A kanadai magyarság küzdelme önmagáért

A kanadai magyarság kialakulása

Az Európából Amerikába kivándorlók a múlt században szinte kizárólag az Egyesült Államokba igyekeztek. Ezt az országot tartották akkor a korlátlan lehetőségek hazájának, ahol mindenki könnyű szerrel meggazdagodhat. Kanada még fejletlen ország volt s róla a Voltaire által elterjesztett hamis vélemény forgott közszájon, mely szerint itt mindent "hó és jég takar." A magyarságra sem gyakorolt ekkor Kanada különösebb vonzóerőt. Jellemző tünete ennek, hogy az itt letelepült első 55 család nem is közvetlenül Magyarországból érkezett, hanem az U.S.A. területéről vándorolt be.

A kanadai magyar telepek kialakulása így szinte teljes egészében a 20. század első felére esett, amikor a nagyobb arányú, általános kanadai bevándorlás is lezajlott. Ezt a fordulatot az ottawai kormányszervek idézték elő, amidőn elhatározták, hogy a hatalmas kiterjedésű nyugatkanadai füves pusztákat (prairies) benépesítik, az erdőségeket kitermelik és a bevándorlók vonzására ingyen utalnak ki földet. E politika eredményeként 1901 és 1913 között 2,750,000 lélek, évente tehát több mint 200,000 ember érkezett az országba — köztük számos magyar is.

Az első magyar bevándorlókat az akkor dúló amerikai mezőgazdasági válság sodorta ide (1886, 1888) s a Saskatchewan nevű tartományban telepedtek le, megalakítva a két első kanadai magyar falut: Kaposvárt és Eszterházyt. A magyar telepek a 20. század elején gyorsuló ütemben sokasodni kezdtek, mert a Magyarországon is végigseprő mezőgazdasági válság, valamint a nagybirtokok fojtogató gyűrűje egyre újabb és újabb családokat kényszerített távozásra. Ezek a "gazdasági menekültek" főleg Magyarország északkeleti vidékéről származtak: Zemplén, Gömör, Abaúj, Hont, Nógrád, Szabolcs, Szatmár és Borsod megyéből s az akkori kanadai településpolitika értelmében szintén a nyugati füves-erdős tájakra kerültek, Kanada mai bőven termő búzavidékére.

Az első világháború alatt a bevándorlás szünetelt. De azután ismét megindult s a második világháború kitöréséig folytatódott, bár kisebb ütemben, mert az 1930-as évek világválsága Kanadát is súlyosan érintette. Az ország ekkor gátakat állított az újabb tömeges bevándorlás elé. így a két háború közti bevándorlás tulajdonképpen csak az 1925-1929 években folyt. Az ekkor jött magyar bevándorlók túlnyomó többsége a Trianonban elszakított területekről eredt: Erdélyből, a Felvidékről és Dél-Magyarországról. Kivándorlásuk indító oka az utódállamok magyarokat üldöző politikája volt. Az új és mesterséges államok azt tűzték ki ugyanis leghamarabb elérendő céljukul, hogy aránytalanul megnagyobbodott országuk számára vezetőréteget, középosztályt alkossanak. Evégből az állami főhatalom megváltozása után az ottmaradt középosztály jellegű magyar elemeket: tisztviselőket, tanárokat, jobb iparosokat, gazdasági szakembereket, ügyvédeket és orvosokat fokozatosan kiüldözték állásukból. A tönkretett exisztenciák a már túlságosan is telített csonka magyar hazában nem voltak elhelyezhetők, így nem maradt számukra más megoldás, mint kivándorolni az akkori két, idegeneket felvevő országba: Franciaországba vagy a tengerentúli Kanadába.

Itt Kanadában ez a középosztály jellegűen színezett elem már nem annyira a pionír munkát igénylő mezőgazdasági vidékek felé irányult, — az ingyenes földjuttatás egyébként is megszűnt, — hanem az akkor gyors ütemben fejlődő dohány- és iparvidékre, elsősorban az Ontario nevű tartományba, a Windsor-Toronto-Timmins városokkal körülfogott rendkívül gazdag területre. Ez lett a második, az úgynevezett kelet ka nadai magyar telepvidék.

A harmadik nagy magyar bevándorlási hullám az újabb világháború után érkezett Kanadába, főleg 1949-töl kezdődően, s kizárólag a bolsevizmus által elűzött, túlnyomórészben a csonka haza területéről származó elemekből tevődött össze, akik mint DP-ik megelőzőleg éveken át Európa nyomortanyáin várakoztak a szerencsés bebocsátásra. Ez a bevándorló réteg társadalmi szempontból ismét más elemeket juttatott Kanadába: a nemzeti Magyarország egykori politikailag gondolkodó rétegét, köztük sok magasrangú állami tisztviselőt, katonát, tanárt, orvost, ügyvédet, bírát, gazdasági szakembert és papot, szóval kimondottan értelmiségi elemet. Számukat öregbítették azok az intellektuálisok és ipari szakemberek, akik az 1956-os forradalom bukása után nagyobb tömegben jöttek Kanadába. Mindezek szétszóródtak ugyan az ország egész területén, de aránylag nagy csoportok telepedtek meg a gazdag Ontario tartományban Toronto környékén és a vele szomszédos Québec tartomány montreáli körzetében. Így a kanadai magyarság súlypontja mégjobban kelet felé tolódott el.

E többrendbeli bevándorlási hullám eredményeként ma (1975) körülbelül 150,000 főre tehető a kanadai magyarság létszáma. Ez a népesség a következő megoszlásban helyezkedik el: a zöm, mintegy 100,000 lélek, a keletkanadai dohány- és iparvidéken lakik, Ontario és Québec tartományban; körülbelül 35,000 magyar a búzatermő és olajat, gázt adó Közép-Kanadában él: Alberta, Saskatchewan és Manitoba tartományban; míg körülbelül 18,000 lélek a tengerparti British-Columbiában és egyebütt szórványban. Ebben a másfél százezres tömegben a régi Magyarország minden vidéke képviselve van: az elszakított területek éppúgy mint a csonka ország s benne a nemzeti társadalom minden rétege feltalálható: földművesek éppúgy, mint iparosok, kereskedők, tisztviselők és értelmiségiek. A kanadai magyarság tehát kicsinyben pontos keresztmetszetét adja a régi magyar társadalomnak.

A kanadai magyarság szervezete és hivatástudata

A Kanadába érkezett négy nagyobb magyar néphullám megannyi magyar tragédia áldozata. Társadalmi összetételének és lelki élményeinek megfelelően többféle szervezési formában kereste kulturális igényeinek kielégítését.

A falusi réteg kezdetben sokáig mindenféle szervezetet nélkül, elszigetelten élt. Ők pionír munkára vállalkoztak, a civilizáció által akkor még alig érintett környezetben s "látástól vakulásig" dolgoztak földjeiken. A családi-baráti érintkezésen túl, csak a kilencszázas években érkeztek el ahhoz a ponthoz, hogy kultúrigényeik kielégítésére gondolhattak. A falusi ember hagyományainak megfelelően s talán az Óhazával való szakítás körülményeitől is indítva, a kultúrát elsősorban vallási téren keresték s így szervezkedésük felekezeti alapon, egyházak keretében indult meg. Elsősorban templom és paplak építésére gondoltak és "helybenlakó lelkész" beállítására törekedtek, aki nekik ügyes-bajos apró dolgaikban is tanácsadójuk, vezetőjük legyen. Ez a folyamat a húszas évek végére, a harmincas évek elejére zajlott le s hozta meg gyümölcseit.

A létesített katolikus egyházak a meglévő kanadai püspökségek alárendeltjei lettek, a protestáns egyházak pedig beléptek valamelyik egyetemes protestáns egyház (Presbyterian Church, United Church) keretébe s csak kevésnek maradt meg függetlensége. Az egyetemes egyházakba tömörült protestánsok lelkészei felettes hatóságaiktól fizetést és anyagi támogatást kaptak, amit ma is élveznek. Természetesen valamennyien felettes hatóságaik irányelveit követték egyházi és világi vonatkozásban is. Ez az egyházi szervezet elég lassan és zökkenőkkel épült ki, mert a legtöbb esetben hosszabb időbe telt, amíg találtak magyar nyelvű papot, — sőt néha nem is akadt ilyen, s akkor meg kellett elégedniük más nyelvű lelkipásztorral. Az óhazai egyházak ugyanis nem tekintették saját missziós feladatuknak a kanadai magyarság lelki gondozásának rendszeres ellátását.[33]

Amint az egyházak megalakultak, igyekeztek a magyarságot kereteikbe beszervezni olyanformán, hogy minden erő az egyetlen szervezet — az egyház — fenntartásán dolgozzék. A mindenütt feltalálható szokványos szervezeti keretek ezek lettek: 1. egyháztanács, 2. férfi kör, 3. női kör, 4. férfi ifjúsági kör, 5. női ifjúsági kör, esetleg 6. énekkar, 7. kezdetleges iskola, 8, temetkezési és betegsegélyző egylet és 9. egy-egy felekezeti jellegű egyesület. Ezeket a kereteket az egyház segítőszerveinek tekintették s főfeladatuk az öntudatos egyháztaggá való nevelés volt, hogy kiki büszkén vallja magát katolikusnak vagy protestánsnak, olyan pap vezetése alatt, "akinek csak egy ideálja van és egy vezére: a názáreti Krisztus."[34]

A második bevándorló nemzedéknek (1920-1939) magasabb műveltsége, valamint az Óhazával — az édes hazával — való kapcsolatai miatt más lelki szükségletei is voltak, mint a megelőzőnek. Így őket az egyoldalú egyházi szervezkedés nem elégítette ki. Ők a magyar nyelven kívül a magyar lélek megtartására is gondoltak s ennek megfelelően nagyobb súlyt helyeztek a magyar kultúrörökség megtartására. Ebből a szempontból nem mutatkozott előttük célravezetőnek a magyarság felekezetek, nemek és évjáratok szerint való túlságos széttagolása. Azokon a helyeken például, ahol két vagy három egyház szervezkedése valósult meg, a magyarság annyiszor hét-nyolc féle keretbe volt széttagolva s ennek következtében a második nemzedék zöme már elvesztette magyar jellegét. Ez a helyzet nemcsak az újonnan bevándorolt nemzeti szellemű magyarságot döbbentette meg, hanem az időközben létesült két magyar konzulátust is (Montreál 1922, Winnipeg 1927) és aggasztotta a Magyarok Világszövetségének vezetőségét.

A második bevándorolt magyar nemzedék tehát, segítve a külföldi magyarokat támogató óhazai szervektől, változtatni óhajtott a fennálló helyzeten és szélesebb alapra kívánta helyezni a kanadai magyarság életét. Ez a szélesebb alap a felekezetek, nemek és korok felett álló, mindannyiunkat összefogó közös nemzeti eredetben adva volt. Az új cél tehát az lett, hogy a kanadai magyarságot népi alapon fogják össze — helyileg és országosan — és megtartsák annak magyar jellegét, hogy kiki büszkén vallhassa magát a magyar kultúra örökösének amellett, hogy fogadott hazájának is megbecsült polgára. A nemzeti alapú szervezkedés társadalmi egyesületek alapításával és "Magyar Házak" építésével indult el hódító útjára. Eszközei voltak: könyvtárak létesítése, iskolák alapítása (tan-könyvakció, tanítók beállítása), magyar ünnepségek és előadások rendezése, újságalapítás, nyomda létesítése, stb. — ugyanúgy, ahogy abban az időben a többi bevándorolt kanadai népelem is szervezkedett.[35] Ilyen célkitűzésű egyesület és ilyen célkitűzésű Magyar Ház keletkezett Calgaryban, Winnipegben, Wellandon, Oshawában, Hamiltonban, Windsorban és másutt. Mindez a két világháború között. Ugyanakkor a kanadai magyarság országos összefogására is történtek kísérletek a Kanadai Magyar Szövetség keretében, megvalósították az első, rendszeresen megjelenő magyar hetilapot, a Kanadai Magyar Újságot (Winnipeg, 1924) a budapesti Védőiroda támogatásával, Hordóssy Iván tanárember, majd Nemes Gusztáv szakavatott szerkesztésében. Ez a lap a nemzeti alapú magyar szervezkedés szócsöve lett és a magyarság magyar jellegének megvédésén felül a nagy nemzetpolitikába is bekapcsolódott, ami akkor a revíziós követelések hirdetésével volt azonos. Egyúttal a magyarok világszövetségével és általában az Óhazával is bensőségesebb kapcsolatok alakultak ki.

A kanadai magyar élet "civil vonalának" kialakulását elősegítette az óhazai erkölcsi és anyagi pártfogás, de sikerét nem utolsó sorban annak köszöni, hogy az új irány vezetői tapintatos emberek és egyúttal felekezetüknek is odaadó hívei voltak. Mégsem lehet észre nem venni, hogy a vezetést addig kizárólagosan kézbentartó egyháziak nem túlságosan örvendtek a bírálat tárgyává nehezen tehető új elgondolás kibontakozásának s bizonyos féltékenységgel látták, hogy kicsúszik a talaj lábuk alól. Feljegyezték, hogy "eltekintve az egyházi alakulatoktól", feleslegesen sok az egyesület, szétfolyik a pénz . .. hogy az újonnan érkezett magyaroknak más a felfogásuk és csak bizonyos százalékuk áll be az egyházak szervezetébe és ezrek és ezrek minden lelkészi szolgálat, az egyházi munkásokkal való érintkezés dacára csak akkor láthatók az Isten házában, amikor valamire szükségük van.[36] A "hibát" azonban nemcsak a kanadai magyarság új rétegében látták, hanem az egyházi vezetőkben is. Ruzsa Jenő lelkész, a kanadai magyar élet mély látású vizsgálója ezzel kapcsolatban nemcsak a hazai egyházi hatóságoknak tesz szemrehányást, hanem a missziós feladat nagyságához hozzá nem illő lelkészeknek is:

"A legnagyobb kárt azonban úgy az egyházi szervezetekre, mint a lelkekre, — írja Ruzsa Jenő lelkész, — arra kellően nem képesített, el nem hivatott, hivatása magaslatán nem álló, a lelkészi szent szolgálattal visszaélő, megbízhatatlan lelkészek okozták" (335. I.) Viszont "az itt képesített lelkészek legnagyobb fogyatékossága elsősorban az volt, hogy minden gyakorlati tudás nélkül, egyenesen vezető és szervező munkára lettek beosztva" (u. ott). "Nem lehet csodálkozni — folytatja Ruzsa Jenő, — hogy leromlott a papi tekintély és növekedett a bizalmatlanság a lelkészi karral szemben és akármennyire elkeserítő is, viselni kell azok következményeit azoknak a lelkészeknek is, akik emberi gyengeségeik mellett, hivatásuk magaslatán állva igyekeznek munkálkodni Isten szántóföldjén" (335. I.).

Történeti távlatból nézve a dolgokat, bizonyára helyesen járunk el, ha nem kizárólag az első korszak szervezési formájából, azaz nem csak egyházi szempontból ítéljük meg a kanadai magyarság magatartását és szervezeteinek fejlődését, hanem számot vetünk a megváltozott társadalmi helyzettel, a megnyilatkozott új kultúrszükségletekkel és megállapítjuk, hogy azok kielégítése a meglévő egyházi keretekben — azok kibővítése és céljuk megváltoztatása nélkül, — nem volt megvalósítható. A kanadai magyar élet ugyanis a két háború közt lényegesen kibővült, a vallási-lelki szükségleten felül a nemzeti szükséglet kielégítése is jelentkezett, ami elől kitérni nem lehetett. Ha a kanadai magyar egyházi vezetők ezt az új helyzetet időben felismerik és jobban a nemzeti gondolathoz simulnak, úgy továbbra is egyek lehettek volna a gondjaikra bízott néppel "örömben és bánatban" s ekkor a kanadai magyar szervezkedés és élet továbbra is az egyházak körül zajlott volna, mint például a zsidóknál vagy a görögkatolikus ukránoknál. Erre azonban az egyetemes egyházakhoz való csatlakozás után kevés lehetőség maradt és a civil vonal a nemzeti gondolat zászlójával szükségszerűen önállósult. Végzet ez, ami elől — sajnos — kitérés nem volt.

A háború után, amidőn az Óhaza erkölcsi és anyagi támogatása a bolsevista leigázás következtében megszűnt, a kanadai nemzeti szervezet megingott. Az egyházi vezetők ekkor több helyen úgynevezett Nagybizottságok — "egyházak és egyesületek nagybizottsága" — révén, azon keresztül igyekeztek a civil egyesületeket befolyásuk alá vonni s azokat a régi elgondolás jegyében, mint segédszerveket saját munkakörükbe bekapcsolni. Ez a kísérlet nem bizonyult tartósnak, mert az 1945 után bevándorolt harmadik nemzedék helyeselte a kanadai magyarság két háború közti nemzeti törekvéseit és tömegeivel hatalmas alátámasztást nyújtott az egyesületeknek és magyar házaknak. Így a magyar kultúrörökség védelmét és fenntartását főcéljának tartó irány újra cselekvőképessé lett.

De ez a harmadik bevándorló nemzedék is hozzáadta a maga sajátos kultúrszükségletét a kanadai magyar élethez és annak szervezett formában is keresett kielégítést. Felfogása szerint nemcsak a vallási élet szervezetei szükségesek, nemcsak meg kell tartani a külföldi magyarság magyar kultúrörökségét, — erre minden más nép is féltékenyen őrködik: ukrán, zsidó, német, lengyel, stb., — hanem a külföldi magyarságnak kell vállára vennie a leigázott, elnémított magyar nemzet helyett a magyar politikai gondolat védelmét is. Ez a hivatás Nyugat szempontjából is kívánatos, hiszen a szabad világban élő nemzettagokra hárul a feladat, hogy népüket és országukat a felszabadulás után a nyugati kultúrközösségbe visszavezessék. Ettől a hivatástudattól indítva, a bevándorló harmadik nemzedék kiépítette az ország felszabadításán és az állam helyreállításán munkálkodó szerveit és azokon keresztül összekapcsolta közös munkára a szabad világban élő egész magyarságot. Ezeket a célokat szolgálják a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, a Magyar Szabadságmozgalom, a Hungarista Mozgalom, a Bolsevistaellenes Nemzeti Erők Egyesülése, a különféle tudományos akadémiák és több más hasonló csoportosulás. Ezekbe a kész keretekbe illeszkedtek be az "ötvenhatosok", akik ott magas létszámukkal ma már gyakran irányító szerepet visznek. De nekik is van külön mozgalmuk, mely főként a szabadságharcos egyesületek keretében jut kifejezésre.

Több nemzedék erőfeszítésének eredményeként a kanadai magyarság mai hivatása és annak megfelelő szervezkedése hármas irányú. Fennállnak 1. a főleg lelki-vallási élmények ápolásra szolgáló egyházi keretek, mint legrégibb alkotások; 2. a nemzeti kultúrörökség ápolására szolgáló társadalmi egyesületek és magyar házak csoportja, mint a két háború közti alkotások; és végül 3. a hazai magyar törzs szabadságának és virágzásának helyreállításáért küzdő politikai jellegű antibolsevista szervezetek.

Sokkal bölcsebb dolog ezt a megmásíthatatlan társadalmi tényt tudomásul venni és hozzá igazodni, mintsem ellene hadakozni. Okosabb dolog egymást nemcsak megtűrni, hanem kölcsönösen segíteni, mintsem a magyar életet csak az egyik, vagy csak a másik keretbe összezsugorítani törekedni, ami úgyis meddő vállalkozás. Ma egyébként is a nemzet törzse és az állami szervezet került a legnagyobb katasztrófába s azok épségének visszaállítása minden egyéb vallási vagy kulturális szükséglet megfelelő kielégítésének előfeltétele. A sajtó, az egyesületek vezetői akkor cselekszenek tehát helyesen, akkor emelkednek hivatásuk magaslatára, ha ezt a tényt tudomásul veszik és akként buzgólkodnak.

_________________________

[33] "Nagy hibát követtek el az óhazai egyházi hatóságok, — írja Ruzsa Jenő lelkész, — hogy a tömeges kivándorlás alkalmával nem gondoskodtak az idegen misszióra alkalmas, elhivatott lelkipásztorok kiküldéséről." A kanadai magyarság története, 334. I.

[34] Idézet Ruzsa J., A kanadai magyarság története, 339. I.

[35] A torontói Független Egységes Magyar Egylet jól példázza a lezajlott folyamatot. Az Egylet "megalakulásakor legfontosabb céljául tűzte ki a torontói szétszórt magyarság egy táborba való tömörítését hazafias alapon, vallásfelekezeti és politikai szempontok kikapcsolásával. Az ifjúság megszervezését, a megértést és barátságot kimélyíteni a magyarság között. Megteremteni a kapcsolatokat a különböző szervezetekkel, hogy közös magyar ügyekben egyöntetű állásfoglalást fejtsen ki Torontó magyarsága. Úgyszinte egyik legszebb céljaként a torontói Magyar Ház felépítését is kitűzte az előzetes tanítói, nevelői és szervezői munkák elvégzése után." Idézet Ruzsa Jenő könyvéből, 179. I.

[36] Ruzsa Jenő munkájában a 308, 333, 334 és 339. I.

•