Késik az új horvát történtszemlélet

Gondolatok Prof. George J. Prpic, Croatia and Hungary during the
Turkish Era (Cleveland, 1973 32 I.) c. dolgozatával kapcsolatban.

Nagy érdeklődéssel vettük kézbe Prof. J. Prpic tanulmányát, mert kíváncsiak voltunk, vajon a szabad földön élő horvát szellemi vezetőknek van-e már tárgyilagosabb képük a magyar Szent Korona védelme alatt eltöltött nyolcszáz évig tartó életükről. Ugyanis, mint a szerző maga is mondja, már más tudósoknak is feltűnt, hogy "a horvát histórikusok, közírók és politikusok általában kevés elismeréssel szólnak magyar sorstársaikról a két nép hosszú, négyszáz évig tartó (középkori) uniójával kapcsolatban." Pedig, folytatódik az idézet, "ez az unió sokkal inkább a horvátok előnyére szolgált, semmint a magyarokéra" (26 1.). Másrészt azért is várhattuk volna a horvát történetszemlélet megújhodását, mert ez a nép már kipróbált minden lehető "alternatívát" léte és biztonsága érdekében és nagyon gazdag tapasztalatokkal rendelkezik: voltak a magyarok társai, éltek a Habsburgok védőszárnyai alatt, ugyanakkor nemzetük egy másik ága a pogány törökökkel szövetkezett, 1918-ban aztán önként társultak a szerbekkel, utóbb kipróbálták az olasz protektorátust is (1941-45), legutóbb pedig már a Szovjetunióval készültek táncra perdülni (Jelicsi dr. kísérlete). De ennek ellenére mégsem jutottak el ahhoz az egyszerű és világos felismeréshez, hogy történetük egyetlen napsugaras korszaka a magyarokkal való együttélés ideje volt!

1. Prof. Prpic munkájának már a kiindulópontját sem tudjuk elfogadni, pedig az egyúttal értékelési alapként is szerepel. Eszerint a horvát nép kezdettől fogva lakta volna a Drávától (!) délre az Adriáig, és Trieszttől keletre a Drináig ( !) érő területet (4 1.) s ez lett volna a horvátok országa, Croatia, a történelmi jogalap. Valójában Croatia a X. században csupán egy keskeny sávot jelentett az Adria keleti partján, messze az Una és Kulpa folyók alatt és messze a szerbektől is. A horvát törzsek akkoriban egy egészen kicsiny balkáni népet alkottak. Az Una és Kulpa folyók völgyében, valamint feljebb, a későbbi Zágráb, Körös és Varazsd megyékben (Sclavania) avarnak mondott magyar nyelvű törzsek éltek, akik maguk is egy régibb magyar néprétegre telepedtek rá, a Régi Keletről származó Úri és Bál törzsekre (ld. a megelőzőkben közölt térképeket) és akik az egész vidék helyneveiben tömegesen hagyták hátra szótáruk elemeit.[81] A Dráva-Száva közének keleti része pedig kezdettől fogva a honfoglaló Árpádok uralmi területéhez tartozott, mint Tétény vezér szálláshelye. Egyébként őtőle származik e terület 'Tót-Hon' (Tud-On, Tudó Hona) elnevezése. Mivel a horvátok valódi történeti joga az Adria keleti partjára korlátozódik eleve hibás a dolgot úgy beállítani, mintha a horvátok történeti jogát sértette volna a magyarok Dráván túli megjelenése a XI. században és mintha 1918-ban a horvátok "ősi" országukkal szakadtak volna ki a magyar Szent Korona joghatósága alól.

2. Mi magyar történészek nem oszthatjuk azt a nézetet sem, amely szerint a török hódítás a horvátok számára "rettenetes romboló erő" lett volna, amely "biológiai létüket" a végpusztulással fenyegette (4 1. és egyebütt). A valóságban ugyanis az történt, hogy a boszniai horvátok, akiknek külön királyságuk volt abban az időben, a török megjelenésekor felzárkóztak a hódítókhoz, tömegesen áttértek a muzulmán hitre és ők szolgáltatták a pusztító töröknek a segédhadakat, sőt igen gyakran a várak és hadseregek parancsnokait, beleértve a vezéreket is. Azok a horvátok pedig, akik nem akartak a törökhöz csatlakozni, elhagyták lakóhelyeiket, észak felé menekültek és a Magyar Állam területére kértek és kaptak bebocsátást a "veszedelem idejére", akárcsak a szerbek (pro tempore periculi). Nagyon jól ismerjük a horvát nemzetségek északra menekülését, amelynek során a Frangepánok, a Subicsok (későbbi Zrínyiek), a Verancsicsok, a Draskovicsok, Jurisicsok, Zápolyák és sokan mások fényes megélhetéshez jutottak Magyarországon. A tulajdonképpeni régi Croatia ekkor már elveszett, nevét ezek a menekülők vitték északra és kezdték a 17. században Sclavonia nevével egyértelműen használni. Itt Szlavóniában, az ősi magyar Zágrábban alakult ki a horvátok új politikai és kulturális központja. A horvát nép tehát a török korban terült szét azon a területen, amelyet a legújabb korban Magyarországtól magának követelt, — a horvátok ugyanis a török veszély elmúltával nem mentek haza! Ha a horvát néptalaj a török korban ennyire kibővült, kétségtelen túlzás azt állítani, hogy a horvátok lennének a török kor nagy vesztesei. Ők annak inkább a nagy nyertesei. A keresztény gondolkodást és török-ellenességet a horvátoknak csak az a kis töredéke tartotta fenn, amely a magyarok közvetlen közelében lakott. Éppen ezért az is túlzás, mintha a horvát nép lett volna Európa és az egész kereszténység oltalmazója, amely dicsőségben a magyarok "is" (!) osztoztak (11 1.) Ez a fogalmazás talán inkább fordítva volna helytálló.

3. Prof. Prpic a mohácsi csatavesztés egyik okaként azt említi, hogy a magyar sereg nem várta be a horvát Frangepán csapatait (Zápolya csapatait sem), hanem elsietve, egymaga ütközött meg a túlságos fölényben lévő török hadakkal. Az igaz, hogy a magyarok 1526-ban egyedül védték a kereszténységet a mohácsi csatában. Az intrikus Frangepán ugyanis egyáltalában nem sietett királyi ura segítségére. A magyar király harmincezer főnyi seregével hamarabb leért Budáról az ország szélére, mint a csata helyétől alig másfél napi járóföldre lakó Frangepán. Zápolya János, akkor erdélyi vajda, sem igyekezett a frontra; ő sem volt jelen Mohácsnál, még kevésbé a szövetséges csehek, akik királya szintén a magyar király volt és akik az ütközet idején még Bohémiában állomásoztak. Az igazság tehát az, hogy a szláv társak nem igyekeztek a kereszténység védelmére a döntő pillanatban s a mohácsi csatavesztés egyik oka éppen az ő késlekedésük volt.[82]

4. A mohácsi csatavesztés után, ahol Magyarország királya is halálát lelte, a Szlavóniába befogadott horvát menekültek sietve félretették a magyar Szent Korona iránti köteles hűségüket és a Habsburgok védnöksége alá helyezkedtek, akiktől több hasznot reméltek. Legkorábban a horvát rendek választották meg Habsburg Ferdinándot "az ő országuk" (!) királyává. A magyar hatóságokhoz és a magyar országgyűléshez csak akkor fordultak, ha pénzre volt szükségük s amikor az új területen (Szlavóniában) fokozatosan kiépített állami berendezésükhöz a magyar országgyűlés jóváhagyását szorgalmazták. No meg utóbb is, amikor kiderült, hogy a Habsburgok uralma alatt a horvátok biológiai léte kockára került. Ekkor már szabadulni akartak a Habsburgoktól és az egyik Frangepán nagy buzgóságot fejtett ki a magyar korona áruba bocsátása körül. Zrínyi maga sem elégedett meg a családjában már szinte örökletes horvát báni tisztséggel, hanem magyar király szeretett volna lenni. A Habsburgok mindkettőjüket kivégeztették és vagyonukat elkobozták. Jelasics szereplése nem kevésbé dicstelen: ő nem a magyarokkal tartott a Habsburg iga lerázásáért, de még csak horvát véreivel sem, mert nem boszniai testvérei felszabadítása érdekében ügyködött, ö a bécsi reakció szolgálatába állt és a magyarok fegyveres eltiprására vállalkozott, — vajon milyen reményben? A horvát történetíróknak ehhez az eseménysorhoz sincs újabb kommentárjuk, mint ahhoz sem, hogy 1918-ban sietve megint irányt változtattak és a magyar társulás helyett fajtestvéreikkel, a szerbekkel álltak össze. Ott is hamarosan megszerezték a tapasztalatokat, miután vezérüket, Radics Istvánt a parlament üléstermében lemészárolták. Említsük Jelics dr. legutóbbi kétségbeesett kísérletét, hogy Horvátország szekerét a Szovjetúnióhoz kösse? Bánatába ő is belehalt. A magyarok ellenben egy horvát hazafit sem akasztottak fel!

E sorok írója mély rokonszenvet érez a horvát nép irányában, bár a jelenben az ő szülőföldjét is horvátok tartják uralmuk alatt és élénken emlékezetében él a horvát "zöld káderok" dunántúli pusztítása 1919-ben. Nagyon örült volna, ha arról számolhatott volna be magyar olvasóinak, hogy a horvátság szabad földön élő szellemi vezetői végre felhagytak szokványos panaszkodásaikkal, népi erejüket messze meghaladó politikai igényeikkel és a hozzájuk szerkesztett propagandisztikus történetszemlélettel. Örült volna, ha előadhatta volna, hogy a horvátok felismerték a puszta valóságot: azt, hogy a horvát nép a magyar Szent Korona védelme alatt, annak a koronának hála, megtarthatta nemzeti öntudatát, népi személyazonosságát, fokozhatta biológiai erejét és a magyar állam rovására területét megháromszorozhatta. Mi őszintén kívánjuk horvát szomszédainknak, hogy a maguk választotta úton boldoguljanak, a magyarok segítsége nélkül, amire úgy látszik úgysem tartanak igényt, de akkor az 1868: 30. c.-ben hűségük zálogául kapott területekre — Szlavóniára és Tótországra — nem marad jogcímük.

____________________

[81] Néhány példa: az Una (Unna) vize eredetileg a "Hon" vize volt, egy fokkal mélyebben ejtett magánhangzóval és csendes H-val; a Kulpa akkoriban és az egész középkorban még Colapis néven szerepelt, vagyis úgy mint a felkelő Napisten (Kelő) Vize (Pis) ; a Zágráb név etimológiája is magyar: "Az Ég Úr Hab" városa, vagyis a Napisten (Az Ég Úr) papjának (Hab, Ab) városa. Az ősi magyar pogány isten Úr, Ra, Bál neve Szlavóniában mindenfelé sűrűn előfordul. Csánki Dezső Körös megyére vonatkozó levéltári kutatásaiból pedig tudjuk, hogy Szlavóniában még a középkorban is százával voltak magyar falvak.

[82] Frangepánt a nemzetközi irodalom a zsidó származású nemesek között tartja nyilván: Frangepane aus dem Stamme Rubens ... Kath. seit dem 10. Jahrh ... Rebellengeschlecht par excellence, — írja a Weimarer hist. — gen. Taschenbuch des gesamten Adels jehudäischen Ursprunges, 1912 14. I.

•