeket elpusztították, végül Pannóniában kezdtek lakni."[92]

"Widukind tehát határozottan úgy tudja", mondja László Gyula, "hogy az ugorok (magyarok) Nagy Károly előtt telepedtek Pannóniába, és... eredetmondájuk a szarvas-monda volt."[93] Ennek a nemzet-eredeti hagyománynak a gyökere Nimrud egykori hazájába, Iraki-Adzsem országába, a homurga-szakák földjére, a hajdani szubarok országába nyúlik vissza.

Azokat tehát, akiket a perzsák homavarga-szakáknak, a középkori európai keresztyén források onugornak (var-hun¬nak) neveztek, nemcsak a nevek hasonlósága kötötte össze, hanem a mondavilágukban felismerhető közös Nimrud-hagyomány is.

De a két népet nem csupán a Nimrud-regemotivum kapcsolta össze. Ott vannak a Székelyföldön, a Szepességben, Gömörben és Ócsán talált középkori Szt. László-freskók is. László Gyula szerint ezek olyan pogány-kori örökséget őriz¬nek, mely a korai avarok világmagyarázó mitoszainak az emlékét képviselik, amelynek eredete az iráni térségek felé irányítja tekintetünket.[94]

De hát ennek a délkeleti kapcsolatnak napjainkban való felismerése tulajdonképpen nem újdonság, hiszen több magyar őstörténésznek már régen feltűnt, hogy az ősmagyarok jóval bevándorlásuk előtt az ős-iráni, tehát pre-zoroaszteri jellegű mágushit kulturhatása alatt állottak. Tudatában volt ennek például Kőrösi Csoma Sándor is, akit már Göttingában, németországi tanulmányai során arra igyekezett rábírni az egyik tanulótársa: Szabó József, hogy ha majd elindul ter¬vezett útjára, a magyarok nyomdokait próbálja Közép¬Ázsiában, a Zend-Aveszta által kijelölt nyomokon keresni.

De Csoma Sándor után mások is elindultak ezen a szálon, az ősmagyarok hitvilágát azonosnak véve a hajdani Perzsiában székelő khusok, párthusok, fehér-hunokéval. Lukácsy Kristóf például "A magyarok őselei..." című munkájában ezt mondja: "A Hun-magyar-skythák, akiket az örmény Chus név egyesit, - hajdan Zoroaszter vallását követték. A hun-magyar-skytha faj egy igen jelentékeny része a párthus hatalom hanyatlása után Perzsiában, Kr. u. a III. században, a gazdag Baktriát Balkh fővárosával hatalmába kerítette és nézetem szerint éppen a magyar törzs volt, mely utóbb a hozzá csatlakozott rokontörzseket neve alatt egyesítette, míg a nemzetnek jóval nagyobb része az Oxus és Jaxartes közötti tereken, meg Kaukázus bércei közt nomád életet folytatott és ősrégi szokásait és erkölcseit megtartotta. A nomád életre tértek vissza utóbb Baktria elvesztése után a Kr. u.-i IV-ik században a sajátképpi magyarok a Jaik és Volga közti tájékokon, ahonnan a Paczinacitáktól szenvedett vereségük után egy része perzsiai régi hazájába tért vissza, míg az Ázsiában maradt rész nyom nélkül eltűnt."

Ugyanerről a témáról Nemäti Kálmán "Türk tantétel" című munkájában (1892) ezt mondja: "Turkesztánban a legidősebb Kusitáknak Bactriájában, Zoroaszter Mágusainak szent városa Balk volt, hol a mágus főpap élt. A VI-ik század Turkjainak tűzimádó vallása Árpád nemzetére örökségképpen szállott. A IX. század turkjai, Ibn Roszteh perzsa író szerint, a Mágusság tűztisztelő vallása keretébe tartoztak: "A Madsarok tűzimádó hitűek." Menander is azt mondja, hogy a VI. század Turkjai a Mágusok tűzimádó vallását követték. Árpád nemzete Turk ivadék. Meggyőződtem Annak igazságá¬ról, hogy ősi hagyományainknak megfelelően nemzetünk lelke valóban szittyafajú (skytha) vérből, szelleme Zoroaszter (Za¬rathustra) szent nyelvéből eredett."

Stein Aurél is azt állítja a fehér-hunok vallásáról, hogy "vallásuk a Zarathustraizmus egy bizonyos árnyalata, illetve ennek a vallásnak a Zarathustra reformja előtti ősi alapja volt."

De a magyarság ősvallásával kapcsolatos kutatások során talán Ipolyi Arnold látta meg legélesebb szemmel azokat a döntő tényeket, melyek az ősmagyar hitszemlélet eredetét keresztül Sumérfölddel, Kaldeával kötik össze. "A magyarok vallása" mondja, "egyszerű, a "tűz" istenségük jelképe. Kiter¬jedésük messze Ázsiába ér le; ők alkotják a baktriai és parth új uralmakat, itt találjuk őket ismét közép déli Ázsiában a régi Turán és Iránnal, az ős nyugat-ázsiai nép s mythos fészkében. De még tovább a baktriai párthus-dynastiákon túl az Indusnál is birodalmat alkotnak. Cosmas Indicopleustes már azt a fehér-hunok honának mondja és Pendshabon túl terjeszti. Mindezek által tehát ismét áriai s hindu elemekkel szoros érintkezésbe jövünk." (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia, Zajti Ferenc új kiadása, 1929.)

Állításának alátámasztására Ipolyi "isten" szavunkat - a régi mágus hitszemlélet alapján - az egyikori kaldeus Esta (Isa), meg az iráni Mazda-hitüek tüzet-istent jelölő Yesdan szavával hozza össze. Kétségtelenül jó úton jár. Ezt mutatják "isten" szavunk régebbi változatai: a Halotti Beszédbeli Ysa és Isemuk; a csángó Isten; a XVI. századból származó "Kinizsiné-féle" imakönyvben található Ysten; de még a kun Miatyánk Bezdánjával egybehangzó Yesdan, vagyis Isten és tűz is, Amit a baktriai ős Mazda vallás parszi, pre-zoroaszteri hagyományaiból ismerünk.

Ha ezeket a tüzet, s egyben Istent kifejező szavakat egybevetjük, szoros összefüggést kell látni közöttük. Így például a subarok is, a médek is az égtől, vagyis égi tűztől született Isteni származású uralkodóikat "Nap"-nak hívták. Valószínű, hogy ezzel kezdetben Subartu első, történelem-előtti királyát, Sushunt, Susinakot, az elamiták főistenét és apotheizált nemzet-ősit illették. Úgy látszik, hogy szintén az égi, vagyis égő Nappal kapcsolatos természeti jelenséget, tehát a fény, hő, stb. fogalmát kifejező usz, isz, es, isa, stb. szógyökökből alakult az istenség fogalmát megszemélyesítő Usz-irisz, Asura, Ahura, stb. névváltozat is, ami éppúgy megtalálható Mezopotámiában, mint a mágusoknál.

Az okkult tudományok az éltető isteni tüzet, tehát a Napot szimbolikusan kapcsolatba hozzák az ur, sur = tűz, vagy a sárarany szóval is, mondván, hogy az arany volt a Nap földi jelképe, az aranygyapjú pedig a beavatottság leg¬magasabb fokát, a Nap sugárzását jelentette. Az isteni királyok, nemzet-atyák fémje az arany volt, s a görögök, a khusok (szkithák) történelemelőtti korát is a "Nap-fémről" "aranykor"-nak nevezték.[95] De a sárarany fogalma az élő tűzzel együtt a mágusoknál nemcsak az istenség eszméjét jelenítette meg, hanem a nagy tűztisztelő világvallás legelső főpap-kirá¬lyának, a baktriai Zarathusztrának a neve is a zara = sárarany, és thustra = csillag szóból tevődött össze.[96] Ezzel párhuzamosan a tűztisztelő mágus-hit követőit is a tüzet = azart jelentő szóból kiindulva Kaldeában nazaroknak, naharimnak, Iránban pedig a nagy vallásalapítóra is emlékezve, Azar¬-Khusanghi, vagy Yesdani hitűeknek nevezték.

Tovább lépve az ős-iráni nyomon, érdemes szemügyre venni úr, ördög, pokol, stb. "gyakorlatiasabb" szavainkat is. Úr szavunk ott van a kaldeai úr, hur, hor, meg a pir, par, stb., tüzet és fényt jelölő szóban is. Ez él Ahura, Hormuzd, Ormuzd, Ahuramazda "fény-napisten" szimbolikus értelemü nevében is. Aki égi eredetű, tehát a Naptól született, az a párszi vallás szerint a "Minyuvan-minyuban", vagyis a mennyek mennyében lakozik. De a dualitás eszméjének meg¬felelően ott találjuk a rossz szellemet, a zendek Ahrimanyusát, vagyis a magyar Ármányt is. Ez Dabistánban a "Pukhan-i¬pukhnak", tehát a poklok poklának, az alvilág sötét birodalmának volt a fejedelme.

Az ősi hun-avar és iráni kapcsolatok vizsgálatában Némiäti Kálmán arra a megállapításra jutott, hogy Scythia, ahonnan a hunok kijöttek, hajdan Kelet-Ázsiában, tehát a Mardiával, Hirkániával, Áriával és Baktriával, a szabir-hunok egykori hazájával egybeeső területen feküdt. Tehát mindenképpen azon a tájon, amit egyes források Baktriának, a Nimrud khusitái által meghódított és benépesített országnak mondanak.

A szabirokról már volt szó, amikor Subir, Abeir, Hubur, Khubur, Sagir, stb. néven találkoztunk velük. Itt hozzá kell tenni, hogy egyesek Mezopotámia egyik legősibb népét, a hurriták nemzetségét: Hur, vagy Sin-Magur népét ismerték fel bennük. A Pauly-Wissowa-Kroll -féle Real Encyclopedie szerint Mezopotámiában ezeket az subari telepeseket a sumirok teljesen magukba olvasztották, s ezek aztán sumir neveket vettek fel. - Örmény János pátriárka szerint a Sievortik a Szabir nevet Siev (=Khus) pátriárka nevéből vették.[97] Egyesek azokat a Hágárfiakat, az ugynevezett hagarenusok népét látják bennük, akiket a héber mitológia már Hagrim¬nak, Hungaroknak nevez.

A sabiroknak az asszirok által leigázott és hazájukból elüldözött töredékét megtaláljuk Palesztinától kezdve Iránon át egészen Turkisztánig. A történelem szinpadáról való hosszú távollétük után nevük "mint jelentékeny népség neve" tűnik fel újra. "Sabir", folytatja Jerney, "a Parthiai Sabarteon vidékéről való származásra mutat."[98] Procopius ugyanott, de már más néven ismeri őket: "A Kaukázusi kapuban laknak az alánok... és a szabir néven nevezett hunok."[99] Tehát ekkor még mindig Turkisztánnak az egykori "Varka-sabarna" nevű tartományában találjuk őket, vagyis éppen azon a tájon, ahol több mint 700 évvel azelőtt a perzsa honalapitó Kuras (Cyrus) halála árán az irániakat visszaverték és függetlenségüket továbbra is megtartották. De ez után már nem szabir, hanem inkább ephtalita (fehér)-hun, illetve kusán néven szerepelnek a bizánci és az örmény kútfőkben.

A fehér-hunokat a perzsák - valószínűleg vezértörzsük nevéről - egyszer Hajtal-hunoknak, máskor Kidarita-hunok¬nak nevezték. A "Bukhan-i Kate" c. perzsa nyelvszótár szerint ez a név a bokharai dialektusban "nagy erejű férfit" jelentett. Származásukról tudjuk, hogy szabiroknak, khusiták¬nak tartották magukat. Szadik Isfahani perzsa geográfus feljegyezte róluk, hogy a Hajtal-hun nemzedék egy mitikus nevű Ailam (Elam) nemzetősre vezette vissza a családfáját.[100] És hogy ezt nem alaptalanul tették, azt az is mutatja, hogy ezeket a hunokat az Aveszta K . e. a VIII. században Unnu, Hunavo, Aurva-hun, tehát avar-hun néven nevezi. Az ennél is régibb indiai Ramajana és Mahabarata a szabirok két ágáról: a "Szveta-hunák és a Hara-hunák" népéről beszél.

Mirkhond perzsa történész szerint a fehér-hunok Khorez¬miában laktak, és négy hatalmas nemzetségből: az Avar, a Khazár, az Úr (Oghuz), és a Petsenyeg (Besenyő) törzsből állottak.[101] Az Avar és az Úr törzzsel kapcsolatban Gyárfás István A jász-kunok története c. munkájában azt írja, hogy "... maga a turkok fejedelme Turxanth az avarokat oarchonita (avar, kun) néven említi... az ogor, ogur, unugur ugyan¬az, egy hun törzs neve... általában az avarok hun eredetét a római és görög írók egyezőleg állítják. - Az ogur törzsek között leghatalmasabbak valának a várkunok; majd a közel ázsiai avarok... a vitéz várkunok is hatalmuk alá jutottak. - Theophanes szerint Keleten a Tanánál a turkok laknak, kik hajdan massagétáknak hivattak, a perzsák által pedig saját nyelvükön kermichióknak neveztettek, mely név vár¬kun jelentéssel bir. (Stritter T. III, 46) - Az uzok, ghuz, oghus, ugyanazon nemzet neve, melyet már írók turkománnak, vagy cománnak, az oroszok palócznak, önmagát kun néven nevezte. (Stritter T. III, 46). - Már N. Sándor korában uxiokat (uxii) Susiában említenek (L. v. c. 3). Tacitus emliti az uzokat "os" név alatt (Tac. Germania c. 28, c. 43). Az "úz" asus, osus (uxius néven is) fordul elő a régi krónikánál (Pli¬nii: Hist. nat. L. 27, c. 7. Arian; Exped. Alex).

Az örmény geográfusok véleménye szerint egy-azonos nép volt. Általában hol avar, hol pedig khus néven emlegetik őket. Így például Elizeus "Az örményeknek a perzsák ellen viselt vallásháborúja" című könyvében az ephtalita-¬hunok nevét mindig felváltva emlegeti a khusokéval. "A király (II. Yesdegiro) táborba szállott a chusok ellen és hadseregét Hyrkanián keresztül Avar országba vezette."[102]

Ezek szerint az örmény geográfusok véleménye az volt, hogy az addig ephtalita, kidarita, stb. nevet viselő fehér¬hunok népe a tőlük sabar (s)avar néven ismert szabir-hunoknak, vagyis (a)var-hunoknak azon felekezetéhez tartoztak, akikben az I. Dárius perzsa király feliratain szereplő, egykor hatalmas humavarkák (homurgak) nemzetségének késői utódait kell látni. Ugyanezekben a hunokban ismerhetjük fel az oghuz-törökök által K . u. 565-ben legyőzött, majd később a VI. század végén a Kárpát-medencében újra megjelenő, s a középkori krónikások által "var-konitának" nevezett nép őseleit is, akiket László Gyula "előmagyaroknak" nevez.

A hajtaliták, vagy avar-hunok egykori baktriai birodalma hét részből állott: Tokharisztánt, Bamjánt, Bakhlánt, Badaks¬tánt, Andekhutot, Szuburgánt és Balkot, a mágusok szent városát foglalta magában.[103] Azt tartották róluk, hogy "napimádók". U. Thakur indiai történész valószínű, hogy vallásfelfogásuk az ősi pre-zoroaszteri, "mazdayasnian" tűz¬tisztelő mágus-hitnek ahhoz a formájához tartozott, melynek ősi központja Baktrióban, a Bahli-khusiták fővárosában: Balkban volt.

Ez a Baktria volt hajdan a méd-mágus papi rend hona, Balk pedig az Egy Istent tűz jelképében tisztelő mágus-vallás Vatikánja. Az ott íródott Aveszta nevű szent könyv nyelvezete a méd nyelvnek úgynevezett raghai dialektusához tartozott. Két külön elemből: a turáni dualizmusból és az árja mitológia vallási tételeiből állott össze. Ehhez később még sok más indiai elem is vegyült. A baktriai khusok, éppúgy mint később a parthusok, és minden más hun fajú népek, az Istent a tűz jelképében imádták. Ez azt jelenti, hogy hajdan a mágus-hit az Élő Isten földi megjelenését az emberben élő isteni szikra hasonmásának tekintette.

A mágus-hit központja még Dárius király idejében is a khusiták Balk nevű városában volt. Mivel pedig a történelem a khusok fiát: magát Nimrudot tartja Balk városa megalapítójának: Nimrud hajdani népének, a balki khusitáknak szellemi hagyatékát elsősorban természetesen maguk a keleti khusok utódai: a szabir-hunok, vagy más néven hajtaliták, ephtaliták, fehér-hunok örökölték. (ebdaliták.)

Ebben a térségben halmozódtak fel az idők folyamán azok a szellemi kincsek, amik a khusok ideje alatt kerültek Kaldeából, tehát sumir földről Baktria földjére. Baktria volt a médek, parthusok népének bölcsője. Fővárosa: Balk pedig, "a városok anyja", fellegvára lett annak a hitszemléletnek, amely Anahita, vagyis a mi Nagy-Boldogasszonyunk nevéhez fűződik. Ezzel egykor a világ egyik legősibb kultúráját ringatta féltő kebelén. És amint a gyermek soha se felejti az anyjától tanult beszédet, a Balk városát megalapító Nimrud fejedelem fiai is minden honvisszafoglalás alkalmával azzal az ősi szellemi örökséggel tértek vissza a Kárpát-medencébe, amit valamikor az anyjuktól örököltek valahol Baktriában. Így tehát őseink: Hunor és Magor is örökösei voltak és maradtak mindannak a temérdek szellemi kincsnek, amit Nimrud, Kaldea királya hozott magával valamikor Balk városába, s hagyott ott ránk, mint kései utódaira.

Az eddig felsorolt tények mellett marad még éppen elég feladat a déli irányú magyar őstörténet-kutatók részére. Nekik szóló vezérigéül mi is elmondhatjuk László Gyulával együtt, hogy hiszünk a Tarih-i Üngürüsz egykori krónikásának, aki ezt fordította törökre egy magyar krónikából: "Amikor abba a tartományba érkeztek (Pannóniába), látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, nagy számban, sok gyümölcse, bő termése van ennek az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek."

De hiszünk abban is, hogy sok évezredes történelmünk során "Üngürüsz népe" nem csupán csak a késői avar időkben: a "kettős honfoglalás" alkalmával, hanem ezt megelőzően még több más alkalommal is visszatért hazánkba, Nimrud khusita nemzetének már a történelem-előtti időkben is lakott örökös otthonába.

http://www.magtudin.org/Nimrud%20hagyomany.htm

A kiemelések a Magyar Megmaradásért szerkesztőtől


[71] Herzfeld, E.: Op. cit.
[72] The Mythology of all Nations. Vol. VI (New York, 1964
[73] The Mythology of all Nations. Op. cit.
[74] Mirkhond.: Razut-uz-Safa. (London, 1832)
[75] Fry, R. N.: The Heritage of Persia. (New York, 1966)
[76] Rawlinson, G.: History of Herodotos (London, 1862)
[77] Lukácsy, K.: A magyarok öseleí... (Kolozsvár, 1870)
[78] Thuróczy, J.: A magyarok krónikája. (Bp. 1980)
[79] Rawlinson, G.: The Five Great Monarchies. (New York)
[80] Maspero, G.: The Struggles of Nations. (New York, 1897)
[81] Badi ny J. Ferenc: Káldeátál Istergamig. (Buenos Aires, 1971)
[82] Padányi, V.: Dentumagyaria. (Buenos Aires, 1956)
[83] Lucácsy, K.: Op. cit.
[84] Bryant, J.: Analysis of Antient Mythology. (London, 1807)
[85] Lukácsy, K.: Op. cit.
[86] Thuróczy, J.: Op. cit.
[87] Ipolyi, A.: A Magyar mitológia. (Bp. 1929)
[88] Ipolyi, A.: Op. cit.
[89]
[90] Thuróczy, J.: Op. cit.
[91] Biborbanszűletett Constantín: A birodalom kormányzása. (Bp. 1950)
[92] Widukínd: A szászok története. (Bp.)
[93] László Gy.: „Kettős honfoglalás." (Bp. 1978)
[94] László Gy.: Op. cit.
[95] Hesziodosz: Theogonia
[96] Shea, D.: Dabistan. (New York, 1957)
[97] Lukácsy, K.: Op. cit.
[98] Zajti, F.: Op. Magyar évezredek. (Bp. 1943)
[99] Zajti, F.: Op. cit.
[100] Sadík Isfahani: Geografical works. (London, 1832)
[101] Mirkhond: Op. cit.
[102] Lukácsy, K.: Op. cit.
[103] Sadík Isfahaní: Op. cit.


« Prev Next

Megnyitva 22266 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások