A Dunavidék önelvű politikai felépítése

Soha annyi szenvedés nem jutott a dunai népeknek osztályrészül és e népek soha annyi politikai száműzöttet nem küldtek szét a nagyvilágba, mint a közös Monarchia felbomlása óta eltelt harminc év folyamán. Ez a körülmény a Dunavidék helytelen politikai felépítésének csalhatatlan tünete és mindnyájunkat arra kell ösztönözzön, hogy újra vizsgálat tárgyává tegyük e nagy múltú európai táj államépítési szabályait. Keresnünk kell a modern tudomány világánál azt a sajátos dunai táj szervező formulát, amelynek alapján az orosz kitakarodása után e sok vérrel áztatott földön oly rendet teremthetünk, amely mindnyájunk létét, nemzeti fennmaradását és önálló fejlődését tartósan biztosítja. A magyar emigrációra tartozik, hogy e táj szervezés égető kérdéseivel behatóan foglalkozzék, vizsgálatai eredményét a barátilag érdekelt hatalmak tudomására hozza s a közösnek felismert nagy célok megvalósításához azok hatékony támogatását kieszközölje. E nagy munka keretébe illik be az alább következő szerény tanulmány.

1. Az államépítö gondolkodás fontosságáról

Az államépítő gondolkodás kiindulópontja az a meggyőződés, hogy az egyes földrajzi és történeti tájegységek természetes meghatározói — a hegy- és vízrajzi felépítés, a néprajzi adottságok, a klíma és a kulturális irányultság — hosszú időn keresztül lényegükben alig változnak. Ebből következik, hogy az állam testeket, ha azt akarjuk, hogy tartós életük legyen, ezekkel az állandó jellegű tényezőkkel összhangban kell kialakítani, azaz a tájak sugalmazásait gondosan figyelembe kell venni és mérlegelni.

Ebben a gondolati vonalban a 18. század második felében hosszabb előkészítés után bizonyos törés következett be. Az emberi értelem fejlődése és a technika haladása a nyugati embertípust ugyanis arra a téves vélekedésre juttatta, hogy az államépítő gondolkodás logikai sorrendje büntetlenül megfordítható. Ügy képzelték, hogy az emberi akarat mindennél hatalmasabb s a Természetet is le lehet igázni, "tehát" minden emberi tevékenység kiindulópontja az akarat és a fantázia lehet, amihez könnyen hozzáigazítható a környező világ. Másszóval, hogy az államtestek tetszés szerint szabdalhatok, amint a fennálló kordivatban gyökerező hiedelem azt éppen jónak tartja. Szembefordulva a Természettel, a politikai gondolkodók megkísérelték ekkor a történetileg alakult, a tájba harmonikusan belenőtt államok átgyúrását, előbb az Ész parancsai szerint (a Dunatájon a Habsburg-uralkodók az "összmonarchia" államgondolatát erőltették), utóbb a megcsalt néprajzi elv alapján (az 1918/19-es kísérlet) s legújabban a marxista társadalmi elv alapján osztálydiktatúrás államokat teremtve. A Természet minden alkalommal véres események kirobbantásával figyelmeztetett az ilyenfajta államépítés törékenységére, egyúttal mérhetetlen szenvedést zúdítva a kísérlettel érintett népekre. Sokszorosan beigazolódott tehát a régi latin mondás: "Ha a Természetet erőszakkal elkergeted, futva tér az vissza." A szerzett tapasztalatok alapján nekünk is sietve vissza kell térnünk az alapigazságra, hogy ti. minden természetes tájegységben csak az illető táj saját élettörvényeivel összhangban és a történelem útmutatásának figyelembe vételével lehet tartós politikai felépítést létrehozni, nem pedig az ezeket semmibe vevő, elméletileg kiagyalt elgondolások alapján.

A természetes tájegységek földrajzi, történelmi és kulturális tényezők által kialakított élő organizmusok. Minden alkatrészük, mint az óra kerekei, szervesen egymásba illeszkedik és ugyanazon cél felé törekszik. Politikus elme számára ezért a legfontosabb feladatok egyike megtudni, meddig terjed egy-egy természetes tájegység, meddig azonos a tájszerkezet és meddig közös a célirányultság. Ha ezeket a kérdéseket megoldotta, megállapíthatja milyen az az eszményi politikai szervezet, amely arra a tájra illik, vagyis melyik a legjobb, a legtartósabb államépítési formula. Az azonos szerkezetű és célirányú táj elemeket tanácsos közös politikai szervezetbe foglalni. A más szerkezetű, de azért a környező világgal szemben azonos magatartású tájakat, mint sorsközösséget, a külső világgal szemben való állásfoglalásban együttműködésre kell összekapcsolni. Viszont a külön szerkezetű és más célirányultságú avagy éppen ellenséges célirányultságú tájakkal szemben semleges,illetőleg záróállást kell elfoglalni. Felismerni tehát az életközösséget, amely a legjobb belső erőtömörítést adja; felismerni a sorsközösséget, amely a legjobb külpolitikai állásfoglalást teszi lehetővé és felismerni a közömbös vagy ellenséges közösségeket, — ezek a szellemi műveletek juttatnak el bennünket ama rendkívül értékes ismeretekhez, amelyek együttes foglalata adja az önelvű államépítés norma-rendszerét. Az így kialakított becses tudatkincs alkotja azt a politikai örökséget, amelyre egy-egy nép újra meg újra visszatér, különösen nagy válságok, nemzeti szerencsétlenségek idején, hogy belőle bizalmat, erőt és bátorságot merítsen merész cselekedetéhez, az új államépítéshez.

Az államépítő tudat kialakítása emlékezést és ritka bölcsességet igényel. Az államtesteknek a természet adottságaihoz való igazítása és belső szerkezetének felépítése hosszú lélegzetű munka, gyakran több nemzedék következetes és céltudatos erőfeszítését teszi szükségessé. Ezért az államépítésre vonatkozó, igaznak bizonyult felismeréseket és szabályokat, az úgynevezett "állam-maximákat" kezdettől fogva gondosan számontartották. Az uralkodók "házi titokként" (Hausarcana) kezelték azokat s egyéb örökségeik közt végrendeletben lefektetve hagyományozták utódaikra. Ismeretes például Nagy Péter orosz cár politikai végrendelete, Szent István magyar király Intelmei fiához Imre herceghez, ismerjük Bocskai István Erdély fejedelmének politikai végrendeletét és így tovább. Az állam-maximák letéteményesei később a fejedelmi udvarokban működő titkos tanácsok lettek, majd modern időkben a kancelláriák. Amilyen mértékben bővült aztán a politika irányításában résztvevő állampolgárok száma, oly mértékben növekedett e titkok nyilvánossága. Napjainkban, az általános demokrácia korában, amikor minden felnőtt egyén politikai jogokkal bír, az államépítési szabályokat már nyíltan vitatjuk és egyetemeinken is tanítjuk. Rendkívül fontos tehát, hogy a magyar fennmaradás és a dunai államépítés szabályaival közöttünk is mindenki tisztában legyen.

II. A dunai élet- és sorsközösség

1. Akármilyen néven emlegetik a földrajztudósok a Duna-tájat, mindnyájan megegyeznek abban, hogy az a földrajzi egység iskolapéldája, természetes tájegység. Ezt a tájat ugyanis, amelynek közepén egy nagy síkság, a Magyar Alföld helyezkedik el, köröskörül magas hegyek határolják el a külső világtól: nyugaton az Alpok első nagy gyűrődései, három másik oldalról a Kárpátok magas hegylánca, délen az Adria-parti hegyvonulatok és a Balkán-félsziget közepén emelkedő hegytömbök. Az így elkülönített térséget viszont a Duna ezüstszalagja és a mellékfolyók Alföld felé nyíló völgyei belsőleg szoros egységbe kapcsolják. A Duna-tájat e sajátos alakja miatt egy ókori nyitott színházhoz, hatalmas arénához szokták hasonlítani, amelyet szintén egy középen elhelyezkedő sík tér és az azt körülvevő magas perem jellemez.

Ez a szervesen összefüggő, egységes és kifelé jól elhatárolt táj négy kisebb-nagyobb autonómiával bíró altájra oszlik: 1. a nagy belsőkárpáti térségre, 2. a Száva-medencére, 3. az alpesi peremtájra és 4. a Morava-medencére. E tájak mindegyikének primér jellemvonása az, hogy a központi fekvésű belsőkárpáti térség felé lejtenek, nagy folyóik és úthálózatuk arrafelé irányítja életüket.

Az alpesi peremtáj (ma Ausztria birtokában) nagyobb részét az Alpok délnyugat-északkeleti vonulású hegyláncainak keleti ívei a belsőkárpáti térség felé fordítják. A Matzel, Bacher, Koralpe, Steinalpe és Raxalpe pillérei, valamint a lankás Bécsi-erdő (Wiener Wald) határozottan a mondott központi tájhoz zárják a Marburgi-, Gráci- és Bécsimedencét. Az alpesi hegyvonulat közt futó kitűnő közlekedési útvonal, az Inn völgye, valamint Karintia viszont a Kárpáttér és Itália egyik legfontosabb összekötő útvonala. így az egész alpesi terep a Kárpátmedence szerves része. Amióta ez a táj benépesült és politikai szerepre tett szert, élete valóban a legszorosabban összefonódott a belsőkárpáti tér életével. Előbb a honfoglaló Árpádi magyarok vették birtokba félszáz évre (907-955), később más magyar uralkodók, így III. Béla, IV. Béla és Korvin Mátyás; majd az osztrák fejedelmek maguk is törekedtek e térség dunatáji összekapcsolására, mint Habsburg Rudolf, I. Albert, IV. Rudolf és V. Albert. Végül 1526-tól kezdve az alpesi peremtáj hosszú századokra, egészen 1918-ig szorosan összefonódott a belsőkárpáti térséggel, megvalósítva így a táj parancsának megfelelő politikai kapcsolódást.

A Száva-medence főleg a Száva jobb parti mellékfolyói — a Kulpa, Una, Verbász, Boszna és Drína — által nyitott völgyeket foglalja magában, ahol ma a horvátság zöme lakik. Ezek az apró medencék, miként a folyók is, északra, a központi fekvésű belsőkárpáti térség felé irányulnak és arra felé lendítik az egész táj életét éppen olyan erővel, mint az alpesi folyók az alpesi táj életét. A Száva-medence politikai hovatartozását vezetői korán felismerték, amennyiben már a XI. század végén (1091) létrejött közte és a belsőkárpáti térség között az a szoros összekapcsolódás, amely több mint nyolcszáz éven keresztül (1918-ig) a természet útmutatásának megfelelő megoldást eredményezett.

A Morava-völgy (ma Szerbia birtokában) egész hosszában szintén északi irányultságú és földrajzilag szorosan kapcsolódik a kárpáti magtájhoz. Az a körülmény azonban, hogy ezt a völgyet dél felé a Vardar völgye folytatja, délkeletre pedig a Duna kijárója hozza kapcsolatba más területekkel, tompítja e táj északi irányultságát. A Morava-Vardar völgye révén ez a táj a Balkán-félsziget észak-déli útelosztójává válik s a Duna vonala révén nyugat-keleti irányban is sugalmazásokat kap. E táj tehát a valóságban a szélrózsa minden irányában nyitott. Nyitott jellegében rejlik tragikuma és egyben nagysága is, mert hovatartozása és autonómiája a természettől nincs félreérthetetlenül kijelölve.

Az első szerves Dunabirodalmat az Árpád-királyok alkották meg a 12-13. század folyamán.

A belsőkárpáti nagytér, vagyis Magyarország Erdéllyel a legnagyobb kiterjedésű dunai autonóm térség, amelyhez a felsorolt kisebb tájak csatlakoznak. Időrendben legkorábban ezen a tájon alakult ki jól megszervezett állam, amely aztán a dunai összefonódás nagyszerű kiindulási alapjává lett. Az itteni állami szervezetből fakadtak jórészben azok a kezdeményezések, amelyek az egész dunai tájon a felsorolt másik három autonóm tájjal térharmónikus közös szuverén politikai testet eredményeztek. Az első dunai összefogást az Árpád-királyok teremtették meg a XII. század végére, a belsőkárpáti térség, a Száva-medence, Dalmácia, Ráma és Hulm tartományok s részben az alpesi peremtáj összefogásával. Ehhez csatlakozott két ízben is, a XIII. század közepén az aldunai előtér (Szörényi bánság, Kúnország és Bulgária), amivel a Dunatáj elérte legszélsőbb déli kiterjedését. Majdnem pontosan ugyanezeken a területi alapokon, — belsőkárpáti magtáj, alpesi peremtáj és Száva-medence — de kibővítve a Cseh-fennsíkkal, alakult meg a második Duna-birodalom a Habsburgok alatt, 1526-ban. E birodalom súlypontja a XVII. század végétől kezdve egyre jobban a történeti Magyarországba tevődött át és végleges szervezeti alakját az Osztrák-Magyar Monarchia keretében érte el (1867).

A belsőkárpáti magtáj, valamint a hozzácsatlakozó altájak történeti múltja alapján a következő megállapításokat tehetjük: (1) a belsőkárpáti magtáj körül elhelyezkedő peremvidékek mindegyike elég erővel bír ahhoz, hogy egy mindent uniformizáló és felolvasztó központi törekvésnek útját állja és így saját önkormányzatát megóvja; de (2) ezek az altájak saját lábukon, külön-külön, tartósan megállni és függetlenségüket megóvni nem képesek; ezért (3) kölcsönösen arra törekszenek, hogy egymással szervesen összefonódva, magasabb rendű politikai életközösséget, Duna-birodalmat hozzanak létre. (4) Ebben a dunai életközösségben a legnagyobb kiterjedésű, központi fekvésű, belsőkárpáti tér viszi a vezető és kezdeményező szerepet, amellyel legszorosabb kapcsolatban kétségtelenül a Száva-medence áll. (5) Az is világos, ha a központi tájjal az odavonzódó altájak életközösséget alkotnak, akkor a bizonytalan tájékozódású kisebb tájak (Morava völgye, Kis-Oláhország, Havasalföld, Moldva és Bulgária) annak vonzási körébe kerülnek.

Ügy látszik tehát, hogy a Dunatáj tartós politikai megszervezésének formulája a három alaptáj : a belsőkárpáti térség, a Száva-medence és az alpesi peremtáj közös Duna-birodalommá való összeépítését teszi szükségessé, vagyis a magyarok, horvátok és osztrákok legszorosabb együttműködését. Ez a tétel a dunai államépítés első számú alaptörvénye.

2. A dunai életközösség, vagyis most már Duna-birodalom, az Adrián, a Száva völgyén és az alpesi peremtájon keresztül a tőle délnyugatra elterülő külön dinamikájú egykori római birodalmi részekkel, elsősorban az Appenin-térséggel és a Pó-medencével áll érdekközösségben; a Vardar völgyén és a Duna útvonalán át viszont a tőle délkeletre elterülő hajdani Bizánci birodalom előterével, a mai bolgár-török tájjal érintkezik közvetlenül.

E két szomszédos önálló táj — a római és a bizánci — akárcsak a Dunatáj maga, egyformán ki van téve a belsőeurópai összetett germán térségés az ázsiai steppe- és erdőövek kombinálásából létrejött szláv (azelőtt mongol) térség nyomásának. E nyomás ellen Róma és Bizánc a történelem folyamán mindig úgy kerestek védelmet, hogy hatalmukat igyekeztek kiterjeszteni a belsőkárpáti térségre. A római táj a Szávamedencére kb. 600 évig, a belsőkárpáti térség részeire kb. 400 évig terjesztette ki hatalmát. A bolgár-török térség (Bizánc) viszont Erdélyre és a Duna-Tisza közére kb. 200 évig, a balkáni peremvidékre 200-300 évig. De kereste a kapcsolatokat ugyane két szomszédos térség — Róma és Bizánc — felé a sorsközösség alapján maga a Duna-birodalom is, hogy így erőteljesebben állhasson ellen az őt fenyegető veszélyeknek. Ismeretes, hogy a magyar királyok állandóan bensőséges kapcsolatokat tartottak fenn a római Szentszékkel s Bakócz Tamás esztergomi érsek a pápai trónra is pályázott, Anjou Nagy Lajos királyunk pedig országához csatolta a Nápolyi királyságot (1348). Az újabb korban az Olaszországgal való szövetség jelzi e kölcsönös törekvés fennállását. Ugyanilyen sűrű volt az érintkezés Bizánccal, a későbbi Konstantinápollyal. III. Béla királyunkat Alexios néven ott nevelték azzal a gondolattal, hogy ő ezt a birodalmat egyesíteni fogja a Duna-birodalommal. II. Endre királyunk jelölt volt a bizánci trónra. A germán és szláv (orosz) térség ellen vívott függetlenségi harcokban az elbukott dunai vezérek, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos idején, csakúgy mint napjainkban, Törökországban találtak menedéket. Az első világháborút a törökkel szövetségben harcoltuk végig.

Egyszóval, a három külön dinamikájú térség — a római, a dunai és a bizánci — a külvilággal szemben általában azonos magatartást tanúsít s a történelem bizonysága szerint az őket fenyegető veszedelmek ellen mindnyájan kölcsönösen keresték egymás segítő kezét. Ezt a sorsközösséget jól kifejezésre juttatja a magyar szentkorona, amelynek egyik felét a bizánci császár, másik felét a római pápa küldte a Duna-vidék urának, a független magyar királynak. Ez az ereklye ma is jelképezi a mondott három földrajzi táj önállóságát és azonos sorsközösségbe való tartozását. A felsorolt geopolitikai és történeti tényezők világosan utalnak tehát arra, hogy a Dunatáj eszményi külpolitikájának s biztonságos európai elhelyezkedésének kiinduló alapja a római-bizánci-dunai sorsközösség megvalósítása, vagyis mai nyelven szólva a Róma-Budapest-Konstantinápoly külpolitikai háromszög életrehívása. Ez a tétel a dunai államépítés második alaptörvénye.

III. A szomszédos óriásterek dinamikája a dunai sorsközösséggel szemben

A germán mag körül kialakult belsőeurópai óriástér és a moszkvai mag körül összefogott eurázsiai óriástér a dunai sorsközösség irányában egyformán hódító terjeszkedésre törekszik, nemcsak hatalmas energiái következtében, hanem szerkezeti felépítése miatt is. E két óriástér számára a szomszédságukban elhelyezkedő összes területek közül a Dunatáj a legértékesebb, mert ha annak energiájával kibővülnek és geopolitikai előnyeinek birtokába lépnek, bármelyikük olyan túlsúlyra tehet szert a kontinentális Európában, hogy ezen a földrészen hegemóniát gyakorolhat. Ezért a Dunatáj birtoklására való törekvés mind a két óriástér alaptörvénye s ez a terek megalakulásától kezdve mind a mai napig világosan észlelhető. A germán térség szerkezeti lényegéből fakadó keleti irányú hódító törekvését a tudományos irodalomban Drang nach Ostennéven tartják nyilván s időnkénti megjelenési formáit sokféleképpen nevezik (Ostbewegung, Mittel-Európa, Berlin-Bagdad Bahn, Völkische Bewegung, Anschluss, Südost-Raum). Az eurázsiai táj hasonló törekvése a moszkvai állam megalakulásától kezdve szintén világos. Elvi síkon Nagy Péter cár (1682-1725) fogalmazta meg s legismertebb formáit az orthodoxia terjesztése, a pánszlávizmus és az osztály alapra épített bolsevista államszervezési formula erőszakos terjesztésében ismertük meg. Amíg a germán expanzió a dunai sorsközösség három tagja közül elsősorban a Dunamedencét és az Appenin-félszigetet érinti közvetlenül, az eurázsiai szláv expanzió a Bizánc körül csoportosuló tájat és a Duna-medencét. Mindkettő kihatása azonban oly erős, hogy a sorsközösség közvetlenül nem érintett harmadik tagját is azonnal veszélybe sodorhatja. A germán és szláv óriásterek külpolitikai dinamikája tehát abban foglalható össze, hogy ezek a Dunatáj területi felaprózására törekednek és ha ez a felaprózás már bekövetkezett, igyekeznek minden újabb tömörülést megakadályozni, hogy a sóvárgott behatolást alkalmas időben végrehajthassák, vagyis a darabokat politikailag, katonailag és gazdaságilag felszívhassák.

Európa kulcsterülete a Dunatáj
Annak birtokába jutva, akár az orosz, akár a német uralhatja Európát

Az Afrika északi részével kombinálódó atlanti táj (elsősorban Franciaország és Anglia) dunavidéki nyomása az imént tárgyalt két óriástér nyomásához képest kisebb méretű. Ennek törekvése főleg a Földközitengeren át vezető közlekedési útvonal biztosítására szorítkozik s ennek érdekében az Appenin-félsziget túlságos erőgyarapodását igyekszik megakadályozni, valamint azt, hogy a Balkán-félsziget Földközi-tengerre néző déli országait — Görögországot és Jugoszláviát — a maga szövetségébe vonja, kívül tartva ezeket minden más hatalmi csoportosuláson. A Balkán fölött, vagyis a Duna középső medencéjében nem lép fel ellenségesen, de érdekében áll, hogy ott se jöjjön létre olyan nagyhatalom, amely túlságos súllyal nehezednék a közvetlen érdekkörébe tartozó Balkánra. Maradjon tehát e táj felaprózva, legyen semleges, lefegyverezett, de szétporlasztva mégis tartsa meg függetlenségét, nehogy a két szomszédos óriástér, a germán vagy a szláv rátegye kezét. Végeredményben tehát a nyugati atlanti térség politikája is a dunai sorsközösség helyreállítása ellen irányul s a veszélyes másik két óriástér alaptörekvésének első ütemével, a szétdarabolással egyetért,[1]

Amidőn a dunai sorsközösség és az említett három óriástér (az atlanti, a germán és a szláv) viszonyát vizsgáljuk, külön ki kell emelnünk e három idegen tér egyik fontos törekvését, nevezetesen fölényeskedő szellemi exportját, amire a mi sorainkból a múltban sosem figyeltünk fel eléggé. Ez alatt főleg az ő politikai értékrendjük mifelénk való kisugárzását, közönségesebb szóval élve politikai propagandáját értjük. Ez abban összegezhető, hogy a szóbanforgó terek a saját testükre szabott állam-és társadalomépítési elveket általános érvényű, mindenütt alkalmazandó elveknek tüntetik fel, az egész civilizált világ elveiként s más élettörvényű tájakban való alkalmazásukat mint kulturális haladást mutatják be. Amely táj tehát ezeket az elveket nem teszi magáévá, annak társadalmi rendjét és kultúráját "elmaradottnak" mondják, ahol a népek "gúzsba vannak kötve", "alacsonyabb rendű életet élnek", egyszóval "szégyenkalodában" vannak.

Ezt a veszedelmes és cinikus szellemi exportot régebben csak az atlanti táj — főleg Franciaország — gyakorolta a népfelségtan, liberalizmus, demokrácia és a hozzájuk tartozó elemek (népi önrendelkezés) dicsőítésével. Utóbb azonban átvette ezt a nagyhatalmi hóbortot a másik két veszélyes nagytér is és egyikük a germán faji felsőbbrendűség és az élettér elvét alkotta meg ilyen egyetemes érvényességgel s annak alapján kívánta a mi világunkat is átrendezni; a másik pedig az orthodoxia, pánszlávizmus, munkásállam és az új emberiség (bolsevizmus) mindenekfelettiségével indított el hasonló folyamatot. Mindezek a tanok azzal az igénnyel lépnek fel, hogy az államépítés tengelyévé tétessenek meg és az egész politikai-társadalmi berendezést szerintük alakítsák át. E nagy komolysággal, sőt fegyverrel is hirdetett tanok azonban — jól értsük meg — nem általános érvényű igazságok, hanem az őket kitermelő nagytájak időnkénti imperialista formulái, amelyek más élettörvényű tájak értékrendjébe szőröstül-bőröstül beillesztve katasztrofális rombolást és végül összeomlást eredményezhetnek.

Ha mérlegre tesszük a Dunatáj és sorsközössége felé irányuló külső erőkisugárzásokat, a következő megállapításokat tehetjük. Először is, a ránk nézve legnagyobb veszélyt kétségtelenül a moszkvai központ irányítása alatt álló eurázsiai térség jelenti, amely egységbontó külpolitikáját és annak hódító fázisát állandóan napirenden tartja és nagy erővel képviseli. Ez tehát a dunai sorsközösség létellensége. A második nagy veszélyt a dinamikus germán térség jelenti, amely egységbontó törekvéseit szintén a hódítás szándékával folytatja és így a dunai népek függetlenségét is fenyegeti. Veszélyes és nagy kockázattal járhat az atlanti táj felaprózó és semlegesítő törekvése is, de ez a politika, mint erre Franciaország és Anglia is hajlandó, építőbb elgondolással cserélhető fel, ha rá ismét alkalom kerülne.

Ha ezek után a Róma-Budapest-Konstantinápoly sorsközösség alapmagatartását vizsgáljuk az említett két veszélyes nagytérrel szemben, a következő észrevételeket tehetjük. A sorsközösség mindegyik tagjának földrajzi határvonalain a természetes elválasztó erők vannak túlsúlyban. Itáliát és a dunai életközösséget a belsőeurópai germán tértől az Alpok torlaszai választják el; az eurázsiai térségtől a dunai életközösséget a Kárpátok magas hegyláncai, a bizánci térséget viszont a Fekete-tenger tükre és a Kaukázus nagy tömege. Ezért a dunai sorsközösség három tagja az utóbbi ezer év folyamán nem is törekedett arra, hogy a szomszédos két óriás térbe tartósan behatoljon, legfeljebb itt-ott stratégiai előterepeket biztosított magának, pl. Galíciát. Amennyiben egyes dinasztiák mégis ilyen irányú külpolitikát folytattak, ez a külpolitika a dunai sorsközösség élettörvényeivel ellentétes politika volt s csak a közösség erőinek pazarlásához vezetett s heves belső ellenállásba ütközött. A dunai sorsközösség alapmagatartása az ellenséges érzületű tájakkal szemben az óvatosság és a határozott védekezés volt. Amíg tehát a dunai sorsközösséggel szemben az óriástájak támadó állásban vannak, — ez a fontos tudnivaló, — a sorsközösség velük szemben defenzív magatartású, záróállást elfoglaló s mint ilyen az európai egyensúly fontos biztosítéka.[2]

Ez a védekezés mindenekelőtt az államhatalom oly megszervezését teszi szükségessé a hármas sorsközösségben, amely az összes erőforrások felett való gyors rendelkezést biztosítja s a széthúzó törekvéseket a legkisebbre csökkenti, tehát a monarchikus felépítésű állami berendezést s a végrehajtó hatalomnak a törvényhozó hatalommal szemben való megerősítését. Jelenti a katonai szempontok előtérbe helyezését és a harcias szellem ébrentartását. Jelenti a nagy intézményeknek, elsősorban az egyházaknak az államfenntartó tényezők közé való besorozását, végül a legfőbb parancsnoki posztoknak olyan népek kezébe való helyezését, amelyeknek a táj önelvű szervezési szabályai leginkább lelkükben élnek, tehát elsősorban a magyar, olasz, török, albán, másrészt a horvát, szlovák és bolgár népek szerepének fontosságát.

A védekezés kifejezésre jut az állam belső felépítésére vonatkozó irányelveken kívül a dunai sorsközösség kulturális életében is, a magas kultúra erős támogatásában és az értelmiségi réteg felerősítésében. A három nagytájból feléje hömpölygő propaganda-hullámokkal szemben ugyanis az itteni sorsközösségben tömörülő kis és középnagyságú népek saját nyelvükön fokozottabb irodalmi tevékenységet kénytelenek kifejteni. Amíg például a mondott tájakban a táj imperializmus elméletét a társadalomnak csak x%-a dolgozza ki és terjeszti, ezek ellensúlyozására és a dunai sorsközösség politikai alaptörvényeinek megmagyarázására a sorsközösségben legalább annyiszor x% értelmiségre van szükség, ahány kultúrnyelv ott használatos. Ezért különös gondot kell fordítani ott a tudománypolitikára, a sajtó, a rádió, televízió és a gondolkodást irányító minden egyéb tényezőre. A közvélemény felvilágosítása és a tájékoztató szolgálat a honvédelemnek itt fontosabb része, mint a szomszédos nagytájakban. Ha e védekező mozdulatokat összefoglaljuk, azt kell kiemelnünk, hogy a dunai sorsközösség belső életében az államhatalom szerepét a táj ösztönzéseinek megfelelően szélesebb alapra kell kiterjeszteni, mint pl. az atlanti tájban szükséges és itt az állam tekintélye alá rendelendő a társadalmi élet egyébként több független intézménye.

A dunai sorsközösség hatalmas védekező eszköze a külpolitika. Itt ez is életbevágóbb szolgálat, mint az óriásterek magabiztos erőkomplexumában. Mert szétszórva, alkatelemeire bomolva a dunai sorsközösség tagjainak nincs és nem is lehet önálló külpolitikája. Valamennyien menthetetlenül a szomszédos nagyterek vonzási körébe zuhannak, azok "csatlósai" lesznek. Ellenben együtt, saját lábukon járhatnak és önálló külpolitikájukat megvalósíthatják. Melyik ez az önálló külpolitika?

Az önálló dunai külpolitika két részből áll. Egyrészt azoknak az előretolt kistereknek hatékony támogatásából, amelyek a dunai betörési kapukat — hágókat és szorosokat — fedezik. Ilyen elsősorban támogatandó terület a Kárpátok délkeleti, külső oldalán elhelyezkedő Ö-Románia (Moldva és Havasalföld). Ennek az előretolt külsőkárpáti bástyának különösen a Foksáni-kapunál lezáródó darabja (Havasalföld vagy Valachia) fontos, amelynek egy része, a Duna és az Olt között elterülő Kis-Oláh-ország, mint Szörényi-bánság hosszú ideig magyar előtartomány volt. A középkori magyar nagyhatalom s később az Osztrák-Magyar Monarchia a kárpáti előtereket mindig különös figyelemben részesítette s politikai szervezetük kialakítását hatékonyan előmozdította. A másik fontos támogatandó terület a Visztula medence körül tömörülő lengyel állam, amely a Kárpátok külső oldalának birtokában fedezi az ázsiai imperializmussal szemben az északkeleti kárpáti hágókat éppen azon a kényes helyen, ahol e hegylánc szélessége a legkisebb, 80 km. A Kárpátok e külső oldala Halics és Lodoméria néven (a mai Galícia) hosszabb-rövidebb ideig a magyar királysághoz tartozott mint annak harci elő-terepe. Amikor azonban Lengyelország kialakult, a magyar-lengyel dinasztikus kapcsolatok révén ezek az északi előterepek Lengyelország kezére kerültek és a lengyel történetben olyan szerepet játszottak, mint a Száva-medence megszerzése a belsőkárpáti térség múltjában: kiindulópontja lett ezen ország nagyhatalmi állásának. Ma a szóbanforgó terület nagyrészben orosz fennhatóság alá került, ami nem felel meg a Dunatáj biztonsági érdekeinek. Hasonlóan figyelemre méltó nyugat felé a germán térségbe erősen belenyúló Cseh-fennsík (Bohémia), amely a szélesen nyitott dunai bejárókaput fedezheti.

A dunai külpolitika egy másik ága messzebb néz és az atlanti tájjal való katonai szövetséget sugalmazza ideális állapotban, mely szövetség egyúttal az európai egyensúly mestergerendáját alkotja. Ez a külpolitikai elgondolás a történelem folyamán több ízben is kibontakozott, az Anjoukorban meg is valósult s az újkor derekán II. Rákóczi Ferenc fejedelem külpolitikájának is tengelyét alkotta. Rákóczi francia-olasz-török-magyar kombinációtól várta a kontinentális egyensúly helyreállítását. Amíg e nagy fejedelem lelkével hazajárt, addig hitével Rómába szállt, testét török földben temettette el, szívét pedig Franciaországba küldette és így is emlékeztetni kívánta az utókort a dunai sorsközösség örökérvényű ideális külpolitikai maximáira.

A dunai sorsközösség önelvű védekezési rendszerében tehát a külpolitikai törekvés kettős: egyrészt a betörési kapuk fedezésére irányul, másrészt egy 'grande alliance' megalkotásával áthághatatlanná igyekszik tenni ezt a tájat az ellenséges magatartású nagyterek számára s az európai egyensúly legkomolyabb biztosítékát nyújtja.[3]

IV. Megállapítások

Összefoglalva elmefuttatásunk kiemelkedőbb mozzanatait, az önelvű dunai sorsközösség politikai élettörvényei az alábbi mondatokkal fejezhetők ki. (1) A vizsgálatunk tárgyát képező területen a természet erői oly elemi erővel érvényesülnek, hogy ott a tartós államépítés kiindulópontjául csakis a tér elve szolgálhat. A belsőkárpáti nagy táj a Szávamedencével összekapcsolva alkotja azt a magot, amely körül a nagy dunai "életközösség" kialakulni hivatott. (2) E dunai életközösség a régi Római-birodalom Appenin tömbjével és a régi Bizánci-birodalom törökbolgár tájaival kölcsönösen egymás felé törekvő tájak, amelyekre a szomszédos nagyterek azonos értelmű nyomást gyakorolnak, azaz őket egyetlen "sorsközösségbe" kényszerítik. (3) E sorsközösség az őt környező veszélyekkel szemben az állam szerepének kidomborításával, belső erőösszpontosítással, továbbá két síkban lezajló külpolitikával védekezik a leghatékonyabban s egyúttal ezen a módon illeszkedhet be szervesen az európai kultúrközösségbe.

____________________

[1] Az atlanti táj jelzett politikai elgondolása sok kockázattal jár Nyugat-Európa számára, hiszen a Dunatáj szétdaraboltságából és lefegyverzettségéből önként következik e táj elemeinek német illetőleg az orosz térség által való fokozatos leigázása, végeredményben az európai egyensúly — a békeállapot — felborítása. Az atlanti táj dunatáji "kis politikája" tehát rövidlátó és háborús veszélyeket magában rejtő politika. E helyett az atlanti táj szempontjából is bölcsebb dolog a Dunatáj egységét helyreállítani s annak sorsközösségét is életre hívni. Ez a közösség ugyanis a veszélyes germán és szláv tájakkal szemben alkalmas a védekezésre és a Földközi-tengeri orosz terjeszkedést puszta létével is akadályozza, vagyis biztosítja az atlanti tájelemek Földközi-tengeri közlekedését. Ez a biztosíték többet ér, mint a görög-jugoszláv fedezet. A Róma-Budapest-Konstantinápoly háromszögre támaszkodó atlanti politika az atlanti táj Duna-völgyi "nagy politikája".

Jóra mutató jel, hogy az 1938 és 1945 után bekövetkezett események nyomán a nyugati közvélemény jelentős része megingott az atlanti kis-politika eredményességében és készséget mutat a helyzet felülvizsgálására.

[2] A záróállás fontossága különösen szembeötlik, ha figyelembe vesszük, hogy az óriásterek csak akkor tehetnek komoly kísérletet az európai hegemónia megszerzésére, ha megelőzőleg már birtokbavették a Közép-Duna területét és rendelkeznek annak energiájával.

[3] A jelen tanulmány keretében nem tárgyaltuk a dunai sorsközösség minden lehető külpolitikai mozdulatát, például a széttagoltság állapotában követendő szabályokat, vagy abban a helyzetben való tennivalókat, amidőn két óriástér köt egymással szövetséget. Azt a sok ismeretlent magában rejtő lehetőséget sem vizsgáltuk, amely az atlanti táj és a belsőeurópai táj teljes összefonódásából születik s amire újabban "Európa egyesítése" néven törekszenek.

•