VILÁGHÓDÍTÓK
AZ IGAZI HÁBORÚS BŰNÖSÖK

ÍRTA: MARSCHALKÓ LAJOS

BEVEZETÉS

A SZERZŐ

Több, mint egy évszázada - különféle ürügyekkel - a hatalomért folyik az emberi harc. A "Hatalom", amelyet nagy H-val írnak a bankárok, politikusok, egyházi férfiak, szakszervezeti vezérek és kommunista párttitkárok, úgyszólván minden lett. A diktatúrák rohamcsapatai már nem a szociális jelszavakat kiáltozzák. Nyíltan és brutálisan hirdetik: "a hatalmat akarjuk". És az úgynevezett demokratikus pártok, ha kifelé titkolják is, befelé a lelkük legmélyén szintén a diktatúra csatakiáltását vállalják magukénak: "a hatalmat kívánjuk!". Mindegy, hogy demokrata, vagy munkáspárti, republikánus, vagy keresztény unionista alapon: a Hatalom lett a nagy bűvölet, a természetfeletti életcél.

A modern társadalom felépítettsége, az emberi eltömegesedés természetszerűleg hozta magával a hatalom szédült imádatát. Az aranyborjú már csak mellékes szimbólummá silányult. Az aranyat, a gazdagságot, a kapitalizmus Szent Állatának porcikáit szét lehet osztani, ki lehet árusítani, mint egy közönséges borjú kadáverét mérik ki a mészárszékekben, ha valakinek - hatalma van hozzá! A marxista az anyag egyedülvalóságának hirdetésével akar eljutni a tömeg vezetéséig, a bankár az arannyal, vagy a sajtó kézbentartásával, a bolseviki a géppisztoly brutalitásával. Végeredményben azonban minden párt, csoport, demokrácia, diktatúra csak a Hatalmat akarja. És mindez érthető is, mert sokszor úgy tűnik fel, hogy a Hatalom - minden! Több, mint a Fort Knox minden aranya. Mert, ha azokat az aranyrudakat szétosztanák, a földkerekség kétmilliárd lakójának aligha jutna belőlük egy-egy darab.

Az államok, országok, társadalmak és földrészek fölötti hatalom azonban végtelen. Mint Krisztus az öt kenyeret és két halat, úgy lehet osztani. Jut belőle miniszteri pozíció, rendőrtiszti állás, párttitkárság, szakszervezeti vezérség, utcaseprői rang és hivatalnoki íróasztal. Természetesen csak annak, aki a hatalommal, vagy a hatalom uraival tart, tehát, aki beletartozik a pártvezért, szakszervezeti főtitkárt, diktátort vagy bankvezért követő nyájba; a demokrata unióba, a keresztény szakszervezetbe, avagy a diktatúra pártjába, de mindenek fölött a szabadkőműves páholyok valamelyikébe.

Így érthető az, hogy napjainkban úgyszólván minden jelszó, irányzat, gondolat egyetlen vágyat rejt: a hatalom meghódítását. Imádság! - mondják az egyháziak. Szabadság! - kiáltják a kommunisták a megbűvölt párttagok felé, azonban az utóbbi jelszó hátterében ott sötétlik a katorga, a börtön, a drótsövény és a szibériai rabszolgamunkások kietlen barakkja. Ott penészedik a nyomor és ott tündököl a kiváltságos kommunista uralkodó osztály hatalmának ragyogása. - Demokrácia! - hirdetik Nyugaton, de itt tudják legjobban, hogy a húzófogantyús szavazógép nem a nép, hanem csak a függöny mögötti sejtelmes erők hatalmát takarja.

Minden csoport vélt ereje, nagysága, szavazatszáma, vagy géppisztolya mögött ott húzódik meg a legsátánibb vágy: a hatalomhódítók gőgje, gyávasága, törpesége és grandiózus álma: úrrá lenni a földbolygó felett. Meghódítani az egész világot!

Hogyan lehet elérni ezt a célt, amelyről Ezdrástól, Mózestól, Nagy Sándortól Sztálinig álmodtak cézárok, diktátorok, condottierik, bankárok, szakszervezeti muftik?! A hidrogénbomba elpusztíthatja mindkét felet, a rakétagép berepülhet mindkét szembenálló területére. Marad tehát minden foglalás és leigázás legveszedelmesebbje: "békés" eszközökkel: - tehát csekk könyvvel, UNESCO-val, átneveléssel, új erkölccsel és békepropagandával meghódítani a világot. Ebből a gondolatból Lenin olyan hatalomtechnikai elméletet, illetőleg a hatalom megszervezésének, kiterjesztésének és megtartásának olyan ördögi stratégiáját építette fel, amely bolsevizmus néven eddig csaknem ellenállhatatlannak bizonyult ott, ahol a hatalomtechnika részleteivel nem voltak tisztában.

A műveltnek vélt emberiség azt sem vette észre, hogy Lenin és a bolsevizmus csak részleg, mint ahogy részleg volt a marxizmus, a szabadkőművesség, a kapitalizmus is! Csak nem másfél évszázad óta működött s azóta már csaknem meg is valósult egy második, sokkal egyetemesebb, gigászibb, alaposabb terv. Ez utóbbi, - ősi tanítások alapján - nem valamelyik "izmus", párt csoport, egyház, hivatásrendi szervezet, vagy osztály számára akarta meghódítani a földkerekség fölötti uralmat, hanem kizárólag - egy nép számára.

Lenin terve kissé nyers, brutális és elnagyolt volt. Azonfelül olyanféle hibában szenvedett, mint azé a hadvezéré, aki csata előtt az ellenség tudomására adja, hogy hol, milyen erőkkel, mikor és milyen módszerekkel fog támadni. A másik, - az igazi nagy terv sokkal hatásosabbnak bizonyult, mert a be nem avatottak, - sot a beavatottak előtt is! - megőrizte minden vezérkari tervek legfontosabb tulajdonságát, a titkosságot. Legfőbb előnye pedig az volt, hogy sokkal általánosabbnak, egyetemesebbnek mutatkozott, mint akár az osztályharcra korlátozott szakszervezeti vezéreké, vagy a lelki síkra szorítkozott egyházi férfiaké!

Totális volt teljesen és tökéletesen.

Ez a terv ma sem egy irányzat, vagy politikai elmélet segítségével akarja meghódítani a Hatalmat, hanem egyszerre minden hit, minden anyag, minden politikai meggyőzés és minden hatalomtechnikai elmélet felhasználásával. Beépülni minden irányzatba, egyházba, páholyba, szakszervezetbe. Elfoglalni a kulcspozíciókat a legellentétesebb irányzatokban, egyházakban, pártokban, szakszervezetekben. Kézben tartani a bolsevizmust és kapitalizmust, materializmust és idealizmust! Lelkileg foglyul ejteni, vagy kibérelni az írókat, politikusokat és proletárokat. Sehol sem látszani, de ott lenni és irányítani mindenütt. Megosztani és uralkodni! Külön menetelni és adott pillanatban együttesen lecsapni!

Ha valaki széttekint a világban, megállapíthatja, hogy a terv már meg is valósult. Az emberi társadalomban végrehajtott atomhasítás csaknem tökéletesen sikerült. Az emberiség meg van osztva nem csak természetes, isteni adottságokon alapuló fajok és nemzetek szerint. Meg van osztva országok szerint is. Kétfelé osztott Nyugat-Németország, Észak-Korea, Dél-Korea, Kína, Indo-Kína, Trieszt, vasfüggönnyel kettéhasított Európa. Meg van osztva fehérekre és színesekre, kapitalizmusra és bolsevizmusra, munkásra és munkáltatóra, tőkésre és proletárra, katolikusra, protestánsra és mohamedánra, elnyomóra és elnyomottra, győztesre és legyőzöttre. Azonban, mint később látni fogjuk, mind e káoszt, zűrzavart, széthasítottságot ugyanaz a vasakarat, ugyanaz a titokzatos, vagy nagyon is ismert hatalom kormányozza egyetlen népfaj, egyetlen 15 milliónyi embercsoport vezetőinek érdekei szerint. Ők vannak ott a világkapitalizmus párnázott ajtajai és a Kreml vastag falai között. Ők hajszolják sztrájkra, tüntetésre a megvadult tömeget és ők adják kegyesen a béremelést, ők támadják a keresztény vallást és ők őrzik a "nem e világból való" lelki birodalom földi hatalmát jelentő aranytartalékait. Ők az atomtudósok és az atomellenes humanisták, ők az MVD urai, gyilkosai és ők bélyegzik meg az ENSZ-ben a népgyilkosságot. Ők a nemzeti gondolat ellenségei, ők prédikálnak az államok szuverenitása és a faji megkülönböztetés ellen és ők a képviselői egy olyan faji nacionalizmusnak, amelyhez fogható - hevességében - még soha nem uralkodott a világ nemzetei fölött.

A földkerekséget, - nyíltan vagy titokban - különféle jelszavak mögött, de már ténylegesen ez a zsidó nacionalizmus uralja. Hogy ez így van, azt épp oly pontosan le lehet mérni, mint a Geiger-órával az atomsugárzás jelenlétét. Próbáljon nép, nemzet, sajtó, államférfi, parlament, vagy személy bármit tenni egy másik nép, másik társadalmi osztály, másik állam vagy másik személy ellen, amit nem tilt a törvény és erkölcs. A "demokrácia" magasztos korában mindez szabad és veszélytelenül megengedett. Próbálja azonban ugyanezt cselekedni a zsidóság, vagy a "demokratikus" alkotmányok, esetleg a terroristák börtöneinek segítségével, elpusztítják csekk könyvvel vagy géppisztollyal.

Sok minden egyéb között ezt a láthatatlan hatalomátvételt elősegítette a múlt század antijúdaistáinak tévedése is. Mint nemzetközit, internacionalistát igyekeztek megbélyegezni a zsidót. Mi ebben az értelemben sem vagyunk "antiszemiták". Nem hisszük, hogy pusztán faja, felekezete, származása miatt embernek joga lenne elpusztítani az embert, mert ezt csak a világhódítók hiszik és vallják. Azt azonban isteni jogunknak, emberi kötelességünknek tartjuk, hogy harcoljunk egy nemzetek fölötti nacionalista kisebbség terror uralma ellen, amely leigázta, pusztulás útjára vezette az emberiséget.

Az atombomba tűzfényénél meg kell látni, hogy hazug, csaló világképben, szétbomlasztott társadalomban és a világkatasztrófa előestéjén élünk. Ez a sátáni törzsi nacionalizmus kezében tartja a világhatalmat, magát az atombombát is s a maga őrült vakságában ma már elpusztíthatja a földkerekséget, sőt az egész emberi életet is. Ahhoz, hogy elhiggyük: mindez nem rémkép, hogy mindez kézzelfogható valóság lehet, elsősorban is meg kell ismerni őket és - taktikájukat!

"És úrrá lesztek nálatoknál nagyobb, erősebb nemzeteken ". Mózes V. 11, 23.

* * *

I. FEJEZET

Az Ószövetség, tehát a Tóra tanulmányozása nélkül soha sem jutunk el a zsidó világuralmi törekvések megfejtéséhez és a mai kor eseményeinek megértéséhez. Mindazok, akik Mózes öt könyvét nem ismerik, szívesen vonják kétségbe, hogy ilyen szándék létezik és rendszerint az "antiszemiták" agyrémének tekintik, ha valaki ezekről beszél. Ezek még kevésbé veszik észre, hogy a zsidó világuralom tulajdonképpen már meg is valósult. Legalább is a zsidóság ott áll a világ hatalom küszöbén.

A második világháború befejezése és a német nemzeti szocializmus leverése óta nácinak kiáltanak ki mindenkit, aki a megdöbbentő tényekről beszélni akar. Ráfogják, hogy újabb diktatúrára, sőt mészárlásra tör. Ezzel a terrorista módszerrel, a "zsidó" szó tabuvá nyilvánításával, megfojtják a vélemény- és gondolatszabadságot, egyben megakadályozzák, hogy az emberiség tisztán lásson a veszély óráiban. A nácizmus vádja olcsó és népszerű! A mai kor jellegzetes típusa, az "utca embere" csak annyit tud a nemzeti szocializmusról, amennyit a propagandisták, a nagy zsidó világlapok tudomására adtak. A zsidóságban az "üldözött népet" és róluk kimondott igaz szóban az üldözést, a barbárságot látja.

A megmérgezett lelkű, propagandaópiumtól elkábított típus - az utca embere - nem hajlandó tudomásul venni, hogy mindaz, amit megátkoz, elítél a német nemzeti szocializmusban, mindaz, amit a "világlelkiismeret" nevében akasztófára húztak Nürnbergben, rég megvolt és létezett legalább 3-4000 év előtt is. Ott volt a Jahve totális uralmában, a mózesi führerségben, a zsidó fajvédelmi törvényekben, a zsidó törzsi nacionalizmusban, amely túlélte az évezredeket és magát a német nemzeti szocializmus vezérét is. A faji felsőbbrendűség, a faji kiválasztottság, és ennek vallási, politikai kultusza nem hitleri találmány.

Amikor Hitler, Göbbels, Rosenberg a faji gondolathoz nyúltak, nem tettek mást, mint hogy a zsidósággal megpróbálták szembeállítani saját fegyvereit. Óriási tévedésük az volt, hogy mindezt a krisztusi gondolat megtagadásával tették. Rosenberg "Der Mythus"-a nem elutasítása volt a zsidó faji gondolatnak, hanem annak átvetítése germán síkra, sőt pángermán kizárólagossági jogra. De mindaz, amit a világzsidóság a "szövetséges hatalmak" lobogói alatt elítélt, saját magának alkotása és találmánya volt. A zsidóság önmagát húzta akasztófára Nürnbergben! Hiszen a fajelkülönítő rendelkezések nem a nürnbergi Rassenschutz-Gesetzben, hanem Ezdra és Nehémiás próféták könyveiben láttak először napvilágot. Az első KZ-et nem Heinrich Himmler alapította, hanem Salamon király. A "Vernichtung" jelszava Mózes, a zsidó Führer utasításaiban hangzott el először, a legyőzött ellenféllel szemben.

Hitler csupán annyit hirdetett, hogy a germánság a zsidóságnál magasabbrendű fajta. Mózes sokkal tovább ment ezen a téren, amikor kinyilatkoztatta, hogy a zsidóság egyenesen isteni eredetű faj, Isten kiválasztott népe s mint ilyen: - szent is. Minden zsidó élő, eleven szentség s aki egy zsidót megbánt, az magát az Istent sérti meg! - mondja hallgatólagosan még ma is a zsidó közfelfogás.

Mi más ez, ha nem a faji totalitarizmus legmagasabb rendű és legsovénebb formája. Amikor a zsidóság - nem is ritkán - tiltakozik egy-egy bűnbe esett zsidónak keresztény bíróság által történő elítélése ellen, mikor minden egyes személy megsértését az egész zsidóság sérelmének tekintik, akkor világos, hogy a faji kiválasztottságnak, faji szentségnek ez a büszke és tiszteletreméltó tudata ma is él. A zsidó nacionalizmus 4000 év óta beidegzett fogalmai szerint a zsidót ért sérelem, egyenesen Isten megsértése, szentséggyalázás és Ábrahám szent magja elleni bűntett.

Mózes, a nagy államszervező első és legfőbb parancsa a faji tisztaság megőrzésére irányul. Az Ószövetségnek minduntalan visszatérő motívuma a Mózes által kiadott parancs. Ez a honfoglalás előtt rámutat a környező népekre és azt mondja Izrael fiainak: "Annak okáért leányaitok ne adjátok fiaiknak és leányaikat ne vegyétek fiaitoknak és ne keressétek barátságukat és javukat soha!" (Mózes V. 7. 2-3.)

Négyezer évvel későbben a nemzeti szocializmus sem tett egyebet, mint a nürnbergi törvényben ugyanígy megtiltotta a zsidókkal való házasságot, barátságot, kereskedelmi tevékenységet. Nürnbergben, a zsidók által előretolt bírák nem győzték a "világlelkiismeret" nevében hangsúlyozni, hogy a faji törvények barbárak voltak. Nem vették észre, hogy az ítéletet ezzel ismét csak a zsidóság fölött mondták ki. Hiszen, mikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, "kirekesztének Israel közül minden elegy-belegy népet" (Nehémiás 13, 3.) "Ugyanazokban a napokban - folytatja beszámolóját az ókori nácizmus prófétája - meglátogatám azokat a zsidókat, akik asdódi, amonita és moabita asszonyokat vettek feleségül. És fiaik fele asdódi nyelven beszél vala és nem tudnak beszélni zsidóul, hanem egyik, vagy másik népnek a nyelvén. Annak okáért feddődém velük és megátkozám őket és megverék közülük néhányat és megtépém őket és megesketém őket Istenre: "bizony ne adjátok leányaitokat az ő fiaiknak és ne vegyetek leányaik közül feleséget fiaitoknak és magatoknak" (Nehémiás 13. fej. 23-25).

Az ókori fajvédelmi törvény prófétája: Nehémiás még csak átkozódik, megveri a fajgyalázókat, azonban Ezdrás már teljes energiával cselekszik is. Könyvében elmondja, hogy a zsidók kananeusok, hitteusok, perizeusok, jebuzeusok, anamiták, moabiták közül vettek feleséget maguknak azok utálatos vétke szerint s ennek következtében "megelegyedett a szent mag a tartományok népeivel" (Ezdrás 9. fej. 2.). Ezdrás tehát Jeruzsálembe rendeli a fajgyalázó zsidókat és könyvében kipellengérezi őket, majd pedig az "isteni" törvényekre hivatkozva követeli, hogy bocsássák el a nemzsidó feleségeket. "És valának feleségeik között olyanok is, akik már fiat szültek" - mondja az Ószövetség. Mindegy! Menni kell, pusztulni kell az anyáknak, a félvér gyermekeknek, akik a szent magot megfertőztették. A teokratikus állam, a faji Isten-Führerség nem tűri az idegen anyákat, az idegen vérből származott gyermekeket. Arra még nem gondol, hogy kétezer évvel később Mr. Sulzberger New-York Times-a mint halálos, Isten ellen való vétket ítéli el ugyanazt, mihelyt zsidók ellen alkalmazzák Ezdra és Nehémiás törvényét. Az Ószövetséget tanító keresztény egyházak viszont "istentelennek" bélyegzik a hitleri nürnbergi törvényt és kegyes megértést mutatnak, amikor 1953-ban az új Izrael parlamentje eltiltja a zsidók és nemzsidók közötti házasságot.

A faji megkülönböztetés úgy tűnik fel, mint sötét babona, eretnekség. Pedig a zsidók törvénye a faji tisztaságot a legelsőbbrendű parancsnak tartja. "Ne jusson be amonita, moabita, az Örökkévaló gyülekezetébe, tizedik nemzedékében se jusson be az Örökkévaló gyülekezetése" - parancsolja Mózes. (Mózes V. 17, 12.) Ezt a parancsot a későbbi zsidók is olyan szigorúan veszik, hogy Chamberlein szerint azokat a zsidó leányokat, akik - feltehetőleg - nemzsidó férfiaktól estek teherbe, elküldötték más gyülekezetekbe és ott az anyát a magzattal együtt elpusztították. Az amerikai zsidó rabbinusok még 1949-ben is határozatot hoztak, amellyel a legszigorúbban megtiltották a zsidó és nemzsidó közötti házasságot.

A "szent-mag" szentségének bűvölete, a Herrenvolkság érzete úgy lobog az Ószövetségben, mint minden idők legfanatikusabb nacionalizmusa. A zsidók az Isten-Führerség vallási és nemzeti törvényeire hivatkozva pusztították, irtották az ókor nemzsidó népeit s a nürnbergi "post facto" jog alapján bármely zsidó királyt, prófétát sokkal inkább el lehetett volna ítélni, mint a modern "háborús bűnösöket". A keresztény egyházak azonban nem ítélkeztek, hanem tovább tanítják a nemzsidó gyerekeknek az - Ószövetséget. Pedig a bosszú, fajirtás, népgyilkosság legszörnyűbb eseményeivel valósággal dicsekszenek a zsidó szent könyvek. Az ártatlanok, a csecsemők kipusztítását - ha azok nemzsidók - úgy emlegetik, mint a nemzeti erkölcs legmagasabb kiteljesítését és mint Istennek módfelett tetsző cselekedetet. "Irtsd ki őket, ne köss velük szövetséget és ne könyörülj rajtuk!" - parancsolja Mózes. (Mózes V. 7. fej. 2.) A júdeai Herrenvolknak minden meg van engedve. A Tóra és a próféták szerint azonban nemcsak mások kipusztítása vallási kötelezettség, hanem a zsidó nép joga a mások fölött uralkodás is!

Ésaiás már ragyogó színekkel ecseteli ezt az eljövendő világuralmat. "Így szól az Úr Isten: Íme fölemelem kezemet a népekhez és előttük zászlómat felállítom és elhozzák fiaidat ölükben és lányaid vállukon hordozzák. És királyok lesznek a dajkálóid, fejedelmi asszonyaik dajkáid és arccal a földre borulnak előtted és lábaid porát nyalják. (Ésaiás 49. fej. 22-23.)" "Az idegenek megépítik kőfalaidat és királyaik szolgálnak néked. És nyitva lesznek kapuid szüntelen, éjjel-nappal be nem zároltatnak, hogy behozzák a népek gazdagságát és királyaik is bevitetnek. Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgáland, elvész és a népek mindenestől elpusztulnak. És szopod a népek tejét és királyok emlőjét szopod" (Ésaiás 60. fej. 10-12., 16.)

A zsidóság azonban nemcsak faji elfogultságból, hanem egyenesen isteni parancsok alapján érzi feljogosítva magát idegenek leigázására és ezzel együtt arra is, hogy rabszolgának tekintsen minden, hatalma alá kerüld nemzsidót. A Krónika II. könyvének 2. fejezete 17-18 részei szerint Salamon király megszámláltatott Izrael földjén minden idegen férfit és "választott ezek közül 70 000 teherhordót, favágásra pedig a hegyeken 80 000-et."

A mózesi nürnbergi törvény, az ezdrási és nehémiási fajelkülönítés és a világhatalmi őrület után, íme itt van az első K. Z., amelyben idegenek dolgoznak a Herrenvolknak. Itt van anélkül, hogy erről valamiféle humanista" bíróság megbélyegző ítéletet mondott volna. A szovjet kényszermunka telepei csírájukban és elméletükben itt születtek meg - Izrael földjén.

És nem a Mein Kampfot, hanem az Ószövetséget kell tanulmányozni ahhoz, hogy valaki rájöjjön: a kiválasztott nép találmánya volt a sulzbergeri sajtó által világhírnévre emelt gázkamra is. A győzelem mámorában a humanista faj ekként bánt el ellenségeivel: "A népet pedig, amely benne vala, kihozatá és némelyét fűrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vetteté, némelyeket mészkemencén vitt által és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával!" (Sámuel II. könyv 12. fej. 31.)

A világ első koncentrációs lágere, első gázkamrája, mészkemencéje Izrael földjén állott. És az első gettó is nem Európában, hanem Jeruzsálemben jött létre.

"A zsidó maga formálta saját sorsát!" - írta minderről Houston Stewart Chamberlain.

Ez a zsidó törzsi nacionalizmus, amely fajtörvényeket, gettókat, koncentrációs táborokat és ókori gázkamrákat alkotott, nem szűnt meg soha. Irtotta a környező népeket. Leverték, felemelkedett! Babilon vizei mellett komor vallási irredenta zsoltárait dalolta s felszabadulva a megújult sovinizmus tüzével építette az új Jeruzsálemet. Szenvedett, de új Messiást várt, aki zsidó, nacionalista megváltó és politikai vezér lesz. Új Führer, aki a zsidóság kezébe adja a minden népek fölötti hatalmat.

Erről a grandiózus nemzeti álomról soha sem mondott le a zsidóság. A baseli zsidó kongresszuson, 1898-ban dr. Mandelstein, a kievi egyetem tanára, az augusztus 29-én tartott ülés vezető beszédében kijelentette, hogy: "a zsidók a többi népek felemelkedését minden erővel visszautasítják és ragaszkodnak történelmi reményeikhez, a világuralomhoz" (Le Temps, 1898. szeptember 2.). Ebben a nacionalista fanatizmusban alkották meg az első jeruzsálemi gettót, a nemzsidóktól való teljes elkülönülést (Joel 3. fej 17). Megígértetett, hogy a Jehova, az égi Führer örök időkre Jeruzsálemben fog lakni és az Isten jelenlétéből ki kell zárni a nemzsidó népeket. A zsidó rabbinusok azt hirdették, hogy az eljövendő világban való részesedésből ki kell zárni minden nemzsidót s azokat ott legfeljebb mint megvetett tömeget lehet megtűrni. (Traktat Gittin, fol. 57. Babiloni Talmud)

A zsidó törzsi nacionalizmust akkor fenyegette a legsúlyosabb veszély, amikor megszületett az Úr Jézus Krisztus. Végzetes pillanat volt ez - vagy inkább lehetett volna - a zsidó nép történelmében. Egyben keserves csalódás is. Egyszerre rádöbbentek, hogy ez nem az a Messiás, akit ők vártak. Nem nacionalista megváltó, aki megszabadítja őket a római császár katonáitól. Ez egy antinacionalista - mint ma mondanánk - nemzetközi forradalmár, aki a templomban felforgatja az árusok kosarait, a pénzváltók asztalait, ki korbáccsal veri ki onnan a nemzeti kapitalizmus képviselőit, mintha ma a New York-i börzén kezében korbáccsal jelentkezne valami elszánt McCarthysta. Ez a próféta nem a zsidóság faji kiválasztottságában hisz, hanem a szélesebb emberi testvériségben. Zsidó felfogás szerint, fajilag is gyanús, hiszen Galileából származik és a jeruzsálemi utcán tanítványait is mindenki felismeri galileai nyelvjárásukról. Ez a Mester és ezek a tanítványok épp a zsidó soviniszta életforma, a törzsi kiválasztottság, a zsidó nacionalizmus legfélelmetesebb szervei: a nagy tanács, a farizeusok, az írástudók és a sadduceusok ellen prédikálnak a jeruzsálemi utcán. Ezek nem hisznek abban, hogy van külön törzsi szövetség az Isten és a zsidó között. Hiszen a főpapok faji zárkózottságával szemben Péter, a galileai halász azt mondja Cornélius századosnak, a római impérium katonájának, hogy "minden nemzetben" kedves Krisztus előtt, aki őt féli és az igazságot cselekszi. Ezek azt hirdetik az Úr Jézus nevében, hogy nincsenek többé rómaiak, zsidók, görögök. Nincs külön nemzeti megváltás, nincs külön zsidó Messiás. Nincs faji kiválasztottság és Jahve-világkirályság. Mindnyájan egyenlő emberek, mindnyájan egy Isten gyermekei lettünk.

Tehát az, aki nem a zsidók, hanem az egész emberiség megváltójának mondja magát, aki nem hajlandó elismerni a törzsi kiválasztottság, Herrenvolkság mindenekfölöttiségét, egyszerűen megfeszítendő!

Feszítsd meg őt! - rivallják a római helytartó felé, aki mint az opportunista hivatalnok, vagy a nürnbergi vádló örök és szégyenletes jelképe, zavarodottan áll ennyi gyűlölettel szemben. "Feszítsd meg őt!" Hiszen úgy lehet, hogy ez a Messiás nem is Ábrahám szent magjának leszármazottja.

Houston Stewart Chamberlain, aki a "Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts" című alapvető könyvében legtöbbet látott meg annak végzetes mivoltából, amit a zsidóság belépése jelentett a világtörténelembe, elsőnek állapította meg, hogy Krisztus fajilag nem volt zsidó. Chamberlain mutatta ki először, hogy Galilea neve maga is "Gelil hag-goyim", tehát "pogány vidék" volt, melyen betelepített nemzsidó törzsek laktak. Ezeket fel lehetett ismerni már csak beszédükről is. "Annak valószínűsége, hogy Krisztus nem volt zsidó - írta Chamberlain - és hogy ereiben egyetlen csepp zsidó vér sem csörgedezett, olyan nagy, hogy csaknem egyenlő a - bizonyossággal! ("Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts. I. 256. oldal)

Zsidó volt-e Krisztus? - veti fel a kérdést Zajthy Ferenc magyar kutató, őstörténész, aki hatalmas könyvében nyomban bizonyítja, hogy a zsidók maguk vonták kétségbe Krisztus zsidó mivoltát. Zajthy szerint Krisztus előtt a hetedik században Szalmanasszár rabszíjra fűzve elhurcolta Galilea egész lakosságát és ott nem maradt egyetlen zsidó fajú ember sem. A Galileába betelepített skytha pásztornép később zsidó hitre tért, de mint a zsidók, mondották, csupán a "törvény alatt állottak". Fajilag soha nem ismerték el őket Ábrahám szent magja leszármazottjainak. "Tudakozódjál és lásd meg, hogy Galileából nem támad próféta", - mondják az apostoloknak a zsidók. (János 7. fej. 52.) Galilea fajilag nem zsidó tartomány. Próféta pedig csak a fajilag is zsidó közösségből támadhat.

A régi zsidó törvény a végsőkig védte a zsidót és halálos ítéletet csak a meszticre mondott, vagyis arra, aki a zsidóságot hitehagyásra - faji egységének megbontására csábította. Zajthy Ferenc szerint azonban a régi zsidó gyakorlat még a halálraítélt számára is nyitva hagyott egy mentő utat. A vesztőhely felé vezető úton száz lépésenként megfigyelőket állítottak fel. Ezeknek kötelességük volt jelenteni, hogy az elítéltet kísérő menetben - karfelemeléssel - nem jelentkezik-e mentőtanú. Erre az esetre a törvény perújítást, illetőleg kegyelmezést rendelt el.

Csodálatos, vagy talán természetes, hogy a Jézust kísérő nemet láttán nem jelentkezett egyetlen mentőtanú sem. Senki azok közül, akik nagy-csütörtökön diadalmas ünnepléssel fogadták. Senki azok közül, akik tanításainak és csodatételeinek tanúi voltak. Nem jelentkezett, - mert itt van a döntő bizonyíték- nem is jelentkezhetett. A zsidó állam törvénye a perújítást csak Ábrahám szent magjának leszármazottaira ismerte el. Kizárattak ebből a jogból a gojimok, az idegenek, a nemzsidó vérűek és akik csupán a törvény alatt állottak, de fajilag nem voltak zsidók. Ilyenek voltak a gyűlölt galileabeliek, a kushi és huvilabeliek, akiket a törvény szerint a víz alá kellett nyomni, ha fuldokolva látta őket az utas.

Mi, keresztények elfogadjuk a szeplőtlen fogantatás elméletét, tehát azt a tételt, hogy Krisztus tényleg Isten fia volt s ekként nincs - fajisága. Ez esetben azonban még bizonyosabb, hogy Jézus Isten fiúsága, egész lénye, tanítása egyetlen hatalmas forradalom volt a zsidók törzsi sovinizmusával szemben.

A keresztény középkor, amelyet épp a zsidó intellektualizmus propagandája nevezett el "sötét"-nek, még nagyon is világosan látta a krisztusi forradalom jelentőségét a zsidó törzsi nacionalizmussal szemben. Később majd alkalmunk lesz rámutatni, hogy a keresztény tisztánlátás mint homályosult el a francia forradalom és az emancipáció után. Ettől kezdve mesterségesen folyt a krisztusi ideálok elködösítése, egészen a mai napig, amikor egyes irányzatok már kezdik összetéveszteni a kereszténységet a júdaizmussal, sőt mikor már egyes keresztény lelkészek - vallásos cselekményeikben is - átveszik azt a fanatikus gyűlöletet, ami a zsidó rabbinusok tulajdonsága volt. (Pl. az amerikai protestáns lelkészek imája a hirosimai atombomba ledobása előtt.)

Az a nacionalizmus, amelyet Nürnbergben elítéltek, formailag csak húsz évig élt. Mózes "Mein Kampf"-ját, a faji sovinizmus hitvallását azonban évezredeken át megőrizte és tanulta a zsidóság. A hajdani nacionalizmus a galuthban, a hazátlanságban sem hagyott alább. A babiloni fogság után az Alexandria környékére települt zsidók, a római diaszpóra tagjai, akik már római polgárok és "szabadgondolkozók" voltak, minden évben elküldték jelentős adományaikat a jeruzsálemi templomnak. A szétűzés után még lángolóbbá vált ez a nacionalizmus. Hétszáz esztendővel ezelőtt Moseban Majemon, a zsidóság egyik legkiválóbb írástudója, a Misna Tórában újra megragyogtatta népe előtt a Messiás eljövetelének és ezzel együtt a világuralom megvalósulásának lehetőségét.

"Már betelt a világ - írta - a Messiás és a Tóra parancsolatainak dolgaival. E dolgok elterjedtek a távoli szigeteken és sok körülmetéletlen szívű és testű nép között. A kereszténység foglalkozik ezekkel, holott azelőtt csak Izrael tudott valamit a Messiásról."

Majmonides szintén elismeri, hogy a kereszténység ismertette meg az Ószövetséget, tehát a Tórát a világgal, de hozzáfűzi, hogy ezt tévesen magyarázza, ami azonnal kiderül, mihelyt megérkezik a zsidóság politikai Messiása, aki "a zsidóság, mint fegyveres hatalom élén a világ nemzsidó népeit leigázza s azokat, akik Noé törvényét el nem fogadják, asszonyostól, gyermekestől kiirtja." (Huber Lipót kanonok, "A zsidóság és a kereszténység, 114. old.)

A galuthban a zsidó nacionalizmus vallási irredentává alakult, melynek Mein Kampfja a Tóra és a Talmud volt. A mózesi Mein Kampfot ott őrizték a legkisebb falusi zsinagóga Tóra-szekrényében is. Ezt a nacionalista hitvallást másolták gyulladtszemű pergamentírók, ennek betűin át tanulták az elveszett haza nyelvét a gyerekek és gyakorolták az öregek. A Templom elpusztult, de a haza nem szűnt meg. A vallásos nacionalizmus, mely egykor betöltötte a hazát, a Tórával együtt tovább költözött mindenüvé, ahol csak zsidók éltek e földön. És ez a nacionalista tanítás, mely előírta az életszabályokat, az imádság formáját, a ruházat minőségét, a tisztálkodás módozatait, a táplálkozást, megszabta a zsidó nacionalista szellemiségét.

A Tóra egy volt Belzben, Frankfurtban, New-Yorkban és bármelyik táján a világnak. A külvilág előtt a zsidó bezárkózott a Tórába, Talmudba, az általa kialakított külön világba, külön gettóba, külön nacionalizmusba.

Az antiszemitáknak egyik legnagyobb tévedésük az volt, mikor a nemzetközi zsidóról beszéltek. A zsidó nem nemzetközi volt, hanem egy nemzetek fölötti törzsi nacionalizmus öntudatos képviselője. Különböző országokban lakott, különböző társadalmi síkokon helyezkedett el, de mindig mindenütt elsősorban zsidó volt.

Már a Napóleon által 1806-ban összehívott Synhedrion előkészítő ülésén megmondta Salamon-Lipman-Cerfberr rabbi: - Elfelejtjük, honnan származunk. Nem a "német" és nem a "portugál" zsidóktól. Az egész földkerekségen szétszórva mégis csak egyetlen nép vagyunk...

Mindezt kiegészítette dr. Leopold Kahn, aki a pozsonyi zsidó iskolában 1901-ben a cionizmusról szólva azt mondotta:

"A zsidó soha sem fog tudni asszimilálni, soha nem fogja más népek szokásait és erkölcseit átvenni. A zsidó zsidó marad minden körülmények között."

A tiszteletre méltó rabbiknak igazuk volt. A zsidó különböző országokban lakott, különböző társadalmi síkokon helyezkedett el, de mindig, mindenütt elsősorban zsidó volt. Levetette a kaftánt és megette a tiltott ételeket? Igen! De frakkban, szmokingban is megmaradt ugyanazon hit, ugyanazon vérség, ugyanazon nacionalizmus hordozójának. A vallási rítust talán már nem követte, de nacionalizmusa, faji öntudata, népi hivatásérzete változatlan volt a pápai székben, a szovjet politbürójában, a washingtoni State Departementben. David Mocatta zsidó író írja "Die Juden in Spanien und Portugal" című könyvében, hogy a titkos zsidók nemzedékei és nemzedékei éltek Spanyolországban, elkeveredve a társadalom összes osztályai között, birtokában azonban az állam és különösen az Egyház minden pozíciójának.

Zsidó oldalról hivatkoznak az úgynevezett asszimilánsokra, azokra, akik átvették a befogadó ország nyelvét, szokásait, keresztény nőket vettek feleségül, keresztény birodalmak miniszterei lettek. Azonban a zsidók nem tagadhatják le, mert ez épp a mai világ képén ismerhető fel legjobban - hogy a legőszintébben angollá, németté vált zsidó, a legkiválóbb zsidószármazású lengyel patrióta is elsősorban mindig zsidónak érezte magát és hazafisága csak addig terjedt, míg nem került ellentétbe zsidóságával.

A zsidó nacionalizmusnak a kulcspozíciók megszállásán kívül a mimikri volt egyik legfélelmetesebb eszköze. Ahogy a salamandra, vagy a miami-i akvárium tintahala magára ölti a sárga, vagy haragoszöld levelek, kék-barna-fekete tengerfenék színét, a zsidó is úgy öltötte magára a környező nemzetek színét, kultúrájának mázát, társadalmi szokásainak utánzatát. Franciaországban a francia környezet mimikrijét utánozta, Magyarországon a csárdás, fokos és paprika felszínes népségét, Angliában az angolszász világ életformáját. A zsidó Angliában angolnak, Amerikában jenkinek próbált látszani. Mindez azonban látszat volt. Kiszámított védelmi és hódítási eszköz. New Yorkban és Brooklynban, ahol Oroszországon kívül ma a legnagyobb orosz és lengyel zsidó tömegek élnek, alig látni kaftános és szakállas zsidót. Az új bevándorlót azonnal megborotváltatják a rokonok, mert a szakáll és pajesz - mint mondják - "antiszemitizmust terjeszt". Kitűnő, ösztönös megérzése ez annak a ténynek, hogyha a zsidó nacionalizmus külsőleg is mint nacionalizmus jelentkezik, egyszerre kirobbantja az "antiszemitizmust", vagy a nép ellenállás különböző formáit. Az érdekeltek jól tudják ezt. Hiszen Sion bölcseinek jegyzőkönyvei is figyelmeztették őket: "Hatalmuk jellege a titkosság..." Tehát: Oroszországban vonalhű bolseviki forradalmár, géppisztolyos NKWD tiszt, Amerikában yenki-szabású bankár, Franciaországban radikális patrióta, Oroszországban párttag, New-Yorkban demokrata választó!

Azonban akárminek is mondották magukat, akármilyen állampolgárságot vettek fel, belülről zsidók maradtak és a zsidó nacionalizmus céljait követték. Olykor segítségükre jött az is, hogy a zsidó célok egybeestek a befogadó nemzetek céljaival. Lényegileg azonban soha sem fogadták el maguk fölött valónak az idegen államhatalmat és szigorúan tartották magukat a mózesi parancshoz. "Nem tehetsz magad fölé (királynak) idegen férfit, aki nem testvéred", tehát nem a zsidó faj tagja. (Mózes V. 17. 5.)

A civilizáció fejlődésével a mimikri egyre tökéletesebb lett. Legjobban a színművészet, film, újságírás terén lehetett ezt megfigyelni. A hollywoodi filmipar szinte Amerika nemzeti iparának számított egy időben. Akik mindezt csinálták, gyártottak néha jó amerikai filmet is. Azonban az amerikai lobogó árnyékában a zsidó lelkiséget, a zsidó szellemet, fölényeskedő álkultúrát, az élvezetvágyat szuggerálták az amerikai tömegek felé. Az amerikai mimikriből - mint később látni fogjuk - így bújt ki Hollywood száz, Amerika ellenes, bolseviki sztárja. Álarcát levetette a világuralomra törő bolseviki zsidó.

A több ezer éves zsidó nacionalizmus természetéből folyt, hogy a zsidóság vállalta az üldözést, a gúnyt, a megvettetést, de minél többet szenvedett, annál szilárdabbá vált benne a meggyőződés, hogy egyszer úrrá lesz minden népeken. A zsidóság vállalta ezért az antijúdaizmust is. Maga sem értette talán, hogy miért üldözik, gúnyolják, sőt olykor gyilkolják is. Hisz ő is pontosan olyan teremtménye Istennek, mint más ember, és az "antiszemiták" pontosan ember-voltát vonják kétségbe. Sértik, megalázzák. Csalónak bélyegzik, karikatúrákat rajzolnak róla és rossz pamfleteket írnak ellene. Pedig mindaz, amit ő cselekszik, egy magasabb cél érdekében történik. Végeredményben kevesen vették észre, hogy nem a zsidót, nem az embert, nem az "alacsony rendű lényt" gyűlölték benne, hanem a nacionalizmusát! A nacionalizmusnak azt a tipikusan ószövetségi formáját, amely minden nép ellen és minden nép leigázására irányul. Az ószövetségi nacionalizmus és a német nemzeti szocializmus pedig éppen e viszonylatban úgy aránylanak egymáshoz, mint ég és föld.

A német nemzeti szocializmusban - legalább is 1936-ig - megvolt a más népekkel való együttműködés akarata. A nemzeti szocializmus csak egyetlen nép: a zsidó ellen irányult. A zsidó nácizmus minden néppel, minden társadalmi és uralmi formával ellentétben áll, ami nem zsidó.

A zsidóság nemzedékei azt a büszke öntudatot hozták a gettóból, hogy azok a faji törvények, amelyek őket megtartották népnek, megtehetik a népek urának is. A modern fejlődés mellett kedvezett ennek egy szerencsés nép adottság is: a zsidó kétségtelen tehetségessége és magas intellektusa. A zsidó írók, művészek, üzletemberek, bankárok - mindegy, hogy miként - a nyugati civilizáció élvonalába jutottak. Az alulmaradottak számára azonban mindez siker, zsidó siker volt. Minden eredmény zsidó eredmény. A sajtó, de egyszersmind az egyszerű kis zsidó is saját fajának fiaként ünnepelte a nagy "angol" államférfit: Disraelit. S a nagy "német" költőt: Heinét, és a legszeszélyesebb nemzetközi forradalmárt: Marxot. Mi más ez, ha nem egy soha nem látott nacionalizmus ragyogó öntudata!? Mi ez, ha nem a legszélsőségesebb "nácizmus", amely a saját dicsőségének vallja még a hitehagyott, "fajáruló" Sikerét is és még a bűnözőt sem közösíti ki magából, ha tudja, hogy az Ábrahám szent magjának leszármazottja. És vajon nem ad-e külön öntudatot a siker hordozójának az az érzés, hogy íme! - van egy nép, amelyből származik, amelynek életformáját megtagadta ugyan, de amely mégis magáénak tekinti és mégis büszkén vállalja, hogy ő is Ábrahám szent magjából származik.

És mindezeknek a zsidóknak - lettek légyen költők, bankárok, angol konzervatívok, vagy portugál forradalmárok, - akik ilyen dicsőségesen tudnak előretörni a világ minden részében, vajon nem hivatásuké, hogy ők és csakis ők uralkodjanak minden népeken? Eddig minden sikerült! Tehát a Tórában lefektetett tanok, a talmudi elvek, a középkor során létrehívott titkos zsidó intézmények jók, helyesek, használhatók a világuralom megvalósítása érdekében. Mi vagyunk hivatva rá - mondta ez az öntudatos réteg, - hogy kormányozzuk a világot. Amerikai bankár, vagy szovjet komisszár, mi egy nép vagyunk! Egy nép!

Korunk két nagy uralmi formája: a kapitalizmus és a bolsevizmus nem két ellentétes irány, hanem mindkettő a zsidó nacionalizmus, a zsidó világuralmi törekvés megnyilvánulási formája. Egyik talán óvatosabb, mint a másik, de mind a kettő egy. A legborzalmasabb világcsalás az, amely a kapitalizmust akarja szembeállítani a bolsevizmussal, mint ellenőrt, holott valójában a kettő egy. zsidó materializmus a kapitalizmus oldalán és zsidó materializmus a marxista-leninista "ellenpóluson"! Egyforma keresztényellenesség, egyforma arabgyűlölet azonban mindkét részen. A műveletlen, tudatlan tömeg, az utca embere azt hiszi, hogy a kapitalista világ leszámolhat a bolsevizmussal, holott az utóbbi csak az előbbinek meghosszabbítása. A bolsevizmus a kapitalizmus, vagy legalábbis a kapitalizmus hibáinak szüleménye. A bolsevizmus a liberális, zsidó tőkés rend nevelt gyermeke és leányvállalata. Lelke, ideológiája azonban mindkettőnek egyformán zsidó. Akik megpróbálnak mesterséges ellentétet keresni a kettő között, soha ne feledjék, hogy a hitleri nemzeti szocializmusban a német nagytőkés igen jól megértette magát a szocialista német munkással. Miért ne lenne feltételezhető, hogy a zsidó Bernhardt Baruch ugyanilyen tökéletesen megérti magát Kaganovics Lázárral, vagy a brooklyni kis kommunista vezérrel?

Egy nép vagyunk! - hirdette Herzl Tivadar is, a cionizmus megalapítója. Nem amerikai zsidók, nem szovjet zsidók, hanem csak: - zsidók!

A "szent mag" egysége és világuralmi hivatása ténnyé válni látszott a századfordulóig elért eredményekben. Felgyúlt a zsidó írók, költők, bankárok, szocialista forradalmárok és kommunista apostolok fantáziájában Ez már a világhódító nacionalizmus volt. Az "antiszemiták" maguk nem vették észre ezt a fejlődést, és az 1945-ös eseményeknek kellett eljönniük, hogy valami derengni kezdjen a kapitalista "demokrácia" és a szovjet' "népi demokrácia" vitathatatlan lelki és faji egységéről. Az antiszemiták csak a zsidó "faji összetartást", a "nem tisztességes üzleti módszereket", országaik elzsidósítását látták. Amit azonban a világ "zsidó bűnnek" tekintett, az a zsidó nacionalizmus szemében erénnyé vált. A szent mag világkirályságának fanatizmusa, a Herrenvolkság öntudata, szóval a mózesi nacionalizmus a XIX. század végén már modern formájában is készen állt. A jelszó- bolsevikiek és bankárok számára - az volt: "külön menetelni és együtt győzni".

"A világhódítók elindultak, hogy igájuk alá hajtsák a földgolyót és úrrá legyenek minden népeken.

* * *

II. FEJEZET

A középkor még látta az Újszövetség, a krisztusi forradalom szembefordulását, az ószövetségi nácizmussal. Krisztusban a szélesebb, egyetemesebb emberiség teljesedett ki. Az Ószövetség egyetlen faj materialista szövetsége volt, a maga külön Jehovájával. Krisztus az egész emberiség számára hozta a megváltást. Minden ember nevében és minden ember számára kötötte meg az Újszövetséget. Természetes, hogy ez az egyetemes emberi közösség, az Újszövetség egész szelleme szemben állott a júdaizmussal, annak kiválasztottsági tudatával, rögökön csúszó materializmusával. A történelem legnagyobb hazugsága az, hogy a kereszténység a zsidóság vallásából született. Ellenkezőleg: a zsidó nacionalizmus, a faji kiválasztottság ellentéteként jött létre. Ezt maguk az apostolok hirdették és hagyták ránk.

"Ti tudjátok. - mondja Péter - hogy tilalmas zsidó embernek más nemzetségbélivel barátkozni, vagy hozzámenni, de nekem az Isten megmutatta, hogy senkit se mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek." (Apostolok Cselekedetei, X. 28.)

A zsidók módfelett álmélkodtak azon, hogy a gojimokra is kitöltetik a Szentlélek. Felpanaszolják, hogy az apostolok körülmetéletlen emberekkel étkeznek együtt. Athénben valóságos lázadást rendeznek Pál apostol ellen, mert "görögöket hozott be a templomba és megfertőzte a szent helyet."

Ezzel a törzsi beképzeltséggel, elzárkózottsággal szemben valósággal forradalmian hangzik Péter már idézett kijelentése a Comélius századosnál tett látogatása során.

"Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves előtte, aki őt féli és az igazságot cselekszi". (Apostolok Cselekedetei, X. fej. 34-35.)

De még forradalmibb a júdaizmussal szemben, amit Pál és Barnabás hirdetnek Antiókhiában:

"Szükséges volt, - úgymond - hogy először néktek (zsidóknak) hirdettessék Isten igéje, de mivel hogy ti megvetitek azt és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz (nemzsidókhoz) fordulunk. " (Apostolok Cselekedetei, XIII. 46.)

Pogányok alatt pedig a gojimok, vagyis a nemzsidók értendők. "És az egész emberiséget egy vérből teremtette az Isten" (Apostolok Cselekedetei, XXVII. 26.) - Mondja Pál Athénben. Mondja pedig azért, mert ebből az egy vérből teremtett isteni közösségből egy nép, egy faj zárta ki magát: a - zsidó! Kizárta pedig a vad törzsi nacionalizmus segítségével.

"És azt hiszed magadról, - írja Pál a zsidókra vonatkozólag, - hogy Te a vakoknak vezetője, a sötétségben lévőknek világossága, a balgatagoknak vezetője, a sötétségben lévőknek világossága, a balgatagoknak tanítója, a kiskorúaknak mestere vagy, bírván a törvényben az ismeret és igazság formáját. Ki a törvényekkel dicsekszel, a törvények megrontása által az Istent gyalázod-e? Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között. (Pál levele a Rómabeliekhez, 19., 20., 23., 24.)

Az apostolok mindenütt a júdaizmussal, a törzsi elzárkózottsággal, a zsidó nácizmussal szemben hirdetik Krisztus forradalmát.

"Megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallanak és szemeiket behunyják, hogy szemeikkel ne lássanak, füleikkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek és meg ne térjenek és meg ne gyógyítsam őket. Légyen ezért nektek tudtotokra, hogy a pogány (nemzsidó) népeknek küldetett az Isten idvezítése és ők meg is hallgatják azt." (Apostolok Cselekedetei, XXVIII. 27-28.)

A zsidóság azonban keresztre feszítette e tan hirdetőjét és a mai napig sem adta fel azt a hitét, hogy ő az elhivatott és neki kell úrrá lenni minden népeken. Előbb a babiloni fogság után kezdődött diaszpórával, majd Jeruzsálem lerombolásával szétszóródott a zsidóság. Ezzel azonban démonikus erő, nemzetek fölötti uralmi akarat, főként pedig egyetlen egységes, zárt fajiság hatolt bele az ókori népkáoszba, a nagy faji és vallási egyvelegbe. Felesleges ma már részletesebben tárgyalni azt a tényt, hogy a zsidóság ugyan nem volt tiszta faj, mert különböző népek korcsaiból alakult, ezt azonban egységes fajjá, úgyszólván a világ egyetlen tiszta fajává gyúrta. A XIX. század végén is azt állapították meg, hogy a "zsidó faj teljesen tiszta maradt". (Politisch-Antropologische Revue, 1904 március, 1003. oldal.)

Chamberlain írja, hogy Theodosius korától 1800-ig 300 nemzsidót sem vettek fel összesen a zsidó faj tagjai közé. A zárt, egységes fajisággal azonban együtt járt a szellem is, amely minden más népet is egyformán gyűlölt, megvetett és valamennyinek fölébe akart kerekedni. Európában megjelent a materializmus, az ószövetségi türelmetlenkedés szelleme, amely soha sem adta fel azt a messiási álmot, hogy egyszer lerombol minden más népet, úrrá lesz nálánál nagyobb és erdősebb nemzeteken, még azok teljes elpusztítása árán is.

Érthető volt, hogy az ókor és középkor ennek konzekvenciáit levonta nemcsak szellemi, hanem fizikai vonatkozásban is és elkülönítette magát a zsidóktól. Még eleven volt a Szentlélek betöltésének véleménye, Péter prédikációja az első pünkösd hajnalán:

"Szakasszátok el magatokat e gonosz nemzetségtől!" - (Apostolok Cselekedetei, II. 40.)

A középkor megalkotta a gettót, de ezzel egyben megtartotta a zsidó fajt is, amely tisztaságát nagyon sok tekintetben azért őrizte meg, mert végeredményben a maga alkotta elzártságot átvette a kereszténység is. Mindez azonban nem akadályozta a zsidóságot abban, hogy be ne nyomuljon a keresztény államok életébe, gazdasági rendszerébe.

Ennek a zsidó befolyásnak a történetéről sokat tudunk már az ókorból is. Az Alexandriában és környékén letelepült közel egymillió zsidó, akik még a babiloni fogság után érkeztek oda, az ókor világában ugyanazt a szerepet töltötte be és ugyanazt a hatalmat gyakorolta, mint ma például a new-yorki zsidóság. A római birodalomban, közelebbről Rómában szintén félelmes hatalommá alakult a kisebbségi nacionalizmus. Cicero, a nagy római államférfi, mikor a bíróság előtt egy érdekeit érintő ügyet tárgyaltak, oly halkan beszélt, hogy rajta kívül csak a bírák hallották. Mint mondotta, azért teszi ezt, mert a zsidók összetartanak és tönkreteszik azt, aki ellenük van. A diaszpóra révén a zsidóságnak már akkor meg voltak azok a szervezetei, amelyeket mi szabadkőműves páholyoknak mondanánk. A diaszpóra tagjai közé felvettek olyan befolyásos nemzsidókat, akik hajlandók voltak magukat félzsidónak vallani s ezek révén a legmagasabb helyekig vitték közéleti befolyásukat. Ilyenformán bizonyítható az is, hogy a Néró által folytatott keresztényüldözéseknek a diaszpóra zsidói voltak a felbujtói. Poppea Sabina, a császár felesége a zsidó diaszpóra tagja volt a Néró kegyence, egy Alityrus nevű zsidó színész útján vette rá a császárt, hogy irtsa ki a keresztényeket. A Nérók és a Rooseveltek mögött minden időkben ott álltak az Alityrusok, sőt a Poppeák is.

Amilyen mértékben hozzájárult a zsidó befolyás a római világbirodalom tönkremenéséhez, legalább olyan mértékben okozta a spanyol világbirodalom bukását is. A spanyol birodalomban a kezükben volt - mint Herman írja - minden szellemi és materiális erő, a földbérletektől a legmagasabb egyházi méltóságokig. Az uzsora révén kezükben tartották az egész királyi udvart, nemességet. Végül már olyan kiváltságokat vívtak ki maguknak, hogy egy zsidó esküje többet számított a bíróság előtt, mint két keresztényé. Később Németországban, a Habsburg-birodalomban ismételték meg a hatalom átvételének ezt a formáját. A Magyar Birodalom bukásában szintén hatalmas szerepe volt egy Fortunatus Imre nevű zsidónak, aki társaival együtt olyan mélyre süllyesztette a közállapotokat, hogy a birodalom már nem tudott ellenállni a török hatalom mohácsi rohamának.

Az ókor és a középkor vezető szellemei, nagy államférfiai még teljesen tisztában voltak a zsidó befolyás jelentőségével. Tiberius császártól Goetheig minden gondolkodó fő úgy ismerte fel a zsidóságot, mint nemzeti veszedelmet. "Az olyan minisztérium, amelyben a zsidónak minden lehetséges, az olyan háztartás, amelyben a zsidó a ruhatárt, vagy az egész ház pénztárát vezeti, az olyan minisztérium vagy komisszariátus, amelyben az ügyeket a zsidók intézik: nem más, mint kiszámíthatatlan pontini mocsár" - írta Goethe. A dolgok lényegét talán mégis legjobban látta I. Napóleon, mikor egyszer kétségbeesetten felkiáltott:

"Sáskák és hernyók ezek a zsidók s felfalják az én Franciaországomat."

Még a XVIII. században is jól látták, hogy az úgynevezett zsidó befolyásnak semmi köze sincs az emberiség kérdéséhez, mert a kisebbségi nacionalizmus mindenütt államot alkot az államban és "megemészti a népeket, melyeket néki ad az Úr". Ha az egyes államok nem is mindig ismerték fel a veszélyt, úgyszólván az utolsó pillanatban mégis csak megtorpant a zsidó hódítás: Katolikus Ferdinánd kiűzte őket, másutt korlátozó intézkedéseket hoztak ellenük, és ami igen lényeges volt, sehol nem tűrték meg, hogy az államéletben a zsidó nácizmus befolyása is érvényesüljön. A gettó legalább arra volt jó, hogy a szellemi sorompókat fenntartotta a zsidók előtt és így a keresztény vallást és kultúrát nem érte utol sokkal hamarabb az a veszély, amelynek ma tanúi vagyunk. Leglényegesebb volt, hogy a zsidóknak a francia forradalomig nem volt közvetlen befolyásuk a tömegekre. Egy-egy királyi udvarba behatolhattak a pénzük segítségével, azonban nem volt módjuk hozzá, hogy közvetlen befolyást nyerjenek a nép széles rétegeire és irányítsák, sőt a maguk nacionalizmusa részére használják fel azokat.

A középkor csak egy tényt nem látott meg az úgynevezett zsidókérdésből. Azt tudniillik, hogy a zsidó nacionalizmus befolyása, a zsidóság térhódítása nem ösztönös cselekvés volt, amely a zsidó "kapzsiságából", "önzéséből", vagy az "antiszemiták" által emlegetett zsidó faji tulajdonságokból fakadt. Egy démonikus tudatos erő dolgozott már abban az időkben és az ószövetségi nacionalizmus, a Tóra és a Talmud hajszolta előre a zsidót. Nem a pénzért, nem a jólétért és gazdagságért, hanem a világuralomért. A pénz csak eszköz volt, de a cél, az igazi nagy cél a világ fölötti hatalom maradt. Ehhez nem volt szükséges még csak központi zsidó kormány sem, - amely pedig időnként létezett - hanem nagyon is elég volt a Talmud és a Tóra, amely ott volt minden zsinagógában és minden zsidó házban és a kormányoknál sokkal jobb eligazítást adott arról, hogy mit kell cselekedniük a zsidókkal.

Ennek a világhódító ábrándnak azonban - többé-kevésbé - följebb tudták kerekedni az egyes országok, amíg az csak külön-külön más nemzeti területeken és más időkben érvényesült. A veszély akkor nőtt óriási méretűvé, amikor az ismert világ keretei kitágultak, amikor a sajtó, rádió, a technikai civilizáció révén az országok és emberek látszólag közelebb kerültek egymáshoz és amikor ennek a kisebbségi nacionalizmusnak uralmi akarata már nem egy-egy ország, hanem minden nép ellen egyszerre, egy időben és teljes erővel érvényesülhetett. Mindezen felül a protestantizmussal egy időben a zsidó szellem is kezdett teret nyerni a kereszténységen belül.

Luther még világosan látta a zsidó és keresztény szellem, az egyetemes emberség és a törzsi nácizmus között fennálló kiegyenlíthetetlen különbséget. Ezt bizonyítja a zsidókérdésről írott nagy tanulmányában. Azonban a protestantizmussal, a Biblia hirdetésével fokozott szerepet kapott a templomi prédikációkban, a vallásoktatásban az Ószövetség ismertetése. A protestáns prédikátorok, magyarok, svájciak, angolok, hollandok, németek egyre gyakrabban fordultak az ószövetségi prófétákhoz példázatokért. A vallásháborúk korában szívesen szórták ellenfeleikre az Ószövetség vaskos átkait. A retorika üres frázisain keresztül így hatolt be az ószövetségi szellem a keresztény vallásba. A kereszténység kezdte magát a zsidó vallás meghosszabbításának, vagy leányágának tekinteni, ahelyett, hogy épp az ellentétét, a forradalmi mivoltát hangsúlyozta volna. Ezzel a keresztény kultúrvilágban teret nyert a tipikus zsidó intolerancia, a gyűlölet szelleme, és nemzedékek nevelkedtek az Ószövetségnek vigasztalanul materialista, lélektelen és fantázia nélküli tanításain.

Az angol protestantizmus különösen élénken reagált az ószövetségi behatásra. Az angol nemes kalmárok szelleme, a puritánok lelkisége könnyen azonosult a zsidó Ószövetség elveivel és talált igazolásra a maga üzleti gesztióiban. A XIX. században fantaszta angol tudósok már azt igyekeztek bizonyítani, hogy a britek tulajdonképpen az elveszett tizedik zsidó törzs tagjai. Werner Sombart, a kapitalizmus nagy ismerője jellemzően mutatta ki, hogy a kapitalizmus zsidó, de egyben protestáns eredetű.

Annyit meg lehet állapítani, hogy a reformációval megszakadt a kereszténység korábbi egysége. Nemcsak formailag, Krisztus egyháza különvált katolikus és protestáns egyházra. A támadt résen át egyszerre merészen hatolt be a keresztény világba és keresztény szellembe a mózesi nacionalizmus példátlan egysége. A felvilágosodás és haladás ürügyével a gettók lakója egyre erőteljesebben kezdte követelni az emancipációt, amelyet az igazi haladás olyan nagy szellemei, mint Voltaire is végveszélynek tartottak. Az emberszeretet, a felvilágosodás jelszavainak ürügyével maga a kereszténység is törekedett a zsidó emancipáció felé. Nem látta meg, hogy ez a kereszténység - katolicizmus, protestantizmus, ortodoxia - egyforma halálát jelentheti majd egy napon.

A lenézett, sötét középkor még tudta, hogy mindez nem lehetetlen, mert a zsidóságban a vallási nácizmus fanatizmusa lobog a kereszténységgel szemben és ennek forrása főként a Talmud. A Minerva Presse 1888-ban megdöbbentően érdekes, soha meg nem cáfolt adatokat hozott napvilágra arról a vizsgálóbizottságról, amelyet Szent Lajos francia király állított össze 1240-ben. Szent Lajos tudni akarta a zsidókkal szembeni gyűlölet okait. Bíróságot hívott össze, amelyben saját maga elnökölt. A bíróság előtt egy héberül jól tudó, megkeresztelkedett zsidó mutatta be a Talmudot. Annak ellenőrzésére meghívták Jechiel párizsi, Juda Sámuel és Jacob rabbikat, akik közül Jacob híres szónokként volt ismeretes úgy Spanyolországban, mint Franciaországban. Az igazságos király minden lehetőséget megadott arra, hogy a rabbik megvédelmezhessék a Talmudot, illetőleg ellenőrizhessék, hogy a Talmud hiteles-e? A bíróság ennek ellenére megállapította, hogy a Talmud olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek ellentétesek minden keresztény, sőt minden nemzsidó társadalom rendjével. Felderítették, hogy a Talmud sorozatosan gyalázza Szűz Máriát, kétségbe vonja, hogy Krisztus szűztől született volna, sőt azt állítja, hogy egy Pandara nevű katona és egy utcalány szeretkezésének gyümölcse volt. A keresztények megdöbbenve hallgatták a Talmudból lefordított részleteket, amelyeket a rabbik hitelesnek ismertek el. Ezek után Szent Lajos király elrendelte a Talmud megégetését. (The Hidden Empire, 1945. 27. oldal.)

A keresztény világ később nagyon keveset törődött a zsidók szent könyvével, amely pedig majdnem fontosabbá vált számunkra, mint a Tóra. Innen sugárzott a kereszténység felé a gyűlölet, innen áradt a kettős erkölcs. Jellemző módon még ma XX. században sem volt a Talmudnak megbízható, hiteles fordítása. A németországi zsidó származású egyetemi tanár Graetz lefordította ugyan a Talmudot, azonban kihagyta belőle mindazokat a részleteket, amelyek a zsidókra kompromittálóak, főként, amelyek világuralmi szándékaikról szóltak. A magyar Luzsénszky Alfonz is lefordította a Talmud egyes részeit. A bolsevista diktatúrának első gondja volt, hogy Luzsénszky Alfonzot börtönbe záratta és valószínűleg ott pusztult a zsidók fogságában.

A Talmud azonban észrevétlenül tovább növelte a zsidó nacionalizmust, amely egyre elevenebben élt Majmonides, a középkori zsidó próféták álmaiban, a zsidó nép lelkében. A zsidó nép már jóval a nagy francia forradalom előtt megmozdult, hogy megvalósulás felé vigye a mózesi ígéretet. A kereszténység egységén támadt rés, a felvilágosodás, a társadalmi fejlődés minden tekintetben kedvezett annak a céltudatos munkának, amely megindult a világhatalmi ábrándok valóra váltása érdekében. Itt már első körvonalaiban kirajzolódott az, amiről később szó lesz s amit biológiai osztályharcnak, a nemzsidó népek fizikai rekonstrukciójának és kipusztításának fogunk nevezni, s amit eddig általában "forradalomnak" hívtak.

Az első világháború után az egész nyugati kultúremberiséget megrázta a londoni Morning Post "földalatti összeesküvők" cikksorozata. Causes of World Unrest cím alatt H. A. Dwyenne a liberális történetírás által agyonhallgatott forrásmunkák alapján mutatta ki, hogy a francia forradalmat nem egészen az alsó rétegek elkeseredett hangulata idézte elő. Már ebben az időben is zsidó és szabadkőműves kéz dolgozott, amely a gabona összevásárlásával mesterségesen idézte elő az éhínséget és ezen keresztül a július 14-iki forradalmat. Ugyanebben az időben, már 1776-ban megalakult Bajorországban a zsidó Weishaupt által életre hívott Spartacus szervezet, amely hirtelen ezerszeresre megnőve tűnt fel újból az első világháború utáni forradalmakban. Gwyenne tanulmánya kimutatta a szabadkőművesség szervezkedését a XIX. század összes forradalmi mozgalmaiban, a zsidóság szerepét a szabadkőművességben. Gwyenne ezt a kikeresztelkedett Lémann abbé könyve (L'Entrée des Israélites dans le Societé Francaise) és Albert Pike amerikai író adatai alapján állapította meg. Bizonyította, hogy a kereszténység elleni gyűlöletet a zsidóság vitte bele a titkos társaságokba, ahol aztán - szabadelvűség örve alatt háborítatlanul folytatták a kereszténység társadalmi rendjének alapjait aláaknázó romboló tevékenységet. Az ószövetségi nacionalizmus a pénz mellé egy új félelmetes fegyvert szerzett a keresztény népek elpusztítására. Ezt a fegyvert "forradalomnak" hívták.

A szocialista nemzetközi szervezkedés 1844-ben az Internacionálé megalapításával kezdődött, amelynek mindkét vezére, Marx és Lassale zsidó volt. Mindkettő a gyűlölet, a fajuk megaláztatásából származó bosszúvágy prófétája volt. D'Israeli Connigsby című művében a németországi munkásmozgalmat és annak zsidó vezetését már előre megjósolta. Ezzel az európai kultúra történelmében egy eddig ismeretlen tényező jelent meg: a szervezett gyűlölet és szervezett irigység, mint társadalmat formáló, romboló erő. Ószövetségi eredetű volt Európában a kollektív türelmetlenség is, de még ószövetségibb és talmudibb ez a gyűlölet, a felkeltett szenvedély, amelynek prófétái szociális síkon pontosan azokkal a jelszavakkal, ígéretekkel és fanatizmussal dolgoztak, amelyekkel az Ószövetség ígérte saját népének, hogy a Jehova elébe önti egyszer a föld minden gazdagságát, hogy nem kell dolgozni, legfeljebb napi 2-3 órát. Az ószövetségi nácizmus félelmetes szövetségest nyert az európai, majd az amerikai proletariátusban, amely minden joggal el volt keseredve a kapitalizmus kizsákmányoló rendszere ellen. Csupán azt nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ennek a kapitalizmusnak igazi alkotói, hordozói és haszonélvezői pontosan a zsidó nacionalizmusnak képviselői, az internacionálé megalapítói voltak.

Marx tanításában kétségtelenül benne van a diabolikus terv csírája. Az abszolút egyenlőség hamis tanával, a proletár tömegek irigységének felkeltésével lerombolni minden nemzsidó nép szellemi elitjét, az arisztokráciát, polgárságot, papságot, értelmiséget. Vezető nélküli tömeget csinálni az emberiségből. Ez már nem szocialista terv. Ez a zsidóság világterve! Az eltömegesedett ember vak eszköz és rabszolga lesz a világuralomra törd törzsi nacionalizmus kezében.

A tény az, hogy Marx nemzetköziséget hirdetett, de a zsidóság nem volt nemzetközi. Nemzetköziséget csak a proletariátustól kívántak. Neki szánták azt a szerepet, hogy romboljon le minden hazát, minden vallást, hogy létrejöhessen a nemzetközi világállam, amelynek egyetlen elitje, uralkodó és vezető rétege lesz: a zsidó!

A zsidó ott élt minden nemzet között. Beszélte mindenik nemzet nyelvét, de ő megmaradt zsidónak. Egyetlen faji gondolat, egyetlen nacionalizmus, egyetlen nemzetek fölötti nácizmus büszke és öntudatos képviselőjének. A keresztény forradalom a "felvilágosodás" jelszavai elől ekkor már behúzódott a templomok hűvös hajójába. A krisztusi forradalom hitéből, befolyásából mind többet veszítve zsidózó kereszténységgé változott. Materialista módra ragaszkodott világi befolyásához, világi javaihoz, nagybirtokaihoz, mikor itt lett volna az idő, hogy meghirdesse és képviselje a krisztusi gondolat lényegét: a szociális igazságosságot. Ugyanakkor a zsidó megőrizte a maga vallási, népi, faji egységét és annak következtében, mint éles tor hatolt bele a mindinkább meglazuló keresztény közösségbe. A zsidó nacionalizmus egyre erőteljesebb lángokkal lobogott. A keresztény, krisztusi forradalom mind bátortalanabbá, hitetlenebbé és tehetetlenebbé vált. Az ószövetségi vallási nacionalizmus lobogó hitet, faji öntudatott tudott gyújtani az oroszországi gettók népébe. Az újszövetségi kereszténység mind bátortalanabbá lett és kezdte szégyellni az újszövetséget, a saját hitét, amelyről sokszor azt érezte, hogy "idejét múlta" vagy "tudománytalanná" vált a felvilágosodás jelszavaival szemben.

Legnagyobb baj volt, hogy a kereszténység tehetetlenné vált a kor nagy szociális problémájával szemben. Ezalatt a zsidóság a maga fajtája számára hitet adott. Nem Istenhitet - mert hiszen sok zsidó látszatra megtagadta a hitét, - hanem a politikai nacionalizmus fanatizmusát. Ezzel szemben a krisztusi forradalom nem ismerte fel földi küldetését, amelyet a kor előírt volna számára: odaállni a tömegek oldalára és nem a gyűlölet, hanem a szeretet jegyében valósítani meg: a szociális igazságot.

A XIX. század kereszténysége már sok tekintetben inkább formalizmus volt, mint hit és küldetéstudat. A marxista forradalom gondolatával nem tudta szembeállítani a krisztusi forradalom korszerűen fogalmazott eszméjét. A Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno kezdetű pápai enciklikák állásfoglalások maradtak csupán. Állásfoglalások a szocialista gondolat, de egyben a liberális állam mellett. Az ecclesia militans nem harcolt úgy, ahogy küzdenie kellett volna. Megnyugodott abban a krisztusi tanításban, hogy "az én országom nem e világból való". Ezzel szemben a marxizmus a mennyországból a földre helyezte át a megváltás gondolatát. Az utóbbi gondolat teljesen zsidó eredetű volt. Hiszen Jahve és a nagy fajvédők, Ezdra és Nehémiás, a rabbinusok pontosan ezt ígérték a zsidó népnek is. Megváltást e földön, Jeruzsálem kitárt kapuit, amelyen beárad a népek gazdagsága, a heti 18 órás munkaidőt, a szociális biztosítást. A marxizmus földi megváltást ígért, de az ígéret mögött ott állt a zsidó nacionalizmus, és a marxista vezérek tudták, hogy ez a megváltás a zsidó világkirályság alakjában fog kiteljesedni.

A kereszténység nem tudott újra eggyé forrni legalább a krisztusi revolúció gondolatának szociális igenlésében. A zsidóság egy maradt a négyezer éves nácizmus faji és lelki közösségében.

A nagy francia forradalom után a kereszténységet titokzatos erők: a szabadkőművesség, a zsidó befolyás alá került államok kormányai mindinkább beszorították a közéletből a templomba. A belső megingás következtében nem is volt erő, amely ellenálljon ennek a törekvésnek. Az ortodoxia üres formalizmusa, a katolicizmus, amelynek püspökei százezer holdak birtokában prédikáltak a tömegek felé szegénységet és tisztességet, a protestantizmus, amely mindinkább beszívta magába az ószövetségi szellemet? Mi lett volna az a lelki mozdító erő, amely a krisztusi forradalom oldalára szólíthatta volna a proletár tömegeket? A kereszténység egyre inkább távolmaradt a közéleti jelenségek bírálatától, a világi közvélemény irányításától, a szociális eszmék megvalósításától. Ezt a szerepet átvetette az ószövetségi nacionalisták kezébe került sajtó, a szabadkőműves páholytag, a marxista agitátor. A földre helyezett marxista mennyországgal szemben a kereszténység nem tudta érvényesíteni a krisztusi gondolat szociális tartalmát, nem állt a tömegek mellé, lemondott a vezetésről. Ezzel egyenes arányban egy roppant céltudatosság, egyetlen fanatikus akarat tört előre: szétrombolni minden istenit és emberit. Szétzülleszteni, vezetőitől megfosztani a társadalmakat és megteremteni a zsidó világkirályság végleges uralmát.

Pedig épp a századfordulón olyan nagy gondolkodó, mint Chamberlain figyelmeztette a keresztény társadalmakat:

"A közöttünk élő zsidóség problémája a jelen legnehezebb és legveszélyesebb kérdései közé tartozik". (H. S. Chamberlain, I. 163. oldal)

A XX. század kezdetén a cél már nem volt kétséges. A világ zsidóságának vezetői csupán azt nem döntötték még el, hogy Ábrahám szent magja milyen eszközökkel biztosítsa a megígért világhatalmat. Az arany vagy géppisztoly, a nagytőke vagy kommunista terror, amelynek élén az MVD zsidói állnak? A pénzváltók, a galambárusok, írástudók állama legyen az új Templom, vagy a terrorista szadduceusé?

Vagy talán mindkettő egyszerre és egymás mellett? A módszerek nagy dilemmájára érdekes feleletet adott egy - "hamisítvány".

* * *

Folytatás:→

Világhódítók 1

Világhódítók 2

Világhódítók 3

Világhódítók 4

Világhódítók 5

Világhódítók 6

Világhódítók 7

Világhódítók 8

Világhódítók 9