A szovjet blokk balkáni törekvései 1945 óta

A második világháború befejeztével a nyugati hatalmak sietve leszerelték Európában állomásozó milliós hadseregeiket s iparukat is újra a békés termelés szolgálatába állították. Nem így cselekedtek a győztesek táborához tartozó kommunista országok: Oroszország és Délszlávia. Ennek következtében a sokmilliós szovjet hadsereget nem számítva, Délszlávia lett Európa első katonai hatalma 500,000 főnyi hadilábon álló seregével és egymilliós tartalékával.

A nyugati érdeklődőknek, hogy mire tartogatja Titó tábornagy ezt a nagy haderőt, azt válaszolták: "Bizonyos eshetőségre." Mi lehetett ez az eshetőség, amikor ekkora hadseregre a háború befejezése után biztonsági szempontból már semmi szükség sem lehetett, hiszen az Óceán mindkét partján örök békéről beszéltek az emberek és a világ megosztása, angolszász illetve szláv hegemónia alá helyezése befejezett dolog volt. Mindenféle ködösítő magyarázatot próbáltak forgalomba hozni a nyugtalanító tény indokolására, csak éppen azt nem mondták meg, amire azonnal rájöhettek volna bármely történelem- vagy földrajzkönyvbe való értelmes betekintés után. A szláv bolsevista népek ugyanis saját szempontjukból korántsem tekintették befejezettnek a háborút, hanem úgy vélték, csupán célkitűzéseik egy újabb állomásához érkeztek el: a nyugati hatalmaiénak a Földközi-tenger keleti feléből váló kiszorításához. E feladat elvégzésére elsősorban a szovjet-blokk délnyugati bástyáját, Jugoszláviát szemelték ki, melyet a szomszédos Bulgária támogatni hivatott.

Délszlávia a faltörő kos. — Délszlávia valóban a legalkalmasabbnak látszott e terv megvalósítására. Egyrészt azért, mert a háború alatt tanúsított magatartásával és a hagyományos nagyszerb igények hangoztatásával legjobban leplezhette messzemenő következményekkel járó tervét, másrészt mert katonaföldrajzi helyzete a legjobb lehetőséget kínálja e támadó jellegű feladat elvégzésére, hiszen az igényelt területek legfontosabb elemei Jugoszlávia derékszöget alkotó stratégiai tengelyének közvetlen előterében feküsznek. A Duna-Száva völgyében haladó keletnyugati tengely előterében van a fontos útcsomózó hely: a Klagenfurtimedence és az Adria legnagyobb kikötője, Trieszt. A Morava-Vardar völgyét követő észak-déli tengely előterében viszont az Egei-tenger legnagyobb kikötője: Szaloniki áll. Es éppen ezek azok a kulcspontok, amelyek birtoklása nélkülözhetetlen a balkáni szláv hegemónia kialakításához és a hatalmas szláv éknek a Földközi-tengerbe való stratégiai benyújtásához.

Jugoszlávia a háború után nem is késett minden módon kifejezésre juttatni, hogy ezeket a fontos kulcsterületeket — Klagenfurti-medencét, Triesztet és Szalonikit vidékével együtt — fennhatósága alá kívánja vonni. A háború utáni első három esztendő diplomáciai története tele van a délszlávok lármájával, akik egyszerre támadják Ausztriát, Olaszországot és Görögországot. A Klagenfurti-medencében (Karinthia) az első világháború nagyszerb követeléseire pontot teendő, 1920 október 10-én népszavazást tartottak. A lakosság többsége ekkor félreérthetetlenül az Ausztriában való maradás mellett foglalt állást. Titó a döntés igazságos voltát kétségbevonta s a szovjet blokktól támogatva hevesen követelte e területet, 300,000 szlovén felszabadításáról beszélve 36,000 helyett. S amikor a négyhatalmi tanács Jugoszlávia követeléseit ismételten elfogadhatatlannak találta, Titó kormánya fenyegetőleg kijelentette, hogy "Délszlávia sosem fog lemondani a szlovén Karinthiára emelt jogos területi követeléséről", hogy a négyhatalmi döntést "egy szövetséges ország elleni diktátumnak tekinti, mely helybenhagyta a versaillesi imperialista béke igazságtalan döntését."[7]

Trieszt és környékének birtokáért a harc párhuzamosan futott a délkarinthiai üggyel. Ez a város, mint ismeretes, 1382-től 1918-ig osztrák kézen, a Monarchia legnagyobb kikötővárosa volt. Mária Terézia fejlesztette naggyá párezer lakosú városkából 300,000 lelket számláló hatalmas kereskedelmi központtá. Trieszt környező területével együtt 1918 után olasz fennhatóság alá került, de a második világháború végén leválasztották ennek az országnak testéről és 1946-ban "szabad területté" nyilvánították, aminek bekebelezését Titó sohasem szűnt meg követelni. Amikor az orosz világuralmi terveket kezdték aggodalommal szemlélni, a három nyugati szövetséges 1948 március 20-án kiadott nyilatkozatában Trieszt visszaadását javasolta Olaszországnak, mert nem tartotta kívánatosnak, hogy Oroszország, akár Titón keresztül is, az Adria partjain megjelenjék. A szláv fenyegetések és üldözések ekkor tetőpontra hágtak és félhivatalos szónoklatokban melegen tanácsolták De Gasperi olasz miniszterelnöknek, hogy "verje ki a fejéből ezeket a területeket, mert azokhoz semmi köze."[8] A Szalonikibe vezető út megnyitására is elindult a küzdelem s mivel a Szovjet tervei szempontjából annak elfoglalása látszott a legfontosabbnak — Szaloniki birtokában a Dardanellák könnyen megkerülhetők — itt már fegyveres erőszakot is alkalmaztak. A jólismert Markos-féle "görög" lázadás, mely hosszú hónapokig elnyúlt, ebbe az elgondolásba illett s élvezte Jugoszlávia, Bulgária és Albánia katonai támogatását.

E három irányú támadó törekvéssel párhuzamosan a balkáni kommunista blokk egy belső szervezési munkát is szorgalmazott, ugyanazzal a céllal: a balkáni konföderáció megalkotását. Ezek a konfederációs tervek 1944 őszén és 1945 tavaszán beható tárgyalások témáját képezték Titó marsal és Dimitrov bolgár miniszterelnök között.[9] Az elgondolás szerint Belgrád központtal a Trieszttől Várnáig és Szalonikiig nyúló hatalmas területen egy közös birodalmat kell alkotni, amely bekebelezte volna esetleg a Balkán fölött lévő népidemokráciákat is. Azaz egyszerre egy igen hatalmas bolsevista éket nyomott volna a Földközi-tenger keleti térségébe. Nagy balkáni utazások, fantasztikus térképek és nyilatkozatok jelezték a nyugati világ egyik legfontosabb sarokpillérének felrobbantására irányuló szláv készülődéseket. A terv azonban elhúzódott, mert Európa, Ázsia és Afrika ez érintkezési pontját uraló terület felett mindkét balkáni politikus — Titó és Dimitrov — magának akarta az uralmat, ahol egy valóságos második Szovjetbirodalom teremtésére nyílt kilátás. Azonkívül mindegyik balkáni vezér többet gondolt saját hazája érdekére, semmint Moszkva messzenéző tervének szolgai kivitelezésére. A Moszkva által kijelölt vonaltól való eltérés miatt a féltékeny Szovjet Titó, sőt Hodzsa és Dimitrov irányában is gyanút fogott, mert egész Dél-kelet-Európának karmai közül való kisiklásától tartott s hivatalos szócsövén, a Pravdán keresztül 1948 januárjában a kommunisták ismert brutalitásával lefújta a neki már nem tetsző készülődéseket. Röviddel utóbb bekövetkezett Titó kizárása a kommunista blokkból (1948 június), Dimitrov "halálba dicsőülése" és a balkáni népidemokráciák szigorú meg-regulázása, Titó politikai, gazdasági és katonai szorongattatása.

Az új helyzetben immár lehetetlenné vált, hogy a Moszkva számlájára megkezdett balkáni terjeszkedést Titó a saját számlájára folytassa. De Nyugattól is egyre függőbb viszonyba kerülve, egymásután elhallgatni kényszerült az Ausztria, Olaszország és Görögország testébe vágó követeléseivel s abbahagyta a görög lázadás támogatását is. A Balkánon pillanatnyilag elült a lárma és a szláv imperializmus háború utáni első fázisa, amely Belgrád, Moszkva és Szófia együttműködésére épült fel, kudarcot vallott. Az orosz pedig várta az alkalmat, hogy közvetlenül léphessen fel messzenéző célja, a Földközi-tenger keleti öblének lezárására.

A macedón állam terve. — Miután Jugoszlávia levált a szovjet blokkról és a federalista törekvéseket felszámolták, a Szovjet szorosabb függésbe hozta az aldunai népidemokráciákat önmagával. Hangos nyilatkozatokat tett, hogy ellene van mindenféle "nagyobb egység" kialakításának, "mert" a Szovjet minden nép önállóságát és függetlenségét óhajtja (nyilván, hogy így könnyebben szekerébe foghassa őket). Ezzel kapcsolatban megindultak a külön macedón állam fölállítására irányuló orosz előkészületek. Ezt az államot a Bulgáriából, Jugoszláviából és Görögországból kihasított részek alkották volna három millió lakossal és Szaloniki fővárossal, természetesen moszkvai szakértők közvetlen segítségével. Ha e terv sikerül, Moszkva Románián, Bulgárián és Macedónián keresztül érte volna el azt a célt, amelyet Jugoszlávián keresztül hiába szorgalmazott. Jugoszlávia azonban leküldte hadseregét a macedón vidékre és Görögország is átcsoportosította haderejét, a bolgárok pedig Dimitrov halála után nem siettek saját országuk megcsonkítására. Így a macedón "önkéntesek" felkelése (ld. Daily Mail, 1950 október 27) nem következett be és Oroszország e második elhamarkodva felépített terve is kútbaesett.

A fegyveres beavatkozás előkészítése. — A Szovjetet a balkáni kudarc erősen bosszantotta. Belátta, hogy Jugoszlávia és Görögország megszállása nélkül nem juthat ki a Földközi-tenger nagy kikötőjébe. Márpedig ennek birtoklása nélkül az Európa, Ázsia és Afrika sarokpontjának ellenőrzése nem valósítható meg. Ezért a Szovjet elhatározta, hogy radikális eszközökhöz nyúl: megkezdi a Jugoszláviával és Görögországgal szomszédos népidemokráciák — Magyarország, Románia és Bulgária — katonai felszerelését, hogy ekként Jugoszlávia háború végétől datálódó katonai túlsúlyát megdöntse s fegyverrel nyithasson utat a nagy kikötők és a három világrész útcsomózó helye felé. 1950 végén e politika céljára már 660,000 ember állt fegyverben (Magyarországon 165,000, Romániában 300,000, Bulgáriában 195,000) és több mint 2,000 nagy tűzerejű páncélkocsi. E modern hadfelszereléssel szemben Délszlávia régibb felszerelése elavult s Titó előtt felrémlett a koreai látvány, mint eljövendő sors.

Ezen a ponton azonban a szovjet blokk terve már általános európai, sőt világpolitikai üggyé vált. Ha ugyanis Jugoszlávia és Görögország orosz kézbe kerül és Moszkva kijut a Földközi-tengerre, a bekerített Törökország hadserege tétlenségre kényszerül, a közelkeleti petróleumforrások elvesznek, Itáliában és Franciaországban felülkerekedik a semlegességi áramlat s ezzel az Atlanti Szövetség gyenge építménye máról-holnapra összedőlne, még mielőtt komoly küzdelemre sor kerülhetne s a Szovjet erőpazarlás nélkül megnyerné az első, európai fordulót és seregével Afrikában állna. Ebben a kínos kilátásban a nyugati hatalmak, amelyek csak most döbbentek rá a játszma nagy jelentőségére, Belgrád segítségére siettek. Felmerült a Belgrád-Athén-Ankara tengely kialakítása is, korlátozták a népidemokráciák diplomatáinak mozgási szabadságát és szó volt egy közös nyilatkozat esetleges közzétételéről, hogy ti. egy Jugoszlávia elleni orosz támadás esetén nemcsak a bábokként felhasznált csatlós államok ellen tennének megtorló intézkedéseket, hanem a felbújtó központot: Szovjetoroszországot is megtámadnák.

A háború esélyeit mérlegelve, az amerikai diplomaták arra az álláspontra jutottak, hogy a Szovjet ereje még elégtelen egy ilyen kockázatos vállalkozás sikeres végrehajtásához, tehát egyelőre nem fog támadni. Tovább halmozza majd hadifelszerelését a helyszín közelében és kísérletet tesz arra, hogy a sóvárgott tengerrész déli partja mentén, az arabok közt is megvesse lábát. (Ehhez a ponthoz éppen e tanulmány újabb kiadása idején 1974-ben érkeztünk el, amikor egyúttal Titó örökségének átvétele is időszerűvé lett).

Ha magyar szempontból ehhez valamit hozzátehetünk az annyi, hogy mi nemcsak a mára, hanem a holnapra is gondolunk. Véleményünk szerint a nyugati világ biztonsága a három kontinens érintkezési pontján mindaddig nem valósítható meg, amig a szlávok nagyzási hóbortját intézményesen le nem faragják és Délkelet-Európát a történelem és földrajz útmutatása szerint új egyensúlyi helyzetbe nem segítik. Ez az új egyensúlyi helyzet a nem-szláv népek politikai vezetésének helyreállítását követeli ezen az agyongyötört történelmi tájon. A Kárpátok ívére támaszkodó magyar, olasz, osztrák és török bordázatú Délkelet-Európa — az esetleg keletebbre előretolt Romániával együtt — alkotja e tekintetben azt az egyedül alkalmas és hatékony szervezési formulát, amelynek megvalósítása valóban meghozná e táj tartós békéjét.

____________________

[7] La Yougoslavie ne renoncera jamais à ses revendications territoriales justifiées sur la Carinthie Slovène... diktat envers un pays allié, sanctionnant l'injustice de la paix impérialiste de Versailles. Le Monde, 1949 június 23.

[8] Nous conseillons à M. De Gasperi de chasser ces territoires de son esprit, car ils ne lui appartiennent pas. Le Monde, 1949 június 20 — Togliatti olasz kommunista vezér közvetítő indítványt tett: adják át a trieszti szabad területet Olaszországnak, viszont Olaszország engedje át Goriziát Délszláviának. Azt remélte, hogy a két országot így majd kommunista alapon össze lehet békíteni. Togliatti javaslata csak a kommunista párt elleni gyűlöletet fokozta az olaszokban.

[9] Nouvelles Yougoslaves, 1950 február 20.

•