Kollektív szerződések Észak-Amerikában

A nyugatos magyar, aki nyitott szemmel járja az országokat, érdeklődéssel tanulmányozza Észak-Amerika két nagy állama, az Egyesült Államok és Kanada társadalmi-gazdasági rendszerét és annak keretében a munkás és munkaadó viszonyát szabályzó, úgynevezett kollektív szerződéseket. E szerződések szerepe ugyanis itt sokkal nagyobb, mint Nyugat-Európában.

E helyzet oka a sajátos amerikai viszonyokban rejlik. Amerikában a munka és tőke viszonyába az állam alig avatkozik be, ott még érvényben van a liberális kapitalizmus filozófiája, szemben az Európában immár negyedszázada erősen hódító "jóléti állam" eszméjével. Amerikában a törvényhozás nem készít "munkakódexet", amely szabályozná a maximális heti és napi munkaidőtartamot, előírná a betartandó higiéniai és biztonsági rendszabályokat, országosan megszabná a legalacsonyabb munkabéreket, kötelezőleg írná elő a nyári pihenőt, szabályozná a munkásfelvétel és elbocsátás módozatait és így tovább. Ott nincs általános társadalombiztosítási kötelezettség, nincsenek félállami szervek ez ügyek központi intézésére és nincsenek állami munkafelügyelőségek az ország gazdasági központjaiban a munkakódex és kormányrendeletek végrehajtásának biztosítására. Amerikában állami vonalon mindez hiányzik, az állam illetve a törvényhozás szerepe itt arra korlátozódik, hogy a munkaadót kötelezi, hogy a szakszervezetek felkérésére, ha utóbbiak az illető üzemben, vállalatban vagy foglalkozási ágban egy bizonyos meghatározott százalék munkást képviselnek, kollektív tárgyalásokat (collective bargaining)kezdjen a felsorolt kérdések rendezésére, azokat záros határidőn belül befejezze és egyezség formájában (collective agreement) írásban összefoglalja. Ha az egyezség záros határidőn belül nem jön létre, az illetékes kormányhatóság békéltető megbízottakat küld ki. Ha azok munkája is sikertelen, következik a legtöbb esetben a döntő bíráskodás s utána a munka vagy a sztrájk. Ez a típus. Mindaz tehát, ami Európában a jóléti állam ügykörébe ment át, a két amerikai országban kollektív szerződések keretében nyer megoldást. Ezért oly fontosak ezek a szerződések Amerikában.

A tőke illetve a munka saját külön szervezete azonban hasonló az európai szervezetekhez: a munkaadók és dolgozók Amerikában is szakszervezetekbe tömörülve védik az egyik, illetőleg a másik fél érdekeit. E szakszervezetek azonban távolról sem állnak egymástól oly távol, vagy kibékíthetetlen ellentétben, mint Európában gyakori eset. Bár szocialista filozófia lengi át a munkásszervezeteket, azok elismerik és nem vitatják sem a magántulajdon, sem a haszon jogosságát, sem azt, hogy a vállalatigazgatás, — a munkásfelvétel és elbocsátás, az előléptetés, a munkafegyelem fenntartása stb. — a munkaadó kizárólagos jogkörébe tartozik; itt a szakszervezetek is a "szabad vállalat" (free enterprise)álláspontján vannak. Következőleg, Amerikában nincs komoly elvi akadálya a tőke és munka békés együttműködésének. A vállalat vagy vállalatcsoport, esetleg az iparág teljes egészében köt szerződést egy vagy több munkás szakszervezettel — leggyakoribb eset az egyes vállalatokra vonatkozó szerződés, ritkább az országos jellegű szerződés — s ez a szerződés helyettesíti a munkakódexet, az a gyár törvénye. Jogilag ez annyit jelent, hogy az igazgatóság személyes uralma megszűnik s helyette polgári jog szabályozza a két fél együttműködését. A kollektív szerződések száma és általában a szakszervezeti élet a háború után erősen fellendült, mert a dollár vásárlóerejének rohamos csökkenésével szükségessé vált a bérek gyakori revíziója. Az 1939-es dollár értéke ugyanis 1952 májusára az Egyesült Államokban 55.3%-ra, Kanadában 52%-ra esett le, tehát elvesztette vásárlóerejének csaknem felét.

A tárgyaló felek — olvassuk az egyik iparág tárgyalásokra készített kézikönyvében — abban a lelkiállapotban ülnek a tárgyaló asztalhoz, hogy szándékukban áll megegyezni. Tehát nem taktikáznak, nem húzzák-halasszák az időt, hogy a kierőszakolt sikertelenségből politikai érvet kovácsoljanak, hanem azzal, hogy 'fair' eljárással, azaz a tények figyelembe vételével állapítsák meg az új kódexet, — a minimális béreket mes-terségenkint és az általános munkafeltételeket. Ezt a tényeken alapuló tárgyalási módot factual collective bargaining-nek nevezik. Kölcsönösen 'fair' dolognak, azaz illőnek tartják, hogy a munkás elegendő heti keresettel (weekly take-home-pay) rendelkezzék, hogy ez a kereset a drágasági index emelkedésével automatikusan változzék, vagyis a kereset vásárlóereje megmaradjon és végül 'fair' az is, hogy az ipari haladás nyomán előálló többlet-profitból a munkás is részesedjék hozzájárulása arányában. A heti kereset minimumát az alapul vett családi költségvetés szerint szabják meg, a vásárlóerő megtartását célzó drágasági pótlék összegét pedig az országos árindex alapján számítják ki, a termelékenység növekedése alapján előálló új profit osztalékát viszont vállalati kalkuláció alapján. A statisztikailag le nem mérhető, szociális jellegű követelményeket, mint a fizetéses szabadság, egészségügyi és egyéb jóléti intézkedéseket az európai példák nyomán és a szomszédos gazdasági területeken és szomszédos iparágakban elért sikerek szerint alkudozások útján állapítják meg.

A drágasági index függvényeként változó drágasági pótlék, amit a kollektív szerződések úgynevezett "mozgólétra záradéka" (escalator clause) ír elő, ma már majdnem a munkásság felét érinti. Pedig ez egészen új dolog Amerikában, először a General Motors szerződésében szerepelt 1948-ban s aztán mintegy varázsütésre másutt is elterjedt, mint általában minden újítás, amit ez az amerikai mammut-vállalat, a "GM" be szokott vezetni. "A mozgólétra-záradék, — olvassuk a kanadai Labour Gazette 1951 decemberi számában, — azt írja elő, hogy ha az árak emelkednek vagy csökkennek, miként ezt az országos drágasági index mutatja, a béreknek vele párhuzamosan kell növekedniök vagy csökkenniük, az index változásaihoz képest meghatározott mértékben."

A kollektív szerződések másik divatos vonása Amerikában az, hogy a termelékenység okozta profit-többletet bizonyos kulcs szerint megosztják a dolgozókkal. Ezt is a "GM" vezette be, az 1950-es öt évre kötött szerződésében, a híres 101. paragrafussal. Ez az intézkedés előírja, hogy a béren és a drágasági pótlékon felül minden GM alkalmazott évente 4 cent órabér-emelést kap. Az ötéves időszak alatt tehát mindenki órabére 20 centtel emelkedik, függetlenül minden más emeléstől. Ezt a termelési pótlékot az órabérekhez abszolút értékben adják hozzá.

A dolgozó társadalom fokozatos szervezkedésének, valamint a kollektív szerződések nyomán kialakult új helyzetnek tulajdonítható, báj-nem kizárólagosan, hogy az amerikai jövedelemeloszlás terén az USA-ban 1929-től 1952-ig jelentős eltolódás következett be. Csökkent a törpe jövedelmű családok száma és növekedett a jobbmódúaké, úgyhogy ma egészségesebb szociális helyzet van kialakulóban. Ezt a helyzetet a legutóbbi statisztika híven tükrözi, amely az 1951-es dollárértékben kifejezve a következő megoszlást mutatja a Business Week 1952 december 20-i száma szerint:

Az ezután kötendő kollektív szerződések, miként ezt máris behatóan tárgyalják, a pénzügyi természetű intézkedéseken felül, bizonyára több szociális intézkedést fognak tartalmazni. Elsősorban a társadalombiztosítás különböző ágaiban kívánnak kollektív intézkedést, mint a GM is tette, továbbá garantált évi bért kívánnak és végül bizonyos ellenőrzést a munkásfelvétel, a munkáselbocsátás, az előléptetés, rangsorozás terén, vagyis több ellenőrzést a munkaerő felhasználásában. Ez utóbbi, mint említettük, eddig az igazgatóság kizárólagos jogkörébe tartozott s ha teljesül, Amerikában is megindul a Németországban már több Landban bevezetett közös igazgatás (cogestio) felé való haladás s ezzel bekövetkeznék ideát is a kapitalista rendszer első komoly csorbulása. —

Montreál, 1953

•