Az Országhódítók második kiadása elé

Marschalkó Lajos „Országhódítók" című könyve 1965-ben jelent meg a nemzetközi könyvpiac teljes mellőzése mellett. Nemcsak az érdekeltek, hanem az óvatosan lapuló emigráns sajtó nagy része éppen úgy nem vett tudomást róla, mint ahogyan első könyvéről a „Világhódítók"-ról sem.

És mégis!

Az utóbbi könyv rövid tíz esztendő alatt három magyar kiadás után ugyancsak három kiadást ért meg angolul, kettőt törökül és rövidesen az olvasó elé kerül annak spanyol és arab kiadása is.

Az Országhódítók megjelenése óta pontosan 10 esztendő telt el. A szerző már hosszú évek óta pihen a müncheni temetőben és már nem érhette meg könyvének nagy, nemzetközi sikerét. Az Országhódítók speciálisan magyar vonatkozású könyv, és csak magyar olvasóra számíthat. A könyv ismerete nélkül nincs magyar történelemszemlélet és nem láthatjuk tisztán hazánk utolsó évszázadának nagy összefüggéseit. Így érzi ezt a világban szétszórva éld magyar emigráció is, s talán ez az oka, hogy a könyv első kiadásának 2000 példánya rövid két esztendő alatt teljesen elfogyott. A könyv iránti érdeklődés annyira megnőtt az utóbbi évek folyamán, hogy a kiadó az anyagi nehézségek ellenére is szükségesnek tartotta a második kiadás megjelentetését.

Marschalkó Lajos könyvét annak lényegbeli tagadói antiszemita írásnak szeretnék megbélyegezni. Pedig nem az! Pontosan olyan, ahogyan azt Marschalkó Lajos könyve bevezetőjében írta:

,,E könyvet nem a gyűlölet diktálta, hanem a FELISMERÉS".

A kiadó.

* * *

Russischen Invaliden (1910. dec. 30., 285. szám). Ebben jelent meg az Alliance Israelitée felhívása, amelyet magyar lapok is közöltek. A Weimarer Hist.-Gen. Taschenbuch, S. XII., fordítása szerint a következőket tartalmazza:

„Testvérek! Hittestvérek! Az egész földkerekségen nincs egyetlen darab föld sem, amelyet könnyebben leigázhatnánk, mint Galíciát és Magyarországot. E két országnak mindenképpen a miénknek kell lennie, mert számunkra ott a legkedvezőbbek a körülmények. Ti, zsidó testvérek, fáradozzatok minden erőtökkel azon, hogy mindkét országot teljesen birtokotokba vehessétek. Törekedjetek, hogy mindent, amit ott még a keresztények birtokolnak, teljesen a kezetekbe vegyetek. Ha erre nem volna elegendő anyagi eszközötök, a párizsi szövetségünk minden erővel segíteni fog titeket. Erre a célra a szövetségünk máris gyűjtéseket rendez és az adományok váratlan bőséggel folynak be pénztárunkba azzal a céllal, hogy a galíciai és magyarországi területeket a galíciaiak és magyarok kezéből kiragadjátok és hogy azok kizárólag zsidó kézre kerüljenek. Az egész világ tőkései erre a célra nagy összegeket áldoznak s egyesülnek, hogy ezt a célt a legrövidebb idő alatt elérhessétek."

* * *

Solymosi Eszter,
a tiszaeszlári libapásztorlány,
és minden magyar mártír
emlékezetének

Erdélyi József:
SOLYMOSI ESZTER VÉRE

Megöltek egy kis libapásztort.
Égre kiált a régi vád,
úgy ölték meg Solymosi Esztert,
mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát húsvét előtt...
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt,
valami vérengző vadak,
vademberek... Elfolyt a vére,
mint egy párás piros patak.

Ítélt a bíró, - Félkegyelmű
képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád...
a hátborzongató gyanú...
Ítélt a bíró; Elmehetnek
a reszkető kaftánosok;
nem ölték meg Solymosi Esztert,
nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát
embervérrel. Ország-világ
tudja meg, hogy gyermekijesztő
dajkamese a vér, a vád.

Ítélt a bíró s fellélegzett
a zsidóság, az „üldözött",
de terjed a „mese", a „vakhit"
a szegény magyar nép között.
Zengett a dal s a vérpatakból
vérfolyó gyúlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle
mérhetetlen mély és örök,
mint Jézus vére, a világot
- megváltó Istenemberé.
Az Ő vére a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér,
minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt,
minden kiontott ártatlan vér,
harctéren ontott hősi vér,
és munkában csorgott verejték,
és megrabolt bér és babér,
az én vérem is, az Anyámé,
a régi libapásztoré,
az Ő vére s a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré.

Égre kiáltom akkor is ha,
élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön
lángot vet a szűz papiros.
Beh' piros vagy Solymosi Eszter
Kiontott vére s beh' meleg...
Hajnalt festek a magyar égre
és felkelő napot veled,
Hogy ne vesszen kárba a vérünk,
s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét
ébressze bátran, szabadon.

* * *

ELŐSZÓ

Ez a könyv hagyaték a későbbi Magyarország számára, amely egykor szabad lesz, és amelynek fiatal szellemi rétege már keveset fog tudni erről a problémáról. Pedig a kérdés több mint száz éven át rákfenéje volt a magyar életnek. Csak éppen nem illett beszélni róla és létezését nem illett észrevenni. A nemzet, sokkal inkább mint más nemzetek, belevakult ebbe a kérdésbe. Nem látta, hogy országát meghódították, Szent István ezeréves jogállamát gyarmatosították, népeit láthatatlan hatalom rabszolgáivá tették, lelkét, szellemiségét kiforgatták régi valójából.

E sorokat mégsem a gyűlölet diktálta, hanem a felismerés. Hiszen azoknak, akik utánunk jönnek, midőn a mi idegen földbe süllyesztett testünket megemésztette a hontalanság, talán semmi okuk nem lesz már, hogy gyűlöljék az ország korábbi gyarmatosító urait, mert azok önmaguktól fognak eltűnni a nemzet életéből és a szabad, nemzeti szocialista társadalom rendjéből. Azonban mégis szükséges, hogy a vakok lássanak, az alvók felébredjenek s ne ismétlődhessék meg a titkos gyarmatosítás, egyetlen népi kisebbség korlátlan uralma a honfoglaló nemzet felett.

Önként hangzik fel a kérdés: kinek a gyarmata volt Magyarország? Hiszen 1867 után - látszólag - már a magyar király koronája, kardja, jogara védelme alatt élt a nemzet. A Habsburg király és császárról, - ha nem is az Árpádok ősi véréből származott - 1867 után már senki sem állíthatta, hogy saját császári háza javára akarná gyarmatosítani birodalma magyar felét. A trianoni függetlenség sápadt árnyékában is - legalábbis 1945. április 4-ig - magyar volt az állam fölötti hatalom és magyarok annak látható vezetői. Csak az ország szovjet-megszállása után kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Magyarország már azelőtt is a gyarmati sorsnak egy bizonyos fajtájában élt.

Már az 1920-as évek legelején is kezdtek feltolulni a kérdések, kinek kezében van a nemzeti jövedelem 25, a nemzeti vagyon 30 és a moderm államokra annyira jellemző kulcsállások 95 százaléka? Kik voltak a feudál-kapitalizmus korában a gyárak és a bankok urai, a nagybirtokok bérlői, a sajtó hatalmasságai, az irodalom és a sajtó pápái, hogy aztán mint komisszárok a szovjet-szocializmus álarcában átváltozzanak a magyarság anyagi javainak korlátlan gazdáivá?

És, ha mindez így volt, - mert nem volt másként, - ha valóban csak a tőkés és kommunista gazdasági rend harca folyt le szemeink előtt, mindkettőn belül nem uralkodott-e egy szűkebb, elszántabb országhódító terv is a magyarság gyarmatosítására?

Herzl Tivadar, a cionizmus apostola még meg sem született Budapesten, midőn Montefiore Mózes, az Alliance Israelitée Universelle vezére kimondotta és megírta: „Zsidó testvérek! Magyarországnak és Galíciának a miénknek kell lennie!" [1]

Montefiore Mózes országhódító tervének reális alapjai voltak, mert ezek mögött ott állt Kelet-Lengyelország, Oroszország, a félig már megszállott Kárpátalja kimeríthetetlen népi rezervoárja. Vele szemben ott volt Magyarország hatalmas természeti kincseivel, szociális elmaradottságával, az 1848-49-es szabadságharc leveretésének társadalmi és gazdasági sebeivel, Széchenyi által meg nem javított arisztokráciával, megvesztegethető, vagy ingyenélni szerető dzsentri sejkjeivel. A cionizmus megszületése előtt hódításra érettebb föld és társadalom volt ez, mint Palesztína.

A zsidó hazát Magyarországon felépíteni nemcsak okos reálpolitikának látszott, hanem tündökletesen szép álomnak is. A keleti ötmilliós, szociális és szellemi elmaradottságban szenvedd, explozív és a cári birodalom pogromjai által szorongatott népi tömeg már nem volt hozzá. A gyarmatosításhoz szükséges anyagi lehetőségeket pedig szívesen kínálta Párizs, London, Frankfurt am Main, Prága és Bécs zsidósága. Ez az emancipáció óta beérkezett, gazdag világhódító réteg -százmillióinak birtokában - egyfelől némi lelkiismeretfurdalást érzett a keleten maradt, szociális nyomorban szenvedő testvérei iránt, másfelől okosan látta, hogy ez a tömeg alkalmas lehet Nyugaton meghódított pozícióinak erősítésére.

Magyarországon e tervek megvalósítására kitűnő kilátásokat nyújtott a kisnemesség, a nemzethű arisztokrácia, a városi polgárság lecsökkent ellenállóereje, a látni tudó, európai tájékozottságú rétegek vékonysága. Még további országhódító lehetőségeket nyújtott a korszellem, a kereszténység pótlására kitalált liberalizmus, humanizmus babonája.

A viktoriánus imperializmus klasszikus korszaka volt ez. Medvebőr -kucsmás, piros kabátos skót-gárdisták, büszke brit lovasok, diadalmas flották indultak rohamra, hogy angol, francia, orosz igába hajtsák az indust, kínait, arabot. Cári kozákok, - a földkerekség legelszántabb gyarmatosítói - rohantak kelet felé, hogy a Behring-szorosig és Alaszkáig terjesszék ki az egykor nyomorúságos moszkvai fejedelemség határait.

Ki törődött volna ezekben az időkben olyan komikus országhódítókkal, akik kaftánban, egyetlen batyucskával, s zöld bársony zsákjukban a Tórával és Talmuddal lépték át a kárpáti határt? A nemesi magyar társadalom lenézte és titokban megvetette őket, de ugyanakkor örült is nekik. A humanizmusról, emancipációról beszélt, de nem látta a zsidóság vándorlásának szociális és emberi kényszerűségeit, a Magyarországba áramló tömeg nyomorát, meghajszoltságát, a nincstelenség társadalmi robbantóerejét. Később „zsidó bűnök" címszó alatt könyvelte el mindezeket. Holott legalább 50 százalékában ide illett volna a „magyar bűnök" jeligéje is.

A brit hódítók is leghamarabb a sejkekkel, maharadzsákkal értették meg egymást. A magyar feudalizmus kutyabőrös sejkjei és maharadzsái, uzsorahitelt igénylő duhajkodói, miért ne értették volna meg magukat ezekkel a koldus országhódítókkal, akikben ők nem a nemzet fenyegetettségét, hanem a kölcsönnyújtó, kihasználható páriát látták: a házi zsidót, aki köteles adózni az uraságnak, hogy megtűrjék. A később bekövetkezett kölcsönös tragédiákban nagy szerepet játszott a kor bűne is. Az emancipálandókat nem fogadta sem kemény, sem okos bevándorlási törvény, sem szociális előrelátás, amely legalább az akkori nemzeti munkamenetbe illesztette volna őket.

Őszinte volt, vagy nem őszinte, mindenesetre az 1840-es országgyűlés után a zsidó költő azt ígérte népére nézve:

„Puszta földből gyors ekével ért kalászt fog csalni ki,
A Dunának szőke árján evezőt irányzani,
Műiparral sürgölődik a művészet mezején,
S mentve Merkur béklyóiból áldás leszen kézművén." [2]

A magyar nemesi társadalom nem adott sem lehetőséget, sem nem alkalmazott okos kényszert, hogy megmentse Merkúr béklyóiból a befogadottakat. Örült neki, hogy ezeket, akiknek más megélhetési lehetőségük aligha volt, rászabadíthatta a magyar parasztra, jobbágyra, s amit azok Merkúr béklyóiban megszereztek, kölcsönkaphatta tőlük egy-egy betyáros úri murira.

Így jött létre a befogadottak, emancipáltak és az ország látszólagos magyar urainak sokáig fel nem ismert szövetsége. S mi lett a vége? Istóczy Győző és Verhovay Gyula tragédiája, Tiszaeszláron a magyar jogállam nagy fegyverletétele, a már meghódított Verhovinán Egán Ede meggyilkolása, Samuelly Tibor terrorlegényeinek öldöklése, Rákosi-Roth Mátyás akasztófáinak oly sok ezer mártírja.

Mi csak egyetlen tényt akarunk világossá tenni az utánunk következő nemzedékek számára: az együttélés lehetősége megszűnt. S ez a könyv csak azt akarja elmondani - minden gyűlölet nélkül -, hogy ha egyszer még lesz szabad Magyarország, merre menjenek annak fiatal vezetői, ha nem akarják, hogy még egyszer megismétlődjék az országhódítás és a nemzeti nagy tragédia.

A szerző

* * *

„AZ ORSZÁGLÁSI RENDDEL
EGYBEHANGZÁSBA NEM HOZHATÓ"

Kossuth Lajos vezércikke a Pesti Hírlap 1844. május 5-iki számában:

„A zsidókat nemcsak mi, hanem a zsidók is így nevezik: zsidó nép. Nem szoktuk pedig mondani: pápista nép, kálvinista nép, lutheránus nép, unitárius nép. Innen látszik, hogy e szó alatt zsidó, több fekszik, mint csupán valláskülönbség. A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, theokráciai alapokra fektetve, mely a fennálló országlási rendszerrel politikailag egybehangzásba nem hozható."

„Vallásuk nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is, theokráciájuknak polgári érvényességet adni nem lehet, ők nemcsak külön vallásfelekezet, hanem külön nép is."

Gróf Széchenyi Istvánnak az alsó tábla 1844. április 24-i kerületi ülésén mondott beszéde, amely után a zsidók polgári képességét 31 vármegye szavazatával 16 ellenében elvetették:

„Az angol nemzet egyenjogúsíthatta a zsidó fajt. Mert, ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát tölt, megromlik a leves és azt nem eheti meg már ember. Más példát is hozok fel. Egy bárkában ülök és abban van a gyermekem és másnak a gyermeke, és a bárkába bejön a víz, s előttem apodictice áll, hogy a két gyermeket benn nem tarthatom. Az igaz, hogy ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságban fogják hirdetni. De én bizony inkább a magam gyermekét tartom és a másikét lököm ki. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzetiség rovására történik. És ez nem vélekedés, mert apodictice számszerűleg is be lehet bizonyítani, hogy minden ilyenféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve."

„A nyelveknek pengése még korántsem dobogása a szívnek, s a magyarul legékesebben szóló is még korántsem magyar."

Gróf Széchenyi István akadémiai beszéde 1842-ben.

Deák Ferenc a zsidók emancipációjával kapcsolatban mondotta: „van azonban egy, amit nem hozzákötve, hanem ezzel párhuzamosan óhajtok és ez egy bevándorlási törvény."

Deák Ferenc parlamenti beszéde 1865. dec. 14.

,,A recepció törvényjavaslatának országgyűlési tárgyalása idején (1895) Vaszary Kolos hercegprímás elnöklete alatt a katolikus püspöki kar megállapította, hogy: a zsidóságot nem lehet recipiálni, mert a zsidóság nem felekezet, hanem nemzet, külön nemzeti életet él, külön nemzeti törvényei vannak."

Dr. Fejér Lajos: Zsidóság. Veritas könyvkiadó. 320 oldal.

Hegyalján a kocsmák már a 19. század elején zsidó kézen vannak s míg Árva megyében 1785-ben csak 115 zsidó találtatott, 1940-ben már hússzoros a gyarapodás: 2333 lélek. Ötvenöt esztendő alatt - 1785 és 1940 között - a zsidóság száma megháromszorozódott. (Szekfű 157. o.) A 19, század elején a nyers termények értékesítése, tehát az agrár, Magyarországon űzhető kereskedési ág, az első lépéstől, a termelőtől való átvételtől kezdve egész a bécsi piacig a zsidóság kezében volt. (Szekfű 158. o.)

„Ami a zsidó élet- és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakosság erkölcseire, abban részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlen hagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betolakodó zsidók ellen s befogadván őket kocsmárosokul és boltosokul, mert jobban fizetnek, a nép közé, melyet megrontanak.

1848. május 13-i „ Zsidóügy " című cikke.
Vörösmarty összes munkái, 7. kötet 352. o.

Kölcsey Ferencz beszéde: „Amely országban a zsidók megszaporodnak az vagyoni végromlás szélén áll."

Idézve Szekfű Gyula „Három nemzedék" c. könyvének 261. oldaláról.

„Azt is szükségesnek látom törvény, vagy ideiglenes rendeletek által meghatározni, hogy jövőre minél kevesebben s a legszigorúbb feltételek mellett bocsáttassanak be, mert az ország ennyi henye és idegenszellemű népet saját megromlása nélkül továbbra be nem fogadhat. Általában nekünk a honosítást igen szigorúan kell vennünk, ha elboríttatni nem akarunk." (Vörösma rty id. h. Szekfű 184. o.)

* * *

I. Rész
AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG

I. Fejezet
MAGYARORSZÁG GYARMATOSÍTÁSA

Szinte kísérteties, hogy pontosan száz évvel Kossuth Lajos prófétikus figyelmeztetése után - 1944. május 5-én - ragasztották ki a német „megszállók" Budapest falaira a zsidók gettózásáról szóló parancsukat.

Száz kerek esztendő múlt el azóta Magyarország fölött, amióta a Pesti Hírlapban megjelent a legnagyobb magyar látnok, Kossuth Lajos figyelmeztetése, hogy mindaz, amit a végeredményben tragikus sorsú kisebbség képvisel, a fennálló országlási renddel egybehangzásba nem hozható.

Magyarországnak 1844 előtt is voltak zsidó lakosai. Csodálatos azonban, hogy minden antiszemitizmus nélkül, - mert ezt a fogalmat akkor még nem is ismerték -, épp a legjobb magyar szellemi emberek: Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Virág Benedek, - a felvilágosultság korának magyar fáklyavivői - láttak bennük veszélyes árnyékot, ismeretlen fenyegetést.

„Éhségmentő intézetek" - című cikkben épp a liberális és filoszemita Kossuth vette észre elsőnek, hogy az ország gyarmatosításának bizonyos új és eddig ismeretlen formája kezdődött meg.

„Egész helységeket tudok - írta fenti tanulmányában - hol a szegény földművelő nép nem magának, hanem a kocsmáros zsidónak szánt, vet és arat. Creditum ígéretével bé tudja csalni küszöbén, s ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van... Nincs olyan törvény, amelynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná, - valamint - nincs csalás, nincs tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra nem találna." [3]

Kossuth Lajos 1830-ban természetesen csak a kor szemüvegén át látja a problémát. Minden gyűlölet nélkül inkább a szocializmus ellenes és saját szemével látott gazdasági jelenségeket ítéli el. Csak 14 évvel későbben jutott el addig a nézőpontig, amelyről meglátta már a probléma veszélyét, sőt majdnem a hátterét is. Vajon olvasta-e Kossuth Lajos a nagy politikai instituciót, a Tórát, a Talmudot, a Sulhán Árukot, vagy csupán ösztönösen érezte meg a két országlási rend különbözőségét?

A Szent István óta krisztusi világnézeten alapuló magyar országlási rend - amely tulajdonképpen a középkori Magyar Birodalomban teljesedett ki - a mai értelemben soha sem volt nacionalista. A tatárjárás előtt, mint európai respublica christiana befogadta az erdélyi szászokat, a felvidéki cipszreket, majd Korjatovich herceg ruténjait, nem sokkal később a Moldvából felszivárgó oláh pakulárokat, a törökdúlás elől menekülő 40 000 szerb családot, az ipeki pátriárka vezetése alatt, - Buda visszafoglalása után - bánáti, bácskai, dunántúli svábokat. Mindezek azonban nem hoztak magukkal külön nemzeti és politikai institúciót. Ha más nyelvet beszéltek, más hitet vallottak, más gazdasági rendszereket ismertek is, végeredményben annak a keresztény világrendszernek voltak részesei, amelynek lobogóit a Magyar Birodalom hordozta a Kárpát-medencében.

A XIX. és XX. században felmerül ugyan Nagy-Románia, NagyCsehszlovákia és Nagy-Jugoszlávia ábrándja és később valósága. Amit lehetett elvettek, amit tudtak, azt meghódították. Az azonban, hogy az egész magyarságot és a társnépeket gyarmatosítsa, egyetlen nemzeti kisebbségnek sem juthatott eszébe.

Az angol is hódított ugyanebben az évszázadban, de nagyon jól tudta, hogy az indus indus marad szívében, gondolkodásában, akkor is, ha megtanulja a nyelvet, ha vallását felcseréli a misszionáriusok által hirdetett kereszténységgel.

A gyarmatosításnak - kiváltképp Magyarországon - egyedülálló formája volt a keleti országhódítás, mert egyfelől fegyvertelenül történt, tehát nem válthatott ki fegyveres ellenállást, másfelől kisebbség akarta a többségre oktrojálni a maga gondolkodását, erkölcsét, hogy ezen az úton vehesse át a politikai hatalmat is.

A fegyveres hódítónak mindig számolnia kellett azzal, hogy a meghódított - alkalmas pillanatban - széttöri láncait, visszaszerzi politikai és gazdasági szabadságát. Egyedül a zsidó országhódítás volt az, amely megfordította minden eddigi imperializmus módszereit: előbb a törvény, a keresztény institúciók lerombolásával akarta saját erkölcseire, szokásaira nevelni a befogadó népet, hogy aztán a végső menetben fegyverrel és a hatalom minden eszközével féken tarthassa azt, ha lázadni mer.

Kossuth, ha nem is ismerhette a másik nép politikai institúcióját, annyit valószínűleg sejtettek ő és kortársai is, hogy a XIX. század elején Magyarország már két kultúrképlet határán élt. A Kárpátokon túl, - sőt már itt-ott belül is -nem csupán a politikai institúció volt más, hanem a kultúra különbözősége is. Vereckétől az Orosz Birodalom belsejéig, a keresztény lengyelek, ukránok, oroszok közé beépülve több mint ötmilliós népi közösség élt, amely különbözött minden népektől.

Sajnálatra méltó nép volt ez, amelyet megtartott, de leigázott a Tan, a közel kétezer éves száműzetésben töltött elzárkózottság, mely elkülönítette őt minden népektől és minden más kultúrától. Európában elmúlt a középkor, felvirágzott a reneszánsz kultúra, lezajlott a reformáció és Goethe, Schiller, Voltaire már a felvilágosodottság, emberi haladás nagy és sokszínű műveltségét röpítették szárnyra műveikben, míg ott a Keleten megállt az idő. S a megállott időnek csak egyetlen óramutatója volt, mely még mindig a Templom lerombolása utáni kort jelezte: a Tóra és a Talmud. Az eltelt tizenkilenc évszázad alatt Európában Michelangelók, Raffaellek, Copernikusok, Keplerek és Shakespearek állították fel a szellem diadalának mérföldköveit. Odaát, Kelet zárt világában az írás és olvasás tudománya ugyan általánosabb volt, mint az európai szegény lakosság körében, azonban amit ezek az emberek olvastak csupán két könyv volt. Tiszteletre méltó rabbik szőrszálhasogató talmudi vitái: a Tan vagy egy-egy életszabály részletének magyarázatáról, a mózesi törvények ilyen vagy olyan értelmezéséről és persze sok-sok nemzeti és vallási emlékezés az elveszett hazáról, Erec Izraelről. A Tan - mint a világ legperfektebb nácizmusa - megtartotta a népet, a fajt, a vallást, a nemzeti érzést. Egyben azonban rettentő börtönrács is volt, amely elzárta őket a fejlődő, haladó világtól, a különféle kultúrák egymásra hatásától. Elzárta azonban a szociális fejlődés lehetőségétől is. Ott ahol - általában - 3000 talmudi életszabályt kellett megtartani, ahol mindent magának követelt a Tan, a szó szoros értelmében egy óra sem juthatott a termékeny munkára, a földművelésre, arról nem is beszélve, hogy más kultúrák ismerete és tanulmányozása egyenesen bűnnek számított. Már megkezdődött a legújabb kor, midőn a keleti zsidóság, Isten népe még mindig az ó-kor, de legjobb esetben a legsötétebbnek mondott középkor szellemi nívóján s annak elzártságában élt még akkor is, midőn Oroszországban már Puskinok, Dosztojevszkijek írták műveiket.

Az öncsinálta gettó, amelynek falai között ez a hatalmas tömeg a külvilágtól elkülönítve él és nyomorog nagyobbrészt, a hamis messiások, a tévtanok és babonák termőtalaja. Elvégre maga a vallás is csak másolata az eredetinek. A Templom lerombolásával, megszűnt az isteni papság.

A rabbizmus csak igen gyatra és nagyobbrészt tudatlan, vagy egykönyvű epigonja a réginek és az igazinak. Mózes öt könyve, a Tóra, amelyet ott őriznek minden zsinagóga frigyszekrényében még a „szeresd felebarátodat" törvényét hirdeti, akkor is, ha csupán a zsidó nép tagjaira értelmezi a felebarátot. A Talmud, a Sulhán-Áruk azonban, amely hosszú évszázadok során főként a keleti zsidóság életértelmévé vált, már a gyűlöletet, a más fajúak és más vallásúak, a más politikai institúciók megvetését követeli.

Csoda-e, ha ebben az elzárt, környezettől elidegenült világban olyan szekták, „vallási irányzatok" ütik fel fejüket, mint a chasszideusok. Keresztény és zsidó teológusok egyformán állapítják meg, hogy a XVIII. században, amikor már az emancipációt hirdetik a kezdődő nyugati liberalizmus prófétái és jakobinusai, még vallási életében is mélypontra jut a zsidóság. A chaszideizmus, amelyet 1760-ban alapított egy fanatikus: Izrael ben Elizér, a szovjet forradalom kitörése pillanatában már a keleti zsidóság felét tartja igájában. A chasszideizmus első parancsa a - vak hit! Minden chasszideus hitének alapja a caddik iránti feltétlen bizalom, engedelmesség. A caddik Isten helyettese, akinek joga van az emberek bűneit megbocsátani.

E torz, ó-szövetségi nácizmusnak helyi gauleiterei, vagy Kreisleiterei ezek a caddikok. A caddik parancsa szerint minden tudomány nemcsak mint hiú, hanem mint a lelkek üdvére egyenesen káros hatású, meg van tiltva. [4]

Amíg a nyugati intellektuel és pénz-oligarcha fölényesen gúnyolja a magyar nemesség, vagy középosztály elmaradottságát és az emancipált idegen intellektus forradalmi előreugrásokkal akarja behozni kétezer év talmudi elmaradottságát, addig Kelet gettóiban még a XIX. század elején is bűn a nem héber nyelvű könyvek olvasása. Idegen nyelvek és az orvostudománynak tanulmányozása tilos.

A szociális és egészségügyi felvilágosodottság abból áll Jehova Gauleitereinek zárt birodalmában, hogy a beteg köteles a rabbinak átadni 160 darab apró ezüst és rézpénzt, s ha a rabbi ezt elkülönítette egymástól, csak akkor adhat engedélyt a beteg meggyógyítására.

„Minden caddik középpontja és királya kerülete községeinek." [5]

Amíg állandó viccelődés tárgya részükről, hogy a katolikus vagy református hívő „vallási babonából" pénzt helyez a templomi perselybe, addig ők magas összegeket fizetnek azért a kitüntetésért, hogy a caddik pipáját meggyújthassák. [6]

A cári Oroszország súlyos jogara alatt, vagy Lengyelországnak a liberális Habsburg-monarchiához tartozó részein, de akár a királyi Magyarország északi Felvidékén a cárok, császárok, királyok hatalma ott ér véget, ahol a gettó, vagy a caddikok uralmi területe kezdődik. A caddik előtti kihallgatás olyan ceremóniák között folyik le, mint a királyi udvarokban. A caddik a legfelsőbb folyamodású bíró is, sőt törvény és jog fölött álló lény. Az ő döntése és ítélete végérvényes, amelytől nincs fellebbezés. [7] Neki hatalma van élet és halál, ég és föld felett, s előidézheti egész népek romlását, pusztulását is. A caddik mindent tud, mindent előre megjósol. Ha meghal, hátra maradt ruhadarabjait kiárusítják a legnagyobb bűnök kiengesztelésére. Aki a caddik hátra maradt ingét felhúzhatja magára, annak megbocsáttatik az elkövetett gyilkosság is. Aki annak nadrágját viseli megtisztul az elkövetett vérfertőzés bűnétől. A caddik sapkája óvszer a kevélység ellen, tefilinje (imaszíjazata) a szemérmetlenség ellen óv. [8]

A néger-babonaságnak, az ember-istenítésének, Istennek emberrel való helyettesítésével még ezer és ezer hasonló példáját lehetne felsorolni. Elég azonban a magyar teológus, Huber Lipót ítélete, amely szerint: „Látni való, hogy a chasszideizmus a legegyügyűbb, legbabonásabb és legfanatikusabb zsidó szekta." [9]

A kérdés megítélésénél igen lényeges szempont, hogy az emancipáció idején a Magyarország felé áramló keleti zsidóság 50 százaléka a chasszideus szekta tagja. S a kereszténység szempontjából azonban száz százalékig hasonlóan gondolkozik az egész keleti tömeg.

„A vérbeli, igazi keleti zsidó - akár kabbalista, azaz chasszideus, akár talmudista - a nemzsidót, a „gójt" alsóbbrendű, tisztátalan, megvetendő, gyűlöletes lénynek tartja, akikkel minden bizalmas érintkezés - kivéve az üzleti érintkezés - tiltva van" - írja Huber Lipót és megállapítja, hogy Nóám ha-mélek 41. és 81. oldala szerint a chasszideus előtt a caddiknak minden embernél, sőt magánál Istennél is többnek kell lennie, mert Isten neki engedte át a világ kormányzását.

Ez tehát az a lelki és szellemi háttér, amellyel Magyarország és az emancipáltság felé indul a keleti tömeg. A politikai institúció azonban nem a babonában van, hanem magában a vallásban. A Tóra: Mózes öt könyve azt hirdeti: „És úrrá lesztek nálatoknál nagyobb, erősebb nemzeteken." [10]

A Tóra ott volt ugyan minden frigyszekrényben, azonban mint a fentiek is mutatják a keleti zsidóság sokkal inkább a Talmudon és a Sulhán Árukon nevelkedett. A rabbinizmus külön vallási irredentát, fanatizmusig menő sovinizmust és ehhez alkalmazott erkölcsöt tanított a keleti zsidóságnak.

Ennek lényege elsősorban a messiánizmus volt, amely azonban azt hirdette, hogy „a Messiás nem az emberek egyeteme, hanem csak a zsidók számára hoz megváltást", tudniillik Róma (a kereszténység) világuralmának megdöntését. [11]

A Sulhán Áruk szerint: „A Messiás király véres hadjáratot indít a vil ág összes nemzsidó népei ellen, akiket meghódítani, adófizetőjévé fog tenni; akik pedig nem hódolnak és nem fogadják el a Noé-féle hét parancsot, azokat irgalmatlanul (férfiakat, nőket, gyermekeket) ki fogja irtani. Minden nép szolgál majd a Messiásnak, minden király hódol neki s így a megdöntött római birodalom (kereszténység) helyére Izrael egyetemes világbirodalma lép. A meghódított népek gazdag zsákmányát és ajándékait a Messiás szétosztja a zsidók között, akik mérhetetlenül meggazdagodnak, mert minden nemzet kincse kezeikbe gyűlik, aminek folytán Izrael a dicsőséges Messiás király országában a legnagyobb földi boldogságot élvezi." [12]

A politikai institúció tehát magában hordozza nemcsak az idegen népek megvetését, a gyűlöletet, hanem a történelem legerősebb hódítási akaratát is, amely valamely bizonytalan, isteni ígéretre támaszkodott. Ez a vallás volt az első, amely - a bolsevizmust megelőzve - a teljes materializmust, a földre áthelyezett mennyországot, a mérhetetlen gazdagságot s vele együtt más népek teljes leigázását, megsemmisítését hirdette.

Amíg a liberalizmus korának idealistái az emancipációról, mint a humanizmus elemi kötelességéről ábrándoztak és maguk a befogadandók is az „egyenlőség" jelszavaival dobálóztak, lássuk hát, hogy vallásuk - a politikai institúció - mit hirdetet a befogadó országgal szemben? S itt sűrűn kell hivatkoznunk Huber Lipót kalocsai kanonok két nagyszabású teológiai munkájára, amelyekben - sajnos már későn, 1938-ban - mutatta ki mindazt, amit Kossuth Lajos legfeljebb ösztönösen sejtett.

A türelmetlenség, a törzsi nácizmus parancsai csattantak fel lépten-nyomon.

- Öljétek meg azt, akinek nincs vallása (a vallástalant). - Így figyelmeztet a Tóra a bálványozókra, megparancsolván: „Egyáltalán senkit se hagyj életben." [13] „Teste, élete a bálványozónak, (a nemzsidónak) szabad, mennyivel inkább a vagyona (pénze), mert helyes megölni a bálványozót." [14]

A sokat emlegetett humanizmusról is igen épületes dolgokat olvashatunk: „Igen jellemző - írja Huber Lipót - a régi rabbizmus tanítása az életmentésről. Minthogy a nemzsidón a rabbik szerint tilos megkönyörülni, ezért ha halálos, vagy más veszedelemben forog, nem is szabad megmenteni, hanem engedni kell, hogy pusztuljon; ellenben, ha zsidó forog halálos veszedelemben, azt meg kell menteni. A Talmudban olvassuk, hogy pl. rabbi Elizér így nyilatkozik: „Minden értelem nélküli emberen (t.i. nemzsidókon, mert azokat, mint bálványimádókat a rabbizmus értelem nélkülinek és bolondnak tartja) tilos könyörülni." [15]

A politikát gondosan kerülő, nagy teológiai munkának legérdekesebb része „Az állam törvényei és a rabbizmus törvényei" c. fejezet, amely teológiailag is igazolja Kossuth Lajos nagy, politikai felismerését a kétféle országlási rendről.

„A rabbizmus csak az esetben ismerte el az állam törvényeit a zsidókra nézve kötelezőnek, ha ezek nem ellenkeztek a zsidók törvényeivel, amint azok a Misna Tórában és a Sulhán Árukban le vannak téve." [16]

„Mikor a zsidóság a törvény előtti egyenlőséget követeli egy keresztény országban és a liberalizmus évszázada elején az egyenjogúságot kéri a befogadó hazától s annak népétől, már eleve előkészíti saját végzetét, hiszen a jogokat azzal kéri, hogy kötelességeit eleve nem hajlandó elismerni." [17]

A Sulhán Áruk és a Talmud tele van rendelkezésekkel, amelyek szerint: „Tilos (zsidónak nemzsidó ellen) nemzsidók bírái és bíróságai előtt pereskedni, még olyan ügyben is, amelyben úgy ítélkeznek, mintha Izrael törvényei szerint járnának el, sőt még akkor is tilos, ha mindkét fél beleegyezik abba, ho gy eléjük (nemzsidók) elé vitessék a per. És mindenki, aki azzal jön, hogy eléjük (a nemzsidók) vitessék. a per, istentelen és olybá vétetik, mintha káromkodott, vagy gyalázkodott volna."

Már a Talmud mondja: „Ha a zsidó bizonyítékot tud nemzsidó javára s elmegy és bizonyságot tesz mellette nemzsidók bírósága előtt zsidó ellen, azt kiközösítik (nagy átokkal sújtják)." [18]

Az emancipáció, tehát hozza magával az idegen tant még vagyonjogi vonatkozásban is. Hogy a nemzsidók vagyona, pénze, szabad préda a zsidónak, ezt a babilóniai Nehardea zsidó akadémiájának híres rektora jelentette ki: „A nemzsidók (gójok) vagyona olyan, mint a gazdátlan puszta és bárki, aki előbb elfoglalja jogszerűen bírja." [19]

„Az ilyen tanítás - írja Huber Lipót - veszedelmes volta nyilvánvaló. Mert ha a régi rabbik szerint Isten a nemzsidók vagyonát, sőt életét is szabad martalékul dobta a zsidónak; ha hatalmat adott nekik minden nép vagyona, élete fölött, akkor elvben az egész világ mindenestül voltaképpen a zsidóság tulajdona, tehát joga van, ha lehetséges és veszélytelen, elvenni mindent (vagyont, pénzt, életet), amihez hozzáférhet; s így a zsidó a nemzsidót meglopja, kifosztja, kiuzsorázza stb., nem követ el tulajdonsértést, tehát bűnös cselekedetet, hanem csak érvényt szerez tulajdonjogának s rendelkezik azzal, ami úgyis az övé, mert a nemzsidók vagyona hefkér, vagyis szabad prédája Izraelnek. Eszerint az álláspont szerint világos, hogy a zsidó a nemzsidóval szemben sem lopást, sem rablást, sem uzsorázást nem követhet el, mert a lopás, rablás, csalás, megtévesztés stb., sőt az emberölés is mintegy előre van szentesítve." [20]

A zsidóság, amely 1840 és 1940 között Magyarországra beáramlott nem az Ó-szövetség régi népe volt, hanem a később kifejlődött rabbinizmusé, a Talmudé és a Sulhán Áruké. Azonban még a Tórában is ott állt a parancsolat: „Nem tehetsz magad fölé (királynak), aki nem testvéred" - tehát, aki nem a zsidóság tagja.[21]

Így amikor az emancipálandó, vagy emancipált átlépi a magyar határt, már akkor eleve azt. a parancsot és vallási előírást hozza magával, hogy ne engedelmeskedjék az államhatalomnak, a keresztény állam-eszmének. Az ő számára I. Ferenc József és minden keresztény uralkodó „idegen férfi", s ekként az általa képviselt államhatalom is idegen hatalom.

Nem kötelező reá nézve állampolgári, polgári és más esküvés sem a befogadó állam területén.

„...gyanúsnak tartják sokan a zsidók esküjét - írja Huber Lipót - azért is, mert évenkint az engesztelő ünnep előestéjén egy különös formulával, amelyet a kezdő szavak után Kol-nidrének (a. m. Minden fogadalom) neveztek, a zsinagógában, az egész hitközség előtt nyilvánosan és ünnepies szertartások között, előre semmisnek jelentik ki a jövő év folyamán minden esküjüket, fogadalmukat."

„Minden fogadalmat és lemondást és esküt és chéremet (Istennek tett felajánlást) és megtartóztatást és vezeklést, amiket fogadtunk és amiket esküszünk és amiket ígérünk és amiket felajánlunk és amiket lelkünkre kötünk az engesztelés ettől a napjától az engesztelés napjáig, amely javunkra jövendő, mindezt már most megbánjuk. Valamennyi feloldozva, elengedve érvénytelen, megkötetlen és megsemmisített legyen: nem kötelező és érvényét vesztette." [22]

Pár oldallal tovább a katolikus teológus így kommentálja a Kol-nidré következményeit:

„Igazán művelt és igazán jámbor nyugati zsidóról nem tételezhető fel, hogy a Kol-nidré formulájának az engesztelő ünnepen való elmondásával lelkiismerete előtt a következő évben esetleg elkövetendő esküszegés vagy hamis eskü bűnétől is felmentve érezze magát, azonban ezt a biztosítékot éppen nem nyújtják a műveletlen, különösen az ú.n. keleti zsidók, akik nem hagyják kihasználatlanul (!) a Kol-nidrét. (A kurzív sorok a szerzőtől származnak.)

A Magyar Zsidó Lexikon, amely 1927-ben, tehát az első magyarországi bolsevizmus után jelent meg, természetesen igyekszik magyarázni a Kol-nidré keletkezését és értelmét, de elismeri, hogy „a fogadalmak és eskü alóli feloldás nagy visszatetszést váltottak ki a zsidósággal szemben." [23] Azt azonban már nem említi a Magyar Zsidó Lexikon sem, hogy a Kol-nidré imádkozása előtt, tehát az engesztelő nap előestéjén a világ minden zsinagógajában elhangzik egy borzalmas átkozódás:

„Háborúval sújtsa (Isten) a kutahait (= a kereszténységet) és fejedelmét (értsd Szamaélt, az ördögök fejét, aki a rabbinizmus szerint kormányozza a kereszténységet). Takarja (a kereszténységet) felhő hat hónapon át, hogy fekély csapásával kínoztassék. Verje meg himlővel és büntesse haraggal és dühvel. Mert az Örökkévalónak vérontása leszen, (Boszrában = Rómában, a kereszténység országaiban). Rendezd ezt (a vérontást) Boszrában; buktasd meg a (római) királyt, gyilkolás által bosszúdban vágd földre a római főt (= pápát) a Te dühödben és akkor ébreszted majd üdvöd szeretteidnek (a zsidóknak) Te Örökkévaló nem fogod megtagadni irgalmasságodat." [24]

A Ha-gójim kezdetű imádságban, amelyben a föld összes népeit megátkozzák külön emlékeznek meg a magyarokról is:

„A gójokat; a hagaritákat (= magyarokat) a keturitákat, Ludat (= líbiaiakat) és aramitákat (= szíreket) büntesd és tedd mintha sohasem léteztek volna az ég alatt." [25]

Még csak egy imádságot iktatunk be, amelyet a templomavatás (chanukká) ünnepén kell elmondani:

„Emlékezzél meg ivadékukról (t.i. a zsidók ivadékairól), hogy megváltasd őket és hirdesd a jubiláris esztendőt. Helyezd őket atyáiknák helyére, hogy uralkodjanak az egész földkerekségen és a vadásznak (Ézsaunak, akivel a kereszténységet jelzik) kezéről lehúzzák a gyűrűt (azaz a keresztények kezéből kivegyék az uralmat)."

Purim ünnepén ekként hangzik fel az imádság: „Átkozottak legyenek mind, akik bálványokat imádnak (burkoltan a keresztények, akiket bálványimádóknak tekintenek) áldottak legyenek mind az izraeliták." [26]

A Húsvét ünnep átkozódó és bosszúimádságaiból elég közölni a kereszténységre szórt átkok közül:

„Öntsd ki rájuk bosszúdat, haragod heve érje utól őket. Üldözd őket haraggal és irtsd ki őket az ég alól, Uram."

Ezek az imádságok érvényesek voltak az emancipáció idejében és érvényesek - ma is. A teológiai tudós - ellentétben némely publicistákkal - nem tudja eltitkolni ennek a gyűlöletnek veszélyét:

„Ha meggondoljuk - írja - hogy mind e gyűlölet és bosszú, szitok és átok nem egyes zsidók privát lelki kifakadásai, hanem magának a zsinagógának hivatalos átkozódásai, mert hivatalos szertartási és imádságos könyvekben fordulnak elő, - valóban döbbenetesnek kell mondanunk súlyukat, komoly hatásukat, mert Izrael jámbor fiainak millióit hevítették és fanatizálták a nemzsidók (a keresztények) ellen." [27]

Amíg tehát az egyik oldal államveszélyes jelenséget látott a gyűlölet fanatizmusában, addig a másik oldal egyenesen népi erényt vélt felfedezni a gyűlöletben. A bécsi zsidó író már jóval az emancipáció és vallási recepció után is hirdeti: „Minden zsidó született nagy gyűlölője annak, ami nem zsidó. Benne igazán semmi nem él oly elven, mint a meggyőződés, hogyha egyáltalán van valami, ami a világ minden zsidóját egyesíti, az nem más mint az a nagy, magasztos gyűlölet. Azt a tényt, hogy egy erős zsidóság veszedelmes mindenre, ami nemzsidó, nem ingathatja meg senki sem, Bizonyos zsidó körök igyekezetét, hogy az ellenkezőjét bizonyítsák, komikusnak kell mondanunk. És kétszeresen hazugnak, mint amilyen gyávának és komikusnak. De még furcsábban kell hogy érintsen bennünket, ha nemzsidók egész komolyan azt kívánják tőlünk, hogy mondjunk le természetes gyűlöletünknek tettre váltásáról." [28]

A kép tehát, amelyet maguk a zsidó szent könyvek nyújtanak - leverő. Az idegen népek gyűlölete, a világuralmi akarat, a befogadó államok felségjogának el nem ismerése, a befogadó népek kötelezd kiuzsorázása, a velük szemben megengedett csalás, az állameszme elvetése, a nem-saját törvények el nem ismerése egyenesen vallási parancs. Mindezek mögött chasszideus babona, a caddik földi isten helyettességének elfogadása, a törzsi nácizmus politikai és vallási mindenek felett valósága olyan példátlan totalitarizmusnak eszmei alapjai, amelyektől messze jár akár a későbbi német nemzeti szocializmus, de akár még a bolsevizmus is.

Az Amerikai Egyesült Államok bevándorlási hatóságai minden partra szállótól megkérdezik: „Azért jötte ide, hogy megdöntse az Egyesült Államok alkotmányát?" Hasonló kérdésre a kárpáti határon nem felelhetett volna jó lélekkel a bevándorló. Egyfelől nem volt bevándorlási törvény, másfelől a zöld vagy fekete bársony zsákocskákban a vallási és politikai parancsot hozta magával: az ország királyát nem kell királyként elfogadni, az ország törvényeit nem kell megtartani, mert csak az az érvényes törvény, amelyet a bevándorló a saját szent könyveiből tanult, s amely tulajdonképpen nem vallási, hanem zsidó állami törvény. Az új hazával szemben nincsenek kötelességek, csak jogok, hiszen a király nem a te testvéred, tehát nem kell érette katonáskodni, lehetőleg nem kell adót fizetned, mert hiszen aki nem „felebarátod", azt szabad megcsalni. [29]

E Tan előtt nem jártak medvebőr kucsmás gárdisták és rohamozó seregek. Ők a hatezer éves theokráciai institúciót hozták, az isteni ígéretet:

„És úrrá lesztek nálatoknál nagyobb, erősebb nemzeteken." [30] Magyarországon is!

És Magyarország sorsa általuk beteljesedett.

* * *

II. Fejezet
A SZABADSÁGHARC ELŐTT ÉS UTÁN

A magyarság nem ismerte a Tórát és a Talmudot. Azonban Kossuth próféciáját megelőzve, a keleti népek ösztönösségével megérezte, hogy valami furcsa, kiszámíthatatlan veszély fenyegeti az új betelepülők részéről.

A keresztény Magyar Birodalom fennállása idején nem sokat számított a zsidóság jelenléte. Lehet, hogy a római birodalom tartományában, Pannóniában akadhattak néhányan. Lehet, hogy igaz a krónikás feljegyzése, amely szerint 960-ban már a magyar területek felől is érkeztek zsidók a prágai vásárra.

Akárhogy is volt, mindez merőben lényegtelen a XIX. évszázad magyarságának szempontjából. Az akkori zsidó még nem az országhódítót reprezentálta, hanem a királyok, nagyurak, városok vámszedőjét, adóbehajtóját, aki inkább eszköz volt mint úr. Így a magyar törvényalkotásban, az Árpádházi királyok rendelkezéseiben az igen kevés számú zsidó legfeljebb úgy jelenik meg, mint egy fegyelem alatt tartandó idegen kisebbség. [31]

Azok, akik Thika úr személyében a tatárok kémei voltak, akik elősegítették Szerentsés Imre közreműködésével, a mohácsi vész előtt a magyar királyság és birodalom gazdasági szétbomlását, vallási és politikai okokból nem tudtak és nem is akartak a magyarság oldalára állani.

A zsidóság nemzeten kívüliségére klasszikus példát idéz Venetianer Lajos, amikor megírja, hogy midőn II. Ulászló 1503-ban az ország adósait felmenti a zsidó kamatok fizetése alól, a kétségbeesett zsidók utánjárására megtörténik a történelemben egyedülálló eset, hogy 1515-ben Miksa ausztriai herceg külön védelme alá veszi a magyarországi zsidókat.

,,A zsidóság annyira corpus separatum, - írja ennek kapcsán Fejér Lajos a zsidó tudós, - állam az államban, hogy külföldi beavatkozást provokál. Kivonja magát a magyar király jogara alól és külföldi uralkodó patronátusa alá helyezkedik. Megbontja az ország közjogi egységét."

Amikor az ország rab volt, meghúzódtak az ozmán uralom palástja alatt és midőn 1686. szeptember 2-án Lotharingiai Károly keresztény vitézei és nem utolsó sorban Petneházy hajdúi visszafoglalták Budát, 270 zsidót - mint ma mondanánk - deportáltak Budáról Nikolsburgba, mert az ozmán hódítók oldalán küzdöttek fegyveresen is. Elvittek az akkori „Eichmannok" 35 tóratekercset is és az így Nikolsburgba vitt zsidókat Európa zsidósága váltotta ki a császár fogságából. Aki ma Ofner nevet visel, az ezek közül a budai zsidók közül származik.

A nemzettel való közösség érthető és természetes hiánya előre vetette árnyékát már Budavár felszabadításakor. [32]

A XVIII. század végén kezd csak derengeni a magyar vatesek elméjében a lassanként szaporodni kezdő magyarországi zsidóság jelentősége. Virág Benedek 1798-ban figyelmezteti Tolnai Festetics László ifjú grófot a beáramló zsidó tömegekre: „Várj egy kis időig, többen lesznek ezek, mint Árpád magvai." Dugonics András: „Az arany percek" című drámájában szintén az új nemzetiség szaporodásától óvja a közönséget. Csondor János keszthelyi gazdatiszt e kérdés kapcsán a gazdasági veszélyekre hívja fel a figyelmet.

Kölcsey Ferenc, a Himnusz írója, 1830-ban a szatmári adózó nép állapotáról szóló beszédében megrázó képet rajzol a szatmári zsidó uzsoráról, Berzsenyi Dániel; aki pedig a szellemi reformkor egyik legkiemelkedőbb alakja „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól" szóló kis brossúrájában azt írja: „... a falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem."

A legmegdöbbentőbb azonban a fiatal Kossuth véleménye, amely a legsúlyosabb ítélet az antiszociális és antichrisztiánus elemek fölött. Bartha Miklós, Prohászka, Istóczy, Gömbös Gyula és Szálasi tulajdonképpen Kossuth tanítványai. [33]

Az országhódítás és a gyarmatosítás megkezdődött - tehát - már jóval az emancipáció előtt, és a fiatal Kossuthnak zempléni szűkebb hazájában szerzett tapasztalatai bizonyára nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy később, mint publicista is, ellenszegüljön a kor divatos eszméjének, az emancipációnak.

A magyar nép, éppen vezetőinek tapasztalatai és saját ösztönös megérzései alapján a leghevesebben ellenzi az erre még meg nem érett néptörzsnek egyenjogúsítását. 1844-ben a színmagyar Debrecen sz. kir. város képviselői állanak az emancipáció ellen harcot folytató vármegyék élén.

Az erőszakos emancipációs követelésekkel szemben mindig ott vannak a magyar népi erők. Legelsősorban azok, amelyek egyébként a kor szabadelvű, forradalmi és humanitárius eszméit képviselik. Amikor az 1848. március 15-ike forradalmi láza és a szabadságharc szelleme tölti meg a magyar nép lelkét, Pest és Buda lakossága falragaszokon követeli a zsidók eltávolítását, noha, akkor még mindössze 1500 zsidó család él a fővárosban. Kassa, Debrecen, Győr, Komárom, Szombathely szabadságharcos ifjúsága nagyszabású tüntetések során tiltakozik az ellen, hogy a nemzetőrség soraiba a zsidókat felvegyék. Igaz, a harctérre menő nemzetőrök és honvédek toborzó bizottságainál nem is sok a jelentkező. A húszezer zsidó honvéd legendáját majd csak a század végén eszelik ki ügyes propagandisták. [34]

Még a szabadságharc kitörése előtti években jön létre az Ullmann és társai által alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. A szabadságharc során -a zsidószármazású Steier Alajos megállapításai szerint - ide kerülnek a dolmányokról levágott ezüst pitykék, a templomok oltárairól a szabadságharc során a független Magyarország számára felajánlott arany kelyhek, a jegygyűrűk, mintegy két és fél millió forint értékben. A magyar forint aranyalapját képező milliókat aztán Ullmannék sietve adják át a Budapestre bevonuló Windischgratz herceg, tábornagynak, miután a móri csata utáni zűrzavarban Kossuthék már nem tudták magukkal vinni Debrecenbe.

„Kárpátoktól le az Adriáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar,
Szétdúlt hajával, véres homlokával
Álla viharban maga, a magyar."

írja ezekben a napokban Petőfi Sándor. Azonban annak a néptörzsnek, amely még befogadva sincs a vad zivatar nem áldozathozatalt és legkevésbé vérhullatást, hanem aranyesőt jelent. A debreceni szabadságharcos „főváros" kiegészítő területén, Szabolcsban, Hajdúságban ekkor jelennek meg a lókereskedők, akik busás haszon mellett lovat, marhát, ökröt szállítanak a honvédségnek. Ekkor keletkeznek Szabolcsban az okányi Schwartzok, a Klárok hatalmas vagyonai, sok ezer holdas földbirtokai. A Nagyváradra helyezett hadfelszerelési üzemek kihasználásával ezekben az időkben gyarapodik -hihetetlen mértékben - Nagyvárad zsidó lakossága és annak vagyona. A szabadság szent eszményeiért harcoló honvéd hadsereg hátában nő a korrupció, a panama, a hazaárulás üzlete. Görgey Arthur és Klapka György Komáromban statáriális úton kénytelenek felakasztatni Kohn Márk hadiszállítót és társait, miután azok az osztrákoknak eladták a vár csaknem egész élelmiszerkészletét és gabonatartalékát.

Ugyanakkor azonban, midőn 1849-ben a muszka cár 200.000-es serege beáramlik a Kárpátokon, megint csak ők kötik a nagyszerű üzleteket a magyar szabadság eltiprására küldött szentszövetségi oroszokkal. [35]

És ezután elkövetkezett: 1849. augusztus 13. napja, amelyen Görgey Arthur kénytelen volt letenni a fegyvert az orosz cári hadsereg előtt.

A magyar történelemben nagyobb bukás volt ez, mint a mohácsi csatavesztés, vagy akár a muhi-i tatár győzelem. A szabadságharc leveretése ugyanis össze volt kötve nemcsak katonai, nemzeti, függetlenségi problémákkal, hanem gazdasági és szociális kérdésekkel is.

Bármennyire a liberalizmus, humanitás és európai szabadsággondolat jegyében folyt is a szabadságharc, Kossuth Lajos a véres, zivataros időkben nem akarta és nem merte napirendre tűzni a zsidó-emancipációt. Már 1848. március 31-én kéri, hogy az emancipáció problémáját vegyék le a napirendről: „vannak akadályok, melyekkel bizonyos percekben istenek sem küzdenek meg... - Most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volt, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének."

Szemere Bertalan két héttel a világosi fegyverletétel előtt, a legnagyobb zűrzavar és összeomlási riadalom ellenére a Szegedre menekült csonka parlamentnek mégis benyújtja az emancipációs javaslatot. Hogy mit akar ezzel a kiegyensúlyozatlan, kapkodó politikus: - történelmi rejtély. Az utolsó pillanatban meghódítani a Rothschildok és a külföldi nagybankárok szimpátiáját? Egy bizonyos, hogy az emancipációs javaslat nem emelkedik törvényerőre.

Amit azonban a zsidóság nem tudott elérni, amíg a nemzet szabad volt, elérte - Világos után. A magyar szabadságharc terhének hordozói; a magyar főnemesség kisebb része, a művelt középosztály, középnemesség jelentős többsége, a debreceni, kassai cipszer polgárság, nemes kalmárság hazafias elemei, mindenek fölött a parasztság voltak. A 80 millió forintnyi Kossuth-bankó elégetése után főként a polgári elemek, a keresztény kereskedők, a szabadságharc magyar és német pénzadói tönkrementek. A szabadult jobbágyot besorozták a császár majlandi seregébe, a középnemesség és polgárság, nemzeti kereskedő társadalom jobbjait elvitték Kufsteinba, vagy amint Kossuth írta később: „hát akit felakasztottak - felakasztottak." Európa csendes lett, újra csendes, elzúgtak forradalmai.

A legyőzött Magyarországot elözönli a cseh, morva hivatalnokhad, a császári beamterek serege, amely nem tud magyarul, de magyar sujtásos dolmányban sétifikál a megtévesztendő magyarok előtt. Ők a császári gyarmatosítók, akik visszaállítják a cenzúrát, akik kezükbe veszik a bürokratikus hatalmat a legyőzött Magyarország fölött. Mögöttük és mellettük viszont felmasíroznak egy másik gyarmatosító hatalom új urai.

A magyarországi zsidóság nem Kossuth, hanem az országot elnyomó császári szoldateszka kezéből kapja az úgynevezett egyenjogúságot. Már kivégezték Batthyány Lajost, az aradi tizenhármat, amikor a pesti városházán 1849. december 30-án kihirdetik az olmützi alkotmányt. Ez kimondja, hogy a polgári és politikai jogok élvezete független a hitfelekezettől. Tíz évvel később 1859. november 22-én az önkényuralom újabb rendelete pedig megengedi, hogy a zsidók is keresztény inasokat és cselédeket tartsanak. Legfontosabb azonban az 1859. december 20-i rendelet, amely engedélyezi a zsidóknak bárminő ipar gyakorlását.

Ezzel indul el tulajdonképpen Magyarország gazdasági gyarmatosítása, mert olyan időben történik ez az intézkedés, amikor a magyar és keresztény polgárság, kereskedőréteg, iparosság pénzügyileg földre van terítve a szabadságharc leverésének következményei által. Ilyen előzmények után nem lehet helytálló az a sokat hallott érvelés, hogy a zsidóságnak milyen óriási érdemei vannak az ország iparosítása és a kereskedelem megélénkítése terén. Ez esetben érdem az is, hogy a Sassoon bankház kereskedelmi szolidsága Kínát megismertette az ópiumszívás gyönyöreivel. Az igazság az, hogy a zsidóság már a startlövésnél óriási és behozhatatlan előnyt kap. Kapja pedig ezt nem a befogadó magyar haza, hanem az azt elnyomó osztrák uralom részéről, amelynek csak vaksága nagyobb a magyarság iránti gyűlöleténél. [36]

Sem a bécsi császárnak, sem a császárság hátterében álló pénzügyi erőknek - a Rotschildoknak - nem érdekük, hogy a keresztény, magyar iparos és kereskedő réteg kapjon hiteleket a megkezdődő iparosításhoz. Bachék szerint a magyar államhűség szempontjából megbízhatatlan, a Rotschildok nézőszögéből pedig pénzügyileg, mert hiszen a rájuk bízott talentumokat több egymás iránti szolidaritással és a gyarmatosítás több esélyével fogják kezelni a zsidók.

Ilyen értelemben jönnek az újabb és újabb császári, helytartótanácsi rendeletek. 1860. január 13-án megengedik, hogy a zsidók is űzhessenek gyógyszerészséget, malomipart, szeszégetést, italmérést. Nyolcvan év múlva a hírhedt szeszkartell alakjában Fellnerék és 17 zsidó család kezén van Magyarország egész szeszipara. Amikor végre 1938-ban Imrédy Béla államosítja a szeszkartellt, egyszerre 500 százalékkal ugrik fel a szeszgyártásból befolyó állami jövedelem. Adóeltitkolások és jogtalan profit révén a szeszkartell annyi jövedelemhez jutott, amennyiből évente egy-egy magyar páncélos hadosztályt lehetett volna felszerelni a közelgő világvihar előtt.

A rendeletözönből ki kell még emelni egyet, amely megszünteti a bányavárosokban a zsidók tartózkodási tilalmát. Újabb rendelet engedélyezi, hogy a zsidók ingatlanbirtokokat szerezzenek. S pár évtized múltán Szent István birodalma területén 4 millió hold: zsidó birtok. A hetvenes évek végén már közel húszezerre tehető az elárverezett ingatlanok száma, amelyeket túlnyomó részben zsidók hódítanak meg. [37]

„Míg az úrbériség megszüntetésének pénzügyi megalapozatlansága következtében a nemzeti ellenállás terhet viselő nemesi középosztály tönkremegy, a hitel és instrukció nélkül földhöz juttatott, felszabadult jobbágyság pusztul és szegényedik, a zsidóság olyan tömegben zúdul Magyarországra, mint sem azelőtt, sem azóta soha. Bach és utódainak rendszere valóságos Kánaánt teremt Magyarországon e német nyelvű kisebbségnek, s ez igyekszik is ezt túlhaladott lojalitásával megszolgálni. A nyelvi magyarosodás legfőbb akadálya a rabbinizmus. Még 1865-ben is 69 rabbi írja alá Nagymihályban azt az átkot, amely minden zsidót ér, ha zsargonon kívül más nyelven prédikál, vagy ilyen istentiszteleten részt vesz." [38]

Közben pedig rohamosan nő az ország zsidó lakosságának száma. 1850-től 1869-ig a zsidóság száma Nagy-Magyarország területén 366.000-ről 542.000-re emelkedett. A zsidók létszáma tehát az abszolutizmus kora alatt -míg az ország lakossága mintegy 15 százalékkal gyarapodott (11,554.400-ról 13,561.200-ra) - rohamosan 50 százalékkal nőtt meg. Azok a nagyvonalú nemesített, bárósított zsidó családok, amelyeknek névsorát később közöljük, nagyobbrészt ekkor lépték át a határokat Galícia, Ausztria és Csehország felől.

A szabadságharc politikai, gazdasági és katonai leveretésének volt sokkal végzetesebb következménye is, a szellemi gyarmatosítás megindulása és a zsidóság beszivárgása a sajtóba. Nyolc-kilenc évvel a szabadságharc bukása előtt hirdette meg Montefiore Mózes, az Alliance Israelité Universelle későbbi nagyhatalmú vezére a Magyarországra és az egész világra érvényes programot:

„Amíg az egész világ sajtójának nem vagyunk urai, hogy azzal a népeket ámítsuk, elszédítsük, addig a mi uralmunk csak agyrém marad."

A modern sajtó jelentőségéről felesleges sokat mondani. Ezzel tisztában kell lennie minden értelmes embernek. [39]

A szabadságharc előtti idők sem kedveztek a magyar nyelvű sajtónak. A szabadságharc utániak még kevésbé. A zsidó újságíró a maga fölényeskedésével, iróniájával, a környező és befogadó népet lenéző, a saját szájíze szerint reformálni, vagy éppen forradalmasítani akaró mentalitásával először csak a magyarországi német nyelvű sajtóban jelenik meg. Miután az 1840-es évekig jóformán csak német nyelvű sajtó volt magyar földön, a magyarul nem tudó zsidó újságírók ennél helyezkedtek el. Az első, aki jelentősebb közülük Saphir Móric, aki Lovasberényben született ugyan, azonban ifjú korában talmud-tudósnak készült. A különféle német nyelvű lapokban merülnek fel először a zsidó újságírók nevei: Rosenthal Samuel, Saphir Zsigmond, Klein Hermann, Beck Károly, Beck Vilmos, Kornfeld Viktor, Dux Adolf, Falk Miksa, Neustadt Adolf, Kompert Lipót, Einhorn Ignác, Zerffi (Hirsch) Gusztáv voltak pionírjai annak az újságírásnak, amely később - immár magyar nyelven - Samuelly Tiborban, Kéri Pálban, vagy Göndör Ferencben (Krausz Náthán) csúcsosodott ki.

A zsidó újságírókról megírtak már sok minden rosszat, hogy: destruktív, forradalmár, érzékiséget, lélekrombolást, keresztényellenességet képvisel, gyűlöletet hirdet, támogatója a korrupciós jelenségeknek, mindenüvé befurakszik, magas összeköttetéseket szerez, rombol, panamázik, zsarol és lázít. A skála végén ott áll: idegen a nemzet lelkétől.

Az előbb felsorolt vádak a tudatlan antiszemitizmus megnyilatkozásai. A legutolsó pont azonban - minden antiszemitizmus nélkül - leverő valóság, amelyet azonban nem lehet valamely rossz zsidó tulajdonság számlájára írni.

Az úgynevezett antiszemitáknak - világszerte - az volt a legnagyobb tévedésük, hogy valami eredendő rossznak, ördögi tulajdonságokkal felruházott népnek tekintették a zsidókat. Holott ez nem igaz! Mert az igazság az, hogy egy bármennyi ideig exilben, diaszpórában élő népnek soha nincs biztonsági érzete. Biztonságot csak akkor szerezhet magának, ha kezébe veszi a befogadó állam gazdasági, szellemi kulcspozícióit, vagyis fölébe kerekedik annak a társadalomnak, amely befogadta. Mondjuk ki: ha gyarmatosíthatja a befogadó népet.

És ennek a gyarmatosításnak, gazdasági, szellemi leigázásnak, akarva, akaratlanul is első számú pionírja a zsidó újságíró. Neki olyan újságot kell csinálni, amely látszólag a befogadó nép nyelvén készül, de amely mégis csak saját népét szolgálja első rendben. Neki tehát szembe kell állnia a befogadó nemzet minden intézményével, amennyiben az nem az ő népének érdekeit szolgálja. Neki el kell hallgatnia a nagy ipari-, vagy bankcápák botrányait, a kis zsidó esetleges csalásait, a népükhöz tartozó színésznők, politikusok botrányait és felnagyítani, szenzációvá fújni, ha mindezt nemzsidók követik el. Így örök igazolást kell szolgáltatni a közvélemény felé: íme ilyen jók, nemesek, erkölcsösek vagyunk mi és ilyen aljasak vagytok ti! Ez nem belülről fakadó tulajdonság, hanem állandó kényszerűség abban a világban, amelyben a legtöbb kisebbség él. És ennek oka nem az ember, hanem a Tan, amely már eleve elzárja a zsidó embert a befogadó néptől. A végzetet nem az ember hordozza magában, hanem a „politikai institúció ", a vallási és faji nacionalizmus, amely sehol sem egyeztethető össze a fennálló országlási renddel s ezért minduntalan kirobbantja azt, amit „antiszemitizmusnak" neveznek: a befogadó nép védekezését.

A szabadságharc bukásával természetesen megszűnt, vagy legalább is a cenzor előtt hallgatásra kényszerült az a magas nívójú és magyar érdekű sajtó, amelyet a Széchenyi által indított Jelenkor, Kossuth által szerkesztett Országgyűlési Tudósítások, vagy Kossuth Pesti Hírlapja reprezentáltak. A szabadságharc bukásáig megjelent színvonalas magyar sajtónak Széchenyi, Deák, Kossuth, Petőfi, Jókai, Vörösmarty, Vajda, Bajza, Szalay, Szemere voltak prominens munkatársai.

1848-ban, március 15-én ez a magyar szellem vívta ki a sajtószabadságot, a magyarság számára. A szabadságharc leveretése után pedig ami a sajtóból maradt, az egyre nagyobb aránytalansággal a zsidók javára érvényesült. Ők a Bach-rendszer kedvezményezettjei, mert jobban tudnak alkalmazkodni, mint a rebellis magyar, és legbensőjükben épp olyan távol állanak az osztrák, mint a magyar érdekektől.

Falk Miksa, aki a szabadságharc leveretése után a német nyelvű zsidó újságírásról áttért a magyar nyelvű zsidó újságírásra, írta Szatmári Mór, hogy mindig megmaradt hű zsidónak. [40]

1849 után ez a szellem hatol be a magyar életbe, amely elsőrendű fontosságúnak nem a magyar érdekek képviseletét látja, hanem a „sémi faj kiválóságának magasztalását" tartja élete és az újságírás céljának.

„Bárhol, bármikor, akármiért írtak is, mindig a zsidó érdekek lebegtek szemeik előtt, a zsidóságot igyekeztek szolgálni." [41]

A kiegyezés pillanatában Ludassy (Ganz) Mór már a sajtóiroda főnöke, megindul a Veigelsberg Leó által szerkesztett Pester Lloyd, a Bródy (Braun) Zsigmond Neues Pester Journálja. S e kettő egyszerre szolgálja az ország németesítését és elzsidósítását. A politikusok közelében mindenütt ott vannak már a házi újságírók: Deáknak Kónyi Manó, Andrássynak Ludassy Mór, Kossuthnak Halfy Ignác, Széchenyinek Falk Miksa.

A zsidó újságírók érdeme - állapítja meg egyformán vitéz dr. Kolosváry Borcsa Mihály és Bosnyák Zoltán, - hogy a kiegyezés országgyűlése minden vita és ellenvélemény nélkül szavazza meg az 1867. XVII. törvénycikket, amely kimondotta a zsidók teljes polgári és politikai jogegyenlőségét. Ekkor már nem akadt egyetlen felszólaló sem, aki legalább Deák Ferenc álláspontját merészelte volna képviselni. [42]

I. Ferenc Józsefre ráterül Szent István palástja. A 63 vármegye földjéről összehordott koronázó dombon 1867. június 8-án felvillan a négy vágás az ország négy tája felé. A magyar nemzet azt hiszi, hogy újra szabad, újra független és hogy már a megbékélt dunai monarchia megkettőzött ereje védi minden veszély ellen.

A koronázási ünnepen ragyognak a díszmagyarok, villognak a kivont kardok. Szent István trónján újra ott ül a szuverén magyar király, aki épp most tette le a koronázási esküt az ország szabadságának, függetlenségének és alkotmányosságának védelmére.

A naptár - ismételjük - az 1867-es évet mutatja. És 1867-ben nem az orosz cár, vagy a francia császár, hanem egy sötétben szervezkedő és már-már világhatalomnak tekintendő titokzatos összeesküvés adja ki a parancsot:

Zsidó testvérek! Magyarországnak és Galíciának a mienknek kell lennie. [43]

Kossuth már csak árva száműzött. S a magyar király jogara alatt szabad az út az országhódítóknak, akiknek politikai institúciója a fennálló országlási renddel nem volt és nem lesz összeegyeztethető.

* * *

Országhódítók 01

Országhódítók 02

Országhódítók 03

Országhódítók 04

Országhódítók 05

Országhódítók 06

Országhódítók 07

Országhódítók 08

Országhódítók 09

Országhódítók 10