X. FEJEZET

Több mint kétezerháromszázötven éve már az első Purimnak, de Mordeháj és Eszter királynő utódjai még mindig megsütik a Juda oroszlánjával ékesített kalácsokat. A zsidó férfiak még mindig lerészegednek Ádár hónapjának tizennegyedik napján a bor és bosszú mámorától. És a zsinagógákban, mikor Eszter királynő könyvét olvassák, a kaftánok zsebéből mindig előkerülnek a Hámán-botok, amelyekkel a hívő zsidónak szimbolikusan a templom padjára kell ütni, valahányszor Ahasvérus kincstartójának neve előfordul a szövegben. Kétezerháromszázötven év múltán is egy nép kollektív bosszúja, olthatatlan gyűlölete sújt le arra, aki Ábrahám szent magjára akarta emelni kezét. A keleti zsidóság zsinagógáiban bortól, pálinkától szédült zsidók tántorognak ezen a napon. Belzben, Sadagorában palesztinai táncosnők járják a buja keleti táncokat. A tömeggyilkosságnak, bosszúnak szép ünnepe ez.

- Nézzük, mire tanítja a zsidóságot Eszter királynő könyve? Mi történt az első Purimkor?

Eszter könyvének tanúságtétele szerint Ahasvérus perzsa király megharagudott perzsa származású feleségére és új asszonyt keresett magának. Az új királynőt a Babilonba hurcolt zsidó lányok között találták meg. Eszter a királynak és környezetének nem árulta el származását, sem nemzetiségét. Márdokeus, Eszter nagybátyja határozottan így parancsolta ezt.

Az öreg Márdokeus ezzel politikai iskolát alapított. A király hálószobájáig juttatta el és előre kijelölte azoknak a zsidó nőknek az útját, akik így jutottak királyok, császárok, köztársasági elnökök, államférfiak közelségébe, hogy azoknál a zsidó nacionalizmus céljait érvényesítsék. Odajutottak, noha ezzel megtagadták a mózesi parancsot.

Ebben az időben az Agágabeli Hámán lett Ahasvérus király kincstartója, vagy mint ma mondanánk, miniszterelnöke. A Bibliából nem tűnik ki, hogy miért, de Hámán "a zsidók ellensége volt" s így vádolta őket a király előtt:

"Van egy nép elszórva és elkülönítve a népek között(!) országod minden tartományában és az 5 törvényeik különböznek minden nemzetségétől, a király törvényeit nem teljesítik. (Eszter könyve 3. rész 8.)"

Eszter könyve szerint a király el is rendelte, hogy Ádár hónapjának tizenkettedik napján a zsidókat lemészárolják. Az öreg Márdokeus azonban értesült a király tervéről és üzenetet küldött unokahúgának, hogy menjen a királyhoz és "esedezzen az ő nemzetségéért". A zsidó királynő erre lakomára hívta Hámánt és a királyt.

"És mondá a király másodnapon, borivás közben: Mi a te kívánságod, Eszter királynő? Megadatik. És micsoda a te kérésed? Ha az ország fele is, meglészen." (Eszter 5. fej. 3.)

Eszter könyvéből világos, hogy a király már erősen beborozott állapotban volt, amikor az asszony Hámánt, a "gyűlöltöt" elkezdte vádolni. Ahasvérus haragjában kiment a pálmakertbe és ezalatt Hámán már az életéért könyörgött a királynőnek. A módszerek már akkor is nürnbergiek voltak: hazugság és rágalom! A királynő azzal vádolta Hámánt, hogy a király távollétében erőszakot akart elkövetni rajta. A király erre elrendelte, hogy kincstartóját azonnal akasszák fel egy ötven könyök magas akasztófára.

A kincstartó teteme még ki sem hűlt, amikor megtörtént a - hatalomátvétel. A szép zsidólány parancsára a király Márdokeust nevezte ki miniszterelnökké s ugyanakkor Indiától Szerecsenországig kitört a véres tömegmészárlás, amelyet azok a zsidók hajtottak végre, akiket tulajdonképpen semmi sérelem sem ért. Hiszen Hámán terve legfeljebb terv volt. Hámánt, aki a felelősséget viselte, felakasztották. Mint akkor, s azóta is, ha a hatalom a kezükbe került, véresen ünnepelték meg diadalukat. A zsidó királynő férje a bábállamférfi őskori példaképe, megengedte, hogy a zsidók "megbosszulják magukat ellenségeiken".

A mózesi nacionalizmus az első Purim óta fürdik a megbosszultak vérében.

A zsidóknak világosság támada, öröm, vígasság, tisztesség! (Eszter könyve 8. 16.) - mondja az Ószövetség. "Mert magok vőnek hatalmat azokon, akik őket gyűlölik."

És leverték a zsidók minden ellenségüket, fegyverrel megölvén és megsemmisítvén azokat és akaratok szerint cselekedének gyűlölőikkel." (Eszter könyve 9. 5.)

Eszter könyve részletesen felsorolja ennek a páratlan tömegmészárlásnak áldozatait. Elmondja mindenekelőtt, hogy megölték Hámán tíz fiát, akiknek egyetlen bűnük volt, hogy apjukat "antiszemitának" tartották. Susan várában megöltek előbb 500, majd 300 férfit, a tartományokban minden ők nélkül meggyilkoltak "gyűlölőikből hetvenötezret".

Ennek a mészárlásnak arányait csak úgy érthetjük meg, ha nem a mai nagy számokat látjuk szemeink előtt. Nagy Sándor serege, amellyel meghódította Indiát, 47 000 emberből állott. Marathonnál a perzsa hadsereg létszáma 5000 főre rúgott és a canneai csatát 20 000 harcossal vívta Hannibál. A Perzsiában lemészárolt 75 000 ember ókori viszonylatban félelmetesen nagy szám.

"Történt ez Ádár hónapjának tizenharmadik napján és megnyugovának a tizennegyediken és tették ezt vigalom és öröm napjává," (Eszter 9. 18.) Mert agági Hámán, Hammedetának fia, minden zsidók ellensége szándékozott (!) a zsidókat elveszejteni és Purt, azaz sorsot vetett, hogy őket megrontsa és megsemmisítse. Annak okáért elnevezték e napokat Purimnak a Pur nevéről." (Eszter 9. 24.) "Elfogadák a zsidók mind magukra és mind ivadékaikra és mindazokra, akik hozzájuk csatlakoznak, örök időkre megtartják e két napot írásaik és határozataik szerint. És ezek a napok emlékezetben lesznek és megülik azokat nemzedékről nemzedékre, családról családra, tartományról tartományra és városról városra. Ezek a Purim napjai el nem múlnak a zsidók között és emlékük ki nem vész ivadékaik közül." (Eszter 9. 25-27.)

Huszonnégy évszázadon át nép még nem tartott meg jobban fogadalmat, mint ahogy a zsidók megtartották a Purim ünnepét. Évről évre megülték a bosszú és mészárlás emléknapját. A vér, bor mámora, a kielégített bosszú diadalérzete szállt városról városra. A szalmatetős falusi zsinagógákban és a világvárosok hatalmas, kupolás zsidó templomaiban a Purim vallási és nemzeti ünneppé vált. Egy szédült, őrjöngésig fokozott nacionalizmus diadalnapjává.

E sorok írója látta egy vidéki magyar városban a zsinagógából négyes sorokban kitántorgó kaftános sereget. Purim ünnepe volt. A gyertyák lobogtak és a gyertyák tüzénél is égetőbben lobogott a gyűlölet, amely ott kavargott a keleti táncban, a különös kurjongatásokban. Egy mindent felperzseld örökletes gyűlölet, a nacionalista fanatizmus infernói képe volt. Az emberek elmentek mellette és azt mondták: "ünnepük van a zsidóknak."

Az illuminátusok szektái, vagy Marx tanítása mögött ez az örökletes gyűlölet lobogott. Ez változtatta a gyűlölet hitvallásává a marxista szocializmust. Ennek a gyűlöletnek apostolai álltak forradalmak, lázadások, kommunista felkelések mögött és kerültek hatalomra a bolsevizmussal. Talán egyszer majd megírják a modern Hámánok történetét. Azokét a politikusokét, papokét, államférfiakét, írókét, újságírókét, akik elég vakmerőek voltak meglátni a purimi gyűlölet veszedelmét a keresztény világban. Hogyan üldözték végig a világon a modern Hámánokat, hogyan tették tönkre családjaikat, taszították nyomorba gyermekeiket és végül hogyan akasztották fel gyűlölőiket?!

A zsidóság legnagyobb ünnepe a Purim. A kereszténységé Krisztus, - a Szeretet megszületése! Nürnbergben a Purimot öltöztették jogi formába. A bosszúállást becsavarták a paragrafusba. A mészárláshoz megteremtették a jogi alapot, a cél azonban messzebb menő volt. A keresztény jogot, a római jogot, általában a jogot kellett lerombolni. Megalázni a legyőzötteket, megfélemlíteni a lelkeket, és az új jogon keresztül megteremteni a politikai lehetőséget a teljes és tökéletes világuralom felé.

Vajon demokratikus volt e az, ami Nürnbergben történt a háborús bűnösök megbüntetésének ürügye alatt? Vajon csakugyan Amerika, Anglia, Franciaország ítélkezett ott, vagy Jehova kardja suhogott a legyőzöttek felett? Vajon keresztényi volt-e az új jog, amely alapján ítélkeztek? Vajon az igazság érvényesült-e vagy a bosszú? Vajon csakugyan az igazságot akarták szolgálni? Vagy az egész véres persziflázs csak taktikai fogás volt az illegális zsidó hatalom kiterjesztése céljából?

A nürnbergi ítéletek a humanizmus ellen elkövetett bűnök megtorlása jegyében jöttek létre. Az emelvényen pedig a katyini tömeggyilkosok és Drezda bombázói ültek. A háború során a demokráciák nevében csinált propaganda gyűlölködve tiltakozott a zsidó kollektív bűnösség elmélete ellen. A nürnbergi emelvényről pedig a kollektív büntetést szentesítették, amikor feltalálták a "bűnös organizációk" dicstelen elméletét. A rádiókban a jogról szónokoltak és félretették minden jog alapelvét, hogy a saját ügyében senki sem lehet bíró. Az emelvényen az amerikai zászlók lobogtak a szovjet zászlókkal együtt, de eldobták az amerikai jogszolgáltatás és amerikai alkotmány legfontosabb elvét, amely szerint senki sem ítélhető el olyan bűnökért, amelyeket elkövetésük idejében a törvény nem büntetett. A teremben a barbarizmus ellen hoztak ítéletet és a pincében a Robert Kempner-féle vádhatóság Morgenthau-boyai barbárul kínozták a vádlottakat. Formailag a fair play elvére vigyáztak, lényegében csak a terhelő vagy hamisított dokumentumok alapján hozták meg az ítéleteket. A KZ-ekben történt embertelenségeket csak semlegesekből álló nemzetközi törvényszék ítélhette volna el, feltéve, ha nemcsak a legyőzött, hanem a győztes barbársága fölött is ítélkezik. Barbárságot, háborús bűnöket csak egyféleképpen lehetett volna méltóan megbélyegezni: korrektül lefolytatott nyomozási eljárások, széleskörű bizonyítások és csakis a tiszta igazság érvényesítésével. Ez esetben a tényleges bűnösök soha nem moshatták volna le magukról a fekete stigmát. A jehovai bosszú alkalmazásával mártírrá avattak esetleg olyanokat is, akiket a történelem nem menthetett volna fel.

Nürnbergben az emelvényen amerikai, orosz, francia, angol bírák ültek. Azonban egyetlen győztes hatalom ítélt és vádolt: Júdea!

Ma már tudjuk, mi zajlott le a tárgyalás kulisszái mögött. General Taylor mögött az amerikai fővádló Robert M. Kempner, egy volt németországi Oberregierungsrat, aki természetesen zsidó. Mögötte ott állt Morris Amchan. A nürnbergi törvényszék épületében a bírákon, vádlottakon kívül alig volt más, mint zsidó. A Ljubljanka az NKDW személyzete semmivel sem különbözött a nürnbergi, dachaui és egyéb "háborús bűnös" ügyekkel foglalkozó törvényszékek személyzetétől. Zsidók voltak - nagyobb részt - a tanúk is, akikről Maurice Bardéche írja, hogy egyetlen gondjuk volt: gyűlöletüket nem egészen nyíltan mutatni és legalább a kihallgatás során a tárgyilagosság benyomását kelteni. Jellemző az "igazságszolgáltatásnak" erre a fajtájára, hogy csak 240 tanút hallgattak ki, de 300 000 esküt helyettesítő nyilatkozattal bizonyították a vádat. Mondanunk sem kell, hogy ezek túlnyomó része hamis volt.

A vádlottakat pontosan olyan kínzásoknak vetették alá mint a szovjet börtönökben. Július Streichert véresre korbácsolták és kényszerítették, hogy a toiletteből vizet igyon. Fogait felpeckelték, azután amerikai egyenruhában járó zsidók a szájába köptek, majd kényszerítették, hogy egy néger lábait csókolgassa. A Schwäbisch Hall fogházában az Adolf Hitler Leibstandart Garde fiatal tisztjeit, katonáit véresre korbácsolták, azután le kellett feküdniük a földre, ahol nemi szerveikre tapostak. Mint a malmedy-i perben is, az akasztásnál felhúzták, majd ismét visszaeresztették őket. Így kényszerítették ki belőlük a kívánt vallomásokat. A Sepp Dietrichből, Joachim Paiperből ilyen eszközökkel kipréselt vallomás alapján ítélték el a Leibstandart Gardet, mint bűnös organizációt.

Az SS gazdasági hivatala ellen folytatott perben Oswald Pohl SS tábornokot barbárul bántalmazták. Arcát fekáliával bekenték és addig verték, amíg a kívánt, önmagát vádoló vallomást megtette. Hasonlóképpen kínozták az amerikai egyenruhát viselő zsidók Weiss SS Obergruppenführert Frankfurt am Mainban és Dachauban. Amerikai szolgálatban álló zsidók a Malmedy perben hasonló módon kényszerítettek ki vallomásokat német katonákból. McCarthy amerikai szenátor 1949. május 20-án minderről nyilatkozatot adott az amerikai sajtónak, és ebben többek között a következőket mondotta:

"Úgy gondolom, a világ elvárta tőlünk, hogy az amerikai joggyakorlat bizonyítékaként azt magával a legyőzött ellenségünkkel szemben is alkalmazzuk. Ehelyett Gestapo és GPU módszereket alkalmaztak. Tanúvallomásokat hallottam és dokumentációs bizonyítékokat olvastam, amelyekből kitűnt, hogy a vád alá helyezett személyeket ütötték, verték, és testileg kihozták, mégpedig olyan módszerekkel, amelyek csak beteg agyvelőkben születhetnek meg. Látszat pereknek és látszat kivégzéseknek tették ki őket, megfenyegették a vádlottakat, hogy családtagjaiktól elrabolják az élelmiszerjegyeket. Mindez a vádlók jóváhagyásával történt, hogy megteremtsék a vallomások kicsikarásához szükséges lélektani légkört. Ha az Egyesült Államok néhány embernek ilyen cselekményeit büntetlenül hagyják, akkor az egész világ örök időkre bírálhat minket és kétségbe vonhatja ami erkölcsi motívumaink helyességét."

De nemcsak a kínzások alapján ítéltek, hanem a hamis dokumentumok alapján is. A terhelő dokumentumok mellé nem volt szabad odatenni az enyhítő bizonyítékokat. Ez már magában is hamisítás. A "Madrid" című folyóirat már a per tartama alatt megírta, hogy élelmes amerikai zsidók egyes KZ-eket múzeummá alakítottak át és jó pénzért amerikai turistákat, újságírókat invitáltak meg, hogy a borzalmak helyét mutogassák. Viaszbabák segítségével rekonstruálták a lágerek "gázkamráinak" bejáratát. Viaszbabákkal készült borzalmasan eltorzított bábukkal mutatták be a lágerekben történt állítólagos kínzásokat. Ha valahol nem volt ilyen "gázkamra" - és a legtöbb táborban nem volt - ott a thrillerekben bevált módszerekkel építettek egyet, mint erről még később szó lesz.

Nemcsak a World Jewish Congress és még más zsidó szervezetek propagandája dolgozott filmtrükkökkel. hasonló értékű bizonyítékokkal operált Robert M. Kempner, az egykori német-zsidó emigráns által vezetett vádhatóság is. Funk birodalmi gazdasági miniszter ellen bemutattak egy filmet, amelyen nagy tömegben látszottak arany fogak, szemüvegek, orrcsíptetők, amelyeknek azt kellett volna igazolniuk, hogy ezek a lágerekben megölt zsidóktól származtak. Ma már köztudomású, hogy a filmet hamisították és az amerikai csapatokkal érkező amerikai zsidók hozták Frankfurtba, pár nappal a város elfoglalása után. Hasonlóképpen hamisítvány a "Todesmühle" című hírhedt film, amelyet a nürnbergi tárgyalási termében azért mutattak be, hogy a vádlottak ellen hangulatot keltsenek.

Az ítéletek meghozatalában nagy szerepet játszottak az úgynevezett affidavitok. Ezeket olyan tanúk nevében állították ki, akik nem tudtak, vagy nem mertek megjelenni a tárgyaláson. Az affidavitoknak legalább egy harmada hamisítvány volt. A hamisítások mind a vádhatóságban szereplő zsidóktól, Einsteintől, Peter Bevauistól, Rolf Wartenbergtől származtak. A német származású tanúkat a zsidó interrogátorok azzal fenyegették, hogy kiszolgáltatják őket a szovjetnek. A tanúk legnagyobb részét Robert M. Kempner, Einstein, Wartenberg, Mandellaub megfélemlítették. Az elővizsgálatokat szovjet terrorista módszerekkel a C.I.C.-ben helyet foglaló Morgenthau-boyok folytatták le és nem egyszer nyúltak a legbarbárabb kínzások módszereihez, - mint azt a "Das Letzte Wort über Nürnberg" című német kiadvány is ékesen bizonyítja. Friedrich Gauss, Ribbentrop helyettese, a tárgyalás egyik koronatanúja a védő kérdéseire a főtárgyaláson elismerte, hogy Robert M. Kempner fővádló őt is megfenyegette, hogy kiszolgáltatja a szovjetnek. Ettől való félelmében tett olyan vallomást, amely a valóságnál sokkal rosszabb megvilágításba helyezte a fővádlottakat és Németország háborús szerepét.

A zsidók itt is gondosan folytatták azt a taktikájukat, hogy nekik a második vonalban kell maradni és a kereszténységet kell előtérbe tolni. A bírák, akik ítélkeztek, keresztények voltak, keresztényi hit és erkölcs nélkül. Azonban a terhelő adatokat, hamisított filmeket, jegyzőkönyveket, affidavitokat, kikényszerített vallomásokat a nagy tárgyalás hátterében működő zsidó vádlók, C.I.C. ügynökök, hamis tanúk és a bosszút lihegő gyűlölködők szállították. A bírák a vádhatóság terrorja alatt állottak. General Taylor, aki a vádhatóság részéről mint legfőbb amerikai vádló szerepelt, Robert M. Kempnerrel együtt valóságos kémszolgálatot tartott fent a bírói szobákból kiszivárgó hírek és vélemények ellenőrzésére. A vádhatóságoknál dolgozó személyek 90 százalékban olyanokból állottak, akiknek a hitleri fajtörvények miatt kellett elhagyni Németországot. Earl Carrol amerikai ügyvéd maga is kijelentette, hogy az ő megfigyelései szerint a nürnbergi törvényszéknél dolgozó amerikai alkalmazottaknak 10 százaléka sem volt amerikai születésű. (Nicht 10 % in Gericht tätigen amerikanischen Angestellten geborene Amerikaner seien.) A nürnbergi bosszúhadjárat igazi hátterét azonban épp egy amerikai bíró, Judge Wenersturm leplezte le, aki a délkelet német generálisok "háborús bűnös" perében volt az ítélkező tanács elnöke. Wenersturm egészen regényes körülmények között disszidált a nürnbergi törvényszékről és hazatért Amerikába. Fél órával elutazása előtt nyilatkozatot adott - a keresztény kézben levő - Chichago Tribune munkatársának azzal, ha ő már épségben leszállott az amerikai repülőtéren. Ebben a nyilatkozatban kijelentette:

1. Azok a magasabb rendű eszmények, amelyeket a nürnbergi katonai törvényszék számára előírtak, soha nem valósultak meg.

2. Az a tény, hogy csak győztesek ítéltek legyőzöttek fölött, nem mozdítja elő az igazságosságot,

3. A vádhatóság tagjait ahelyett, hogy új jogi példakép megalkotására törekedtek volna, a személyes becsvágy és üldözési szándék vezette.

4. A vádhatóság azon fáradozott, hogy a védelmet, ahol csak lehet, akadályozza és elzárja előle a bizonyító anyagot.

5. A Taylor tábornok vezetése alatt álló vádhatóság minden erővel azon dolgozott, hogy a katonai bíróságok együttes határozatát, amely arra irányult, hogy Washingtonból további bizonyító anyagot szerezzenek be, lehetőleg megakadályozza és lehetetlenné tegye.

6. A nürnbergi törvényszék épületét 90 százalékban olyan személyek népesítették be, akik politikai, vagy faji okokból mindenképpen a vádhatóság pártján állottak.

7. A vádhatóság értett hozzá, hogy a katonai törvényszék egész munkatörzsét olyan "amerikaiakból" állítsa össze, akik igen rövid idő óta állampolgárok, s akik az igazgatási szolgálatban, fordításoknál stb. a vádlottakkal szemben ellenséges légkört teremtettek.

8. A nürnbergi eljárás ürügyül szolgáló célja az volt, hogy a németeknek megmutassa a Führerjük bűneit.

Azonban, amit a németeknek mutattak, csupán az volt, hogy brutális és kemény győzök kezébe kerültek. Ha hét hónappal előbb tudtam volna, mi folyik Nürnbergben, soha nem mentem volna oda. (Das letze Wort über Nürnberg. Der Weg kiadás, 57. oldal.)

Mikor a nyilatkozattal kapcsolatban valaki megkérdezte, hogy miért várt Wenersturm annak nyilvánosságra hozatalával addig, amíg személyesen Amerikába érhetett, egy angol sajtómegfigyelő így felelt:

- Wenersturm bíró nagyon jól tudta, hogy az amerikai polgári repülésben a repülőgép szerencsétlenségek nem tartoznak a ritkaságok közé.

Jehova bosszújától tehát már az amerikaiak élete sem volt biztonságban. Nekünk elég annyit megállapítani, hogy Nürnberg nem az amerikai és az angol szellem, hanem a törzsi nácizmus legjellegzetesebb műve volt. Világosan megmutatta, hogy ha az igazságszolgáltatás a zsidók kezére kerül, ott nincs igazság, nincs korrektség, mert a kettős erkölcs szerint a nemzsidókkal szemben minden megengedett.

A nürnbergi vádlók számára nem a törvény írta elő a cselekvés módját, hanem a Jegyzőkönyvek:

"... mi más oldalról támadunk, hogy lerontsuk az összes intézményeket, minden létező rendet, hogy uralkodhassunk a törvény fölött."

Nemcsak a nürnbergi szellem mutatja, hogy ott a jehovai bosszú érvényesült. A törvényszék 3000 alkalmazottja közül 2400 zsidó volt! Ez a szám mindennél többet mond. A világzsidóság ítélkezett Nürnbergben. Célja nemcsak a keresztényi jog lerombolása volt, hanem hogy minél többet büntessen meg "gyűlölői" közül. A nürnbergi tragédia hátterében világosan felismerhető egy messzebb tekintő szándék: az egész világ terrorizálása a nürnbergi ítéleteken keresztül. Elnémítani minden ellenvéleményt, háborús bűnösséggé kiáltani ki minden, a zsidók ellen gyakorolt, vagy jövőben gyakorolható kritikát és szovjet mintára halállal büntetni azokat, akik látni mernek!

Ezen kívül volt még egy nagyobb cél is, amit tökéletesen elértek: a keresztény és nemzsidó népek kibékülésének megakadályozása. A cél az volt, hogy a német népben gyűlöletet keltsenek Amerika iránt. Hiszen a világzsidóság sejtette, hogy egyszer a keresztény Amerikának is szüksége lehet a német hadosztályokra a bolsevizmussal szemben. Miután az ítéleteket nagyobb részt Amerika nevében hozták, azokat úgy kellett megszövegezni, hogy egyetlen kultúr európainak se legyen kedve soha többé fegyvert fogni Amerika oldalán. Úgy kellett ítélni, hogy igaza legyen Churchillnak: "A csataterek fölött kinő a fű, de az akasztófák fölött sohasem."

A világzsidóságnak Amerika ellen ez volt a legnagyobb árulása. A célt elérték, s ez tökéletesen megmutatkozott az 1945-51 közötti német közhangulatban, amely erkölcsileg Amerikát egy síkra helyezte a Szovjetunióval. Oda kellett helyeznie, mert hiszen még a landsbergi ítéletek végrehajtása idején sem engedték kimondani az igazságot:

- Emberek! Ezt nem Washington Amerikája, és nem a Magna Charta Angliája, nem Descartes Franciaországa cselekedte, hanem a világhódítók. Nürnbergben a Purim szelleme ítélkezett. "És elpusztítának gyűlölőikből 75 ezret", mondja Eszter királynő könyve. A német orvos, német tanító hónapokig minden bűn nélkül sínylődött az internáló táborban. A zsidóság - Morgenthau és Morgenthau veje, Clay generális útján - előírta, hogy két éven keresztül az egész német nép számára csak olyan kalóriamennyiséget szabad adni, mint amennyit a koncentrációs táborok lakói kaptak akkor, midőn a szövetségesek már szétbombázták a vasutakat és nem lehetett szállítani az élelmiszereket. A Hámánt hamisan vádoló Eszter királynő kísértete jött vissza a keresztény Európába, hogy hamis tanúkat fogadjon, hamis affidavitokat gyártson, filmeket hamisítson, ártatlanokat kínozzon a börtönök pincéiben és hogy meghamisítsa a történelmet is.

A legszörnyűbb következmény, amely máig is sújtja a világot: az árulás apoteózisa, az árulók megjutalmazása volt. Nürnberg felmentést adott mindenkinek, aki legalább egyszer elárulta a hazáját és elítélt mindenkit, aki megtartotta az állami felsőbbségnek tett esküt, Ezzel elmosódott a határ a hazafiság és az árulás, a hűség és a becstelenség között. Melyik államot szabad, vagy kell elárulni? A Hitlerét, vagy esetleg a Washingtonét is? Julius Rosenbergnek és az atomkémeknek felmentő ítéletet kézbesítettek már előre Nürnbergben. Mikor mégis kivégezték őket, az Amerika ellenes zsidó tüntetések megmutatták, hogy a zsidó szellem helyesnek, jogosnak tart minden idegen ország elleni hűtlenséget. Az angol katonai törvény akkor is megkövetelte a halálig tartó hűséget. A német katonákkal szemben halálos ítéletet hoztak, mert engedelmeskedtek a parancsnak. Az árulót megjutalmazták. Ezzel lerombolták mindazt, ami fenntartotta eddig az államokat és nemzeteket.

A nürnbergi törvényszék azonban nemcsak a bosszú szimbólumává változott, hanem az erkölcsi elaljasodás jelképévé is. A háborútól feldúlt, nyomorgó, éhező Európában a nürnbergi törvényszék épülete a fekete piac központját is jelentette. Mark Lautern megrázó képet fest a nagy mocsárról, amely a nürnbergi törvényszék körül terjengett. Jöttek a Solomonsonok, Schlossbergerek, Rabinovicsok, akik - mint a vádhatóság alkalmazottjai két halálos ítélet vagy kivégzés között - amerikai cigarettát, porcelánt, ezüstöt, aranyat, prémet, reneszánszkori festményeket árultak. Mr. Solomonson az órákra specializálta magát. Mr. Sterling képeket csempészett. Mr. Cohen vagon tételben ajánlott kávét, vagy amerikai cigarettát.

És ott volt persze az amerikai rádiók hírhedt kommentátora, Gaston Oulmán, kubai zsidó, aki 285 tárgyalási napon át a legvadabb ószövetségi gyűlöletet lihegte öt világrész rádió hallgatói felé.

Mr. Oulmánnak aztán hirtelen szöknie kellett. Nemcsak az derült ki róla, hogy kommunista, hanem az is, hogy a világ büntető törvénykönyveinek nincs olyan fejezete, amelybe bele ne ütközött volna.

"Nemcsak minden értékkel és áruval folytatott fekete kereskedelem tette a nürnbergi igazságügyi palotát Európa egyedülálló mocsarává, - frja Mark Lautern." Sokkal több volt ennél az erkölcsi leértékelése minden értéknek és ez is innen indult ki. A törvényszék külföldi alkalmazottainak a lakásokban és szállodákban folytatott orgiái gyakran Nürnberg egész városrészeiben okoztak izgalmat és felháborodást. Mind több lett a fiatalkorú női alkalmazottak száma, köztük németek és szövetségesek, akiket belerántottak a rothadás, korrupció örvényeibe. A nemi élet korlátlansága és legsötétebb perverzitása uralkodott ezekben a körökben s a bizonyítható botrány történetek bizonyos újságokat évekre elláttak Nürnbergből származó anyaggal. (Das letze Wort über Nürnberg 68. oldal)

Halálra ítélve és életfogytiglani fegyházra büntetve álltak Eszter királynő népe előtt az új Hámánok és hallották, amint gyűlölőik, a feketések, a perverzek, az ember kínzók kórusban éneklik a Lehár Víg özvegyéből átalakított nürnbergi indulót:

Da geh in PX,

Dort bin ich bis halb sechs!

1946. október 16-án éjfélkor 11 "háborús bűnös" európai elindult a nürnbergi akasztófák felé. És ekkor megtörtént a csoda. A halál küszöbén a legyőzöttek diadalt vettek a győzteseken. Nem bitófára léptek, hanem erkölcsi piedesztálra amelyen még egy jobbik Európa állt. Elsőnek szótlanul halt meg Joachim von Ribbentrop külügyminiszter. Utána márványhideg arccal, ragyogó csizmákban, elegáns uniformisban Wilhelm Keitel tábornagy állott az akasztófa alá és szólt:

- Két millió német katona halt meg a hazáért. Most én is követem a fiaimat!

Utána Dr. Ernst Kaltenbrunner következett:

- Forró szívvel szerettem hazámat és német népemet! - mondotta '"- Németország szerencse fel!

Szótlanul, mozdulatlan arccal és vonásain a mértéktelen megvetéssel lépett a hóhér elé dr. Alfred Rosenberg, akit dr. Hans Frank, a lengyelországi főkormányzó követett a halálba. Az ő terhükre írták azokat a zsidókat, akik - állítólag - elpusztultak a keleti területeken.

Dr. Wilhelm Frick birodalmi miniszter következett:

- Sokáig éljen az örök Németország! - kiáltotta mielőtt kinyílt a halába vezető csapóajtó.

Arcán maró gúnnyal és a nézők iránti mélységes megvetéssel lépett elő Julius Streicher, aki a Látók közé tartozott. Streichert egy Blitt nevű New York-i zsidó fogta el, aki őrnagyi rangban arra specializálta magát, hogy kiirtja az "antiszemitákat". Streicher látta talán legtisztábban azt a veszélyt, amely most a bitófáig vezette azokat, akik védekezni mertek. Nürnbergről ő mondotta ki a teljes igazságot:

- Purim ünnep 1946-ban!

Utána dr. Fritz Schaukel halt meg ezekkel a szavakkal:

- Ártatlanul halok meg. Tisztelem az amerikai katonákat és tiszteket, de nem az amerikai igazságszolgáltatást!

Emelt fejjel lépett a bitó alá Alfred Jodl vezérezredes, akit Arthur Seyss-Inqart követett a mártírok útján:

- Hiszem, - mondotta - hogy ez a kivégzés az utolsó felvonás lesz a második világháború tragédiájában.

Talán szimbolikus volt, hogy John C. Woods, a katonai hóhér, aki 103 perc alatt végzett a "háborús bűnösökkel" szintén zsidó volt.

- Ez a gyors munka, mondotta büszkén, megérdemel egy jó adag italt, - miközben a Life riportere kezében a kötéllel megörökítette, hogy ezt a fényképet az ízlés nagyobb dicsőségére első oldalon közölje a nagy világmagazin. Igen! Mindez megérdemel egy jó adag italt. Hiszen a bírák és hóhérok fölött ott sötétlik már Julius Streicher jóslata, amelyet szintén az akasztófa alatt mondott:

- Titeket majd a bolsevisták fognak felakasztani!

Hermann Göring birodalmi marsall, aki fél órával a kivégzési ideje előtt bevette a hozzá becsempészett ciánkálit, holtan fekszik cellájában. Hitler holttestét angol, amerikai, orosz ügynökök lázasan keresik a Führerbunker romjai között. Göbbels egész családjával együtt elpusztult, illetőleg öngyilkos lett, miután hat gyermekét kiirtotta. Bormann eltűnt. Himmler ciánkálival öngyilkosságot követett el, amikor az angol zsidó kihallgató kezére került. Robert Ley a nürnbergi börtönben lett öngyilkos. Mussolinit lábánál fogva akasztották fel Milánóban, az egykor érette őrjöngő tömeg ellenkező jelű üvöltése közepette.

Most tehát elindulhatnak a repülőgépek, amelyek majd Németország fölött szétszórják a nürnbergi áldozatok elégetett holttestének hamuját. És ez a hamuszórás a legszimbolikusabb cselekedet az új Purim után.

Ez az ítélkezők, az új Purim ünnep résztvevőinek rossz lelkiismerete, emésztő bűntudata. Mi lesz, ha egyszer elszáll a Purim mámora? Ezeket nem lehet eltemetni! Hiszen egyszer kiáshatják sírjaikat és egyszer napvilágra kerülhetnek a bizonyítékok az igazi háborús bűnösök ellen. Mi lesz, ha egyszer a terror, szellemi elnyomás után mégis csak megszólal a homo homanus lelkiismerete és számon kér mindent: az elhallgatott Katyntól, a prágai tömegmészárlásig! A holttestek még ki sem hűltek, a hamut még el sem vitte a szél, de a hóhérok már remegnek. Nem a streicheri jóslattól félnek, hanem az igazságtól. Hiszen a Hámánokat kétezerötszáz év óta sohasem sikerült megölni. A szellemük mindig feltámadt, hogy új és új veszélyekbe sodorja a törzsi nácizmus világuralmát.

Hát jöjjenek a többi Hámánok is. Hiszen nemcsak ezek a németek voltak bűnösök. Bosszút kell állni azokon is, akik barátaik voltak, akik velük "kollaboráltak", akik a maguk hazafisága szemszögéből ugyanazt vették észre, amit a német ébredés elindítói láttak. Világos cél ez: el kell venni a kedvét mindenkinek és mindörökre attól, hogy olyan irányzatok mellé szegődjék, amelyek nem kedveznek a világuralmi totaliarizmusnak. , Franciaországban a sír felé haladó ősz hadvezért, Pétaint ítélik életfogytiglani várfogságra, hálából azért, mert megvédett egy másik várat, Verdunt, a németek ellen. Aztán Pierre Laval, francia miniszterelnök lép a kivégzőosztag elé. Előzőleg ő is ciánkálit vesz be. Az orvosok két óráig küzdenek azért, hogy megmenthessék - a halálnak. Végre ott áll a katonák fegyvere előtt s a kirendelt bírák elbújnak a rabszállító kocsi mögé, hogy ne lássák ítéletül következményeit. A ciánkálitól összeroncsolt szervezetű Laval azonban azt sem akarja elfogadni, hogy ülve, egy széken végezzék ki. Tántorogva áll fel, de azt mondja:

- A francia minisztertanács elnöke állva hal meg! Maga vezényli a tüzet a katonáknak, akik rosszul lőnek. A francia miniszterelnöknek végül is egy, a tarkójára irányzott revolverrel kell megadni a kegyelemlövést.

Norvégiában Quisling miniszterelnököt az akershursi fogház udvarán lövik agyon és a norvég katonák, a kivégző osztag tagjai megrendülnek attól a hősiességtől, méltóságteljes magatartástól, amellyel a bolsevizmus egyik legrégibb ellenfele a fegyverek csöve elé lép.

Magyarország államfőjét, Szálasi Ferencet, kormányának tagjaival együtt végzik ki. Az előző államfő, Horthy Miklós csak úgy tud menekülni Nürnbergből, hogy mint a vád egyik koronatanúja letagadja a saját maga által szentesített, úgynevezett "zsidótörvényeket". Szálasi Ferenc fővetéssel lép el kormányának az akasztófán lógó tagjai előtt és olyan hősiesen megy a halálba, hogy a kivégzéséről készült szovjet filmet be kell tiltani, mert magatartása megrázza az egész országot. Magyarország négy miniszterelnöke, Bárdossy László, Imrédy Béla, Sztójay Döme, Szöllősi Jenő egyforma hősiességgel halnak meg az akasztófákon, vagy a kivégző oszlopokhoz kötve. Akik ellenük a népbírósági törvényt hozták, vagy föléjük a bírói székbe ülnek, csaknem kivétel nélkül a diadalmas faj képviselői. Bárdossy László még csak nem is "antiszemita". Egyetlen bűne, hogy hadat üzent a bolsevizmusnak. S amikor a kivégzési helyen szorongó, gettóból szabadult csőcselékre, a bosszúszomjas tömegre tekint, utolsó imaként kiáltja az ég felé:

Isten! Szabadítsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól! Romániában Antonescu marsallt, a román nép egyik leghűségesebb hősét végzik ki. Jugoszláviában a nemzeti érzelmű partizánok vezérét, Drazsa Mihajlovicsot adják Mojse Pijade hóhérainak kezére és akasztófán hal meg, 1947. április 18-án a független Szlovákia pap-miniszterelnöke, dr. Tiso József, népének szabadsághőse. A bosszú már nem áll meg az egyház vezetőivel szemben sem. Krisztus papját a pápa sem tudja kimenteni a nagy szabadkőműves humanista Benes Eduard kezéből, aki zordonul mondja:

- "Tisonak lógnia kell!"

Nyolc, illetőleg kilenc ország államfői, miniszterelnökei halnak meg az új Purim során. Népük számára azonban nem háborús bűnösök ok, hanem szimbólumai a népek mártíromságának. Hiszen utánuk jönnek a névtelenek, az esküjükhöz hű maradt katonák, a szellemi emberek, írók, újságírók, parasztok, papok, lelkészek és most már nemcsak a "nácik", nemcsak a "fasiszták", nemcsak az "antiszemiták", hanem mindenki, aki minőséget képvisel, aki kellemetlen tanú a gaztettek elkövetői ellen. "Háborús bűnös" például Orsós Ferenc magyar egyetemi tanár, a törvényszéki orvostan európai hírű képviselője, csupán azért, mert Katynban ő is aláírta a jegyzőkönyvet, amely szerint a lengyel tiszteket nem a németek, hanem a szovjetek gyilkolták meg. Keleten és Nyugaton most már világos a bolsevizmus 1919-es tendenciája, a talmudi parancs, amely azt hirdeti: "a keresztények legjobbját öld meg". A bosszú őrületében biológiai osztályharc ez! A nemzsidó népek elitjének fizikai kipusztítása, hogy többé ne akadjon ember és szabadsághős, aki veszélyeztetni meri ezt az uralmat.

Az amerikaiak azonban talán már érzik, hogy közelít az idő, mikor őket is fenyegetni kezdi a streicheri prófécia:

- "Titeket majd a bolsevikek fognak felakasztani." Júdea kötele az elítéltekbe és az emberiség torkába belefojtja a szót. Amerikának azonban az fogja a legnagyobb szolgálatot tenni, aki egyszer ki meri mondani, hogy mindezt nem Amerikai csinálta, hanem a világzsidóság és hogy Nürnberg nem az új jog kezdete, hanem a zsidó terror új Purimja volt. Hiszen a nürnbergi szellem mártírjai között már nem csak legyőzöttek és kollaboránsok vannak ez idő tájban. A morgethauizmus egyik első számú mártírja Amerika legendás hőse - Patton generális, a Németországba bevonuló US Army vezére, a "páncélos huszár". Ő még a maga nyersességében is lovag és gentleman. Gyermekien naiv óriás, az amerikai pionírok leszármazottja, aki harcolt a nácizmus" ellen, mert azt hitte, hogy az valami ördögi rossz. Így mondták a propagandisták, az újságírók, az államférfiak. gyűlölettel érkezett Németországba. Hitte, hogy a nácikat meg kell büntetni. Egyszer aztán egy német tejes asszony, aki szomszédjában lakott, véletlenül elébe jutott s beszélni kezdett arról, ami a parancsnoki villán túl történik. Az országutakról, ahol Morgenthau-boyok parancsára a MP. kiborítja a városoknak szánt tejet, a zsúfolt internálótáborokról, amelyekben már nem nácik ülnek, hanem egyszerű kötelességüket teljesítő német katonák, a munkásokról, akiket a KZ-esek bosszúja kiűz a lakásaikból, s a kórházakról, melyekben a zsidó orvosok azt tanácsolják, hogy minden negyedik gyermeket injekcióval kell elpusztítani, mert nincs tej a táplálásukra.

És Patton generális, a katona, a nyugati gentleman elindul, hogy saját szemével győződjék meg arról: vajon igazat mond-e ez a német parasztasszony? Eltakart rangjelzéssel, mint egyszerű amerikai katona járja végig a földi poklot; a börtönöket, az internáló táborokat, a hadifogolytáborokat, ahol látja, hogy akik a németeket kínozzák, akik a kollektív bűnösség elméletét hirdetik és a kollektív büntetést gyakorolják, nem Washington, hanem Jehova népének fiai. A tisztek szigorú parancsot kapnak, hogy a félholt foglyoknak adjanak elegendő élelmet, a MP-nek megtiltja, hogy az országúton kiborogassák a csecsemőtejet. General Patton nem hajlandó végrehajtani a Morgenthau tervet. Ő Amerikáért harcolt és nem Júdeáért. A Morgenthau terv végrehajtását csak egy másik amerikai generális vállalja: Dwight Eisenhower.

A "páncélos-huszár" fölött nem lehet Nürnbergben ítélni. Pattont tehát halálra ítélik a függönyök mögött. De ugyanazok ítélkeznek rajta, akik a Nürnbergbe hurcolt németeken. Ma már tudott, de elhallgatott tény, hogy C.I.C. ügynökök parancsára Patton autójának nekihajtat egy másik "amerikai" autó. A napnyugati lovag azonban csak megsebesül a "véletlen" szerencsétlenségnél. Mentőautóba teszik s erre a mentőkocsit ütköztetik össze egy óriás amerikai teherautóval. Most már halott Patton generális. De a zsebéből eltűnik valami, amitől okuk volt félni a világhódítóknak.

- Van egy kis fekete noteszem - mondotta egyszer a halott hős. - És ha egyszer visszamegyek Amerikába: nagy tisztogatás lesz Washingtonban!

Vajon Patton-e az utolsó amerikai áldozat, akit halálra tipor a Morgenthau-boyok vezette őrült bosszútank? Vagy jön még utána más is? Jönnek a Forrestalok, McCarthyak és a többiek?

Az ő lecsukódó szemei azonban bizonyosan láttak. S ugyanazt látták, mint Keitel, Jodl, vagy Streicher, amikor ott álltak a nürnbergi bitófa alatt.

Valaki és valakik azonban nem kerültek Nürnbergbe: a frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet és az 1903-ban alapított "Weltdienst" (World Service) sajtószolgálat képviselői. Ezeket elsőnek fogták le az amerikai CIC zsidó tagjai. Elsőként vitték Nürnbergbe és fenyegették meg őket azzal, hogy a birodalmi kormány tagjait megelőzve fognak akasztófára kerülni. Ezek azonban azt mondták az "amerikai" interrogátoroknak:

- Jó! Mi odaállunk a nürnbergi törvényszék elé, de elrejtett dokumentumaink segítségével bizonyítani fogjuk a világzsidóság háborús bűnösségét. Ugyanakkor pedig kénytelenek leszünk felfedni, hogy például a Weltdienst nem volt náci szervezet. Huszonhárom nemzet tagjai támogatták kiadványaikat. Köztük egy volt amerikai elnök, a svéd vezérkar számos tagja, az angol arisztokrácia jobbjai, a Dél-amerikai Unió miniszterelnöke.

A világhódítók által legjobban gyűlölt német intézmény vezetői a vádiratig sem jutottak el. Sietve szabadlábra helyezték őket s ha valaki elolvassa a nürnbergi ítéletet, a "bűnös organizációk" között egyáltalán nem szerepel a frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet, sem pedig a Weltdienst.

A világhódítóknak igen-igen kellemetlen lett volna, ha ezeknek az intézményeknek vezetői - "védekeznek".

Az Union című angol lap 1952. január 19-iki száma írta: Németországból arról az ízléstelen tényről érkezik híradás, hogy az amerikai hadsereg európai parancsnoklási körzetében a nürnbergi törvényszéki palotában, - ahol Göringet és a többi nemzeti-szocialista vezért halálra ítélték, - felavatták az első zsidó imaházat (kápolnát). Ha még valami szükséges volt a német közvélemény meggyőzésére, hogy vezéreiket a világzsidóság üzelmei következtében gyilkolták meg, - ez a kápolnaavatás elég volt a teljes bizonysághoz!

Az új Purim szimbóluma, azonban mégis a nürnbergi tárgyalóterem marad, ahol 1952-ben zsidó imaházat rendeztek be. Jehova dicsőségére. S annak bizonyságául, hogy Nürnbergben nem a szövetségesek ítélkeztek, hanem - Júdea!

* * *

XI. FEJEZET

A második világháborúban a zsidóság - amely hadviselő félnek nyilvánította magát - ismeretlen számú halottat vesztett. Más népek meggyászolják halottaikat, emléket állítanak nekik és megőrzik emlékezetüket. A zsidóság nagy része üzletet csinált halottaiból és holttesteiket lépcsőnek használta a világuralom felé. Politikai befektetésnek tekintette őket. Eszköznek a hatalom, a terror, a bosszú és gazdagodás számára. Más népek hősi sírjain az emlékezés szelíd virága nyílik. A zsidó háborús halottak sírja körül a propaganda hangszórói üvöltenek még ma is. Más népek halott édesanyáinak sírjára virágot visznek az életben maradottak. A zsidó édesanyák sírja körül egy kegyelettelen, visszataszító kiáltás vált általánossá: "UNRA-csomagot adjatok! A nácik megölték az én édesanyámat is!"

Az auschwitzi, bergen-belseni sírok az életben maradottak számára nem a barbárság elleni örök tiltakozás mementói voltak. Hollywood üzletet csinált belőlük. A keresztény népek megdöbbenéssel állták körül a zsidó sírokat. A zsidók filmmasináival. hangszóróval, fényképezőgépekkel. Az első hírekre a keresztény világ riadtan mondta: valami szégyenletes borzalom történt! A zsidó nacionalizmus headlinejai azt kiáltották: Világszenzáció! Most már nekünk, az életben maradottaknak jogunk van a szánalomra, bosszúra, az UNRA-kiváltságra, a gyors kivándorlásra és a világuralomra!

Ilyen még nem fordult elő az emberiség történelmében. A keresztény emberiség szánalmat, megdöbbenést, felháborodást érzett. A zsidó túlélők azt mondták: előjogokat kérünk! A nácik áldozata lett anyám, a húgom, az apám. A mártírok nyugodtak a tömegsírokban és a New York-i milliomos, a brooklyni kis szatócs úgy járt, kelt, mintha ő halt volna meg a bergen-belseni táborban és viselte homloka körül a mártírglóriát.

Más népeknek is vannak a halottaik és mártírjaik. Talán nagyobb számban is, mint a zsidóknak. A kremli zsidók dumping-terve következtében hat millió ember halt éhen Ukrajnában. És a világ nem adott semmi előjogot az ukránoknak. A katyni tömegsírok áldozatai hozzátartozóinak sem adott senki dupla élelmiszerjegyet. A brünni halálmars túlélői nem kaptak kártalanítást. A brombergi vérengzés, a prágai, jugoszláviai tömeggyilkosságok tettesei közül senkit nem akasztottak fel Nürnbergben.

- Hatmillió mártír! - hirdették a zsidó lapok, a nürnbergi bírák, a filmek és rádiók.

- Hatmillió! - borzadt össze a keresztény világ és nem mert szólni még akkor sem, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy óriási arányú zsarolási manőver folyik ezzel a számmal.

- Hatmillió! - jajdultak fel a németek, akik a fegyverszünet napjáig semmit sem tudtak a KZ-ekről és akik fölött most megsuhogott a kollektív büntetés korbácsa.

De vajon tényleg voltak-e hatmillióan?

Mikor 1949-ben kérdést intéztek Taylor tábornokhoz, aki Nürnbergben a vádhatóság képviselője volt, hogy honnan vette ezt a hatmilliós számot, azt felelte, hogy ez Ohlendorf SS tábornok vallomásán alapul. Ohlendorf a nürnbergi vizsgálat során állítólag elmondotta, hogy ennyi zsidót gyilkoltak meg. Azóta már köztudomású, hogy ezt a vallomást az amerikai zsidók kínzással csikarták ki Ohlendorfból. Hasonlóképpen megkínozták Oswald Pohlt és Berger SS Obergruppenführert. Hamis affidavitokkal bizonyították a zsidó "mártírok" példátlanul nagy számát. Másfelől az amerikai CIC szolgálatban álló homályos figurától, dr. Wilhelm Hoettltől - aki Walter Hagen név alatt ír könyveket, - származik ez az adat. "Nürnbergben - írta róla a Der Weg 1954. évi 3. számának 203. oldala - mint az amerikai vádhatóság tanúja lépett fel. Őtőle származik az egyetlen bizonyíték, illetve feltevés a hat millió zsidó meggyilkolásáról. A két bécsi zsidó emigránssal. Pergerrel és Verberrel együtt, akik mint US tisztek a nürnbergi kihallgatásokat folytatták, ő is a szovjet javára folytatott kémkedést."

A zsidó halottak nagy számát, helyesebben a zsidók kiirtására irányuló szándékot utólagosan Hitlernek azzal a kijelentésével szokták igazolni, amit a háború kitörése előtt mondott egyik beszédében:

"Ha a világzsidóság kirobbantja ezt a háborút, a békekötés nem fog zsidót találni Európában!"

Kérdés azonban, hogyan értette a nemzeti szocializmus a zsidókérdés megoldását? Mit jelentett az "Endlösung der Judenfrage"?

Sven Hedin 1939-ben tervezetet terjesztett Göring elé az európai zsidóság kivándoroltatásáról.

"- A tervezet érdekes és praktikus - mondotta Göring. - Örömmel ígérem meg támogatásomat. Ha lesz belőle valami, szívesen állok rendelkezésre." (Sven Hedin. Ohne Auftrag in Berlin)

A másik terv, amit különben röpiratokban terjesztett a párt: Madagaszkár. Hazát kell adni egy hazátlan népnek. Palesztina nem tudja eltartani az európai zsidók tömegeit. Izrael visszaállítása örök zavarok, háborúk kútforrása lesz az arab világban, ami be is következett.

A hitleri politika számára maga a New York Times szolgáltatta a legfényesebb bizonyítékot, amikor a második világháború után közzétett zsidó statisztikájában beismerte, hogy Hitler 400 000 zsidót engedett kivándorolni a birodalom területéről. Ha kiirtási szándék lett volna, akkor ez a 400 000 zsidó egész bizonyosan nem jut ki a Német Birodalomból.

A World Jewish Congress "Unity in Dispersion" című kiadványának 377-ik oldalán elismeri, hogy "a német zsidók túlnyomó többségének sikerült Németországot a háború kitörése előtt elhagyni."

Maga a világzsidóság jól látta és előre látta, hogy a második világháború, különösen a bolsevizmus leverése esetén, meg fogja ritkítani a zsidóság sorait, azonban - mikor még idő lett volna rá - semmit sem tett a kivándoroltatás érdekében. Neki szüksége volt az áldozatokra, hogy ezzel a legendával megzsarolhassa az egész világot. A világzsidóság teljesen tisztában volt azzal, hogy a történelem nem fog még egyszer ilyen nagyszerű pszichológiai fegyvert a kezébe adni az "antiszemitizmus" elnémítására és a világuralom megszerzésére. A németországi Kristallnacht után Amerika, Franciaország és Anglia vezetésével 48 állam konferenciát tartott Spessartban s ezen kizárólag a veszélyeztetett németországi zsidóság átmentéséről tárgyaltak. Bár minden résztvevő tisztában volt vele, hogy háború esetén nem lesz kellemes az európai zsidóság helyzete, végeredményben semmi érdemleges nem történt. Anglia egyszerűen nem volt hajlandó befogadni a német zsidókat. Amerika hajlandó lett volna bebocsátani a németországi zsidókat, de a kulisszák mögött dolgozó zsidó erők leszabotálták ezt a konkrét megoldási tervet. Ők nagyon is tisztában voltak azzal, hogy ez a náciellenes propaganda megszűnését jelentette volna. Bármilyen paradoxnak lássék is, a világzsidóságnak kapóra jött a német nemzeti szocializmus zsidóellenessége, mert ezt a tényt pszichológiailag nagyszerűen ki tudta használni saját világuralmi céljai érdekében. A világzsidóságnak kifejezettem kellett a második világháború, még akkor is, ha tudták, hogy ez bizonyos számú zsidó áldozatba fog kerülni.

A háború kitörése után és a háború tombolása közepette már minden ilyen áttelepítési terv kivihetetlenné vált. De vajon csakugyan el akarták pusztítani a németek a kezükre jutott zsidókat? Ez semmiképpen nem hihető. Hiszen Lengyelország elfoglalása után a "Signal" című képeslapban megjelentek a lengyelországi gettók fényképei. A zsidók el vannak különítve ugyan, ami háború idején biztonsági szempontból teljességgel érthető. Azonban, ha meg akarnák semmisíteni őket, a hivatalos propaganda semmi esetre sem fényképezné le őket, kik a német hadsereg számára csomagolási és egyéb könnyebb munkákat végeznek rendszeres fizetés ellenében. A "Signal" közli a gettókban rendszeresített külön zsidó pénzt, amely a háborús nyerészkedés megakadályozására szolgál. A gettókat a zsidók által választott zsidó tanácsok igazgatják. Arról lehet vitatkozni, hogy ez helyes, vagy nem helyes. A gettó talán lealázó intézmény, de nem barbár. Nem egy nép elpusztítására szervezett intézmény. Elvégre a háború kitörésekor az Egyesült Államok is internálják a németeket, a japán származású állampolgárokat, míg Angliában a Mosley-fasisztákat viszik internálótáborba. A "Signal"-nak ez a száma akkor még kapható egész Európában.

A mintaszerű német gettók ellen azonban egyáltalán nem emelt kifogást a "világlelkiismeret".

Mit jelentett tehát a zsidókérdés megoldása? A problémára így felel Maurice Bardéche könyve a nürnbergi tárgyalással kapcsolatban:

"A per okmányaiból egész világosan látható, hogy a zsidókérdés megoldása, amely a nemzeti szocializmus vezérének jóváhagyását is elnyerte, kizárólag arra szorítkozott, hogy a zsidókat egy különálló területre tömörítsék s ezt zsidórezervációnak nevezték. Ez az európai gettónak bizonyos fajtája volt, vagy még inkább a Keleten újra feléledő zsidó haza. Ezt a szándékot árulják el a miniszterek és magasabb hivatalnokok rendeletei. Nem egyebet! A nürnbergi vádlottak nyugodt lelkiismerettel hangoztathatták, hogy az egész háború során sem tömegkivégzésekről, sem Auswitzról, sem Treblinkáről semmit sem tudtak s minderről először csak a vádhatóságtól hallottak." Hogyan jöttek hát létre a német koncentrációs lágerek? Erre a kérdésre nagyon érdekes feleletet adott a nürnbergi tárgyalás. Raymond H. Geist, az amerikai konzulátus első titkára, aki 1933-ban Németországban érte meg a nemzeti szocialista hatalomátvétel napjait és aki természetesen zsidó volt, eskü alatti nyilatkozatot adott a nürnbergi bírák számára. Nos, Mr. Geist azt állította ebben az eskü alatti nyilatkozatban, hogy a hatalomátvételt követő napokban a Gestapo áldozatainak száma több százezerre rúgott.

Azonban a nürnbergi fővádlott, Hermann Göring birodalmi marsall, az amerikai bíró kérdésére ezeket mondotta:

- Természetes, hogy kezdetben történtek túlkapások, magától értetődik, hogy ezek néha ártatlanokat sújtottak, azonban az előzmények nagyságához mérten, ez a német szabadságforradalom a történelem legvértelenebb és legfegyelmezettebb forradalma volt.

Kezdetben csak a kommunista vezetőket vitték koncentrációs táborba. Mikor pedig kiderült, hogy Thälmant, a kommunista párt vezérét a "védőőrizetben" bántalmazták, Göring egyenesen magához rendelte Thälmant és azt mondta neki:

- Kedves Thälman, ha ön került volna hatalomra, valószínűleg nem verik meg, viszont ön minden bizonnyal lenyisszantotta volna ez én fejemet.

- Természetesen! - mondta a birodalmi marsallnak a kommunista vezér.

Ez az eset azonban mindennél jobban bizonyítja, hogy a német KZ-ekben kezdetben egyáltalán nem voltak zsidók s a kegyetlenkedéseket maguk a nemzeti szocialista vezérek akadályozták meg.

Tehát a Keleten felépítendő zsidó haza! Ez az, amit akartak, amiről szó volt, amelynek fényképei mar ott voltak a német háborús propaganda újságaiban. Modern gettók voltak ezek, amelyeben együtt élt, dolgozott egész területek lakossága. A németek hitték, hogy megnyerik a háborút. Erre az esetre kétségtelenül ki akarták telepíteni a zsidókat Európából. A keleti gettók tehát még nem végleges zsidó hazát jelentettek, hanem átmeneti rezervációt. Hogy ez mennyiben jogosult, vagy jogosulatlan, azt döntsék el talán az angolok, aki a búr háború idején ugyanígy internálták a búr lakosság asszonyait és gyermekeit, úgyhogy a búr háborúban több asszony pusztult el, mint férfi.

Az angolokra semmi esetre sem lehet ráfogni, hogy ki akarták volna irtani a búrokat. Egyszerűen biztonsági intézkedéseket tettek. Ilyen intézkedés a németek részéről fokozott mértékben érthető volt, hiszen a zsidók soha, egy pillanatig nem tagadták, hogy fanatikus gyűlölettel állnak szemben a németekkel és partizánháborútól a szabotázsig készek mindenre ellenük. Azonfelül mindene meg volt a nemzetközi jogalap, hiszen a zsidóság hadviselő félnek nyilvánította magát.

Fennállott-e tehát a keleti zsidóság kiirtására irányuló szándék? Arra nézve, hogy ilyen nem volt, a németeknek van egy közvetett bizonyítékuk is. A lakónegyedek, templomok, kórházak, munkástelepek bombázása idején felelőtlen emberek körében sokszor felmerült a kívánság, hogy a birodalom területén élő összes zsidó munkásokat tekintsék túsznak, vagy a megtorlás alanyainak. "Az utca embere" a maga egyszerű erkölcsi érzékével azt mondotta, hogy ha a nyugati zsidók ártatlan gyerekeket, asszonyokat bombáztatnak, akkor ugyanilyen jogosult az is, hogy ugyanilyen ártatlan zsidó gyermekeket és asszonyokat küldjenek elpusztulni a bombaszőnyegek alá. A párt, a hivatalos vezetők soha nem teljesítették ezeket a kívánságokat, pedig elég lett volna egyszerű rádióközlés útján tudatni, hogy a legsűrűbben bombázott, nem katonai területekre bevezénylik a zsidó táborok lakóit és elsősorban ezek fognak áldozatul esni Sassoon és Hoare Belisha, Frankfurter és a többiek bombaszőnyegeinek. Németország ez esetben valószínűleg megmenekül a légiháború sok szenvedésétől. Miután azonban ilyen barbár, de nagyon is kézenfekvő megoldást senki sem akart keresztülvinni, joggal lehet kérdezni: fennállott-e a kiirtás szándék?

A zsidóságnak legnagyobb emberveszteségei a keleti, lengyel-ukrán-litván területeken voltak. Azonban 1943-ig senki sem tud úgynevezett tömeggyilkosságokról. A veszteségek az ukrajnai partizánháború idejéből származnak, amikor is a németek kényszerültek túszokat szedni. E túszok között nagyon sok zsidó is volt, hiszen köztudomás szerint, támogatták a partizánháborút. Nagy kérdés, hogy a harcoló hadseregnek, egy véres, gyilkos partizánháborúban joga van-e túszokat szedni? A humanitás szempontjából ez nagyon is kétséges. A nürnbergi törvényszék előtt mindenesetre több vallomás hangzott el, amelyek szerint a Harz-hegységben megtalálták Eisenhower személyesen aláírt parancsát. Eszerint minden megölt amerikai katonáért kétszáz német túszt kell lemészárolni. Egyébként jellemző, hogy a koreai háborúban az amerikaiak is kénytelenek voltak a "német módszerekhez" folyamodni a partizánokkal szemben. Egész falukat radíroztak le a föld színéről azzal, hogy "esetleg" ott rejtőzködnek el a partizánok. A Coliers 1950. augusztus 26-iki száma, a 25-ik oldalon fényképeket közölt az elfogott partizánokról és túszokról. A képaláírás a következőket tartalmazza:

"A háború eseményei mutatják, hogy Ázsiában ismét kevés tekintettel vannak az emberi életre. Itt árulással gyanúsított délkoreaiakat raknak fel teherautókra, hogy a kivégzési helyre vigyék őket. (In some case their backs are broken before they are shot.)"

A fényképen a koreai partizánokat amerikai katonák kísérik. A túszok szedését tehát jogosnak tartotta Eisenhower épp úgy, mint Mac Arthur. A német biztonsági alakulatok tagjait ugyanilyen parancsok teljesítése miatt ítélték halálra.

Ma különösen érdekes képet ad az akkori és jelenlegi események összehasonlítása, mikor a Mau-Mau mozgalommal kapcsolatban szinte naponta olvashatják a világsajtóban, hogy az angolok egyik nap 130-at, másik nap 34-et végeznek ki. A "világlelkiismerte" ezúttal azonban napirendre tér e borzalmak felett. Fejbólintással veszi tudomásul, hogy Anglia ilyen drasztikus módszerekkel igyekszik rendet teremteni. Pedig a varsói gettó lázadói is voltak legalább olyan fanatikusok, mint a Mau-Mau tagjai. A zsidóság azonban hadviselő félnek nyilvánította magát s ehhez képest viselkedett egész Európában. A nyugati és szovjet rádiók nem is mulasztották el, hogy ezt a fanatizmust minden eszközzel szítsák. A rádiók zsidó speakerei, akik bombabiztos óvóhelyről kiáltottak bele a világűrbe, ezzel valósággal maguk idézték a veszedelmet azoknak a zsidóknak fejére, akik gyakorlatilag a németek kezében voltak.

A partizánháborúban elpusztult emberéletek nem bizonyítják a zsidók kiirtására irányuló szándékot. A lágereket egész az invázió idejéig, tehát 1944 júniusáig rendszeres egészségügyi vizsgálatoknak vetették alá. Minden lágerlakóra legalább négy köbméter területnek kellett jutnia. A Bremen melletti belseni lágerben tizenötezer internált volt. Ez a láger tulajdonképpen a börtönt pótolta. Az internáltak rendszeres orvosi felügyelet alatt állottak. A súlyos betegeket kórházba szállították. A könnyebb betegeket rendszeres orvosi felügyeletben részesítették. A külföldi származású internáltak éppúgy csomagokat kaphattak, mint a németek. A vádhatóságok minden internált ügyét kivizsgálták és akit ártatlannak találtak azt visszaküldték hazájába. A katonai törvényszék által elítélteket azonban kivégezték, ha az ítélet halálra szólt. 1944-ben a természetes halálozások száma havonta 200 volt. Amikor azonban a bombatámadások megbénították a német birodalom közlekedését, zavarok mutatkoztak az élelmiszerellátásban, járványok törtek ki. Az őrök bánásmódja is rosszabbá vált. A halálozások száma emelkedett. De Belsen nem volt megsemmisítő tábor. Miért kellett hát akkor az amerikai zsidók által készített filmen úgy bemutatni, mint a borzalom földjét? Milyen rémületpropaganda volt ez? Amennyiben a szövetségesek légitámadásai következtében valóban éhínség tört ki, kik a felelősek ezért? A németek? Vagy a szövetségesek? Kinek a bűne következtében pusztult el több lágerlakó?

A franciaországi zsidó nacionalisták földalatti újságja, a Shem 1944. júliusi, 8-ik számában jellemző értesítéseket közölt a keletlengyelországi táborok viszonyairól. Ezeket az értesítéseket megbízhatónak kell elfogadni, mert zsidók jelentették a zsidóknak, közvetlen értesülések alapján. Nyslowitz, Chrszno, Kattowitz-Birkenau-Wadowitz, Meisso, Lager Oberlagenbielau, Waldenburg és Theresienstadt táborairól szólnak a jelentések. Egyik lágerben kemények voltak az életviszonyok, másikban jobbak, harmadikban egészen elviselhetők. A bánásmód mindenütt kemény, de jó. Az asszonyok könnyű házimunkát végeztek. A férfiak útépítésnél dolgoztak, de a kézművesek saját szakmájukkal foglalkoztak. A zsidó lap jelentésében egyetlen betű sincs kivégzésekről, kegyetlenkedésekről. Még kevésbé van szó gázkamrákról, megsemmisítő lágerekről és csecsemőgyilkosságokról. Ellenkezőleg. A Shem azt jelenti, hogy a két-öt éves gyermekeket Berlinbe vitték, ahol számos gyermekkertben, a Német Vöröskereszt és a Volkswohlfahrt gondozása alatt állanak.

Hogyan hihette el tehát a világ a hatmillió zsidó elpusztításának rémmeséjét? Honnan fotografálták a Todesmühlére a gázkamrákat és halottakat?

1945 végén Dachauban megjelentek az új KZ-esek. Ezen azonban már nem zsidók voltak, hanem a legyőzött német nép fiai: - a "háborús bűnösök". Ezek azt a parancsot kapták, hogy utólagosan a lehető leggyorsabban építsenek a táborhoz különféle berendezéseket. Mindenekelőtt a tábor kertészeti megszépítését szét kellett rombolni, mert a borzalmat szomjazó amerikai moziközönség számára nehezen lett volna elhihető, hogy a zsidók parkírozott lágerekben szenvedtek. A munkások parancsot kaptak, hogy készítsenek egy vérgödröt és ahhoz vérlevezető csatornát, mert valószínűsíteni kellett azt is, hogy itt patakokban csorgott a zsidók vére. A tussoló, öltöző, elbocsátó termeket át kellett építeni úgy, hogy azok gázkamráknak lássanak. Ebből a célból külön építettek egy betonlétesítményt, kicsi, ablakszerű nyílásokkal, amelyeket ma is mutogatnak, hogy azon keresztül bocsátották be a "halálgázt". Parancsot kaptak a rabmunkások arra is, hogy építsenek "tarkólövő" helyet. Philip Auerbach, aki a bajor kormányban államtitkár és a KZ-ekből kiszabadult zsidóság feje és vezére lett, kitalálta, hogy a táborban volt egy "akasztófafenyő" is. A parkban álló hatalmas fenyőt, amelynek Auerbach nagy szerencséjére, egy merőlegesen kinőtt ága is volt, szabályosan kicsinosították, az ág végét levágták, aztán kötelekkel jó darabig súrolták, mindaddig, amíg hihetővé vált, hogy azon mindennap zsidók százai lógtak.

A táborban, amelyet később rémség-múzeumnak rendeztek be a zsidók, táblát állítottak fel, amelyre ráírták, hogy itt 238 000 embert égettek el. A táborban azonban összesen csak két krematórium-kemence volt. Három évig, éjjel-nappal égetni kellett volna a gázhalottak holttestét és 535 000 kilógramm emberi hamunak kellett volna így előállnia. 1949-ben egy amerikai zsidó CIC-tiszt egyik megvesztegetett lengyel vallomása alapján nagyszabású ásatásokat kezdett a tábor konyhakertészetében. A hamut és a zsidó holttesteket azonban hiába keresték. Hiszen a krematóriumok közül egyet utólagosan, a "Todesmühle" számára építettek. Maga Faulhaber bíboros érsek bizonyította később az amerikaiak előtt, hogy a München ellen 1944 szeptemberében intézett repülőtámadásnak 30 000 halottja volt. Ő maga kérte az akkori német hatóságokat, hogy ezeket égessék el a dachaui krematóriumban. Sajnos ez nem történhetett meg. A krematórium két kemencéje nem tudta befogadni a keresztény halottakat sem, mint ahogy nem fogadta be a zsidókat sem. Azon egyszerű oknál fogva, mert Dachauban soha senkit sem gázosítottak el. A kemencékben csak a természetes halállal meghalt internáltakat hamvasztották el.

A történethez még hozzátartozik az is, hogy Auerbachot 1952-ben okmányhamisításért el kellett ítélni, mert nem létező zsidók számára fizetett ki hatalmas összegetek, kártérítés címén.

Ugyanígy készültek a többi bizonyítékok is. Egy nagy német város rendőrtisztje elé az amerikai egyenruhát hordozó zsidók letettek egy fényképet. "Íme - mondták - ezt a közel 20 000 zsidót ön ölette meg Belsenben." A fényképen valóban eltorzult emberi holttestek valóságos hekatombája látszott. A rendőrtiszt azonban azt mondta: "Ezek nem zsidó halottak. Ezek a város ellen intézett légitámadás halottai. Német halottak. Különben igazolni tudom, hogy ennek a fényképnek az elkészítését én rendeltem el, míg e város rendőrségének feje voltam."

Ma már ezer és tízezer adatot lehetne felsorolni arra nézve, hogy a hatmillió zsidó kiirtásának rémtörténetét milyen eszközökkel teremtették a zsidó propagandisták, filmesek, újságírók, CIC-tisztek és kínvallatók.

Hová lett hát a hat millió zsidó, amelynek emlékművét a Manhattanon állítják majd fel.

A "Baseler Nachrichten" 1946. június 12-iki száma közölte, hogy a zsidó világkongresszus vezető személyiségei sajtókonferenciát tartottak Genfben, s ez alkalommal dr. M. Perlzweig úr, New Yorkból, hivatalos mindségben a következőket mondotta: "A nemzeti szocializmus és fasizmus bukásának szomorú mérlege, hogy a kegyetlen antiszemitizmusnak hét millió zsidó esett áldozatul. Az Európában még megmaradt zsidók létszáma ma másfél millió.

A "Baseler Nachrichten" már a következő számában kénytelen volt közölni egy amerikai tudósító jelentését, amely leghatározottabban kétségbe vonta ennek a propaganda számnak a hitelességét. Mindenek előtt rámutatott arra, hogy ha ez a szám pontos volna, akkor a zsidóság háborús veszteségeinek nagyobbnak kellene lennie, mint Anglia, Amerika,

Ausztrália, Kanada, Újzéland, Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia együttes háborús veszteségei.

Ebben a kérdésben az a legfeltűnőbb azonban, hogy 1933-ban az európai zsidók összes létszáma, - a Szovjetunió kivételével - ötmillió-hatszázezer volt. Ezt a számot a New York Times 1945. január 11-iki statisztikájából az American Jewish Congress is ismerte. Ebből a számból azonban le kell vonni még a Molotov-Ribbentrop vonalon túl maradt egymillió zsidót, akiknek 1941. június 21-ig, az orosz-német háború kitöréséig semmi bajuk nem volt. A Baseler Nachrichten statisztikája szerint Európában - Oroszország nélkül - összesen ötmillió zsidó élt. Ebből az ötmilliós számból azonban le kell vonni a semleges országokban élt zsidók számát, mert ezeknek semmi bajuk nem történt. A World Almanac 1942-es kimutatása szerint Gibraltárban, Angliában, Portugáliában, Spanyolországban, Svédországban, Svájcban, Írországban és Törökországban kereken 420 000 zsidó élt.

A nemzeti szocializmus által elérhető zsidók összes száma - statisztikailag - soha nem volt több 4 és fél milliónál. Ugyanez a semleges forrás a Baseler Nachrichten zsidó forrásokra hivatkozva megállapítja, hogy 1933 és 1945 között Angliába, Kínába, Indiába, Palesztinába kereken másfél millió zsidó vándorolt ki, nem is szólva Amerikáról, mert ott a "német, osztrák, lengyel, cseh útlevelekkel érkezők 80 százaléka zsidó volt." A Baseler Nachrichten szerint még a német támadás elől félmillió zsidónak sikerült Szibériába menekülnie, a ilyen formán a Hitler hatalmi körzetében élt zsidók száma legfeljebb kétmillió lehetett. 1946-ban azonban a Szovjetunión kívül még mindig 1 559 600 zsidó Európában. "Ez idő szerint - írta a svájci lap - kevesebb mint másfél millió zsidót lehet halottnak, vagy elveszettnek tekinteni.

A németországi amerikai kormányzóság később vizsgálatot folytatott arra vonatkozólag, hogy összesen hány ember pusztulhatott el a KZ-ben. Az 1951-ben közzé tett jelentés szerint a koncentrációs táborok bevezetése óta az összes táborokban 1 200 000 ember pusztult el. Ebben számban benne vannak a zsidók, cigányok, ukránok, valamint az összes egyéb nemzetiségű, természetes halállal kimúlt foglyok. Az elpusztult zsidóság száma tehát semmi esetre sem lehet több öt-hatszázezernél. Ehhez képest bizony a többi keresztény nemzetek mérhetetlenül nagyobb veszteséget szenvedtek. Hiszen vegyük csak a kis magyar népet, melynek létszáma körülbelül a zsidóság összlétszámának felel meg. Magyarország háborús vesztesége halottakban, sebesültekben, a légitámadások áldozataiban, a szibériai haláltáborokban éhenhalasztott és megfagyasztott magyar hadifoglyokban, elhurcoltakban legalább egymillió főre rúg. És mit vesztett Németország? 3 600 000 német katona halt hősi halált a zsidóság által a birodalomra kényszerített háborúban, 1 200 000 polgári személy esett áldozatul a légibombázásoknak, 2 400 keleti németet, 600 000 szudéta németet, 210 000 egyéb népi németet legyilkoltak. 1 400 000 német halt meg, vagy gyilkoltatott meg a szövetségesek fogházaiban, börtöneiben, hadifogolytáboraiban és internáló táboraiban.

Ezzel a borzalmas valósággal szemben az igazi bűnösöknek fel kellett építeni a zsidó mártíromság legendáját, s ehhez az óriási hazugság hadjárathoz asszisztált a zsidóság minden hivatalos szerve, a New York Times-tól kezdve minden lapja és az államférfiaktól kezdve le a kis Möhlstrassei feketésig, aki megjárta a nemzeti szocializmus koncentrációs táborait. A New York Times 1946. május 1-jei számában tette közzé hírhedtté vált statisztikáját, amely szintén hat millión felül állapította meg a zsidó áldozatok számát. A Joint Distribution Committee a "Die Neue Zeitung", amerikai megszálló hadsereg félhivatalos lapjának 1946. február 4-i számában tette közzé a kimutatást, amelyben az elpusztult zsidók létszámát 5 012 000-re becsülte. A számokkal való bűvészkedésnek, a nyilvánvaló hazugságok gyűjteményének, hamisításnak, ferdítésnek mesterműve volt mind a két statisztika. Összeállítói nyilván számoltak az emberi tudatlansággal, kritikátlansággal.

Churchill azt mondta, hogy kétféle hazugság van: a szemtelen hazugság és a statisztika. Ezek a hazugságok mindkettőt egyesítették. Jellemző erre, hogy a kívánt eredmény elérése céljából egyszerűen felemelték az 1939-ben Európában élt zsidók számát. A Joint szerint Hollandiában 150 000 zsidó élt. Ezekből 1946-ban életben maradt 30 000. El kellett volna pusztulnia 120 000-nek. Igen, de Hollandia volt az egyetlen állam, amely a nürnbergi tárgyalásra pontos adatokat szolgáltatott. A Holland vád adatai szerint 110 000 zsidót deportáltak. Hogyan pusztulhatott el 120 000 zsidó, amikor 10 000-rel kevesebbet deportáltak? Az életben maradt 30 000 holland zsidót tehát a 110 000 deportált számából kell levonni. Ez esetben pedig a Holland zsidóság vesztesége 90 000 fő lenne.

De vajon kimutatják-e a zsidók az életben maradottak igazi számát? A magyar nyelvű sajtó nem győzi állítani, hogy Magyarországon 600 000 zsidó pusztult el. Ezzel szemben a New York Times statisztikája szerint Magyarországon csak 200 000 zsidó halt meg. A budapesti Központi Statisztikai Hivatal, amelyet 1946-ban már zsidók és népi demokraták irányítanak, 120 OO0-ben állapította meg a magyarországi zsidóság veszteségeit. A magyar statisztika is csak a halottá nyilvánítások és a hazatért zsidók adatainak összehasonlításával készült. Különös, hogy a Hungary rovatban egy kipontozott sor jelzi a magyarországi DP-k helyét. Ebből arra lehet következtetni, hogy Ausztria és Németország területén nem maradt egyetlen zsidó DP sem. A valóság az, hogy a magyarországi zsidók közül 35 000 nem tért vissza a szovjet uralom alá. Ez esetben a magyarországi zsidóság nem 120 hanem 85 ezer főt vesztett. A New York Times is megjegyzi, hogy a magyarországi zsidóság veszteséglajstromában nincs feltüntetve az a 15 ezer zsidó, aki mint munkaszolgálatos, hadifogolyként került Oroszországba. Ezek később a legnagyobb egészségben visszatértek. Ilyen formán a magyarországi zsidóság vesztesége kb. 60 000 főre tehető.

Hasonló statisztikai csalások mutatkoznak a franciaországi zsidókkal kapcsolatban is. A nürnbergi vádhatóság elé tárt adatokban a francia vádló szerint 120 ezerre rúgott a faji okokból elhurcoltak száma. A New York Times azt mondja, hogy 320 ezer francia zsidóból életben maradt 180 ezer. tehát állítólag elpusztult 140 ezer. Hogyan? - kérdezheti az olvasó. Hiszen a francia államügyész szerint csak 120 ezret hurcoltak el. Még ezekből is jócskán maradtak életben. Hiszen Bradley "Jours France" című könyvéből megtudjuk, hogy a francia zsidók, akik kiszabadultak a lágerekből, milyen rémtetteket követtek el a francia lakossággal szemben.

Még nagyobb és még feltűnőbb csalások mutatkoznak a legnagyobb zsidó tömb, a lengyelországi és oroszországi zsidókkal kapcsolatban is. A Joint és a New York Times egybehangzó meséje szerint ebből a 250 000 zsidóból csak 80 000 maradt életben. A legfeltűnőbb csalás, hogy a "Poland" rovat szerint Nyugatnémetországban és Ausztriában nincs lengyel zsidó DP. Holott ezek tízezer számra hemzsegtek a feketepiacokon. Aztán mikor már közhitté gyökeresedik, hogy Lengyelország zsidóságából csak 80 000 lélek maradt, hirtelen kellemetlen meglepetés történik. Váratlanul Nyugatra jön 150 000 lengyelországi zsidó, akik a lengyelországi pogromok elől menekülnek. Ezeket sietve tüntetik el Palesztina és Amerika irányában. Az ő kivándorlásuk sikerül leggyorsabban.

Van azután még egy feltűnő jelenség. A Joint statisztikájában egyáltalán nem szerepel Oroszország. Mi van az orosz zsidókkal? A Joint csak annyit árul el erről a kérdésről: "Andere Länder des Kontinents" " veszteség 139 000 fő. A New York Times viszont korrigálja ezt a számot és azt mondja, hogy beleértve Észtország, Lettország, Litvánia és Oroszország zsidóságát, 3 550 000 oroszországi zsidóból életben maradt 2 665 000. Ez azt jelentené, hogy elpusztult 885 000 balti és oroszországi zsidó.

Nem kétséges, hogy ezeken a területeken nemcsak a partizánháborúban voltak a zsidóságnak bizonyos veszteségei. Mikor a német csapatok megjelentek Keleten, nem a németek követtek el kegyetlenségeket a zsidókkal szemben. Az ukrán lakosság nem mint zsidókat, hanem mint bolsevista elnyomókat, megölt néhány ezer zsidót. Odesszában a román csapatok rendeztek vérengzést a főhadiszállás ellen megkísérelt merénylet miatt. De ezeket a jelenségeket éppen német csapatok közbelépésével fojtották el.

1945 elején - mint ezt a "Der Weg" kimutatta, - Európába küldték az úgynevezett "interrogátorokat". Ezek 100 százalékban amerikai zsidók és Hitler elől emigrált zsidó emigránsok voltak. 1945-ben megkezdték a kihallgatásokat s mikor a jegyzőkönyvek végeredményét összesítették, kiderült, hogy a németek 12 millió zsidót gázosítottak el. Ez már sok volt a zsidó Walter Lippmannak is, aki a New York Herald Tribuneben arra figyelmeztette a zsidóságot, hogy ilyen hamis számokkal csak önmagának árthat. A vezércikk után a németek által "meggyilkolt" zsidók számát tizenkét millióról hirtelen leszállították hat millióra.

Örökké visszatérő kérdés marad, hogy egyáltalán el lehetett volna-e pusztítani annyi zsidót, amennyit a propagandisták állítanak? Volt-e ehhez a németeknek idejük? Volt elegendő technikai felszerelésük? De akkor miért kellett a filmfelvételek számára pótkrematóriumokat építeni? Azért, hogy hihetőbbé tegyék a hihetetlen magas számot? Volt-e szükségük a németeknek a zsidók szisztematikus kiirtására, amikor örökös munkaerőhiánnyal küzdöttek és amikor a zsidókat igen hasznos hadi munkára tudták befogni?

Az állítólagos "megsemmisítés" csak 1944 elején kezdődött volna. Hihető-e, hogy ez idő alatt a németek el tudtak volna pusztítani hat, öt, vagy akár csak hárommillió zsidót is, mint azt a különböző források állítják. Hiszen ma már napnál világosabb tény, hogy a német lakosság egyáltalán nem is tudott a zsidó táborok létezéséről. Tehát szó sem lehet arról, hogy olyan tömegmészárlás játszódott volna le, mint amilyen a németekkel szemben Prágában folyt. Gyenge létszámú alakulatok, később túlnyomó részben zsidókból összeállított tábori rendőrség őrizte a foglyokat. Elképzelhető-e tehát egy olyan félelmetesen nagy embertömeg kipusztítása, mint amilyen az egész harctéren küzdő német hadsereg volt? Elképzelhető-e, hogy az óriási szállítási nehézségek között a németek csak zsidókat szállítottak, vagy koncentráltak volna, mikor lőszert, élelmet, benzint kellett szállítaniuk a vonatokban? Feltehető-e, hogy ilyen nagyarányú emberpusztítás titokban maradhatott volna? Miért nem beszéltek minderről az orosz rádiók? Miért hallgattak a nyugati propagandisták? Hiszen a német vezérkar és a párt legapróbb belső titkairól is tudtak a kémek, árulók révén. Miért csak a fegyverletétel után kezdtek beszélni ezekről a rémségekről?

A hatmillió zsidó kipusztításáról szóló mesének titkát ott kell keresni a vasfüggöny mögött és az 1945-ös amerikai politika bíbor-bársony függönyei mögött. Hogy lehet az, hogy 1945 őszén, 1946 tavaszán olyan óriási zsidó tömegek jelentek meg Csehországban, Lengyelországban, főként Magyarországon és Bulgáriában, hogy a lakosság rémülten nézett szembe ezzel a második megszállással?

A sok kérdésre felel egy igen hitelesnek látszó zsidó tanú: Louis Levine, az amerikai Jewish Council of Russian Felief elnöke, aki a második világháború után bejárván Oroszországot, jelentést tett amerikai hittestvéreinek az oroszországi zsidók helyzetéről.

"At the outset of the war - mondotta 1946. október 30-án Chicago-ban Levine, - Jews were among the first evacuated from the western regions threatened by the Hitlerite invaders and shipped to safety east of the Urals. Two million Jews were thus saved."

Itt van tehát az a két millió zsidó, akit a nürnbergi tárgyaláson és a világ nyilvánossága előtt besoroztak a halottak légiójába. Mikor pedig a német "háborús bűnösöket" kivégezték, a Szovjetunió rejtekeiből és az Ural mögül előkerült kétmillió menekült, hogy - mint a bolsevizmus uralkodó rétege - átvegye a hatalmat a vasfüggöny mögé szorult országok fölött. Hova lettek a többiek? Hol élnek a többi zsidó halottak? A kérdésre további feleletet ad Amerika, Kanada és Délamerika zsidó lakosságának hihetetlen méretű megszaporodása. Azokról a zsidókról már szóltunk, akik mintegy 1 500 000-en 1945-ig vándoroltak el Európából. Arról is tudunk, hogy még a displaced personokról szóló törvény megalkotása előtt, rokoni kapcsolatok, különleges affidavitok segítségével 41 000 zsidó vándorolt ki Európából egyenesen Amerikába. Említettük már azt is, hogy a háború előtti és alatti időkben az amerikai bevándorlók 27-50, sőt 80 százaléka volt zsidó. A második világháborút követő öt esztendőben még egy újabb zsidó bevándorlási hullám árasztotta el Amerikát. Jöttek, mint DP-k, jöttek mint Angliából, Franciaországból, esetleg a vasfüggöny mögül érkező luxusutasok. Jöttek a keresztény szervezetek: a Catolic Welfare Conference, a World Church Service jelvényeivel, jöttek jó papírral és hamis útlevéllel. A zsidóság egymaga nagyobb mértékben részesült a DP-kvótából, mint a többi nemzetek együttvéve. S erre még mindig azt mondotta Herbert H. Lehman New York-i szenátor, hogy a DP-törvény "antiszemita". Azok azonban, akik a kivándorlási szerveknél, a New York-i és bostoni kikötőkben, az amerikai konzulátusokon ültek, egyáltalán nem lehettek "antiszemiták", mert zsidók voltak csaknem valamennyien.

Legújabb statisztikák szerint a világzsidóság létszáma ma 15 millió volna. Ez esetben azonban teljesen lehetetlen, hogy akár hat, akár csak egymillió zsidót "kiirtottak" volna. Amerika zsidósága a háború óta csaknem kétmillióval szaporodott. A háború előtt csak 4 081 242 aktív tagja volt a Jewish Sinagoguenak. Ez a szám azonban csak az aktív tagokra vonatkozik. A hitetlenek, a kitértek, a kommunisták, - akik csak politikailag vallják magukat zsidónak, de vallásilag nem, - nem szerepelnek az amerikai statisztikában, amely egyébként megbízhatatlan, kitért a zsidó érdekeknek megfelelően készül. Viszont az amerikai zsidóság mérhetetlen szaporodására következtetni lehet abból is, hogy a nyelvi kimutatások szerint - amelyek sokkal megbízhatóbbak, mint a vallásiak, egyedül New Yorkban - 2 270 000 személy beszél jiddisül. A Jewish World Congress 1950-es statisztikája szerint csak 11 473 354 zsidó van a földkerekén. Ezzel szemben bizonyosnak látszik, hogy az Egyesült Államok zsidósága elérte a hétmilliós létszámot. A legvalószínűbb azonban dr. Cecil Roth, az oxfordi egyetem zsidó történelemtudósának megállapítása. Ez a derék historikus és zsidó vezér 1952. március 18-án előadást tartott a Kansas Cityben lévő B'nai B'rith Jehuda templomban s ez alkalommal kijelentette, hogy a földkerekség zsidó népességének kétharmada az Egyesült Államokban él. Ezek száma a titkos zsidókkal együtt - Cecil Roth szerint - kerek 10, azaz tízmillió. (Edmondson: "I Testify 57. old.)

A nürnbergi álstatisztikában szereplő zsidó halottak ott vannak hát a szovjet vasfüggönye és a roosevelti politika bársony-függönyei mögött. A zsidó halottak számát megtízszerezte a csaló statisztika. Az UN soha nem mert vizsgálatot indítani a hatmillió zsidó halott ügyében, a katonai megszállás alatt élő Németországnak pedig nem volt rá módja, hogy nyilvánosságra hozzá azokat a kezében lévő KZ-statisztikákat, amelyekből kiderülne a tényleges igazság. Pedig a nyugatnémet szövetségi kormány archívumaiban ott vannak a KZ-ek névlistái, bizonyító adatai. Miért nem merik ezeket nyilvánosságra hozni? Azért, mert a világhódítók nyomban összeomlasztanák a német gazdasági csodát.

A propagandaszám tehát kellett, hogy részvétet lehessen kelteni, hogy a mártírok létszámának emlegetésével még biztosabban lehessen előretörni a világhódítás útján és még jobban lehessen terrorizálni a keresztény népeket.

Ha a zsidóság a valóságot mondja a zsidó halottak létszámáról, erkölcsileg győztesen kerül ki a vitából. Hazugságaival elpazarolta a legnagyobb erkölcsi tőkét, eljátszotta az emberiség részvétét. A zsidók megkínzása miatt tíz- és százezreket kínoztak meg a bosszú őrületében. A zsidók áldozatainak száma azonban ma sokkal nagyobb Európában, mint a zsidó mártírok létszáma volt a hitleri időkben. S egyszer majd a történelem felelni fog arra a kérdésre is, hogy ki voltak a zsidók igazi kínzói, őrzői, kik kegyetlenkedtek velük legjobban.

A New York-i zsidó lapban, az "Aufbauban 1951. április 6-án megjelent a következő német nyelvű felhívás: "Israel sucht Zeugen". "Az izraeli igazságügy-minisztérium, Jeruzsálemben, tanúkat keres számos személy ellen, akik ellen nyomozás folyik és akik a második világháború során az emberiesség és az egész zsidó nép ellen súlyos vétkeket követtek el. Csaknem valamennyien az internáltak (zsidók) elleni bűnökkel vannak vádolva."

S itt következnek a nevek: Banek Andrej, Goldstein Mordechai, Hanzova Ria Regina, Honnigmann Jacob, Pshetitzky Pinkus, Puesitz Moses, Sterberg, dr. Joshua, Trenk Elsa. A nyolc közül hét zsidó. De hát hogy lehet mindez? - kérdezi az utca embere, aki az SS-ek állítólagos rémtetteiről hallott. Zsidók kegyetlenkedtek volna zsidókkal a lágerekben?

Nem valami újabb "náci mese" ez? A. Magyar Jövő (Hungarian Daily Journal) New York-i kommunista zsidó lap 1951. április 27-iki számában - dátum megjelölés nélkül - átvette a Buenos Ayres-i "Hatikva" című cionista lapból Grossmann Sándor cikkét, amely többek között a következőket írja:

Izraeli újságok beszámolói alapján a világsajtót is foglalkoztatják azoknak a kápóknak (A KZ. Polizei - zsidó táborrendőrség. A szerző) ténykedései, akiknek ügyeire sorozatos tárgyalásokon igyekszik a tel-avivi bíróság fényt deríteni. Így került nyilvánosságra, hogy egyik chederai (zsidó) orvos a koncentrációs táborban súlyosan bántalmazott deportáltakat. Halálos injekciókkal zsidókat ölt meg. Megtagadta az orvosi segélynyújtást azzal a megjegyzéssel, hogy: "Amúgy is meg fogsz dögleni, mint egy kutya." Egy másik orvosról még rémesebbet vallottak a tanúk. A harmadik kápó vádlott durván bántalmazta, kínozta és halálát is okozta sok zsidó testvérének. A kápók elleni vádak sok hihetetlen, rémes cselekedetről számolnak be. Évtizedes hivatalos zsidó irányítás bűne annak a rétegnek kialakulása, amelynek tagjai mindenre vállalkoztak, sőt túlszárnyalták a fasiszta gyilkosok elképzeléseit önzésükben és saját véreik megnyomorításában. Nem kell messzire menni sem Magyarországon, sem a többi fasiszta országokban, hogy a zsidó főbűnösöket, a kápók nevelőit, a kápók igazi elődeit megtaláljuk. Ott voltak ők mindenütt a zsidó hitközségek, a zsidó hivatalok és a zsidó társadalmi szervek élén.

Nem mi, elfogult "antiszemiták" írjuk ezt, hanem a zsidó újságban egy zsidó nacionalista. S bár a hasonló esetek teljes névjegyzéke egyelőre nem áll rendelkezésünkre, mindenesetre érdemes feljegyezni egyet- kettőt közülük.

A budapesti szociáldemokrata Népszava 1946 decemberi számának 4. oldalán a következő cikk jelent meg: "Korbácsos Ilonka szörnyű rémtettei."

"A népügyészség tegnap nyújtotta be a népbíróság elnökének Klein Mórné kereskedelmi alkalmazott ellen kiadott vádiratát. A népügyészségi nyomozás szerint Klein Mórné, akit a Bergen-Belsenben hozzá beosztott nyolcszáz szerencsétlen sorstársa csak "Korbácsos Ilonkának" nevezett, nevét és származását mindig gondosan eltitkolta és elpusztította azokat, akik valaha is leleplezhették volna. "Korbácsos Ilonka" a vádirat szerint blokkparancsnok volt és ebben a beosztásában követte el rémtetteit. A fertőtlenítésre rendelt nőket a téli hidegben órákig mezítelenül állította sorba, és a fürdőépület előtt, majd a forró és hideg zuhany után órákig kellett várakozniuk. Ezzel a fagyasztási módszerrel számos nő halálát okozta. Egy Lőwi Magda nevű deportáltat, akihez tulajdonképpen semmi szolgálati köze nem volt, félórai ütlegeléssel és korbácsolással felismerhetetlenségig összetört. Korbácsos Ilonka a kiéhezett nők italát szerencsétlen sorstársaira öntötte és ennek következtében számosan súlyos égési sebeket szenvedtek. Az élelmiszereket ellopta és így barakkjában az éhhalál a többi barakkok sokszorosára rúgott. A téli hidegben (1945) a legfontosabb táplálékot nem osztotta ki, hanem saját céljaira használta fel."

Klein Mórnét később a népbíróság halálra ítélte és így talán ő volt az egyetlen háborús bűnös, aki valóban bűneiért bűnhődött meg.

Ugyancsak a budapesti "Világ" egyik 1947-es száma "Társnőit korbácsolta Auswitzban" cím alatt hasonló esetről ad hírt. A lap előadja, hogy egyik divatos vacsorázó helyen elfogták "Tigris Klárát". "A szadista nő Auswitzban az A/7. számú barakk parancsnoka volt. Több tanú egybehangzó vallomása szerint az akkor 25 éves nő állandóan szíjostorral és bikacsökkel járt. Kegyetlenül verte a deportált nőket, a legkisebb mozgolódásért hátukra, mellükre téglákat rakott és százával térdepeltette a fiatal leányokat, öregasszonyokat egészen az ájulásig."

Az internáltak táboraiból, mint ezt Nürnbergben is sikerült bizonyítani, 1943 végén és 1944 elején elvezényelték az SS őrséget. A táborokban egy szűk körű parancsnokságon kívül a zsidó tábori rendőrség, a blokkparancsnokok maradtak.

Ha majd egyszer az igazság napfényre kerülhet, ki fog derülni, hogy kik voltak a zsidók igazi kínzói és hogy hova lett az öt és fél millió kísértet zsidó. Mindezt akkor fogja megtudni a világ, ha a hatalom egyszer mégis kiesik a világhódítók tisztátalan kezéből!

* * *

Folytatás: →

Világhódítók 1

Világhódítók 2

Világhódítók 3

Világhódítók 4

Világhódítók 5

Világhódítók 6

Világhódítók 7

Világhódítók 8

Világhódítók 9