„A harctéren, magyar csapatok körében sehol sem tört ki a forradalom, a lázadás itthon azoknak a műve volt, akiknek éppen a megcsalt, kifosztott, elárult magyar katonától volt félteni valójuk." [149]"

IV. Fejezet
„EZ NEM AZ ÉN FORRADALMAM"

Idézet Kiss József „Tüzek" című költeményéből:

Már a Huszadik Század vitájának közkérdéseiből is kiderült, hogy a magyarországi zsidó intelligencia - amely intelligensebb volt a németországinál is - felismerte, hogy a mértéktelenül túlszaporodott zsidóságot csak úgy lehet megmenteni, ha akár egy győztes, akár egy vesztes világháború végén a magyar parasztság és munkásság szociális igényeinek kielégítésével operálnak, és mint progresszívek vagy szocialisták igyekeznek megtartani az ország fölötti hatalmat.

Soha sem lesz lehető történelmi bizonyossággal megállapítani, hogy a monarchia szétdarabolásában, és Szent István országának felnégyelésében milyen szerepet játszott a montefiorei parancs. („Zsidó testvérek, foglaljátok el Magyarországot és Galíciát.") Bizonyos, hogy itt sok komponens működött közre: a szociális viszonyok tarthatatlansága, a Magyarországot környező népek nacionalizmusa, a pánszláv imperializmus könyörtelen erőszakossága, a dunai monarchia belső szociális korhadtsága, amely különösen láthatóvá vált I. Ferencz József halála után és a gyenge IV. Károly kapkodó uralma alatt. Azonban bizonyos az is, hogy a szétesés folyamatát hatalmas külső és belső erők segítették.

Mi, magyarok szeretünk itt Masaryk és Benes, valamint Scotus Viator munkájára, az első világháborús fáradtságra hivatkozni. Mindez azonban nem lett volna lehetséges, ha Benes és Masaryk nem találják meg a kapcsolatot az amerikai zsidó szabadkőművességhez, a Scotus Viatorok „magvetése" nem talál termékeny talajra ugyanezekben a körökben, és ha a párizsi Grand Oriens, amely montefiorei és cremieuxi hagyományokból nőtt a világ leghatalmasabb titkos szervezetévé, nem segítik a monarchia szétrombolására irányuló törekvéseket.

Mindezek az erőtényezők jelentős belső szövetségesre találtak a dunai monarchia és a Szent Istváni Magyarországon belül a zsidó intellektualizmusban. Az első világháború a kapitalista nyugati zsidóság első nagy kísérlete volt az Európa feletti végleges hatalomátvételre, ami akkor még nem egészen sikerült, noha már 27 milliárd arany dollár értékű vagyonnal rendelkeztek Európában. Legújabb amerikai kutatások szerint az egész európai ipari, agrártőke vagy 42 százaléka a kezükön volt. A magyarországi polgári baloldal, helyesebben a megpolgárosult országhódítók akkor még a progressziós elvek alapján akarták átmenteni uralmukat az ezeréves birodalom összeomlasztása árán is. Ekkor már bent ültek a gazdasági és szellemi élet kulcspozícióiban, s ahogy nyúlt a háború, úgy igyekeztek ők minél inkább kivonni magukat a véres áldozatból, és biztosítani uralmukat a háború végére is. Az első világháború vége felé Dáner Béla, a magyar hadsereg egyik legvitézebb tisztje meghallgatatlanul figyelmeztette a magyarságot a veszélyekre. [148]

Ami a közre irányuló elhatározásokat illette, jellemző volt ennek a rétegnek, s az azt kifejező lapoknak magatartása. Amíg az első világháború elején fülsértően, túlzott piros-fehér-zöld hazafisággal küldik harctérre a magyar tömegeket, 1917-ben már leghatározottabban szabotálják a háborút, és készítik elő az összeomlást. „Csak még egy kicsit szorítsuk! Izom ne lankadjon, lélek ne csüggedjen, még egy roham, és fenn vagyunk a romok ormán, vert seregek halmán, magyarok győzelmén" - írja 1914. szeptember 4-én Az Est, amely már 1917 decemberében így folytatja: „Le a téli háborúval, elég volt a kertelés, a hallgatás, a bürokratizmus tehetetlenségéből, éljen a béke és a népek testvéri egyesülése."

1917 éve az a titokzatos fordulópont, amely immár teljesen nyíltan a magyar frontok és a belső arcvonal összeomlasztására kapcsolja össze a zsidóságot. S ennek egyik oka a szovjet-forradalom. A magyarországi zsidók legilletékesebb orgánuma az Oroszország fölött történt bolsevista zsidóhatalomátvételt ünnepli úgy, hogy ismét idézni kell:

„A zsidó szellem, a zsidó tudás, a zsidó szív és békeszeretet megmentette Oroszorszagot - írja Trotzkij-Bronsteint magasztaló cikkében az Egyenlőség 1917. december 27-én - megmentette talán az egész világ jövőjét. Soha még a zsidóság világtörténelmi hivatása oly éles fénnyel fel nem ragyogott, mint Oroszországban." Ugyanakkor, 1917 karácsonyára a magyar középosztály karácsonyfaja alá leteszi Az Est első oldalán közölt versét Lakatos (Kellner) László:

„Új Krisztus jött el: Lenin! Lenin!"

A magyar katona páratlan hősiességgel, kitartással harcol a frontokon, olyan ügyért, amelyben övé csak az áldozat, a szenvedés, a kiontott vér. Ők azonban nem arra szervezkednek, hogy a háború végén a magyar parasztot, munkást szociális igényeibe segítsék a kezükben levő szellemi fegyverekkel, hanem, hogy az országvesztés árán megmentsék saját magukat. Ebben a háborúban övék a legkevesebb áldozat. Övék a legtöbb hadijövedelem, soraikból kerül ki a legtöbb hadigazdag, a legtöbb felmentett és a legkevesebb hősi halott. A Magyar Országos Statisztikai Hivatal 1922-ben 10.000-re becsülte az elesett zsidó katonák számát, ami a zsidóság számarányához képest 1,1%-nak felel meg, amíg a nemzsidó népesség vesztesége 2,8%-ot tett ki. „Ez adatok szerint - ismeri be a Magyar Zsidó Lexikon is - úgy halottakban, mint sebesültekben, a zsidóság vesztesége volt legkisebb az összes felekezetek között..." (950. oldal.)

Semmi kétség, hogy vannak zsidók között is igazi hősök, és zsidó családok is szenvednek nagy életáldozatokat, azonban ezeket a későbbi második világháborús úgynevezett zsidó-törvények kivételezik is. Viszont teljesen a pil-pul világába tartozik a Magyar Zsidó Lexikonnak az a felderítése, amellyel a nemzeten belüli zsidó érdemnek akarja feltüntetni a zsidók front mögötti munkáját, a hadiszállításokat. Mert, amíg a harctereken ömlött a magyar vér és szent-istváni nemzetiségek vére, addig ezekért a hadiszállításokért súlyos aranyakkal, bárói címekkel, kitüntetésekkel, mentesítésekkel, új hatalmi pozíciókkal fizetett a magyarság. A csepeli Weisz Manfréd Művek ez idő alatt lett naggyá, és Weisz Manfréd ekkor kapott báróságot, de bebizonyított tény, hogy a csepeli művekben olcsóbb béren előállított gránát vagy puskatöltény már az első világháborúban is drágább volt, mint ugyanaz az angol vagy a francia gyárakban, vagy éppen a Krupp Műveknél. A második világháborúban még az előbbinél is drágább.

A magyarság 1917-18-ban sem értette, mert nem érthette a zsidók úgynevezett forradalmi magatartását, a front összeomlasztására irányuló törekvéseket, midőn a háborúnak ők csupán haszonélvezői voltak. Még vitéz dr. Kolosváry Borcsa Mihály is csak félig teljes magyarázatot ad erre a magatartásra, midőn többször idézett könyvében ezeket írja: „A harctéren, magyar csapatok körében sehol sem tört ki a forradalom, a lázadás itthon azoknak a műve volt, akiknek éppen a megcsalt, kifosztott, elárult magyar katonától volt félteni valójuk." [149]

A magyarázatot csak azért mondottuk félig teljesnek, mert mindez igaz, de hozzátartozik az is, hogy a magyar háború-vesztésben ők az országhódítás kiterjesztésének nagy lehetőségét és Közép-Európa végleges leigázásának nagy valószínűségét látták.

Teljes igazság azonban, amit ezután hangoztat dr. Kolosváry: „Éppen a magyarországi zsidókérdés irodalma szolgáltatja a perdöntő adatokat ahhoz a históriailag megállapított tényhez, hogy a felbomlás, a magyar katasztrófa szellemi előkészítői, felidézői, kirobbantói és haszonélvezői, majd a széttépett ország alélt magyarságának zsarnokai és kihasználói zsidók voltak." [150]

A magyar október 31-i forradalom nem magyar és nem forradalom. Helyesen állapítja meg Kádár Lehel és Lendvai István: - patkánylázadás. A szerkesztőségek, kávéházak felmentett csőcselékének feledhetetlen lázadása ez minden nemzeti igény és minden szociális tartalom nélkül. A magyar paraszt és munkáskatonák - legnagyobb részben még mindig fegyelmezett egységekben hazaáradnak a frontokról , - de nem veszik el és foglalják el a nagybirtokokat, a zsidó uraságok hatalmas bérleteit, nem kezdik szocializálni a gyárakat. Annak a pesti intellektuális zsidó rétegnek, amely a magyarság nevében szocialistáskodott és progresszíveskedett, kisebb gondja is nagyobb a magyar nép szociális igényeinél. Gróf Károlyi Mihály ennek a rétegnek előretolt strómanja Parád környéki birtokain rendez ugyan valami jelképes földosztást, amely csak arra jó, hogy a Kereskedelmi Banknál fennálló óriási adósságainak egy részét törleszthesse majd.

Az őt hatalomra segítő nemzeti tanácsban azonban kilenc zsidó újságírót találunk: Garami Ernő, Kunfi (Kustaatter) Zsigmond, Pogány (Schwartz) József, Weltner Jakab, Purjesz Lajos, Hatvany (Deutsch) Lajos báró, Bíró (Blau) Lajos, Szende Pál, Jászi (Jakubovics) Oszkár. A szellemi iskariotizmus fenti képviselőin túl azonban zsidók még a nemzeti tanácsban Diener-Dénes József, Sándor Pál, Bőhm Vilmos, Schwimmer Róza. A húsz tag közül zsidó tizenhárom! Az első Károlyi kormányban zsidó Szende Pál pénzügyminiszter és Kunfi Zsigmond kultuszminiszter. A Berinkey kormányban kultuszminiszter marad Kunfi Zsigmond, aki a katonatanácsokat is vezeti, hadügyi államtitkár Bőhm Vilmos írógépügynök, külügyi államtitkár Diener-Dénes József és pénzügyminiszter Szende Pál.

Az októberi lázadásban jelentős szerepe van a szabadkőműves jellegű Galilei körnek, amelynek tagjai csaknem száz százalékban a harctéri szolgálat alól felmentett zsidó egyetemi ifjúság soraiból kerülnek ki.

A lázadás sajtófőnökének Gellért (Goldmann) Oszkárnak, a polgári Pesti Hírlap katonai és harctéri rovatvezetőjének szerkesztésében jelent meg „A diadalmas forradalom könyve". Ebben 75 író és újságíró mondja el önvallomását a „forradalomról". „Az uralomra jutottak, a célhoz érkezettek fölényes, diadalittas, ujjongó érzése hatja át az önvallomások minden sorát." -írja Bosnyák Zoltán.

Ennek a „forradalomnak" jellegére mi sem mutat rá jobban, mint a történelemben már közismert jelenet, midőn gróf Károlyi Mihály Belgrádba utazik a kormány és a nemzeti tanács nagyobb küldöttségével, hogy külön fegyverszünetet kérjen Franchet d'Ésperay francia tábornoktól, a francia balkáni haderők főparancsnokától. S akkor a liberális Franciaország győztes hadvezére a belgrádi konak (királyi palota) lámpája alá állítja a küldöttséget, és azt kérdezi:

- Önök valamennyien zsidók?

S csak azután jegyzi meg:

- Hát ilyen mélyre süllyedtek?

És Ady Endre, akit szívesen sajátított ki az úgynevezett „forradalom" az országhódítók szellemi elitje és csőcseléke, amikor már csaknem halálos ágya előtt megjelenik a Galilei kör küldöttsége, hogy ünnepelje, mint a „forradalom" szellemi atyját, hidegen csak ennyit mond:

- Ez nem az én forradalmam!

* * *

V. Fejezet
A PÚPOSOK ORSZÁGA

1919. március 21-n Budapesten kikiáltják a tanácsköztársaságot. Látszólag ez valami újdonság. Látszólag valami magyar dac az antant politikájával és az országromboló ál-béke előkészítésével szemben. Azonban, akik a Gyűjtőfogházban aláírják a hírhedt szocialista-kommunista egység-okmányt, szinte kivétel nélkül az országhódító nép tagjai.

A határozat kimondja, hogy a szociáldemokrata és kommunista párt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesül. E párt a proletariátus nevében haladéktalanul átveszi az egész hatalmat. A proletárság diktatúráját a munkásparaszt és katonatanácsok gyakorolják. Éppen ezért véglegesen elejtődik a nemzetgyűlési választások terve. Haladéktalanul megteremtendő a proletárság osztályhadserege, amely véglegesen kiveszi a fegyvert a burzsoázia kezéből.

Az okmányt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevében aláírták: Landler Jenő, Weltner Jakab, Kunfi Zsigmond, Pogány József, Haubrich Jenő. Valamennyien zsidók.

A Kommunisták Magyarországi Pártja nevében a következők voltak az aláírók: Kun Béla, Szántó Béla, Vágó Béla, Jancsik Ferenc, Vántus Károly, Chlepkó Ede, Seidler Ernő, Rabinovics József. Jancsik kivételével valamennyien zsidók.

Később majd megírja Tormay Cécile a nagy magyar írónő: „Egy idegen faj tudtul adta uralmát."

És valóban nem bolsevista, nem szocialista, és nem marxista uralom volt ez már, hanem idegen faji uralom a magyarság fölött. A kommunista direktóriumnak csak az elnöke - egyedül Garbai Sándor - magyar, akiről azt mondja a pesti néphumor, hogy csak azért van a bolsevista direktórium élén, hogy legyen, aki „sábeszkor aláírja a halálos ítéleteket". Azonban, amikor a nagy tragédiának vége van, a bécsi exilben Garbai Sándor, az első tanácsköztársaság elnöke is ráébred, hogy a magyar munkásmozgalom végzetét idegenek idézték elő. [151]

Mert, ami 1919. március 21-ike után történik, nem marxizmus, nem kommunizmus, hanem az országfoglalás egy új formája „szocialista" alapon. De akik ezt az országhódítást végzik Dob-utcai, vagy nyíregyházi, kolozsvári proletárok, de épp annyira zsidók, mint Chorin Ferenc, vagy Szterényi József. Igen! Ők túszként internálják a „nagy-zsidót" is, ha kell, azonban a cél most is a magyarság fölötti uralom. Nem kapitalista formában, hanem „szocialista" világmegváltás alakjában.

Az a kis-zsidó, aki a terror-legények bőrkabátjában magyar-gyilkolásra összeszervezkedik, aki Samuelly Tibor vezetése alatt végig-gyilkolja Hajdúszoboszló, Kalocsa, Devecser magyar parasztjait, az országhódításnak „szocialista" terror-legénye. A hozzájuk tartozók elmondják az új terroristákról, - hogy a szocializmus apostolai. Azonban a valóság egészen más.

1919. március 21-én kezdődik a megdöbbentő nagy kísérlet: a zsidó kapitalizmusból - az idők szelleméhez képest - zsidó kommunizmussá változtatni a Magyarország fölötti uralmat.

Mert hiszen, akik ezen a végzetes napon átveszik a Magyarország fölötti hatalmat, Garbai Sándor kivételével valamennyien zsidók. (Nevek a függelékben.) [152]

Csak nagyon kevesen voltak, akik a zsidóság soraiból tiltakoztak, vagy fellázadtak volna az ellen, amit hittestvéreik cselekedtek a magyarsággal. A kivételek közé tartozott Molnár Jenő, zsidó származású újságíró, aki „A 133 napos rémuralom" cím alatt, nyomban a kommün bukása után igen tárgyilagosan könyvet írt az 1919-es bolsevizmusról. Ebben részletesen közli Fehér Imrének, a vörös hadsereg ezredesének jelentését, amelyet Samuelly terroristáinak cselekedeteiről küldött Haubricht József hadtestparancsnoknak és az olasz katonai missziónak. Fehér Imre ezredes, aki valószínűleg magyar származású volt, bátran és kertelés nélkül írta meg:

„Vádoljuk Samuellyt és a terroristákat a következő gaztettekkel: hatáskörüket túllépve sok ártatlan embert végeztek ki. A vádlottaknak nem volt joguk magukat védeni, velük kihallgatás nélkül végeztek. Eljárásuk, amely minden legkisebb igényű humanitást is kigúnyolt a következő volt:

A terroristák, amint megérkeztek valamelyik községbe, a férfi lakosságot nyomban összeterelték és ütlegelték. Samuelly kiválasztott közülük 10-15, esetleg több személyt, és anélkül, hogy a szerencsétlenekhez egy szót is intézett volna, átadta őket a Lenin-fiúknak. A Lenin-fiúk, mint a vadállatok nekiestek a szerencsétlen áldozatoknak, és elkezdték őket puskatussal, kézigránáttal ütni, és rohamkésekkel szurkálni. Az emberek testéből patakzott a vér. Nagyon soknak eltörték a karját, a derekát, aztán egy fa alatt székre állítva őket, nyakukba akasztották a kötelet és megparancsolták nekik, hogy maguk rúgják ki maguk alól a széket. Ha a szerencsétlen mártír rettenetes félelmében ezt nem tudta megtenni, addig szurkálták késekkel, amíg élet volt benne."

A vörös hadsereg bátor ezredesét a feljelentés után „hazaárulás, lázítás és hamis vád terjesztése" miatt a parlament halálpincéibe vitték és félholtra kínozták.

A borzalmakat kötetszámra tudnánk folytatni. Azonban egyelőre elég annyit megállapítani, hogy az országot elnyomó 800 terrorista között épp úgy akadtak magyar kiszolgálók, mint ahogy a kapitalista országhódításnak is megvoltak az úri kiszolgálói. A terroristák 90 százaléka mégis zsidó volt. A magyarok azonban főként a börtönből kiszabadított banditákból, rablógyilkosokból kerültek ki, mint Nick Gusztáv, aki egy kokottot gyilkolt meg, vagy Medvegy Vilmos, aki mint Budapest leghíresebb betörője került a fogházból a terrorista csoportba.

A vezetés és a többség azonban egyértelműen zsidó volt. A magyar nép nem értette és nem is érthette, hogy miért épp a befogadott kisebbség száll vele szembe ilyen gyilkos módra. Ha szocialisták: miért épp a parasztot, a munkást mészárolják, akasztják? Sokáig úgy tűnt fel ez a vérengzés, kegyetlenség, magyargyilkolás, mint a bolsevista tan természetes következménye. Noha nem volt az. A bolsevista terrorizmus Marx és Lenin tanaiból nőtt ki, de a marxizmus a Talmudból és a Sulhán Árukból. Ezek a szent könyvek évszázadokon keresztül azt hirdették e nép számára, hogy a rajta kívülállókat szabad megkárosítani, szabad megölni, kiuzsorázni, s ha nem hozzájuk tartozik, akkor - ha fuldoklik is - a vízbe kell taszítani. Azt hirdette ez a Tan, hogy a nemzsidók, a mohamedánok és a keresztények „az Istentől elfordult világhoz tartoznak, és természetüknél fogva dögök és szemetek." [153] Azt hirdette ez a Tan, hogy a keresztény nem ember, akit szabad megölni, a Sulhán Aruk szerint szabad a kereszténynek Istenéből, mint bálványistenből gúnyt űzni, a keresztény vallást, templomokat, ünnepeket stb. megvetésből gyalázó gúnynevekkel illetni. [154] Maimonidesnek a zsinagóga „nagy sasának" tanítása szerint is, ha a zsidó zsidót megöl, vét a Tízparancsolat „Ne ölj" tilalma ellen, s halállal büntetendő, de ha nemzsidót öl meg, még ha az kapubeli prozelita is, a zsidó törvény nem bünteti halállal a halált okozót.[155] Levi ben Gerson rabbi, akit a középkor legnagyobb vallásbölcselőjének tartanak, azt írja, hogy a „Ne ölj" azt jelenti, hogy Izraelből ne ölj meg senkit. Az izraelitáknak „rég megvan parancsolva egyes népek megölése, mint Amáléké, s a többi népeké, akikre vonatkozólag Izrael parancsot kapott, hogy egy lelket ne hagyjon élni közülük." Ezért kell, hogy ez a „Ne ölj" parancsolat csak izraelitára, izraelita megölésének tilalmára vonatkozzék. [156]

Az egész vérszag, amely a bolsevizmusból, vagy a marxista-sztalinista-leninista diktatúrákból kicsap, nem a diktatúrák vérszaga, még csak nem is a Marx Károly tanításaié, hanem egyenesen és közvetlenül a Talmudé és a Tóráé. A terrorista gyilkos lelkét csak közvetve alakítja ki Marx, mert a Talmud és a Tan az, amely nemzedékről nemzedékre neveli a gyűlöletet, és beoltja már azt a gyermek lelkébe. Nagyon valószínű, hogy azok a kis proletár zsidók, akik a magyarországi kommunista diktatúra terrorista gyilkosai, és a magyarság hóhérai lettek, vajmi keveset hallottak a marxista elméletről, de gyermek-, vagy ifjú-korukban a Talmud és Tóra iskolák nevelésében részesültek, épp úgy mint az első kommunista diktatúra intellektuelje. [157]

Ez ellen kétféle védekezési mód hangzott el mindig az érdekeltek részéről. Az egyik az, hogy a kommunisták és a terroristák hitehagyott zsidók voltak, másfelől, hogy a Talmudot és a Sulhán Árukot a keresztény tudósok félreértik, vagy tudatosan meghamisítják. A nagy kibeszélést és mellébeszélést legtökéletesebben fejezte ki a „hivatalosnak" nevezhető Magyar Zsidó Lexikon. [158] Azonban, hogy az antiszemitizmusban gyanússá ne váljunk Huber Lipót könyve alapján könnyen közölhetnénk néhány héber betűkkel írott Talmud-idézetet. Mert nincs itt szó se félreértésből, se visszaélésről. A keresztény, sőt zsidó tudósokat sem szabad olyan ostobáknak nézni, hogy örökké csak tévesen interpretáltak volna. Igenis, amit Huber Lipót, a nagy magyar hebreológus állít és bizonyít, benne van a Talmudban, a Sulhán Árukban, és precízen van lefordítva. És a fordítás, vagy az eredeti keresztény-gyűlöletet, a faji elfogultságot, a törzsi nácizmus létét száz és ezer százalékban bizonyítja.

A másik kifogás és védekezés, hogy a terroristák „hitehagyottak" voltak, és nem az idegen politikai institúciónak neveltjei. Azonban az ember jellemének, világfelfogásának, erkölcseinek kialakítására mégis a nevelés a döntő tényező. Ezeket a terroristákat, gyilkos-országhódítókat pedig gyermek-és ifjú-korukban a Talmud-Tóra iskolák nevelték. Az előkelő intellektuel, a nagykapitalista és a kis galíciai proletár - a magyar iskolatörvények következtében - okvetlenül növendéke volt ezeknek a vallási iskoláknak, amelyek az idegen institúciót, a keresztény-gyűlöletet hirdették. Nincs kétség az iránt, hogy a Samuellyek, Korvin-Klein Ottók és a Kun-Kohn Bélák ifjú korukban ezeknek az iskoláknak látogatói voltak. Ezt árulja el a Magyar Zsidó Lexikon. [159]

Lehet-e tehát valami ördögi véletlenség, hogy a bolsevizmusnak összes főhóhérjai és terroristái, Oroszországban és mindenütt a világ on egy bizonyos, meghatározott népcsoportból kerültek elő? Az angol Morning Post 1919. március 17-i száma írta: „Az a tény, hogy majdnem valamennyi bolseviki vezér zsidó iszonyú jelentőségű."

És még iszonyúbb jelentőségűvé válik ez, ha pontosan az intellektuel zsidó vérszomját látjuk bizonyos írásokban. A Sulhán Áruk vérszaga csap fel a „Város" című zuglapban, az Egyesült Államokba menekült Salzer Robert Oszkár cikkéből, amint golyót és akasztófát követel mindenkinek. [160]

A véres hang azonban nem volt egyedülvaló. A kommunista sajtódirektórium elnöke, aki a hangzatosan Göndör Ferencre magyarosította korábbi Krausz Náthán nevét, szintén rabbinus családból származott, így szükségképpen a Talmud-Tóra növendéke volt ifjú korában. A ludovikás szabadságharc után Az Ember című lapjában ő követelte legszenvedélyesebben a kommunista-ellenes felkelésben részt vettek lemészárlását, kiirtását, agyonlövetését és felakasztását.

„1919. március 21 -én leplezetlenül diadalmaskodott a zsidóság diktatúrája" - írta a magyar nemzeti sajtó nagy mártírja, vitéz dr. Kolosváry-Borcsa Mihály - aki könyve miatt a második ugyanolyan jellegű diktatúra kivégző oszlopa előtt végezte életét. Ugyancsak ő állapítja meg ebben a standard művében, hogy „éppen a magyarországi zsidókérdés irodalma szolgáltatja a perdöntő adatokat ahhoz a históriailag megállapított tényhez, hogy a felbomlás, a magyar katasztrófa szellemi előkészítői, felidézői, kirobbantói és haszonélvezői, majd a széttépett ország magyarságának zsarnokai és kihasználói zsidók voltak." El lehet-e választani az októberi lázadást a zsidókérdéstől, avagy lehet-e a magyar történelem eme legszégyenletesebb, legvégzetesebb időszakát a zsidóság döntő szerepének kihangsúlyozása nélkül tárgyalni? [161]

És a felelet egyértelmű: nem lehet! A keresztény állam helyére az idegen institúció jött, a Kossuth által megsejtett idegen uralom, amely most véres valóságában bizonyította be az emancipáció és a liberális kor balgaságát, és igazolta visszamenőlegesen az európai politikusok, szellemi emberek, - köztük elsősorban a magyarok - jóslatait.

Mindez azonban nem az „antiszemiták" megállapítása és meglátása volt. Maga a zsidó származású író, Molnár Jenő - mint igen tiszteletreméltó kivétel -csinálta meg a kommün mérlegét, amikor közvetlenül Kun-Kohn Béláék menekülése után megírta:

„Uralmuk alatt elpiszkosodott az utca, leromlottak a közintézmények, a betyár hang tüntető diadallal vonult be a közhivatalokba, elaljasodtak az erkölcsök, pokolba valóan tűrhetetlenné vált a társadalmi érintkezés, kihalt a szívekből a szeretet gyöngyvirága, a szellem elsorvadt, a lélek elványadt, az irodalom és a művészet illatát vérszag fertőzte meg."

Nem vehetjük rossz néven, ha Molnár Jenő nem mondotta ki, amit később a Tharaud testvérek írtak meg, hogy így van ez mindenütt: „Ahol Izrael a király."

Mert király volt a befogadottak, emancipáltak népe, és a magyar nép, ha nem is látta tökéletesen, jól sejtette az idegen uralom igazi bűnét, azt, hogy mint visszaható dögvész a magyar nép felszabadulását akadályozta meg:

„Vérrel és ganéjjal mocskolták be az oltárt. A munkásság felszabadításának hatalmas folyamatát tartóztatták fel a rombolók, ahelyett, hogy gazdasági kulturális színvonalát emelték volna." [162]

És most szólaljon meg a magyar, nemzeti író, aki ezeket állapította meg 1943-ban:

„A zsidó írástudóknak ez a lázadása csak rombolni tudott. Szellemi téren torz plakátok és alantas röpiratok roppant szeméthulladékán kívül semmi sem maradt utánuk. Gondoljunk a magyar forradalmak, 1848-49-re, a kuruc kor dúsgazdag költői termésére, az izzadásig hevült nemzeti géniusz soha el nem halványuló sugárzására; bizony 1918-19 csak zsidólázadás volt, egy eszményeket nem ismerő, lelkesülni és lelkesíteni nem tudó, sivár lelkű, idegen intellektualizmus hatalomratörő pártütése. [163]

S most újra átadjuk a szót Molnár Jenőnek, aki ha nem is mondja ki a népére a végzetes szót, de megjelöli ennek a zsidó-lázadásnak idegen mivoltát, antiszociális, országhódító, gyarmatosító jellegét:

„Hirdették a minden ember egyforma életviszonyait és munkabérét, s a terroristákat, panamistákat automobilokra ültették, palotákhoz juttatták, pénzelték, garázdálkodásaikat elnézték, sőt istápolták, hirdették a proletár -uralomért való éhezést, s a vezérek bőségben éltek, dőzsöltek, szinte kéjelegve majmolták az elkergetett uralkodó osztály - nem a burzsoázia, hanem a főurak életmódját; hirdették a kapitalizmus tökéletes megszüntetését, s ők maguk jó pénzzel, arannyal, külföldi értékekkel tömték magukat, hirdették, hogy a munkanélküli jövedelem megbecstelenítő és szépen kamatot állapítottak meg a bankokba vitt szovjetpénzek után." [164]

Kossuth Lajos magyar népe azonban megérezte, hogy nem a felszabadító „szocializmussal" áll szemben, hanem az idegen institúcióval, az idegen uralommal, és inkább lemondott saját jogos igényeiről, minthogy eltűrje ezt. Az úgynevezett vörös hadseregben, amely már ugyan egy Bőhm Vilmos írógépügynök parancsnoksága alatt állott, a pesti munkás és a dunántúli parasztfiú ment, hogy diadalmasan verje tönkre a „csehszlovák" hadsereget, és hogy felszabadítsa Kassát, a magyar Felvidék jó részét. Ment csak azért, mert tisztjei megengedték a nemzeti zászló használatát, és a kassai dómra nem a vörös zászlót, hanem a piros-fehér-zöldet tűzték fel a magyar „vörös hadsereg" diadalmas munkáskatonái.

A magyar nép - noha minden igénye megvolt a szociális igazságtételre, a nagybirtok, az ipari feudalizmus igájából való szabadulásra, még sem érettük harcolt, mert megérezte, hogy nem szabadulásról történik döntés, hanem ismét idegen országhódítók beiktatásáról a szent örökségbe.

Amikor a Talmud-Tóra terroristái a Budapest úrnapi körmenetben meggyalázták az Oltáriszentséget, s amikor súlyos verekedés keletkezett, a „vörös katonák" nem lőttek a magyarokra, hanem csak a levegőbe sütögették Manlichereiket, pedig valamennyien a „vörös Csepel" magyar munkásfiai voltak. A magyar nép kalocsai, devecseri, debreceni ellenforradalmakban, Hartán, Dunavecsén, és még sok helyen, bátran és elszántan szállott szembe a vörös terrorizmussal. A ludovikás kadétok felkelését, a dunántúli vasutasok sztrájkja és lázadása előzte meg, holott ezek nem grófok, nem földbirtokosok voltak, hanem a régebbi magyar állam rosszul fizetett, sokszor éhező proletár gyermekei, akik azonban nem kértek a „proletárság uralmából", mert érezték, hogy ez az idegen befogadott népfaj uralma, az országhódítók gyarmatosító hatalma - ismét csak az egész magyar nép fölött!

A román hadsereg tiszai offenzívája következtében az emancipáltak bolsevista álarcba öltöztetett náci diktatúrája megbukott. Weltner Jakab és Cuningham ezredes bécsi tárgyalásai után azonban alkalom nyílott arra, hogy az úgynevezett „magyar" szociáldemokrácia fényes segédlete mellett a diktatúra népbiztosai megmentsék bőrüket. A népbiztosok külön luxusvonatán 200 millió aranykorona értékű magyar vagyont vittek Ausztria és onnan Moszkva felé, hogy ezzel pénzeljék és támogassák a későbbi európai és dél-amerikai kommunista felkeléseket.

A megcsalt áldozat ismét a magyar munkás és szegény-paraszt, a nincstelen réteg volt, s ezek sorában is az, amely a diktatúra hadseregében harcolt. Sokan szóródtak közülük külföldre, de csak nagyon kevesen mentek a Szovjetunióba. Sokan tengődtek idegen bányák, gyárak nyomorában, robotjában, néhányan szereztek kisebb földet, házat Amerikában. Az utóbbiak mind magyarok voltak. Csak azt nem látták, hogy nem a magyarság, a magyar szocializmus megcsalt katonái voltak, az idegen institúció szomorú áldozatai. Nem a paraszti fajtájukért harcoltak, hanem - az emancipáltak új formájú uralmáért, - amely azonban ugyanaz az országhódítás volt, mint az előző, amely a régi kapitalista formában jelentkezett. Nem tehetnek róla: de mégsem a falusi libapásztorlány, a magára hagyott kis Solymosi Eszter, hanem a Tan katonái voltak. Akaratlanul. Becsapva! Kisemmizve sokkal jobban, mint régi uraik által!

Az idegen diktatúrának 527 meggyalázott áldozata volt, akiket Samuelly Tibor egy Hölgy-cigaretta elszívása közben akasztatott Hajdúszoboszló, Devecser, Kalocsa főterére. A magyarságnak voltak rossz urai: Habsburg császárok és török szultánok, Caraffák, Haynauk, de a nemzet életében először történt meg, hogy egy idegen, befogadott kisebbség emelt fegyvert a befogadó nép ellen, és állított fiainak akasztófákat.

Mikor mindez megtörtént és véget ért, egy nagy magyar asszony optimizmusával írta Bujdosó könyvében Tormay Cécile az irodalmi legendát a púposok országáról. Arról az országról, amelyben mindenki magára veszi ugyan a (bolsevista) púpot, de midőn elkövetkezik a szüret ideje és a vad elnyomók, a púposok lerészegednek, mindenki eldobálja a terror púpját, és ismét egyenes gerinccel mehet egy nemzet a jövendő felé.

1919. augusztus 2-án látszólag megszűnt a púposok országa. A munkástanács ülésén bejelentette Rónai (Rosenthal) Zoltán: „a vörös hadsereget tönkreverték". Kun-Kohn Béla pedig sírva búcsúzott a Magyarország fölötti hatalomtól:

„Most elmegyünk, de kedvezőbb körülmények között vissza fogunk térni!"

Lehet, a búcsúzók között ott volt Rákosi-Roth Mátyás is. Egyelőre mégsem ők tértek vissza. Nem is az úgynevezett új idők hordozói, hanem az országhódítók régebbi képviselői, mindenek fölött azonban az emancipált országhódítók kapitalista rendszerű nép fölötti uralma jött.

- Solymosi Eszter árva népe ismét egyedül maradt.

* * *

VI. Fejezet
AZ ELMARADT ELLENFORRADALOM ÉS AZ ELSODORT ORSZÁG

Amidőn a népbiztosok kincsekkel rakott vonata elhagyta Magyarországot, már három hónappal korábban készen állott a magyar nemzeti hadsereg magja, amely Szegeden francia megszállás alatt, elsősorban Gömbös Gyula vezérkari százados szervező munkája révén jött létre, hogy aztán élére hívja Horthy Miklós ellentengernagyot.

Amikor 1919 április végén Szegedre érkezik, Gömbös Gyula új világról prófétál 25 „összeesküvő" előtt dr. Bokor Pál lakásán, amelynek lehúzott függönyei jelzik, hogy a háromszorosan megszállott országban már csak így találkozhatnak a magyar hazafiak. A program, amint kifejt - nagyjában - a következő: harc a bolsevizmus, a szabadkőművesség ellen! Kun-Kohn Béla uralmának letörése, de ugyanakkor földreform Magyarországon. A zsidóságot vissza kell szorítani, mert a zsidóság egyes rétegei „a kommunizmusból sem vonták le azt a tanulságot, hogy ők Magyarországon legfeljebb számarányuknak megfelelő szerepet vihetnek a jövőben. [165]

Az első világháború vitéz katonatisztje, a murgai tanító fia, Gömbös Gyula, kétségtelenül a magyar Látók közé tartozik, aki érzi, hogy az országot fojtogató idegen, emancipált terrorista uralommal szemben most szükség van a „lövészárkok szolidaritására". Istóczy Győző, Verhovay után, magyar pionír, telve a népe, fajtája iránti szeretettel, szociális érzéssel, megannyi jó szándékkal, egyre növekvő műveltséggel, amelyet az ötezer kötetes nagytétényi könyvtár bizonyít. Életének, politikai pályájának azonban keserves tragédiája, hogy a vezérkari iskolában taktikusnak nevelték. Látja a kommunista idegen uralmat, ennek urait, okozóit. Látja a magyar paraszt és munkás kisemmizettségét. Nem tud, vagy talán nem is akar stratégává válni, akinek tudnia kell, hogy amikor megbukik Kun-Kohn Béla diktatúrája, nem a részekre kell támadni, hanem az egészre. Tehát a kapitalista zsidó hatalommal összeszövetkezett gentry Magyarország una eademque nobilitására. Nem ellenforradalom kell, hanem magyar szocialista forradalom jobb és balfelé! Felszámolni az idegen uralom mindkét fajtáját, és mindkét féle segédcsapatait.

A zsidó Pálmai Lajost csendesen kihajóztatja ugyan az aradi kormány igazságügyminiszterségéből, de kevéssé csodálkozik azon, hogy ebben a kormányban gróf Károlyi Gyula, Magyarország egyik legnagyobb földesura ellenforradalmároskodik - természetesen nem a terrorista idegen diktatúra, -hanem a földért, nemzetért harcoló magyar paraszt, munkás ellen. Nem tudhatja azt sem, hogy ha Kenderesről a szegedi hadsereg élére hívja Horthy Miklóst, mert az „ranggal jobban bírja" - egy napon majd Horthy Miklós fogja Gömbös Gyula ellen mozgósítani a Chorinokat, Goldbergereket, Fellnereket, mert azoknál is jobban bírják pénzzel. Honnan sejthetné, hogy a sastollas nemzeti hadsereg háta mögött pár év múlva a kartell-kapitalizmus veszi át a hatalmat a magyar nép fölött?

A Dózsa óta esedékes magyar nemzeti és szocialista forradalom ekként tehát elmaradt és „ellenforradalommá" vált az igazi magyar és nemzeti szocializmussal szemben. Forradalmi kísérlet maradt azonban az igazi bajjal, és minden igazi baj okával az idegen országhódítással szemben. Négy év sem telt bele az ébredő magyarok, a Turul ifjúság gyűléseit Horthy Miklós antibolsevista szegedi fővezér lovas rendőrei szórták szét, hogy kúriai döntvény alapján a bethleni konszolidáció ismét a „felekezeti igazgatás" paragrafusát alkalmaztatta a bíróságokkal minden szólásszabadság ellen. Az emancipált kisebbség ismét kiváltságossá vált, a szegedi „ellenforradalom" már 1923-ban keserves ellenzékbe kényszerült, s a budai Várban, Horthy Miklós udvarában többé nem az őt pajzsra emelők, hanem a nagy arisztokraták, s rajtuk keresztül a nagykapitalista idegenek lettek a hangadók. Az Egységes Pártból gróf Bethlen István ismét kiszorította a nemzeti és szociális, fajvédő elemeket: Gömbös Gyula, valamint még hat társa kényszerült megalapítani a Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártot (fajvédő párt), amely épp úgy, mint Istóczyék a nemzeti függetlenség lobogója alatt viszi a reménytelen harcot a népi jogokért.

Magyar földön a magyar politika újra megbukott, pedig a nemzeti szellem akkor is mutatta az irányt a politikának. A kommunista diktatúra előtt pár nappal jelent meg, de a diktatúra után vált egy egész ország minden számottevő szellemi emberének olvasmányává Szabó Dezső „'Az elsodort falu" című regénye.

Szabó Dezső volt az első, aki felismerte, hogy a magyar sors tulajdonképpen a feudális reakció és az új plutokrácia szövetsége folytán jutott mélypontjára. A többiek, a politikusok, az utca emberei mindenért a kis terroristákat okolták. Csak Szabó Dezső látta a zseni világosságával, gyakran zabolátlanságával, hogy lényegében miről van szó, hogy az egész magyar élet belekeveredett az idegen hínárba, s akár liberális kapitalizmus, akár kommunista diktatúrát mondunk, tulajdonképpen egyetlen igazság van: az ország fölötti idegen uralom.

„A magyar földnek egyetlen dallama van, - írta a Segítség-ben, - a circumdederunt."

Szabó Dezső rajzolta fel először ezt az országhódító típust irodalmilag „Az elsodort falu"-ban, a falusi kocsmáros, Schönberger személyében, amely név tulajdonképpen a Hatvany-Deutsch bárók és Hatvany-Deutsch Lajos a forradalom irodalmi bárójának fedőneve. [166] A szellemi - és nem a politikai -forradalmat Szabó Dezső felismerései kellett volna hogy jelentsék, mert még a magyar kereszténység egyik legtisztább, legnagyobb apostolánál, Prohászka

Ottokár püspöknél is teljesebben látta meg az igazi sorskérdést: az ország meghódítottságát. Egyben azonban meglátta azt is, hogy ebből mindkét nép számára a végzet következik. Ezekben a sorokban már Eichmann Adolf csizmája dübörög, és a Bárdossyra lőtt sortűz puskaporfüstje érzik. A magyarul felszabadítandó ország - s a leigázott ország - nagy himnusza, vagy haláléneke, egyben az országhódítók elleni szörnyű irodalmi vádirat, amit Szabó Dezső, Farkas Miklós = Ady Endre szájába ad. Egy zsidó fiú azt kéri Farkas Miklóstól, hogy ne bántsa többé a zsidókat. S ekként felel a halálsikoltás [167]:

A kommunista terror, a trianoni országveszejtés nagy szellemi és politikai Bábeljében, sem a politika, sem a szellem, sem az újságírás nem tud teljes világossággal látni. Prohászka Ottokár, Zadravetz István, Bangha Béla keresztény katolikus megújhodásban látják a jövőt. Gömbös Gyula a kisgazdához, a magyar paraszthoz fordul, Milotay István az „Ismeretlen Magyarország"-ot tárja fel nyomorgó parasztságával, falusi napszámosainak éhségével, Oláh György a „Három millió koldus", napszámos tanyáit vázolja fel, a katolikus páterek „Krisztust, kenyeret" jelszavával igyekszenek ébreszteni.

Az országhódítók hatalma egyenes arányban erősödik Horthy Miklós hatalmával, gróf Bethlen István befolyásával és természetesen a külföldi nyomással, amely világhódító részéről a párizsi Grand Oriens, a Népszövetség és az Európát uraló titkos hatalmak befolyásával ismét nagyra növeli az országhódítók magyar nép fölötti hatalmát. A szociáldemokrácia továbbra is zsidó vezetés alatt áll, így természetes szövetségese az ugyanolyan kapitalizmusnak. A gróf Bethlen és a szociáldemokraták által kötött paktum, 25 nagyobb részt marxista zsidó képviselőt juttat 1923 -ban az országgyűlésbe. Ezzel szemben a szociáldemokrácia városi többsége lemond az agrárszocializmusról, a magyar parasztság felszabadításáról, földhöz juttatásáról. A liberális, idegen kezekben levő sajtó, amelyet még 1921. február 22 -ről kelt memorandumában meg akart rendszabályozni gróf Bethlen István, a Társadalmi Egyesületek Szövetségének akkori elnöke, eléri másodvirágzását. [168]

És a sajtóban, mint jól fizetett cikkírók, mint bolsevista, marxista, félvagy egész kommunista újságírók „kollégái" megjelennek újra a magyar s ejkek, maharadzsák. Egyedül a Pesti Napló című lapnak a következő előkelő munkatársai vannak 1927-ben:

Gróf Almássy Imre, gróf Andrássy Gyula, gróf Apponyi Albert, Balogh Jenő, Baltazár Dezső (debreceni református püspök), Berzeviczy Albert, Dréhr Imre (panamái miatt később öngyilkos lett), Erdődi Harrach Béla képviselő, Hermann Miksa nyugalmazott miniszter, gróf Klebelsberg Kunó (volt kultuszminiszter), Lingsuer Albin képviselő, Lukács György ny. miniszter, Mayer János ny. miniszter, őrgróf Pallavicini György, Pesthy Pál (későbbi igazságügyminiszter), Puky Endre, a képviselőház alelnöke, Purébl Győző tanácsnok, Rakovszky Iván (nyugalmazott miniszter), Rákosi Jenő, Ripka Ferenc, Budapest polgármestere, Szcitovszky Béla belügyminiszter, Schober Béla, a Nemzeti Bank igazgatója, Sztrache Gusztáv főügyész, Ugron Gábor nyugalmazott miniszter, Váry Albert koronaügyész, Vass József népjóléti miniszter, gróf Zichy János nyugalmazott miniszter, Zsitvay Tibor, a képviselőház elnöke. [169]

Ugyanekkor azonban ennek a lapnak igazgatósági tagjai és felelős kiadója valamennyien az emancipált fajhoz tartoznak. Az ország magyar és indigena uraiból immár szellemi kiszolgáló lett.

Hiába volt a kommün véres és nagy tanulsága, hiába az ébredő magyarok mozgalma, szellemi és irodalmi téren a visszaállított liberális-kapitalista gazdasági rend, az antant által ránk kényszerített ál-demokrácia, ál-parlamentarizmus inflációs bankói, a hebreokrácia aranyai ismét a nemzeti szellemet leigázó idegen sajtó kasszáiba folynak. A kis-intelligencia, kisgazda társadalom, alsópapság filléreiből összeadott nemzeti sajtóvállalatok, Prohászka-Milotay Új Nemzedéke, a Szózat és a Nép, amelyek Gömbös irányzatának képviselőiként jelentkeznek, később a kitűnően szerkesztett Magyarság, amely Milotay István vezetésével a nemzeti újságírás szellemi reneszánszát a legmagasabb fokon képviseli, öt évvel az úgynevezett „ellenforradalom" után fuldoklik a magyar szegénységben, az országot uraló üzletes hirdetők dühös bojkottjában és a Gyáriparosok Országos Szövet ségének, a Takarékpénztárok és Bankok Egyesületének új diktatúrájában, amely a hirdetéseken, a titkos juttatásokon, sajtó-alapokon és „kiutalásokon" keresztül akarja a nemzeti sajtóra is ráoktrojálni a maga országhódító akaratát. A pénz soha nem látott cenzúrája és a kiválasztottság ősi öntudata működik itt a magyarsággal szemben.

A nyolcvan százalékban zsidó kézben levő lapokból már nem Göndör -Krausz Náthán sajtódirektóriuma űzi el a magyar újságírókat, a paraszti tehetségeket, hanem az „olvasószerkesztő", aki a konzervatív Pesti Hírlaptól a marxista Népszaváig ugyanazokkal a lelki és fiziológiai vonásokkal ül a közvéleménycsinálás trónján. Meglátva a 15 pengős novella vagy vezércikk honoráriumáért reszkető magyar tehetséget, vidéki parasztfiút, magyar intellektuelt, nem azért utasítja el, mert az a befogadó fajhoz tartozik, hanem azért, mert „tehetségtelen", „nem alkalmas", „nem tud írni", „nincsenek megfelelő képességei" és szükségképpen antiszemita, lévén e fajelmélet szerint antiszemita, aki nem zsidó. A samuellysta terror hideg, jól átgondolt fajtája ez, amelyet már nem a császári beamter és nem a kommunista sajtó-direktórium gyakorol, hanem az „olvasószerkesztő", aki tudja, hogy a rozzant íróasztalán is egy világ- és országhódító hatalmat képvisel. Ő ott ül a maga gőgjével, arroganciájával, hogy vagy megvegye, vagy a hideg budapesti éjszaka nyomorába zavarja ki a keresztény tehetséget, magyar szellemet, magyar szocializmust. Ezeknek a szellemi országhódítóknak 2500 éves meggyőződése, hogy mindenre - így az újságírásra, a befogadó nemzet közvéleményének kialakítására is csak ők képesek, ők alkalmasak, és minden nemzetnek úgy kell járnia a szellemi táncot, ahogy ők fütyülnek. Az úgynevezett keresztény kurzus végéről jegyezte fel az Összetartás a legmegdöbbentőbb szellemi elnyomás adatait. [170]

Az ország szellemi leigázásáról azonban minden publicisztikánál többet mond az 1938. évi XVI. törvénycikk, amelynek indokolásában közöljük a történelmileg is érdekes, pontos statisztikai adatokon nyugvó részeket:

„A gazdasági érvényesülésnek szinte korlátlan lehetőségei mintegy mágnesként vonzották hazánkban a külföldi zsidóságot is. A bevándorlás hatalmas méreteit mutatja az, hogy 1840-1871-ig a zsidóság száma 241.000-ről 553.641 főre, 1871-1900-ig pedig 851.378főre szökött fel; ez a gyarapodás egyedül a természetes szaporodással nem magyarázható meg.

Amikor a zsidóságról, szerepéről és megítéléséről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt, hogy ez a bevándorolt, vagy sokszor csak átvándorlásban levő réteg felfogásában, érzésében és egész szellemi habitusában nem tudott a hazai népesség egyéb rétegeihez idomulni.

A zsidóság hatalmas gazdasági térfoglalásához természetes következményeképpen csatlakozott térfoglalásuk az összes értelmiségi pályákon, a sajtóban és az előadóművészetekben. A múlt század utolsó évtizedének szabadelvű politikai, közgazdasági, vámpolitikai, adózási viszonyai között a szociális kötelességekkel meg nem terhelt ipari, kereskedelmi és hitéleti vállalkozás nagy nyereséget biztosított a gazdasági élet vállalkozóinak. A vagyon viszont biztosította a magasabb képzettség, a magasabb műveltség megszerzésének lehetőségét, aminek következtében a zsidóság elözönlötte most már a gazdasági pályákon felül a magasabb szellemi képesítéshez kötött szabad kereseti pályákat is, különösen az ügyvédi, az orvosi és mérnöki pályát. A sajtó és az előadóművészet területének megszállását egyrészt a magasabb műveltség megszerzésének anyagi lehetőségei, másrészt az magyarázza, hogy a sajtóban és színházban a zsidóság nem utolsó sorban a nyereséges vállalkozás lehetőségét látta és kereste.

A zsidóság folyton erősödő térfoglalásának se a háború, sem az országra szakadt nemzeti, társadalmi és gazdasági válságok sorozata nem vetett gátat. Talán ez az egyetlen társadalmi és gazdasági folyamat a nemzet életében, amely a válságokon keresztül is nemcsak töretlenül folytatódott, hanem még erősödött is. Hazánk mai területén ugyan a zsidó lakosság számaránya az 1920. évtől -amelyben a legmagasabb mértéket, vagyis az ország összes lakosságának 5,9 százalékát érte el - csökkent, mert az 1930. évi népszámlálás adatai szerint számarányuk 5,1%, mégis a gazdasági életnek és a társadalmi életnek nem egy ágazatában újabb tereket foglaltak el. Így különösen az iparban több mint 4000, a kereskedelemben több mint 8000 fővel emelkedett a zsidó értelmiségi alkalmazottak száma, a kereskedelmi alkalmazottak között pedig még arányszámuk is megnövekedett, 48,2%-ről 52,8%-ra. Ugyancsak növekedett az arányszámuk a sajtóban és az előadóművészet körében is.

A statisztikai adatoknak tudományos módszeres feldolgozása minden kétséget kizáróan tárja elénk azt a képet, hogy a zsidóság hazánkban minden vonatkozásban sokkal nagyobb teret foglal el a gazdasági életben, mint amennyi az ország lakosságában elfoglalt számarányának megfelel.

A háború után megnehezült gazdasági viszonyok ugyanis fokozottabban terelték a figyelmet arra a jelenségre, hogy a zsidóság a háború, a forradalmak és a nyomukban járó gazdasági válságok ellenére is nemcsak m egőrizte, hanem még gyarapította is egyébként is kiemelkedő gazdasági birtok- és értékállományát. Az ország népességének zsidó és nem zsidó társadalmi rétegei között az egyensúly megbomlása széles néprétegekben tudatossá lett. Társadalmi egyesületek, politikai pártok, magának a képviselőháznak is több pártja már nevükben, külsőleg, de programjukban is kifejezésre juttatták, hogy a nem zsidó társadalmi rétegek gazdasági boldogulásának kérdésével foglalkozni kívánnak.

Nem kerülheti el a figyelmet az a jelenség, hogy a nagytőkén felépülő modern kapitalista gazdasági rend előnyeit a népességnek egy aránylag kisebb számú, a nemzeti és társadalmi együvé tartozás gondolatától nem minden rétegében áthatott csoportja élvezi.

Az egyensúlynak megbontását, amelyet a zsidóságnak az egyes gazdasági foglalkozásokban való aránytalan elhelyezkedése jelentett, még inkább jelentőssé tette az a körülmény, hogy a lakosságnak ez a rétege jelentős többségében nem érezte át a nemzet történelmi hagyományait, ezek reá nézve nem jelentették ugyanezt az értéket, mint a lakosságnak többi, különösen autochton rétegeire.

Tény az, hogy a hazánkban lakó zsidó népesség nagyobb része és az ország lakosságának többi tömegei között felfogásbeli ellentét van, amely megnyilvánulásaiban áthat a kulturális és politikai élet legtöbb területére, és amelyet csak még jobban kiélez a kereseti viszonyuknak a zsidóság javára történt szembetűnő eltolódása.

Kétségtelen, hogy azok az intézkedések, amelyek ennek az egyensúlynak helyreállítását célozzák, kényszerítően nyúlnak bele egyes társadalmi rétegeknek a gazdasági életben való mikénti részvételébe, és kétségtelen az is, hogy az eddigi helyzettel szemben erős korlátozásokat jelentenek. A kormányzat úgy érezte azonban, hogy ezekre az intézkedésekre a társadalom békéjének és a gazdasági rend megóvásának érdekében feltétlenül szükség van.

Szükség van főként a nemcsak területben, népességben, de gazdasági lehetőségeiben is megcsonkított ország nem zsidó fiatal értelmiségének jogos elhelyezkedési és kereseti igényeinek méltányos kielégítése szempontjából, de abból a szempontból is, hogy a legutóbbi évtizedek közismert birtokpolitikai intézkedései következtében megszaporodott és új erőhöz jutott földműves rétegek erre hivatott gyermekei a helyes és az egészséges társadalmi emelkedés követelményeinek megfelelően jussanak be az ország szellemi, kulturális és gazdasági életfolyamatait ellátó és irányító értelmiségi foglalkozások keretei közé. E szempontok figyelmen kívül hagyása és a kellő intézkedések elmulasztása beláthatatlan zavarokat és komplikációkat idézne elő az ország gazdasági és társadalmi életében, és hátrányosan befolyásolná a békés nemzeti evolúció annyira kívánatos folyamatát.

A zsidóság részvételének különösen a sajtóban és színművészetben való korlátozása egyúttal a magyarság hagyományos értékeinek erősebb kidomborítását célozza a szellemi életnek azon a terein, amelyeknek a közvélemény és közízlés kialakítására különös befolyásuk van. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a magyar szellemiségnek aligha lehetnek aggálytalan kifejezői a zsidóságnak azok az elemei, amelyek a magyarságnak csak külső vonásait vették fel, de nem eresztettek még gyökeret több nemzedékkel a magyar talajba.

A törvényjavaslat a kérdés megoldására két úton törekszik. Egyrészt meghatározza, hogy a zsidók a szabad értelmiségi pályán működnek már fennálló vagy ezúttal létesítendő kamaráiban milyen százalékos arányban lehetnek tagok; ezt kiegészítik az ügyvédek, a mérnökök és az orvosok tekintetében máris fennálló, az újságírók, a színészek és a színházhoz tartozó egyéb személyzet tekintetében ezúttal felállított azok a szabályok, amelyek megtiltják, hogy az illető foglalkozási körben más is működhessék, mint aki a kamara tagja. Másrészt szabályozás alá esik az is, hogy a gazdasági vállalatoknál, értelmiségi foglalkozási körükben milyen százalékos arányszámban alkalmazhatnak zsidókat.

Különösen a zsidóságnak a szellemi életben, a sajtó, a színművészet és a filmvállalkozás, de nem kevésbé az úgynevezett szabad foglalkozások, úgyszintén a kereskedelmi, a hitélet, a gyárvállalatok körében való térfoglalás volt az utolsó fél évszázadban egyéb társadalmi rétegek rovására rendkívül nagymértékű és nagy jelentőségű. Az ebben a körben szükséges intézkedéseknek igen sok részletre kell kiterjedniük.

Nem szorul különösebb hangsúlyozásra az, hogy a hírlapoknak, tehát az időszaki vagy nem időszaki lapoknak milyen döntő jelentőségük van a nemzet szellemi és erkölcsi világnézetének kialakításában. Nem szenvedhet kétséget, hogy a magyar nemzet legnyomatékosabb érdekeinek kormányzati figyelembevétele csak olyan sajtó működését engedheti meg, amely megfelel a magyar állami ezer esztendős története alatt az egyéni és közületi élet minden vonatkozását átható magyar nemzeti eszme és keresztény erkölcsi felfogás követelményeinek. Ennek a gyakorlati érvényesítését olyan szabályozás biztosíthatja legcélravezetőbben, amely a közvélemény kialakítására és irányítására legnagyobb befolyást gyakorló sajtó munkásait testületi szervezetben egyesíti, s ezáltal lehetővé teszi egyfelől a sajtó nemzeti és keresztény szellemű működésének biztosítását, másfelől az ilyen szellemi működésre képes és alkalmas terület számára biztosítja az egyetemes közérdek által megszabott keretek között az önkormányzatát, amelyen keresztül a nemzet biztosítékot nyer arra, hogy a sajtószabadság nemes értelmében vett gondolata fog érvényesülni a szabadsággal való visszaélés helyett.

Azok a következmények, amelyeket az ország egyetemes érdekeinek az előbbiekben kiemelt szempontjait a sajtóval szemben támasztanak, megfelelő mértékben fennállnak a színművészet tekintetében is. Ezeknek a követelményeknek gyakorlati megvalósítására ugyancsak a színművészet terén különböző működést kifejtő személyek testületi szervezete mutatkozik a legalkalmasabbnak.

A zsidóság egyfelől aránytalanul helyezkedett el a kereseti életpályákon, másfelől különösen az ország fővárosában aránytalanul nagy részben helyezkedett el, s ennek folytán a főváros szellemi, erkölcsi és gazdasági súlyának az egész országára kiható jelentőségnél fogva nemkívánatos mértékben rányomta a maga bélyegét az egész országnak szellemi, erkölcsi és gazdasági életnyilvánulására. Erre nézve a javaslat szóba levő szabályozásának körében részletesebb tájékoztatással szolgálnak a következő adatok:

Az 1920. évben Magyarországban volt 1063 lapszerkesztő és hírlapíró, tehát időszaki vagy nem időszaki lapnak állandóan alkalmazott kereső munkatársa. Ebből zsidó volt 365, vagyis 34,3%. Ugyanebben az évben Budapesten volt 752 lapszerkesztő és hírlapíró, ebből zsidó volt 297, vagyis a budapesti lapszerkesztők és hírlapírók 39,5%-a.

Az 1930. évben a csonka ország egész területén volt 1514 lapszerkesztő és hírlapíró; ebből zsidó 480, vagyis 31,7%. Ugyanebben az évben Budapesten volt 1141 lapszerkesztő és hírlapíró; ebből 412 zsidó, vagyis 36,1%.

Az 1935. évben Budapesten volt 1441 lapszerkesztő és hírlapíró; ebből zsidó 508, vagyis 35,3%.

Ha tehát figyelembe vesszük, hogy a zsidóság aránya az ország összes lakosságához képest 1920-ban 5,9%, 1930-ban 5,1%, Budapesten 1920-ban 20,3%, szembetűnően tárul elő az, hogy a zsidóság milyen aránytalanul foglal helyet az újságírók között, s hogy különösen milyen nagy mértékben szállotta meg az újságírói keresőfoglalkozást az ország fővárosában!

Ha nem is ilyen nagyarányú, de mégis aránytalan mértékű a zsidóság elhelyezkedése a színművészeti kereső foglalkozások körében is. Erről az alábbi adatok tájékoztatnak:

1920-ban volt az ország egész területén 2293 színész és színésznő, beleértve a filmszínészeket is; ebből zsidó 520, vagyis 22,7%.

1930-ban a színészek összes száma az ország egész területén 1970; ebből zsidó 475, csak 24,1%.

Különösen jellemzők ebben a körben is a Budapestre vonatkozó adatok. A budapesti színészek száma 1920-ban: 1396; ebből zsidó 379, vagyis 27,7%. Tíz évvel később, 1930-ban volt Budapesten 1168 színész, közülük 354, azaz 30,3% zsidó. 1935-ben a budapesti színészek összes száma 1269, akik között még mindig 339, azaz 28,7% a zsidó.

Ezek a számadatok - utalva az általános indokolásban a történeti fejlődés figyelemmel kísérésével rendszeres összefoglalásban ismertetett adatokra - szembetűnően mutatják a zsidóság hatalmas arányú előnyomulását és gyökeres intézkedés szükségét kiváltó térfoglalását minden téren, de különösen az értelmiségi keresőfoglalkozások körében.

Ezeken a megfontolásokon alapul a javaslat 4. paragrafusának az a rendelkezése, amely szerint a sajtókamara, úgyszintén a színművészeti kamara tagjaiul zsidókat csak olyan arányban lehet felvenni, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg.

Figyelembe véve azt, hogy a zsidók arányszáma ez idő szerint az ország összes lakosságának 5,1%-a - Budapesten, amely a hírlapírók és a színművészek számra és irányító súlyra nagyobb részét foglalja magában, 20,5% - 20%-ban meghatározott arányszám igazságosnak, helyesnek és tárgyilag keresztülvihetőnek mutatkozik.

A hazáért a legnagyobb áldozatot hozó hadirokkantak és tűzharcosok javára tanúsított méltányosságot jelenti a 4. paragrafus második bekezdésének a rendelkezése, amely szerint a 20%-ban nem lehet beleszámítani a hadirokkantat és a tűzharcost.

A 2780 nem zsidó ügyvéddel szemben áll 2693 zsidó ügyvéd, vagyis az összes ügyvédek 49,2%-a. Az ügyvédjelöltek országos létszámában a zsidóság aránya 34,9%.

Az 1930. évi népszámlálásnak Budapest székesfővárosra vonatkozó adatai szerint:

1207 ügyvéddel szemben áll tehát 1532 zsidó ügyvéd, a budapesti ügyvédek 55,8%-a.

Az orvosok országos létszámának a szóban levő szempontokon alapuló megoszlása az 1930. évi népszámlálás adatai szerint a következő:

a) Az 1429 főből álló hatósági orvosok között keresztény 1321, zsidó 198, vagyis 13,9%;

b) a kórházi és egyéb gyógyintézeti orvosok 1940 főből álló országos létszámában nem zsidó 1592, zsidó 348, vagyis 17,9%;

c) a társadalombiztosító intézeti és vállalati orvosok 965 főből álló országos létszámának nem zsidó 810, zsidó 155, vagyis 16,1%;

d) a magánorvosok 3948 főből álló országos létszámában nem zsidó 1797, zsidó 2151, vagyis 54,4%.

Budapest székesfőváros orvosainak 2225 főből álló valamennyi orvost, tehát a köz, vagy magánszolgálatban álló orvosokat is magában foglaló létszámában 1494, vagyis 67,2% a zsidó.

A magánmérnököknek 1170 főből álló országos létszámában az 1930. évi népszámlálás adatai szerint 356, vagyis 30,4%, a budapesti 782 magánmérnök között pedig 282, tehát 36% a zsidó.

Ezek az adatok minden további okfejtés nélkül is indokolják a 7. paragrafusnak azt a rendelkezését, amely szerint ügyvédi, mérnöki vagy orvosi kamara tagjaiul a 4. paragrafus első bekezdése alá eső személyeket csak olyan arányban lehet felvenni, hogy számuk az összes tagok számának 20%-át ne haladja meg.

Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország lakosainak 5%-a volt zsidó, ugyanakkor az ipar körében 10%, a kereskedelmi és hitel körében 51,8% volt a zsidók száma.

Magyarország mai területén a magyarországi zsidóságnak az ország egész népességéhez viszonyított 1930. évi 5,1%-os országos arányával szemben a zsidók száma az 1930. évben a kereskedelem és hitel csoportjában 40%-os volt; az önállók között 11%, az egyéb segédszemélyzet soraiban 5,6%-kal; a kereskedelem és az ipar egyesített csoportjában a tisztviselők között 47,6%-kal, az önállók között 45,6%-kal, a segédszemélyzet soraiban 29,1%-kal szerepelt. Az 1920-1930. évek között az iparban több mint 4000-rel, a kereskedelemben közel 8000-rel növekedett meg a zsidó tisztviselők száma, sőt a kereskedelmi tisztviselők között még arányszámuk is erősen megnövekedett, 48,2%-ról 52,8%-ra.

A zsidóság tulajdonában levő nagyipari és nagykereskedelmi vállalatokról nehezen lehet kellően tájékoztató statisztikai adatokhoz jutni, mert azoknak jelentős része jogi személy tulajdonában van. A népszámlálás csak azoknak a nagyvállalatoknak a tulajdonosait tudja kimutatni, amelyeknél a tulajdonosok nem jogi, hanem természetes személyek. Ennek a rendszernek megfelelően az 1920. évben a nagyipari vállalatok 721 tulajdonosáról lehetett a vallási adatokat megállapítani; ezek közül 357, tehát 49,5% volt zsidó. Ugyanekkor 152 nagykereskedelmi vállalat közül 120, vagyis 78,9% volt zsidók kezében. Ha az ipari és kereskedelmi nagyvállalatokat összefoglaljuk, akkor kiderül, hogy az 1920. évben 51%-nak, az 1930. évben pedig 51,3%-nak volt zsidó tulajdonosa.

Ha most már azokat a nagyvállalatokat külön vizsgáljuk, amelyeknek csak egy tulajdonosuk van, akkor kiderül az is, hogy a vállalat zsidó tulajdonosa az 1930. évben átlagosan 63,9%-ban, nem zsidó tulajdonosa 26,2%-ban alkalmazott zsidó tisztviselőt; ha pedig a vizsgálódás során azokat a vállalatokat vesszük szemügyre, amelyeknek két tulajdonosuk van, akkor arra az eredményre jutunk, hogy az 1930. évben azoknál a vállalatoknál, amelyeknek mindét tulajdonosa nem zsidó, 32%-ban, azoknál, amelyeknek egyik tulajdonosa nem szidó, a másik zsidó, 47,5%-ban, végül azoknál a vállalatoknál, amelyeknek mind a két tulajdonosa zsidó, 73,6%-ban alkalmaztak zsidó tisztviselőket.

Mindezek az adatok nem csupán a jelen §-ban javasolt megoldás jelentőségét és szükségességét világítják meg, hanem a megoldás irányát is kijelölik akként, amint ezt a jelen § második és harmadik bekezdése tartalmazza. Jelesül az értelmiségi munkakörben tíz vagy ennél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatok körében gondoskodni kell a jelen § első bekezdésében meghatározott 20%-os arányszámnak egyenletes eléréséről akként, hogy a vállalati tisztviselők létszámának és illetményeinek arányosabbá válása olyan időpontra következzék be, ameddig a rendelkezésre álló idő alatt az eredmény elérése a nemzetgazdaságra és a magángazdaságra egyaránt káros zökkenő lehetősége nélkül bizonyossággal várható.

A magyar egyensúly-törvény adatait azonban érdemes egybevetni a Magyar Zsidó Lexikon iparra, kereskedelemre, mezőgazdaságra vonatkozó adataival. Itt különösen szükséges megfigyelni, hogy az emancipált faj, amely a magyar élet napos oldalának meghódításával, mint ipari, tudományos, vagy szellemi eredményekkel dicsekszik, milyen mértékben vesz részt a termelőmunka nehezebb, fizikai részének folyamatában. Elég kiragadni néhány adatot. 1910-ben 64.176 építőipari munkás van Magyarországon, ezek közül 99 zsidó. A bányászok száma 63.278, ezek közül 85 zsidó, 26.612 malomipari munkás közül 423 zsidó. Ezzel szemben 29.562 önálló magyar kocsmárossal szemben 13.343 zsidó kocsmáros áll.

Az 1920-iki hivatalos magyar statisztika szerint 71.197 zsidó vallású, akik közül 28.000 önálló. Ugyanekkor a zsidó kézben levő legnagyobb ipartelepek tulajdonosai közül 1.109 zsidó vallású. Nehéz testi munkás az iparban egy ezrelék sem található.

Még jellemzőbbek a kereskedelem adatai. Az 1920-as statisztika szerint kereskedelemmel és hitellel foglalkozik Magyarországon összesen 175.348 személy, ebből a zsidó felekezethez 81.263 tartozik, vagyis 45,1 százalék az összességhez viszonyítva.

Még súlyosabb a helyzet a mezőgazdaságban, ahol a zsidók szerepe a következőképpen oszlik meg:

A mezőgazdaságban zsidó munkás, különösen nehéz testi munkás nincs. És ez a kép a meghódított Magyarország tökéletes képe. Mert olyan ország, ahol a szellemi élet, a bank, a kereskedelem, ipar ilyen arányokban egy száz év előtti befogadott kisebbség kezében van, ahol a testi munka területén is csupán a könnyebb és finomabb munkákat (borbélyság, pincérség stb.) foglalja el a befogadott, de nem hajlandó - legfeljebb egy ezrelék arányban - részt venni a testi és nehéz testi munkában, az az ország nem szabad ország többé, hanem egy kisebbség által meghódított gyarmat, amelyben a befogadó hátrányosabb gazdasági, politikai körülmények között él mint a befogadott.

S itt nagyon fontos rámutatni, hogy oktalan, jogtalan és helytelen mindig a magyar élhetetlenséget okolni ezért a példátlanul álló gyarmatosításért. Az ország meghódítására Montefiore parancsa nem lett volna elég. Ehhez szükség volt azokra is, akik a parancsot végrehajtották: tudatosan - és magyarellenesen. A bankok és a kis falusi uzsorások, akik mindig csak a magukéit részesítették előnyben a kölcsön-nyújtás terén, akik milliókat és százmilliókat tudtak előteremteni, midőn az ő hatalmuk megszilárdításáról volt szó, vagy amikor magyart kellett kiszorítani állásból, boltból, földbirtokból, a céltudatos gyarmatosító eszközeivel dolgoztak. Sokkal jobban, mint az angolok Indiában!

Soha ördögibben nem nyilatkozott meg ez a szándék, mint az 1930-as években, amidőn Hóman Bálint kultuszminiszter megpróbálta az 1100 nagy zsidó iparvállalatnál elhelyezni a trianoni helyzet következtében állástalanul maradt keresztény mérnököt, vegyészt, szakembert, havi 80 pengős keresethez -akkori értékben körülbelül 15 amerikai dollárhoz juttatni. Az idegen nagyipar jól fizetett állásaiban már ott ültek azok, akik a numerus clausus miatt külföldön szerezték és Magyarországon nosztrifikáltatták diplomáikat. Amikor tehát a meghódított ország fehérgalléros magyar rabszolgája bement elsején új munkahelyére, odadobták neki a 80 pengőt: „Itt a pénze fiatalember! Menjen és jelentkezzen a következő elsején!"

A magyar jó volt arra, hogy hazát adjon. De a magyar már nem volt jó arra, hogy saját hazájában hazájáért és népéért dolgozhassék. Az már nem engedtetett meg neki, hogy beletanuljon a „pénzcsinálás" kapitalista boszorkánykonyhájába, de az sem, hogy ő vezessen gyárat, vállalatot, építést. Mindez a gyarmatosítónak, az országhódítóknak volt fenntartva, akik gőgösen mondották:

- Itt a pénze fiatalember!

Vajon ki csodálkozhat rajta, hogy ezekből a megalázott magyar intellektuelekből lettek a magyar és szociális társadalmi rend élharcosai?

*  *  *

Országhódítók 01

Országhódítók 02

Országhódítók 03

Országhódítók 04

Országhódítók 05

Országhódítók 06

Országhódítók 07

Országhódítók 08

Országhódítók 09

Országhódítók 10