Elmélkedés a dunai állambölcseletről egy Szent István-napon

Az Osztrák-Magyar Monarchia lerombolását annak idején (1918) a nyugateurópai közvélemény nagy része kívánatosnak tartotta és megtörténtét általában helyeselte.[4] Amióta azonban ez a birodalom nincs többé, ellenkező eszmeáradat kialakulásának vagyunk szemtanúi. Érthető ez, hiszen a ma élő nemzedékek zöme már megszabadult attól a gyűlölettől és keserűségtől, amely elődeinket áthatotta és más fájdalmak, más keserűségek hordozói. Miért ne szemlélnék hát a letűnt korszakot más szemmel és miért ne alkotnának róla tárgyilagosabb ítéletet?

Ebben az új lelkiállapotban Szent István király, a dunai keresztény magyar állam megalkotójának ünnepe is különleges jelentőségre tett szert, hiszen ö volt a dunai birodalom első megalkotója. Ez az ünnep alkalmat adott az elnyomott dunai népek szabad földön élő képviselőinek arra, hogy szavakba foglalják közös vágyakozásukat a nemrég még véglegesen letűntnek hitt, egészséges dunai államrend után. A "dunai" politikai öntudat feléledése kétségkívül a legjellemzőbb vonása a háború utáni Duna-völgyre vonatkozó politikai állambölcseletnek, amely Szent István magyar királlyal kezdődik, kinek 950 évvel ezelőtt történt megkoronázását ünnepeljük ez év augusztus 20-án. E nagy európai uralkodó műve abban foglalható össze, hogy ő ismerte fel elsőnek a történelem folyamán a Dunatáj reális nemzetközi helyzetét, azét a térségét, amely a nagy magyar Alföld körül helyezkedik el s a szemlélő előtt mint valami hatalmas amfiteátrum jelenik meg. E felismerés eredményeként sikerült neki ehelyen Európa szerves darabjaként tartós államot alkotnia, a Dunatáj első keresztény monarchiáját.

Miben áll e Monarchia európai jelentősége? Abban, hogy általa István király Európa keleti végein egy hatalmas bástyát szervezett és így befejezte Európát kelet felé, amely korábban ez oldalról tárva-nyitva állt. Ez a magyar király tette lehetővé művével, hogy az Atlanti-óceán partjára támaszkodó nyugati Európa minden erejét és tehetségét békés foglalkozások kibontakoztatására fordítsa. A nyugati kultúra legragyogóbb történeti alkotásai — a gótikus katedrálisok, Szent Tamás filozófiája, Descartes művei és a 15.-16. századi nagy felfedezések — csak úgy jöhettek létre, hogy a magyar király biztonságosan őrizte Európa keleti kapuit s a nyugatabbra lakó népeknek nem kellett vérüket áldozniok biztonságuk érdekében. Végeredményben tehát a magyar királyság megalkotása tette lehetővé az akkor még igen gyenge Európának, hogy lerakja azokat az alapokat, amelyeken 19. századi világhegemóniája nyugodott. Európa keleti kapuinak védelme az első Árpád-királyok alatt kizárólag a magyar nemzet vállain nyugodott. De száz év múlva, a 11. század végén, már csatlakozott hozzá a horvát nép és a Magyar Szent Korona alatt az is résztvett ebben az európai hivatásban és hozzá 800 éven keresztül, 1918-ig hű maradt. Amikor pedig a magyarok és horvátok közös királysága 1526-ban az ottomán törökök túlerejének csapásai alatt összeomlott, a vezetés Európa keleti bástyájában a Bécsben székelő Habsburg fejedelmek kezébe került. Ebben a második dunai monarchiában már osztrákok, magyarok és horvátok voltak a főhatalom legfőbb támaszai és együttesen igyekeztek a keleti veszélyt feltartóztatni és egyúttal Európa egyensúlyát is védelmezni, bármilyen formában jelentkezett is a veszély: iszlamizmus, pánszlávizmus vagy pángermánizmus formájában. Mindezek a népek becsülettel teljesítették feladatukat és kitörölhetetlenül beírták a Duna-birodalom gondolatát a történelem könyvébe.

A magyarság Európa-védő szelepének jelképes ábrázolása.

E 18. századi rézmetszeten háttérben a római Angyalvár, az európai összetartozás jelképe, elől a magyar királyság és tartományai

Hát miért rombolták le ezt a második Duna-birodalmat, ha az olyan hasznos és szükséges volt mind a dunai népek, mind pedig Európa biztonsága számára? E birodalom belső szerkezete kezdettől fogva a katona eszményen, a vallásos meggyőződésen és az önfeláldozás szellemén épült fel. Olyan erényeken, amelyeket a 19. század végi és 20. század eleji politikusok a maguk racionális-liberális és materialista szemüvegén keresztül "túl szigorúnak", "elavultnak", "divatját múltnak", sőt az "emberi haladással össze nem egyeztethetőnek" tartottak. Szemükben a közös állam nem a közös védekezés szükséges szervezete volt, hanem egy nagy "Bábeli torony", amelyben húsz nyelven beszéltek az emberek és egymást nem értették meg. A Birodalomban csak egy "óriási börtönt" láttak, amelybe a Habsburgok bezárva tartottak házasság, ravaszság és háborúk révén meghódított 52 millió európait, miként ezt a cseh Benes és a cseh Maszaryk elhitették a világgal.

Megengedjük, elképzelhetünk a Dunatájon szelídebb erényeket és kevésbé tarka népességű államokat. De a döntő kérdés az, vajon az ilyen szükségszerűen apró államok biztosítani tudják-e ott, Európa veszélyzónájában, minden szabadság előfeltételét, magát az emberi életet úgy, amint azt mi értelmezzük? Erre a kérdésre a német, majd az orosz lerohanás és megszállás most határozott választ adott nemleges értelemben. Ezért vitathatatlan tény, hogy végzetes tévedés volt a dunai közös állam lerombolása csak azért, hogy annak belső berendezését megváltoztassák. Hiszen csak az őrült dönti össze háza falait, hogy lakását átrendezze.

A második világháború tanulságai és a harmadik előkészítése — úgy látszik — meggyőzte az Óceánra támaszkodó európai nemzeteket arról, hogy a Duna-vidéki záróbástya elvesztése miatt ezentúl ők maguk kerültek Európa szélére s nekik maguknak kell fegyverben állni és magukat megvédelmezni. Következőleg, ha új helyzetükben szabadságuk alapvető feltételét, az életet biztosítani akarják, — kereskedőkből, haszonélvezőkből, művészekből és szellemi munkásokból, akik évszázadokon át voltak, át kell alakulniok vitéz katonákká, magukévá kell tenniök a hősi életszemléletet, el kell sajátítaniok az önfeláldozás szellemét és örökösen hadirendben kell állniok. Mi ez, ha nem a végeken lakó népek "túl szigorú" erkölcse? A gondolkodási mód ez új fejlődési szakaszában csak természetes, ha az atlanti népek nagyobb megértést kezdenek tanúsítani egy múltbeli, hasonló szerkezetű állam iránt és természetes az is, hogy másként szólnak a korábban lenézett és kigúnyolt dunai erényekről. Ma határozottan sajnálják a Duna-birodalom eltűnését.

Hasonló megértés jelei kezdenek mutatkozni egyes dunai nemzetiségek részéről is, amelyek nem egyike túláradó örömmel üdvözölte az 1918-as általános politikai részegségben a teljesnek hitt szabadság visszaszerzését. Ma ugyanis a történeti nemzetek mellett, amelyek a múltban is vezető szerepet játszottak a dunai bástyában, — magyarok, horvátok és osztrákok mellett — jelentkeznek más nemzetek is ugyanazon szolgálatra, a régi hivatás továbbvitelére. Itt vannak mindenekelőtt a magyarországi németek, a kárpátaljai ruszinok, a vajdasági szerbek és a szlovákok szabad világban élő képviselői. Az ő jelenlétük a világ minden táján tartott Szent István-ünnepségeken, valamint újonnan felavatott hűségzászlóik, mindannyi bizonyítékai egy új szellem jelentkezésének.

Úgy látszik tehát, a dunai állambölcselet, amelyet először István magyar király (1000-1038) fogalmazott meg s ültetett át a valóságba, újra áthatni készül a dunai nemzeteket. Mindezek most jobban megértik, hogy életük csak úgy biztosítható, ha a földrajz és történelem által sugalmazott megoldást választják: az együttélést egy erős végrehajtó hatalommal bíró közös nagy birodalomban, amely a sajátos dunai erények gyakorlásán és európai szellemiségen épül fel. Éppen ezért Szent István király öröksége a dunai államépítés tekintetében ma is az egyetlen életrevaló politikai tanítás, amelyet újra meg kell valósítanunk mindnyájunk közös akaratából.

____________________

[4] Eredetileg ez az elmefuttatás is francia nyelven készült s az Europe Danubienne c. folyóiratban jelent meg (Paris 1951). Magyar olvasók számára természetesen másként kellene megfogalmaznunk. Mégis ragaszkodtunk ahhoz, hogy az eredeti hangsúlyokat megtartsuk, így legalább érzékelhető, miként kell a mi problémáinkat idegeneknek bemutatnunk.

•