Wass Albert: Mire a fák megnőnek

„Bátonyi Péter másnap kereken megjárta a tanyát. Nagy fáradtságába nem került, mindössze az istállót, a színt s a csűrt kellett megnézni, meg a kocát a fonott ólban és a kazal tövében összebújt juhokat.

Jókedvűen nézett meg mindent. A múlt esti beszéd emlékei mintha nem is kísértették volna már. Mintha az egész csak álom lett volna, valami véres és nagyon nehéz álom, amire gondolni sem szabad. Még Burkust is megsimogatta a vackán.

- Kutyád is van - örvendett neki -, már én is kell szerezzek egyet.

- Látod, ez az - mondotta, mikor a tornácról visszanézett a rendben tartott kis tanyaudvarra -,ezt kell csinálni. Te már megtaláltad, István, az utat. Az igazi utat. Előröl kell kezdeni mindent. Egészen előröl. Az otthon építését. És a haza építését is. Egészen előröl, egészen lentről, egészen kicsi dolgokkal kell kezdeni.

- Csak bátorság kell hozzá - toldotta meg kicsit szomorúan, és hosszú orra a föld felé fordult, szemei tűnödve nézték a kőlépcsőket -, ez az, bátorság kell. Több bátorság, mint a gyilkoláshoz. Több.

Bementek a szobába.

- Te erősebb voltál mindig - folytatta bent a megkezdett beszélgetést -,gyermekkorunkban is te voltál az erősebb. Most is. Te már elkezdted. Ma még csak nyolc ökröd van és két tehened. Egy év múlva már több lesz. Tíz év múlva megsüvegelnek a bezirkerek, ha elhajtasz mellettük, és húsz év múlva fölépíted a kastélyt…

Varjassy István tűnődve hallgatta a szavakat. Itt fölkapta a fejét.

- Nem építem föl! - mondotta hirtelen, éles, szinte ellenséges hangon, és az arca is kipirult a szavaktól.

Bátonyi Péter csodálkozva nézett reá.

- Nem építed föl? Ha módod lest reá…? Akkor sem…?

Varjassy István szeme élesen nézett szembe vele.

- Nem. Akkor sem. Innen induljon ki az új élet, erről a tanyáról. S maradjon is itt. Azt akarom. Akkor a mienk lesz ez az élet. Mienk. Magyaroké.

- Mert ott kezdődött a baj, Péter - folytatta szinte lázasan -,a kastélyoknál. Az én bajom is, a tied is, és ennek a szerencsétlen országnak a baja is. Ott, a kastélyoknál kezdődött el. Magasra épültek. Igen-igen emeletesre. Nem lehetett elég mélyen lelátni belőlük, csak mind fölfelé lehetett látni. Le nem, a földre, ahol a dolgok gyökere van, ahol a nemzet gyökere van. Idegen bútor, idegen függöny, idegen szőnyeg, idegen, idegen, idegen: ez volt a kastély. Mind magasabbra került a földtől, mind messzebb, mind messzebb. Nem, Péter, a kastélyokat nem szabad többé felépíteni. Nem tudom, érted-e, amit mondani akarok?

- Értem - mondotta Bátonyi Péter, s az arca nagyon komoly volt, szinte ünnepélyes - értem. Én is sokszor éreztem régen ilyesmit… és nehéz szavakkal elmondani… de értem. És igazad van. Nagyon igazad.

Aztán ebéd után befogták Rebekát az ócska deszkaszánba, a kölcsönszánba, és Bátonyi Péter felhúzta foltozott bundáját.

- Úgy nézd meg ezt a lovat, hogy első négylábú tagja jövendő gazdaságomnak - mondotta és a hangja jókedvűen csengett -, őse kell, hogy legyen egy világraszóló ménesnek, mint ahogy utódja is egy olyannak. Na, Rebeka, tégy ki magadért!

S a nagy, csontos sárga ló az összevissza foltozott hámban megindult, s vitte a sovány, szomorú embert lefele a dombról.”

Forrás: Wass Albert, Mire a fák megnőnek

Forrás: abcug.hu