II. RÉSZ: A KAPITALIZMUS VIRÁGKORÁTÓL AZ ELSŐ BOLSEVIZMUSIG

A századforduló már a liberális Magyarországot találja maga előtt. Ez a liberalizmus azonban szerte a világon csak jelszó, mert maga a fogalom is legalább olyan hazugságon alapul Magyarországon, mint később a kommunizmus. A liberalizmus azt jelenti, hogy szabad minden, ami a magyarság ellen irányul.

I. Fejezet - UNGARISCHER BARON MOSAISCHER KONFESSION

Miben liberális ez a Magyarország? Szabad az országhódítóknak átözönleni a határokon, szabad, vagy legalább is elnézett az uzsora, szabad Jézus és az államfő nevét átkozni, szabad a sajtóban a pornográfia, a magyar évezred, a történelmi hagyományok, a magyar életforma gyalázása, a magyar törvények, a társadalmi élet kigúnyolása, és szabad a magyar százezreknek Amerikába, Brazíliába vándorolni.

Az 1871-iki törvény értelmében az ország területének 35 százaléka kötött birtok, ugyanakkor Morvaországban 8, Csehországban 11 százalék. Kötött, tehát nem szabad az ország 2,3 millió földje, amelyből nem hódíthat magának semmit a magyar paraszt. „Liberális" ez a politika, de az ország népességének csak hét százaléka választópolgár, s még ezek a választások sem titkosak. Politikai szempontból egyenesen végzetes a virilis (legtöbb adót fizetők) rendszere, amely főként a fővárosi és vidéki törvényhatóságokba materialista alapon a „legtöbb adófizetők" tehát az országhódítók javára billentik a mérleget. A „liberális" ipartörvény a sztrájkjogot nem ismeri el, és az egész bérproblémát éppúgy a csendőrség, a rendőrség hatáskörébe utalja, mint később a világmegváltó „szocializmus".

A tiszaeszlári ítélettel megtört keresztény állam, nem jogállam többé, hanem árverési csarnok, amelyben az új országhódítók javára mélyen leszállított áron árusítanak ki jogot, erkölcsöt, nemzeti méltóságot, nemességet, sajtószabadságot. Az una eademque nobilitas liberális képlete mellé odalép a konkurens képlet: az una eademque proletáriátus. Fent a liberális nagykapitalizmus ormain üzletelő ősnemesek és jiddis akcentusú új-tőkések és új-plutokraták, a nehezen megtűrt szakszervezetekben pedig a pártadót fizető szegény agrárszocialista parasztok, budapesti építőmunkások és gazdaguló galíciai szakszervezeti vezérek, milliomos ügyvédek, orvosok, mint a magyarországi marxizmus vezérei, akik a jogait követelő magyar proletárság hivatott vezetőinek tüntetik fel magukat, de a függöny mögött szívesen egyeznek meg a saját vérségű Kossuth-kalapos kapitalistával, hiszen ők is ugyanazt a jiddis akcentust beszélik, de ha kell a magyar feudalistával és nagybirtokossal is a magyar paraszt és munkás bőrére.

A 7 százaléknyi magyar és nemzeti választópolgárságra támaszkodó úgynevezett parlamentáris kormány már csak az emancipáltak gazdasági erejével tudja a hatalom megtartására irányuló választások költségeit előteremteni. S más hiányában, ekkor indul meg a magyar nemesség kiárusítása. Az örökké üres választási kasszákat valahogyan fel kell tölteni, és ehhez egyetlen alkalmasnak látszó módszernek bizonyul a magyar nemesi címek adományozása. Természetesen tisztes fizetség ellenében. Ezeket a „nemességeket" már nem azért adományozzák, mert az új kutyabőr tulajdonos vérével szolgálta a hazát, még csak nem is azért, mert részt vett az iparfejlesztésben, hanem azért, mert az „iparfejlesztéssel" olyan óriási vagyonra tett szert, amelyből fájdalom nélkül megfizetheti a választási kassza számára a nemesi oklevél kiállításának költségeit. Tízezertől - ötvenezer és - ötszázezer koronáig. Ezekben az időkben, a kiegyezés és az első világháború között eltelt években 26 zsidó család nyer magyar báróságot, és 290-300 magyar nemességet. Számos zsidót díszítenek fel királyi és udvari tanácsosi címekkel, megnyílik előttük a főrendi ház is. [121] A Magyar Zsidó Lexikon szerint a nemesítettek száma 280-ra rúg. Az 1885. évi VII. tc. rendelkezésével a főrendiházban örökös tagsággal bíró családok névsorát megállapították és azokat 1886. VIII. tc-ben törvénybe iktatták. Mindeddig a Magyar Zsidó Lexikon szerint csak a báró Wodianer család volt az egyetlen zsidó vallású bárói család.

Magyar részről csak nagyon kevesen vették észre ennek veszedelmét, amely a vérrel szerzett magyar nemesség devalvációját, az ország nyakára telepedett új uralkodó osztály elismerését, a hódoltsági állapotot jelentette már. Ebben az időszakban „magyar" bárók lettek a nagyszámú zsidó családok, miként azt a Sémi Gotha és a Magyar Zsidó Lexikon egyaránt felsorolja.

A liberalizmus évszázadát és annak századfordulóját talán semmi sem jellemzi jobban, mint a függelékben közölt névsor, amelyen megdöbbent csodálkozással tekintett végig az akkori Európa. Ez nem is meglepő, hiszen ez idő alatt egész Európában nem bárósítottak annyi zsidót, mint Magyarországon. Még egyes zsidó lapok is így viccelődtek ezen a bárósítási hullámon:

„Eiserne Stirn, Eiserne Kron,
Ungarischer Baron, mosaischer Konfession." [122]

A Historischer Gen. Taschenbuch tulajdonképpen helyesen tapintott rá a lényegre, amikor ezt a réteget „hebreokratia"-nak nevezte, ezzel is jelezvén, hogy a Magyarország fölötti uralom megcserélődött. Az emancipációból, egyenjogúságból így lett kiváltságosság, amely már a magyarság fölé emelte a befogadottakat.

Nemcsak a báróságokat devalválta azonban a liberális korszak, hanem a középnemességet is. A magyar nemességet évszázadokon át csupán katonai erényekért, a hon védelmében szerzett érdemekért adományozták a királyok. Most 60-70.000 korona ellenében megszerezhette azt minden telekügynök, vagy akár - mint megtörtént - büntetett előéletű személy is. A Magyar Zsidó Lexikon azt állítja ugyan, hogy „az emancipáció után a magyar zsidók közül is sokan megkapták a nemességet kulturális és közgazdasági, olykor politikai (!) téren szerzett érdemeik elismeréséül." [123] Az igazság azonban az, hogy a nemességet abban az arányban osztogatták, amilyenben nőtt az új -nemes országhódítók gazdasági hatalma, és amilyen arányban meg tudták vásárolni a nemesi kutyabőrt. A függelékben közölt névsor áttanulmányozása elegendő arra, hogy fenti állításunkról mindenki meggyőződjék.

A liberális államokat kulcspozíciókból dirigálják és nem a parlamentekből. Ezért a liberális államok soha sem lehetnek liberálisok, mert csak azt engedheti meg, ami a kulcspozíciók birtokosainak kedvez. A nemesi cím vagy a báróság semmi esetre sem jelent kulcspozíciót, amit éppen az elszegényedett, vármegyei irodákba szorult magyar kis és középnemesség sorsa bizonyít. Azonban a nemesség kulcspozíció, mihelyt az a gazdasági, vagy éppen pénzhatalmon alapul.

A 26 bárósított zsidó család sorsa és hatalmi pozíciója közül elég megnézni néhányat. A Hatvany-Deutsch család két ága hatvan esztendőn belül meghódítja az Eszterházy hercegek, Grassalkovichok hatvani birtokait, az egész magyar cukoripart, cukor, papír, sörgyárakat gründol. A másik ág szintén a cukorszakmában dolgozik, s ennek egyik tagja 1902-ben már cukoradók és cukorvámok kérdésében a magyar kormány megbízottja a brüsszeli konferencián, és világos, hogy nem fog olyan tanácsot adni, amely a hatvani és egyéb cukorgyáraknak ártalmára lehet. E bárók közül a Kornfeldek Csehországból származnak, de a báróságszerző, már a milleneumkor mint a Magyar Általános Hitelbank „vezére" a rente-konverzióknál, valutarendezésnél a magyar miniszterelnök első számú tanácsadója, s szintén bizonyosan nem fog olyan intézkedéseket kierőszakolni, amelyek a Rotschildok, Bleichröderek Magyarországra beinvesztált tőkéjének ártana. A báró Harkányiak eredeti nevükön Coppeli olasz zsidók, akik hamarosan kezükbe veszik a monarchia és Magyarország csaknem egész dohánykereskedelmét. A báró Königswaterek egyszerre nagybirtokosok Magyarországon és Csehországban, a báró csetei Herzogok Magyarország dohánykereskedelmének másik felét tartják kezükben, a báró Groedelerek egyenesen Galíciából érkeznek Magyarországra, báró Hazai Samu magyar kir. honvédelmi miniszter apja még rabbi, báró kisteleki Lévay egyben főrendiházi tag, és a budapesti hitközség elnöke, beocsini Ohrensteint az képesíti a báróságra, hogy - nyilván nem önzetlenségből - megcsinálja a beocsini cementgyárat, a Wodianerek 1844-ben már az első bárósított zsidók közé tartoznak, de fő érdemük, hogy 1864-ben az ő költségükön szállíttatja haza I. Ferenc József a schleswig-holsteini háborúba küldött seregét. Vannak bárók, akiknél látszólag csak az az érdem, hogy nagybirtokosok. A Hatvany-Deutsch bárók egyik feje Deutsch József egyben elnöke az Israelitée Unvierselle magyarországi csoportjának, amelynek központja annak idején kiadta a Magyarország elfoglalására és gyarmatosítására irányuló nemzeti parancsot. Ennek a másik Deutsch-ág feje igen hűségesen eleget tett, mert hatvan év alatt hatvan millió aranykoronányi vagyont, évenként egymilliót szerzett.

A báróságokkal folytatott áru-kereskedelem 1910-ben érte el csúcspontját, midőn dr. Richard Kürschner osztrák zsidó állampolgár magyar báróságot kapott. Kiderült, hogy dr. Kürschner, aki könyvelő volt egy brünni állatkereskedőnél, különféle manipulációkkal óriási vagyont szerzett, igen rövid idő alatt. Hamarosan ajánlatot tett egy osztrák udvari tanácsosnak, hogy egymillió koronát fizet, ha három hónapon belül osztrák báróságot szerez neki. A budapesti Khuen-Héderváry kormány valahogy értesült erről az ajánlatról, amelyet alákínált, és pedig úgy, hogy 800.000 koronáért hajlandó magyar báróságot szerezni az osztrák állampolgár Kürschnernek, ha az ezzel az összeggel részt vesz a marosvásárhelyi cukorgyár szanálásában, mivel ez a gyár a székelyföldi akció során nehézségekbe került. Kürschner látszólag elfogadta az ajánlatot, de húzta a tárgyalásokat. A magyar kormány túlbuzgalma folytán a bárósítási okmány megjelent a hivatalos lapban, mire báró Kürschner hirtelen visszavonta az ajánlatot, és nem fizetett egy fillért sem. A dologból hatalmas botrány lett, amelyet a magyar arisztokrácia és nemesség sem tűrt az eddigi méltóság nélküliséggel. Röpirat jelent meg, amely leleplezte, hogy a kormány, illetőleg a munkáspárt mennyiért bárósítja és nemesíti az emancipáltakat. Eszerint a taxa a következő volt: királyi tanácsosság 12-15.000 korona, udvari tanácsosság 50-55.000 korona, egyszerű nemesség 60-70.000 korona, báróság 500-700.000 korona az örökösök számához képest.

Az egyszerű köznemesség adományozása tekintetében csak hiányos adataink vannak. Mint már említettük a Magyar Zsidó Lexikon szerint 280 zsidót nemesítettek. A Historisches Gen. Taschenbuch szerint viszont 1876-tól 1904-ig 658 nemességadományozás történt zsidók részére. Ugyanez idő alatt 100.000 zsidó magyarosította meg a nevét.

A tömegnemesítés olyan rossz hírbe hozta a magyar nemességet, hogy még a pesti újságok is csak gúnyosan emlékeztek meg a nemesség­adományozásokról. Az egyik Szemerének, aki névjegyére odanyomta „de genere Huba", egy pesti újságíró átnyújtotta saját névjegyét, amelyre ez volt nyomva: „de genere Juda", ezzel is figyelmeztetni akarván Szemerét, hogy az ő nemessége pár ezer évvel idősebb. [124]

A köznemesi rend, a legendás kutyabőr devalvációja is olyan méretű volt, hogy a külföldi lapok állandóan a magyar nemességi-infláción viccelődtek. [125] Az élelmiszer hamisításért elítélt magyar zsidó nemes ifjak mellett a Budapesti Közlönyből azonban kitűnt az is, hogy milyen jogcímeken osztogatták ezeket a nemességeket. Az új-nemes nem kardforgató vitéz volt többé, nem hazavédő katona, hanem ilyen megjelölések szerepeltek a nemesség adományozások mellett: Baruch = gyáros, almási Beck = bankár, Berecz Károly = pénzkölcsönző, nagyiklódi Tischler Mór = sertéskereskedő, hámori Bíró Ármin, a Salgótarjáni Acélművek elnöke, kövesgyűri Freystadtler Antal, aki súlyos visszaélések, csalások eltitkolása után kapta nemességét, és a hasonszőrű sajtó elismerését, Lánczy Leó, aki szeszárusból az „első magyar pénzember" lett, vagy egy másik, akinek a magyar nemesi levelén ez szerepel: „telekügynök", méltó jellemzői még ma is a liberalizmus korának.

Azonban, mint akkor már mondották, „nemesítve lett mindenki". Nagyiklódi Tischler Mórnak a magyar nemességre az szolgáltatott jogalapot, hogy sertéskereskedő, s mint ilyen nagyvállalkozó.

És „nemesedni" kezd a magyar újságírás is. Gróf Andrássy Gyula „sajtókulija" báró németkeresztúri Dóczy néven vonul be a magyar Walhallába, és még ennél is tipikusabb ludasi Gans Mór, később Ludassy Gans Mór nemességének története. 1848-ban a budapesti zsidó leányiskola tanítójaként az Esti Lapokat szerkeszti, aztán a szabadságharc bukása után átfut Bécsbe, ahol Schlézinger Zsigmonddal együtt a „Der Feierabendet" szerkeszti. Egyszer osztrák, egyszer magyar. Egyszer magyarul ír Ausztria, másszor németül Magyarország ellen. Ennek ellenére 1867-ben megkapja a magyar nemességet: „von Ludas". [126]

Nem a vérkeveredés, még csak nem is a magyar katonai nemesség kiárusítása itt a lényeg, hanem az, hogy az új nemesség, a zsidó bíróság és köznemesi kutyabőr gazdasági hatalmon alapul, és ezért az ország fölötti új uraságot az ipari feudalizmus jelenti. A kis-zsidó még nem lehet nemes, mert nincs elég pénze, gazdasági hatalma hozzá. De amikor megvan az első millió, akkor szüksége van erre a bárói címerre és a kutyabőrre, hogy át lehessen csúsztatni a magyar nép fölötti hatalmat annak a 26 új bárónak, új-nemesnek kezébe, akik a századfordulón a Magyarország fölötti tényleges hatalmat reprezentálják.

Ez jelenti az igazi országhódítást, mert tulajdonképpen ennek a 26 iparbárónak és a 280 vagy több új nemesnek kezében van immár csaknem minden, a nemzet életerejét jelentő kulcspozíció. Ebből az új nemességből él és táplálkozik az idegenszellemű sajtó, az idegenlelkű színház, irodalom, amelyet már a Hatvany-Deutschok, Fenyő Miksák, Fellnerek bőven és céltudatosan ontott százezrei formálnak a maguk képére. Ezek a Buchwald Sándorok, királyi és udvari tanácsosok kezelgetnek már a magyar királlyal a milenneumi kiállításon, de ezek utalják ki a szociáldemokrata lapok számára a dugsegélyeket. Magyar párduc és villogó kardot tartó páncélos lovag-kéz ragyog a címereikben, de magyar nagyvárosok ort. izr. hitközségi elnöki tisztségben kényszerűen, vagy kényszer nélkül meghallgatják a keresztényekre szórt átkokat, az idegen férfi, idegen államfő megtagadását, és amikor felhangzik a „minden fogadalmat..." kezdetű ősi imádság.

Az 1867-től 1914-ig eltelt korszak története bizonyítja, hogy az emancipáció nemes, magyar nagylelkűsége és a század liberalizmusa országhódítássá változott a zsidó nacionalizmus jegyében. A magyar és kassai német, kolozsvári magyar nemes kalmárok egymás után tönkre jutnak. Debrecenben a nemes kalmár céh, amely az 1600-as években Perzsiában, Konstantinápolyban tartott fent kereskedelmi nagy-raktárakat, s amely Regensburgig, sőt a Németalföldig kereskedett a magyar áruval, marhával, csodálatos „véletlenség" folytán a tönk szélére kerül. Minderre később majd azt fogják mondani az újságírók, az új kalmárkodók, hogy a magyar nem ért a kereskedelemhez. Azonban az igazság egészen más. A debreceni Várady- Szabók, Sesztinák, Kardossok, a Vayak, Almássyak tönkrementek ugyan a szabadságharc támogatása, a Kossuth bankók elégetése miatt, azonban sem Kassán, sem Nagyváradon, sem pedig Budán, vagy Kolozsváron nem lett volna végzetes a magyar szabadságért hozott anyagi áldozat, ha nem jönnek az ország új urai. A tönkrejutás nem magyar ügyetlenség, hanem idegen ügyesség. A Rotschildok, Bleichröderek, a nagy külföldi bankhálózat nem a magyar nemes kalmárnak adják a hitelt, hanem - az országhódítóknak. Szent István Magyarországában, a pénzgazdálkodás új rendje szerint, 6 százalékra kapja a hitelt az ősi nemes kalmár, és háromra a tegnap beszivárgott országhódító. A pesti nagykereskedő, aki már természetesen az ő országhódító öntudatukat képviseli három hónapra adja az áruhitelt a magyar nemes kalmárnak és hat hónapra a tegnap jött galíciainak.

„Zsidó testvérek! Foglaljátok el Galíciát és Magyarországot!" És az új honfoglalásnak ez a legbiztosabb, legjárhatóbb útja. Az idegen institúcióból kiszármazott országhódító idegen nacionalizmus előbb a földbirtokból, aztán a kereskedelemből „ausschaltolja" a magyart, hogy a trianoni nyomorban már az állástalan diplomást se engedje be gyáraiba, banküzleteibe.

Debrecen a legriasztóbb, legkeservesebb példája az idegen országhódításnak. 1848-ig egyetlen „kortsmáros zsidó" él a magyar nemes kalmárok városában. Azonban a Magyar Zsidók Lexikonja azt jegyzi fel 1926- ban (s ez a feljegyzés nagyon szerény), hogy nyolcvan évvel később a hitközségi tagok száma 2.200. (Valójában 10.000.) És a nemes kalmárok, a népükért áldozott magyar kereskedő kárára így változik a statisztika. A 2.200 hitközségi tagból 25 nagykereskedő, 75 gazdálkodó, 222 szabadpályán, 43 tanár, tanító, 3 (!) katona, 497 (!) kereskedő, 72 ügyvéd, 2 művész, 19 nagyiparos, 50 orvos, 244 iparos, 18 mérnök, 190 magánzó, 236 magántisztviselő, 10 vállalkozó, 200 egyéb foglalkozású. [127]

A gazdasági hódításra csak később térünk rá, de Debrecen példáját mégis ide soroltuk a magyar nemesség devalvációját tárgyaló fejezetbe. Mert Debrecen magyar nemessége „kalmár" volt ugyan, azonban valóban nemes magyarsággal folytatta ezt a kalmárkodást. Elhozta Nyugatról a reformációt, a könyvnyomtatás művészetét a városi nyomdába, az unikumokat és ma is pótolhatatlan értékeket a kollégium számára. Ez a nemes kalmárság állt életével, vérével, pénzével Rákóczi és Kossuth szabadságharca mögött. Ez valóban nemes volt, a nemességnek kultúrát, hazát, egyházat, népet szolgáló kötelezettségével.

Az épülő Budapest fénye, mint a pillangókat vonja a Duna-part felé az idegen elemeket Lodztól egészen Prágáig. A Mária Terézia által 1746-ban kiűzött budai zsidók csak 1873-ban kezdenek visszatelepülni Budára, azonban Budapest zsidó lakossága 1869-ben már 44.890, 1900-ban pedig 166.198.

S Buchwald Sándor személye valóban jellemzi a kort. Hiszen a kezdő kapitalizmus talaján gomba módra nő a koldus bócherekből országhódító milliomosokká vált nagykapitalisták száma. Megrendelői között, mint az életrajzíró felsorolja, ott vannak a főhercegek, a magyar arisztokraták, a hercegprímások, a püspökök, a miniszterelnökök, a nagy állami intézmények, a monarchia vasútjai, hajózási vállalatai. S amikor a milenneumi kiállításon I. Ferenc József kezet fog a sárosi bócherből lett milliomossal, azt mondja neki: „Herr Buchwald sprechen wir lieber deutsch", mert mint az életrajzíró írja „a másik öreg úr" észrevette, hogy Buchwald kissé gyatrán bánik Petőfi nyelvével.

A magyar király már csak a „másik öreg úr". Una eademque nobilitas... Ez az a kor, amelyben úgy tűnik fel, hogy egyedül a sárosi bócherek megjelenése lendítette fel a Kossuth, Széchenyi által fel nem lendíthetett magyar sorsot, ipart, modernizálódást, és egyedül ezeknek köszönhető az a gründolási láz, amely akkor megszállta az országot. Holott a kornak ők nem pionírjai, hanem haszonélvezői.

Az emancipáltak nem értik, hogy a befogadó nemzet nem méltányolja az ő Bocskay-nyakkendőjüket, a sajtójuk friss-mázú magyarságát, a bankáraik pénzéhességét, a Kiss József-szerű szellemű magyarság, Reb Mayer Litvák-i új magyarkodását. Azonban ez a friss erő, új életakarat, lendület kénytelen megtörni midőn rájön, hogy abba a világba, amelybe ő hozta a Tan ellenségeskedését, új és veszélyes ellenségeskedést váltott ki önmaga ellen. S hogy élhessen, tovább boldogulhasson, egy napon fel kell ismernie, hogy élete, léte, vagyonosodása csak akkor van biztosítva, ha kezébe veszi az ország, a befogadó nép fölötti politikai hatalmat is.

A modern államokban, vagy ha tetszik liberális demokráciákban, az előző hatalom birtokosait kell megnyerni, hogy mi legyünk az utánuk következő hatalom teljes birtokosai.

S itt kezdődik egy különös folyamat, amely végeredményben 1944. október 15-ig tart, s amit kissé triválisan úgy jellemezhetnénk: a kaftán és a díszmagyar szövetsége, a régi urak és a hódítók együttműködése. Az örök hitelre és kölcsönre szomjas magyar arisztokrácia és vidéki gentry tulajdonképpen égi mannának tekinti a zsidót, a kezében levő pénzüzletet, mert ez az úri murikban eladósodott birtokokra mindig ad hitelt, aki kiárendálja azt.

„Adatok a szabolcsi zsidóbirtok történetéhez" cím alatt Szabolcs vármegye főlevéltárnoka, dr. Vácz Elemér, mint a vármegyei levéltár különnyomatát tette közzé egy ősi magyar vármegye meghódításának történetét. [128]

Természetes, hogy az ilyen - legtöbbször vissza nem fizetett - kölcsönök lecsúszáshoz, korrumpálódáshoz, politikai függőséghez és végül az ország fölötti hatalom elvesztéséhez vezetnek a kölcsönadó javára.

Érdemes meghallgatni ezekről az időkről a magyar történelemtudós, dr. Málnási Ödön véleményét, amelyet annak idején a feudálkapitalista Magyarország három és fél hónapi, a szovjet államkapitalista Magyarország pedig hét és fél évi börtönnel jutalmazott. [129]

A magyar sinai hegy - a Gellért - alatt megkezdődik az Aranyborjú körüli végzetes tánc. A magyar arisztokrata igazgatósági tag lesz a Kereskedelmi Bankban, s miután felveszi a tantiémeket, kényszerűen eltűri a tőketulajdonosok nem mindig szolid üzleti gesztióit, az államhatalom és a sajtó befolyásolására irányuló kísérleteit. Az országfoglalásban segít a magyar főnemes, a gentry, a liberális politikus, az újságíró, a marxista tan és főként egy titokzatos világhatalom: - a szabadkőművesség!

* * *

II. Fejezet - A SEGÉDCSAPATOK

A Magyarország meghódítására törő erők soha sem érvényesülhettek volna egymagukban, ha a brit imperializmus korának jól bevált módszerei szerint a meghódítandó ország társadalmából nem toboroznak maguknak segédcsapatokat. Ilyen segédcsapat volt többek ,között a szabadkőművesség.

A szabadkőművesség rendkívüli szerepet játszott az ország leigázásában, a forradalmakban és a nemzet tönkretételében. Sokan nem is sejtik, hogy tulajdonképpen mi volt az eredetében bizonytalan szabadkőművesség.

Legnagyobb valószínűség szerint ez a földkerekséget aláaknázó szervezet a középkorban mint ártalmatlan, misztikus organizáció alakult meg a szerzetesrendek, királyok által templomok építésére alkalmazott kőművesekből, kőfaragókból. Kezdetben a dómépítések nagy korszakában a legnagyobb valószínűség szerint nem volt más, mint a mestereknek, munkásoknak, királyi építőművészeknek olyanforma társulása, amelyet mi a szakszervezeteknek vagy ehhez hasonlónak neveznénk.

Midőn a középkor nagy építkezési láza alábbhagyott, a céhek munkája egyre kevesebb lett, az egész építőművészet csak jelképes jelentőségűvé zsugorodott. A régi építők össze-összejöttek, a szakma tagjai még együvé tartozónak vallották magukat, de inkább csak humanisztikus, bölcselkedő összejöveteleken folytatták a kor szellemének megfelelő vizsgálódást.

Az angliai szabadkőművesek 1717 júniusában alapították meg az első nagypáholyt, és fogalmazták meg a szabadkőművesség alkotmányát. Építéssel már nem foglalkoztak, de megtartották elődeik jelképeit a vakoló kanalat, a kőművesek bőrkötényét, a körzőt és a háromszöget.

Az angliai szabadkőműves alkotmány elfogadása után a szabadkőművesség rohamosan terjedt, Párizsban, Genfben, Madridban, Prágában, sőt még Indiában is egymás után alakultak a páholyok. Palatinus József standard műve szerint Bécsben 1742-ben, Pozsonyban 1749-ben és Pesten 1770-ben alakultak meg a szabadkőműves páholyok.

Ezekben az időkben a páholyoknak még csupán emberbaráti jellegük volt, és a tagok, valamint a vezetők a korszellemnek megfelelő haladást hirdették. Először a francia forradalom előtti időkben, majd a forradalom alatt tűnt ki, hogy a zsidóság nagyszerű ugródeszkát látott a szabadkőművességben, s annak progresszív tanaiban az emancipáció kivívása felé.

Eladdig az Illuminátusok és a bajorországi zsidó Weisshaupt mozgalmaitól eltekintve alig-alig lehetett felfedezni a judaizmus nyomait a szabadkőművességben. A párizsi jakobinus club azonban már központja volt ezeknek a titkos társaságoknak és zsidó törekvéseknek, amelyek a „haladás" ürügyén az emancipációt akarták kiharcolni.

A szabadkőműves titkos társulás megalapítására Magyarországon Martinovics Ignác kapott megbízást Párizsból. Ők még csak a francia forradalom szabadságeszméit akarták megvalósítani, de természetesen nem tudták, hogy a francia forradalom mögé akkor már teljes erővel benyomult láthatatlan világuralmi akarat szolgálatában állanak. Az osztrák császári kormány a szabadkőművesség titokzatosságát összeesküvésnek tekintette, és az első magyar szabadkőműveseket, Martinovics Ignácot, Hajnóczit, Laczkovicsot, Sigrait és a többieket 1796. május 20-án lefejeztette.

A frankfurti nagypáholy védelme alatt 1848-ban ,,A dicső fény hajnalához" címzett páholyt sikerült ugyan megalakítani Pesten, azonban a szabadságharc bukása következtében újra feloszlott. 1861 nyarán alakult meg a Szent István nevű páholy, de ez is csak rövid ideig élt.

A kiegyezést követő esztendőben, 1868. február 28-án hagyta jóvá báró Wenckheim Béla, akkori belügyminiszter a szabadkőműves alapalkotmányt, amelynek 2. paragrafusa kimondotta:

„A szabadkőművesség kizár köréből mindennemű politikai és vallási kérdést, és minden tagnak kötelességévé teszi a hazai törvények tiszteletben tartását."

Titokzatos, hódításra készülő segédcsapat - mert akkor már ez volt! - nyert így törvényes elismertetést a Kárpát medencén belül. A magyarországi szabadkőművesség nem az angliai és skóciai sokkal nemzetibb páholyokhoz, hanem a párizsi Grand Orienshez csatlakozott, amelynek feje legnagyobb valószínűség szerint ugyanaz a Montefiore Mózes volt, aki a Magyarország elfoglalására irányuló, többször idézett parancsot kiadta oroszországi és galíciai hittestvéreinek. Az akkori magyar belügyminiszternek nem tűnt fel, hogy a titkos szervezet, vagy mint mondották „zárt társaság" léte egymagában ellentmond akár az alkotmányos, demokratikus, akár a totalitárius államok rendszerének is. Miután a szabadkőművesség egész hálózata a francia forradalom után hovatovább a zsidóság irányítása alá került, egyre nyilvánvalóbbá vált annak jelenlegi irányzata is. A szabadkőművesség látszólag igenli ugyan a demokráciát, azonban - láthatatlanul bár - a többség ellenére akar kormányozni. A szabadkőművesség 33 tagsági fokozatot ismer, de csak a legfelsőbb, 33-ik fokon álló 1-2 beavatott ismeri a valódi célt. A többi 32 fokozat tagjai legfeljebb itt-ott sejtenek valamit a lényegről. Kifelé a tevékenységüket jótékonysággal leplezik, de ez is csak az igazi célok lefedésére és a külvilág megtévesztésére szolgál.

„... a magyarországi zsidó szabadkőművesség számos jótékony intézményt létesített, s ezért a profán világ bennük csak a karitász és humanitás önzetlen apostolait látta, de halovány fogalma sem volt arról az aknamunkáról és annak következményeiről, amit ők emberi koponyákkal, csontokkal díszített és a falakat fedő fekete leples, oltár helyett koporsóval, emberi csontvázakkal borzalmassá tett, ateista ajkakkal szentélynek nevezett (bizonyos mértékben joggal nevezték szentélynek, mert hiszen a szabadkőműves páholyok szentélye élethű mása Salamon király templomának) átkozott, pokoli munkájuk boszorkánykonyháin Magyarország végpusztulására kifőztek." [130]

Magyar és külföldi források ismeretében az is vitán felül áll, hogy a szabadkőművesség elsősorban zsidó szervezet. A szentélyekben jelképszerűen mindenütt ott áll Salamon király trónszéke. Teljesen zsidó a szimbolisztikája, főként azonban a szelleme, amely a farizeusok és írástudók álhumanizmusának hangoztatásával a nemzetek fölötti uralmi akaratot csempészi be a társadalomba. Hogy a 33-ik fokon állók ezt megtehessék, ahhoz segédcsapatokra van szükségük.

Ezeket a segédcsapatokat korántsem az alsóbb társadalmi rétegekből toborozták. A magyarországi szabadkőműves páholyoknak nem volt egyetlen paraszt vagy munkás tagjuk sem. A polgári intelligencia, a magasabb hivatalnoki réteg, a kereskedő osztály, vagy középiskolai tanári, tehát a keresztény középosztály tagjai közül gondosan kiszűrték azokat, akiket alkalmasnak láttak szolgálatukra. A tag-toborzás rendszere egymagában is sajátos volt. A kiválasztottak előtt megcsillogtatták az egyéni érdeket, a karrierlehetőségeket, és másfelől megmutatták, hogy akik nem hajlandók szolgálatukba szegődni, azoknak sem élet, sem előmeneteli lehetőségük nem lehet.

Lassan-lassan a szabadkőművesség elérte, hogy városi, közigazgatási - egyszóval az autonómiákban választás útján betöltött - állásokra nem választottak mást, mint olyan keresztény tisztviselőket, akik jórészt szabadkőművesek voltak. A vármegyéket egyelőre megkímélte az idő az elszabadkőművesedéstől, azonban a legnagyobb vidéki városok többségében már a polgármesterek, a jobban fizetett hivatalnokok mind a páholyokból kerültek ki. Ezeknek természetesen vissza kellett szolgálniuk azokat az előnyöket, amelyeket a törvényhatósági bizottságoktól, közéleti potentátoktól kaptak, s miután ezek a századforduló után nagyobb részt már zsidók voltak, a keresztény tisztviselők segítették őket a városi, állami szállítások megfelelő irányításával, az adóleírásoknál, a versenytárgyalásoknál. Ők kapták a legjövedelmezőbb munkákat.

Budapest meghódítása szabadkőműves polgármesterek (Bárczy, Szendy) vezetése alatt folyt le. Debrecennek 1848-ban még csak egyetlen zsidó polgára volt. A századfordulón az ősi városháza a szabadkőművességen keresztül teljesen zsidó irányítás vagy befolyás alatt állott.

A páholyok legbelső szentélyében ülőknek vas szolidaritása és vasakarata a keresztény segédcsapat útján napról napra segített erősíteni az országhódító hatalmat. A szabadkőműveseknek nem volt szabad elárulni páholyhoz tartozandóságukat. Egymás között azonban titkos jelekkel, köszöntési formákkal tudatták a páholyhoz tartozandóságukat. Vesztegető pénzre nem is volt szükség. A hivatalnok, ügyvéd, polgármester, újságíró - ha a páholyból nem is ismerték egymást - azonnal tudták, hogy most meg kell tenniük mindent a szabadkőműves testvérért. Meg kell tenni, még akkor is, ha az törvénytelen, vagy legalább is a törvények kijátszásával jár.

A szabadkőművesség lényegére legjellemzőbb, amit Palatinus József átfogó munkája állapított meg:

„A magyar szabadkőművesség 90 százaléka annak ellenére, hogy a leghangzatosabb és legtöbbször magyar történelmi neveket vették fel, zsidó vagy zsidó származású volt."

Az igazságra még jobban rátalált Ágoston (Augstein) Péter, később Kun Béla külügyi népbiztosa, aki 1907-ben már ezeket írta:

„A magyar szabadkőművesség és zsidóság összeforrt, mert amikor Magyarországon a kor szabadelvűségét követelte, akkor a zsidóság állt melléje a legnagyobb tömegben." [131]

Ha valaki figyelmesen lapozza a magyar szabadkőművesség névsorát, megállapíthatja, hogy abban jóhiszemű vagy megtévesztett, esetleg leterrorizált keresztényeken kívül, főként az országhódító liberális kapitalizmus milliomosai, új nemesei, a bárósított vidéki földbirtokosok, a nevesebb budapesti és vidéki ügyvédek, szóval az országhódítás polgári formájának képviselői szerepelnek. Azonban - és itt jelentkezett a szabadkőművesség igazi arca - már a századforduló elején elkezdték előkészíteni az országfoglalás „szocialista" formáját. A század elején a liberális politikai vonalba már belefúródtak polgári radikalizmus címén a kommunizmus útcsinálói és mostani társutasai, s ezek szinte kizárólag a szabadkőművesek sorai közül kerültek ki. A parlamentben a szabadkőműves Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos, a rendkívül tehetséges ügyvéd, a polgári liberalizmusnak prototípusa ostorozta a „klerikáis", „feudális", „úrhatnám" nemzeti oldalt, a tőkések halálos szorításában vergődő leszegényedett magyar birtokos osztályt, a kínlódó középosztályt. Mennydörgött a papi birtok ellen, amely szerencsétlen intézmény volt, de maradék jövedelmeiből mégis segítette a nemzeti kultúrát. Ebben az állásfoglalásban a szabadkőművesség részéről korántsem a magyar parasztság sorsa iránti aggodalom, hanem szinte kizárólag az országhódító akarat nyilatkozott meg. A zsidó institúció most már nemcsak politikai, hanem egyházi vonalon sem volt összeegyeztethető a magyarral, még ha szabadkőműves bőrkötényben jelentkezett is, mert a végcél az országfoglalás volt, s ez csak a nemzeti és keresztény vallási intézmények lerombolásával vált lehetségessé.

A Vázsonyi féle „liberalizmus" is ennek az uralmi tendenciának burkolt megnyilatkozása volt. Mögötte még látszólag burzsoá liberális elemek állottak: gazdasági kalózok, az adótörvény kijátszására szervezett bankárok, gyárosok és minden másfajta fezőrök, akik számára Magyarország már az új Izrael, az európai nagy aranybánya volt, a magyar nép pedig kiszolgáltatott, leigázott áldozatuk.

Ebben a „demokrata" rendszerű országfoglalásba betört a szabadkőműves ifjúsági szervezet, a Galilei kör, amely a nemzetrágalmazás és nemzetbomlasztás legtipikusabb intellektuális fegyvereivel már a teljesen baloldali országhódítást készítette elő. A pesti egyetemek türelmetlen, fölényese, mindent mindenkinél jobban tudó csontkeretes intellektueljei, a háború kellős közepén a felmentettség kellemes állapotában a pacifizmus jelszavait, a haladó schöngeist szellemet, az antimilitarizmust dobták be a közvéleménybe. Azonban ezeknek nívósabb rétege mögött is ott állott már a lumpenintelektuel, a Pogány-Schwartz József féle félbolsevista söpredék.

Midőn az 1918-as összeomlás megtörtént és az ország darabokra hullott, a forradalom kitörését követő második napon a magyarországi Symbolikus Nagypáholy körlevelet küldött az összes magyarországi páholynak:

„Az a kormány, amely ma az ország élén áll - írták - mindazoknak az eszméknek megvalósítására törekszik, amelyeket mi éveken át hirdettünk, amelyekért harcoltunk. Testvéreink nagy számban foglalnak helyet a kormányban, s ez biztosíték reánk nézve, hogy a független és szabad Magyarország a demokrácia és a radikális fejlődés útján fog haladni."

Elvégre Vészi (Weisz) József író, páholynagymester már 1904-ben a szabadkőművesség budapesti vándorgyűlésén a forradalmi cselekvések terére irányította a szabadkőművesség munkásságát. Felszólította a szabadkőműveseket, hogy lássanak hozzá „a jövendő forradalma békés előkészítésének szent és dicső munkájához... a szeretet fegyverével, ha lehet, de egy erős gyűlölség (!) fegyverével is, ha kell". [132]

Tulajdonképpen abban a pillanatban hull le az álarc a szabadkőművességről, amelyben Vészi József, a Világ főszerkesztője és a polgári zsidó intellektualizmus képviselője a szent-istváni keresztény birodalomba és annak társadalmába beveti „az erős gyűlölség" jelszavát, amit a Talmud és Sulhán Áruk hirdetnek a kereszténységgel szemben. Ezt a jelszót majd később a „progresszió" központi gondolatává teszik a Samuelly Tiborok és a Rákosi (Roth) Mátyások, akik szintén az erős és egészséges gyűlöletet teszik a párt vezér jelszavává. Gyűlöletet, minden ellen, ami - magyar. [133]

De hát miért gyűlölnek ők, a humanizmus hirdetői? S a felelet egyszerű: ők kétezer éve tudják, hogy országokat, birodalmat, társadalmat csak a gyűlölet rombolhat szét. Az országok feletti hatalomhoz a gyűlölet vezeti és vezette őket mindenkor, hogy - úrrá legyenek minden népeken.

S amikor kitör Kun-Kohn Béla 1919-es első bolsevista diktatúrája, - a burzsoá és kapitalista - de zsidó - páholyok második vonalából előtérbe lépnek a totális bolsevikiek.

„Kunfi népbiztos a nemzetek eljövendő, harmonikus internacionáléjának ujjong, Roboz (Rosenzweig) Andor pedig a szabadkőművesség ünnepévé avatja az internacionális szocialisták május 1-jei ünnepnapját, Bálint (Bleier) Lajos adta szabadkőművesség végcéljaként a kozmopolitizmust, az ateizmust, a kommunizmust ünnepli. A Kazinczy páholy titkára a Leninek és Trockijok bátorságára buzdítja a testvéreket, a Demokratia páholy titkára előre ujjong a dicsőségnek, amikor a bolsevizmus napja másutt is olvasztani fogja a régi világrend jégkérgét. A szabadkőművesség nagy harcának lelkes apostolai: Jászai (Jakubovics), Kunfi (Kohn,) Pogány (Schwartz) József, Bíró (Blau) Lajos, Ágoston (Augstein) Péter, és velük együtt még sokan az agilis testvérek közül, a legtajtékozóbb szájú bolsevista agitátorokká vedlenek át." - írja Palatinus József.

Ők már tudták, hogy a liberális kapitalista, szabadkőműves országhódító pénzuralmat egyszer majd át kell alakítani ugyanolyan zsidó, de már terrorral, géppisztollyal kormányzott „ szocialista " országfoglalássá.

1920-ban, midőn kiderültek a „nem politizáló" szabadkőművesség bűnei, gróf Bethlen István kívánságára a belügyminiszter feloszlatta a szabadkőműves páholyokat.

1868-tól 1929-ig százhuszonegy páholyban és 14 szabadkőműves körben végeztek vakoló munkát. A páholyok közül 32 Budapesten, 52 a vidéki városokban, 27 a határszéli városokban és három szabadkőműves kör külföldön működött, valamennyien a Magyarország Symbolikus Nagypáholy fennhatósága és védelme alatt. Ez idő alatt 13.249 volt a szabadkőművesek száma.

Mennyiségre nézve nem nagy szám. Azonban ha tudjuk, hogy a modern társadalmakat nem az úgynevezett demokrácia szavazólapjaival, hanem a kulcspozíciókból kormányozzák, akkor ez a szám elriasztóan naggyá nő. Mert ez a 13.249 szabadkőműves egytől-egyig valamilyen fajta kulcspozíciót töltött be a társadalmi, gazdasági, politikai életben, az újságírásban, a városi politikában - a vármegyei közigazgatásban. A front széles volt: Vázsonyitól, Jászi Oszkártól, idegen szellemű bankárokon és nagyiparosokon keresztül, a haladó irányzaton, a London School of Economicon és a Galilei körön át Samuelly Tiborig és Rákosi Mátyásig terjedt.

A 13.000 szabadkőművesnek csak tíz százaléka volt magyar vagy német származású. Ezek számítottak a tipikus segédcsapatnak. Az ő magyarságuk és jóhiszeműségük leleplezte a háttérben meghúzódó országhódító célt. Ez utóbbi csoportban voltak gyenge jellemű szekértolók, karrieristák és - kivételesen - becsületes emberek is, akiket a „haladás" babonája tett vakká. Palatinus József is megállapítja, hogy „a nemzetiségi vidékeken, ahol a magyarság irányította a páholyok munkáját, a nemzethűség szempontjából valóban intakt férfiak dolgoztak". [134] Ő is rámutat azonban, hogy a leghazafiasabb páholyok tagjainak is tudomással kellett bírniuk, hogy sok-sok páholyban milyen megdöbbentő aknamunka folyik a magyarság ellen. „Hiszen minden egyes páholy munkájáról 'táblában' kimerítő jegyzőkönyvben értesítette az összes páholyokat és páholytagokat. És ezeknek a 'tábláknak' a tartalmát megismerve és a zsidó-szabadkőművesség félreismerhetetlen célkitűzéseit fölismerve, százan és százan a félrevezetett magyarok közül undorral fordultak ki a páholyok szentélyeiből." [135]

Gyakorlatilag az országhódító titkos társaságot soha sem sikerült feloszlatni. A párizs-környéki békeszerződésekben hatalmas része volt a világszabadkőművességnek. S amikor a magyarországi feloszlatás megtörtént, akkor a világ minden szabadkőművese hihetetlen nyomást gyakorolt Bethlen Istvánra, sőt magára Horthy kormányzóra is, hogy hunyjanak szemet a szabadkőművesek tevékenysége előtt. Akkor már a Népszövetség is ennek a titokzatos világhatalomnak kezében volt és irányítása alatt állott. A megcsonkított Magyarország kölcsönökre szorult, s ezek ára az volt, hogy Magyarországra - ha titokban, álcázva is - benyomulhasson az ország- és világhódító hatalom.

A Horthy-korszakban tehát különféle fedőnevek alatt újra megjelentek a szabadkőművesek.

1939-ben Budapesten újra 17 szabadkőműves páholy működött megfelelő fedőnevek alatt. Tartotta a kapcsolatot Tel-Avivval, az amerikai B'nai B'rithel, épp úgy, mint a világ legfontosabb szabadkőműves államának Csehszlovákiának páholyaival. Ingyenkenyér Egyesület, Ingyentej Egyesület, Országos Gyermekvédő Frőbel Egyesület, Budapesti Szünidei Gyermektelep Egyesület, Nyomorék Gyerekek Otthona, a budapesti skót misszió iskolája, a Magyarországi Good Templar Társaság, Pesti Lloyd Társulat, Magyar Cobden Szövetség, Izraelita Fiúárvaház, Magyar Békeegyesület (!) fedőnevek alatt tovább törtek hatalomra és ország fölötti uralomra a „feloszlatott" szabadkőműves páholyok.

A Cobden Szövetségen, a Rotary Clubon keresztül újra beszűrődött a magyar életbe a világszabadkőművesség befolyása, az országhódító akarat. Elvégre a Horthy-korszaknak jellegzetessége ismét a befolyásos, a Várig felhatoló liberális kapitalista és nagytőkés volt.

A titkos páholyok sorában ekkor is voltak magyarok, akiket azonban 1920 után már nem lehet jóhiszeműnek nevezni. Ezek már tudatos segéderők voltak, akiknek tudomásul kellett bírniuk arról, hogy az ország új és végleges leigázására törő idegen akaratot szolgálják.

Ennek a zsidó és magyar szabadkőműves segédcsapatnak nagy szerepe volt a Versailles ellen harcoló III. Birodalom és a trianoni Magyarország viszonyának megrontásában. A szabadkőműves nagykapitalizmus Hitler uralomra jutásától kezdve szüntelen az angol „tory demokrácia" győzelméért szurkolt. Kezük és tapogató csápjaik azonban már újra ott voltak mindenütt, ahol ismét mérgezni lehetett a közhangulatot, ahol kételyt, bizalmatlanságot lehet elhinteni a tengelyhatalmak győzelmével szemben, főként ahol védeni lehetett az országhódítókat, akiket hatalmuk teljes elvesztésével fenyegette az európai szocialista és nemzeti ébredés. A Törzsökös Magyarok Egyesületétől a Magyar Közösségig, vagy akár a Turáni Vadászokig, sőt a kommunistákig, mindenütt kimutatható ennek a hatalmáért bomlasztva és destruálva harcoló rétegnek tevékenysége.

Azonban mindez túlterjedt a csonka ország határain is. A látszólag föld alá szorított magyarországi szabadkőművesség megtalálta a kapcsolatokat a párizsi, erdélyi, főként csehszlovákiai szabadkőművességhez, s annak segítségével ismét a magyar nemzeti gondolat ellen igyekezett intrikálni.

A szabadkőműves cél mindig is a meglevő keresztény hatalom, egyházi tekintély és a fennálló nemzeti társadalom rendjének megváltoztatása volt világszerte. A nagy humanisták eközben nem riadtak vissza a merényletektől, gyilkosságoktól sem. Wichtel Frigyes, volt osztrák nemzeti tanácsos az 1930-as években megcáfolhatatlan adatokkal mutatta ki, hogy mind Rudolf trónörökös, mind János főherceg felderítetlennek vélt tragédiájában ott volt a szabadkőművesek keze. Állítása szerint Rudolf trónörökös tagja volt a magyarországi szimbolikus Nagypáholynak és a szabadkőműves testvérek, akik az idegen országhódítás érdekében mindig is a dunai monarchia felbomlasztására törekedtek, reverzálist írattak alá vele, hogy I. Ferenc Józsefet államcsínnyel megfosztják trónjától, s Magyarországot önálló királysággá teszik. Szent István koronája Rudolf trónörökösnek volt szánva, míg az osztrák császári korona a szintén szabadkőműves toscanai János főherceg kezére került volna. Világos volt, hogy a montefiorei parancsot sokkal könnyebben lehetett volna teljesíteni két szabadkőműves király uralma alatt, mint egyetlen katolikus dunai monarchiában. A két főhercegnek azonban nem volt bátorsága a reverzálisban tett ígéreteket végrehajtani. A szabadkőműves bosszú így v ezetett a mayerlingi tragédiához, amelynek Vecsera Mária csak jelentéktelen szereplője volt. S így űzte a szabadkőműves bosszú János főherceget, mint Orth Jánost, az ismeretlen tengerekre, ahol a szabadkőműves bosszútól félve, hajóját a nyílt tengeren felrobbantotta. [136]

Akár igaznak fogadjuk el Wichtel állításait, akár nem, annyit kétségtelennek kell elismernünk, hogy a szabadkőművesség épp a montefiorei parancs értelmében, mint kiváló segédcsapat szorgosan buzgólkodott a dunai monarchia és a magyar keresztény királyság lerombolásán. Midőn a fenti módszerekkel ez nem sikerült, akkor következett a második számú terv, a dunai monarchia teljes feldarabolása apró nemzeti államokra, amelyek könnyebben uralhatók külön-külön, mint együttvéve. Trianonban ez következett be, s a szabadkőművesség részéről ennek a fenntartásáért folyt a harc 1920 és 45 között. A Free Europe alakjában ezért a célért folyik most is a szabadkőműves küzdelem Nyugaton és elsősorban Amerikában.

Azoknak a keresztény és zsidó szabadkőműves segédcsapatoknak, amelyek „a sztálini tíz csapás" után ott maradtak a vasfüggöny mögött, csupán egy tényről nem volt tudomásuk. Arról tudniillik, hogy sorsuk elhatároztatott már Sion Bölcseinek Jegyzőkönyveiben, amely tudvalevőleg a 33-ik fokon álló és a teljes totális zsidó uralmat követelő legmagasabb bölcsektől származik. Ebben megíratott, hogy amíg csak a hatalomtörésnél tartanak, addig felhasználják a szabadkőművességet, amelyen keresztül a társadalom minden rétegét kikémlelhetik, befolyásolhatják. Amint azonban a tökéletes hatalomátvétel megtörtént, elejtik és likvidálják ezt a szabadkőműves segédcsapatot is.

1945 után ez mindenütt megtörtént a vasfüggöny mögött, ahol még szabadkőműves páholyok voltak. Épp úgy likvidálták az észt, a lett, a lengyel és a cseh szabadkőművességet, mint a magyart. Hiába tettek meg mindent az uralom meghódításáért.

A bolsevizmus csodálatos szövevényében tűrhetetlen volt egy „zárt társaság", méghozzá olyan, amelynek kapcsolatai voltak a nyugati testvérek felé. A magyarországi szabadkőművességnek egyik nyílt, ifjúsági lapja volt 1917-től 1919-ig az - Úttörők. Így hívták később a kommunista ifjúság hivatalos lapját is, ami nem tekinthető csodálatos véletlenségnek. Azonban a szabadkőműves úttörőket - legalább is látszólag - felszámolták azok, akik számára megtörték az utat.

1945 után kiderült, hogy a bolsevistáknak már nem volt szükségük a polgári demokrata, a polgári radikális pártokra, amelyek szabadkőműves vezetés és irányítás alatt állottak. Csupán felhasználták még őket egy kis végső „úttörésre", vagy inkább a piszkos munka elvégzésére.

A régi, idősebb évjáratú szabadkőművesek közül már 1919 -ben is sokan szereztek megszívlelendő tapasztalatokat. Ezeket még inkább gyarapíthatták 1946-47-ben a választások után, midőn közülük számosat még a választójogtól is elzártak. Vészi Mátyást hiába próbálták előcsalni a passzivitásból, ama kivételesek közé tartozott, aki ellenállt minden ilyen kísértésnek.

A magyarországi szabadkőművesek bolsevizmus alatti magatartását legjobban jellemezte az a fedőnév, amelyet a megmaradt kevesek választottak: „a bölcs öregek tanácsa". 1951-ig magánlakásokban, kis csoportokban szerda esténként összegyűltek vakolni, de megszűntek tettekkel tényezők lenni. Akadtak, akiket kitelepítettek, deportáltak.

A bölcs öregek tanácsán kívül azonban megmaradt a mozgalmi rés, a harcos zsidó szabadkőművesség: a rosszemlékű polgári radikális párt és annak sajtója, a Világ és a Képes Figyelő. Kétségtelen, hogy legalább egy évvel hamarább számolták volna fel őket, ha nem úgy táncolnak, ahogy a kommunisták fütyültek. Ezek a széplelkű humanisták, a szabadság bajnokai, a polgári demokrata szabadkőművesek vér és bosszúszomjukkal, zsidó faji öntudatukkal elől jártak a keresztény magyar intelligencia és középosztály, olykor saját burzsoá testvéreik elpusztításában. A Világ vezércikkírói, a Bálint fivérek, Hámori László és mások most a kommunisták szolgálatában valósították meg azt a programot, amit Bródi Ernő már a hetvenes években hirdetett: a keresztény magyar középosztály és vezető réteg teljes felszámolását, sőt fizikai likvidációját. Ferencz Tibornak, a népügyészség elnökének ők szállították a honvéd tisztikar, a magyar hivatalnoki réteg és a papi személyek ellen szóló kitalált, hazug adatokat, sokszor az indokolásokat is az ürügyítéletekhez. Így történhetett meg az, hogy egyes fontos személyeknek már a második világháború alatt felépített biztonsági hálózata csődöt mondott. Ha nem is tudtak semmit rajuk bizonyítani - szabadkőműves segédlettel - a bolsevisták likvidálhatták őket. Méghozzá látszólagosan legális keretek között. 1950 nyaráig számos ilyen ügyet fejeztek be halálos ítélettel.

Kétféle elem szolgálta ki 1949-ig felesleges túlbuzgósággal a kommunistákat a szabadkőműves és polgári demokrata irányzatból: a Supka Géza köré csoportosult volt galileisták és az egykori 1919-es polgári radikális párt elemei. A második csoport volt: a szovjetizálás következtében vagyonát vesztett - nagyobbrészt - zsidó burzsoá réteg, a vállalatok tulajdonosai, nagykereskedők, pénzemberek, akik hittek abban, hogy a demokratikus polgári irányzat még együttműködhet a kommunistákkal.

Az országhódítók szabadkőműves zsoldos csapata múltjához méltóan nyomorúságosan és gyáván pusztult el. Volt, aki utolsó pillanatban felismerte az orosz pánszláv személyt, de az ilyen magyar volt. A többség azonban az új országhódítókat szolgálta: humanista múltjához híven vérszomjas dühvel pusztítva tovább a magyar középosztályt és a nemzetet. Abban hitt, hogy ezek az új hódítók, akik szintén az ő fajukból kerültek ki, méltányolni fogják korábbi „érdemeiket".

Akasztófára nem húzták őket. Hős és mártír nem akadt közöttük, csupán félreállították őket. És ez igen kicsinyke büntetés volt ahhoz képest, amit hatalmuk delelőjén a magyar néppel szemben elkövettek.

* * *

III. Fejezet - VITA A VULKÁN TETEJÉN

Kint a fronton dörögtek az első világháború ágyúi. A magyarság vérzett az isonzói és volhyniai frontokon, a hadiszállítók, papírbakancs-szállítók és csalánruhagyárosok, gazdagodtak a pesti arcvonalon. Eközben Budapesten Jászi (Jakubovics) Oszkár úgynevezett haladó szellemű lapja, a Huszadik Század kérdőíveket küldött szét a magyar szellemi élet legjobbjainak. A három kérdés így hangzott:

1. Van-e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét?

2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek?

3. Miben látja ön a magyarországi zsidókérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségesnek?

A Huszadik Század két részre osztotta a beérkezett válaszokat: „akik szerint van zsidókérdés", és „akik szerint nincs zsidókérdés".

Mai szemmel lenyűgözően érdekes olvasni a világháborús vulkán tetején és az oroszországi bolseviki forradalom közelségében folytatott vitát. A megnyilatkozások már nem voltak vagy nem tudhattak egész őszinték lenni. Egyetemi tanárok, alispánok, főispánok, egyszerűen kitértek a felelet elől. Voltak, akik betegségükre, elfogultságukra hivatkoztak. Voltak, akik kijelentették, hogy Magyarországon nincs zsidókérdés, tehát ők valami nem létezőről nem nyilatkozhatnak. A meghódított országból már hiányzott a szabad szó. A nagy vitában, amelyet 165 oldalon adott ki a Huszadik Század [137], megszólaltak a szociáldemokraták, az úgynevezett antiszemiták, a konzervatívok, cionisták, a zsidó asszimilánsok és azok ellenfelei, a progresszívek, a katolikusok, a nacionalisták és a nemzetiségek. A publicisztikai magaslaton folytatott vitában senki sem mondta ki a később felismert igazságot, hogy itt egy már meghódított nemzet beszél. Eltekintve azonban az asszimilánsok és szabadkőművesek farizeus megnyilatkozásaitól, magyar és zsidó szellemi emberek teljes nyíltsággal mondották ki, hogy a zsidókérdés Magyarország első számú problémájává vált.

Legbecsületesebb őszinteséggel éppen egy zsidó író, Bíró (Blau) Lajos nyilatkozott:

„Van-e zsidókérdés? Számomra megfoghatatlan, hogy mondhatja valaki, hogy nincs. Az utolsó tíz esztendőben néha úgy tetszett, hogy Magyarországon nincs is más kérdés, csak éppen ez, és tudományos, irodalmi, társadalmi problémakört néha csak meg kellett vakarni, és megtalálta az ember kedvelt zsidókérdésünket." [138]

A vitában csak itt-ott merült fel a halovány gondolat, hogy a meghódított országban többé nem egyenlőséget, hanem kiváltságot jelentett a zsidósághoz tartozás.

Jászi Oszkár szemléje igyekezett tárgyilagosan összefoglalni a vita eredményét.

,,A beérkezett válaszok túlnyomó többsége - 50 érdemi válasz közül 37 - megállapítja a zsidókérdés létezését, mint reális okokból táplálkozó, komolyan tárgyalandó és megoldandó problémát. Míg a kérdés létezésének tagadói nem látnak benne mást, mint atavizmust, 'a világgyűlölet hazajáró lelkét' (Blau), klerikális aknamunkát, vagy a tisztultabb műveltség hiányát (Lencz, Haypál), vagy rosszul leplezett gazdasági antagonizmust (Czirbusz, Vanczák), addig a probléma realitásának megállapítói részben annak kapitalista eredetét (Bosnyák, Szabó), részben egy civilizáció parazitizmusát (Mérey), részben gettómaradvány jellegét (Alexander, Jászi), antagonizmusban való gyökerezését (Farkas), részben faji, világnézetbeli, etikai jellegét (Braun, a cionisták, Cholnoky, Choncha, Jászi, Kriesch, Patai, Radisics, Ravasz, Richtmann), részben modorbeli és nevelési oldalát (Boross, Szabó, Ritoók), részben patológikus lelkiállapotbeli természetét (Richtmann, Lesznai) hangsúlyozzák.

Azok között, akik a zsidókérdés reális létezését megállapítják, igen nagy eltérés mutatkozik arra a fontosságra nézve, amelyet neki tulajdonítanak. Míg egyesek csak súrlódási bajt látnak benne (Jászi), mások egy komoly nemzeti kérdés hordozójának tekintik (a cionisták, így különös erővel Bettelheim és Guttmann), sőt akad olyan is, aki súlyos krízist jósol és katasztrófától fél (Cholnoky).

A zsidó hibák közül különösen gyakran említik a kegyetlenséget, tradíciónélküliséget, az önmérséklet és önnevelés hiányát, a modortalanságot, a pénzvágyat, az arroganciát, az agresszivitást (Buday Barna, Cholnoky, Choncha, Radisics, Raffay, Ritoók). Gyakran visszatérő a zsidók kereskedelmi deliktusainak emlegetése is (Cholnoky), amivel szemben érdekes az Alföldy Ede figyelmeztetése, hogy a legtöbb zsidó bűnhöz egy kötelességmulasztó keresztény is szükséges, valamint annak kiemelése, hogy a közvetítések hajszolása is kezd úri bűn lenni. Eredetiek a Benedek Marcell fejtegetései az unter uns antiszemitáról és lármás filoszemitáról. Zsidó részről élesen bírálják a keresztények igazságtalan türelmetlenségét (!) (Mezey), mások a zsidók struccpolitikáját (Hajdu, Bettelheim).

A megoldás tényezői között gyakran és különleges nyomatékkal említik a demokráciát, és a népies kultúrát szükségképpen követő asszimilációt (Bíró, Giessweinn, Ignotus, Jászi, Szabó) az új zsidó állam és nemzeti öntudat kialakításának szükségességét (a cionisták). E két véglet között igen eltérő javaslatokkal találkozunk: némelyek a minden szemérmet félretevő kitérést és a vegyes házasságokat javasolják (Hatvany), mások ezek ellen szólnak (Lakatos), ismét mások törvényt követelnek a bevándorlás ellen (Buday Barna, György, Turi), mások vallási reneszánszt sürgetnek a dogmatikus vallások romjain (Bross), mások a jobb nevelés fontosságát emelik ki (Ritoók), mások az orosz forradalom fontos eredményeit hangsúlyozzák a zsidókérdés enyhítésére (Jászi, Szabó), mások csak a keresztény szellem végleges diadalától remélnek gyógyulást (Choncha, Turi). Van, aki antiszemitizmus kiélesedésétől remél asszimilációt (Buday Dezső).

Érdekes Braun Róbert és a cionisták szkepticizmusa minden megoldással szemben. Érdekes Kőrösfői-Kriesch Aladár panasza a magyar kultúrközösség hiányáról. Nagy horderejű Bíró Lajos meglátása a régi és új zsidónemzedék eltérő összetételéről. Tanulságos a tót álláspont komor elkeseredettsége (Stefanek), amely a zsidóban az erőszakos magyar asszimiliáció legtekintetnélkülibb eszközét látja.

Feltűnő a zsidóság és kálvinistaság egy részének (Haypál, Lencz, Loványi) találkozása a vallási liberalizmusban és antiklerikalizmusban. Feltűnő a zsidó hozzászólók egy részének (cionisták, Hajdú) heves kritikája a mai zsidó vezetőség ellen; s türelmessége a jóhiszemű antiszemitizmussal szemben. [139] Figyelmet érdemel a zsidókérdés összefüggésének kimutatása a parasztkérdéssel (Bíró, Bölöni, Jászi, Szabó). Érdekes, hogy amíg egyesek a háború folytán a zsidókérdés kiélesedését várták (Bettelheim), mások a végleges egybeforrás erejét látják benne (Buday Barna). [140]

Az akkori liberális idők szellemében senki sem kívánt törvényhozási intézkedéseket, legfeljebb a bevándorlás eltiltását.

Egyetlen kivétel akadt a cionistákon kívül, Alföldy Ede kir. ítélőtáblai bíró, aki félreérthetetlen célzást mert tenni, amely szerint a meghódított országbankiváltság lett zsidónak lenni.

„Az egyenlőség szent elvének - írta - ott van a határa, amelyen túl az egyenlő feltételek a társadalom egyes tagjainak mások rovására előnyöket biztosítanak anélkül, hogy ezek az előnyök az összességnek is javára szolgálnának. Abban az esetben tehát, ha a zsidóság különleges sajátságokkal vagy képességekkel a boldogulás útjáról másokat leszorítana anélkül, hogy ebből az összességnek több haszna volna, mint amennyi kárt a leszorítottak szenvedtek, a zsidók megrendszabályozásának semmiféle egyenlőségi elmélet vagy szabadelvűség nem állhatná útját."

A meghódított ország rémképe - anélkül, hogy ezt kimondta volna - Buday Barna, a jeles közgazdász válaszában merült fel, midőn ezeket írta:

„Sehol sem volt a zsidóság érvényesülése olyan heves és rohamszerű, mint nálunk, az igaz, hogy a zsidóság arányszáma Magyarországon is a legnagyobb. Nálunk, tíz év alatt körülbelül 16 lakosra esett egy, Oroszországban 25-re, Németalföldön 50-re, Németországban 80-ra, Törökországban 130-ra, Angliában 600-ra, Norvégiában 6000-re stb. Térfoglalása is nálunk volt a legnagyobb."

Fél évszázad alatt a Nagy-Magyarország területén a zsidóság négy és félmillió holdat szerzett meg magának, és számításba véve a bérbirtokosokat is, ma már a mezőgazdasági terület ötödrésze a kezében van."

Hol értek el ilyen félelmetes eredményt az angol, a francia vagy az orosz gyarmatosítók?

„Pedig - folytatja Buday Barna - nem lehet mondani, hogy a zsidóság intelligenciájának főerejével a földre vetette volna magát. - A kereskedelem, az ipar, a hitélet, az irodalom, a művészet terén - térfoglalásával még diadalmasabb, találkozunk, s állíthatjuk, hogy értelmiségének elitje inkább ezeken a vonalakon érvényesült, a forgalmi és hitéletet városi központjaiban találta meg igazibb otthonát, a földművelés keretében inkább csak a nyersebb elemeket vették fel a harcot. Hogy az erőmegosztásnak ilyen aránya mellett is, a birtokszerzésben tüneményesen érvényesült, ez bizonyára olyan siker, amelynek párja sehol nincs a világon." [141]

Négymillió hold jutott egy beszivárgott nemzeti kisebbség kezére, s a nagy magyar közgazdász után az országhódításra utalnak a legnagyobb magyar közjogász megnyilatkozásai. Azt írja Choncha Győző:

„A privilégiumon, jogkülönbségeken alapult társadalmunkban is 1785-től 1840-ig erősen szaporodott (a zsidóság), mert amíg Magyarország népessége 1785-ben, Erdély nélkül, hétmilliót tett, s 1850-ben Erdéllyel együtt 13 millióra rúgott. addig a zsidóság már 1940-ben 240.000-et tett, vagyis még az össznépesség meg sem duplázódott, zsidó elem háromszoros szaporodást ért el!"

„A kiváltságok, jogkülönbségek ledőltével 1850 óta lett a zsidó elem szaporodása még rohamosabb, még aránytalanabb, mert míg az össznépesség 1850-től 1900-ig 13 millióról 20-ra, vagyis csak a felével emelkedett, addig a zsidóság több, mint háromszoros gyarapodást mutat 240.000-ről 826.000-re."

Choncha Győző kifejtette azt is, hogy az országhódítók immár megpróbálták a maguk lelkiségére formálni a befogadó többséget.

„Ha tehát a zsidóság köréből nagy számban támadnak írók, tudósok, mecénások, szociál- és állampolitikusok, akik a magyar irodalom, a tudomány, a magyar erkölcs és jog, s a magyar állami és társadalmi rend eddigi eredményeit, alkotásait kicsinylik, becsmérlik, gúnyolják, s e - szerintünk történelmi ócskaságokat - nyugatról hozott újdon utánzatokkal kiszorítani igyekeznek, a nemzet magát egész valójában megtámadva látja, s az ily irányú zsidókat, ha magyarul beszélnek is, idegeneknek, saját kebelében élő ellenségnek tekinti." [142]

A világháború és a magyar összeomlás előestéjén lefolyt vitának ma már kísértetiesen ható része az, amelyben - hűvös, okosan ugyan, - de a magyar és zsidó marxisták; szabadgondolkodók szólalnak meg. Halvány körvonalaiban itt merül fel a magyar földre kivetített zsidó messianizmus, amely a kapitalista gyarmatosítást proletár diktatúrává akarja változtatni. Élén természetesen ugyanolyan zsidó vezető és uralkodó réteggel! Ez az irányzat a zsidókérdést marxi elvek szerint akarja „elmosni", és a meghódított ország fölött a zsidóság uralmát most már nem liberális kapitalista, hanem marxi eszmék szerint biztosítani. Számosan akadtak a magyarországi marxista zsidó írók közül, akik már egyenesen azt hirdették, hogy a zsidóság, amely felszabadította önmagát, azt a kötelességszerű feladatot kapta a sorstól, hogy „felszabadítsa" a magyar parasztságot. Ezt követeli a zsidóság saját békéjének biztosítása. Ennek a „felszabadításnak" következményeit ma látjuk a kolhozokban.

Akadtak olyanok is, akik - mint Guttman Henrik - kijelentették, hogy „amit a zsidó burzsoá ortodoxia nem csinálhatott meg - opportunitásból - azt a proletár ortodoxia meg fogja csinálni: az ortodox zsidó nacionalizmust!"

A vitában sokan mondtak okos dolgokat, és sokan - főként magyar részről - olyanokat, amelyek ábrándnak bizonyultak a későbbiekben. A vallási beolvadástól, faji keveredésig, a vegyes házasságok meggyorsításáig, a zsidó bevándorlás megakadályozásától, egészen a legtipikusabb országhódító, báró Hatvany-Deutsch világrengető ötletéig „frakkot kedves zsidóim!" végig játszottak minden skálát. Visszatekintve: a legbecsületesebbek és legokosabbak a cionisták voltak.

Bettelheim Samu, az amerikai magyar zsidók szövetségének megalapítója például megállapította, hogy „antiszemita korszak előtt állunk Magyarországon". S ő veti fel először a kérdést, amelyet később becsületesen vallottak Gömbös Gyulától Szálasi Ferencig, az úgynevezett magyar fajvédők:

„A zsidókérdést egy sajnálatos szerencsétlenségnek tartom, - írta Bettelheim, - hogy eddig soha nem kíséreltetett meg annak megoldása magukkal az antiszemita vezérekkel egyetértően. Hiszek a becsületes zsidók és antiszemita vezetők kölcsönös megértésének lehetőségében."

Bettelheim Samu nem volt országhódító. Ő érezte talán egyedül a veszélyt, és sejtette a megoldás lehetőségét is. Ő egy másik országot, Izraelt akarta meghódítani saját népe számára, s ezért az övét tartjuk a legtisztességesebb, legemberibb és legnemzetibb álláspontnak.

Lényegében ugyanezt hirdette dr. Lukács Leó ügyvéd, a Zsidó Szemle szerkesztője, aki ezeket írta:

,,A zsidókérdést elsősorban nekünk zsidóknak kell megoldanunk. Egy részünknek vissza kell telepednünk Palesztinába, ottan normális népi életet kell élnünk."

Ugyancsak a cionista nacionalizmus szükségét hirdette dr. Richtmann Mózes, a Zsidó Szemle szerkesztője, bátran kimondván, hogy ez kevéssé veszélyes a magyar államra, mint a „megemészthetetlen asszimiláció".

A Huszadik Század nagy vitájában, egyetlen veszedelmes elem jelentkezett. Nem az antiszemiták, nem a cionisták, hanem - az országhódítók. Azok tehát, akik vagy már betakarták magukat az asszimiliáció vékonyka mázával, vagy akik mint milliomos bárók, bankvezérek, udvari tanácsosok, fent ültek a meghódított ország gazdasági és társadalmi gúlájának csúcsán. Ezek vitatták legszenvedélyesebben, hogy zsidókérdés nincs, hogy azt „mesterségesen csinálják", vagy mint Fleissig Sándor bankvezér idézte: „ez a bután szocializmusa". Ezek az újgazdagok voltak azok, akik kihirdették a legnagyobb fából vaskarikát: „mi, magyar zsidók vagyunk". S zabolcsi Lajos, a polgári és asszimiláns „Egyenlőségnek" a magyarországi zsidóság hivatalos lapjának szerkesztője, egyenesen az antiszemiták ellen követelt törvényhozási intézkedéseket, holott a zsidóság ellen akkor nem követelt ilyesmit egyetlen „antiszemita" sem.

- Lelkünkkel szeretjük ezt az országot! - kiáltott fel szenvedélyesen. Nem sokkal utóbb azonban ugyanez az Egyenlőség és ugyanez a Szabolcsi Miksa írta a forradalmi öldöklésben, cár-gyilkosságba, a keresztény középosztály kiirtásának vérgőzébe fulladt szovjet forradalomról.

„A zsidó szellem, a zsidó tudás, zsidó szív és békeszeretet (!) megmentette Oroszországot, és megmentette talán az egész világ jövőjét. Soha még a zsidóság világtörténelmi hivatása olyan éles fénnyel fel nem ragyogott, mint épp Oroszországban. Trotzkij szavai bizonyítják, hogy a bibliai és prófétai zsidó szellem a nagy békeszerzők, Jezsajás, Micha prófétáké, a szelíd talmudi bölcseké, amely eltölti Oroszország vezetőit." [143]

Az asszimilált „magyar" zsidó a határok közelében kitört véres bolsevista vulkánt nem úgy tekintette, mint általában mindenki. Nem a gyilkoló végzetet látta, hanem - a zsidó sikert.

Hiszen míg a Huszadik Század nagy vitája zajlott, megszólalt egy „kívülálló" is, akihez nem intéztek körkérdést a szabadkőművesek progresszívek. Milotay, az Új Nemzedék főszerkesztője, a magyar történelem legnagyobb publicisztája, a Huszadik Század elméleti vitája közben úgy látta, hogy a front-katonával, a lövészárkok szocializmusával szemben már megszervezkedtek Magyarország gyarmatosítói, hogy „progresszív" zászlók alatt vigyék tovább ugyanezt a kizsákmányolást és ország fölötti uralmat. „Ez a Magyarország már berendezkedett - írja Milotay István, - felszervezkedett arra a harcra, amelyet a hazatérővel (t. i. a front-katonával) meg kell vívnia. Roppant hadserege, egy új társadalom látszólag legtávolabbi, legellentétesebb rétegeit öleli fel egy nagy egységben, a piros nemzetközi radikalizmustól a bankvárak lakosaiig, akik angol páncélos tankokra emlékeztető gépkocsikon robognak keresztül kasul egy nagy, rothadt város utcáin, amelynek sötét sikátoraiban és vak háztömbjeiben öklét rázva ül az éhségtől ájult magyar hivatalnoki nyomor, mialatt színházai, mulatói, korzói az új világ élvezőitől hemzsegnek és zsongnak, a jóllakottaktól, akiknek minden új, s akiknek arcán már a biztos győzelem fénye oly öntelten, oly kihívóan szemtelenkedik. Ez az elbizakodottság és jólét zsírjától tündöklő arcú tömeget, ha nézed a dunaparti nagy hotelek éttermeiben, halljaiban, a legjobb, jó és kevésbé jó nyilvános helyeken, a színházak páholyaiban és zsöllyéiben, mulatóhelyeken és mindenütt, ahol nekik való testi és lelki élvezet habzsolható, ha nézed őket, amint magukon hordják mindazt, ami szövetben, bársonyban, selyemben, posztóban és prémben, csipkében, ékszerben, cipőben és fehérneműben még az országban található, ha így nézed őket, amint dülledt szemmel és tágra nyitott szájjal eszik a sültet, a szőlőt, a színházak ostobaságait és trágárságait, ha így nézed őket, így egy boldogságtól harsogó elégedettségtől majd szétpukkadó élet foteljében, el sem hinnéd, hogy ezek mind forradalmárok. Pedig arany­láncaikkal, gyémántgyűrűikkel, a gőzölgő tállal előttük ezek mind radikálisok, a türelmetlen és elégedetlen haladás kátéját hordják zsebükben, s úgy néznek körül, hol van még egy darab elavult, a régi, ostoba Magyarországból, melyet ez a forradalom még meg nem hódított, s amelyet ők még meg nem ettek..." [144]

Gyarmatosított országról írt-e ennél megrázóbb és igazabb képet, bármely hindu, egyiptomi, szíriai vagy marokkói? Hiszen egy másik magyar zseni is ezidőben kezdi írni történelmileg és szellemileg is döntő regényét: „Az elsodort falut". Próféta, lángelme, sorsfordító magyar, aki nemcsak látja, hanem elsőként meri is kimondani a rettentő igazságot. Ő a magyar óriás már kívül állt a Huszadik Század progresszív intellektueljeinek talmudizálgató „eszmesúrlódásain", és a farizeus doktorkák kuruzsló vajákosságain.

Ha valaki, akkor Szabó Dezső nem volt antiszemita. Ellenkezőleg, ő az első magyar, aki tökéletesen meglátta annak a kérdésnek politikai, társadalmi és szociális vonatkozásait, amelyekből Kossuth is még csak a politikai veszélyeket tudta kiolvasni.

Az elsodort falu nem antiszemita vádirat a zsidóság ellen. Sokkal inkább gigászi védőbeszéd a magyar nép és a magyar faj mellett. [145]

Az a különös, hogy ezekben az időkben a zsidókérdés igazi értelmét látták nemcsak jobboldalról, cionista részről, hanem polgári baloldalról is. A világháborús időknek jelentős figurája volt Fényes László, Az Est vezér­riportere és publicistája, aki a magyar uralkodó osztály előtt mindig szélső - baloldalinak, sőt zsidónak tűnt fel, noha egyik legrégibb magyar családból származott. Fényes László „progresszív" zsidóságban írt a kommün tapasztalatai láttán, annak bukása után, 1919. szeptember 5-én. (1917-18-ban országgyűlési képviselő, a Nemzeti Tanács tagja és hadügyi államtitkár volt. 1919-ben emigrált, és az emigrációban halt is meg. Közfelfogás szerint proszemita volt, de azért tisztán látott a zsidókérdésben.) 1919. szeptember 5- én, a román katonai cenzúra engedélyével kétoldalas röpiratban intézett támadó, nyílt levelet Friedrich István akkori miniszterelnökhöz. Mint egyik legérdekesebb dokumentumát közöljük ezt az írást:

„Es itt a zsidókérdés. Talán méltóztattok tudni, hogy nyolc esztendeje kiabáltam a közéletben a zsidókérdés veszedelméről és megoldásának sürgős szükségességéről. Vajon nem én hirdettem állandóan, hogy Magyarország - még a régi nagy Magyarország is - kicsi ahhoz, hogy elbírja hat ország kikergetett gettóját... Ezek az ide bevándorolt emberek nemcsak erkölcsi nézetükben ellentétesek minden más bevándorolt európai néppel, hanem mert fizikai munkát abszolúte nem akarnak végezni, és viszont gazdasági igyekvésükben semmi erkölcs nem köti őket, teljesen meg fogják fojtani a magyarság erejét, kultúráját és magát a magyar fajt. Itt tehát gyorsan és intézményesen cselekedni kell. De hát azt kérdezem minden józan eszű embertől ezen a világon: ennek a szörnyű nehéz, de feltétlenül megoldandó kérdésnek, az a megoldása, hogy néhány száz zsidó embert a villamosokból kiráncigálunk és magunkat megpiszkolva, őket testileg bántjuk? Válogatás nélkül, csak azért, mert zsidó? Holott eddig tűrték, hogy a főiskolák hallgatóinak 70 százaléka zsidó. Hiszen nem kormányzásra, hanem iktatóhivatalok vezetésére is alkalmatlanok olyan emberek, akik ezt a kérdést pogrommal látják megoldhatónak. Tessék megcsinálni az arányosítást. Ez látszólag illiberális intézkedés, de eltekintve attól, hogy nem a múlt korszak liberalizmusa a világmindenség végcélja és teteje, mégis magasabb és legjogosabb államérdekből senki sem szólhat ellene. Kiküldetni minden nem magyar honost és közéleti terjeszkedésüket megrendszabályozni. Mert azt nem lehet elintézni, hogy az egyik faj csak cselédnek, szántóvetőnek, asztalosnak, csak munkásnak legyen jó, a másik faj pedig minden szellemi és vezető pályát elfoglaljon.

Ahogy Ti most dolgoztok a zsidókérdésben, az a szalmalánggal való

máglyagyújtogatás. És ennek rövid idejű szalmalángjánál a zsidókérdés megoldatlanul fog maradni az országban. A máglya fénye messze fog kiabálni önmagáért. De a szalma el fog hamvadni. És emlékezzetek rá: minden a régiben fog maradni. Ennek pedig nem szabad megtörténni!"

Természetesen csaknem döntő fontosságú e kérdésben Ady Endre véleménye, hiszen Adyt még ma is mint a legnagyobb magyar filoszemitát emlegetik. Azonban lássuk csak mit ír Ady Endre, vagy mit mond róla a kommunistává vált Bölöni György? [146]

„Nem a grófi ezer holdasok siettek a zsidók védelmére, hanem a zsidók siettek az ezer holdasok feudális rendjének védelmére. És ha a hazafiak jajgattak, hogy 'zsidó kézre kerül az ország', nem azért jajgattak, hogy az ezer holdasok a zsidó kézben is a régi feudális rendet tartják fent és védik, ők az új földesurak alulról jött voltát és másfajtabeliségét kifogásolták.

Ady. ... látta a hibát a „héberbetűs" polgári kultúrában is, amellyel a városias polgárság teleitatódott mindenütt, de legjobban Budapesten. Ady nem mindig tartotta egyformán svungosnak a harcot, sőt óvatosnak és taktikázónak találta barátai és még inkább a baloldali sajtó részéről is városi zsidó polgárság hibái ellen."

U. o. „Ez a baloldali sajtó nem kapott pausálét a magyar klérustól és ezerholdasoktól, de annál inkább kapott a bankoktól és fejlődni kezdő ipari kapitalizmustól. Lehetett tehát antifeudális, de nem lehetett antikapitalista. A háború előtti Magyarországon még ami keresztény: az a feudális, ami zsidó: az kapitalista...

Adynak voltak gondolatai a zsidóságról, és miért élvezett volna smokkság, a magyar zsidóság e felületes és túlzott európaiaskodó moderneskedése, amit ez éppen a lassabban mozduló, de komolyabb, mélyebb magyar intelligenciával szemben játszott ki öntudatlanul, az az önhitt nyegleség, ami a külföldön azonnal megüti az ember orrát, mint kellemetlen pacsuli szag, ha igazi pesti jelenik meg a látóhatáron: ez a mai Balkán és amerikai melanzs, Gellért szálló és poloska, hullámfürdő, Margitsziget, Dunaplázs és kéjgáz: ez akkor sem volt kedvére való az akkori Adynak. De ez akkor is Budapest szelleme volt... "

Míg a Huszadik Század vitája tartott, Magyarországon egyre érezhetőbbek voltak egy társadalmi forradalom elkerülhetetlen földlökései. A frontokon és a lövészárkokban kint állt a magyar katona, aki a szabadságharc óta először forrott össze a tartalékos tisztek egyenruháját viselő kis- intelligenciával. Ebből a magyar szolidaritásból léptek elő a Gömbös Gyulák, a 13 kapitányok, a nemzeti és szociális forradalom pionírjai. A magyarság minden rétege úgy érezte, hogy az idő megérett a megújhodásra. És megérezte, hogy ennek útjába nem a progressziós jelszavakat hangoztató Galilei kör intellektueljei állanak csupán, hanem mindaz a pénz, ipari és kereskedelmi hatalom, amely leigázta a nemzetet. A befogadott kisebbség állt szemben a magyar felszabadulás és magyar szocializmus akaratával. Tormay Cécile - az egész világon elterjedt Bujdosó Könyvében - megírta, hogy a széplelkű vitatkozók fölé emelkedett a magyar nép, a paraszt, a munkás, a proletariátus ökle, amely arra mozdult, hogy lesújtson amidőn akár győztesen, akár vesztesen befejeződik az első világháború. És akkor, az utolsó pillanatban az országhódítókra sújtani akaró öklöt lefogta egy titokzatos kéz. A frontra küldött haditudósítók, az arcvonalba küldött Az Est és a Népszava a fülébe súgta a harcoló magyarnak: ne harcoljatok. Ez a háború már elveszett. Az új szociális Magyarországban majd mi fogunk vezetni titeket. S akik ezt mondták, valamennyien az országhódítás progresszív formájának képviselői voltak.

A Huszadik Század vitájában csak Bettelheim Samu, az amerikai magyar zsidók szövetségének megalapítója bizonyult prófétának:

„Hiszek a becsületes zsidó antiszemita vezetők kölcsönös megértésének lehetőségében - írja akkor. - Ez a nézet talán meglepő újdonságnak hangzik, ám ne felejtsük el, hogy a régi módszerek valamennyije hasznavehetetlennek bizonyult. A még tobzódóan nekilendülő világháború a néplélek olyan feneketlenségét tárta elénk, amelyről kultúrjósaink iskolabölcsessége nem álmodott. A magyar zsidóság ne áltassa magát olyan békedalokkal, mint Európa, amely békésen szunyókálva feküdt a világháború örvényes szélén. Magyarországon mindig is létezett zsidókérdés, és nemsokára korunk minden kérdőjelének ez a legrejtélyesebbike szenvedélyesen meg is mozgatja társadalmunkat. Ez világkatasztrófa merészebbé, viharosabban követelőzővé alakította a társadalmat: a zsidó hitközségi élet apró módszerei már nem elegendők ahhoz, hogy a jövendő fejleményeinek elébe állhassanak!" [147]

A naptár 1917 végét mutatta. A meghódított országban intellektuelek vitatkoztak nagy tudalommal és megfelelő nagyképűséggel. Szabó Dezső kézirata fölé hajolt éjszakánként. Milotay István az Új Nemzedék hasábjairól próbált szólani. Szentpéterváron azonban már Lenin volt az úr, miután előzőleg már egy Samuelly Tibor várta a leningrádi pályaudvaron a Svájcból Oroszországba szállított 50 vezérkommunistát, akiknek 90 százaléka zsidó volt. Valahol a flandriai lövészárokban talán most hullott ciángáz egy német őrvezető, Adolf Hitler szemébe. Kun (Kohn) Béla valahol a krasznojarszki hadifogolytáborban készült a hatalomátvételre. És a Grand Oriensben összegyűlt világhódítók talán most határoztak a szent.istváni magyar birodalom szétrombolásáról.

Hogyan is írta a vulkánon tartott vita résztvevője?

„A zsidókérdés nemsokára korunk minden kérdőjelének ez a legrejtélyesebbike szenvedélyesen meg is mozgatja társadalmunkat."

Nagyon figyelemreméltó, amit két külföldi, magyarbarát író, Jean és Jerome Tharaud ír könyvében, amelyben egy meg nem nevezett magyar mondja el véleményét a bolsevizmusról.

„Nem akartunk belenézni a lelkükbe. Felületesen megelégedtünk azzal, hogy magyarrá álcázták magukat, hogy megtanulták nyelvünket, és átvették egy-két szokásunkat. Két generáció után a vad galíciai zsidó személyiség lett Magyarországon. Ez idő alatt elfoglaltak minden kulcsállást a vagyonszerzés terén... Szerencsétlen nemzetünk leigáztatott pénzügyi, kereskedelmi intellektuális vonalon... A vereség napján jöttünk rá, hogy a liberálisan befogadottak mivel hálálták meg mindezt nekünk: teljesen ledönteni civilizációnkat, beültetni hozzánk a bolsevizmust, amely a legújabb formája annak, hogy Izrael uralkodjon az összes népek fölött. (Quand Israel cest Roi. 268.) Nagy tévedésünk volt az utolsó ötven év alatt: azt hittük a zsidókból magyart tudunk csinálni, de ez lehetetlen. Ezek izraeliták, és mindig is azok maradnak, mint az emberiség legnacionalistább népe." (1920-1921 Librarie Plon les Petits fils de Plon et Nourrit.)

*  *  *

Országhódítók 01

Országhódítók 02

Országhódítók 03

Országhódítók 04

Országhódítók 05

Országhódítók 06

Országhódítók 07

Országhódítók 08

Országhódítók 09

Országhódítók 10