Idestova 35 éve munkálkodom a magyarság fölemelésén, minden lehetséges módon. Számos kísérletet elvégeztem a gyakorlatban is. 1990-ben az FKGP színeiben, 1994-ben pedig függetlenként képviselőjelölt is voltam Szegeden, s mindkét esetben segítség nélkül, roppant energiával összegyűjtöttem a szükséges ajánlócédulákat. Minden téren (pl. a vitákban és szónoklatokban) kiemelkedtem vetélytársaim közül, ezért nagyon meglepett, hogy a szavazatok végeredménye egész más sorrendet tükrözött. Rá kellett jönnöm, hogy a felkészültség, a rátermettség és a becsület nem versenyezhet a pénzzel, a hamis ígéretekkel, az ordító reklámáradattal. Ekkor eszembe jutott Petőfi szabadszállási fiaskója, s ettől valamelyest megvigasztalódtam; de visszavonhatatlanul elhatároztam, hogy többé nem esem ugyanebbe a verembe, hanem célravezetőbb utakat keresek. Hiszen nem föltétlenül kell képviselőnek vagy miniszternek lenni ahhoz, hogy az ember tehessen valamit a hazájáért.

1998-ban és 2002-ben ismét több párt megkörnyékezett, ajánlatot tett, ám a leghatározottabban elzárkóztam valamennyi kísértés elől. Immár nem csupán rossz emlékű kudarcaim miatt, hanem mert komoly megfontolások után ráébredtem, hogy ez az egész rendszer tetőtől talpig bűzlik, s még véletlenül se szolgálja a nemzet boldogulását. Aki tehát jelöltként vagy szavazóként részt vesz a választásokon, az akarva-nem akarva egy öngyilkos tragikomédia szereplőjévé válik, melynek forgatókönyvét ördögien ravasz ellenségeink szerkesztik, pillanatnyi érdekeiknek megfelelően. Ebből a könyörtelen csapdából nincs menekvés, csak ha közös elszánással a gyökeréig leromboljuk az egész bűnbarlangot, lakóit pedig végérvényesen a pokolba kergetjük. Az 1998-as választások eredményeinek elemzésekor, a „Korai az öröm, a feketeleves még hátravan”c. tanulmányomban máig ható érvénnyel megfogalmaztam azokat az alapgondolatokat, összefüggéseket, melyeknél pontosabban most sem tudnám kifejezni véleményemet. Ezért tanulságosnak tartom 4 éve (azaz már 12 éve – S. A.) született mondataim fölidézését. A jóhiszemű kevesek okuljanak belőle, a csordaszellemű többség pedig nyugodtan essen a torkomnak, ha egyéb hatékony érvei, meggyőző cáfolatai nincsenek – hiszen eddig se voltak.

„A magyar választási törvényt – mely Európában talán a legbonyolultabb, legkörmönfontabb – egy letűnő diktatúra hatalomátmentő apparátusa hozta létre jól felfogott érdekében. Lényege, hogy már a jelöltállítás szakaszában kiszűrje azokat a nemzeti pártokat és magánszemélyeket, melyek (akik) a valódi rendszerváltást határozottan meg kívánják valósítani. A 750 ajánlószelvény (kopogtatócédula) kötelező összegyűjtése már eleve alkotmányellenes, hiszen ez csupán a gazdag anyagiakkal, fontos pozíciókkal rendelkező s a hírközlésben aránytalan túlsúllyal szereplő, a posztkommunista rezsim által támogatott vagy megtűrt kisebbség számára teszi lehetővé a sikeres szereplést. Az irányított ’közvélemény-kutatások’, a tisztességtelen sajtóhadjáratok, az aljas rágalomözön, az egyoldalú vádaskodások már eleve megdolgozzák a politikai útvesztőkben járatlan társadalmat; ám ha mindez nem lenne elég, a választási törvényben elrejtett alattomos aknák, valamint a számítógépes feldolgozás tetszőleges manipulálhatósága szinte tökéletesen biztosítják a hatalom által megtervezett eredményt. Ebből következően a választásokra nem a népnek van szüksége, hogy szándékait kifejezhesse és életén javíthasson, hanem a rátelepedett élősködőknek, a nevében fellépő zsarnokoknak s az idegen célokkal azonosuló haszonelvű janicsároknak. Nyilvánvaló az is, hogy ilyen kézben tartott, kirekesztő eljárással a számtalan írott és íratlan törvénnyel, rendelettel körülsáncolt és bebetonozott rendszer nem ingatható meg, s a korrupt, hazug, önző, becstelen frontemberek sem távolíthatók el. Ez az egész csak arra jó, hogy a színjátékban részt vevő pártok és személyek (a ’kiválasztottak’) egymás közt felosszák a hatalmi tortát; azonban az, hogy kinek mekkora szelet jut, számunkra majdnem közömbös. A választási komédia valójában azt szolgálja, hogy a népakarat, a demokrácia pecsétjét ráüthessék a nemzetrontás dokumentumaira. A fentiekből (s az elmúlt 8 év tapasztalataiból) egyértelmű, hogy a tisztán látó hazafiak, a parttalan agymosással befolyásolhatatlan kevesek számára ez az út zsákutca; tehát ha következetesek és becsületesek kívánnak maradni, a választásokon sem jelöltként, sem szavazóként nem vehetnek részt. Hiszen mi nem azért harcolunk, hogy egyik vagy másik sarcoló csoport bitorolja az országot, hanem azért, hogy a szennyet végleg eltakarítsuk s az ellenséget utolsó odúiból is kifüstöljük. Mi nem szalonképesek akarunk lenni egy parlamenti bordélyház budoárjában, hanem föl szeretnénk számolni a politikai-gazdasági-kulturális zsiványságot és prostitúciót. Ahhoz, hogy Magyarország összes javaival ismét a nemzet tulajdona lehessen, s egy önzetlen, tisztességes, rátermett elit vezethesse, elkerülhetetlenek a tömeges lázadások, ill. a radikális, forradalmi megoldások kikövetelése és véghezvitele. Ez nem kisasszonyfoci, hanem kegyetlen élethalálharc! Ha erről lemondunk, vagy gyáván félrehúzódunk, minden marad a régiben, s pusztulásunk, leépülésünk visszafordíthatatlanul beteljesedik.

A magam részéről mindezt évek óta világosan látom, és (mindenkit megelőzve) kérlelhetetlen következetességgel hirdetem, ám a Kasszandra-szerep sohasem volt hálás e vidéken, s a magányos hangot mindig elnyomja az eszeveszett üvöltők kórusa. Még a jobbak közül is – itthon s az emigrációban egyaránt – amellett agitál a többség, hogy kötelességünk szavazni, mert történelmi pillanat következik, végre elzavarhatjuk a liberálbolsevik patkányokat. Ám kevesen gondolták végig, hogy a helyükre megint csak kóklereket állíthatunk, hiszen az adott körülmények közt gyökeres változásra nincs semmi lehetőség. Mondom ezt annak tudatában, hogy ismerem valamennyi párt programját (és hangadó személyiségeit), melyek sok fényévnyi távolságra vannak egy elfogadható és kivitelezhető nemzeti tervezettől. Ha szemléletes próbálok lenni, hazánkat egy sötét szakadékba rohanó vonathoz hasonlítom, melynek csupán a mozdonyvezetője cserélhető le a választásokon, holott nekünk a síneket kellene fölszaggatnunk, és a villanyvezetéket kellene letépnünk, majd a helyes irányba lerakott pályára fordítani az egész szerelvényt. Nem a NATO s az EU felé kell haladnunk, nem jószomszédságra kell törekednünk, nem a multik, a bankok s a nemzetközi zsidó-lobbi intéseit kell követnünk; hanem birtokba kell vennünk a Kárpát-medencét, s egy virágzó, gyarapodó, minden ízében magyar világot kell teremtenünk, ahol honfitársaink szabadon, jogbiztonságban, fejlett anyagi és kulturális viszonyok között, esélyegyenlőségben élhetnek. Ennek végrehajtása, azaz a függőségünk, elnyomottságunk alóli felszabadítás és népünk felemelése nem várható egyetlen álnemzeti párttól vagy szervezettől sem; csupán egy alulról szerveződő nemzeti összefogás keretében zajló szüntelen küzdelem hozhat győzelmet.

A pártalapokon nyugvó nemzeti egység fából vaskarika, mert éppen megosztásunkra hozták őket létre. (Bődületes szamárság bedőlnünk az olcsó propagandának, és ráharapni a gondosan előkészített csalira!) Félreértés ne essék, nálam senki sem undorodik jobban a vérszívó MSZP-SZDSZ bandától, senki sem kívánta őszintébben kisöprésüket, elszámoltatásukat, s mindannak megdöntését, fölrobbantását, amit képviselnek. Azonban csak a naiv álmodozók s az abszolút hülyék hihettek abban, hogy az urnáknál ez megoldható. Hát nem! Egy agresszív, velejéig romlott, kíméletlen horda csak erőszakkal távolítható el (de nem föltétlen véres harcok árán!), amit már 1990-ben meg kellett volna tennünk; s ami részben népünk züllöttsége és tehetetlen lapítása, részben a kerekasztalos, paktumos ’lovagok’ gátlástalan pénzimádata vagy karriervágya miatt mindmáig elmaradt.

Le kell szögeznem tehát, hogy ilyenformán az eddigi választásoknak nem volt semmilyen komoly tétje a nemzet szempontjából, hiába állítják az ellenkezőjét az ügyeletes szirének s az illetékes ’udvari dalnokok’. Legföljebb a kormányfő s a miniszterek, államtitkárok, képviselők leváltására kerülhetett sor, s erre is kizárólag azért, hogy a forrongó, dühöngő népet kis ideig lecsillapíthassák. Szemfényvesztés, cirkusz volt ez a javából, s még azt a hamis illúziót is megadta, hogy a szavazópolgár önmaga dönthet a sorsa fölött. Immár harmadszor (2010-ben már hatodszor! – S. A.) ugyanaz a demokratikus kutyakomédia: jelöljetek, induljatok, vegyetek részt, válasszatok! Aztán 4 évenként újra és újra az idők végezetéig, vagy amíg bele nem döglünk. Röhej! Ilyen szorító béklyóba verve, ennyire szürke, alkalmatlan jelöltekre és pártokra tekintve helyesen választani soha nem is lehetett, hiszen csupán annyi mozgásszabadságunk volt, hogy az esedékes rabtartók közül melyiket ültessük a nyakunkra. Jómagam most se vártam semmi jót, azaz bármilyen eredmény születik, az számunkra csak kudarcot jelenthet. Az egyedüli siker az lett volna, ha legalább 80 % tudatosan (nem pedig csalódottságból vagy közöny, fásultság miatt) nem megy el, vagyis tüntetőleg bojkottálja minkét fordulót, s ezzel ország-világ előtt fölmutatja, hogy a többség más úton kíván járni, mert elege van mindabból, amit évtizedek óta megetetnek vele. Persze ez akadémikus fejtegetés, mivel eszközök híján a szavazni szándékozókat éppoly nehéz lenne tömegesen lebeszélni, mint ahogy az otthon maradókat az ellenkezőjére bírni.

Egy ezerszer megalázott, csontig lerágott országot, egy mindenéből kiforgatott, külső és belső ellenségtől fenyegetett, fuldokló társadalmat kell kivezetni a poshadó mocsárból. Ilyen hozzáállással ennek nincs esélye. Ez a vonat a halálba robog. Itt egy kormányváltás már semmit se jelent. Itt minden változásért kiált! Magyarországot meg kell menteni, népünket föl kell szabadítani! Készüljünk tehát a rendszerdöntésre, ébresszük föl az alvó nemzetet!”

A fönti idézet fényében nem sok értelme van a választási esélylatolgatásnak, hiszen a magyarság zömének kedvező eredmény eleve nem születhet. A voksok mennyisége és megoszlása csupán a hatalom s a húsosfazék birtoklásáért tülekedő pártoknak, ill. klientúrájuknak élet-halál kérdés, míg az egyszerű pórnép számára huszadrangú probléma. Valamiféle különbség azért mégis van az egyes pártok közt, tehát végezzük el a vizsgálatot a várható befutás sorrendjében, mellőzve persze az abszolút esélytelen indulókat.

1.) FIDESZ+MDF pártszövetség – A legnagyobb eséllyel pályázik (tippem: 35-40 %) a választások megnyerésére. (Nos, ez nem jött be, ám főként azért, mert nem is akartak győzni! Vagy tán ezt nem is engedték? – S. A.) Az, hogy felemás eredményeket felmutató, saját ígéretét is csak töredékesen teljesítő 4 évnyi kormányzás után az élen tudott maradni; ez egyrészt a balliberális ellenzék roppant ellenszenves és hazaáruló magatartásának köszönhető, másrészt a magyarság igénytelenségének, félrevezetettségének és fásult közönyének. („Az Orbán-kormány bizonyítványa 3,5 év tükrében” c. cikkemben részletesen elemeztem a hibákat és mulasztásokat, így erre most nem térek vissza.) A Fidesz valójában nem szerves képződménye a társadalomnak, csupán a média kreálta a „boldogításunkra”. Valódi tagsága alig van, inkább holdudvara és haszonélvező üzletfelei. A Zsideszként is ismert pártocska az SZDSZ tejtestvéreként, szélsőliberális környezetből indult, aztán egy ügyesen megtervezett pálfordulással mérsékelt jobboldali, „polgári, keresztény, konzervatív” álarcot öltött. Majd a már eredetileg is ezt valló pártokat szép lassan felmorzsolta (KDNP, FKGP) vagy beolvasztotta (MDF), és jól nevelt kakukkfiókaként a helyükre telepedett. Ma kizárólagos igénnyel trónol a jobbközépen, noha arculatváltása csak annyira hihető, mintha egy főrabbit katolikus püspökké szentelnének. Egyetlen, látszólag nemzeti kötődésű vezetőjét, Kövér Lászlót is leváltották tisztségéből, s székébe a holokauszt-szimpátiájáról elhíresült Pokorni Zoltánt ültették. A párt többi főkolomposának családfa-kutatása is megérne egy misét, de itt és most legyen elég annyi, hogy valamirevaló magyar elvétve sem akad köztük. Orbán Viktor miniszterelnök messze kiemelkedik pártjából s az egész politikai mezőnyből, ám ez nem személyes érdemeit dicséri, hanem a többiek silányságát, ill. közéletünk siralmas voltát bizonyítja; azaz a tisztességes hazafiak száműzését a nemzet irányításából. Orbán szellemi elődje, Antall József ugyancsak megtette a tőle telhetőt az MDF szétverésében, mely azóta utolsó népi gyökerű elnökét (Lezsák Sándor) is lenullázta, hogy helyet szorítson a még simulékonyabb Dávid Ibolyánakés társainak; akik úgy passzolnak a Fidesz-elithez, mint zsákhoz a foltja. Senkit ne tévesszen meg, hogy a zsidesz-bolhából fidesz-elefántot kreáló sajtó immár dühödten támadja a „hitehagyott” Fideszt és partnereit (az MDF-en kívül még néhány liberális kereszténydemokrata és díszkisgazda, ill. a Lungo Drom cigányszervezet!), mivel most így vezényelték a háttér-karmesterek; máskor majd újfent más hangnemben muzsikálnak, csak győzzük követni a gyakori stílusváltásokat. Mindent összevetve: nemzeti szempontból semmi fölemelőt nem várhatunk tőlük, ezért nem ajánlott rájuk szavazni, legföljebb csak azért, hogy a komcsik legális visszatérését meggátolhassuk!

2.) MSZP – A néhai MSZMP jogutódja, vagyonának fő „örököse”; 1994-98 közti rémuralmuk félreérthetetlenül megmutatta, hogy képtelenek megváltozni, s az összmagyarság halálos ellenségei (voltak és lesznek). Az egykori kiskirályok, pufajkás gyilkosok, hazug kollaboránsok, marxista harácsolók, privatizáló ejtőernyősök és egyéb sátánfattyak gyűjtőpártja. Egyetlen emberarcú vezető sincs „szakértőktől” hemzsegő soraikban. A saját jólétükön és hatalmukon kívül semmivel se törődnek, ennek megtartásáért, ill. megszerzéséért azonban bármilyen aljasságra készek; ha szükséges, egymást is szemrebbenés nélkül kinyírják. A bunkó proli Horn Gyula, a gyomorfordító szófosásával vigéckedő Kovács László, valamint a „szuperértelmiségi” bankárból milliócskákat sikkasztó miniszterelnök-jelöltté vedlett Medgyessy Péter igazán alulmúlhatatlan triót alkot. (Sajnálom a papírt és a ceruzát arra pazarolni, hogy semmivel sem különb társaikat is nevesítsem.) Halvány fogalmuk sincs a nemzet gondjairól, gőzük sincs az ország kormányzásáról, és semmilyen elképzelésük sincs a magyar jövőről. (Mintha egy más bolygóról érkeztek volna hozzánk vendégségbe!) Megvalósítható programjuk soha nem volt, üres ígérethalmazban, frázispuffogtatásban merül ki valahány közszereplésük. Elképesztően ocsmány, kanálisszagú kampányt folytatnak; semmilyen rágalmazástól, durva fenyegetéstől, sőt a tettlegességtől (lásd a MIÉP-jelölt megveretése!) sem riadnak vissza ellenfeleik megfélemlítése, ellehetetlenítése és diszkriminálása végett. De külföldön is bármikor készek aláásni Magyarország tekintélyét (pl. EU-csatlakozás!), vagy ellentéteket szítani a hazai és a határokon túli nemzetrészeink közt (pl. a státusztörvény kapcsán!), ill. a keresztény egyházak barbár besározására is kaphatók. Semmi sem elég jó, semmi sem eléggé hatékony számukra, a saját garázdálkodásukat kivéve; olyan pribékek ők, akik más szemében a szálkát is fatörzsnek látják, ám a sajátjukban a gerendát se veszik észre. De talán jól van így. Az elmúlt 8 évben alaposan lelepleződtek, s az abszolút hülyéken és vakokon kívül senkinek sem lehetnek illúziói irántuk. Remélhető választási vereségüket (kb. 25-30 %) kizárólag önmaguknak köszönhetik, bár nem biztos, hogy ebbe szépszerével bele is nyugszanak. Nemzeti szempontból pillanatnyilag a legveszélyesebb párt, ezért szigorúan tilos jelöltjeikre és listájukra szavazni!

3.) MIÉP – 1998-as parlamenti bekerülése sokakat megdöbbentett, de valójában megérdemelt és várható volt. Messze a leghatásosabb, legvonzóbb eszmerendszerrel és célkitűzésekkel rendelkezik. Noha néhány nála következetesebb, radikálisabb nemzetvédő párt és szervezet is akad hazánkban, mégis a MIÉP tömöríti egybe a legtöbb elszánt magyart, s hatalmas tömegdemonstrációk megszervezésére is képes. Ma már vitathatatlanul a 3. legnagyobb párt (kb. 10-15 %), bár vidéken lényegesen kisebb a súlya, mint a fővárosban. Sajnos egyre nyilvánvalóbb hibáit, vétkeit sem hallgathatjuk el. Bizonyos értelemben megkezdődött a „kisgazdásodása”, azaz belső szétforgácsolódása, az elmélet és gyakorlat éles elkülönülése. A korántsem feddhetetlen múltú, óriási vagyont gyűjtögető egykori író-kegyenc, a ma is kézben tartott Csurka (Raszkolnyikov) István egyszerre népszerű és ellenszenves figura, amolyan modern farizeus. A jó tollú publicista, ugyanakkor harmatgyenge szónok és politikus valóságos kényúrként viselkedik pártjában, vegytiszta bolsevik módszereket alkalmazva (pl. újabban a tagságtól írásbeli hűségnyilatkozatot kér!). Nem tűri maga körül a szuverén tehetségeket, csak a szolgai talpnyalókat; mindenkit elüldöz, aki ellene véleményt nyilvánít, vagy bírálni merészeli (pl. Gidai Erzsébet, Dénes János, Csete György, Nagy Feró, Lakatos Pál, Szabó Lukács stb.). Miközben a pártapparátusban, a Magyar Fórumban s a képviselőjelöltek közt hemzsegnek a „volt” kommunisták, a „jó” (házi)zsidók, a „vállalkozó” karrierlovagok, az igazán harcos, következetes, nála becsületesebb magyaroktól sorra elhatárolódik, s mondvacsinált ürügyekkel mellőzi, vagy (törvénytelenül!) leváltja, kirugdossa őket, sőt egész alapszervezeteket oszlat fel (pl. Békéscsaba, Győr stb.) gátlástalanul. A MIÉP rendre cserbenhagyja legmegbízhatóbb embereit is; ritkán áll ki szívósan mellettük, ha bajba kerülnek, vagy lejárató támadás éri őket. A párton kívüli nemzeti erőkkel soha nem szolidáris (pl. hideg közöny a gazdatüntetés szétverésekor!), a legkiválóbb kezdeményezéseiket sem támogatja (még a híradás szintjén sem!), csak ha azok hajlandók „védőszárnyai” alá bújni. A kezdeti hamvas hímport régen lefújta szél, s a párton belül sűrűsödnek a hajszálrepedések, amiket a külvilág egyelőre nem észlel, noha könnyen tektonikus árkokká szélesedhetnek. Minden disszonanciája, negatívuma ellenére – jobb híján – elsősorban a MIÉP-re érdemes szavazni! Egyelőre még töretlenül fölfelé ível, s ha a szalonképesség oltárán nem áldozza fel nemzetépítő-országgyarapító terveit, a jövőnk egyik műhelyévé válhat. (Csurka otromba fölajánlkozásának s a párt elleni tudatos csalásoknak köszönhető, hogy nem érték el a bejutási küszöböt. – S. A.)

4.) FKGP – Ez a jobb sorsra érdemes, történelmi múltú szervezet a végnapjait éli. Torgyán (Tutsek, Szatmári stb.) József 10 éves aknamunkája, kalandorpolitikája, paranoiás önfejűsége, no meg a sajtó és a Fidesz hatékony közreműködése megtette hatását: a párt megbetegedett, oszlásnak indult, majd darabokra hullott. Alapítóit, leggerincesebb paraszti vezetőit már korábban elüldözte Torgyán siserehada, majd az irányítást átvette egy fölülről ráültetett csúszó-mászó, nemzetidegen maffiaréteg, mely belső háborúskodásaival, önző harácsolásával, kenőpénzek elfogadásával, luxusutazásaival a tönk szélére juttatta. Nem használt tekintélyének Torgyán felelőtlen villaépítési-földművelésügyi minisztersége sem. Nem mentheti meg az időközben erkölcsileg lenullázódott ürömi polgármester, Maczó Ágnes (Zrínyi Ilona!) ismételt szerepvállalása sem. Mivel azonban az egyre sorvadó paraszti rétegnek ma sincs más képviselete, a gazdák megszokásból, hagyománytiszteletből leadott voksaival elképzelhető, hogy átlépi a bejutási küszöböt. Az anyapárt romjain alakult, egymással is torzsalkodó, személyeskedő kisgazda pártcsíráknak esélye sincs a választáson, ha egyáltalán el tudnak indulni. Mivel az FKGP alaposan kivetkőzött önmagából, s nemzeti szempontból semmi sem várható tőle a közeljövőben, nem ajánlatos szavazni rá!

5.) Munkáspárt – Ha nem lett volna 40 évig judeobolsevizmus, ha nem akarnának szobrot állítani a tömeggyilkos Kádár (Csermanek) Jankónak, ha nem a levitézlett gulyáskommunizmust szeretnék visszacsempészni országunkba, bizonyos értelemben tán rokonszenves is lehetne néhány szociális és egyéb törekvésük. Mellesleg az MSZP és az SZDSZ árnyékában már-már üdítő színfoltot képeznek a (szélső)baloldalon, s vezérük Thürmer Gyula is inkább mosolyra, mint haragra ingerli az embert. Ez a párt a megkövült história, megállt fölötte az idő; olyan, mint egy lovaskocsi kerekek nélkül: lehet húzni, tolni, nem halad semerre. Hajszál híján 1998-ban is bejutottak, most 2002-ben még nagyobb sanszuk van rá; s ebben kétségkívül segíti őket az MSZP gyalázatos politikája és az általa megtestesült balliberális „értékek” szétrohadása is. Persze egy percig se feledjük, hogy a Munkáspárt és tábora igen távol esik a nemzeti szellemiségtől, ezért vétek lenne rá szavazni!

6.) SZDSZ – Ha a mi Istenünk s az ő Jehovájuk is úgy akarja, ezúttal végre kihullnak a Parlamentből, s reméljük, soha többé nem is jutnak vissza. Már rég a dögtemetőben lennének (vinné el őket a pestis!), ha a nemzetközi zsidó-lobbi s a honi tömegtájékoztatás nem állna ekkora erővel mögöttük. De hiába a világ pénze s az összes hazug propaganda, immár mindenütt lelepleződtek, s kitelt a becsületük. Ilyen sötét, alattomos, magyargyűlölő gazemberekből álló „fajtiszta” pártot még nem hordott hátán a föld, s csonka országunk örök szégyene, hogy ezek a szélsőséges haramiák valaha kormányra kerülhettek. Kuncze Gábor, a czímeres díszgój csak annyit használhat nekik, mint ciános (cionista!) folyónak egy gyűszűnyi szenteltvíz. Béke poraikra, pokolba vélük! Hazátlan bitang, aki rájuk szavaz! (Ennek dacára, sajnos bejutottak. – S. A.)

7.) Centrum Párt– A mindenhonnan kikopott, hitüket s meggyőződésüket koszos zokniként cserélgető álliberális kártevők (Kupa Mihály, Pusztai Erzsébet stb.) frissen összeverődő gyülekezete. Markáns sajtótámogatásukból ítélve azért hozták létre ezt a fantompártot, hogy mézesmadzagként (légypapírként) elhúzhassák a gyanútlan polgárok orra előtt, hátha ráragadnak, s ezzel is gyengítik a mérsékelt konzervatív oldalt. Eddig még nem csináltak semmi disznóságot, de – előéletüket ismerve – fikarcnyi jó sem várható tőlük. Ha a választók „beetetése” megfelelően sikerül, átugorhatják az 5 %-os mércét; ám aligha lesz így, mert a farsangi jelmez mögül túlságosan is kilóg a lóláb. Nemzeti célzattal nem tanácsos rájuk szavazni!

8.) Új Baloldal – Szűrös Mátyás tiszteletre méltó magatartást tanúsított az utóbbi hónapokban. (Már az ő gyomrát is megfeküdte az MSZP szakadatlan ármánykodása! Ő egyébként is úriembernek számított ebben az alvilági zenekarban, ha egy volt kommunistáról állíthatunk effélét.) Kiválása nem meglepő, inkább az a furcsa, miért habozott eddig, s még különösebb, hogy mit keres egy olyan pártban, melyet a feltűnési viszketegségben szenvedő zsidócska, Schmuck Andor alapított, hasonszőrű cimboráival összeröffenve. Kutyából nem lesz szalonna, a komcsi meg marad komcsi, akárhogy próbál „megújulni”. Ezért felvilágosult honfitársainknak az Új Baloldalra sem szabad szavazniuk, nehogy még véletlenül fönnmaradjanak a rostán!

Micsoda választék, lesántul az ész, és mankóért sóhajt!

Milyen kormány várható májusban? A legvalószínűbb, hogy Orbán Viktor és csapata további megbízást kap.(Elég baj ez nekünk, de mégis szerencsésebb, mint egy katasztrófával fölérő balliberális hatalomátvétel!) A kisgazdák aligha lépnek ismét koalícióra velük, marad a MIÉP-pel kötött nyílt szövetség vagy a burkolt háttértámogatás. Monolit kormány nehezen képzelhető el, hiszen ehhez a FIDESZ+MDF formációnak legalább 53-54 %-nyi mandátumot kellene megszereznie, ennek a „túlnyerésnek” azonban nincs realitása. Elméletileg persze nem zárható ki egy MSZP+Munkáspárt+ SZDSZ+Centrum Párt+Új Baloldal+(FKGP?) rablóbanda sem, ettől viszont az Isten mentsen meg mindnyájunkat! (Hát nem mentett meg! – S. A.)

Végezetül néhány zárógondolat. A látszat ellenére nincs jelentős különbség a „nemzeti” és nemzetellenes pártok közt, hiszen valamennyit ugyanaz a hazai és külföldi liberálbolsevista-kozmopolita maffiacsoport működteti és ellenőrzi; a kormánypártok gyeplőjét szorosabban, az ellenzékét pedig kissé lazábban tartva. Demokrácia még nyomokban sincs, a nép elvétve se szólhat bele a saját sorsának alakításába, mert az egykori vörös zsarnokságot 12 éve egy alig kedvezőbb többpárti (parlamentáris) diktatúra váltotta föl. A jelenlegi viszonyok közt semmiféle tényleges választási lehetőségünk nincs; az erényes, a tisztességes, a bátor, a fölkészült s az alkalmas hazafiak helyett legföljebb csak a kevésbé gerinctelen, a kisebbik áruló, a szerényebben korrupt, az óvatosabb csaló s a mérsékeltebben magyargyűlölő jelölteket „választhatjuk”.

Kevesen tudják, milyen mély válságban vagyunk, alig karnyújtásnyira a totális megsemmisüléstől. Ha önmagunkért nem teszünk valamit, ha képtelenek leszünk egységesen síkraszállni közös érdekeinkért, fölfalnak bennünket az idegenek, s ellenségeink végleg leradíroznak a térképről. Pusztulás vagy megmaradás, szabadság vagy rabság, biztonságos fejlődés vagy nyomorúságos züllés – ezekről kellene sürgősen döntenünk. S aztán arról is, hogy síri csendben, gyáván kushadunk-e tovább egészen a temetőig; avagy föllázadunk végre hóhéraink, eltipróink, vérszopóink ellen, s függetlenségünk kivívásával párhuzamosan visszaszerzünk mindent, amit eloroztak tőlünk (beleértve a teljes Kárpát-medencét!) a bárhonnan jött ragadozók. Nem jöttment léhűtőket kellene most koloncnak a nyakunkba szavaznunk, hanem el kellene immár döntenünk, hogy mit is akarunk.

Tessék, tessék hölgyek, urak, szabad a vásár! Lehet az urnákhoz járulni, de lehet kurucosan vásárt is ütni! Akárhogy „választunk”, a cechet mindenképpen mi fizetjük; s fiaink, unokáink érdemeinknek megfelelően áldják vagy átkozzák nevünket évtizedek múltán is!