Nagypénteki sirató
Elmegyünk, elmegyünk,
messzi útra megyünk.
Messzi út porából
köpönyeget veszünk...
Nem egyszáz, nem kétszáz,sok százéves nóta.
Így dalolják magyar honban, talán Mohács óta.
Véreink, véreink,
országutak népe.
Sok százéves Nagypénteknek soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk.
Kakasszónál Péter vagyunk,
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
Mindig kettőt, sose hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról.
S amiként a világ halad,
Egyszer jobbról, egyszer balról,
Fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat
Mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
Mind ki dolgát jól végezte,
Nagypéntektől Nagypéntekig
Térdelünk a kereszt alatt.
Húsvéti csodára lesve,
Egyszer a jobbszélső alatt,
Másszor a balszélső alatt.
Éppen csak a középső, az igazi
Üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
Nem térdel ott senki, senki
A mi magyar nagypéntekünk
Évszázadok sora óta
Évszázadok sora óta
Ezért nem tud húsvét lenni.
Így lettünk országút népe.
Idegen föld csavargója.
Pásztortalan jószágféle.
Tamással hitetlenkedő,
Kakasszóra Péterkedő,
Júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus úrban szövetkező.
Te kerülsz föl, bujdosom én
Én vagyok fönt, bujdosol te,
Egynek közülünk az útja
Mindig kivisz idegenbe.
Bizony jól mondja a nóta,
Hogy elmegyünk, elmegyünk
Messzi nagy utakra megyünk,
Messzi nagy utak porából
Bizony köpönyeget veszünk.
S ebbe a nagy köpönyegbe
Sok-sok súlyos köpönyegbe
bizony pajtás mondom néked,
Rendre-rendre mind elveszünk.
Wass Albert
Bajorerdő, 1947